udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 106 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-106
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Helymutató:

2003. október 11.

A romániai magyarság 1944. évi internálásának gyökerei 1943 nyaráig nyúlnak vissza. Sztálin ugyanis így fogalmazott a Nagy-Britannia kormányához írt levelében 1943. június 7-én: ,,A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott (...), a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell." 1943. december 12-18-án a szovjet-csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és magyarokkal szembeni háború utáni álláspont kialakítása tárgyában Moszkvában Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal, a későbbi szovjet külügyminiszterrel tárgyalt Eduard Benes száműzetésben levő csehszlovák elnök. Molotov kijelentette: ,,A magyarokat meg kell büntetni." (...) A Benes kezdeményezésére létrejött tárgyalások végkövetkeztetéseit 1943. december 18-án jegyzőkönyvben rögzítették a Kremlben. Úgy vélték: ,,(...) Mindkét fél elismeri, hogy Magyarország nagy felelősséggel tartozik a háborúért (...)", miközben Romániára vonatkozóan azt rögzítették a dokumentumban, hogy ,,(...) a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért". Ugyanakkor 1943-ban Románia még két hadsereggel harcolt szovjet területen a Vörös Hadsereg ellen, viszont Magyarországnak csak megszálló hadosztályai voltak szovjet területen. Ugyanezt a magyarellenes álláspontot fogalmazta meg később, 1944 őszén Romániában a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt is. Sajtójukban azt terjesztették, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel. 1944. augusztus 23-án délután I. Mihály román király elrendelte Ion Antonescu marsallnak és minisztereinek a letartóztatását, 24-re virradó éjszaka pedig megalakult Constantin Sanatescu tábornok első kormánya. A belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte, hogy még aznap tartóztassák le a Német Nemzetiségi Csoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit; augusztus 27-én pedig a csendőrség főfelügyelősége újabb internálások végrehajtására adott utasítást. 1944. szeptember 12-én a szövetséges erők képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia kormányai megkötötték a fegyverszüneti egyezményt. A fegyverszüneti egyezmény aláírását követő első intézkedés az volt, hogy szeptember 15-én a csendőrség főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német alattvaló családjával együtt történő internálását a Tg. Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott. Az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, az azonos állampolgárságú státusban levő észak-erdélyi román nemzetiségűeket nem. Amikor 1944. november 6-án a lágerek létrehozásáról szóló minisztertanácsi határozat megszületett, például Tg. Jiuban már 4650 internáltat tartottak fogva, a Brassótól nem messze levő barcaföldvári 2-es számú fogolytábor, a hetek múlva haláltáborként elhíresült láger is javában üzemelt. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Földváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Kőröstárkányban, továbbá Zsombolyán, Tg. Jiuban, Slobozia Vechen, Ciurelen, Felső-, illetve Alsótömösön, Lugoson, Pitesti-en, Vulkánban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtetnek tovább internálóközpontokat úgy, hogy gyakorlatilag minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36 láger. A Földváron fogva tartottak számáról eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása. 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütéses tífuszjárvány idején. A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8000 fogolyról tesz említést, a korabeli sajtó pedig a földvári haláltáborban sínylődő ,,hatezer magyar hadifogoly és internált" szörnyű sorsát teszi szóvá. A Dolgozók Szava /Sepsiszentgyörgy/ című hetilap egy kiszabadult fogoly vallomásai alapján arról számol be, hogy Földváron 2500-3000 magyar, német, román, szerb és zsidó sínylődik ártatlanul. Elmondása szerint 15 éves gyermekektől aggokig, minden korosztályból vannak foglyok a lágerben. Az összeszedett és előbb a sepsiszentgyörgyi börtönbe zárt székelyek közül ,,sokan úgy szabadultak meg, hogy átállottak románnak. Szabad börzéje működött az átállásnak, s akadtak tényleg olyanok, akik ilyen áron megszabadultak az elhurcolástól. Nagy üzletet bonyolított le Stefanescu nyug.(almazott) járásbíró is, aki kaján örömmel számolgatta az utolsó napok egyikén a Balog-ház kapuja alatt az ilyen módon harácsolt százpengősök tömkelegét, ami mind a szerencsétlen elhurcoltak családtagjainak szája elől elvont pénzecskékből tevődött össze." A fogoly elmondása szerint, mielőtt a lágerbe bevitték, hat könyvbe is bevezették az érkezők adatait, az ő odaérkezésekor pedig a valamikori gyárépület, az iskola, valamint a földbe vájt nyolc lyukban akkor már 2500-3000 fogoly szorongott. Magyarország legtávolabbi vidékeiről állandóan érkeztek az újabb és újabb foglyok, emiatt a földvári tábor annyira túlzsúfolt lett, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos Lügetre. A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kérnek segítséget a külvilágtól, a környékbeli falvak, elsősorban Hidvég lakossága segít rajtuk lehetőségeihez mérten. /Mindez a szerző most megjelent könyvéből: Székely golgota, Kaláka-könyvek, Sepsiszentgyörgy. /Benkő Levente: A tervszerű merénylet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 11./

2003. október 30.

Földváron hatalmas kőtömb emlékeztet az egykori fogolytábor áldozataira. Ugyanazon a Magyarhalmon a szovjet-orosz foglyok emlékét márványlapokon őrző sírkert is található. Ungvári Barna András tiszteletes az emlékműállítással az évtizedeken át elfojtott lakossági igény, a magyar népakarat megtestesítőjévé vált. Egy ideig a hatalom nem engedte meg a sziklatömb síremlékké avatását. Ungvári a kényszernek engedve a hatalmas sziklatömböt a hídvégi református parókia kerítése elé helyeztette el. Az emlékműavatásra Erdély távoli területeiről is Hídvégre-Földvárra sereglett tömeget viszont nem lehetett megfélemlíteni, fényképfelvételek sorozatai őrzik a kilométernyi hosszúságban a földvári Magyarhalom felé kígyózó sokaság látványképeit. 1998 októberétől minden évben az üres talapzatra helyezték el az emlékezés koszorúit. Az ezredforduló évétől minden évben monumentális emlékmű mellett hangzanak el az emlékezés szavai. Az emlékműállítással párhuzamosan Ungvári tiszteletes úr és társai Hídvégen létrehozták egy Fogoly-emlékkiállítást. Benkő Levente éveken át kutatta a földvári haláltábor történetét, a még élő emlékezők és a hozzátartozók. Ennek a vállalkozásnak a summája a Kaláka Könyvek sorozatban, a dr. Egyed Ákos akadémikus előszavával 2003-ban megjelent Székely golgota /H-Press Kft., Sepsiszentgyörgy/ című ,,fogolykönyv". /Sylvester Lajos: A konok kitartás kövei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 30./

2003. november 3.

Nov. 2-án ökumenikus istentisztelettel emlékeztek a haláltábor áldozataira a Brassó megyei Földváron. Megbocsátani kell, feledni viszont nem szabad - fogalmazta meg emlékbeszédében Ungvári Barna András református lelkész abból az alkalomból, hogy hídvégi utódjára, Nagy János lelkészre és gyülekezetére bízta a sírkert és a fogoly-emlékszoba ápolását. Az ökumenikus istentiszteleten Nagy-György Attila brassói római katolikus plébános, Kassay Géza brassói református és Raduch Zsolt brassói magyar evangélikus lelkész hirdetett igét, majd az emlékműnél koszorúkat és virágokat helyeztek el. Bemutatták Benkő Levente Székely Golgota és Papp Annamária Szögesdrót című kötetét, mindkettőről Magyari Lajos, a Háromszék napilap szerkesztője mondott méltatást. A Brassó melletti Földváron 1942-45 között működött fogolytáborban előbb szovjet hadifoglyokat, majd az 1944. aug. 23-i román átállást követően magyar katonákat és többnyire internáltakat tartottak fogva. /Földvár - örökös zarándokhely. = Krónika (Kolozsvár), nov. 3./

2003. november 6.

