udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 61 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-61
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Cs. Szabó László

2008. december 22.

A 20. század magyar története sok-sok vándort, külföldre szakadt hazánkfiát tart számon. Nagy hazatérőt is jó néhányat – olyat azonban, mint Cs. Szabó László, aligha még egyet, mondta el Kántor Lajos december 20-án Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a Magyar Örökség díj átadásakor. A Szabó családnév elé tett „Cs” betű a Székelyudvarhelyhez közeli, az egykori székelykeresztúri járáshoz tartozó Csekefalvára utal, apja családjára. Az író születési helye Budapest, viszont Homoródfürdőn keresztelték, és az életét-szemléletét meghatározó gyermekkor Kolozsvárhoz köti. Innen szakította ki a történelem, a szülői akarat, és megkezdődött Cs. Szabó László budapesti, majd Európát átcikázó élete. Róma, Firenze, Bázel, Stratford – a tartós emigrációs otthon pedig London. Cs. Szabó amikor tehette, meglátogatta a gyermekkor. A hazalátogatások leghíresebb őrzője, az Erdélyben című kis könyv, 1940-ből, lírai naplójegyzeteit tartalmazza. Cs. Szabó 1984-ben távozott az élők sorából. Nem térhetett haza a Házsongárdba, így hát a sárospataki temetőt, könyvtárnyi hagyatékának őrző helyéül ugyancsak Sárospatakot választotta. 2008 decemberében pedig, posztumusz, a Magyar Örökség-díj tulajdonosa lett. /Kántor Lajos: A hazatérő. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./

2009. február 13.

Mintegy másfél évvel ezelőtt, egy csíkszeredai író-olvasótalálkozón Pomogáts Béla neves budapesti irodalomtörténész bejelentette: megírja az erdélyi irodalom teljes történetét! A Pallas-Akadémia Kiadó mindjárt fölvállalta a kiadását, mert nagy szüksége van ennek az összegzésre az erdélyi önismeretnek és -becsülésnek. Január 20-án, a magyar kultúra napjai keretében, a csíkszeredai polgármesteri hivatal tanácstermében ünnepi hangulatban mutatták be a Magyar irodalom Erdélyben (1918-1944) című könyvet – a Pallas-Akadémia kiadó 500. köteteként! –, amely a vállalt irodalomtörténet első kötete, s tartalmazza mindazokat a jelentős irodalmi dokumentumokat is, melyek az illető korszak erdélyi szellemi életének meghatározó gondolatait, törekvéseit hordozzák. Az erdélyi magyar irodalomról több könyv és tanulmány is készült, közülük csak egynek volt összefoglaló jellege: Kántor Lajos és Láng Gusztáv munkája, a Romániai magyar irodalom című munkának, ez azonban csak az 1945 és 1970 közé eső korszakot dolgozta fel. Szükség volt egy új és átfogó irodalomtörténeti összefoglalásra. Pomogáts Béla úgy érzi, könyve két területen hoz újat, először is abban, hogy egy közel százesztendős korszakot tekint át, másodszor pedig abban, hogy ezt az összefoglalást nem terhelik meg a korábbi: marxista-leninista irodalomfelfogás kötelező babonái. Tehát olyan írókról, például Nyírő Józsefről vagy Cs. Szabó Lászlóról, is tárgyilagosan beszélhet, akik korábban nem kaphattak helyet az irodalomtörténeti folytonosságban. Pomogáts Béla (Budapest, 1934) irodalomtörténész, kritikus a budapesti Piarista Gimnáziumban, majd a budapesti tudományegyetemen tanult. Részt vett az 1956-os forradalomban, egy időre internálótáborba került. Pályáját középiskolai tanárként kezdte, 1965-től az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, 1992-től igazgatóhelyettese. 1990-től a Literatura szerkesztője, később főszerkesztője. 1992 óta az Anyanyelvi Konferencia, 1995–2001 között a Magyar Írószövetség, legutóbb pedig az egykori Illyés Közalapítvány elnöke (2002–2007). Az irodalomtudomány akadémiai doktora. Számos díja közül megemlítendő a József Attila-díj (1991), Év Könyve Jutalom (1992), Kisebbségekért-díj (1996), Széchenyi-díj (2003). Marosvásárhely és Kalotaszentkirály díszpolgára. Hetvennél is többre tehető megjelent köteteinek száma. Kutatási területe a 20. századi, illetve a jelenkori magyar irodalom. Az erdélyi irodalmat érintő számos alapmunkája (A transzilvanizmus, Akadémiai Kiadó, 1983; Jelenidő az erdélyi magyar irodalomban, Magvető, 1987; Kisebbség és humánum. Műértelmezések az erdélyi magyar irodalomból. Tankönyvkiadó, 1990; Romániai magyar irodalom, Bereményi Kiadó, 1992; Erdélyi tükör, 1995; Épülő hidak. Magyarok és románok, Pont, 1998), illetve a csíkszeredai Pallas-Akadémiánál kiadott tanulmánykötetei (Erdély hűségében, 2002; Kulcsok Erdélyhez, 2003; Erdélyi tetőn, 2004; Felelősség Erdélyért, 1-2-3, 2005–2006) valósággal predesztinálták a Magyar irodalom Erdélyben című nagyszabású vállalkozásának megírására. Pomogáts Béla elmondta, írt egyszer egy magyar irodalomtörténetet is /Az újabb magyar irodalom 1945–1981 /Gondolat, 1982/ , „s mindenki feljelentett, aki úgy érezte, hogy nem elég magasra srófolt jelzőkkel illettem, s terjedelmileg is hátrányba került másokhoz képest. ” /Cseke Gábor: Van erdélyi irodalomtörténet. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 13./

2009. április 10.

Kolozsváron, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszék költészet napi rendezvényén több, közelmúltban megjelent kötetet mutattak be. Szilveszter László Szilárd Festett az arcom nekem is. Irónia a modern és a posztmodern költészetben /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című első egyéni kötetét Vida Erika, a kiadó munkatársa ismertette. Szilveszter László tavalyi védte meg doktori disszertációját, annak könyvformában kiadott változata a kötet. Még 2008-ban jelent meg Cs. Szabó László A magyar költészet századai /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ című, költészeti tanulmányokat tartalmazó könyve. A filológiai pontosság jellemzi Jánosházy Györgyöt, aki Michelangelo Buonarotti 77 szonettjét fordította le, kötetét a Mentor adta ki. Farmati Annának, a Vasárnap katolikus hetilap főszerkesztőjének néhány nappal ezelőtt jelent meg Más régi ének. A XVII. századi népénekköltészet szövegtípusai és motívumrendszere /Verbum Kiadó, Kolozsvár/ című kötete. Egyed Emese további két, idén megjelent kötetet mutatott be: Szárazajtai Nagy Csaba József Attila és az istenek /Argumentum Kiadó, Budapest/ című munkáját és Lövétei Lázár László Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz /Hargita Kiadó, Csíkszereda/ című kötetét. /Ferencz Zsolt: Költészet napi könyvbemutatók a bölcsészkaron. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 10./

2009. június 6.

Veress Dániel nyolcvan esztendeje született, hosszú évek óta nincsen köztünk, emlékezett az íróra Bogdán László. Veress Dánielről /Sepsiszentgyörgy, 1929. jún. 1. – Sepsiszentgyörgy, 2002. márc. 29./ is elmondható, hogy alkotóereje teljében, ,,tele bőrönddel” ment el. Voltak nagy, visszatérő témái, mindenekelőtt Mikes Kelemen életműve, akiről drámát, kismonográfiát, egy Magyarországon kiadott, gyönyörűen illusztrált biográfiát és több kötetre menő résztanulmányt írt, bábáskodván a hazai Mikes-kiadásoknál is. Másik nagy visszatérő hőse Kemény Zsigmond volt, drámát és kismonográfiát írhatott róla, de élénken foglalkoztatta a politikus és író Wesselényi Miklós életműve, a dráma után néhány évtizeddel, halála előtt, már nyugodtabb körülmények között írhatta Wesselényi-könyvét, érdekelte az erdélyi memoárirodalom is, a Vékára tett mécses /Pallas-Akadémia Kiadó, 1998/ című könyvnyi esszéje az emlékirat-irodalomról élete utolsó éveiben jelent meg, akárcsak fontos, sok levelet, dokumentumot tartalmazó Németh László-könyve, a Benned róvom erdélyi adómat – Németh László és Veress Dániel levélváltása 1959–1975 /Pallas-Akadémia Kiadó, 2001/ S ugyancsak a kilencvenes években jelentette meg levelezését és emlékezéseit Cs. Szabó Lászlóról és Illés Endréről a kecskeméti Forrásban. Noha írt nagy sikerrel játszott drámákat, elsősorban mégis esszéírónak hitte magát, joggal. Első nagy esszégyűjteményével, a Vándorútonnal /1971/ tette le névjegyét, itt főként világirodalmi tárgyú írásait tette közzé. Veress Dániel a nyolcvanas években borúlátóan ítélte meg a romániai magyarság helyzetét, az események alakulása legborúlátóbb jóslatain is túltett. /Bogdán László: Veress Dániel emlékezete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 6./

2009. június 29.

A világot bejárt Cs. Szabó László jó hatvan évvel ezelőtt Párizs és Budapest elé állította példának a Szent Mihály-templommal és a Mátyás-szoborral ékes, szabályos nagy teret, Kolozsvár főterét. Amikor első osztályba vitte édesanyja Szabó Dezsőt, akkor Fadrusz János alkotása, a Mátyás-szobor még nem is állt, mégis így mondta gyermekének: „Ez a világ legszebb tere, fiacskám. Kolozsvár a világ legszebb városa. Majd, ha felnősz, rajkóm, akármerre jársz, ne felejtsd, hogy kolozsvári vagy. Itt szebben beszélik a magyar nyelvet, mint máshol. Ne hozz soha szégyent Kolozsvárra, gyermekem. ” Az életből szintén távozott magyar író, Csiki László hangjátéka, a Visszaút (Kolozsvár főtere), amely a Korunkban jelent meg (1992. 2.), már arról szólt, hogyan kell becsapni az Amerikából hazalátogató, Cluj-Napocában a maga ifjúkorának kincses Kolozsvárát kereső öreget, hogy ne érje végzetes sokk az újratalálkozáskor. A Kolozsvár helyettesítésére alakított, egy ideje Mihai Viteazult, illetve Avram Iancut idéző városi terek nem mozgatták meg igazán a román írók fantáziáját. Így aztán a kolozsvári magyarok ügye lett a Főtér sorsa – és ezzel ellentétben román nemzeti ügy a magyar büszkeség kezelése, megtörése. Gheorghe Funar mutatott erre hatásos példát. Kántor Lajos szerint nem azok szolgálják a kolozsvári magyarságot, akik minden fához ragaszkodni próbálnak, hanem akik meggyőzni próbálják a másik felet az értékőrzés európai mércéjéről. Kántor nem ért egyet azokkal, akik megkérdőjelezik a már Nagyszebenben bizonyított főépítész, Guttmann Szabolcs hitelességét. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző. 2009. június (2). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./

2009. október 20.

Október 23-án avatják fel Kolozsváron a Szakáts Béla temesvári szobrászművész tervei alapján készült 1956-os emlékművet. Az emlékmű avatásán budapesti, bukaresti és kolozsvári hivatalosságok is részt vesznek. Az 1956-os emlékmű ötlete eredetileg Tibád Zoltántól, a Kolozsvár Társaság munkatársától származik. 2005-ben tizenkét erdélyi magyar szobrászművésznek küldték el a pályázati felhívást. A bírálóbizottság a Székelyföldről elszármazott, Temesváron élő Szakáts Béla munkája mellett döntött. Az ajtó jelkép, ‘56-os szimbólum: egyik oldala a börtönkapu, a másik pedig, a rajta lévő napszimbólummal, a rozettával a jóreménység, a szebb jövő jelképe. Az ‘56-os emlékmű avató ünnepsége beilleszkedik a Kolozsvár-napok programsorozatába. Október 22-én Kolozsvári barokk címmel helyi fényképészek munkáiból nyílik kiállítás, majd ünnepi hangverseny lesz a Magyar Operában. Október 24-én a Kolozsvár Társaság székhelyén Cs. Szabó Lászlóra, Kolozsvár „egyik szerelmesére” emlékeznek, beszédet mond Pomogáts Béla. A Gy. Szabó Béla Galériában megnyitják Fekete Margit képzőművészeti emlékkiállítását, este pedig Jancsó Miklós színész által összeállított műsort tekinthetnek meg az érdeklődők, ezt a Szomszédnéni Produkciós Iroda műsora követi. /Ferencz Zsolt: Kétarcú szobor a Sétatéren – emlékeztetőül. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

2009. október 25.

Irodalmi találkozóval és dokumentumkiállítással tisztelgett Cs. Szabó László emléke előtt a Kolozsvár Napok rendezvénysorozat keretén belül a Kolozsvár Társaság október 24-én. Megtekinthető Paulovics László Cs. Szabóról készített portréja is. A rendezvényen az irodalmár munkásságát Pomogáts Béla irodalomtörténész méltatta, ‘56-os emlékeit Nagy Benedek történész idézte fel, majd Boér Ferenc színművész irodalmi összeállítása hangzott el. /(dézsi): Cs. Szabó Lászlóra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./

2010. április 10.

