udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 47 találat lapozás: 1-30 | 31-47
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Helymutató:

2003. szeptember 15.

Markó Béla, az RMDSZ elnöke Marosvásárhelyen megbeszélést folytatott Ragács Imrével, a Magyar Televízió elnökével, Belényessy Csabával, az MTV határon túli műsorok szerkesztőségének vezetőjével, a közszolgálati médium kuratóriumának tagjaival, Kozma Huba alelnökkel, Bakó Lajossal, Kozák Mártonnal, valamint Peták Istvánnal. A megbeszélésen még jelen volt Gálfalvi Zsolt, a román közszolgálati televízió igazgatótanácsának tagja, Gáspárik Attila, a Román Audiovizuális Tanács alelnöke, valamint Szepessy László, a Szövetségi Elnöki Hivatal vezetője is. Ragács Imre elmondta, a magyarországi televíziók erdélyi nézettségére vonatkozó felmérés, amelynek értelmében az MTV kettes műsora vezető helyet szerzett magának Erdélyben, arról győzte meg a közszolgálati médiumot, hogy folytassák és bővítsék a határon túli magyaroknak szánt műsorokat. Markó Béla szövetségi elnök megerősítette: az RMDSZ a továbbiakban is határozottan kiáll az MTV határon túli műsorainak megtartása mellett. Markó elmondta, az erdélyi magyar televíziós műhelyek számára nem csak szakmai, hanem egzisztenciális kérdés is a magyarországi televíziókkal való együttműködés. Markó Béla szólt arról, hogy a marosvásárhelyi tévéstúdió létrehozása igen jelentős az erdélyi magyar közösség számára, ez szerves részét alkotja a tervezett országos, egész napos magyar nyelvű tévéműsor megteremtésének is. /Markó Béla Marosvásárhelyen találkozott az MTV elnökével. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 15./

2003. október 11.

