udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 106 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-106
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Helymutató:

2000. július 20.

A brassói RMDSZ a sírgyalázás miatt feljelentette Ioan Cioaca földvári polgármestert, aki június 24-én a tömegsírok fölé állított emlékművet ledöntötte. Az emlékműrombolást Ungvári Barna hídvégi tiszteletes videoszalagon rögzítette. Az RMDSZ kéri, hogy a földvári Polgármesteri Hivatal költségén állíttassák vissza a lerombolt emlékművet. - Gheorghe Funar kolozsvári polgármester viszont elismerőlevelet küldött földvári (elv)társának. /Feljelentett sírgyalázó. = Brassói Lapok (Brassó), júl. 20./

2000. augusztus 23.

Megjelent a Hídvég és a Földvári Fogolytábor története, ezzel az egyre népszerűbb falunapokat tették emlékezetessé. A könyv megjelenésével egyidőben felavatták Hídvégen a Millenniumi Emlékművet, a szomszédos Földváron pedig a fogolytábor sok száz áldozatának emlékére kopjafát emeltek a Szatmár megyei börvelyiek. A kopjafa közelében a földvári kínzások emlékszobája is kordokumentum, valamint Benkő Levente visszaemlékezéseket feltáró-értelmező kötete is. Ungvári Barna Andrásnak, a település lelkészének érdeme, hogy megjelent ez a kiadvány. /Flóra Gábor: Önismereti kapaszkodók. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 23./

2001. március 30.

Ferenczi István már nem érhette meg utolsó régészeti tanulmányának megjelenését /Adatok a nagyfejedelemség kori kelet-magyarországi védelmi rendszer ismeretéhez. Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2000/. A nyomdai előkészítést, javításokat is a két lelkes és a mestert tisztelő szerkesztő, M. Hubbes Éva és Ferenczi Géza végezte. Előrehaladott kora ellenére Ferenczi István alapos, korrekt, helytálló munkát végzett. Témája az a védelmi rendszer, mely a honfoglalás időpontjától a rendi Magyar Királyság kialakulása közötti, több mint egy évszázadot felölelő időszakban alakult ki. A bemutatást a Szamos-völgyi erősségek leírásával kezdte, és a közép-erdélyi Brassó-földvárral fejezte be. Több olyan földvárat, melyeknek a románok ősromán eredetet tulajdonítottak, Ferenczi magyar építésűnek nevez (pl. Borválaszút a Szilágyságban). A szerző több évtizedes régészeti tapasztalataira alapozva hozzáértően szólt hozzá a honfoglalás, a letelepedés, a kalandozások, államszervezés kérdéseihez. Egyik értékelője, dr. Tóth István így foglalta össze a szerző sorsát, munkásságát: "Ferenczi István székelynek született a Román Királyságban. Magyar katonaként esett angol hadifogságba, ahonnan a Román Népköztársaságba tért vissza. Átélte a Ceausescu-diktatúrát és Kolozsvár nevének Cluj-Napocára való változtatását. Megalapították, majd felszámolták mellette a Bolyai Tudományegyetemet, ahol tanított. Megszűnt mellette az évszázados múltú Erdélyi Múzeum-Egyesület, melynek újjászervezéséért az elmúlt években oly sokat tett. És miközben mellette (és fölötte) megváltoztak az államok, államformák és rezsimek, ő mindeközben egyetlen hazát szolgált: az évezredek óta népek menedékéül szolgáló, kultúrát teremtő, szigorú helytállásra nevelő Erdélyt." /Zsidó Ferenc: Régi magyar védelem. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 30./ Dr. Ferenczi István /Kolozsvár, 1921. ápr. 15. - Kolozsvár, 2000. máj. 8./

2001. május 9.

A Kisebbségvédelmi Főosztály kezdeményezésére 1999-ben kormányrendeletet fogadtak el (105. számú), amely a Romániában az 1940. szeptember 6-a és 1945. március 6-a között létező rendszerekben etnikai okok miatt zaklatott személyeknek bizonyos jogokat (kártérítést) állapított meg. A kormányrendeletet 2000-ben a 189. törvénnyel fogadták el, és a jogszabály az elmúlt évi novemberi 553. számú Hivatalos Közlönyben jelent meg. A képviselőház máj. 7-i ülésén Kónya-Hamar Sándor képviselő a miniszterelnökhöz intézett interpellációjában arra hívta fel a figyelmet, hogy a törvény módszertani szabályozásainak hiánya miatt sok munkaügyi igazgatóság tehetetlen egyes felmerült problémák megoldásában, a szabályozás elmaradása önkényeskedésre, súlyos visszaélésre adott lehetőséget. A földvári vagy Targu Jiu-i lágerekben az említett időszakban fogva tartott nemzetiségi közösségek tagjai nem részesülhetnek a jogszabály jóvátételi előírásaiban, erre vonatkozó kéréseiket sorozatosan visszautasítják olyan indokokkal, miszerint az egyik láger csak politikai jellegű volt, a másikban nem tartottak fogva civileket, nem is létezett kényszermunka alakulat. Kónya-Hamar arra is felhívta a figyelmet, hogy ezúttal is a többségi lakosság érdekében kívánták alkalmazni a törvényt, és Maros megyében például értesítették az Észak-Erdélyből annak idején elmenekült románokat, hogy nyújtsanak be kártérítési kérést. A képviselő szerint a jelenlegi körülmények között ez a jóvátételi törvény csupán propaganda jellegű. /Propaganda jellegű az üldözött kisebbségek kártérítésének törvénye. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./

2001. május 16.

Máj. 13-án Bihar megye harmadik turul-madaras emlékművét szentelték föl Bihar nagyközség református templomának kertjében. Lerombolása előtt az eredeti turul Ménmarót híres bihari földvárának közepén, egy óriási halmon állott. Bihar megye másik két Turulját padláson bújtatták, évtizedeken keresztül. A székelyhídi körülbelül fél éve került vissza eredeti helyére a község központjában. A másik, albisi bronzszobrot pedig 1989 után merték előhozni rejtekhelyéről és elhelyezni a református templomkertben. /Védőszárnyaik alatt: ezer esztendő. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 16./

2001. május 23.

Kónya-Hamar Sándor interpellált Adrian Nastase miniszterelnökhöz azon állampolgárok ügyében, akiket 1944. augusztus 23-a után etnikai alapon deportáltak Erdélynek mind az északi, mind a déli részéből, de nemigen kárpótolják őket. Pedig ezeket az akkori fiatal fiúkat sok esetben román tisztekre cserélték ki, így kerültek hosszú évekre Oroszországba. A legtöbb magyar áldozatnak nem volt semmiféle dokumentuma, ezért sok tanúvallomást nem fogadtak el. Az RMDSZ tanácsára az érintettek írtak a hadügynek és a belügynek is. Olyan válaszok érkeztek azonban, amelyekben tagadták még e táborok létét is. Annak ellenére, hogy az 1944-es Hivatalos Közlönyben benne van e táborok működési szabályzata és jogi megalapozottsága. Földváron például haláltábor volt, időközben előkerült az itt elpusztultak listája, a helyi polgármesteri hivatal megőrizte az anyakönyveket az elhaltakról. /Magyar Balázs: Kónya-Hamar Sándor, Kolozs megyei képviselő A kormányfőtől várja a választ. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 23./

2001. június 22.