Csoóri Sándor: Hol vagy, Sütő András?
Sütő András hosszú időn át arra készült, hogy családja elrománosodott vagy elrománosított tagjait összehívja Pusztakamarásra. Ördögi gondolat, csak egy nagy lélek találhat ilyet ki. Egy bátor lélek. * Próbáltam elképzelni az első jelenetet: a rokonok egy nagy sátorban ülnek, várják Andrást. András belép, karjai közt egy esendő kisgyermek csontváza. Vajon kié volt ez a kis halott? Román szülőké vagy magyaroké? * A szürrealista vagy inkább abszurd jelenet egyik-másik színpadi jelenetével is rokon. Köhög, mert nem jön ki hang a torkán. A jelenlévők nézik Andrást és nézik a földet. * Sütő szerint a gyermekhalandóság Erdélyben és Magyarországon is megszűnt. Csoda történt? Az ok nem ez, hanem az, hogy nincs hozzá gyermek. * Mit is tanultunk meg a lecsukott szemmel várt demokrácia évtizedei alatt? Azt, hogy a szabadság dzsungelében a dzsungel törvényei és gátlástalansága szerint folyik az élet. Lehet, hogy ez nem is az én gondolatom, kamaszkoromban ragadhatott belém, de ma is érvényesnek tartom. * Sütő a szemét a tisztánlátás keresése közben veszítette el 1990. március 19-én. Bizonyára érthető, ha számunkra ez a vak szem lesz egyik eltörölhetetlen kiindulópontunk. * Ahol nincs mit elsodorni, legyőzni, megváltoztatni, ott művészet se lesz soha. De ahol túl sok legyőzendő halmozódik föl, sajnos ott se lesz. * Sütő András is bevonulhatott volna saját művei magányába, hogy ne mondjam: kolostorába. De nem tette. Egyszerre kellett szerzetesnek lennie és világi, nagy játékosnak. * Korunknak, sajnos, meg kellett ismernie a kettős erkölcsöt: az alkalmazkodásét és a lázadásét. Sütő se kerülhette ki, ha kisebbségi sorsban nagy tettekre törekedett. Zárszámadása bizonyára megfelelt még így is az Istennek. Engedjétek hozzám jönni a szavakat – írta egyik könyve címlapjára. Efféle biblikus hang csak akkor törhet föl az emberből, ha lelke legmélyén bűntudat, igazságérzés és megváltás halmozódott föl. * Magyar írónak lenni mindig más sors és más föladat, mint bármelyik nemzet írójának. Miért? Tudom rá a választ, de nem tudom elmondani. * "Egyetlen járható útként a járhatatlan út maradt." * Ha éjjel álmomból azzal zavarnának föl, hogy vajon ki írta vagy mondhatta ezt a mondatot, innék egy korty vizet, és vakon rávágnám, hogy Sütő András. * Évekkel ezelőtt – ha nem csalódom, a soproni Sütő-est után – vitába keveredett András egy lázas tekintetű, fiatal tanárral, aki azt hajtogatta, hogy a kisebbségi magyarok mindenütt elgyávultak. Bezzeg a spanyolországi katalánok forrón eszik a rántott levest is! * András mosolyogva fogta meg a fiatalember jobb karját. – Maga csak ne veresse ki a szemét, az az én szabadalmam! – mondta a tiszta lelkű, de tájékozatlan ifjú tanárnak. * Milyenek vagyunk mi, magyarok? Az eső elől a tóba menekülünk – írta le Sütő András. * Hajtsuk le gyorsan a fejünket! * Sütő azok közé a magyar írók közé tartozik, akik a nyelv lángelméi és utcasöprői voltak egy személyben. Kosztolányi Dezső, Németh László, Cs. Szabó László, Illyés Gyula, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, és még jólélekkel szaporíthatnám a névsort. Lapról lapra ilyen mondatokat olvashatunk minden művében: "Tengerek nélkül is hajótöröttek vagyunk." Vagy: "A feléje hajított kések megpördülnek a levegőben és elkezdenek énekelni." * Ha Sütő-drámákat látok vagy hallgatok, legtöbbször Károli Gáspár nyelvére gondolok, s bűntudattal érzem, hogy ez a nyelv nem igazán bibliai, hanem XVI. századi magyar nyelv, amelyen Jób, Ezékiel, Jeremiás mégis mindent el tudtak mondani. * Az anyanyelv Sütő András írásaiban nem csupán eszköz, hanem regényhős is. Viselkedik, szunyókál, mosolyog, és ha észreveszi a csodaszarvast, rögtön elkezdi űzni. * Halott a koporsóban. Megtiltani neki már semmit se lehet. Azon a nyelven hallgat, amelyiken akar. * Mi ez, ha nem a keserűség monológja? Ezen a nyelven, azt hiszem, hogy csak Tamási Áron beszélt Sütő András előtt. A huszadik század egyik legszörnyűbb jelenetéről is a legrészletesebben András tudósított bennünket. * Hosszú időkön át suttogva beszéltek a szárazajtai rémtörténetről. A fejszével lenyakazott két székely fiúról és tizenhét odavalósi, agyonlőtt emberről. A háború óta senki se merte a kegyetlen tömeggyilkosságot megemlíteni. Pedig egy megőrült lány harmincöt éven át a dicsőszentmártoni elmekórházban figyelmeztető kísértet volt. A tizennégy éves kislánynak végig kellett néznie két bátyja szörnyű lefejezését, tuskón, fejszével. Végignézte, és többé nem látott mást. * András a Heródes napjai című kötetében elmondja, hogy drámát akart írni a kegyetlen történetről, de ki adott volna neki makulátlan dokumentumokat, hogy egyetlen sorába se lehessen belekötni. Mert, ha csak egy fél mondatával is költőiesíti a megtörténteket, a többségi nép elengedi a kiéheztetett oroszlánjait. * Sajnos, ezt senki más nem tudja megírni, egyedül Sütő András tudta volna. (Részlet a szerző Hol vagy, Sütő András? című írásából. Magyar Nemzet, 2010. március 18.)
Népújság (Marosvásárhely)

2010. szeptember 18.

Magyar kultúra – ami összeköti a Kárpát-medence magyarságát
Budapesten találkoztak a közművelődési kerekasztal szervezetei
„Hétre ma várom a Nemzetinél/ ott, ahol a hatos megáll!/ Este az EMKE cigánya zenél,/ ha nem jön el, szívem de fáj!” Ez a sokak által jól ismert és kedvelt sláger jutott eszembe, amikor néhány hete megkerestek a 125. születésnapját idén ünneplő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) munkatársai, mondván: ha van kedvem, kísérjem el őket a szeptember 11-én Budapesten esedékes Kárpát-medencei Kulturális Napra. A közel másfél évtizede elindított, évente sorra kerülő rendezvény programpontjait szemlélve örömmel mondtam igent a felkérésnek. Hiszen filmvetítéseket, kézműves foglalkozásokat, zenei műsorokat ígértek a szervezők, a 2008 őszén megalakult Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal tagjai és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, továbbá Kolozsvár múltjával és jelenével kapcsolatos fényképkiállítást, és több más mellett a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadásának beharangozóját is ott láttam a tervezetben...
Szombat délelőtt 10 óra, Budapest, Corvin tér 8. Az esős, borongós időjárás ellenére már javában gyülekeztek a résztvevők a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Hagyományok Háza, valamint a Magyar Állami Népi Együttes székházaként szolgáló Budai Vigadó épületében. – Különösen aktuális ma a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, reményeink szerint nagyon jól fogjuk érezni magunkat ezen a rendkívül színes napon – mondta Tóth Erzsébet, a házigazda Magyar Művelődési Intézet munkatársa, aki kollégájával, Kiss Lászlóval együtt szívélyesen üdvözölte a Kárpát-medence különböző régióiból – Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Drávaszögből és Muravidékről – érkezőket.
A körmönfonástól a könyvekig
Felnőttekre és gyerekekre egyaránt kacsintgattak a kézműves tevékenységek: Papp Emese, a kolozsvári Waldorf iskola tanítója a körmönfonás rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket, a muravidékiek csuhéból készítettek különböző figurákat (kosarakat, babákat stb.), szalvétatartókat, valamint hímes tojást, természetesen a tájegység jellegzetes motívumaival ötvözve azokat. A Vajdaságból, Adáról érkező Balog József segítségével fából készíthettek különböző játékokat és dísztárgyakat a szemlélődők, ugyanakkor egy logikai, a gyermekek szem- és kézkoordinációját is fejlesztő próbába is bekapcsolódhattak.
Kulturális kvízben sem volt hiány, itt a vállalkozóbb kedvűeknek többek között azt kellett tudniuk, hogy milyen szarvasról szól a rege, kinek a címerében szerepelt a fekete holló, honnan származik a kürtőskalács, avagy milyen téren található a Budai Vigadó épülete.
Az egyik budapesti könyves nagykereskedés, a Xantusz képviseletében Bihari Józsefné a határon túli magyar kiadók köteteit kínálta: mint kiderült, a fia által vezetett üzlet szinte valamennyi felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar könyvkiadóval partneri kapcsolatban áll, céljuk pedig, hogy az egyes régiókban megjelenő kiadványokat a Kárpát-medence más térségeibe is eljuttassák. Kizárólag az interneten működnek (www.xantusz.hu), ezért a mostanihoz hasonló rendezvények lehetőséget teremtenek számukra a kapcsolatteremtésre, valamint arra, hogy „közszájon forogjanak”. Bihari Józsefné ezúttal a kárpátaljaiakkal is elbeszélgetett, és reménykedik abban, hogy a jövőben velük is sikerül jó viszonyt kiépíteniük. S hogy milyen könyveket vásárolnak mostanság az emberek? Az elszármazottak többnyire az adott régióhoz kapcsolódó köteteket részesítik előnyben, de a történelmi, néprajzi és tudományos kötetek iránt is mutatkozik kereslet – magyarázta.
A lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai több tucat muravidéki magyar nyelvű kötetet hoztak el a kulturális napra, a tájszójegyzék mellett különböző verseskötetekbe, valamint a Lendváról szóló monográfiába is belelapozhattunk. Az EMKÉ-sek pedig eseménynaptárt kínáltak, valamint a Szabédi-napok alkalmával elhangzott előadásokat tartalmazó konferenciakötetüket, a Gondolat-kísérletek Szabédi László életművében című könyvet, ezeket ingyen vihették haza a résztvevők.
Filmjében és zenéjében is él a nemzet
Ritkán, vagy eddig még nem látott, a Kárpát-medencében készített rövidfilmek vetítésére is sor került a nap folyamán: a programban dokumentum- és ismeretterjesztő kisfilmek szerepeltek, olyanok, amelyek a szecessziós Szabadkát, a bácsi várat vagy éppen Bicskei István munkásságát mutatták be. Hat vajdasági (A szép Tisza és más, Még oda nem ér az idő, Szivárványkígyó, Testté lett alázat, A szecessziós Szabadka, A bácsi vár), egy muravidéki („Én hittel dolgozom”) és négy erdélyi (Visky Sámuel: Parttalan, Felméri Cecília: Mátyás Mátyás, Visky Ábel: Éjszaka földön, László József: Autóstop) produkciót tekinthettek meg az érdeklődők, ha pedig még nem tettük volna, a filmeket nézve most nyugodtan elkönyvelhettük magunkban: filmjében is él a nemzet.
Az esti gálára való bemelegítés gyanánt, a budapesti Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola drámatagozatos osztályának Hazafelé című mozgásszínházi előadása után a Kárpát-medence zenei terméséből kaptunk egy jókora csokorra valót a felvidéki Hunor Citerazenekar, a Muravidék Citera-együttes, a Triola+1 együttes műsora és a vajdasági B-terv zenekar koncertje révén.
Fotókiállítás, valamint táncegyüttes Kolozsvárról