A romániai magyarság 1944. évi internálásának gyökerei 1943 nyaráig nyúlnak vissza. Sztálin ugyanis így fogalmazott a Nagy-Britannia kormányához írt levelében 1943. június 7-én: ,,A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott (...), a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell." 1943. december 12-18-án a szovjet-csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és magyarokkal szembeni háború utáni álláspont kialakítása tárgyában Moszkvában Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal, a későbbi szovjet külügyminiszterrel tárgyalt Eduard Benes száműzetésben levő csehszlovák elnök. Molotov kijelentette: ,,A magyarokat meg kell büntetni." (...) A Benes kezdeményezésére létrejött tárgyalások végkövetkeztetéseit 1943. december 18-án jegyzőkönyvben rögzítették a Kremlben. Úgy vélték: ,,(...) Mindkét fél elismeri, hogy Magyarország nagy felelősséggel tartozik a háborúért (...)", miközben Romániára vonatkozóan azt rögzítették a dokumentumban, hogy ,,(...) a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért". Ugyanakkor 1943-ban Románia még két hadsereggel harcolt szovjet területen a Vörös Hadsereg ellen, viszont Magyarországnak csak megszálló hadosztályai voltak szovjet területen. Ugyanezt a magyarellenes álláspontot fogalmazta meg később, 1944 őszén Romániában a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt is. Sajtójukban azt terjesztették, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel. 1944. augusztus 23-án délután I. Mihály román király elrendelte Ion Antonescu marsallnak és minisztereinek a letartóztatását, 24-re virradó éjszaka pedig megalakult Constantin Sanatescu tábornok első kormánya. A belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte, hogy még aznap tartóztassák le a Német Nemzetiségi Csoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit; augusztus 27-én pedig a csendőrség főfelügyelősége újabb internálások végrehajtására adott utasítást. 1944. szeptember 12-én a szövetséges erők képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia kormányai megkötötték a fegyverszüneti egyezményt. A fegyverszüneti egyezmény aláírását követő első intézkedés az volt, hogy szeptember 15-én a csendőrség főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német alattvaló családjával együtt történő internálását a Tg. Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott. Az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, az azonos állampolgárságú státusban levő észak-erdélyi román nemzetiségűeket nem. Amikor 1944. november 6-án a lágerek létrehozásáról szóló minisztertanácsi határozat megszületett, például Tg. Jiuban már 4650 internáltat tartottak fogva, a Brassótól nem messze levő barcaföldvári 2-es számú fogolytábor, a hetek múlva haláltáborként elhíresült láger is javában üzemelt. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Földváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Kőröstárkányban, továbbá Zsombolyán, Tg. Jiuban, Slobozia Vechen, Ciurelen, Felső-, illetve Alsótömösön, Lugoson, Pitesti-en, Vulkánban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtetnek tovább internálóközpontokat úgy, hogy gyakorlatilag minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36 láger. A Földváron fogva tartottak számáról eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása. 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütéses tífuszjárvány idején. A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8000 fogolyról tesz említést, a korabeli sajtó pedig a földvári haláltáborban sínylődő ,,hatezer magyar hadifogoly és internált" szörnyű sorsát teszi szóvá. A Dolgozók Szava /Sepsiszentgyörgy/ című hetilap egy kiszabadult fogoly vallomásai alapján arról számol be, hogy Földváron 2500-3000 magyar, német, román, szerb és zsidó sínylődik ártatlanul. Elmondása szerint 15 éves gyermekektől aggokig, minden korosztályból vannak foglyok a lágerben. Az összeszedett és előbb a sepsiszentgyörgyi börtönbe zárt székelyek közül ,,sokan úgy szabadultak meg, hogy átállottak románnak. Szabad börzéje működött az átállásnak, s akadtak tényleg olyanok, akik ilyen áron megszabadultak az elhurcolástól. Nagy üzletet bonyolított le Stefanescu nyug.(almazott) járásbíró is, aki kaján örömmel számolgatta az utolsó napok egyikén a Balog-ház kapuja alatt az ilyen módon harácsolt százpengősök tömkelegét, ami mind a szerencsétlen elhurcoltak családtagjainak szája elől elvont pénzecskékből tevődött össze." A fogoly elmondása szerint, mielőtt a lágerbe bevitték, hat könyvbe is bevezették az érkezők adatait, az ő odaérkezésekor pedig a valamikori gyárépület, az iskola, valamint a földbe vájt nyolc lyukban akkor már 2500-3000 fogoly szorongott. Magyarország legtávolabbi vidékeiről állandóan érkeztek az újabb és újabb foglyok, emiatt a földvári tábor annyira túlzsúfolt lett, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos Lügetre. A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kérnek segítséget a külvilágtól, a környékbeli falvak, elsősorban Hidvég lakossága segít rajtuk lehetőségeihez mérten. /Mindez a szerző most megjelent könyvéből: Székely golgota, Kaláka-könyvek, Sepsiszentgyörgy. /Benkő Levente: A tervszerű merénylet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 11./

2003. december 16.

A magyar egyházak és az RMDSZ a tanügyi törvény módosítására tesznek javaslatot.Kötő József, az RMDSZ oktatási és egyházügyi főosztályának vezetője nemrég Kolozsváron egyeztetett a történelmi magyar egyházak képviselőivel a tanügyi törvénynek a felekezeti oktatásra vonatkozó módosításairól. "Az oktatási törvényben rögzíteni kell az államilag elismert felekezetek intézményalapítási jogát, ezek állami finanszírozását, valamint a felekezeti oktatásnak az állami szerkezetbe való illeszkedésének módját" - közölte Kötő József. Rendkívül bonyodalmasnak ítélte a törvénymódosítás folyamatát. "Döntő szerepe lehet ebben az ortodox egyháznak, és természetesen a kormánypártnak is, akikkel egyeztetéseket kell majd folytatni" - vélekedett Kötő. Valamennyi püspökség megfelelőnek találja az elveket, de javítana a javaslatcsomagon. A 2004/2005-ös tanév beiskolázási tervére vonatkozó módszertanban továbbra is olyan előírás szerepel, hogy a felekezeti oktatáson csak teológiai képzés értendő. Bihar megyében például magyar nyelven a római katolikus és a református, román nyelven pedig az ortodox, a görög katolikus, a baptista és a pünkösdista egyház működtet felekezeti iskolát, illetve osztályokat. A világi iskolák mellett azonban eddig csak a belényesi ortodox iskola kapta meg a minisztérium által is megígért, az ország valamennyi iskolájának kijáró 25 számítógépet. A nagyváradi Szent László Gimnázium igazgatója, Zalder Éva úgy tudja, a nekik, valamint a többi felekezeti iskolának járó gépeket másutt szerelték fel. /Benkő Levente: Alkotmány van, törvény kell a felekezeti oktatáshoz. = Krónika (Kolozsvár), dec. 16./