Jún. 21-én helyére került a tavaly polgármesteri irányítással lerombolt emlékmű a Brassó megyei Földváron. Ioan Cioaca polgármester alkalmazottaival visszaállíttatta a földvári fogolytáborban elhunyt magyar hadifoglyok emléke előtt tisztelgő alkotást. A földvári fogolytáborban elhunytak tömegsírján kialakított sírkertben jelen pillanatban négy emlékmű áll. Ezekből kettő a magyar áldozatok emlékét őrzi. /F. R.: Helyére került a földvári emlékmű. = Krónika (Kolozsvár), jún. 22./

2001. augusztus 6.

Emlékművet lepleztek le aug. 4-én Barcaföldváron, annak a volt fogolytábornak a területén, amelyben a második világháború után magyarországi, felvidéki, vajdasági és észak-erdélyi magyarok ezrei raboskodtak. A barcaföldvári létesítményt joggal lehet haláltábornak nevezni, hiszen az ott raboskodók közül több mint háromszázan haltak meg a tífuszjárványok és az éheztetés következtében. A földvári tranzitlágerbe többnyire civileket gyűjtöttek össze 1944-ben és 1945-ben, akiket hosszabb-rövidebb időszak után a Szovjetunió különböző munkatáboraiba szállítottak. A hídvégi református egyház már 1999-ben megkísérelt emlékművet állítani az egykori tábor utolsó még látszó tömegsírjára, ezt azonban a barcaföldvári polgármester megakadályozta. A hídvégiek által a helyszínre szállított hatalmas sziklatömböt a polgármester felállítása után néhány órával leromboltatta. Idén június második felében a sziklatömb ismét a helyére került. Az elmúlt hetekben állították vissza helyére azt az emlékoszlopot is, amelyet az ötvenes években a haláltábor áldozatainak hozzátartozói emeltek, de amelynek márványlapjait az évek során összetörték. Ismeretlen tettesek néhány évvel ezelőtt az oszlopot is kidöntötték. /Megidézett történelem. Emlékművet lepleztek le az egykori barcaföldvári haláltábor területén. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 6./

2001. augusztus 6.

Emlékművet lepleztek le aug. 4-én Barcaföldváron, annak a volt fogolytábornak a területén, amelyben a második világháború után magyarországi, felvidéki, vajdasági és észak-erdélyi magyarok ezrei raboskodtak. A barcaföldvári létesítményt joggal lehet haláltábornak nevezni, hiszen az ott raboskodók közül több mint háromszázan haltak meg a tífuszjárványok és az éheztetés következtében. A földvári tranzitlágerbe többnyire civileket gyűjtöttek össze 1944-ben és 1945-ben, akiket hosszabb-rövidebb időszak után a Szovjetunió különböző munkatáboraiba szállítottak. A hídvégi református egyház már 1999-ben megkísérelt emlékművet állítani az egykori tábor utolsó még látszó tömegsírjára, ezt azonban a barcaföldvári polgármester megakadályozta. A hídvégiek által a helyszínre szállított hatalmas sziklatömböt a polgármester felállítása után néhány órával leromboltatta. Idén június második felében a sziklatömb ismét a helyére került. Az elmúlt hetekben állították vissza helyére azt az emlékoszlopot is, amelyet az ötvenes években a haláltábor áldozatainak hozzátartozói emeltek, de amelynek márványlapjait az évek során összetörték. Ismeretlen tettesek néhány évvel ezelőtt az oszlopot is kidöntötték. /Megidézett történelem. Emlékművet lepleztek le az egykori barcaföldvári haláltábor területén. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 6./

2001. október 30.

A Sepsiszentgyörgyön született Moyses Márton költő lelkébe az 1956-os magyar forradalom kitörölhetetlen szabadságvágyat ültetett. Az akkor tizenöt éves baróti diák október utolsó hetében titokban útra kelt, de nem jutott át Magyarországra. Vizsgálati fogságba került, majd más iskolába, Marosvásárhelyre kényszerítették. 1960-ban a kolozsvári tudományegyetem első éves magyar irodalom szakos hallgatóját a Securitate emberei a tanteremből vitték el. Az akkor 19 éves Moysesnek kommunistaellenes, forradalmi versei miatt kellett bűnhődnie. Verseit elkobozták, őt pedig hét év börtönre ítélték. Szabadulásával a megaláztatások nem értek véget. Nagyajtára kényszerítették - istállószolgának. A költő 1970. február 13-án, egy évvel Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártíriuma után bement Brassóba a kommunista párt székháza elé, leöntötte benzinnel, és meggyújtotta magát. Megtagadták tőle az orvosi ellátást. Rettenetes kínok között szenvedett hónapokon át, május 15-én halt meg. - November 3-án Brassóban Moyses Mártonra fognak emlékezni. Brassó, Alsó-Háromszék és a Barcaság templomaiban délelőtt 11 órától öt percig szólnak majd a harangok, utána a város főterén a magyar egyházak, a Magyarok Világszövetsége és a megyei RMDSZ tiszteleg emléke előtt. Raduch Zsolt evangélikus lelkész igehirdetését követően Tófalvi Zoltán beszél a mártír költővel kapcsolatos kutatásairól, utána az egykori osztálytárs, Kincses Előd emlékezik a mártír költőre. /Brassó (és Erdély) Moyses Mártonra emlékezik. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 30./ November 3-án Moyses Mártonra emlékeznek Brassóban, a prefektúra előtt, ott, ahol a nagyajtai ötvenhatos a kommunista rendszer elleni tiltakozásként 1970. január 13-án az akkori pártszékház előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. A székely Jan Palachra egykori osztálytársa, Kincses Előd emlékezik. Jelen lesz Tófalvi Zoltán újságíró is, akinek bemutatják a Moyses életútjáról szóló filmjét. Délután Földváron a volt fogolytábor utolsó közös sírdombjánál lesz halottak napi megemlékezés. Az 1944 ősze és 1945 ősze között itt szenvedett, illetve elhunyt erdélyi és anyaországi magyarok emlékére koszorúkat helyeznek el, majd Hídvégen megtekintik a Fogoly-emlékszobát. /(be. l.): Megemlékezés Brassóban és Földváron. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 30./

2002. július 3.