A délutáni órákban, a kézműves tevékenységek helyszíneként szolgáló aulában került sor az Örökségünk Kolozsvár elnevezésű fényképkiállítás megnyitójára: az EMKE és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) által szervezett tárlatot 2002-ben már láthatta a kincses város közönsége, ezúttal, egy teljes hétig a magyar fővárosban élők is megcsodálhatták azt. Veress Ferenc képein a 19., László Miklós alkotásain pedig a 21. századi Kolozsvár épületei, műemlékei tárulnak a szemünk elé. Az erdélyi fényképészet úttörő mestereként emlegetett Veress Ferenc munkásságát, aki 1859-ben és 1860-ban készített félszáz felvételéből állította össze páratlan értékű Kolozsvár-albumát, Miklósi Sikes Csaba művészettörténész méltatta. Mint kiderült, 1881-ben Veress Ferenc elsőként próbálkozott színes fényképek előállításával, 1884-ben pedig már kielégítő levonatokat tudott készíteni színes diapozitívekről másolókeretben. Méltán emlegetik a magyar fényképészeti szaksajtó megteremtőjeként, a nevéhez fűződik a Fényképészeti Lapok című folyóirat elindítása is. – Veress Ferenc Kolozsváron született és hunyt el, 86 évet élt. Ő az a személy, akit számos tekintetben is úgy emlegethetünk: az első – értékelte a művészettörténész.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület történetével ismertette meg a népes hallgatóságot, a mostani Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis egyúttal a megalapításának 125. évfordulóját ünneplő EMKÉ-t is köszöntötte. – Az alapító erdélyi magyar nemesség és polgárság tőkéjéből sikerült viszonylag gyorsan népiskolákat, népkönyvtárakat és dalkört létrehozni, ami jelentős mértékben megpezsdítette az erdélyi magyar közművelődési életet. Az EMKE sikeresen lépett az erdélyi gazdasági élet pozitív előrehaladásáért, a múlt század fordulójára pedig a magyarság legnagyobb intézményévé, társadalmi szervezetévé nőtte ki magát – mondta Dáné, majd a huszadik század jelentős eseményeinek, valamint az egyesület 1948 és 1990 közötti kényszerű beszüntetésének említése után az elmúlt húsz év megvalósításairól is szót ejtett. 1990-től napjainkig ugyanis az EMKÉ-nek sikerült kiépítenie egy saját közművelődési intézményhálózatot: az egyesület közreműködése révén jöhetett létre tavaly a Magyar Házak Hálózata, amelynek mára már több mint 30 tagja van.
Este 7 óra, színházterem. Az egésznapos gazdag program megkoronázásaként elkezdődött a gálaműsor: a Magyar Állami Népi Együttes, a kárpátaljai, eszenyi Ritmus Népi Táncegyüttes, a felvidéki Aranymetszés Duó és az Alsószeli Magyar Dalkör produkciója mellett a muravidéki Gaál Désire, a Kárpát-medencei versmondó verseny győztese is színpadra lépett. A verses műsor után népdalokat adott elő a vajdasági, bácskertesi Csizmadia Anna népdalénekes, a programot pedig a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadása zárta.
Igyekeznek odafigyelni a fiatalokra Muravidéken
Mialatt a különböző programok zajlottak, volt időm elbeszélgetni a Kárpát-medence különböző térségeiből érkezőkkel, így Kepe Lilivel, a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) igazgatójával is. A kulturális napon már a kezdetektől részt vesznek, és büszkén teszik ezt, annak ellenére, hogy a Muravidék az egyik legkisebb, magyarok által lakott régió. Intézetük 1994. január 1-je óta működik hivatalosan, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség alapította meg. – Igyekszünk úgy megszervezni magunkat, hogy az emberek megismerkedjenek velünk, ugyanakkor mindig örömmel tölt el, ha régi barátokkal, ismerősökkel találkozhatunk, akikkel valamilyen módon együtt műveljük a magyar kultúrát a Kárpát-medencében – fogalmazott Kepe Lili.
S hogy miként tehetnek otthon, Szlovéniában a magyar kultúra ápolása érdekében? Igyekeznek a hét-nyolcezres magyar közösség javát szolgáló programokat szervezni, minden olyan személyt „célközönségüknek” tekintenek, aki magyarnak érzi magát. – Persze, ezt önerőből nem tudnánk megvalósítani, a szlovén állam már több évtizede pozitív diszkriminációban részesíti mind a magyar, mind pedig az olasz őshonos kisebbséget. Ha nem kapnánk állami támogatást, nem számolhatnánk be ilyen eredményes munkáról – tette hozzá az intézet igazgatója.
Mesélt továbbá arról is, hogy az utóbbi években minden olyan megmozdulást prioritásként kezelnek, amely összefügg a fiatalokkal. A könyvkiadástól a műkedvelésen át a tudományos tevékenységekig, a turizmustól a nagyobb jellegű rendezvények megszervezéséig valamennyi kezdeményezést megpróbálják felkarolni. Ez ugyanis valamilyen szinten ellenpontozhatja, hogy Szlovéniában több mint ötven éve nem működnek magyar tannyelvű iskolák. – A mi esetünkben nem kis dolog, ha évente tíz nyári tábort szervezhetünk, és folyamatosan azon vagyunk, hogy a többi határontúli fiatal is bekapcsolódjon a programjainkba. A munkánk gyümölcsei később érnek majd be, ennek ellenére nap mint nap tennünk kell azért, hogy az egyetemes magyar kultúrának Muravidéken is legyen folytatása – összegezte Kepe Lili.
Országos és regionális rendezvények Felvidéken
Mézes Rudolf, a Csemadok Területi Választmányának országos alelnöke örömmel újságolta, hogy ezúttal közel harmincfős csoport érkezett a Felvidékről: többek mellett a Hunor Citerazenekar és az Alsószeli Magyar Dalkör tagjai, valamint verséneklők kísérték el a Csemadok küldöttségét. – Nálunk, a Felvidéken nagyon népszerű a verséneklés, már jó néhány esztendeje a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen is összemérhetik tudásukat a verséneklők – hangsúlyozta. Mint kiderült, a vers- és prózamondó vetélkedő egyike azon megmérettetéseknek, amelyeket több más szervezettel közösen, évente szervez meg a Csemadok. Mézes Rudolf az országos rendezvények közül többek között a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválját, a Citerazenekarok Országos Seregszemléjét, a Verséneklő Együttesek Országos Fesztiválját, az Országos Népművészeti Fesztivált, a Duna Menti Tavasz Gyermek báb- és színjátszó csoportok országos seregszemléjét, valamint a Bíborpiros szép rózsa elnevezésű népzenei versenyt említette.
Emellett számos regionális programot szerveznek a térségben. – Igyekszünk úgy tevékenykedni, hogy ne csupán egyetlen központ fejlődjön, hanem legyenek rendezvények szerte az országban, olyanok, amelyek igazán közel állnak a szívünkhöz – magyarázta lelkesen. Többnyire pályázatokból próbálják finanszírozni ezeket, az országos támogatás ugyanis 1994-ben megszűnt.
Elégedettek a kárpátaljaiak és a budapestiek is
Zubánics László, a két évvel ezelőtt létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke szerint az ismerkedés mellett a Magyarországon és a többi határon túli régióban felmerülő igények megbeszélésére is lehetőséget biztosítanak a mostanihoz hasonló alkalmak. Elmondta: Kárpátalján számos nehézségbe ütköznek a magyar kultúra megőrzésén fáradozók, ennek ellenére szép számban vannak művelődési intézményeik, iskoláik és kultúrházaik. Derűlátóan vélekedett ugyanakkor az előkészületben lévő új ukrajnai nyelvtörvényről, amely a magyar nyelv használatát is támogatni kívánja.
Pozitívan értékelte a Kárpát-medencei Kulturális Nap idei kiadását Kiss László, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa is: mint mondta, örömmel tölti el, hogy ily nagyszerű csoportok érkeztek Budapestre a Kárpát-medencéből, „nagyon jó barátok, akik többnyire már ismerik egymást, a viszontlátás öröme pedig mindig jóleső érzéssel tölti el”. – Ez az a nap, amikor megmutathatjuk egymásnak azokat az értékeket, amelyeket képviselünk, és az egyes területek színvonalas műsorait a többiek is megismerhetik. Az a cél, amelyet a kezdetekkor kitűztünk, hogy a Kárpát-medencei magyar kultúrát egységes, szerves egészként szemléljük, megvalósult, és az itt látott produkciók is, bár előadóik különböző régiókból érkeztek, az egyetemes magyar kultúra részét képezik – magyarázta Kiss László. Úgy véli, napjainkban, amikor a hétköznapok inkább a gazdaságról és a globális problémákról szólnak, kellő teret kell szentelni a kultúrának, ellenkező esetben ugyanis az könnyen elsorvadhat. – Ezen belül különösen oda kell figyelni a magyar kultúrára, ezért mi vagyunk felelősek. Legyünk büszkék mindarra, amit a magyar kultúra az elmúlt több mint ezer évben letett a világ kultúrájának asztalára! – hívta fel a figyelmet, ugyanakkor elismerően beszélt a megalapításának 125. évfordulóját idén ünneplő EMKE tevékenységéről.
A szívverésünk és az életünk, hogy kellő mértékben odafigyeljünk a Kárpát-medencei magyar kultúra alakulására, hiszen ez az a szál, amely összeköt bennünket, magyarokat – magyarázta a Magyar Művelődési Intézet képviseletében Hegedűs Kata, az egésznapos program egyik főszervezője. Annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok megismerjék egymás kultúráját, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal által szervezett filmes és irodalmi karaván sikerét említette, és reményét fejezte ki, hogy a közeljövőben is számos hasonló csereprogramra kerülhet sor.
EMKE: tartalommal megtölteni az együttműködést
Kolozsvár irányába tartva Dáné Tibor Kálmánt is arra kértem, értékelje az idei Kárpát-medencei Kulturális Napot, és ezen belül az erdélyiek szereplését: nem csalódtam, amikor a rendezvényről, a Zurboló Táncegyüttes produkciójáról, az Örökségünk Kolozsvár kiállításról, Papp Emese kézműves tevékenységéről és a Sapientia–EMTE fiatal filmeseinek alkotásairól egyaránt pozitívan vélekedett. A lehetőséget kihasználva az EMKE jelenlegi terveiről is érdeklődtem. Mint kiderült, a közeljövőben tartalommal kívánják megtölteni az idén márciusban, Sárospatakon létrejött Észak-magyarországi EMKE-képviselettel (élén Csatlósné Komáromi Katalinnal, a Művelődés Háza igazgatójával és Bordás Istvánnal, a Sárospataki Népfőiskolai Egyesület titkárával) való együttműködést. Az elmúlt fél évben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei művelődésszervezők érkeztek Erdélybe, hogy megismerjék az itteni Magyar Házak működését, következő lépésként pedig egy itteni Magyar Ház vezetőjét küldik tanulmányútra Sárospatakra. A két város közötti kapcsolat további gyümölcsöztetése érdekében szakmai összejöveteleket is kívánnak szervezni, ezek egyikébe az EMKE társszervezete, a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület is bekapcsolódik. Jövő tavasszal kerül sor az Erdélyiek Sárospatakon elnevezésű rendezvényre, amelynek középpontjában a tervek szerint Cs. Szabó László élete és munkássága áll majd. – A másik nagy tervünk, amelynek a megvalósítása jelenleg is folyamatban van, az Erdélyi Magyar Közművelődésért Alapítvány bejegyzése lesz Magyarországon, amelynek segítségével megvalósulhat az EMKE társszervezeteinek célirányos támogatása – összegezte Dáné Tibor Kálmán.
„Az abrosz tarkabarka,/ és rajta jó kadarka,/és már az első csók után,/ meglátja, de jó lesz itt Óbudán!” Nos, kadarka és csók nem volt, ennek ellenére mindannyian jól éreztük magunkat szombaton a Budai Vigadó épületében. A Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis ismét beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a kapcsolatteremtésre és a más régiókban élő, ám hozzánk hasonlóan magyarul beszélők kultúrájának megismerésére egyaránt volt lehetőség. Köszönet ezért elsősorban az EMKÉ-nek, valamint a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal más szervezeteinek. Reméljük, hogy a jövőben hasonlóan tartalmas programokról számolhatunk be lapunk hasábjain.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