2003. december 16.

Péter Miklós lelkész-professzort 1959. márc. 22-én tartóztatták le és 1964. aug. 2-án szabadult. Az egész időt a szamosújvári börtönben töltötte. A többi börtönben embertelenebbek voltak a körülmények. Olyanokat hoztak vissza Szamosújvárra, akik vagy sárgaságba vagy tífuszba estek. Az utókezelésüket itt tudták megoldani. Péter Miklósnak letartóztatása után egy évig szintén része volt a borzalmas nyomorúságban, például hetekig nem láttak vizet. Nemcsak mosakodásra, de ivásra sem jutott. A börtönben a papokat elkülönítették, így ők valóságos intézetet hoztak létre. A különféle felekezetű lelkészek majdnem másfél évig voltak együtt. Külön csoportban voltak az ortodox lelkészek, de köztük is külön a szerzetesek. A másik csoportot a görög katolikusok képezték, köztük is külön csoportot, akik engedve a nyomásnak, áttértek ortodoxnak. ők valahol a kettő között voltak - egyik közösség sem fogadta be teljesen őket. Aztán voltak a római katolikusok és a protestánsok abban az ökumenében, ahogy a teológián voltak együtt. Mindenki a saját hite szerinti imádsággal, áhítattal, igehirdetéssel kezdte és zárta a napot. Napközben voltak kis csoportos foglalkozásaik is közös ülések is, amikor közös volt a téma. Az egyháztörténelmi előadásokat egy ortodox pap tartotta. A világirodalom történetével egy szász evangélikus lelkész foglalkozott. Voltak nyelvkurzusok, angolt, németet, franciát lehetett tanulni. A cellában megismétlődött az egyháztörténet: kirobbant egyik oldalon a reformátusok-evangélikusok, másik oldalon az unitáriusok részéről a vita. Később a református közösségen belül kezdődtek el a súrlódások, a hagyományos kálvinisták és a pietista irányzat követői között. A görög katolikusokat azért ítélték el, mert 1948 óta tiltott volt számukra az egyházi tevékenység, amelyet ők lelkiismeretük, meggyőződésük szerint titokban, illegálisan is folytattak. Az ortodox papok közül főleg azok kerültek be, akik az üldözött partizánoknak lelki vagy egyéb segítséget nyújtottak. Voltak akik a háború után hosszú-hosszú ideig bujkáltak a hegyekben. Időnként be-bementek egy-egy közeli faluba orvosi segítséget kérni. Az őket ellátó orvosok is börtönbe kerültek emiatt és a papok is, akik meggyóntatták őket. A katolikus és protestáns lelkipásztorokat, magyarokat és szászokat a lehető legkülönfélébb indoklással ítélték el. A cél talán fontosabb volt, mint az ok: "megverni a pásztort, és szétszéledjen a nyáj". Visky Ferenc könyvében megállapította, hogy szinte minden egyházból voltak börtönbe zárt püspökök, csak éppen a református egyházból nem. Péter Miklós szerint ennek az az oka, hogy két püspökük közül az egyiket már az a rendszer "teremtette", a másiknak, Vásárhelyi Jánosnak pedig akkora volt a tekintélye, emellett idős volt, hogy nem volt tanácsos "hozzányúlni". A papokkal való bánásmódban 1960-ban éreztek változást. Egy Párizsban tartott nemzetközi kongresszusnak volt erre hatása, és a Szovjetunió Kommunista Pártja akkori kongresszusának is. Péter Miklós azon mérhette le a változást, hogy volt egy őr, aki pusztán azért, mert ő pap, minden alkalommal, amikor szolgálatban volt, megverte. Ennek 1960-ban lett vége. Akkor civilizáltabb körülményeket teremtettek a börtönben. Az ellátástól kezdve minden javult és emberségesebben viselkedtek velünk. A börtönben a magyar nyelv használatát igyekeztek korlátozni.Péter Miklóst szabadulása után Nagyváradon Buti Sándor püspök fogadta, az a Buti Sándor, aki annak idején személyzeti előadóként éppen az ő a letartóztatását segítette a szekusoknak megszervezni. Péter Miklóst Belényesre nevezték ki, ahol nagy szeretettel fogadták. Miután megtudták, hogy börtönből jött, a tenyerükön hordták és igyekeztek minden elképzelhető testvéri szeretettel kárpótolni őt. A börtönből szabadulásukkor a börtönparancsnok elmondta, hogy nagyon kiéleződik a nemzetiségi kérdés, és ha vitákba merülnek, könnyen visszakerülhetnek ide.A börtönből szabadultak minden lépését figyelték. /Fábián Tibor: Börtönévek. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 16./