Immár tíz éve annak, hogy Sarlós Boldogasszony ünnepén, júl. 2-án évente nagyszámú, határon innen és túli római katolikus hívő jön el Futásfalvára, a kegytemplomba. Júl. 2-án megemlékeztek Futásfalva szülöttéről, Bardócz Mózes vértanú papról /a földvári fogolytáborban halt meg/. Az ő, valamint a gyónási titok megtartásának áldozatává vált Páll Gyula plébános emlékére Tifán Lajos plébános és hívei szobrot állítottak. A szobrokat a sepsiszentgyörgyi Vargha Mihály képzőművész készítette. A falu bejáratánál díszes falutáblát - István Sándor munkája - avattak. A plébánia mellett berendezett emlékszobában a Mária tisztelete Háromszéken című állandó kiállítás tekinthető meg. Megnyitották Futásfalván a tájházat. Eljöttek Futásfalvára a moldvai csángómagyarok Pusztináról és Lujzikalagorból, éjszakai szentségimádásra, virrasztásra. Júl. 2-án a Kézdi-, Sepsi- és Orbaiszékről, Erdővidékről, a Barcaságból érkező keresztaljákat fogadták, a főpapi szentmisét Jakubinyi György érsek celebrálta. A szentmise végén Tifán Lajos plébános az érseknek és Jáki Sándor Teodóz bencés tanárnak átnyújtotta István Anikó A futásfalvi búcsú története c. falumonográfiáját. Az érsek megáldotta a két futásfalvi vértanú pap emlékművét. Elöl tizenegy székely ruhás lovas haladt, majd a székely ruhás lányok, akik a fatimai kegyszobor hű mását vitték magukkal. A Szent István-éneket a moldvai csángómagyarok adták elő. /Iochom István: Sarlós Boldogasszony fogadalmi búcsú Futásfalván. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 3./

2002. július 10.

Aránylag ismert történelmi tény a mintegy hetvenezer romániai német 1945-ben történt oroszországi deportálása, de kevesen tudnak nálunk arról, hogy románok már 1944 végén is hurcoltak el ártatlan embereket, németeket és magyarokat egyaránt. Mi lett a hírhedt földvári láger foglyainak sorsa? Kik voltak a "halál önkénteseiként" emlegetett Maniu-gárda tagjai? Mi történt Szárazajtán, Csíkszentdomokoson és Egeresen? Ezekre a kérdésekre válaszol Boros Ernő Mindennap eljött a halál című könyve, az Otthonom, Szatmár megye sorozat 15. kötete. A Szent-Györgyi Albert Társaság és az EMKE Szatmár Megyei Szervezetének gondozásában megjelent kiadvány a szatmárnémeti Europrint Kft. nyomdájában készült. /B. É.: Könyvismertető: "Mindennap eljött a halál". = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 10./

2002. augusztus 6.

Boros Ernő nagykárolyi publicista, a Szatmári Friss Újság szerkesztője "Mindennap eljött a halál" című dokumentumkötete harmadfélszáz oldalon át foglalkozik a második világháború után Észak-Erdélyben bekövetkezett magyar- és németellenes, politikai indíttatású atrocitásokkal, különös tekintettel a Szatmár megyéből a barcaföldvári román királyi fogolytáborba hurcolt ártatlan emberek százainak kálváriájára. A jobbára az oral history módszerével készült, alaposan dokumentált kötet az Otthonom Szatmár megye sorozat 15. köteteként jelent meg a szatmári Szent-Györgyi Albert Társaság és az EMKE kiadásában, s a korabeli feljegyzések, naplórészletek mellett a túlélők és utódok visszaemlékezéseit tartalmazza el egészen a Földváron két évvel ezelőtt felállított, majd leromboltatott emlékmű történetéig és a román történelemhamisítás máig ható jelenségeinek feltárásáig. /Felejthetetlen. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 6./

2002. augusztus 6.

Boros Ernő nagykárolyi publicista, a Szatmári Friss Újság szerkesztője "Mindennap eljött a halál" című dokumentumkötete harmadfélszáz oldalon át foglalkozik a második világháború után Észak-Erdélyben bekövetkezett magyar- és németellenes, politikai indíttatású atrocitásokkal, különös tekintettel a Szatmár megyéből a barcaföldvári román királyi fogolytáborba hurcolt ártatlan emberek százainak kálváriájára. A jobbára az oral history módszerével készült, alaposan dokumentált kötet az Otthonom Szatmár megye sorozat 15. köteteként jelent meg a szatmári Szent-Györgyi Albert Társaság és az EMKE kiadásában, s a korabeli feljegyzések, naplórészletek mellett a túlélők és utódok visszaemlékezéseit tartalmazza el egészen a Földváron két évvel ezelőtt felállított, majd leromboltatott emlékmű történetéig és a román történelemhamisítás máig ható jelenségeinek feltárásáig. /Felejthetetlen. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 6./

2002. augusztus 12.

Boros Ernő Mindennap eljött a halál /Szent-Györgyi Albert Társaság és az EMKE kiadása, Szatmárnémeti, Otthonom, Szatmár megye sorozat 15. kötete/ című új könyvében a Brassó melletti Földváron létesített haláltáborról írt, ahova sok ezer magyart és több száz németet hurcoltak el a románok 1944 végén, 1945 elején. A könyvben több túlélő emlékezését közölte. A kötetben közölt dokumentumok egy része előzőleg megjelent a Szatmári Friss Újságban, másik része a Romániai Magyar Szóban. Boros Ernő etnikai tisztogatásról beszélt, amit a kötetben bebizonyított. A háború utáni békeszerződések határrendezése miatt volt szüksége a román hatalomnak arra, hogy Észak-Erdélyben, különösen a Partiumban a románság javára módosítsa a lakosság etnikai összetételét. A németeket, mint "háborús bűnös" nemzetet nyíltan lehetett internálni, a magyar lakossággal burkoltabb megoldásokat kellett keresni. A könyv idézte a román miniszterelnökség utasítását a vármegyék első tisztségviselőihez (Nat.I./197/450-VIII keltezéssel) a magyar lakosság kitelepítéséről. "Indok: szabotázs stb., fasiszta magatartás, rémhírterjesztés, izgatás, oroszokkal való összeférhetetlenség. Végrehajtás: minden kiutasítás a D1/ 6. utasítás szerint hajtandó végre, csupán a kiutasított személyekkel, szóbelileg közölhető, nyilvánosságra nem hozható, erről írásbeli végzés ki nem adható. Ingatlanok el nem adhatók, ingó dolgok túlsúlyban nem vihetők (hivatkozni a CFR nehéz helyzetére), mivel azokat román területen szerezték. Újságokban publikálandó a magyar nemzetiségiek soviniszta magatartása, amellyel lehetetlenné teszik az itt élő népek békés fejlődését és megélhetését". Boros a hozzáférhető dokumentumok alapján legkevesebb 40.000-re teszi a Földvárra hurcoltak számát. Közülük legalább ötezren meghaltak a táborban. De nem csak Földvár volt, hanem Hidvég, Lugos, Borosjenő, Temesvár, Belényes, Radna, Pitesti, Gyulafehérvár és még annyi más tábor. Egyetlen menekvés volt a haláltáborokból. Azok megmenekülhettek, akik írásba adták, hogy ezentúl románok lesznek. - Mintha az indokoltnál is félénkebbek lettünk volna a feltárásban, különösen abban, hogy a nagyobb, akár az EU nyilvánossága elé vigyük azokat, jegyezte meg a könyvet ismertető Sike Lajos. Ezt a könyvet le kellene fordítani románra is. Tananyagba kellene beépíteni a könyv mondanivalóját. Ismerje meg az ifjúság, miként bántak el nagyszüleikkel. /Sike Lajos: Tananyagba kívánkozik Boros Ernő Földvárról írt könyve! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 12./

2002. augusztus 28.