Szatmár megyéből kb. 5000 német etnikumú román állampolgárt 1945 januárjában a volt Szovjetunióba deportáltak, ez már ismert történelmi eseménynek számít. Az ott elhunytak emlékére mostanáig az érintett szatmári települések szinte mindegyikében állítottak már emlékművet. Egészen más a helyzet egy másik tragikus deportálás áldozataival. Szatmár megyéből - akárcsak Észak-Erdély más részeiről - 1945 januárja előtt, 1944 novemberében is deportáltak embereket. Ezt a deportálást a román (és nem a szovjet!) közigazgatás képviselői hajtották végre. 1944 októberében Szatmár megye községeibe visszaérkezett azoknak a román csendőröknek a nagy része, akik 1940-ben, a bécsi döntés után hagyták el Észak-Erdélyt. Elsősorban ezek a csendőrök megyénkből több száz magyar, illetve sváb férfit gyűjtöttek össze Szatmár megyéből, és vittek a hírhedt földvári haláltáborba. Ezeknek a deportáltaknak a sorsa a történészek előtt is alig ismert. Az RMDSZ által 1995-ben megjelentetett Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról című kiadvány Szilágy és Szatmár vármegye című, nyúlfarknyi fejezete a következő mondattal kezdődik: "Észak-Erdély eddig nem említett megyéire szórványos adataink miatt nem térhetünk ki." Boros Ernő, az emlékező cikk írója sorra járta valamennyi olyan Szatmár megyei települést - Bere, Börvely, Csanálos, Csomaköz, Domahida, Érkőrös, Gencs, Kaplony, Kálmánd, Kismajtény, Lele, Nagymajtény, Krasznaszentmiklós, Mezőpetri, Mezőterem, Nagyszokond, Szaniszló, Tasnád, Túrterebes, Szatmárudvari -, ahonnan a román csendőrök embereket indítottak a földvári lágerbe. Lejegyezte a túlélők, ezek híján a volt földvári foglyok legközelebbi hozzátartozóinak a vallomásait, visszaemlékezéseit. Ezekből válogatott. A román csendőrök a katonaviselt férfiakat Csanálosra vitték. A Csanálosra érkezőkről kísérőiratot fogalmaztak, miszerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Ezt követően fegyveres kísérettel vitték őket Földvárra vagy Focsaniba. Útjuk során ennivalót legfeljebb csak jószívű civilektől kaptak. Ha egy fogoly valamilyen gyümölcsöt fedezett fel a közelben, és éhségében kilépett érte a sorból, azt lelőtték. A katonák azokra az asszonyokra is rálőttek, akik ennivalót hoztak, közülük, kettő meg is halt. A láger egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt. A román csendőrök az orosz tisztnek elmondták, hogy ezek partizánok. Az oroszok ugyanis a partizánokra haragudtak a legjobban. A magyarok közül a fiatalabbakat, erősebbeket kiválogatták és továbbvitték Oroszországba, kényszermunkára. Azért fogdosták össze őket, hogy Erdélyből kipucolják a magyarokat. Az egész földvári tábor is azért volt, hogy minél több magyar elpusztuljon. És Földváron nagyon sokan meghaltak. A táborban a földön aludtak, takarójuk sem volt. A székelyföldiekkel együtt eredetileg 32 ezer magyart gyűjtöttek össze, de 1945 januárjában a többieket elvitték Oroszországba, 8500-an maradtak Földváron, olyanok, akik munkára már nem voltak alkalmasak. A Földváron maradottaknak legalább a fele sohasem tért haza. Földváron éheztették, ütötték-verték, megalázták az embereket. /Boros Ernő: 1944 novembere: indulás Földvárra. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 6./

2003. december 2.

Többkötetes szerző könyvbemutatóját tartották nov. 28-án Kolozsváron: Benkő Levente Székely golgota - Haláltábor Földváron 1944-1945 című, dokumentum jellegű riportkötete egyike annak az összesen hét könyvnek, amelyben a szerző múltbéli szörnyű eseményeket idéz fel szemtanúk és résztvevők segítségével. A bemutatót a Phoenix könyvesbolt és a Koós Ferenc Kulturális Alapítvány szervezte. Dr. Egyed Ákos elmondta: a 20. század történelméből nem hiányozhatnak a különböző haláltáborok történetei sem. A földvári inkább partizántábornak minősül, hiszen 1944-ben az egyszerű embereket gyűjtötte be, egyik jelképe lett az erdélyi magyarokat, főként a székelyeket pusztító politikának, ezért is nevezik székely golgotának. Mindennek felkutatására vállalkozott Benkő Levente, éveken keresztül Háromszéken, egy ideje pedig már Kolozsváron tevékenykedő újságíró. Benkő Levente megírta már a szárazajtai vérengzés történetét, könyvet írt az 1956-os forradalom székelyföldi üldözötteiről, az erdélyi magyar hadifoglyokról. Kevés hiteles dokumentum maradt fenn, a hivatalos iratok inkább tudatosan ferdítik a valóságot. Ezért Benkő Levente többnyire az oral history, szájhagyomány módszerére támaszkodhatott. /S. B. Á.: Történelem alulnézetből. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 2./

2003. december 2.

Ungvári Barna András, Hídvég falu akkori református lelkésze 1998-ban határozta el egy sziklatömbemlékmű Földváron való felállítását. Ioan Cioaca földvári polgármester 1999 júliusában a sziklatömbnek a hajdani fogolytemető helyére való szállítását akadályozta meg, majd 2000 júliusában, amikor a mártíremlékművet mégis a helyszínre szállították és talapzatra állították, ugyancsak Cioaca ledönttette azt. Az 1944 novemberében Földvárra elhurcolt személyeket román csendőrök gyűjtötték össze, román katonák őrizték egy a lágerben. A Földváron történteket nem lehet a szovjetek nyakába varrni, be kellene ismerni, hogy mindenért, ami itt történt, az akkori román hatóságokat terheli a felelősség. 2001 augusztusában sikerült mégis emlékművet avatni Földváron. Boros Ernő 1997-2001-ben sorra járta a 20 Szatmár megyei települést, ahonnan a román csendőrök 1944 novemberében embereket indítottak a földvári lágerbe. Lejegyezte a túlélők, ezek híján a volt földvári foglyok legközelebbi hozzátartozóinak a vallomásait, visszaemlékezéseit. Ezekből közölt néhány emlékezést. A szaniszlói római katolikus templom Historia Domusából: A román hadsereg előrenyomulásával egyidejűleg román csendőrség jött a faluba. Felszólították a lakosságot, hogy aki 1940-től bármilyen formában katonai szolgálatot teljesített, katonai helyzetének tisztázása céljából jelentkezzen előbb a helybeli csendőrőrsön, majd vegyen magához három napra való élelmet, és menjen Csanálosra. A Csanálosra érkezőket ott egy csűrbe zárták, olyan - állítólag az akkori községi elöljárók által is aláírt - kísérőiratot fogalmaztak róluk, amely szerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Más szóval magyar partizánoknak lettek beállítva. Ezt követően többnapi fogva tartás után fegyveres kísérettel Zilahra lettek irányítva, és aki útközben megszökni nem tudott, a hírhedt Brassó melletti Földvárra vagy Focsani-ba jutott. Az 1944. szept. 12-én Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezményben Erdéllyel kapcsolatban az állt: "A szövetséges kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, és egyetértenek azzal, hogy a békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának." A román kormány mindenáron egész Erdélyt akarta, ezért elhatározták: nem maradnak tétlenül, a biztonság kedvéért lépéseket tesznek az ügy előmozdítása érdekében. Észak-Erdély hovatartozása az itt élő lakosság etnikai összetételén is múlhat, elhatározták, hogy sebtében, amennyire lehetséges, "javítanak" ezen az összetételen. A gyakorlati kivitelezésre a következő módszereket eszelték ki:a nem román lakosságnak a trianoni határon kívülre juttatása, illetve a már eltávozottak távolmaradásra bírása (Maniu-gárdisták garázdálkodása, németek, svábok Ukrajnába való deportálása stb.); leplezett formában történő etnikai tisztogatás.Földvár az utóbbi célt szolgálta. Ebben a Dél-Erdély területén létrehozott lágerben nem közvetlenül lelőtték, felakasztották stb., hanem olyan körülmények között tartották a foglyokat, hogy ilyen eszközök alkalmazása nélkül pusztuljanak el közülük minél többen. /Boros Ernő: "Mindennap eljött a halál". = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 2./