2002. január 16.

Tavaly ősszel a Bihar megyei RMDSZ kérésére részletes felmérés készült a Belényesi medence szórványmagyarjainak iskoláztatása helyzetéről. Erőteljes az asszimiláció a Belényesi medencében, a legtöbb településen csak óvodai és elemi szinten, azaz I-IV. osztályban lehet magyarul tanulni, a szülők egyre gyakrabban íratják román tagozatra a gyermekeiket. A nyolc településen, köztük a régió központjának számító Belényesben 216 magyarul tanuló, kis- és felső általánosba járó nagydiákot regisztráltak és közel 150 óvodást. Ám a tanulólétszám lényeges hányadát két erőteljesen magyar közösség, a kőröstárkányi és a várasfenesi adja, az előbbi 160 gyereket, az utóbbi 103-at számlál. E két településen nyolcadik végéig anyanyelvükön tanulhatnak a diákok, ám másutt nem. Belényesben 27-es létszámú magyar elemi működik és egy 15 fős óvodai csoport, tíz kisdiák már első osztálytól románul tanul. Belényesújlakon 14 elemistát és 20 óvodást, Magyarremetén 28 kisiskolást és 15 óvodást, Kőrösjánosfalván pedig mindössze 7 magyarul tanuló gyereket találtak. Belényessonkolyoson nincs anyanyelvi képzés, Kisnyégerfalván szintén 7 magyar tanulót írnak össze. A pedagógusok jobbára szakképzettek, de olyan extrém esetekre is bukkantak, hogy magyar nemzetiségű tanítók román tagozaton oktatnak. A továbbtanulási arány és a képességvizsgán elért eredmény is romlott. /(Balla Tünde): Oktatási helyzetkép a Belényesi medencéből. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 16./

2002. március 6.

A teljes enyészet előtti utolsó pillanatban sikerült összegyűjteni, megörökíteni és könyvecske formájában kiadni a Belényes környéki magyar falvak temetőinek jellegzetes népművészetét. A legszebb fejfákat lefényképező, lerajzoló Miklós János belényesi tanár, segítő leánya, Miklós Annamária és a kutatásban mindvégig jeleskedő Ferkő Jenő erdészmérnök feltérképeztek nyolc települést. A Kárpátok Eurórégióért Alapítvány támogatásával a Nagyváradi Zöld Csoport Kiadó gondozásában napvilágot látott e síremlékek katalógusa, méghozzá két nyelven, mert a belényesi magyar szórványban élő románság temetkezési szokásait is számba vették. /(Balla Tünde): Temetőink népművészete Belényes környékén. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 6./

2002. május 8.