A haláltábor utóéletéből. A ma 88 esztendős Czumbil István 1944 őszén magyar katonaként megsebesült a fronton. Mire a szovjet-román csapatok bevonultak szülőfalujába, Mezőteremre, ő már befejezte a háborút, és odahaza gazdálkodott. Néhány nap múlva a román csendőrőrmester kidoboltatta, hogy a magyar seregből lemaradtak jelentkezzenek az őrsön, ahol érvényes papírokat kapnak. Jelentkeztek, de nem igazolványt kaptak, hanem menetoszlopba rendelték őket a román csendőrök, és vitték őket a földvári haláltáborba. Csirák János nevű sorstársa emlékezett: 1944 novemberében a mi vidékünkről több emberszállítmányt irányítottak Földvárra, az övéké volt az utolsó. Az előző transzportokból a magyarok közül a fiatalabbakat, erősebbeket kiválogatták és továbbvitték Oroszországba, kényszermunkára. Mire ők utolsókként odaérkeztünk, az oroszok rájöttek, hogy a románok becsapják őket: a románok Erdélyből el akarják távolítani a magyarokat, és a valóságban az összeterelt magyarok nem partizánok, ahogy a románok állították. Az egész földvári tábor csak azért volt, hogy a magyar pusztuljon. És Földváron tényleg nagyon sokan meghaltak. Földváron földbe ásott, náddal fedett viskókban, ugyancsak földből készített ágyakon feküdtek, és nagyon fáztak, mesélte Kún Ferenc börvelyi túlélő. Enni alig kaptak, a tífusz is pusztított. Az idő múlásával egyre sűrűbben kellett temetni. Az 1944. szept. 12-én Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezményben ez állt: "A szövetséges kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, és egyetértenek azzal, hogy a békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának." A szovjetek tehát nem kötelezték el magukat egész Erdély visszaadása mellett, de nem is zárták ki ennek a lehetőségét. Az 1944. szeptember 11-16. között megtartott második quebeci konferencián Franklin Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke a következő javaslatot terjesztette elő: Magyarország kapja meg Észak-Erdélyből az Arad-Szatmár határsávot, amely 14 500 négyzetkilométer és 1 millió 98 ezren lakják, Észak-Erdély többi része pedig kerüljön Romániához. - A román kormány azonban mindenáron egész Erdélyt akarta, ezért elhatározta: lépéseket tesz az ügy előmozdítása érdekében. Kezdődött az etnikai tisztogatás, a földvári haláltábor ezt szolgálta. Azután, hogy a román csendőrök sok magyart Földvárra juttattak, 1945 januárjában a szovjetek több ezer férfit és nőt Ukrajnába deportáltak, ahol többségüket évekig a dombászi szénmedencében dolgoztatták. A 89-es fordulat után a volt ukrajnai deportáltak előbb Magyarországról kaptak kárpótlást, majd Romániában is olyan törvény született, amelynek értelmében havi juttatásban részesülnek. A földvári haláltábor túlélői nem kapnak kárpótlást. Czumbil bácsi kérdése előbb a megyei munkaügyi igazgatósághoz, majd a Volt Politikai Foglyok. A Földvárra elhurcolt személyeket román csendőrök gyűjtötték össze, román katonák őrizték egy, a második világháború idején is végig Romániához tartozott Dél-Erdély területén fenntartott lágerben. A Földváron történteket tehát nem lehet a szovjetek nyakába varrni, be kell(ene) ismerni: mindenért, ami itt megesett, az akkori román hatóságokat terheli a felelősség. /A haláltábor utóéletéből. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 28./

2002. szeptember 21.

A Nyárádremete melletti Vityal várának feltárását Birtók György helyi polgármester kezdeményezésére végezte el a Maros Megyei Múzeum munkaközössége. Soós Zoltán történész elmondta, az előzetes kutatások alapján egy középkori vár sejlett a mai romok helyén, székely menedékvár lehet. A falak és a feltárt részletek egyértelműen a középkori eredetet igazolják. A székelyek nem csak Vityalon, hanem többek között a Makfalva melletti Makavárán vagy a Málnás melletti Herec vára építésénél is bronzkori földvárakat használtak fel, és ott építették ki a menedékváraikat. Ezt a várat a tatárjárás után, és annak az egyik következményeként építették. Az emberek építkezéshez kezdték elhordani az építőanyagot. /Antal Erika: Turistajelzés vezet a várromhoz. Középkori vár maradványát tárták fel a Nyárád mentén. = Krónika (Kolozsvár), szept. 21./

2002. október 7.

Okt. 5-én harmadik alkalommal találkoztak Baróton az erdővidéki második világháborús frontharcosok és foglyok. A baróti református egyházközség szervezésében hagyományossá vált bajtársi összejövetelre közel háromszázan jöttek el, hogy a harctereken vagy fogolytáborokban életüket vesztett, illetve az évtizedek során azóta elhunyt társaikra emlékezzenek és emlékeztessenek. Boér Imre nyugalmazott tanár, volt frontszolgálatos a magyarhermányi katonák sorsát mutatta be, de szólt a gyimesi, csobánosi és Úz-völgyi véres csatákról is. Dr. Szőts Dániel nyugalmazott orvos, a frontharcosok sepsiszentgyörgyi elnöke az átélt borzalmakról beszélt. A frontszolgálatosok és a földvári foglyok nevében a nagybaconi Benedek József, az olaszteleki Bartha János, a bibarcfalvi Veress András, a bölöni Nagy Dénes, a köpeci Józsa Vilmos, a szárazajtai Nagy B. Imre szólt az emlékezőkhöz. /(hecser): Emlékezés igaz történetre. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 7./

2002. november 4.

Nov. 2-én megemlékezés keretében az 1944/45-ben a 2-es számú fogolytáborba hurcoltak és ott elhunytak emléke előtt Földváron. Bálint László brassói református lelkész emlékeztetett: a hírhedt haláltáborba hurcoltak elsöprő többsége észak-erdélyi magyar polgári személy volt, akikre a kollektív bűnösség pecsétjét sütötte rá az 1944 őszén berendezkedő új hatalom. "Nem szabad felednünk Szárazajtát, Földvárt, Lügetet, Foksányt, Tigyinát és a többi székelymagyar, múlt századi Golgotánkat" - fogalmazott a lelkipásztor. A koszorúzás után Hídvégre, a református parókiára mentek az emlékezők, ahol szeretetvendégség keretében könyv- és filmbemutató volt. Ungvári Barna András helybéli református lelkész ismertette Boros Ernő Mindennap eljött a halál című könyvét, amelyben a szerző a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar és sváb polgári személyek, illetve az elhunytak hozzátartozóinak visszaemlékezéseit közölte. Végezetül a gyülekezet megtekintette Somogyi Csaba, Bartók Emese és Benkő Levente közös alkotását, a Megbocsátás című filmet, amelyben székelyföldi túlélők és tanúk szólalnak meg. /(ajtai): Megtartó emlékezés. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

2002. november 11.