2012. május 31.

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

2013. január 10.

A jóindulat gátszakadásának tanúja
Beszélgetés Pátkai Róberttel, London utolsó magyar evangélikus püspökével
Erdélyben eszmélt az életre, játszott az Aranycsapat ellen, a forradalom után menekülnie kellett, éveken keresztül nemcsak lelkészi, de teljes körű egzisztenciális szolgálatot végzett az angliai magyarok körében. Pátkai Róbert, London utolsó magyar evangélikus püspöke szerint a magyarhoz hasonló kis nép egyértelműen a minőségre predesztinált – ha akarja és tudja vállalni.
– Szívesen emlegeti az Erdélyhez fűződő bensőséges viszonyát. Honnan származik ez a kapcsolat? – Már korán, zsenge gyermekkoromban kapcsolatba kerültem Erdéllyel, mivel a bécsi döntés nyomán apám Szászrégenbe került, a Görgényi-havasokban tevékenykedő, tízezer embert foglalkoztató fakitermelő vállalkozás pénztárosaként dolgozott. ’40 júliusától az egész család ott élt, a húgomat meg engem pedig beadtak egy régeni német iskolába, elsősorban nyelvtanulás céljából. A cserkészmozgalomban is jelen voltam, kimondottan szerettem a tevékenység szabályozottságát, a közösségi életet. Abból a szempontból is hasznos volt, hogy megtanultam a kisebb fegyverek, de még a gránát használatát is, és amikor a front közeledtével menekültek húzták meg magukat a pincénkben, gránáttal „horgásztam” a Marosban, revolverrel vadásztam a kisebb állatokra, tizennégy évesen így láttam el élelemmel a bujkálókat.
– Meglehetősen meredek kezdete egy papi pályának... – Akkor eszembe sem jutott, hogy pap legyek. Orvosi egyetemre jelentkeztem, fel is vettek, de még mielőtt megkezdtem volna, részt vettem egy úgynevezett ébredési vallási konferencián, s ott eldöntöttem, hogy ez az én utam. A család nem örült neki, a legenyhébb reagálás valahogy úgy hangzott, hogy Robi megbolondult. Nem ítélem el őket, hiszen valóban akkor jelentkeztem a teológiára, amikor a Rákosi-rendszer legádázabb egyházüldözése zajlott. A hazából való menekülésem meg azért vált elkerülhetetlenné, mert a „mindenhol jelen lenni” késztetésem oda vezetett, hogy ’56-ban Cegléden megválasztottak forradalmi járási elnöknek. November 10-én, amikor már minden elveszni látszott, a Fertő-tónál kötöttünk el egy ladikot, azon mentünk át Ausztriába. – Az ötvenhatos menekültek közül viszonylag kevesen választották második hazájuknak Angliát. Önt mi vonzotta oda?
– Élt egy nagynéném Londonban, még 1927-ben nagykövetségi tisztviselő feleségeként került ki az angol fővárosba, ezért céloztam meg Angliát, no meg azért is, mert a teológián már tanultam angolt. Ezért aztán teljesen tudatos választás volt. Lelkészként három éven át a menekülttáborokban élő magyarokat látogattam. Az egyházszolgálat abban az időben sokkal tágabb körben jelentkezett, mint a hátrahagyott hazában. Nemcsak lelki szolgálatot kellett végezni, hanem az emberek teljes egzisztenciáját kellett segíteni: iratokat fordítani, ügyintézni, egyebek. Örökké emlékezetes, amikor az angol bányászok nyomására elbocsátott magyarokkal elmentem az angol bányászati hivatal elé tiltakozni, s ott elértük, hogy végkielégítést kapjanak a magyar bányászok. Aztán 1957-ben Bécsben megalapítottuk a Külföldön Élő Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségét, Útitárs címen újságot szerkesztettünk, ifjúsági konferenciákat szerveztünk – ebből nőtt ki aztán a későbbi protestáns szabadegyetem.
– Ilyen szerteágazó tevékenység mellett az sem lenne csoda, ha név szerint ismerné az ötvenhatos angliai menekülteket.
– Túlzás lenne ezt állítani, de valóban tekintélyes rálátásom adódott a magyar menekülttársadalomra. Népszerű voltam a hívek között, amit egyebek mellett annak is köszönhettem, hogy a táborlátogatásokkor soha nem ültem a díszasztalhoz, hanem a többiekkel együtt álltam sorba az ebédért. Mi több, futballoztam is velük, sőt egy ízben még arra is rábeszéltem őket, hogy szenvedjünk vereséget egy hazai csapattól. Nem lett volna ildomos megverni a befogadóinkat főleg azok után, hogy Puskásék kétszer is elverték őket korábban. – Versenyszerűen is sportolt?
– Ezt ugyan nem jelenteném ki, de egyszer játszottam az Aranycsapat ellen. 1950 nyarán történt, a válogatott útban Bécs felé megállt Sopronban, és a Lövérekben tartott edzést. A közelben volt a teológia intézménye, s egyszer csak valaki közülünk vette a bátorságot, hogy megkérdezze a csapat vezetőit: játszhatnánk-e mi is ellenük? Állandó csapatunk volt, amellyel részt vettünk a városi bajnokságban. Én mindig jobbszélsőt játszottam, így Lantos közvetlen ellenfele lehettem. Nem emlékszem, hogy találkoztam-e egyáltalán labdával, de kétségtelenül a pályán voltam Puskással, Cziborral és a többiekkel.
– Mikor kezdtek lazulni a menekülteket összefűző kötelékek? – Az ´56-os forradalom után a magyarok roppant népszerűek voltak a nyugati országokban, így Angliában is. Az egyik leghíresebb angliai magyar írónk, Cs. Szabó László megfogalmazásával élve: a jóindulat gátszakadásának lehettünk tanúi. Rengeteg segítséget kaptak a magyarok, a diákoknak például nem kellett oklevéllel igazolni addigi tanulmányaikat, ösztöndíjjal folytathatták iskoláikat. A jó megítélést táplálta az is, hogy nekem volt a legkevesebb szolgálnivalóm az angliai börtönökben. Az a magyar generáció nem asszimilálódott, hanem építette önmagát. Magam is a próféta szavaival biztattam honfitársaimat: mint zsidó sorstársaitok a babiloni fogságban, ne pánikoljatok, és ne nézzetek folytonosan vissza. Építsetek házat, éljétek a magatok életét, őrizzétek meg a szokásaitokat, népiségeteket. A szervezeti munkát pedig erősítette, hogy már a háború előtti időkben létrejöttek különböző magyar szervezetek, ezekre építkezve erősödött meg az akkortájt 22-23 ezres angliai magyarság.
– Miként alakult a másod- és harmadgeneráció magyarságtudata?
– Itt már egészen más mozgatórugók kezdtek működni. Az egzisztenciális szempontok egyre inkább dominálni kezdtek, a vegyes házasságok óhatatlanul sűrűsödtek, a demográfiai mutatók erőteljesen változtak, amit jómagam lelkészként, londoni magyar püspökként szinte évről évre érzékelhettem. Nem véletlen, hogy nyugalomba vonulásom után már semmi sem indokolta, hogy magyar nyelvű lelkész vegye át a londoni evangélikus püspöki szolgálatot.
– A rendszerváltás után gyökereiben átalakult a nyugati magyar diaszpóra szerepe, feladatai is. Ön 2010-ig látta el a Magyarok Angliai Országos Szövetségének elnöki tisztségét, ebben a szerepkörében vezényelnie is kellett az útkeresést. Milyen sikerrel?
– Váltakozó sikerrel. Felmerült a kérdés: az immár a hátrahagyott hazában is megvalósult szabadság körülményei között menjen mindenki haza, vagy adja meg magát az asszimilációs folyamatoknak? A hazatérésről hamar kiderült, hogy elképzelhetetlen, hiszen az emberek többségét az egzisztenciájuk, a családjuk immár elszakíthatatlanul az új hazához köti. Maradt tehát az elhatározás: erős szervezeti élettel lassítani a beolvadást, erősíteni, rendszeressé tenni a kapcsolattartást az anyaországgal, illetve a szülőfölddel. Tudatosítani saját magunkban is: egy hozzánk hasonló kis nép egyértelműen a minőségre predesztinált, ha akarja és tudja azt vállalni.
Pátkai Róbert
1930. december 2-án született Budapesten. A középiskolát 1949-ben végezte Békéscsabán. Felvették az orvosi egyetemre, de egy ébredési vallási konferencián eldöntötte: lelkész lesz. 1954. június 4-én szentelték pappá a budapesti Deák téri templomban. Az ´56-os forradalom után menekülnie kellett, Angliába ment, ahol evangélikus lelkészként, majd London magyar püspökeként szolgált. 2010-ig a Magyarok Angliai Országos Szövetségének elnöke.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2013. február 5.