Kolozsvárra a szovjet csapatok 1944. október 11-én hajnalban vonultak be, gyakorlatilag harcok nélkül. Megkezdték a zsákmányolást. Óra, töltőtoll, fényképezőgép, feltört üzletek apró árui mind-mind zsákmánynak számítottak. A fosztogatásban leginkább a kolozsvári lumpenek s a környékbeli falvak lakói jeleskedtek. Szovjet járőrök próbálták akadályozni a fosztogatást, de nem sok eredménnyel. A román hadsereg egységei 12-én vagy 13-án érkeztek meg. Veress Pál mesélte Nagy Istvánnak, hogy valamilyen rejtélyes lista alapján román–szovjet járőrök magyar értelmiségieket tartóztattak le, jogászokat, újságírókat, tanárokat, köztük kommunistákat is. Elhurcolták többek között a Református Kollégium több tanárát is. Egeresen román csendőrök és Maniu-gárdisták megkínozták és kivégezték azt a 12 bányászt és erőművi munkást, akik fegyverrel akadályozták meg, hogy a németek az egeresi villamosművet felrobbantsák. A Monostori úton magyarfenesi Maniu-gárdisták lemészárolták az Óvári családot, amely 44 nyarán részt vett az ellenállási mozgalomban. A gyilkosságot tehát nem szovjet katonák követték el. Következett aztán Szárazajta, Csíkszentdomokos, Belényes és más gyilkosságok, amelyekről Balogh Edgár, Demeter János, Kovács András visszaemlékezéseikben már hírt adtak. Ekkor, valamikor október közepén jelent meg Malinovszkij marsallnak, az Erdélybe bevonult II. ukrán front parancsnokának a rendelete, amelynek értelmében a román adminisztrációnak, a rendfenntartó erőknek, a gárdáknak és a hadseregnek 24 óra alatt el kellett hagynia Észak-Erdély területét, s azon csak a frontra menő alakulatok haladhattak át. – Nagy István megbízta fiát, ezt az emlékezést író Nagy Károlyt, hogy gyűjtsön anyagot önéletrajzi regénye 5. kötetéhez. Nagy Károly 1969 őszén Moszkvába utazott tudományos dokumentáció céljából. Borisz Polevoj 1967-ben egy íróküldöttséggel Kolozsváron járt, és elmondta, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban. Nagy István kérte fiát, Hogy beszéljen Polevojjal, hogy megtudjanak részleteket a civil férfilakosság ’44-es elhurcolásáról. Nagy Károly beszélt is Polevojjal. Azt válaszolta, hogy a hadijog értelmében munkára vitték őket, hogy újjáépítsék azt, amit a tengelyhatalmak leromboltak. Polevoj kérte, keresse fel újra, addig előszedi az 1944-es feljegyzéseit. Polevoj a következőket mesélte el: A román hadsereg vezérkari főnöksége úgy tájékoztatta a szovjet hadsereg vezérkarát, hogy a magyar hadsereg helyben mozgósítással sok férfit hagyott hátra Észak-Erdélyben és Kárpátalján azzal a megbízatással, hogy a front átvonulása után folytassanak diverziós és partizán tevékenységet, akadályozva ezzel a szovjet hadsereg előnyomulását. Ugyanakkor átadták nekik a legveszélyesebb fasiszta elemek névsorát is. Ezért a bevonulás után városon a szovjet hadsereg járőrei, falun pedig a román csendőrség megkezdte a férfi lakosság összeszedését. Később fény derült arra, hogy a románoktól kapott lista nem a legveszélyesebb fasiszták nevét és a címét tartalmazta, hanem többségükben haladó szellemű magyar értelmiségiekét, sőt kommunistákét is. Ugyanebben az időben tájékoztatták a szovjet szerveket a román csendőrök kegyetlenségeiről, sőt nagyszámú gyilkosságról is. Ekkor a szovjet vezetés leállította a férfiak összeszedését, s Malinovszkij marsall parancsára a román hatóságoknak, a rendfenntartó erőknek és a Maniu-gárdáknak el kellett hagyniuk Észak-Erdély területét. Az elfogottak közül azokat, akik még a II. ukrán front hadműveleti területén voltak, szabadon bocsátották, de akiket már elszállítottak, azokon nem tudtak segíteni. Visszatekintve ezekre a szomorú eseményekre, nyilvánvaló, hogy a szovjet katonai hatóságok egy súlyos és aljas provokáció alapján jártak el. Ezt tudta meg Borisz Polevojtól. /Nagy Károly: Felszabadulás!? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8., A kulisszák mögött. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./