Stephan Lang (Láng István) 1945-ben Kálmándon született. Politikai okok miatt bebörtönözték. 1974-ben Hollandiába emigrált, ahol holland nyelven közlő író lett. Erdélyi menyegző című könyve jelenleg folytatásokban olvasható a Szatmári Friss Újságban. "A kálmándi hollandus" előbb Szatmárnémetiben, majd Nagykárolyban a Pont Kiadónál nemrég magyar fordításban is megjelent, A vakondvadász című könyvének bemutatója alkalmából találkozott olvasóival. A vakondvadász regény, fikció. Egyik fejezete három egymás melletti (egy katolikus, egy református, és egy román) falu második bécsi döntés utáni történetéről szól. 1940-ben a református falu lakói hazakergetik a román falu Trianon után kolonistákként a vidékre érkezett lakóit, baltával főbe ütnek egy román özvegyasszonyt. Egy nagykárolyi barátja megjegyezte, valójában 1940-ben Lucaceniben csak egy idős néni halt meg szívroham következtében. A vakondvadász egy másik fejezetében a földvári haláltáborról írt. Erről a témáról Mindennap eljött a halál címmel nemrég Boros Ernő jelentetett meg nívós munkát, nagyon részletes dokumentumkönyvet. /Kinál György: Találkozók a "kálmándi hollandussal". = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 11./

1997. augusztus 9.

Júl. 1-jétol két héten át végeztek Ferenczi István történészprofesszor irányításával a Homárka néven közismert törésvonalnál. Valamikor Attila útjának vagy Hun árkának is nevezték ezt. Az ásatás az Európai Idő anyagi hozzájárulásával történt. Ferenczi István megállapította, hogy nem római eredetűek a törésvonalak. Nagy valószínűséggel a X. században létesült védőrendszerről lehet szó. Korábbi, mint Ferenczi István előzőleg gondolta, ő ugyanis Szent László korában épült védőfalakat látott ezekben a töltésekben. Biztosan határvédelmi rendszerről van szó. További ásatások szükségesek. Ferenczi elképzelése szerint a védelmi rendszer valahol Szatmár környékén kezdődik, s dél felé haladva földvárak sora alkotta: Halmosd, Kraszna, Vártelek, Zsákfalva, Õrmező, a szilágysági Vaskapu, a Dés melletti Kozárvár, Beszterce földvára, Kusma, Melegföldvár, Malomfalva, Küküllővár, Nagykapus, Kiskapus, Kőhalom, Halmágy, Miklósvár, az erősdi Csókás és a brassói vár. Ezeket a X. század elején építették. - A román régészek is ásattak, és korábbra, IX. századra keltezték a várakat, azt hirdetvén, hogy ezek román létesítmények. Ennek azonban semmi alapja nincs. Malomfalván például karoling kardok kerültek elő, amelyek a magyar kalandozások révén kerülhettek Erdélybe. A Homárka első építési szakasza is a földvárakkal egyidőben történhetett. /Kocsis Károly: Régészeti ásatás a Rétyi Nyírben. Magyar építmény a Homárka! = Európai Idő (Sepsiszentgyörgy), aug. 9./ Előzmény: Európai Idő, máj. 31.

1998. október 4.

A kommunista diktatúra erdélyi mártírjaira emlékeztek okt. 4-én Nagyenyeden, a római katolikus templomban. Tempfli József nagyváradi megyéspüspök celebrálta a szentmisét, majd a plébánia udvarán felavatták az emlékművet. A leleplezést Mihai Horatiu Josan nagyenyedi polgármester végezte, Tempfli József felszentelte az emlékoszlopot, beszédet mondott Bustya Dezső református püspöki elnök, dr. Péter Miklós református egyetemi teológiai tanár, Kacsó Tibor, az Erdélyi 56 Bajtársi Társaság elnöke, Tófalvi Zoltán, a diktatúra mártírjainak felkutatója és Sándor Botond enyedi unitárius lelkész. Az emlékművet Vencel Árpád kolozsvári szobrászművész tervezte. Csupán néhány erdélyi mártír nevét jegyezték föl és az íratlanul hagyott két márványtábla jelzi, hogy még sok táblára lenne szükség valamennyi mártír nevének megörökítéséhez. Az emlékmű felirata: "In memoriam martyrium qui tempore dictaturae communistae mortui sunt - A kommunista diktatúra áldozatainak emlékére és az egyházmegye vértanú papjainak tiszteletére: Boga Alajos, 1954. szeptember 14. - ordinárius, Máramarossziget; Pálffy János, 1958, Marosvásárhely; dr. Marcalik Győző püspök, 1952, Zsilava; Sándor Imre - ordinárius, 1952, Ramnicu Sarat, fagyhalál; Szán István piarista tanár, elhurcolták; Gajdátsy Béla gyulafehérvári teológiai rektor, 1952, Nagyenyed; dr. Boros Fortunát; Bokor Sándor, 1972. június 13., a Dunából halászták ki; Fekete János, 1952, Targu Jiu, Ambrus György, 1960, brailai mocsarakban; Bardocz Mózes, 1945, földvári haláltábor, dr. Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspök, 1953, Nagyenyed; dr. Schilling János ispán, 1948, Nagyenyed; dr. Szász Pál jogász, 1954, Ocnele Mari, éhhalál; Orbán Károly. Fogságba vetettek 11 evangélikus, 11 unitárius, 57 református, 182 római katolikus lelkipásztort és több tízezer "igaz ember!"... "Boldogok, akiket az igazságért üldöznek." /Mt. 5,10./" /Győrfi Dénes: Mártírok emlékezete. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 12./

1998. október 7.

Többször írtak már az erdélyi magyar lapok a földvári fogolytáborról, ahol közel félezer magyar ember halt meg 1944 végén és 1945 elején. Az 1989-es rendszerváltozás után nem egyszer próbáltak már emléket állítani a meghaltaknak, azonban Földvár, teljes magyar nevén Barcaföldvár tanácsa elzárkózott ez elől. Az oroszok elérték, hogy az itt elesett 21 szovjet katona emlékére emlékművet emeltek és a katonákat 21 kis ötágú vörös csillaggal jelölték meg. A szomszédos Hídvég lelkipásztora, Ungvári Barna kérvényt nyújtott be a helyi tanácshoz, hogy emlékművet emelhessenek az elhunytak emlékére, azonban a földvári tanács most is elzárkózott. Hídvégen állítottak fel kopjafát az emlékükre. /Kisgyörgy Zoltán: Meg kell jelölni a földvári haláltábor magyar halottainak sírhalmát. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 7./ Ungvári Barna tiszteletes felhívást tett közzé, kérve, hogy a hozzátartozók jelezzék az elhunytak neveit /névsor ugyanis nem maradt fent/. Az emlékmű felállításához anyagi segítséget is kének. /Felhívás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 7./

1998. október 7.