2003. december 17.

Benkő Levente a vele készült beszélgetésben elmondta, hogy nagypapája sokat mesélt neki a második világháborúról, a fogságról, ő pedig már tizenévesként mindezt feljegyezte. Benkő Levente 1991 júniusában lett a Háromszék erdővidéki tudósítója. Elvégezte a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumot. Első könyvében /Szárazajta, H-Press Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1995/ a szárazajtai tragédiának állított emléket. 1944. szept. 26-án az úgynevezett Maniu-gárdák vérengzést hajtottak végre Szárazajtán, tíz magyart agyonlőttek, kettőt lefejeztek, fejszével, középkori stílusban. A második könyve 1998-ban jelent meg, Volt egyszer egy 56 címmel, az 1956-os erdélyi elítéltek kálváriájáról szólt. Következő könyvében a földvári fogolytáborba, továbbá Foksányban, Tîrgu Jiuban, Tighinában vagy Szibériába elhurcoltaknak állított emléket. Ez Fogolykönyv címmel jelent meg 1999-ben. Könyvritkaság, mivel a kiadója szó szerint belebukott, és a szerződött ezer példányból csak 250 darabot nyomott ki. Jó lenne újranyomni, hogy minél több emberhez eljusson. - Erdővidéken a szénbányászat a kilencvenes évek elején összeomlott, az alkalmazottak nagy részét elbocsátották. Összegyűjtöttem az erről szóló írásait, Hová mennek a bányászok? címmel. Ezek a szocioriportok hiányoznak a mai erdélyi magyar sajtóból. Ez a kis könyvecske egyfajta fényképet jelent az erdővidéki társadalom 90-es évekbeli állapotáról. Közben tovább gyűjtöttem az anyagot a földvári táborba hurcoltakról. Munkája Muszáj volt élni valahogy címmel jelent meg, amelyben 12 magyar ember mesél arról, hogy a második bécsi döntés után milyen volt az élet Észak- és Dél-Erdélyben, a háborús körülmények között. Hatodik kötete: Bűn volt a szó, olyan embernek a tragédiájáról szól, aki zseni volt, atomfizikától elkezdve a magas szintű matematikáig, folklórkutatástól találmányokig mindennel foglalkozott. Bezárták, ellehetetlenítették, halálba kergették. Ő volt Moyses Márton, aki Brassóban a Kommunista Párt székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Benkő Levente adósságot törlesztett hetedik könyvével /Székely golgota/. Tartozott ezzel az előtte járóknak, akiknek nem adatott meg, hogy saját kezűleg papírra vessék a velük történteket. Ez a földvári fogolytáborról szóló kötet. Ezek az emberek huszonévesként a fronton harcoltak, majd hazamentek, tehát nem hadifoglyokról van szó, hanem otthonukból elhurcolt észak-erdélyi magyar civilekről. Boros Ernő, a Szatmári Friss Újság munkatársa szintén összegyűjtötte a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar férfiak és asszonyok visszaemlékezéseit. Az ő kötete Minden nap eljött a halál címmel 2002-ben jelent meg. Néhai kollégája, Daróczi Ferenc pedig Maros megyében gyűjtött össze sok visszaemlékezést. Egyszer ezt a három gyűjtést egy kötetben érdemes lenne kiadni, hogy érzékelhetővé váljon, mi is történt Észak-Erdélyben a magyarokkal. /Sándor Boglárka Ágnes: Ideje van a szólásnak - vallja Benkő Levente újságíró. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./

1998. szeptember 19.

Ferenczi István /Kolozsvár/ régész, nyugalmazott egyetemi tanár Budapesten tartott előadást A nagyfejedelemség-kori kelet-magyarországi határvédelem kérdései címmel ápr. 23-án, a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület havonta Budapesten rendezett előadásai keretében. Ferenczi kifejtette, hogy a magyar fejedelmek korában a keleti végek tájékán védelmi vonal épült ki töltésekkel, földvárakkal Nagybánya környékétől Brassóig, először a besenyő betörések elhárítására. 1091-től, Szent László király uralkodásának utolsó és Kálmán királyságának első éveiben kővárakkal is megerősítették a védelmi vonalakat. Ferenczi felsorolta a honfoglaló magyarok eddig feltárt erdélyi temetőit: Déva, Szászváros, Székelyderzs, Marosgombás, Gyulafehérvár /3 temető 3-400 sírral/, Kolozsvár /3 temető/, Kolozsmonostor és Várfalva. /Ferenczi professzor kitart elmélete mellett. = Európai Idő (Sepsiszentgyörgy), szept. 19./

2002. március 1.

1944 őszén Kolozson megjelentek a Maniu-gárdista félfegyveres alakulat emberei, hajtóvadászatot indítottak a volt honvédek felkutatására. Egyik vezérük Ilie Lazar, az egykori parasztpárt képviselője volt, a másik, a magyargyűlöletéről jól ismert Aldea tábornok, a Sanatescu-kormány belügyminisztere, aki nyíltan bátorította a csendőrséget is a magyarellenes kegyetlenkedésekre. A hajtóvadászat félbeszakadt, mert a szovjet parancsnokság kiparancsolta a mánista adminisztrációt Észak-Erdélyből. A hír hallatán a mánisták a foglyokat fegyveres kísérettel elindították a földvári haláltáborba. Mielőtt a földvári lágerből vitték volna őket az ukrajnai korsteni lágerbe, a vérhas és a tífusz már szedni kezdte áldozatait. A 33 elhurcolt kolozsi honvéd közül csak hatan élték túl a fogság borzalmait. /Kolozsi Gergely István: Maniu-gárdisták Kolozson. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 1./

2002. március 2.