Kós Károly szellemi öröksége
Tibori Szabó Zoltán: A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén című írásában (Szabadság 2013. február 2.) megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” írt monográfiámra utalt. Ez indított arra, hogy eredeti szándékomtól eltérően, néhány gondolatban mégis kifejtsem a témával kapcsolatos egyéni álláspontomat. Ezzel hatalmas malomkövek között találhatom magam, de ez elkerülhetetlen minden olyan esetben, ahol a napi politika megjelenik. Kós Károly szellemi örökségének hovatartozása kapcsán kirobbant, a hozzászólóktól érthető módon meglehetősen erőteljes érzelmi alapon kifejtett álláspontok között mintha éppen a lényeg kapott volna kevesebb hangsúlyt, Kós Károly szellemi öröksége. Ezt az enciklopédikus nagyságrendű fogalmat kellene előbb tisztázni ahelyett, hogy az egyik, kinek-kinek kedvesebb feléhez – a jobb, vagy a baloldalhoz – próbálja passzítani. Ha a nemzetet a maga teljességében, kerek egészként fogadjuk el, akármelyik oldalunkra tesszük a magunkénak érzett jusst, az egyik felünk csupasz marad. Ha Kós Károly örökségét Erdély fogalmával azonosítjuk, a nagy huzakodásban arra ébredhetünk, hogy újra Cs. Szabó László 1940-ben megfogalmazott, Transzszilvániára vonatkozó szavai érvényesülhetnek: „kétfelé hasadt, mint Báthory András homloka a fejszecsapástól.”
Az erdélyi művelődés történetével, az abban fontos szerepet játszó, kiemelkedő személyiségekkel való foglalatosságom közben rá kellett jönnöm arra, mi az igazi tét. Nem az életrajzi adatok bőséges felsorakoztatásának, a korábban ismeretlen források feltárásának igénye az elsődleges szempont. A legfontosabb a hogyan kérdése, vagyis hogyan próbáljuk az utókor számára átörökíteni nagyjainkat. A leírtak megfelelnek-e korábban valamilyen egyéni érdek vagy politikai szempont szerint kialakított sémának, vagy azokat zavaró módja miatt slendrián elutasításban, vagy ami még rosszabb, agyonhallgatásban részesül. S most itt van Kós Károly esete, akinek számtalanszor feldolgozott és kiadott szinte teljes életműve sem elég ahhoz, hogy pontosan tudható legyen, milyen nézetek határozták meg életútját.
Kós Károly legendás vehemenciáját kölcsönözve, vágjunk a dolgok közepébe. Mindent meghatározó kiindulópontját – kilenc évtized távlatából – így határozta meg: „én az életet világéletemben nagyon reálisan néztem. És innen a földről néztem, a szülőföldről.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” Benkő Samu beszélgetései Kós Károllyal. Bukarest, Kriterion, 1978. 108. old.) Az erdélyi realitás láttatta meg vele tizenegy évesen a Trencsén (ma Ştefan cel Mare) téren a Memorandum-per miatt tüntetőket, huszonhét évesen a balázsfalvi Szabadságmezőn tartott ASTRA-gyűlést, harmincöt évesen a gyulafehérvári nemzetgyűlést, ötvenhét évesen a kolozsvári magyar bevonulást és hatvanegy évesen a Maniu-gárdisták vérengzését. Úgy tűnik, egy apróságról megfeledkeztek Kós Károlynak az erdélyi sorsba ágyazott politikai szemléletét keresők: az idővel többségivé nőtt románság meghatározóvá vált szerepének felismeréséről. Az 1910-es balázsfalvi gyűlésre utalva helyettük is megfogalmazta Kós Károly: „Láttam, hogy itt valami más van, mint amiről nekünk, diákoknak Budapesten beszélnek. S hogy valami nagy hiba van a politikában... Írtam is erről a Budapesti Hírlapban. Megjelent, de Rákosi Jenő megjegyezte, hogy hát ez semmi… nem jelentős dolog… Én azért mégiscsak azzal maradtam, hogy itt Transsylvániában valami nem úgy van, ahogy eddig tudtuk. Hogy van itt Transsylvániában valami, amit tudomásul kell venni, s amihez mindnyájunknak alkalmazkodnunk kell.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 74. old.) Szülőföld-képét szászföldi gyermekkori élményei, székelyföldi építészeti tanulmányútjai és kalotaszegi kirándulásai, majd ottani letelepedése, építészettörténeti tanulmányai mellett az erdélyi emlékírók évszázados tanulságokat hordozó írásai teljesítették ki. „A három rendi nemzet mellett én megláttam a románságot is. Nekünk jóban kell lennünk. Egészen fiatalon jutottam erre a konklúzióra.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” i. m. 76. old.) Nem ingatag izmusokra építette egyre jobban kiterebélyesedő életműve fundamentumát, az oly sokat emlegetett transzszilvanista világképét, hanem szülőföldjéhez való örök hűsége jegyében az Erdélyt meglakó népek együttműködésének vágyára. Példaképe a visszavárt „nagy fejedelem”, Bethlen Gábor volt, akinek két nagyhatalom, török és osztrák között egyensúlyozva kellett biztosítania az Erdélyi Fejedelemség önállóságát. Ezek voltak a politikus Kós Károlyt meghatározó alapok. Mindent megtett azért, hogy az erdélyi magyarság 20. századi metamorfózisai után eszméletre térjen és megtalálja önmaga helyét, szerepét a fanarióta politikai körforgásban.
1921-ben a Kiáltó Szó címen megjelent írásában így összegezte a követendő utat, az önazonosság-tudat feladása nélküli beilleszkedés lehetőségét: „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.” („Kőből, fából házat… igékből várat” In memoriam Kós Károly 1883–1983. Bp., Magvető, 1983. 97. old.)
Tusakodásokkal terhes otthonépítő munkája közben elérkezett az erdélyi történelem újabb fordulata, a második bécsi döntés. Tibori Szabó Zoltán idézte Kós Károly Ezerkilencszáznegyvennégy című írásának egyik mondatát: „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén.” A citált részhez tartozik a Kós-gondolat befejezése: „De nem voltunk túl az évtizedek óta szított s a négyéves, kényszerű háború nyomorúsága, valamint a belső, politikai tusakodások mérgével is táplált vak gyűlöletek meg-megújuló kitörésein, az ököl, bunkósbot és fejsze esztelen és felelőtlen dühöngésein.” Az így kiteljesített, a szárazajtai fejvételre utaló gondolatsort 1948-ban fogalmazta meg.
Egészen másképpen kezdődött az emlegetett négyéves időszak, ahogyan Kós az Ezerkilencszáznegyven című írásában éreztette is: „A városházán öreg városi zászlók lobognak-lengenek, s a piaci templom tornyáról mélyen kígyózik le a magyar trikolór. […] Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. […] És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük és a szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” (Erdélyi Helikon, 1940. 9–10. sz. 612–613. old.) Idővel egyre csalódottabban vette tudomásul a helyi viszonyokat nem ismerő, kívülről odahelyezett, ejtőernyősöknek titulált közigazgatási vezetők kinevezését, az életükből mindezért 22 évet adó erdélyiek háttérbe szorítását. Az említett Ezerkilencszáznegyven címet viselő írásában mutatta be a helyzetet, a Sors által hajszolt szimbolikus szekeret, melynek gyeplőjénél az utat nem ismerő kocsis ül. Aki tudná mutatni az utat, azt durván félrelökik. „Mire vártok itt, erdélyi emberek? A szekeret várjuk, a magyar szekeret, aki minket idehozott és innen tovább viszen. Ne várjátok azt – felelte a Sors – mert azt régen útjára indítottam és most messze jár bizonyára.” Mint korábban, ismét szembeszállt az erdélyi önállóságot veszélyeztető és a toleranciát nélkülöző politikával, mellyel a „másik haza” érdekei nem estek egybe.
A területileg ki(vissza)egészült és egészen balra fordult Romániában Tibori Szabó Zoltán véleménye szerint Kós Károlyból a kommunisták jelentős súlyú szövetségese lett. Lássuk életének utolsó tevőleges cselekvési időszakának általam összegzett bemutatását. Miért vállalhatta Balogh Edgár felkérésére a politikai életbe való bekapcsolódást? A választ, vagy annak egy fontos elemét megtalálhatjuk a szociáldemokrata Lakatos Istvánnak (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) írt levelében: „nem szégyenlek támogatást kérni mindenkitől dolgozó magyar népünk érdekében, s melyet ma szolgálnia kell minden erdélyi magyarnak úgy, ahogy lehet és ameddig bírjuk, nehogy elveszítsük csatánkat az élet és a munka frontján, aminek elkerülhetetlen következménye volna, hogy Erdélyről és mindenről, amit itt eleink, Erdély földjében porladó őseink teremtettek, építettek, gyűjtöttek és jóban-rosszban megőriztek, le kell mondanunk, örökre talán.” (Kós Károly levelezése. Bp., Mundus, 2003. 385. old.) A korszak stílusának ismeretében írásaiban sem kelthet meglepetést vagy csodálkozást egy-egy demokratikus, baloldalinak minősíthető szófordulat. A Világosság napilapban megjelent cikkeiben önmagát adta, a falu problémáival, a város építészetével foglalkozott. A „demokrácia” fejlődésével témában és megfogalmazásban egyaránt igyekezett lépést tartani, de érződött nemcsak a sorok között, a sorokban is, hogy ez nem az ő világa. Egyes cikkei nagyon hasonlítottak gróf Bánffy Miklós hasonló időszakban, az Utunkban, a Beszéljünk semmit rovatban közreadott írásainak címében jelzett mondanivalójára. Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték. (Ezt a mondatot idézte Tibori Szabó Zoltán a szövegkörnyezetből.) Voltak – folytattam a gondolatmenetet – akik politikai huncutságot sejtettek a háttérben, ahogyan erről Molter Károlynak írt levelében (Kolozsvár, 1948. december 12.) olvashatunk: „a múltkoriban egy régi barátomon, aki bizalmasan s nagy szívesen azt mondta nekem: Valld be őszintén, öregem, hogy a cikkeidet diktálják és te csak aláírod azokat.” (Kós Károly levelezése i. m. 407. old.)
Kós Károlyt a magas szintű társadalmi megbízatások meglepték, de jóleső érzéssel töltötték el. „Ráadásul én nem voltam kommunista, egyáltalán nem voltam semmilyen pártnak a tagja. Jólesett tehát a bizalom.” („A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni” 114. old.) Ha ennyire ellenkezett meggyőződésével, világlátásával, akkor miért vállalhatta – vetődhet fel a kérdés. Egyre jobban gyökeret ver az a nézet, hogy egyik fia érdekében tett eleget olyan felkéréseknek, mint a Magyar Népi Szövetség védnöksége alatti újságírás, országgyűlési képviselőség. Kós András azokban az években magyar katonaként hadifogoly volt a Szovjetunióban, s hihetőleg megígérték édesapjának, hogy közbenjárnak hazaengedése ügyében. Az MNSZ színeiben való képviselőségét Tóbiás Áron is firtatta, akinek ennyit válaszolt: „Kurkó Gyárfás kényszerített rá.” (Tóbiás Áron: Erdély öröksége. Kolozsvári látogatás a 88 esztendős Kós Károlynál. Olvasó Nép, 1988. 158. old.)
Az új rendszer alaptermészetét kiismerve, keserű élettapasztalata és a történéseket, az összefüggéseket rendszerező logikus gondolkodásmódja Lakatos Istvánnak írt, már idézett (Kolozsvár, 1945. szeptember 16.) levelében – „a magamnak, magunknak nem hazudhattam” életszemléletével – az illúziókeresés, a hamis áltatás elutasítására szólított fel: „sajnos, ma amikor a kivívott szabadságunkkal dicsekszünk a múltak elnyomásával szemben, a jogos kritikának megnyilvánulása tilosabb és veszedelmesebb, mint valaha. Aki kritizálni merészel, az fasiszta-gyanús, akit félre kell állítani, vagy éppen a bíróság elé kell utalni.” Keserűsége tükröződött régi barátjának, Fogolyán Kristófnak írt (Kolozsvár, 1952. október 10.) vallomásosan őszinte levelében: „Aztán számoltam, próbáltam elkészíteni a mérleget. Az egyik oldalra odaírtam a munkát, amit akkor, nehány évtizeden keresztül hittel, bizakodással, szeretettel cselekedtünk, s adtunk, csak adtunk. Miért? Kinek? Mi azt hittük: népünknek, az ő testének és lelkének, a mi véreinknek, a mi gyermekeinknek, a magyar jövendőnek adjuk. Tehát adtuk bőségesen, bőkezűen, számolás nélkül, ahogy a szeretet és a hűség adhatja. Mindent adtunk, ami tőlünk kitelhetett: munkát, tervet, gondolatot, időt, ideget, egészséget, s anyagit… Sokat kellett adnunk, mert kevesen voltunk, akik vállaltuk ezt a munkát és harcot és építést... És akik hittük, hogy helyesen okosan és előrelátóan csináljuk, amit csináltunk és ez a hitünk volt a mi bőséges jutalmunk. Ezt írtam a számadás egyik oldalára. S a másik oldalán azt akartam felírni, hogy mi lett az eredménye annak a kiadásnak, befektetésnek? S lehet, hogy az én öreg szemeim nem látnak már jól, lehet, hogy az én régi agyam már nem tudja megítélni, de bizony mondom, megdöbbentem, mert alig-alig látok valamit is, amit a mai elgondolás értéknek vállalt abból, amit mi akkor értéknek, eredménynek ítéltünk, tudtunk és cselekedtünk…” (Kós Károly levelezése 453. old.) Másként nem is gondolkodhatott az Erdélyi Református Egyházkerület 1934-től 1965-ig, 82 éves koráig szolgáló főgondnoka.
A korszak földi purgatóriumát 1956 ősze hozta el, melyről így vallott Vincze Géza református lelkésznek írt levelében: (Kolozsvár, 1958. június 21.) „A sors rendelése volt, hogy éppen a forradalmat [!] érhettem meg ott: elég tarka életemnek legnagyobb, legmegrázóbb élményét.” (Kós Károly levelezése i. m. 517. old.)
A mindent szülőföldjéért cselekvő, a hűség fundamentumáról építkező erdélyi mindenes az időben megjelenő és eltűnő, de kitörülhetetlen jelet hagyó nemzeti kiválóságaink egyik szimbólumává nemesült. Ebben az értelemben igaza lehet Tibori Szabó Zoltán írása zárógondolatának: „Kós Károly ugyanis valamennyiünké.” Igen, magyar közkincs, neki nincs külön jobb és baloldala, de meddő önigazolások helyett „a kisebbségi élet ajándékaként” próbáljunk hozzá méltóan valamit kezdeni és sáfárkodni szellemi örökségével.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa
Szabadság (Kolozsvár),

2013. május 6.

Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték
A magyar kártya – beszélgetés Markó Bélával címmel jelenik meg a Kőrössi P. József által jegyzett kötet május végén, a könyvhéten egy olyan játszmáról, amelynek nincs győztese, csak vesztesei. Ebből közlünk egy fontos fejezetet.
− Kőrössi P. József: Sajnos akár központi gondolata is lehetne ennek a könyvnek az az érzékenység, ami Magyarországon a nacionalizmus vonatkozásában van. Mondjuk ki, hogy amiről beszélek, elsősorban nem is baloldali érzékenység, hanem zsidó érzékenység, ami érthető, és világos az üzenete is: most időben szólunk: soha többet gettót, gettósítást, soha többet fasizmust! Ha azt mondom, amit tudunk, hogy a harmincas évek közepétől gyakorlatilag folyamatosan, fokozatosan, először retorikai szinten, verbális szinten, később pedig cselekvésekben következett be az, ami bekövetkezett, és ennek feléledését tapasztaljuk ma mindannyian, amikor kirekesztenek, amikor zsidókat akarnak ismét megszámlálni, akkor azt mondom: jogos az emberekben a félelem. Sőt! Számomra még az is probléma és felháborít itt belül valahol, amikor azt mondják magyarul beszélő, magyarul író, magyarul gondolkodó, alkotó, magyarul érző emberekre, hogy zsidó. Ha csak ő maga nem akarja magát így meghatározni. Zsidó költők antológiája – hogy hangzik ez? Magyar költők, magyarul írnak magyar verset, ha versnyelven is. Ezek botrányos dolgok. A magyar zsidók részéről én ezt az érzékenységet megértem. Mégis azt mondom, valahogy megnyugtatóan fel kellene oldani és különbséget tenni, megkülönböztetni a kirekesztőt az önvédőtől. Beszéltünk arról, hogy hol van a konszenzusnak a lehetősége a társadalomban. (…) El kellene fogadtatni az emberekkel azt, hogy igenis van befogadó nacionalizmus, van elfogadó nacionalizmus, és van jogvédő, védekező nacionalizmus – és ez mind egy. Erdélyben az én tapasztalatom és véleményem szerint ez van. Amiről te is beszéltél: ha az embernek nem fáj a foga, nem keres fogorvost. Itt most az a helyzet ugye, hogy amennyiben nem tartja ébren akár szervezeti szinten is egy közösség azt, hogy ő mit akar, hogy egyenrangú akar lenni a többséggel, akkor ez a dolog elsorvad. Ezt nem lehet nacionalizmusnak nevezni, legalábbis nem lehet kirekesztő nacionalizmusnak tekinteni, de Magyarországon sajnos még mindig így van, ezzel a szemöldökmegvonással tekintenek ide, az erdélyi magyar törekvéseket ezzel a gyanakvással szemlélik. Mit ugrálnak, mit hőbörögnek Erdélyben, és azonosítják az erdélyi magyarság képviseletét, megszólalását a magyarországi szélsőjobb vagy fasiszta megnyilvánulásokkal. Megint Tőkést kell példaként felhoznom, mert az ő retorikája hasonlít ahhoz, ami Magyarországon a szélsőséges retorika. De hol áll Tőkés az erdélyi magyarságtól? Nagyon nagy az a távolság, én ezt tapasztalom.
− Markó Béla: Én is azt hiszem, hogy erről mindenképpen kell beszélni, néhány fontos dolgot én is megpróbálok elmondani. Könyveket lehetne telebeszélni ezzel, mert nekünk az az életünk, hogy ehhez a kérdéshez viszonyuljunk. Legalábbis nekem ez volt az elmúlt huszonvalahány esztendőben: próbáljuk meghatározni, hogy miben élünk, és azt, hogy miben kellene élnünk. A magyarországi antiszemitizmust több szempontból is óriási ostobaságnak tartom. Talán mondtam már, beszéltünk róla, nemcsak zsidóellenesnek, magyarellenesnek is tartom. Rendkívül veszedelmesnek. Az ilyen típusú magyarországi nacionalizmus között és aközött, hogy Erdélyben a teljes közéletet, vagy ha nem is a teljes közéletet, de az erdélyi magyar politikát mindenképpen átitatja a nemzeti identitás előtérbe helyezése, nevezhetjük nacionalizmusnak is, de nem is biztos, hogy jó így nevezni. A kettő között nincsen semmi átjárás. Miért nincsen semmi átjárás? Miért van ma az, hogy hál’ istennek Erdélyben ez a fajta nemzetközpontú gondolkodás egyáltalán nem jár együtt sem antiszemitizmussal, sem cigányellenességgel? Tulajdonképpen még romángyűlölettel sem jár együtt, pedig ezt nehéz mondani, mert nagyon gyakran éppen a románokkal szemben fogalmazzuk meg az identitásunkat, és ez valóban feltételezi a román elnyomó szándékok gyűlöletét, de nem jelenti a köznapi román ember elutasítását, természetesen. Azért nem, mert ez nem egy etnikai, genetikai blődség, amiben mi itt élünk, és amit végigszenvedünk, hanem arról szól, ha valaki zsidó származású, ha cigány származású, mindegy, milyen származású, akkor is rászólnak a hivatalban, ahol még rászólnak – mert sikerült elérni, hogy nagyon sok helyen már nem –, hogy ne beszéljen magyarul, beszéljen románul. Tehát a nyelv és a kultúra különböztet meg minket, és nem az, hogy e mögött milyen származás van. Ezt a fajta nemzeti identitásfelfogást, hogy a nyelv érték, a kultúra érték, én nagyon is fontosnak tartom. Persze hogy emögé felsorakoztatnak eredetmítoszokat, hozzátapadnak Székelyföldön is mindenféle múzeumba való tradíciók, rovásírást tanítanak a gyerekeknek. Van ilyen itt is, de a mi történetünk alapvetően arról szól, hogy ha valaki magyar, zsidó, cigány, csángó stb., és magyarul szólal meg, akkor gyakran adódik olyan helyzet, hogy figyelmeztetik, beszéljen románul. Magyarországon a nacionalisták, a szélsőjobb, az antiszemiták nem a nyelvet vagy a kultúrát tekintik értéknek, hanem az eredetet. Eljutottunk a hagyományos nacionalizmus hagyományos közhelyeihez. Azért veszélyesek ezek a házmester-ideológiák –így volt szokás nevezni –, mert arról szólnak, hogy nem az az érték, amit létrehoztam, amit teremtettem, hanem az, hogy milyen géneket hoztam magammal. Árpádtól származol, vagy nem származol Árpádtól? Ezzel helyettesítem be azt az egyéni teljesítményt, amit nekem kellene fölmutatnom. Azért annyira vonzók az ilyen jellegű nacionalista ideológiák, mert fölmentenek az alól, hogy te magad teljesíts, amikor azt mondják, te eleve értékes vagy, mert annak születtél, aminek születtél, a másik pedig eleve értéktelen, mert annak született, aminek született. Közhelyek, amiket nem árt időről időre újra elmondani és tisztázni. Ennek semmi köze ahhoz, amit mi gondolunk a magyarságunkról.
Magyarországon jelentős értelmiségieknek joggal fut végig az idegszálaikon a borzongás, amikor úgy érzik, hogy itt nálunk valakik a magyarságtudatot, a magyar identitást helyezik előtérbe. De hát előtérbe lehet helyezni úgy, hogy más értékeket helyettesitek be velük, és úgy is, hogy ezzel van baj. Ha ennek alapján diszkriminálnak mások, mondjuk, a románok, persze hogy fáj. Fáj a fogam, nincs mit csinálni, azzal foglalkozom, hogy van-e fogorvos. Forgatom a lexikonokat, hogy megtaláljam, mi a helyzet a fogpótlás kérdésével és így tovább. Kezdek tájékozódni, kezdek ezzel foglalkozni, kezdek társaságban is arról beszélni, hogy a fogtömés legújabb módszerei mennyire érdekesek, eredményesek.
− K. P. J.: Egy erdélyi értelmiségiben nincsenek olyan gondolatok, hogy a román azért értéktelen, mert eredete szerint román?
− M. B.: Dehogy nincsenek! Én az imént a mi racionális politikai attitűdünkről beszéltem. Olyanfajta egyszerű, primitív nacionalizmust, mint amire utaltál az antiszemitizmust, azt én Székelyföldön a románokkal szemben sokszor tapasztaltam. Persze az érvek mindig különböznek, nincsenek igazi analógiák. Miről van szó a románok esetében? Arról, hogy a románok alsóbbrendű jövevények – nem genetikailag, de mint nép –, nem teljesítenek, semmit a történelemben, nem mutattak föl, a kultúrájuk gyengébb.
− K. P. J.: Semmit nem mutattak föl? Akik ezt mondják, a saját értékrendjük szerint sem gondolhatják komolyan. Ezeknek az embereknek az értékrendje miből áll?
− M. B.: Jó, persze, miből?! Erdélyt be kell járni. Valóban vannak különbségek a társadalom szervezettségében. Ha egy mezőségi román falun végigmégy, de egyébként egy Kárpátokon túli román falun is, akkor az egyéni kezdeményezés szabadságát és balkáni báját, vagy pedig – értelmezés kérdése – balkáni szörnyűségét tapasztalod. Nincs két egyforma kerítés – ezt komolyan mondom. Úgy összességében az utcák egyenesek, a kerítések is egy vonalat alkotnak, de ezen belül az egyik kinnebb egy fél méterrel, a másik bennebb. A házak sem pontosan egy vonalban helyezkednek el. Ez is társadalomszervezés, egyfajta gondolkodásmód. Lehet úgy értelmezni, hogy ez egy alsóbb szervezettségi szint a székely falvakhoz képest, amelyek szintén nyitottak, kimosolyog a virágoskert az utcára, a ház elé. Nyitottak, de rendezettek is. Egyenes vonalban vannak a házak, a kerítések – kisebb nagyobb különbségekkel – egyformák ma is, az emberek utánozzák egymást, többnyire deszka- vagy kovácsoltvas kerítéseket építenek, van egy kis egyenruha a falvakon, még ha faluról falura változik is. Én is hasonlítgatom, büszke vagyok. De mielőtt elfutna velem a ló, mielőtt kezdenék általános konklúziókat levonni, azt mondom: jó, Nézzük meg a szászokat. Ott rend van. Ránk nézve szinte megalázó, hogy a miénkhez képest micsoda rend van náluk, a házaik körül, a falvaikban, micsoda fegyelem. A szász házak erődszerűek, hozzájuk képest mi is csak házikókat építettünk, és nem is tartjuk rendben, amink van. Gyerekkoromban állandóan azt hallottam, hogy mi becsületesebbek, leleményesebbek, okosabbak vagyunk, mint a románok. Ez már hasonlíthat valamennyire a magyarországi szélsőséges nacionalizmusra, de még mindig van egy alapvető különbség: ez egy tényleg sarokba szorított népnek a védekező nacionalizmusa volt akkor, és ha úgy tetszik, az ma is. Nem szabad felmenteni, de mégiscsak védekező nacionalizmus volt. Igaz, hogy itt vannak a nyakunkon a románok, igaz, hogy elvették mindenünket, igaz, hogy már beszélni sem hagynak minket magyarul, de mi többet érünk, ők semmi emberek hozzánk képest. Így nem kezelhetők, így nem oldhatók meg történelmileg a dolgok, de ez a magyarázata. Magyarországon mit látok, kívülről? Hogy amit a szélsőjobb művel – és teheti kontroll nélkül –, az egy nemzet öngyilkos viselkedése. Az antiszemitizmus, a cigányellenesség.
− K. P. J.: Hogy lehetne meggyőzni a magyar zsidóságot arról, hogy, például Erdélyben igenis van nacionalizmus, védekező nacionalizmus, és az nem ellenük irányul, mert senki ellen nem irányul? Erre kellene megoldást találni, és nem retorikai szinten, hanem a gyakorlatban. Amikor kimondom, hogy magyar vagyok, nem azért teszem, mert ellenedre mondom, Te is ugyanolyan magyar vagy, mint én, attól függetlenül, vagy azzal együtt, hogy te ilyen vagy olyan, cigány, sváb, zsidó származású magyarnak tartod és mondod magad. Magyar vagyok, magyar érzelmű vagyok, magyar identitású vagyok, és ezzel nem akarok többet mondani, mint, amennyit mondok.
− M. B.: Az antiszemitizmus szétszakítja a magyar kultúrát, a magyar közéletet, tönkretesz mindent. Nem beszélve arról a történelmi bűnről, ami a huszadik században már szörnyűségekbe kergette Európát, Európának ezt a részét különösen, és ezen belül Magyarországot. A holokausztra gondolok, zsidótörvényekre, deportálásokra. Azt az ellentmondást máig nem dolgozta fel senki, máig nem nézett magába ez a nemzet, hogy például Radnóti Miklóst egyik legnagyobb huszadik századi költőnknek tartjuk, így szerepel a tankönyveinkben, de ha belegondolsz az életébe, látod, milyen könnyedséggel vitték a halálba, és egy egész magyar társadalom nem képes ezzel szembenézni. Igen, arról van szó egyébként, amit a kérdésben megfogalmaztál, hogy magyar vagyok, és ez nagyon fontos, de nincsen a ellentétben más identitásjegyekkel. Mi tulajdonképpen ezért küzdünk. Hogy román állampolgárként is lehessünk magyarok. Hogy erdélyiként is lehessek magyar. És így tovább. Ezzel ellentétben a fasizmus arról szól, hogy vagy ilyen vagyok, vagy olyan. Nem lehetek ez is, az is. Erdélyben persze nekünk ma a románokkal szemben kell az identitásunkat meghatároznunk, és ki tudja, mikor szűnik meg ez a szembenállás.
− K. P. J.: A védekező reflex több évszázados.
− M. B.: Itt van Kertész Imre Nobel-díjának az esete és annak a fordítottja, Herta Mülleré. Herta Müller romániai bánsági sváb nemzetiségű, nem román, nem is volt román, soha nem írt román nyelven. Kivándorolt a kommunizmus alatt, német íróként Nobel-díjat kapott. Többnyire arról ír, amit Romániában élt át. A román közélet reakciója egy pillanatnyi zavar után egyértelmű volt. Éspedig a kisajátítási kísérlet. Megpróbálták kisajátítani.
− K. P. J.: Buta reakció volt. Képesek lettek volna eljátszani az esélyt, hogy a közeljövőben egy valóban román író Nobel-díjat kaphasson.
− M. B.: Hát nem tudom. De nem sikerült a kisajátítása, mert Herta Müller elutasította. Bukarestben, Gabriel Liiceanut is leiskolázva, hogy nem vállal közösséget a román értelmiséggel. Kertész Imre magyar író, magyarul ír, magyar identitása van, még akkor is, ha mára már erősen beágyazódott a német környezetbe Németországban. Vele kapcsolatosan nem volt, nem lett volna szükség semmilyen kisajátításra. Természetes módon örülni kellett volna annak, hogy magyar író Nobel-díjat kapott. És ami ennél is lényegesebb – itt látom ezt a magatartást öngyilkosnak –, attól függetlenül, hogy ki hogyan ítéli meg Kertész Imre életművét – én a Sorstalanságot egyedülállóan fontos műnek tartom –, a magyar értelmiségnek ki kellett volna használnia, hogy egy magyar író, Kertész Imre, Nobel-díjat kapott. Felhasználni arra, hogy népszerűsítsük értékeinket Európában. Nemhogy nem így lett, hanem ennek az ellenkezője történt, elkezdődött a zsidózás meg minden disznóság.
− K. P. J.: Sajnos nem tudom pontosan idézni, Cs. Szabó Lászlónál olvastam: az egyén identitásával akkor van baj, amikor a társadalomnak van baja a saját identitásával. Amikor az egyén keresi és nem találja, és mindenfélét kitalál, hogy meghatározza a maga identitását – ami most Magyarországon is történik –, akkor a társadalom maga van identitászavarban. Ha minden olyan nagyon egyértelmű, ősi és mindenki másénál nemesebb, akkor mit kell keresgélni?
− M. B.: Én sem értem, hogy Magyarországon miért ne alakulhatott volna ki egészséges társadalmi tudat és nemzetszemlélet. Törvényszerű volt-e, hogy Magyarország mára ilyen meghasonlott ország legyen? És ha igen, akkor mégis melyek az okai ennek a meghasonlottságnak? Hogyan függ össze ez a huszadik század történelmével, hogyan függ össze Trianonnal? De hát Trianon következményeit elsősorban mi viseljük, akiket elcsatoltak Magyarországtól. Hogy Magyarországon ennek milyen konkrét következményei vannak, és hogyan érzékelik, ezt már sokkal bonyolultabb megítélni. Továbbmenve: mekkora része van ebben a két világháború közti időszaknak, utána a kommunizmusnak, 1956-nak? Nehéz lenne szétszálazni. Miért kudarcos ez az ország, ha nem kudarcos? – valahogy így kellene fogalmazni. 1989-ben, 1990-ben óriási lépéselőnnyel indult Magyarország ebben a térségben, látszólag minden feltétel adott volt, hogy vezető országgá váljék. Kik mit mulasztottak, miért alakulhatott úgy, hogy az előny mára szétporladt?
− K. P. J.: A két háború közötti időszakban egyfajta szupremációt akartunk érvényesíteni, ismét valami hasonlót ahhoz, ami az első világháború következményeihez is vezetett. 1990 után a jobboldali kormányok mintha oda mennének vissza, legalábbis retorikai szinten. Ezt persze hogy sem a románok, sem a szlovákok nem fogadhatják el. Elkezdtünk úgy viselkedni, mint a két háború között. Hallottam román emberektől, akikkel tudok barátkozni, és akik tudnak velem barátkozni, hogy az átlag román emberben a mai napig van kisebbségi érzés, és amikor ezt észreveszi magán, kitör. Ez is egyfajta frusztráció. Nem erről van szó? Vajon mit akartak ezzel a gőgös, pökhendi, magasabbrendűséget erőltető retorikával elérni a rendszerváltás után a konzervatív magyar kormányok? És hol akarták elérni? Hova üzentek, hazafelé vagy a határon túlra? Gondoljunk vissza: beleszóltak a szlovák belügyekbe, beleszóltak a román belügyekbe. Nem a szlovákiai magyar ügyekre és nem a romániai magyar ügyekre gondolok most. Nem ennek isszuk a levét?
− M. B.: Egymás dolgaiba végül is ma már beleszólnak az európai uniós országok. Lassan el kell felejteni annak a szónak a jelentését, hogy belügy. Számomra inkább az a kérdés, hogy ez mennyire kölcsönös. Egyébként ismétlem, én az MDF-kormány külpolitikáját árnyaltabban látom, bár az is konzervatív kormány volt. Igaz, a Kárpát-medencében ők sem voltak eredményesek. Ezt a nemzetet jó néhányszor agyba-főbe verték. Ne menjünk messzibbre: 1848–49. Volt egy ország, tagadhatatlanul jogos igénnyel, hogy szabaddá váljék. Hogy ezen belül nemzetiségi kérdésekben mi volt a helyzet, fontos, de a kori mércével ez másképpen nézett ki. A XIX. század közepén nem sok nemzet volt, amely nagy toleranciával közelítette volna meg az etnikai kérdéseket. A tizenkilencedik század közepe a nemzeti intolerancia korszaka egész Európában. Magyarország nemzetiségekhez fűződő viszonya rendezetlen volt, így van, és ez súlyos következményekkel járt. Viszont ettől függetlenül teljesen jogos volt a kísérlet, hogy független országgá váljék. Ennek eléréséért meglehetősen nagy áldozatot hozott a nemzet, félig agyonverték, aztán jött a kiegyezés. Milyen érdekes, hogy a csehek például föl sem lázadtak, de ki sem egyeztek… Nem tudok arról, hogy a cseheknél lett volna szabadságharc, mint nálunk, de kiegyezniük sem kellett. Nekik is lett volna már módjuk erre a dualizmus idején, mégsem egyeztek ki, nem erőltették. Viszont ennek következtében az első világháborúból nyertesként kerültek ki. Mi meg minden szempontból veszítettünk. Azt hiszem, hogy számos ilyen dráma van mögöttünk, és számos frusztráció. Sok minden ezzel magyarázható. Egy dolog nem, hogy nem vagyunk képesek mindezt kellő józansággal feldolgozni, és nem vagyunk képesek tanulságokat levonni. Az nem válasz erre a helyzetre, hogy tetőtől talpig vitézkötésbe öltözünk. Ezek szép, kedves, érzelmes hagyományok, de nem válasz. Nem válasz az sem, hogy dúlnak a hagyományőrző mozgalmak, Erdélyben is huszártisztek lovagolnak fel-alá.
− K. P. J.: Nem is lenne baj, ha nem kellene attól tartani, hogy hivatalos rangra emelik. Mindenütt a világon vannak hasonló játékok, miért ne őriznék az indiánok a magukét, a lovagok a magukét? De nem lenne szerencsés, ha meg kellene tanulnom a rovásírást ahhoz, hogy megtudjam, éppen melyik faluban járok.
− M. B.: Beszéljünk Romániáról… Nem a néplélekről beszélek, hanem arról, hogy a hivatalos román politika 1989 előtt durván nacionalista volt, fasisztoid retorikát, sőt fasiszta eszközöket is használt. Ugyanúgy próbálta elvegyíteni etnikailag Erdély és Székelyföld lakosságát, ahogy Mussolini tette Dél-Tirolban a két világháború között. Ceausescu eszközei hatékonyabbak voltak. Durván magyarellenes, durván antiszemita volt, és durván kisebbségellenes. A romániai zsidókat eladták, alig-alig maradtak zsidók, Izraeltől fejpénzt kaptak a kiengedett emberekért. A németeket eladták, fejpénzt kaptak az NSZK-tól. Ezzel szemben 1989 előtt a nacionalizmusnak még a látszatától is irtóztak Kádárék, ezzel átestek a ló túlsó oldalára. Ahogy én tudom, az iskolákban, az egyetemeken visszafojtottak minden Erdéllyel kapcsolatos kérdést vagy kételyt, a nemzeti érzelmeket általában. Az egészet ki akarták lúgozni, különösen 1956 után, ami, azt gondolom, frusztrációhoz vezetett. Eközben Magyarország kisebbségi politikája lényegileg különbözött a romániai kisebbségi politikától. Vannak államok, amelyek szívósan haladnak – hogy úgy mondjam – a mi szempontunkból elfogadhatatlan úton, például Románia. Következetesen folytatja „húzd meg, ereszd meg” politikáját. Miközben vannak országok, mint például Magyarország, amelyekben az inga kileng, így léteznek a történelemben, aminek az egész nemzet megissza a levét. A Kádár-korszakban Magyarországon teljesen kilúgozták az emberek fejéből a nemzetszemléletet, most pedig szembe kell néznünk a szélsőjobb legvadabb megnyilvánulásaival, az antiszemitizmussal, a cigányellenességgel, a gyűlölettel. Én ebben az égvilágon semmiféle egyenes vonalú előrehaladást nem tudok látni.
Népszabadság