Többször írtak már az erdélyi magyar lapok a földvári fogolytáborról, ahol közel félezer magyar ember halt meg 1944 végén és 1945 elején. Az 1989-es rendszerváltozás után nem egyszer próbáltak már emléket állítani a meghaltaknak, azonban Földvár, teljes magyar nevén Barcaföldvár tanácsa elzárkózott ez elől. Az oroszok elérték, hogy az itt elesett 21 szovjet katona emlékére emlékművet emeltek és a katonákat 21 kis ötágú vörös csillaggal jelölték meg. A szomszédos Hídvég lelkipásztora, Ungvári Barna kérvényt nyújtott be a helyi tanácshoz, hogy emlékművet emelhessenek az elhunytak emlékére, azonban a földvári tanács most is elzárkózott. Hídvégen állítottak fel kopjafát az emlékükre. /Kisgyörgy Zoltán: Meg kell jelölni a földvári haláltábor magyar halottainak sírhalmát. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 7./ Ungvári Barna tiszteletes felhívást tett közzé, kérve, hogy a hozzátartozók jelezzék az elhunytak neveit /névsor ugyanis nem maradt fent/. Az emlékmű felállításához anyagi segítséget is kének. /Felhívás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 7./

1998. október 20.

A földvári haláltábor helyén magyar emlékművet is kellene állítani, csak a szovjet katonákra emlékeztető márványtábla van a helyszínen. Erről a tervről beszélgetett a cikkíró Ungvári Barna /Hídvég/ református tiszteletessel, akinek ez szintén szívügye. - A Szatmári Friss Újság is rendszeresen közöl emlékező írásokat a táborról. Főszerkesztője, Veres István uzoni, gyakran hazalátogat. A szatmáriak külön kötetet is szenteltek a környékről elhurcolt magyarok és svábok kálváriájának, az évkönyvben is foglalkoztak a földvári haláltáborral. /Sylvester Lajos. A haláltábor határában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 20./

2003. szeptember 1.

A Nagy-Románia Párt (PRM) a képviselőház művelődési bizottságában a Fájdalom Múzeumának létrehozását kezdeményezi Kolozsváron. A párt szerint a múzeumban mindazoknak a románoknak, zsidóknak és más nemzetiségűeknek állítanának emléket, akik a Horthy-rendszer áldozatai voltak. Márton Árpád, az RMDSZ képviselője erre a hírre megjegyezte: Ha a leendő múzeumban helye van a szilágyippi és ördögkúti tragédiának, akkor helye van ott Szárazajtának és Csíkszentdomokosnak, de Földvárnak is, és minden olyan helynek és történetnek, amely Erdély népeinek szenvedését okozta. A kezdeményező PRM-s Radu Ciuceanu képviselő szerint a múzeumban azoknak a románoknak, zsidóknak és más nemzetiségűeknek állítanának emléket, akik a Horthy-rendszer áldozatai voltak. A művelődési bizottság döntése szerint nem terjesztenek a képviselőház elé törvénytervezetet, ehelyett a bizottság javaslatot tesz Razvan Theodorescu kulturális miniszternek, valamint Kolozs megye tanácsának a Fájdalom Múzeuma létrehozásáról a Kolozsváron működő Erdélyi Történelmi Múzeum keretén belül. Márton Árpád, a művelődési bizottság tagja elmondta: "Semmi esetre sem lehet szó olyan múzeumról, amely csak a Horthy-rendszer alatt és csak a románok és a zsidók szenvedéseinek és meghurcoltatásának állít emléket. Erdély valamennyi népe és nemzete szenvedett a második világháborúban, akárcsak a történelem más pillanataiban, következésképpen Erdély valamennyi népének meghurcoltatását és fájdalmát be kell mutatni a leendő múzeumban". 1940 szeptemberében tragikus esemény helyszíne volt a Szilágy megyei Ördögkút és Szilágyipp. A második bécsi döntés nyomán bevonuló magyar honvédekre lőttek a helyi románság köréből orvlövészek, egy esetben pedig almáskosárba rejtett gránát robbant fel, és okozta több honvéd halálát, illetve sérülését. Megtorlásul a magyar tisztek egyike, bizonyos Szabó főhadnagy tömeggyilkossággal válaszolt, a megtorlásnak több román férfi, nő és gyermek esett áldozatául. Szárazajtán 1944. szeptember 26-án a gyilkosságairól és fosztogatásairól hírhedté vált Maniu-gárda rendezett vérfürdőt, amelynek során a helyi iskola udvarában a fegyverek segítségével összeterelt falustársak szeme láttára két székely férfit lefejeztek, további tizenegyet, köztük egy nőt agyonlőttek. Hasonló mészárlást rendeztek a gárdisták 1944. októberében Csíkszentdomokoson, ahol tizenegy székelyt, köztük egy 86 éves öregasszonyt lőttek agyon a Gábor-kertben. A Kolozs megyei Egeresen, a Bihar megyei Kőröstárkányban és Gyantán is több magyart végeztek ki román fegyveresek. Gyantán hiába kérte az egyik román férfi a kivégzést vezénylő Bride kapitányt: engedjék szabadon magyar feleségét és gyermekét, hiszen ő román, a tiszt hajthatatlan maradt. Amikor pedig a román férfi kijelentette, hogy akkor őt is lőjék agyon övéivel együtt, a tiszt őt is kivégeztette. Kőröstárkányban szintén 1944 őszén tisztázatlan körülmények között ismeretlenek megöltek egy román tisztet, megtorlásként a Maniu-gárda a falu és a szomszédos Kisnyégerfalva magyar férfijait gyanúsította. "Álljanak ki azok a románok, akik felelősséget vállalnak a magyarok ártatlanságáért" - szólította fel a falubelieket a román parancsnok, látván a megrémült magyarokat. Senki nem állt ki. Erre román szomszédjához fordult az egyik "letartóztatott" magyar férfi: "Marian, hát együtt gyermekeskedtünk, együtt nőttünk fel, jól ismersz, mi rosszat tettem én? " "De magyar vagy" - válaszolta a szomszéd, és Egyed Mihályt falustársaival együtt kivégezték. A második világháború magyar golgotái voltak még azok az internálótáborok, ahol teljesen ártatlan civilek ezreit tartották fogva, és százak vesztették életüket. Ilyen volt a focsani-i, corbeni-i, Tirgu Jiu-i, Rimnicu Sarat-i, caracali láger, ahol a dél-erdélyi magyarság szellemi-gazdasági elitjét tartották fogva, és itt is hunytak el emberek. Földváron 1942-45 között működött a haláltáborként elhíresült láger. Az 1944. augusztus 23-i román átállásig szovjet állampolgárságú embereket tartottak itt fogva, akik közül többen elhunytak. 1944. augusztus 23. után magyar és német hadifoglyok mellett észak-erdélyi magyar és sváb polgári személyek ezreit internálták az Olt-parti lágerbe, ahol az eddig napvilágra került adatok szerint több mint 320-an, elsöprő többségben magyarok vesztették életüket éheztetés és járványos betegségek nyomán. A földvári haláltáborban történtekre a szomszédos Hídvég református parókiáján korabeli fényképekből, levelekből és tárgyakból álló kiállítás emlékeztet. /Benkő Levente: A háború okozta szenvedés mindenkinek fáj. = Krónika (Kolozsvár), szept. 1./

2003. szeptember 11.