Alig néhány nap van hátra a közigazgatási törvény márc. 7-ére megszabott határidejéig: eddig az időpontig minden településen, ahol a nemzeti kisebbségek számaránya meghaladja a 20 százalékot, kötelező a két-, esetenként többnyelvű helységnévtáblák, intézményneveket jelző feliratok felszerelése.A Szilágy megyei tanács alelnöke, Fekete Szabó András szerint a megyei tanácsnál bárki fordulhat magyarul is a hivatalokhoz, hiszen minden jelentős osztályon van magyar szakember. Zilahon azért nincs magyar helységnévtábla, mert a város lakosságának alig valamivel több, mint 20 százaléka magyar ajkú, de az adminisztratív szempontból hozzátartozó falvakkal együtt már a kritikus 20 százalék alá esik az arány. A Máramarosi RMDSZ területi elnöke, Ludescher István elmondta, a régióban kilenc település esik a jogszabály hatálya alá, ezek többségében nem okoz gondot a törvény alkalmazása, hasonló a helyzet a történelmi Máramaros három településén is. Kolozs megye legtöbb olyan településén, ahol a magyarság aránya meghaladja a 20 százalékot, a napokban kiteszik, vagy már megrendelték a magyar nyelvű helységnévtáblákat – nyilatkozta Bitay Levente, a Kolozs megyei RMDSZ ügyvezető elnöke. Magyarszováton létezett magyar nyelvű helységnévtábla, azonban a helyi rendőrfőnök akkor megbírságolta emiatt az önkormányzatot. Aranyosegerbegyen a polgármester nem akar magyar anyanyelvűeket alkalmazni a hivatalba. Gheorghe Funar, Kolozsvár polgármestere nem ismeri el az 1992-es népszámlálás eredményeit, így továbbra is megtagadja a helyi közigazgatási törvény alkalmazását. A kolozsvári helyzeten csak a kormány segíthetne. Háromszéken nem okoz jelentős gondot a közigazgatási törvény alkalmazása, a tanácsülések többsége is tavaly nyár óta két nyelven zajlik. Furcsa kivétel Sepsiszentgyörgy, ahol a városi tanács három román nemzetiségű képviselője visszautasította a fülhallgatók használatát. Albert Álmos polgármester törvényesnek ítéli a fordítógép használatát. Kovásznán a román feliratok okoznak gondot. A Kovászna megyei önkormányzat március végéig fejezi be a megyei utak mentén található táblák kétnyelvűsítését. Maros megyében, Makfalva községben már decemberben elkészültek és felkerültek a középületekre a kétnyelvű táblák. A hivatalban mindkét nyelven beszélnek, az ügyeit intéző személy igényének megfelelően. A Marosvécséhez tartozó magyarlakta településeken még az ősz folyamán kitették a román és magyar nyelvű táblákat a falvak bejárataihoz is, akárcsak a közintézmények homlokzataira. Szászrégenben most szerelik fel a kétnyelvű táblákat.Arad megyében a táblák többsége már a helyén van Zimándköz esetében előfordult, hogy a nappal kitett táblát másnapra ismeretlen tettesek összefirkálták. Szatmár megye 84 helységében haladja meg a magyar nemzetiségű lakosok számaránya a 20 százalékot. A legtöbb polgármester már megrendelte a két- vagy többnyelvű helységnévtáblákat, ezek gyártása, illetve kihelyezése folyamatban van. Nagykárolyban és Tasnádon már hosszabb ideje ki vannak téve a többnyelvű helységnévtáblák. Nem készültek kimutatások arról, mekkora a magyar nemzetiségű alkalmazottak aránya a helyi közigazgatásban. Ilyés Gyula, Szatmárnémeti alpolgármestere szerint a köztisztviselők nagy hányada beszéli a magyar nyelvet.Brassó megyében – tájékoztatott Kovács Attila megyei RMDSZ elnök - a kétnyelvű táblát már a régi közigazgatási törvény értelmében kitették Alsórákoson (60,2%) és Apácán (51%). A falu magyar nevét jelző tábla áll Ürmös (30,7%) és Tatrang (40%) bejáratánál is. Legutóbb, az idén Négyfalu (27%) peremére tették ki a kétnyelvű táblákat. Sok helységben viszont megvan a szükséges 20% százalék, mégsem került még ki a táblára a helység magyar neve. Ilyen helyzetben van Bodola (27,9%), Kaca (32,4%), Keresztvár (30,5%), Kőhalom (22,5), Olthévíz (32%), Sárkány (20,3%), Szászhalom (33,6%) és a földvári meg a botfalusi gyártelep. Bodolán a polgármesteri hivatal titkára, aki az ortodox pap felesége, kiírta a titkárság ajtajára, hogy »Itt nem lehet magyarul beszélni«. Az RMDS kivizsgálta az ügyet. Végül levették a titkárság ajtajáról a táblát. Temes megye megközelítőleg negyven vegyes lakosságú települése közül egyelőre még egyikben sincs két- vagy többnyelvű helységnévtábla. Székelyudvarhelyzínmagyar vidék. A színmagyar települések vezetői már évekkel ezelőtt gondoskodtak róla, hogy a faluvégi tábla ne csak az állam nyelvén adja a látogató tudomására, hova érkezett. Beszterce-Naszód Hunyad megye: hat település van, ahol a magyarság számaránya meghaladja a 20 százalékot, ezek közül csupán Lozsádon fogadja kétnyelvű helynévtábla az arra járókat. A többi öt település Csernakeresztúr, Rákosd, Alpestes és Hosdát, illetve Sztrigyszentgyörgy – elöljárói már megrendelték a kétnyelvű táblákat. Marosvásárhelynek kilenc bejárata van, ám ezek közül csak háromnál olvasható a helység megnevezése három nyelven; ezek sem felelnek meg a törvény előírásainak, mert a magyar és német nyelvű megnevezés más színnel és kisebb formájú betűkkel hirdeti a város nevét, mint a román nyelvű. A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal bejáratánál kétnyelvű táblák vannak kifüggesztve, a prefektúra és a megyei önkormányzat palotáján viszont csak román nyelvű feliratok ékeskednek.Maroshévíz: megrendelték a kétnyelvű helységnévtáblákat, és ezek remélhetőleg a jövő héten meg is érkeznek. Maroshévíz magyar lakosságának aránya 29 százalék. A városban nincsenek feltüntetve a magyar intézménynevek a közigazgatási törvény hatálya alá eső épületeken, és az önkormányzat határozatait is csak román nyelven teszik közzé. Csíkszereda: az önkormányzati hatáskörű hivataloknál kétnyelvű a feliratozás, néhány minisztériumi alárendeltségű intézménynél még mindig csak egy nyelven van feltüntetve a megnevezés. Szemet szúrnak továbbá az országos főutak mentén elhelyezett egyes helységnévtáblák is.Balánbánya a csíki régió egyetlen olyan települése, ahol a magyarság kisebbségben van. A hozzávetőlegesen 30 százalékban magyarok által lakott bányaváros bejáratánál már régóta van kétnyelvű helységnévtábla, az intézmények, iskolák, a polgármesteri hivatal elnevezéseit már magyarul is feltüntették. Az önkormányzat belső dokumentumai román nyelvűek, de képviselőtestületi-határozat született arról, hogy ezeket szükség esetén lefordítják az erre kijelölt személyek, a tanácsi határozatokat már eddig is két nyelven tették közzé. Az utcanévtáblák legnagyobb része is kétnyelvű. /Rövidesen lejár a közigazgatási törvény által előírt határidő. Kötelezőek lesznek a kétnyelvű feliratok. = Krónika (Kolozsvár), márc. 2./

2002. március 9.