2013. október 31.

Kötelékek – kézfogások
Októberi napjaim, napjaink
Amikor még nem volt internet, illetve számítógép, de tévé sem – az én gyermekkoromban mindenesetre így volt –, szülői kézfogással vagy már önállóan járkálva az utcán, olvastuk az üzletek cégtábláit, a feliratokat (többnyire magyarul); tanultuk a szavakat, a jelentéseket. Bő hetven év múltán is megmaradt bennem ez a szokás, ránézek a legkülönbözőbb kiírásokra, próbálom továbbgondolni őket.
Igazi vénasszonyok nyarán (indián nyári napon?) buszra várva, a következő szövegen akadt meg a tekintetem: „Spală româneşte”. Keresem ennek a (mosópor-reklámnak szánt) mondatnak az időszerű (korszerű?) magyar értelmezését. Moss románul? Tisztára mossa a szennyest? Eltünteti, amit kell? És persze hozzágondolom a magyar megfelelőket autonómia-igényünk szellemében, no meg, a „magyar gyerek gyógyítja”-szerű régebbi meg az újabb fordulatokat, hiszen mi is tudunk mindenfélét, akár ma használatos magyar reklámszöveget, nemzeti szabadságharcosat. Még csak nem is kell feltétlenül a futballpályákra kimennünk. Itt vagy ott hátat fordítani ilyen vagy olyan himnuszok elhangzásakor.
2013 októbere annyi élményben részesített… Sokunkat.
Futball-beszéd (és hallgatás)
Hallgatni arany! – szoktuk mondani. Persze nem mindig van így. Ám akinek ég a háza, inkább hallgasson, mintsem próbálja dicsekvéssel, hazugságokkal elfedni a valóságot. De jobban teszi, ha erőt vesz magán, és keresi a bukássorozat valóban nem könnyen megtalálható okait. (Legyen ő válogatott labdarúgó, edző, szövetségi kapitány vagy éppen vezető politikus.) Ez most éppen magyar kérdés, ha azonban valaki az észtek elleni „győztes” román meccset nézte, az Andorrával „sikeresen” megvívott, ugyancsak szégyenletes szereplésünk helyett (vagy közben), és hallotta a bukaresti szurkolók saját csapatuknak szóló füttykoncertjét, ráadásul a magyaroknál még mindig jobb román (külföldi légiósokkal hasonlóképpen teletömött) klubcsapatok szereplését követte – hát az akár romániai (román) hazafiként sem lehet büszke. Viszont egy görögökkel megvívott sikeres novemberi selejtezőt követően felbúg(hat) a „nagyok vagyunk” nemzeti himnusza.
Mi egyelőre a bukaresti „saját” szégyent (0:3), a magyar válogatott minősíthetetlen teljesítményét követő újabb, amszterdami megalázást, az 1:8-at nyalogatjuk körül. És természetesen vitatkozunk – a Kolozsvár Társaság rendezvényén is – kolozsvári, úgymond első osztályú csapataink állapotán, gondjain, a köztük feszülő gyűlölségen. No meg nosztalgiázhatunk, ifjú korunkra emlékezve, amikor Kolozsvár főterén a mikrofonból Szepesi György közvetítése szólt, az aranycsapat világsikerét kürtölve világgá – és ez városunk lakóinak másik részét nem háborította fel…
(Jelenből nézve, magyar szurkolói szemmel: alighanem biztatóbb lehetne egyelőre más labdajátékhoz pártolni: mondjuk kézilabdához, vízilabdához.)
Iskola, egyetemi beszéd
A szégyen után a dicsőség – bár ez is kicsit régebbi. Nem kell egészen az iskoláig visszamenni (noha megtehetnénk), egyetemi szinttől fölfelé haladhatunk ezúttal. Némiképpen a sporttal, labdajátékokkal is kapcsolatba hozható (és ebben bizonyára egykori iskolánknak, a kolozsvári Református Kollégiumnak, az államosítást követő években továbbélő sportos hangulatnak is szerepe volt). Kelemen Árpádról van szó (1932–1997), az ő magasra ívelő (nem mellesleg sportos) életpályájáról, amely a városhoz közeli Kajántóról indult, és nyugat-európai, amerikai állomásokon át Kolozsváron zárult. Aknamezőn – a hírnév felé, így jellemezném ezt az életutat, hiszen Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániájában, különösen egy Kelemen-fajtának, aknákkal telepített talajról kellett elrugaszkodnia; innen jutott nemzetközi hírnévre a műszaki életben, kolozsvári műegyetemi tanárként, elismert, többszörösen kitüntetett feltalálóként. Az ő emlékére most kiadott kis kötetben elmondhattuk, hogy a diktatúra, a nemzetiségi elnyomás legsötétebb éveiben Kelemen Árpád azon kevesek közé számított, akiknek sikerült áttörni a bezártságot, táplálhatták a még hinni tudókban a reményt, hogy a falak nem véglegesen, végzetesen vesznek körül minket.
A Kolozsvár Társaság az Októberi Napok keretében mutatta be a Kelemen Árpádról készült könyvet – és adhatott örömteljes hírt (az aranymisés római katolikus pap Jakab Gábornak köszönhetően) arról, hogy a már-már teljesen elöregedő faluban, Kajántón valami új kezdődik, egy összetartó fiatal (ferences) közösség helyválasztása folytán gyerekek tölthetik meg a templomot. Demográfiai szempontból érdemes bővebben foglalkozni ezzel az új jelenséggel, hogy egyes Kolozsvár környéki (vagy már éppen ide kapcsolódó) falvak magyar lakossága növekedőben van; Szászfenes és Kisbács ebben a tekintetben egyre többet hallat magáról.
Szobrok beszéde
Itt vannak még közöttünk néhányan az ötvenhatosok közül, faggathatjuk őket, de már gyakoribbak az alkalmak, hogy az emlékművek előtt idézzük fel, az 50. évfordulón is túljutva, ami több száz kilométerre tőlünk, illetve ami itt, velünk történt. A Kolozsvár Társaság igyekszik élni a lehetőséggel, hogy a közös emlékezés valóban a közösségünké legyen, maradjon, a megosztás ne érvényesülhessen a sétatéri 1956-os emlékmű körül. Így történt ez 2013. október 23-án is.
És így történt Sztánán, valamivel korábban, ahol ugyancsak sok százan álltuk körül Kós Károly mellszobrát, Gergely Zoltán kitűnő alkotását. A kazettás mennyezetű kis református templom természetesen szűknek bizonyult a vendégek és helybeliek valamennyijének befogadására, de méltó hátteret biztosított és biztosít most már folyamatosan a találkozásnak Kós bronzba örökített arcmásával. Ha egy szobor valóban sikerült, akkor a választott anyag (fa, kő, bronz) magát az embert jelenti. Kós Károly életművéből számos motívumot lehetne kiemelni – Gergely Zoltánnak a lényeget sikerült megragadnia: a tartást, az életmunkára elkötelezett (Kós kedvelt kifejezése), a közösségnek tartozó és tartozását megfizető embert. Ahogy Markó Béla, a Kós Károly Alapítvány elnöke a szoboravatáson kifejtette: Kós alkotása – maga az élete.
Ez persze nem kisebbíti a részek, a részletek jelentőségét. Tudjuk, a Kós-életműben nem kicsiny „részlet” az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozása és eredményes működtetése két évtizeden át (1924–1944). Az idei október hozadéka (nekem), hogy az 1928-ban születettekről, és velük, a most 85 évesek köztünk lévő három képviselőjével (Dávid Gyulával, Balázs Sándorral és a Kriterion volt műszaki szerkesztőjével, Bálint Lajossal) beszélgetve szükségszerűen került szóba könyvkiadásunk, mindenekelőtt a Domokos Géza nevével összefonódott Kriterion. S ha nem is a Kolozsvár Társaság nyilvánossága előtt, azt követően egy baráti beszélgetésben és a Tar Károlytól kapott ESzC Emlékkönyvbe belelapozva továbbgondoltam az örökség súlyát. Az Ághegy Könyvek sorozatát szerkesztő, ma Svédországban élő, hazalátogató, magát változatlanul erdélyinek valló Tar Károly (1969-ben kisregénnyel mutatkozott be a Forrás-sorozatban) a pár éve kiadott Emlékkönyv előszavában Kós Károlyt és Dsida Jenőt idézi, a „mindig magunkért, de soha mások ellen” szellemében. Minthogy pedig összeállításában az 1924 és 1944 közé helyezhető Szépmíves Céh megnevezése alá egy másik, ma már kevéssé számon tartott dátumot is beidéz (1990–1995), nyilván nem kerülheti meg a ’89-es fordulatot követő kísérlet megidézését. Azt gondolom, ez az igazi érdekessége, újdonsága ennek az Emlékkönyvnek. Ne menjünk bele a részletekbe (hiszen ez messze vezetne), idézzünk azonban néhány mondatot az újjáalakulni akaró ESzC hajdani intézőjének, Tar Károlynak a bevezetőjéből: „Amikor Szőcs Géza az újraalakulás ötletével megörvendeztetett, azt kérdeztem tőle, hogy Kós Károlya van-e vállalkozásához. Költői kérdés volt. Az eltelt öt esztendő alatt bebizonyosodott, hogy ziláltságunk miatt szervezésből elégtelenségre vizsgáztunk.”
A vizsgázás, az összeméretkezés: nehéz ügy. Így van ez a szobrok esetében is. Nem kerülhető meg a kérdés az új (kolozsvári) Bethlen Gábor-szoborral kapcsolatban sem. Aligha kérdőjelezheti meg bárki is örömünket azon, hogy a Nagy Fejedelem egész alakos megjelenítésével most már bármikor találkozhatunk a Kétágú templom előterében, pontosabban attól kicsit jobbra, a szomszéd kerítése felé és így sajnos háttér nélkül – vagyis nem úgy, ahogy a kiváló Márton Áron-bronzalakot láthatjuk (Bocskay Vince alkotását) a Szent Mihály-templom monumentális gótikájához illesztve. De be kell vallanunk magunknak, hogy a Péterfy László erre az alkalomra bronzba öntött (régebbi?) makettje nyomába sem lép a Kós András alkotta tömbszerű Bethlen-szobornak, amely nem is olyan rég Nagyvárad büszkesége lett, ráadásul köztéren (nyilvános parkban). Ebből a szoboralakból, a Péterfyéből éppen a monumentalitás, az erő sugárzása hiányzik. Viszont szép beszédeket hallgathattunk az avatóünnepségen – nem utolsósorban Böjte Csaba ferences atyától, a Tőle mindig hitelesen hangzó összetartozásról.
Brassó, Székelyudvarhely
A két város csak az én októberi napjaim emlékében állítható így egymás mellé. De hát ez is valamilyen összetartozás, egy-egy közösség súlyáról, kísérletéről szól. Brassóban az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Erdélyi Köre tartott konferenciát („Protestánsok a Kárpátok alatt”), a Barcaságra, a magyar–szász kapcsolatokra összpontosítva. Itt sajnos kevesen voltunk, még a Brassói Lapok sem tekintette saját ügyének, legalábbis „helyi érdekességnek” a rendezvényt. (Pedig tehette volna több okból. Én személyesen Ritoók – Miess G. – János nevét említeném, a szász–magyar kapcsolatok kutatójáét, aki mielőtt a Korunk szerkesztőségében felelős titkár lett volna, a BL előd-, illetve köztes hetilapjának, az Új Időnek volt irodalmi szerkesztője.) Azt gondolom egyébként, hogy ez az Erdélyi Kör mint egyfajta szellemi fórum Erdély-szerte, így persze Kolozsvárt is több figyelmet érdemelne. Utóvégre az EPMSZ (a svájci bejegyzésű anyaszervezet), Cs. Szabó László és Szabó Zoltán európai szellemiségében, Erdélyt is jelentheti – semmiképpen nem májusi utazási lehetőség Nyugatra vagy Délre kirándulni szándékozóknak, az Akadémiai Napok alkalmából.
Székelyudvarhely szerényebb, ám úgy is írhatnám, rátartibb erdélyi város, legalábbis magyar nézőpontból. Ugyan az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány sem túl gyakran hallat magáról, de most már honlapja van, frissül, a „székely anyaváros” polgármesteri hivatalának dísztermében pedig az évi díjosztó ünnepségre többnyire megtelik a terem – olyankor is, amikor párhuzamosan színházi műsorok folynak, vagy a korábbi polgármester, Szász Jenő programja zajlik éppen. Nincs nagy hírverése országosan az EMIA tevékenységének, pedig ez is nemzetstratégia, hogy például évről évre egy – tőlünk nézve „határon túli” – magyar irodalmár kap Hídverő gyűrűt, az erdélyi irodalom népszerűsítéséért. Tekintélyes az eddigi névsor, olyanokkal, mint Ilia Mihály, Pomogáts Béla, a néhai Görömbei András – most a kecskeméti Forrás főszerkesztője, Füzi László irodalomtörténész csatlakozott a „meggyűrűzöttekhez”.
Irodalmi beszéd, színházi beszéd
Mióta – második éve – van erdélyi színházi folyóiratunk (a 2013. őszi számot vehettük legutóbb kézbe), joggal várjuk, hogy saját dilemmáinkra is kapjunk szakavatott választ valamelyik ifjú színikritikusunktól. Ők ugyanis már erre a pályára készültek, nem mint mi, akik évtizedekkel korábban rándultunk át (alkalmilag vagy tartósan) erre a területre. Bevallom, olykor vitatkoznék a Játéktér alapszerzőivel, vagy „kiegészítő” kritikát volna kedvem írni, amikor például Bogdán Zsolt kitűnő Dsida-versmondásának méltó visszhangját keresem.
Legújabb – októberi – színikritikus-ingeremet a kolozsvári magyar színház két utóbbi előadása váltotta ki, természetesen más-más formában. Előrebocsátom, nem a színészekkel van vitatkoznivalóm, ők nagy többségükben (megítélésem szerint) most is tették a dolgukat, néha nagyszerűen. Mindenekelőtt szerző és színpad, szöveg és játék(lehetőség) viszonyát tenném szóvá, akár terjedelmesebb tanulmányban – ha futná időmből. (És szakértelmemből?) Az egyik érintett Bohumil Hrabal és az Őfelsége pincére voltam színpadi adaptációját végző, szintén cseh David Jarab s a prágai rendező, Michal Dočekal. A másik Demény Péter. (Vele akár négyszemközt is megbeszélhetnénk a dolgot – tehettük volna már Brassóban, ha látom az itthoni próbákat –, Kolozsvárt pedig majd bizonyára találkozunk, vitatkozunk barátilag.)
Nem vitatom akár Shakespeare, akár Caragiale vagy Örkény szövegének új (rendezői) értelmezésének jogosultságát. De azt már igen, hogy Bohumil Hrabalból, a sajátosan cseh (közép-európai?) humorú prózaíróból harcos antifasiszta és antikommunista, közhelyesen exklamáló színpadi szerzőt faragjanak. Változatlanul azt gondolom, hogy a filmes Jirži Menzel érti jobban Hrabalt, mint Jarab vagy Dočekal. Ráadásul a maga módján izgalmas (és lírai) Hrabalból hellyel-közzel tucatszerzőt csináltak, aki ráadásul olykor már vontatottá, unalmassá válik szövegével a színpadon. Szerencsére Bogdán Zsoltnak a főszerepben (Jan Dite) mindvégig van hitele, tartása, hosszúra nyújtott néma jelenéseiben is. Bíró József a Cseh Köztársaság elnöki minőségében kiváló epizódalakítást nyújt; francia professzorként viszont szánalmas szürkeségre van kárhoztatva. (Nem folytatom.)
Demény Péter bemutatkozása színpadi szerzőként, úgy vélem, felemásra sikerült a Stúdió klasz-szikus-polgárira „varázsolt” kisszínpadán. Nem a rendezőt, még kevésbé a színészeit hibáztatom. Panek Kati remek volt, sajnálhatjuk, hogy ritkán látjuk nagytermi előadásban vagy a Stúdió színpadán. És a társakkal sem volt semmi baj. A kétségtelenül igényes, irodalmi (írói) szövegből hiányzott az átütő drámaiság. Demény drámai helyzetet képzelt el, prózai olvasatban ez nyilván meg is van – a színen ez kevésnek bizonyult. A Bolero egyelőre inkább a prózaíró (és költő) Demény tehetségét sejtette meg újra. Talán lesz folytatás igazi drámában, majd színpadon is.
Októberre jön november, december, 2014 január, új októberek. Új (értőbb?) kritikusokkal.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 28.

Kötelékek – kézfogások
Történetek, történelem
Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak.
2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától.
Hazám-díjak, szép sorozatban
Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.)
A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt.
Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén.
Jékely – PIM – Magyarvalkó
Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak.
Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet.
Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé…
Egy „csak” hetvenéves költő
A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat.
Tanulságos könyvek
Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.)
Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben.
Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel.
A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.)
Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!)
Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez…
Szabadság (Kolozsvár)

2013. december 19.

Mátyás király és az utódok
Kötelékek – kézfogások
Adventi este Kolozsvár Főterén. Mátyás biztosan ül a lován. Ha zavarja, ha nem: a virágágyások végképp eltűntek az így jóval nagyobbnak látszó előtérből (télidőben amúgy sem gyönyörködhetne szabadtéri virágokban, ezt a kitartó hagyományőrzőknek is be kell látniuk). Akkora a Cs. Szabó László által úgy hetven éve megcsodált, páratlannak mondott tér, hogy elfér rajta a hidegek érkeztén összekovácsolt korcsolyapálya, az itt újdonságnak számító körhinta (csak gyerekeknek, lovacskákkal), no meg az alkalmanként vissza-visszatérő sok bódé – karácsony közeledtén elsősorban édességeket, csecsebecséket kínálnak a vásárlóknak. Ha pedig nagy királyunk egy kicsit jobbra néz, tekintélyes fedett pódiumot lát; és hogy a füle se maradjon kielégítetlenül, a katonazenekar a Csendes éjt játssza. (Amikor épp nincs élő zene, szól a gépi, ugyancsak karácsonyi dalokkal.)
Mátyás király tehát nem unatkozik, nem csak a vezéreit nézheti – gyönyörködhet akár az óriás, fényben úszó karácsonyfában, akár a fénykapukban –, miközben szegény Mihai Viteazulnak, egy szerényebb téren, szobor-magányát csupán néhány kisebb vagy termetesebb, pirosba öltöztetett fenyő oldja. Nem hiába, hogy a két lovasszobrot annyi minden választja el egymástól, többek között az, ami az autentikus művészet, Fadrusz János évszázados telitalálata és a kései pótlék között tátong.
Szabadság (Kolozsvár)

2014. június 28.