December 31-éig kérhetnek kárpótlást az etnikai alapon meghurcolt emberek. A második bécsi döntés nyomán a Romániában maradt országrészekből a visszatért Észak-Erdélybe menekült magyarok közül csak kevesen kérték a kárpótlást. Szakemberek szerint a magyar nemzetiségűek kárpótlását nehezíti, hogy még nem kerültek elő azok az iratok, amelyek a menekülő magyarok adatait rögzítik. Történeti források szerint az 1940. aug. 30-ai második bécsi döntést követően Dél-Erdélyből közel 200 ezer magyar menekült a Magyarországhoz visszatért Észak-Erdélybe, ahonnan viszont legalább annyi román távozott a Romániában maradt országrészbe.A kárpótlást igénylő román nemzetiségű állampolgárok legnagyobb része azzal igazolja etnikai alapon történt meghurcoltatását, hogy amikor 1940 őszén Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe menekült, a román hatóságoknál jelentkezett, ahol nyilvántartásba vették, és segélyben is részesítették őket. Kolozsváron az utóbbi időben egyre többen keresik fel az állami levéltárat, amely kiállítja a kért dokumentumot. Kiss András kolozsvári nyugalmazott főlevéltáros szerint a Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe menekült magyarokat is minden bizonnyal nyilvántartásba vették a magyar hatóságok, a baj csak az, hogy erről még nem került elő irat. A nemzeti hovatartozása miatt 1940. szeptember 6-a és 1945. március 6-a közötti időszakban meghurcoltak kárpótlásáról törvény rendelkezik. Valamennyi román állampolgár, akit a vonatkozó időszakban külföldi gettókba és koncentrációs táborokba hurcoltak, koncentrációs lágerekben vagy más helyeken fogva tartottak, kitelepítettek, kiutasítottak vagy menekülésre kényszerítettek, kárpótlásban részesül. Hasonlóan kárpótlásra jogosultak, akiket kényszermunkaosztagokba hurcoltak el, akik túlélték a "halálvonatot", akiknek férjét vagy feleségét nemzetiségi hovatartozása miatt kivégezték, és utólag nem házasodott újra. Az érintettek a besorolásuktól függően havi 300 ezer lejes juttatást kapnak a fogságban töltött minden hónapra, továbbá ingyenes gyógykezelésben és gyógyszeres ellátásban részesülnek, a városi közszállításban mindig, vasúton első osztályon, autón vagy folyami eszközön kísérőjükkel együtt évi 6 alkalommal ingyen utazhatnak. Emellett jár még évi egy ingyenjegy gyógyfürdőre, díjmentes rádió-, telefon- és televízióbérlet, elsőbbség telefonbeszerelésre, igénylésre pedig ingyenes nyughely.A nemzetiségi alapon történt meghurcolást kérésre az illetékes intézmények által kibocsátott hivatalos papírokkal lehet bizonyítani. Ilyen okmány lehet például a katonakönyv vagy a kényszermunkára hurcoltak esetén a pitesti-i 02405. számú katonai egység által kibocsátott bizonylat, de a tanúsító okmány származhat a Nemzetközi Vöröskereszttől vagy bármelyik koncentrációs táborból is. Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő elmondta: Maros megyében a Tg. Jiu-i lágert megjárt magyarok már kapják a kárpótlást. Kovászna megyében több mint 500 kérvényt tárgyaltak eddig, az esetek több mint 90 százalékában pozitív döntés született.Háromszéken több olyan egykori fogoly nyújtotta be kárpótlási kérelmét, akit 1944 őszén a barcaföldvári haláltáborba hurcoltak a román hatóságok. Az elbíráló testület azzal utasította el kérvényüket, hogy bár a benyújtott papírokból egyértelműen kiderül, hogy Földváron tartották őket fogva, nem igazolt az etnikai meghurcoltatás ténye. A kézdialbisi Bod András szerint igazságtalanság történt akkor is, amikor 1944 őszén otthonából sok társával együtt magyarságuk miatt Földvárra internálták, és most is, amikor kérvényét elutasították. /Benkő Levente: Csak a magyarok nem szenvedtek? = Krónika (Kolozsvár), szept. 11./

2003. szeptember 11.

December 31-éig kérhetnek kárpótlást az etnikai alapon meghurcolt emberek. A második bécsi döntés nyomán a Romániában maradt országrészekből a visszatért Észak-Erdélybe menekült magyarok közül csak kevesen kérték a kárpótlást. Szakemberek szerint a magyar nemzetiségűek kárpótlását nehezíti, hogy még nem kerültek elő azok az iratok, amelyek a menekülő magyarok adatait rögzítik. Történeti források szerint az 1940. aug. 30-ai második bécsi döntést követően Dél-Erdélyből közel 200 ezer magyar menekült a Magyarországhoz visszatért Észak-Erdélybe, ahonnan viszont legalább annyi román távozott a Romániában maradt országrészbe.A kárpótlást igénylő román nemzetiségű állampolgárok legnagyobb része azzal igazolja etnikai alapon történt meghurcoltatását, hogy amikor 1940 őszén Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe menekült, a román hatóságoknál jelentkezett, ahol nyilvántartásba vették, és segélyben is részesítették őket. Kolozsváron az utóbbi időben egyre többen keresik fel az állami levéltárat, amely kiállítja a kért dokumentumot. Kiss András kolozsvári nyugalmazott főlevéltáros szerint a Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe menekült magyarokat is minden bizonnyal nyilvántartásba vették a magyar hatóságok, a baj csak az, hogy erről még nem került elő irat. A nemzeti hovatartozása miatt 1940. szeptember 6-a és 1945. március 6-a közötti időszakban meghurcoltak kárpótlásáról törvény rendelkezik. Valamennyi román állampolgár, akit a vonatkozó időszakban külföldi gettókba és koncentrációs táborokba hurcoltak, koncentrációs lágerekben vagy más helyeken fogva tartottak, kitelepítettek, kiutasítottak vagy menekülésre kényszerítettek, kárpótlásban részesül. Hasonlóan kárpótlásra jogosultak, akiket kényszermunkaosztagokba hurcoltak el, akik túlélték a "halálvonatot", akiknek férjét vagy feleségét nemzetiségi hovatartozása miatt kivégezték, és utólag nem házasodott újra. Az érintettek a besorolásuktól függően havi 300 ezer lejes juttatást kapnak a fogságban töltött minden hónapra, továbbá ingyenes gyógykezelésben és gyógyszeres ellátásban részesülnek, a városi közszállításban mindig, vasúton első osztályon, autón vagy folyami eszközön kísérőjükkel együtt évi 6 alkalommal ingyen utazhatnak. Emellett jár még évi egy ingyenjegy gyógyfürdőre, díjmentes rádió-, telefon- és televízióbérlet, elsőbbség telefonbeszerelésre, igénylésre pedig ingyenes nyughely.A nemzetiségi alapon történt meghurcolást kérésre az illetékes intézmények által kibocsátott hivatalos papírokkal lehet bizonyítani. Ilyen okmány lehet például a katonakönyv vagy a kényszermunkára hurcoltak esetén a pitesti-i 02405. számú katonai egység által kibocsátott bizonylat, de a tanúsító okmány származhat a Nemzetközi Vöröskereszttől vagy bármelyik koncentrációs táborból is. Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő elmondta: Maros megyében a Tg. Jiu-i lágert megjárt magyarok már kapják a kárpótlást. Kovászna megyében több mint 500 kérvényt tárgyaltak eddig, az esetek több mint 90 százalékában pozitív döntés született.Háromszéken több olyan egykori fogoly nyújtotta be kárpótlási kérelmét, akit 1944 őszén a barcaföldvári haláltáborba hurcoltak a román hatóságok. Az elbíráló testület azzal utasította el kérvényüket, hogy bár a benyújtott papírokból egyértelműen kiderül, hogy Földváron tartották őket fogva, nem igazolt az etnikai meghurcoltatás ténye. A kézdialbisi Bod András szerint igazságtalanság történt akkor is, amikor 1944 őszén otthonából sok társával együtt magyarságuk miatt Földvárra internálták, és most is, amikor kérvényét elutasították. /Benkő Levente: Csak a magyarok nem szenvedtek? = Krónika (Kolozsvár), szept. 11./