1990 óta hat jogszabály jelent meg a témában, az etnikai üldözöttek kárpótlásának kérdése ma is csupán közeledik a megoldáshoz. A kárpótlások odaítélése továbbra is a megyei nyugdíjpénztárak illetékeseinek jóindulatától függ. Az RMDSZ–PSD protokollumban rögzített célkitűzések közül mindössze kettő teljesült az első határidőig. Ezek közül is az egyik csupán félig. Az egyezmény szociális vonatkozású fejezetében a felek többek között megállapodtak abban, hogy "korrekt módon alkalmazzák" az etnikai alapon üldözöttek kárpótlásáról szóló 189/2000-es törvényt; ennek érdekében a kormány febr. 28-ig kidolgozza a jogszabály végrehajtási utasításait. A 127-es kormányhatározat febr. 22-én életbe is lépett. A dokumentum azonban továbbra sem biztosítja a 189-es törvény "korrekt alkalmazását", ahogyan azt a PSD–RMDSZ protokollum megfogalmazza. Kerekes Károly képviselő, a kárpótlások témagazdája elmondta, a határozat több szempontból hiányos. "Az akkori események a mai értelmezésben úgy néznek ki, hogy Földváron hadifogolytábor volt, Targu-Jiuban pedig politikai üldözötteket tartottak fogva. Nem akarják elismerni, hogy ezek a lágerek megváltoztak egy adott pillanatban, és Földváron nem politikai üldözötteket tartottak fogva, hanem dél-erdélyi magyar értelmiségeket, Targu-Jiuba pedig nemcsak kommunistákat hurcoltak, hanem összeszedték a civil lakosságot" – magyarázta a képviselő. A jogok megállapításánál nem fogadják el az RMDSZ véleményét, holott a jogszabály kimondja, hogy az alkalmazás során a nyugdíjpénztáraknak konzultálniuk kell a kisebbségi szervezetekkel. Kerekes Károly elmondta, az RMDSZ nem tekinti lezártnak az etnikai üldözöttek kárpótlásának kérdését a 127-es kormányhatározat megjelenésével. /Szőcs Levente: Zaklatott etnikai üldözöttek. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./ Az egykori üldözötteket kérelmeik elfogadása után is igazi kálvária várja. A lap erre hozott fel példát. /Bakó Zoltán: További üldöztetések. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./

2002. április 13.

Aki a múltját nem ismeri, annak jövője sincs ? mondta dr. Balogh Júlia szerkesztő-rendező Székelyudvarhelyen, a Földvári haláltábor 1944?1945 című dokumentumfilmjének bemutatóján. A film a haláltábor túlélőit szólaltatta meg, akik azokról a szörnyűségekről számoltak be, melyek a haláltáborban történtek. Az embertelen körülmények között fogva tartottak nagy része az éhségtől, a tífusztól, vérhastól elpusztult. Az egyik túlélő fogalmazta meg: hogy miért kerültünk ide, ma sem tudom, talán azért, mert magyarok voltunk. Balogh Júlia elmondta: meg kellene írni könyvbe foglalva az erdélyi magyarság közelmúltban történt szenvedéseit, amit már Kárpátalján, a Vajdaságban is megtettek. /Bágyi Bencze Jakab: Dokumentumfilm a földvári haláltáborról. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 13./

2002. május 16.

A bihari Földvárban hétvégén negyedszer rendeztek Partiumi Diáknapokat. A programok szervezője, a Partiumi Keresztény Egyetem diákszervezete volt. Felavatták a diákszervezet címerét Az ökumené szellemében szervezett programon jelen volt Tőkés László református és Tempfli József római katolikus megyéspüspök. A katolikus egyházfő Bihar megye történelmét, abban pedig a kereszténység és a magyarság összekapcsolódását ecsetelte, a református püspök pedig kifejtette a címerkészítés aktualitását. /(balla): Ifjúsági hétvége Biharban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 16./

2002. június 3.

Rendszeressé kívánja tenni az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport /Székelyudvarhely /a történelmi témájú előadásokat. Néhány hete Balogh Béni történész a második bécsi döntés különböző hatásait vizsgálta előadása során, majd Kordé Zoltán a középkori székely társadalomról tartott előadást. Vincze Gábor fő szakterülete a romániai magyarságnak a második világháborútól napjainkig tartó korszakának kutatása. Tervei közt szerepel ennek a korszaknak a teljes, dátumokra bontott feldolgozása, de ez a megkezdett munka még többévi kutatást igényel. A Székelyföld 1944-46-ban című előadása az 1944. augusztus 23-i, román kiugrásként is emlegetett "királypuccs" és az 1946 februári párizsi békekötések közt eltelt időszak eseményeit elemezte. Ebben a korszakban történt Székelyföld és a romániai magyarság egyik legnagyobb huszadik századi tragédiája, a Gavril Olteanu vezette román szabadcsapatok (Maniu-gárdák) szárazajtai és csíkszentdomokosi vérengzései, valamint ezreknek a földvári haláltáborba való hurcolása. Az oroszok az Országos Demokrata Arcvonal vezetőit, a kommunistákat juttatták hatalomra. /Katona Zoltán: Egy előadás a sorozatból. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 3./

2004. április 29.

Miközben a bosnyák hozzátartozók 1 milliárd euró várományosai, a romániai haláltábor túlélői és az áldozatok hozzátartozói még mindig hiába várnak méltányos kárpótlásra. A hágai Nemzetközi Törvényszék néhány nappal ezelőtt népirtásnak minősítette az 1995–ös srebrenicai mészárlást, és ezzel legalább bizonyos értelemben a genocídium fogalmát is átértelmezte. Az 1944 végén sok ezer, Észak–Erdély különböző településeiről a földvári haláltáborba elhurcolt férfiak tragédiája is népirtás. Srebrenicát 1995 júliusában elfoglalta Radiszláv Krsztics tábornok serege, ami után néhány nap alatt a szerbek több mint 7000 muzulmán férfit végeztek ki. 1944. augusztus 23–án, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Németország elveszti a háborút, Románia a leendő győztesek oldalára állt át. Ezzel ismét terítékre került Észak–Erdély hovatartozásának a kérdése. A román kormány egész Erdélyt akarta. Akkor úgy nézett ki, hogy Észak–Erdély legalább egy részének a hovatartozása az itt élő lakosság etnikai összetételén is múlhat, elhatározták, hogy amennyire lehetséges, "javítanak" ezen az összetételen. Elhatározták a nem román lakosságnak a trianoni határon kívülre juttatását, a leplezett formában történő etnikai tisztogatást. Földvár az utóbbi célt szolgálta. A lágerben olyan körülmények között tartották a foglyokat, hogy minél többen elpusztuljanak. A "földváriak" közül a szívósabbak végül négy hónapi raboskodás után, 1945 áprilisában borzalmasan leromlott állapotban ugyan, de élve hagyhatták el a haláltábort. Azonban a túlélőknek több mint fél évszázadig még beszélniük sem volt szabad arról, ami velük történt. A ’89–es fordulat után megszólalhattak ugyan, de Bukarestben nem akarták meghallani a panaszukat. 1999–ben végül Romániában megjelent egy kormányrendelet, amely az 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. közötti időszakban etnikai alapon üldözött személyeknek nyújtandó kárpótlásról intézkedik. A haláltábor Szatmár megyei túlélői közül már csak hatan–heten voltak életben, és nagyon kis összegű kárpótlást kaphattak volna. A Hivatalos Közlöny 2002. nov. 7–i számában az 1940. etnikai okokból üldözött személyeknek nyújtott jogokra vonatkozóan olyan módosítás jelent meg, aminek lényege az, hogy a jogosultak kategóriáját kiterjeszti az említett periódusban Észak–Erdélyből elmenekült, kiutasított vagy kitelepített személyekre is. Ez azt jelenti, hogy a Trianon után idetelepített román kolonisták kapnak kárpótlást. Ezeket a telepeseket a második bécsi döntés után, 1940 októberében a magyar hatóságok hazaküldték, majd a háború visszatértek újra. Miközben a közvetlenül Trianon után románosítási céllal betelepített kolonisták markát havonta szép summa üti, a földvári haláltábor túlélői, semmilyen kárpótlásban nem részesülnek. Most ismét módosították az etnikai alapon üldözött személyek jogairól szóló törvényt, Kerekes Károly képviselő javaslatára. A kedvezményezettek köre kiegészül a kilakoltatott személyekkel, valamint a kisebbségek ellen irányuló erőszak áldozataival. /Boros Ernő: Nem csak Srebrenicán, Földváron is genocídium történt. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 29./

2004. július 17.