2004. április 23.

Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagyváradi tagjai, Szűcs László, Farkas Antal, Kinde Annamária és Lipcsei Márta költők voltak Belényes vendégei. A belényes környéki szórványba ritkán jut el a míves magyar szó. /A szellem éhsége a szórványban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23./

2005. május 10.

Megjelent Dukrét Géza, az Erdélyi Kárpátok Egyesület elnöke Emléktáblák, emlékművek Bihar megyében /Partiumi Füzetek 35. kötete, Nagyvárad/ című munkája. A Partiumi Műemlékvédő Bizottság 2000-ben kezdte el a megye műemlékeinek felmérését. Ennek eredményeként a kötet Bihar megye 52 helységéből 258 emlékhelyet mutat be. Nagyváradon 33 emléktábla van. Legutóbb a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán létesítettek emlékpanteont. Itt Fényes Eleknek, a magyar statisztika atyjának és a kommunizmus áldozatainak táblája áll. Néhány adalék a könyvből: Hegyközcsatárban emléktábla idézi föl Csokonai Vitéz Mihály legációját. Bihardiószegen Kossuth-szobor áll, valamint az álmosd-diószegi csata emléktáblája és emléksziklája. Bihar községben van Gáspár Sándor honvédtiszt emlékhelye. Belényes városban három kopjafa áll a Belényesi-medence mártírainak tiszteletére. Albison turulmadaras emlékmű és Irinyi József-emléktábla áll. Nagyszalontán 27 emlékhely várja a látogatókat. /F. T.: A könyv ünnepe. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), máj. 10./

2006. március 31.

Egyre több helyen öntenek ki a folyók országszerte. Az illetékesek nem mindenütt készültek fel a természeti csapásra. A Dunán is árhullám várható. Marosvásárhelyen a Maros vízhozama több mint hatszorosa volt a sokévi átlagnak. Nagyarányú olvadás kezdődött, Gödemesterházán, Galonyán és Marossárpatakon. A Maros Maroshévízen tizenkilenc háztáji gazdaságot és százkét hektár mezőgazdasági területet öntött el. Gyergyóremetén százötven hektár mezőgazdasági területet és a helyi óvoda udvarát árasztotta el a Maros és a Kőpatak. Székelyföldön a patakok is kiöntöttek. Megáradt a Fitód pataka, amely Csíkszereda zsögödi részén harminc udvart öntött el. Csíkszentimrén az Olt lépett ki medréből, elöntve gazdasági épületeket. Tusnádfaluban az Olton kívül a Mitács pataka is kiöntött, tizenhat háztáji gazdaságot árasztott el. Dánfalván, Csíkszentkirályon, Csíkszentsimonban, Madéfalván, Csicsóban, Csíkszentgyörgyön, Gyergyóhollón is komoly árvízkárok keletkeztek a patakok miatt. Bihar megyében a Fekete-Körös Belényesnél és Tenkénél tetőzött, míg a Sebes-Körös Rév, Élesd, Kopácsfalva, Fugyivásárhely és Váradszentmárton területén haladta meg a védelmi szintet. Arad megyében a Fehér-Körös árasztott el több száz hektár mezőgazdasági területet, és több községi utat. A Bánságban is, Zsombolya és Gyertyámos környékén több mint száz hektár került víz alá. /Olvadás duzzasztja a folyókat. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 31./

2006. június 24.