2003. október 9.

Megjelent Benkő Levente Székely golgota /H-Press Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, Kaláka-könyvek sorozat/ című megrendítő riportkönyve. A szerző feltárta a hírhedett földvári haláltáborba hurcolt székelyföldi magyar foglyok - katonák és civilek - megpróbáltatásait, személyes vallomásokban örökítette meg szenvedéseiket, és hiteles kordokumentumok nyomán nagyívű helyzetképet rajzol az 1944-45-ös kisebbségellenes romániai belpolitikáról, a nemzetközi összefüggésekről. /Megjelent. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 9./

2003. október 11.

A romániai magyarság 1944. évi internálásának gyökerei 1943 nyaráig nyúlnak vissza. Sztálin ugyanis így fogalmazott a Nagy-Britannia kormányához írt levelében 1943. június 7-én: ,,A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott (...), a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell." 1943. december 12-18-án a szovjet-csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és magyarokkal szembeni háború utáni álláspont kialakítása tárgyában Moszkvában Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal, a későbbi szovjet külügyminiszterrel tárgyalt Eduard Benes száműzetésben levő csehszlovák elnök. Molotov kijelentette: ,,A magyarokat meg kell büntetni." (...) A Benes kezdeményezésére létrejött tárgyalások végkövetkeztetéseit 1943. december 18-án jegyzőkönyvben rögzítették a Kremlben. Úgy vélték: ,,(...) Mindkét fél elismeri, hogy Magyarország nagy felelősséggel tartozik a háborúért (...)", miközben Romániára vonatkozóan azt rögzítették a dokumentumban, hogy ,,(...) a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért". Ugyanakkor 1943-ban Románia még két hadsereggel harcolt szovjet területen a Vörös Hadsereg ellen, viszont Magyarországnak csak megszálló hadosztályai voltak szovjet területen. Ugyanezt a magyarellenes álláspontot fogalmazta meg később, 1944 őszén Romániában a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt is. Sajtójukban azt terjesztették, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel. 1944. augusztus 23-án délután I. Mihály román király elrendelte Ion Antonescu marsallnak és minisztereinek a letartóztatását, 24-re virradó éjszaka pedig megalakult Constantin Sanatescu tábornok első kormánya. A belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte, hogy még aznap tartóztassák le a Német Nemzetiségi Csoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit; augusztus 27-én pedig a csendőrség főfelügyelősége újabb internálások végrehajtására adott utasítást. 1944. szeptember 12-én a szövetséges erők képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia kormányai megkötötték a fegyverszüneti egyezményt. A fegyverszüneti egyezmény aláírását követő első intézkedés az volt, hogy szeptember 15-én a csendőrség főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német alattvaló családjával együtt történő internálását a Tg. Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott. Az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, az azonos állampolgárságú státusban levő észak-erdélyi román nemzetiségűeket nem. Amikor 1944. november 6-án a lágerek létrehozásáról szóló minisztertanácsi határozat megszületett, például Tg. Jiuban már 4650 internáltat tartottak fogva, a Brassótól nem messze levő barcaföldvári 2-es számú fogolytábor, a hetek múlva haláltáborként elhíresült láger is javában üzemelt. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Földváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Kőröstárkányban, továbbá Zsombolyán, Tg. Jiuban, Slobozia Vechen, Ciurelen, Felső-, illetve Alsótömösön, Lugoson, Pitesti-en, Vulkánban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtetnek tovább internálóközpontokat úgy, hogy gyakorlatilag minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36 láger. A Földváron fogva tartottak számáról eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása. 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütéses tífuszjárvány idején. A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8000 fogolyról tesz említést, a korabeli sajtó pedig a földvári haláltáborban sínylődő ,,hatezer magyar hadifogoly és internált" szörnyű sorsát teszi szóvá. A Dolgozók Szava /Sepsiszentgyörgy/ című hetilap egy kiszabadult fogoly vallomásai alapján arról számol be, hogy Földváron 2500-3000 magyar, német, román, szerb és zsidó sínylődik ártatlanul. Elmondása szerint 15 éves gyermekektől aggokig, minden korosztályból vannak foglyok a lágerben. Az összeszedett és előbb a sepsiszentgyörgyi börtönbe zárt székelyek közül ,,sokan úgy szabadultak meg, hogy átállottak románnak. Szabad börzéje működött az átállásnak, s akadtak tényleg olyanok, akik ilyen áron megszabadultak az elhurcolástól. Nagy üzletet bonyolított le Stefanescu nyug.(almazott) járásbíró is, aki kaján örömmel számolgatta az utolsó napok egyikén a Balog-ház kapuja alatt az ilyen módon harácsolt százpengősök tömkelegét, ami mind a szerencsétlen elhurcoltak családtagjainak szája elől elvont pénzecskékből tevődött össze." A fogoly elmondása szerint, mielőtt a lágerbe bevitték, hat könyvbe is bevezették az érkezők adatait, az ő odaérkezésekor pedig a valamikori gyárépület, az iskola, valamint a földbe vájt nyolc lyukban akkor már 2500-3000 fogoly szorongott. Magyarország legtávolabbi vidékeiről állandóan érkeztek az újabb és újabb foglyok, emiatt a földvári tábor annyira túlzsúfolt lett, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos Lügetre. A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kérnek segítséget a külvilágtól, a környékbeli falvak, elsősorban Hidvég lakossága segít rajtuk lehetőségeihez mérten. /Mindez a szerző most megjelent könyvéből: Székely golgota, Kaláka-könyvek, Sepsiszentgyörgy. /Benkő Levente: A tervszerű merénylet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 11./


lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-106




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998