2006. dec. 31–ig nyújthatják be kárpótlási igényeiket az 1940. szept. 6. – 1945. márc. 6. között etnikai alapon meghurcolt személyek. Szatmár megyében a hatóságok a Trianon után idetelepített, illetve a II. bécsi döntés után a korábbi falvaikba visszaküldött román kolonistákat sorolják ebbe a kategóriába, de természetesen ide tartoznak az 1944 novemberében a földvári haláltáborba elhurcolt magyar és sváb férfiak is. Az idei törvény a kérések benyújtási határidejét meghosszabbította 2006–ig. Újdonság az is, hogy a megyei nyugdíjpénztárak kötelesek véleményezést kérni a kisebbségi érdekvédelmi szervezetektől a kérvényező személyekről. Ez a véleményezés azért szükséges, hogy bizonyítható legyen: az érintettet valóban etnikai alapon hurcolták el. /(boros): Az etnikai alapon meghurcoltak 2006 végéig igényelhetnek kárpótlást. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 17./

2004. július 23.

Nehézkesen halad az etnikai üldözöttek törvényének alkalmazása. A 2000-ben született jogszabály a román hatóságok által 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. között származásuk miatt üldözött személyek kárpótlására vonatkozik. A deportáltakra, internáltakra vagy a transznisztriai „halálvonaton” elhurcoltakra. Azon erdélyi magyarok esetében, akik életüket veszítették a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vagy a gyantai vérengzésekben, illetve a Tirgu Jiu-i és földvári haláltáborokban, a járadékot házastársaik vehetik át. Ezt a kárpótlási törvényt kezdetben csak Maros megyében alkalmazták. Hargita és Kovászna megyében nagyon sok akadályt gördítettek azon kérelmező túlélők elé, akik csak tanúkkal tudták igazolni meghurcoltatásukat. Kolozs megyében pedig el sem fogadták a tanúvallomást, holott a törvény kimondja, ha valaki képtelen beszerezni a fél évszázaddal korábbi okiratokat, tanúkkal is bizonyíthat – nyilatkozta Kerekes Károly Maros megyei RMDSZ-képviselő, akinek nem kis szerepe volt a törvény „jobbításában”. Annak ellenére, hogy az RMDSZ és a kormánypárt, a PSD közötti tavalyi egyezményben is szerepelt a törvény betartási kötelezettsége, Kolozs megyében csak 2004 májusától kezdték alkalmazni. Eddig a Funar híveiből álló törvényszéki apparátus valamennyi kérést elutasította. – Azoknak a román nemzetiségűeknek is jár a kárpótlás, akik Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe menekültek. Az ő esetükben az Észak-Erdélyből menekülni kényszerült románok civil szervezete bocsátja ki az említett bizonylatot. Háromszéken 2004. júliusától kezdték el újra iktatni az etnikai üldözöttek kárpótlási kéréseit. Kovászna megyében eddig közel 900 kérést rendeztek. /Farkas Réka, Szucher Ervin: Kisebbségi törvény, többségi haszonélvezők. = Krónika (Kolozsvár), júl. 23./

2004. szeptember 24.

A hatvan évvel ezelőtt ártatlanul elhurcolt orbaiszéki foglyokra emlékezett egy levélíró. Őket Sepsiszentgyörgyre idézték be katonai szemlére, háromnapi élelemmel, majd Földvárra, a hírhedt táborba vitték őket, végül átadták a foglyokat az oroszoknak, azok pedig elvitték őket a Tighina és Tiraszpol közötti haláltáborba.  Orbai járás minden egyes településéről hurcoltak el embereket. Amikor Sepsiszentgyörgyre érkeztek, számuk meghaladta az ötezret. A bátrabbak, fiatalabbak nagy része megszökött. Az idősebbek bíztak őrzőikben, akik hitegették őket a bukaresti tisztázás utáni elbocsátással. 1944 decemberében a magyar elhurcoltakat marhaszállító vagonokba préselték, és hatnapi keserves utazás után a haláltáborba vitték őket. Földváron még 3500 körül volt az orbaiszéki foglyok száma, de odaérkezésükkor nagyobb részük elhalt, vérhas, tífusz, végelgyengülés áldozatai lettek. A haláltáborból az elhurcoltaknak csak 15 százaléka tért haza. A levélíró kérte a települések lelkipásztorait, hogy szept. 30-án húzzák meg a harangokat, áldozzanak egy percet emlékükre. /Vilikó Kálmán, Székelytamásfalva: Ne feledjük az orbaiszéki foglyokat. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 24./

2004. október 4.

Okt. 3-án félszáznál több, csatát és lágert megjárt ember gyűlt össze Baróton, a református templomban, s emlékezett bajtársaira. Az ötödik alkalommal megtartott találkozó nevét Rekviem a fronton, lágerekben és a Földváron elhaltakért, hálaadás a hazatértekért, megemlékezés a voroctai ütközetben elesettekről címre változtatták a szervezők.  Krizbai Imre református lelkipásztor üdvözölte a résztvevőket. Ifj. Csiki Béla, az MPSZ erdővidéki szervezetének ügyvezető elnöke az emlékezés fontosságáról beszélt. Boér Imre a Front­szolgálatosok Baráti Köre nevében az Úz-völgyi csatákra, majd a Földvár rabságát megjártakról emlékezett. Farkas Vilmos, Bardoc-Miklósvárszék Székely Nemzeti Tanácsának elnöke után volt honvédek vallottak az életükről. /(hecser): Bajtársak találkozója. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 4./

2004. november 6.

Megemlékezést tartottak nov. 5-én a Brassótól 22 kilométerre lévő Földváron, az egykori haláltábor helyén álló emlékműnél. A földvári lágerbe elhurcoltakat nem közvetlenül lelőtték, felakasztották stb., hanem olyan körülmények között tartották, hogy közülük minél többen elpusztuljanak. /Boros Ernő: Megemlékezés Földváron. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 6./

2004. november 10.

A hét végén koszorúzásra került sor a földvári fogolytáborban 1944-1945-ben elhunytak tiszteletére állított emlékműnél. Koszorút helyezett el az emlékműnél a dr. Terényi János bukaresti magyar nagykövet, a megyei RMDSZ vezetősége, Kovács Attila megyei RMDSZ-elnök, Brassó megyei képviselőjelölt, Szente László, a városi RMDSZ elnöke és Brassó megyei szenátorjelölt, továbbá Szakál András Zsolt, a Brassó megyei RMDSZ ügyvezető elnöke. /Koszorúzás Földváron. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 10./

2005. április 12.