Az évente megrendezett Lármafa találkozó a közönybe süppedt magyarság felrázását, fellármázását tűzte ki célul. A Szent László-kultuszt éltető, a magyar identitást védelmező lármafások idei Kárpát-medencei találkozója Belényesen kezdődött június 21-én. Az elszakított területekről származó több mint száz résztvevő június 23-án érkezett Hargita megyébe, Székelykeresztúr, Székelyderzs, Székelyudvarhely érintésével. Ma Csíksomlyó, Csíkszépvíz, Csíkszentmihály, Gyergyószentmiklós a célpont. A programban a csíksomlyói kegytemplom és a csíkszépvízi Szent László-emlékhely meglátogatása, a csíkszentmihályi templom és Szent László-freskó megtekintése szerepel. Június 25-én a rendezvény Cegőtelkén folytatódik, majd június 26-án a dési református templomban lesz a Lármafa-találkozó záróünnepsége. /Lármafa-találkozó. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 24./

2007. december 15.

A múlt héten megnyílt az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) kolozsvári csoportjának kiállítása az Apáczai Galériában. Az EMME Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának tagjai szép számmal adóztak a reneszánsz mester, Leonardo da Vinci emlékének, de a 120 évvel ezelőtt született Áprily Lajos és az 50 évvel ezelőtt elhunyt Szabó Lőrinc emlékét is felidézik a bemutatott alkotások. A kolozsváriak mellett brassói, belényesi, sepsiszentgyörgyi, zilahi valamint debreceni és miskolci művészek munkái is szerepelnek a kiállításon. /Minden kép és költemény. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./

2008. február 13.

Elrománosítják a belényesi római katolikus magyarokat ― állította egy olvasói levél. A 152 főnyi gyülekezetet közel két évtizede egy csángó származású plébános vezeti. A magyar többségű egyházközségben hét román és csak három magyar nyelvű misét celebrálnak. A műemlék templom faláról még 1991-ben eltüntették a magyar nyelvű emléktáblát és a miserendet. Az egykor színmagyar Belényes 11 000 lakosából ma csupán néhány százan magyarok. A maroknyi magyar katolikus közösséget évtizedek óta román ajkú papok vezetik. Bihar megyében további öt csángó pap szolgál. /Belényesi Csángósors. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 13./

2008. március 15.

A Belényesen élő Miklós János festményei láthatók voltak a zsoboki táborzáró kiállításon. Februárban megnyílt a kiállítása Nagyváradon, melyről Jakobovits Miklós, a Barabás Miklós Céh elnöke nyilatkozott nagy elismeréssel. Miklós János azonban elsősorban grafikus. /Németh Júlia: Száz rajz Miklós Jánostól. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 15./

2008. október 21.

Wiener Ferenc, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet biológus oktatója 1956-ban diákjai számára elrettentő példaként állította pellengérre a genetikát, mint az angol–amerikai imperializmus szélhámosságba hajló áltudományát, és jelölte ki követendő útnak Micsurin, Tyimirjazev, Liszenko tanait. Egyúttal, Andrásofszky Tibor rektor mellett főszerepet játszott a magyarországi forradalom hatásának elhárításában, ami egyet jelentett az „ellenséges elemek” kizárásával, illetve termelésbe küldésével. Wiener elvtárs azután kint maradt Svédországban, ahol a genetika lelkes kutatója lett. Ugyanígy harcostársa, Méra Endre elvtárs, de ő Olaszországban kötött ki. Nem csak egyes tanárok és besúgó diáktársak segítettek a „tisztogatásban”, hanem megbízható, kegyelt bukaresti káderek is: Szekeres Sándor, Gere Mihály, Kopándi Sándor, Domokos Géza stb. Jellemző, hogy a nagyváradi származású Mogyorós Sándor (Alexandru Moghiorosként a központi bizottság titkára) üzent hadat a magyar nacionalizmusnak, elvtársa, Leonte Rautu (Leon Leibovici) pedig Nuszbaum Oszkár tanársegéddel és Moszkovics Károly diákkal együtt az izraelita osztályidegen egyetemi hallgatókat, köztük Lobsein Verát vette célba. Az 1956 utáni megtorlást kutatók számításai szerint Romániában mintegy 1500 magyar értelmiségi szenvedte meg, többen az életükkel fizettek. Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről képet ad Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas–Akadémia, Csíkszereda) című, könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett „ellenséges elemek” további sorsa. Kuna Tibor, gyergyócsomafalvi „kulákivadék” Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. /Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 21./

2008. november 18.

Egy évvel a tervezett beindítása után sem működik Kovászna megyében a beteg otthonában történő sürgősségi ellátás. A megye tavaly októberben négy Fiat mentőautót kapott a minisztériumtól, amelyek betegszállításra nem alkalmasak, csupán az egészségügyi alkalmazottak utaztatására. Bihar megyében is gondot jelent a házi betegellátás, Nagyszalontán, Belényesben, Margittán, Élesden és Vaskohszikláson öt-öt mentőorvosra lenne szükség ahhoz, hogy zavartalanul működhessen a szolgáltatás. Maros megyében Marosvásárhely mellett olyan kisvárosokban is van az otthoni sürgősség ellátását szolgáló mentőkocsi, mint Szászrégen, Dicsőszentmárton vagy Szováta. A Kovászna megyei mentőállomásnál a normák szerint 24 orvosnak kellene dolgoznia, azonban csak 8 állás van, és ebből három betöltetlen. Székely Ervin egészségügyi államtitkár kifejtette, sehol nincsenek külön orvosok a beteg otthonában történő sürgősségi betegellátásra. /Mentőkocsi van, orvos nincs. = Krónika (Kolozsvár), nov. 18./

2008. november 26.

Az Erdély.ma portálon Ioan Ciobanuról, az elrománosító belényesi csángó katolikus plébánosról pár hónapja megjelent cikksorozat komoly visszhangot keltett. Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul érdeklődését is felkeltette, Bihar megyei körútján Belényesbe látogatott. „Kik vannak többen a katolikusok között, a magyarok, vagy a románok?”– tették fel a kérdést. Krammer Teréz tanító, aki a Nagyváradon megjelenő Reggeli Újságban már több valótlan kijelentéssel is védelmébe vette az elrománosító plébánost, azt mondta, hogy 50 százalék a románok aránya. Gaál Ernő nyugdíjas tanító viszont kijelentette, náluk nincs román a katolikusok között. A Duna Televízió az elmúlt fél évben többször is bemutatta a belényesi elrománosítást. Ez a plébános több mint 20 éve a magyar feliratoktól is megtisztította a templomot, többségében román nyelvű miséket vezetett be, a templom építési emléktábláját is eltüntette. Azt Erdélyi Napló évekkel ezelőtt részletesen feltárta az esetet, megírva, hogy kitagadással fenyegeti a magyargyűlölő pap a hívek azon csoportját, akik szerinte ellene lázonganak. Mindez nem késztette változtatásra a nagyváradi püspökséget. A belényesi magyar katolikusok maroknyi csapata 18 éve harcol egy magyar papért, de Tempfli József megyéspüspök továbbra is támogatja Ioan Ciobanut és egy hónappal ezelőtt ismételten védelmébe vette az elrománosító plébánost. Így fogalmazott a Duna Televíziónak: „Ma már Belényesben olyan a lakosságnak az összetétele, hogy a görög katolikus románok teszik ki a 70 százalékot és csak 30 százalék a magyar. ” Ez azonban nem igaz. Ciobanu korábban maga is elismerte, hogy több a magyar, mint a román. /Szakács Árpád: Az elrománosító plébánosról informálódott a kolozsvári főkonzul. = Erdely. ma, nov. 26./ Előzmény: Elrománosítják a belényesi római katolikus magyarokat ― állította egy olvasói levél. /Belényesi Csángósors. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2008. febr. 13./


lapozás: 1-30 | 31-47




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998