1944 novemberében Szatmár megye húsz településéről román csendőrök olyan magyar férfiakat indítottak a Brassó melletti Földvárra, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy korábban a magyar hadseregben szolgáltak. A földvári haláltáborban az embertelen körülmények miatt sokan meghaltak 1944 novembere és 1945 áprilisa között. Börvelyben – ahonnan annak idején közel száz embert elvittek – a haláltábor túlélői megmenekülésének a 60. évfordulója alkalmából Tőkés László püspök részvételével megemlékezést tartottak. A püspök leszögezte: a román kormány a mai napig adós a bocsánatkéréssel, amellyel a Földváron és a hasonló lágerekben ártatlanul elhunyt magyarok életéért tartozik. Az istentisztelet után a megemlékezés a református templom kertjében álló második világháborús emlékműnél folytatódott, amelyen a Földváron elhunytak nevei is olvashatók. Dr. Végh Balázs Béla, a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti tanítóképzőjének vezetője beszélt a Földvárra elhurcolt börvelyiek kálváriájáról. /Boros Ernő: Megemlékezés a börvelyi haláltáborról. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 12./

2005. május 14.

Szilágysomlyón és Zilahon Szilágyság-kutatásnak szentelt tudományos ülésszakot tartottak, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Zilah és vidéke fiókszervezete, a Báthory István Alapítvány, a Pro Zilah Egyesület, a somlyói EMKE és a Hepehupa művelődési folyóirat szervezésében. A fő előadó dr. Egyed Ákos akadémikus volt, aki az EME-alapító Mikó Imre tevékenységét méltatta. Mikó Imre születésének idén szeptemberben lesz a 200. évfordulója, ezért a 2005-ös esztendőt Mikó-évnek nyilvánították. Horváth József, a sarmasági középiskola történelemtanára Kemény Jánosra, az emlékíró erdélyi fejedelemre emlékezve a Sarmaság 850 éves történetét vázolta. Bejelentette, hogy a közösség mellszobrot szándékozik állítani a fejedelemnek. Varga Réka egyetemi hallgató idős Wesselényi Miklós színházkoncepcióját mutatta be, Oláh Miklós krasznai tanár a 800 éves Kraszna helytörténetét összefoglaló dolgozatát olvasta fel, Kiss Zoltán szilágypaniti tanár a krasznai, magyarkeceli és a szilágysomlyói református egyházközségek vagyonfosztásáról beszélt, Joikits Attila szilágysomlyói helytörténész a város Trianon utáni történelmét foglalta össze, Fejér László a földvári haláltábor szilágysági túlélőinek vallomásait ismertette, dr. Széman Péter orvos pedig a 20. századi Erdély és Szilágyság demográfiai változásait mutatta be. Az ülésszak végén az EME Zilah és vidéke fiókszervezete Petri Mór-díjat adományozott dr. Egyed Ákosnak és Major Miklós szilágynagyfalui néprajzkutatónak, aki több tudományos munka társszerzője, illetve monográfiák írója. /Fejér László: A Szilágyság-kutatás napjai. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 14./

2005. július 22.

Miközben a bosnyák hozzátartozók 1 milliárd euró várományosai, a romániai haláltábor túlélői és az áldozatok hozzátartozói még mindig hiába várnak méltányos kárpótlásra. Az elmúlt napokban gyászolók és megemlékezők tízezrei rótták le kegyeletüket a srebrenicai népirtás tizedik évfordulóján a vérengzés nyolcezer áldozatának emléke előtt. A boszniai szerb csapatok 1995. július 11-én foglalták el az akkor holland ENSZ-békefenntartók védelme alatt álló Srebrenicát, amelynek nyolcezer férfi lakosát a következő napokban lemészárolták. Az 1948-as genfi szerint a népirtás „olyan bűncselekmény, amelyet egy nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport egészének vagy valamely részének elpusztítási szándékával követnek el.” 1944 végén Észak-Erdély különböző településeiről sok ezer férfit hurcoltak el a földvári haláltáborba. Ez is népirtás volt. A Srebrenicán történt vérengzés miatt a hágai Nemzetközi Törvényszéken Radiszláv Krsztics tábornok úgy védekezett, hogy az áldozatok száma túl „jelentéktelen” volt ahhoz, hogy a mészárlás népirtás besorolást kaphasson. A hágai törvényszék tagjai azonban megállapították, hogy a srebrenicai nyolcezer muzulmán elpusztítása férfi népirtásnak minősül. A Földvárra hurcolt észak-erdélyi magyar férfiak nagy részét is elpusztították. A földvári haláltáborba elhurcolt Szatmár megyeik tragédiájáról írt Boros Ernő Mindennap eljött a halál címmel könyvet, 2002-ben. Az akkori események lényege, hogy 1944. augusztus 23-án, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Németország elveszti a háborút, Románia a leendő győztesek oldalára állt át. Ezzel ismét terítékre került Erdély, pontosabban immár csak Észak-Erdély hovatartozásának a kérdése. Akkor úgy nézett ki, hogy Észak-Erdély legalább egy részének a hovatartozása az itt élő lakosság etnikai összetételén is múlhat, ezért a román vezetés elhatározta, hogy „javítanak” ezen az összetételen. A gyakorlati kivitelezésre a következő módszereket eszelték ki: – a nem román lakosságnak a trianoni határon kívülre juttatása, illetve a már eltávozottak távolmaradásra bírása (Maniu-gárdisták garázdálkodása, németek, svábok Ukrajnába való deportálása stb.); – leplezett formában történő etnikai tisztogatás. 1999-ben Romániában megjelent egy kormányrendelet, amely az 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. közötti időszakban etnikai alapon üldözött személyeknek nyújtandó kárpótlásról intézkedik. Ezzel elméletileg lehetővé vált, hogy az 1944. novembere és 1945. márciusa között a hírhedt földvári haláltáborban raboskodott Szatmár megyei férfiak is kárpótlást kapjanak. De csak elméletileg, mert a gyakorlatban a kormányhatározat megjelenésekor a haláltábor Szatmár megyei túlélői közül már csak hatan-heten voltak életben. Néhány évvel a trianoni döntés után románosítási céllal román telepeseket irányítottak magyar vidékekre, ők román állam által elkobzott földeket kaptak, és ún. kolonista falvakat alakítottak itt ki. Ezek a telepesek a második bécsi döntés után, 1940 októberében visszamentek ismét oda, ahonnan Trianon után érkeztek, és majd csak a háború végén tértek vissza újra kolóniáikba. Ezek a telepesek kárpótlást kaphatnak, illetve különböző kedvezményekben részesülhetnek. /Boros Ernő: Földvár: a magyar Srebrenica. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 22./

2005. október 13.

Múlt hét végén hatodik alkalommal került sor Baróton az erdővidéki második világháborús öreg katonák és a volt földvári foglyok bajtársi találkozójára. Az eseményen az elhunytak özvegyei és a leszármazottak is nagy számban megjelentek. Szabó Miklós, az SZNT erdővidéki szervezetének elnöke beszédében kifejtette, a székelység nem fog addig nyugodni, míg az önrendelkezést Erdélyben, az emberi jogok és az egyházi egyenlőség bölcsőjének hazájában el nem éri. Barót polgármestere, Nagy István beszédében kijelentette, hogy az elődök példája hitünk és nemzetünk megtartására sarkall. Dr. Szőcs Dániel volt Úz-völgyi katona a hatvan esztendővel ezelőtti csatáról elmondta, hogy most az irattárak kutathatósága egyértelműen bizonyíthatóvá tette, hogy mind a magyar, mind a német vezetőség komoly hibákat követett el, így azok a bajtársak, akik átmentek az orosz csapatokhoz, vagy más megoldást választottak, nem elítélendőek. Bayer Zsolt újságíró kijelentette: ,,Minden kor megszüli a maga hőseit. Vannak, akik hittel és tisztességgel, fegyverrel a kézben harcolnak, meghalnak a hazáért, s tettükkel alkotnak maradandót. Magyarországon, a mostoha anyaországban, de Erdélyben is sok helyen ma megalkuvásban és képmutatásban alkotnak maradandót. Ha valaki rájuk mutat, rásütik a radikalizmus vádját, s elzavarják, még tiszteletbeli elnöknek sem jó” – fogalmazott. Végezetül emlékeiket osztották meg az Úz völgyét, a Don-kanyart megjárt s megannyi csatát megvívott öreg katonák. /(hecser): Bajtársak emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 13./

2005. november 8.

Ungvári Barna András uzoni református lelkész tartott beszédet a földvári haláltábor felszámolásának 60. évfordulóján a diplomáciai tiszteletadással lezajlott megemlékezésen. A Brassó megyei Barcaföldvár mellett 1942 és 1945 között működött haláltábor utolsó fennmaradt közös sírdombján álló emlékműnél emlékeztek arra, hogy 1945 novembere elején felszámolták a lágert. 1942–44-ben szovjet katonák százait, majd Románia átállása után 1944–45-ben magyar és német hadifoglyok, de nagyrészt Erdélyből internált civil magyarok és német ajkúak ezreit tartották fogva embertelen körülmények között a több tucat láger egyikeként számon tartott Földváron. Az éheztetés és a különféle járványok során eddig feltárt források szerint legkevesebb 350 fogoly halt meg Földváron, a haláltáborból kiszabadult túlélők visszaemlékezése szerint viszont az áldozatok száma ezernél is többre tehető. Valamennyien jeltelen és ismeretlen közös sírokban nyugszanak. A kegyhely megjelölését még 1998-ban, a hagyományossá vált november eleji megemlékezéseket pedig 2000-ben kezdeményező volt hídvégi, jelenleg uzoni lelkész elismerően szólt mindazon történészek és újságírók munkájáról, akik a haláltábor történetének feltárásán fáradoznak. /Benkő Levente: Hatvan éve számolták fel a földvári haláltábort. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./

2005. november 8.

Ungvári Barna András uzoni református lelkész tartott beszédet a földvári haláltábor felszámolásának 60. évfordulóján a diplomáciai tiszteletadással lezajlott megemlékezésen. A Brassó megyei Barcaföldvár mellett 1942 és 1945 között működött haláltábor utolsó fennmaradt közös sírdombján álló emlékműnél emlékeztek arra, hogy 1945 novembere elején felszámolták a lágert. 1942–44-ben szovjet katonák százait, majd Románia átállása után 1944–45-ben magyar és német hadifoglyok, de nagyrészt Erdélyből internált civil magyarok és német ajkúak ezreit tartották fogva embertelen körülmények között a több tucat láger egyikeként számon tartott Földváron. Az éheztetés és a különféle járványok során eddig feltárt források szerint legkevesebb 350 fogoly halt meg Földváron, a haláltáborból kiszabadult túlélők visszaemlékezése szerint viszont az áldozatok száma ezernél is többre tehető. Valamennyien jeltelen és ismeretlen közös sírokban nyugszanak. A kegyhely megjelölését még 1998-ban, a hagyományossá vált november eleji megemlékezéseket pedig 2000-ben kezdeményező volt hídvégi, jelenleg uzoni lelkész elismerően szólt mindazon történészek és újságírók munkájáról, akik a haláltábor történetének feltárásán fáradoznak. /Benkő Levente: Hatvan éve számolták fel a földvári haláltábort. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./

2006. november 6.

Hetedik alkalommal tartottak megemlékezést a barcaföldvári fogolytábor magyar áldozatainak emlékmű-együttesénél november 4-én, a nemzeti gyásznapon. A cudar időjárás, hóvihar ellenére is összegyűltek a Hídvég és Földvár közötti emlékhelyen, ahol 1944-45 között több mint hatezer ember raboskodott, s szemtanúk vallomása szerint közülük mintegy ezren odavesztek. Az emlékmű talapzatánál tíz koszorút helyeztek el, elsőként a bukaresti magyar nagykövetség képviselői. Nagy János hídvégi református lelkész köszöntőjét követően elődje, Ungvári Barna András uzoni lelkipásztor, az emlékmű és a megemlékezések ötletgazdája, a rendezvény főszónoka tematikus beszédei sorát ezúttal a fogoly orvosokra való emlékezéssel folytatta. Pap Béla és Víg Gábor egykoron a nehéz körülmények között is igyekezett enyhíteni fogolytársai szenvedésén. Bálint László református lelkész a Pél­dabeszédek könyvéből idézett: ,,az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek”. Az ’56-os magyarországi forradalom jubileumán az igéből párhuzamot vont az anyaországi eseményekkel, továbbá egy rokona, egykori földvári fogoly, a feldobolyi Bács Lajos visszaemlékezéseiből elevenített fel részleteket. /Szekeres Attila: A bűn gyalázata (Megemlékezés Földváron). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 6./

2006. november 15.

Mátis Izabella hitoktató megírta szülőfaluja monográfiáját /Ikafalva – Ikadorf – Icafalau/, melynek első bemutatására a kis település falunapján, ez év nyarán volt. A hely- és családnevek számbavétele mellett a szerző szü­lőfaluja madár- és állatvilágát, a székely nemesi családokat, a romák világát, az iskola és a magyar történelmi egyházak történetét, Ikafalva kultúráját és népi hagyományait is felleltározta. Megszólaltatott négy volt hadifoglyot, illetve egy a földvári haláltáborba deportált ikafalvit is. /Iochom István: Megjelent Ikafalva monográfiája. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 15./

2007. március 27.

Katasztrofális Háromszék gazdasági helyzete, Románia öt éve fejlődési pályára állt, de a megyében ebből semmit nem tapasztalunk – hívta fel a figyelmet Fazakas Tibor vállalkozó, a Magyar Polgári Szövetség gazdasági szakértője. Az elmúlt tizenhét évben a megye és Sepsiszentgyörgy RMDSZ-es vezetői rengeteg ötlettel álltak elő, de ezek megalapozatlanok voltak.,,Beszéltek sok egyéb mellett Székelyföldi Fejlesztési Régióról, önkormányzatok társulásáról, ipari parkról, és egyikből sem lett semmi. Egyre több román és magyar vállalkozó panaszkodik, hogy a megye és a város vezetői képtelenek beindítani a gazdasági progressziót. Országos utolsó helyen állunk a külföldi befektetések terén, a leosztott pénzeket nem a közérdek, az általános fejlődés el-segítésére próbálják elkölteni, hanem klientúraépítésre használják” – hangsúlyozta. Fazakas Tibor felidézte, hogy az RMDSZ-es vezetés végigasszisztálta az áldatlan magánosítást, emberek ezrei maradtak munka nélkül, és sikerült szinte teljesen felszámolni a megye iparát. Székelyföld és Háromszék ,,kirablásának” egyik példájaként említette a kőbányákat. Az át nem gondolt intézkedések sorába illeszthet-, hogy országúttá nyilvánították a Földvár-Sepsiszentgyörgy-Kovászna-Zágon-Bodzaforduló útszakaszt abban a reményben, hogy majd központi alapokból lesz pénz rendbetételére. Ez nem történt meg, de az út menti települések lakói most hatalmas árat fizetnek, minden traktor és pótkocsi után harmincmillió lejes útadót kell lepengetniük.,,Egyre jobban látszanak annak a következményei, hogy tizenhét éve ugyanaz a csoport irányítja a megyét” – hangsúlyozta Fazakas. /Farkas Réka: Háromszék nem fejlődik (Vádolják az RMDSZ-t). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 27./


lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-106




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998