Otthonom a magyar nyelv
Beszélgetés a 75 éves Lászlóffy Csaba költővel, íróval
– Egy harmincöt évvel ezelőtt megjelent könyvére, az Apokrif (1979) címűre figyelt fel a közvélemény, amellyel új műfajt teremtett a groteszk és az ironikus történelmi jelenítések formájában. Egyfajta "történelmi álruhába" menekült, sikerült kijátszania a hatalom cenzúráját olyan időkben, amikor a napi sajtóban például nem lehetett leírni azt, hogy "református lelkész".
– A groteszk, az irónia hangja, néhány korai drámámtól eltérően, valójában később vált jellemzővé prózai műveimben; itt még a múltidézés tragikusabb analógiájáról van szó, melyet a távolabb élő, akkor még ismeretlen írótárs, Varga Zoltán is lereagált volt nyomban az 1979-es újvidéki Periszkópban, miszerint sajátos módját választottam a múlttal való szembesülésnek, mindannak – idézem tőle –: "ami a letiportak tömegében általában öntudatlanul és ösztönösen szokott munkálni, kiemelkedő értelmiségiek, csúcsemberek esetében a tudatos magatartás sajátos formáit kristályosítja ki: mimikri mögé rejtett, kivezető utakat kereső «csendes politizálást«, kulturális értékmegőrző munkát, utókorra apelláló tanúszerepet, életérzést kivetítő és szimbólumokba sűrítő művészi alkotásokat… Felmerült, baráti ötletként, három évtized múltán, hogy az Apokrifot ki kéne adni újra, az akkori visszhangjára is gondolva, hisz nem csupán itthon és Magyarországon jelent meg róla egy tucat értékelés, elemzés, de még a Cs. Szabó Lászlónak eljuttatott példányra is tüneményes válasz érkezett, a levél egyik kitétele szerint Cs. Szabó londoni emigrációjában Kós Károly munkássága mellett, ebben a ritka könyvben talált enyhülést súlyos betegsége idején.
– Tordán született, majdnem azon a napon, amikor költő bátyja, Lászlóffy Aladár. Kérem, meséljen gyermekéveiről!
– Legszívesebben vallomás- és versidézetekkel válaszolnék. A honnan?-ra egyértelmű a válasz. A géneknek nem a "játékára" gondolok ezúttal, hanem arra, hogy egy belső égtájnak, a benned élő természet viszontagságainak vagy kitéve, melynek köszönhetően szívednek nem véletlenül lett ilyen a ritmusa, akárcsak szellemedben a rend. Halottaidra gondolsz, s látod gyermekeidet. Néha elég egy kései felismerés, egy megbocsátással fölérő "tapasz", hisz többnyire már csak hegeket találsz… Torda. Ahol már sejtettem, hogy lekaszált fényben (szemüreg-mélyben) lányok feküsznek dideregve… (Mellük havából ha ki lehetett volna olvasztani a megígért világot!)
… Amire nem emlékszel / vagy nem akarsz / emlékezni a sólyomréten át / klasszikus szimptomák // a rég beomlott tetejű / udvarház a mohás igék / a hosszúfarkú citromsármányt / rejtő tarló a cickány rágás-/ nyoma a rovarok páncélján /– minden kódolva testem préda / májam préda a gondolatok / könyvtára is iszapos hallgatás / mint árvizek után s a gyermek- / korod is végképp (…) Szellemi szülővárosom Kolozsvár lett; tágabb szülőföldem s állandó otthonom a magyar nyelv… Addig élsz, míg gyermekkorod látomása az ólomszél, a sejtek kiszáradása ellenére visszatér; csak bírja a szíved.
– Több drámáját mutatták be Erdélyben, Magyarországon és másutt. "Szellemes dramaturgiáról és erőteljes drámai nyelvről tanúskodnak ezek a darabok: szinte kiáltanak a színházi előadás után – írta Pomogáts Béla 1981-ben. – A Nappali virrasztás 1976 nyarán a Gyulai Várszínházban aratott sikert, remélhetőleg Lászlóffy Csaba többi műve is meg fog elevenedni a hazai színpadokon…"
– Nappali virrasztás című drámám Vörösmarty s Bajza bujdosásáról szól a szabadságharc 1849-es bukása után. Dokumentum értékű idézetek és utalások mellett – vagy inkább ellenére – allegorikussá, áthallásossá tette a drámát a két bujdosó író és a Mészáros (potenciális besúgó, jóllehet a Korunkban megjelent előtte egy jó része) – így itthon, mint több más magyar történelmi tárgyú mű eljátszására, nem volt esély. Sík Ferenc rendezőnek köszönhetően a nyári gyulai szabadtéri színpadon került sor az ősbemutatójára, majd egymás után több magyarországi társulat játszotta.
Pápán aztán ezzel a darabbal avatták volt fel az új színház épületét, s habár a budapesti főrendező ígérete dacára a Kádár-rendszer idején, "baráti figyelmeztetésre" '56-ra való utalásokat gyanítva benne (holott az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről szólt valójában), eltanácsolták a színrevitelét, közvetlen a rendszerváltozás után a Nemzeti Színház kamaraszínpadán csaknem két tucatszor játszották sikerrel. Itthon csak egy pódium- előadást ért meg 1981-ben, a medgyesi református parókián.
– Bertha Csilla, aki Sütő- és Székely János-drámát is fordított angol nyelvre, Donald E. Morse-zal lefordította Az eretnek c. drámáját. Miről szól ez a színmű és milyen volt a mű fogadtatása?
– Mintegy negyven drámát írtam eddig, a budapesti Mundus Kiadó vállalt harminckettőt két kötetben… Abszurd színműveimre, bár kötetben még a hetvenes évek elején megjelentek, még mostohább sors várt: volt, amelyik el is "kallódott" a cenzúraviszonyok miatt. A legrégebbi, még a történelmi drámák előtt, az Akit a kereszten felejtettek "comico- tragoedia", még 1971-ből – magyarországi diákszínjátszók előadták volt, igaz. Bertha Zoltán: Profán passió – a modern erdélyi Krisztusdráma változatairól szóló tanulmányában ezt a groteszk színpadi művet tragikomikus bohózatnak nevezi, amely tele van "a fekete humort, a karikaturisztikus groteszket markírozó, cikázó anakronizmusokkal, utalásos szóviccekkel, maró iróniájú szójátékokkal: azért is neoavantgárd jellegű, mert a kihívó »proteszt« hangütést kottázza", s a szarkasztikus szenvedély kapcsán Donald. E Morse angol nyelvű tanulmányára hivatkozva kiemeli Lászlóffy abszurdjainak bizonyos világirodalmi rokoníthatóságát Mrozek, Havel, Genet, Albee, Beckett stb. némely műveivel…
Az eretnek, egyén és hatalom, erkölcs és elnyomás, eszmény és valóság ellentétét az abszurdlátomásig fokozva azt sugallta, csupán a kortárs olvasóknak (mert saját költségemen sikerült megjelentetni a Bolondok játékai című drámagyűjteményben), hogy a totalitárius hatalmi rendszerek tragikus történelmi szituációiban nemcsak az alattvalók szabadság-, autonómia- és szubjektumvesztése, az egyszerű és a szellemi ember megsemmisülése a nyilvánvaló és tragikus, hanem magának az öntömjénező, imádatot követelő hatalomnak a groteszk felőrlődése is.
A jég 1990 után tört meg, miután Floridában, egy nemzetközi találkozón bemutatták angolul Az eretnek vagy csórécsigavész című drámámat, amely a Kádár-rezsim idején odaát is elutasításra talált. De – az angliai, írországi s a 2006-os New York-i előadások után és dacára – itthon nem került színre még. Holott a szellem korlátozásának, a terror rejtettebb formáinak akár, a történelmi visszajátszása aligha megy újdonságszámba – Kelet-Európában különösképp –, s nem csupán bohózat formájában, de olykor bumerángként hat tartós gyógyulást remélő tudatunkra.
– Nagy Pál írta 1986-ban Lászlóffy Csabáról: "A minap még, jó évtizede, Balassi Bálinttól, Bethlen Miklóstól, Mikestől, Apáczaitól hozott címünkre verses üzenetet (…), most pedig, legutóbb a sztregovai udvarház gazdáját, Madách Imrét, Az ember tragédiája költőjét kereste fel, de csak átutazóban, mert már várta őt itthon a 20. sz. második felében egy zilált külsejű férfiú, aki novellafüzérnek álcázott vallomásai továbbítását kérte tőle sürgősen…" Kiről van szó, és mennyire sikerült a "továbbítás"?
– Először is, Nagy Pál magyartanárom volt a kolozsvári Apáczai, akkoriban még 2-es számú fiúlíceumban.
UDVARHÁZ SZTREGOVÁN c. kötetemről írt a megjelenés után. A Madách-regény mellett egy elbeszélésfüzér: az emlékezésből fakadó szaggatott időkezeléses technikával megalkotott történet. A méltatások szerint az író a spionoktól körülvett, magányos, beteg, csalódott Madáchnak nemcsak gondolatait, de egész életterhét is mintegy magára veszi, szuverén módon bánik azzal, mintha saját naplóját írná, saját rettegéseit vetné papírra, s egyszerre közelíti és távolítja az olvasót ehhez a világhoz és ettől a világtól, melyben már-már mellékes körülmény, hogy egy Madách nevű író élhette meg egy sztregovai udvarházban.
– Szintén Nagy Páltól tudjuk, hogy milyen sokakkal találkozott ’86-ig: Ovidiusszal, Mirabeau-val, Johann Sebastian Bachhal, Herzennel, Kossuth Lajossal, Mazzinival. Azóta eltelt még közel 30 év. Kiket "keresett" fel még térben és időben?
– Csupán egyetlen kötetem – a Bestseller- avagy a bestia nem alszik – szerkesztési koncepciójának jegyében került egymás mellé Cervantes, Zách Klára és … Márai Sándor sőt Hemingway és Örkény, archaizáló szövegfikciók és szerepjátékok, vagy például a bibliai Támár, Egon Schiele, Thomas Mann, Tintoretto, Vajda János, Cervantes, a bizarrá és morbiddá alakuló perverz Zách Klára történelmi parafrázis, Renan, és kedvenc szellemtársam: Romain Rolland, II. Szilveszter pápa, Bonaparte Napóleon, Bolyai János, Siegmund Freud, Eugénie császárné, Klaus Mann, Chamberlain – hadd ne folytassam. Ezt egy ifjú költőtárs, Korpa Tamás összegezéséből idéztem, aki Párhuzamos életrajzok – egy metapillanat kulisszái című tanulmányában az emlékezet hatástörténetéről értekezve prózaírói módszeremről azt állítja, hogy nem az ars memoriae által jellemzően kanonizált szituációkat és tereket tematizálom és foglalom fikcióba, hanem szubjektív emlékezet-apokrifeket hozok létre, radikálisan szakítva a konvencionális nemzedéki közérzetrögzítés sematikájával. Egyfajta idősík(el)tolódással bizonyos egyidejűség megteremtésére törekedtem. A különböző korok személyiségei így váltak kortársaimmá – anélkül, hogy aktualizáltam volna valamit is a korból, amelyben éltek…
Valahogy így kezdődött az én "reinkarnációs" galoppom az időben.
– Némelykor nehéz meghúzni a határvonalat a műfajok között. Egy másik elbeszéléskötetének, a 2003-ban megjelent Valami másnak a hátlapján Józsa István ajánlásában olvasható: a kötet prózafutamai "elsősorban nem az alkotásról szólnak, hanem néhány nagy személyiség (Xenophón, Dosztojevszkij, a vandálok uralmával szembesített bizánci Prokópiosz, Casanova, Ady) érzelmi szenvedélyéről, lelki pokláról… A sajátosan Lászlóffy Csabá-s, halált s halhatatlanságot kísértő reflexió nyilván itt is tetten érhető."… Valójában itt is a – mostani májusi Korunk-szintézistanulmányban olvasható – "reinkarnációs" szerepjátékára történik utalás?
– Kísérletező fajtának érzem magam; művészi útkereséseim könnyen indultak, formai kísérletezéssel. Sok kísérletezés után a műfaji határokat kezdtem lerombolni. Ezek a lebontások először csak szakmai kockázattal jártak. Aztán rájöttem, hogy az időben… bennem is minden megismétlődik, persze nem ugyanúgy, egy más szinten. Így eljutottam az egyidejűség határáig: valamilyen formában egyazon időben éltem át a megtörtént dolgokat. Úgy érzem, ez már nem egyszerű formai játék… A művészetek kalandja az idő csapdájából ered. Kilépni önmagunkból, ahányszor csak lehet, az alkotó ember kihívása ez a korlátozó mindenkori társadalmi léttel szemben. Nagy az út a megközelítéstől a megjelenítésig a különböző, olykor egymást keresztező idősíkokban. Át kell lépnem tudatommal máshova, másvalakibe…
– Egyik legújabb versében írja, hogy nyugodtnak kell maradni mindhalálig, nem kell bepá-nikolni… Fél a haláltól?
– Az évtizedek során számtalan verset, esszét, szöveget írtam – több mint játékos kihívást: őszinte szembenézést a halállal, az elmúlással. De ugyancsak ehhez fogható a Freudról szóló dramolettem, A roskatag bálvány, vagy a Jelenetek egy aggastyán estvéli órái című háromfelvonásos drámám Goethéről. Ez már "a reinkarnáció" szövegtenger hullámzása; persze kérdés, hogyan él a szerző az irodalomtörténetbe besorolni hivatott kortárs kritikusok tudatában… A nyugodtság vagy a pánik említéskor sohasem csak a magam életére, örökségére, reszkijére gondolok. S viszonyomat a halállal is nagyon emberinek érzem.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

2014. szeptember 12.

Kozma Miklós, az MTI egykori vezetője
Százharminc éve, 1884. szeptember 5-én született Nagyváradon Kozma Miklós, aki 1920 és 1941 között volt a Magyar Távirati Iroda elnök- vezérigazgatója. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja:
Apja, vitéz leveldi Kozma Ferenc nyomdokait követve elvégezte a Ludovika Akadémiát, 1904-ben avatták huszárhadnaggyá, emellett jogot is hallgatott. 1919 júliusától részt vett a tisztekből, csendőrökből és önkéntesekből létrejött Nemzeti Hadsereg megszervezésében. Horthy Miklós 1920-as kormányzóvá választása után a Katonai Iroda katonapolitikai referense lett, 1920-ban szolgálaton kívüli őrnaggyá, később ezredessé nevezték ki.
1920 augusztusában Teleki Pál miniszterelnök megbízta a Magyar Távirati Iroda "szellemi és adminisztratív vezetésével". Kozma a kormányzó rábeszélésére vállalta el végül az akkor még kicsiny MTI irányítását. 1921-ben, miután a hírszolgálat kiépítésére vonatkozó javaslatait a kormány elfogadta, nyugállományba helyezték, s végleg átvette a részvénytársasággá alakult MTI vezetését, amelynek az 1935-37 közötti időszakot kivéve haláláig az élén állt.
Kozma a hírügynökséget néhány év alatt több száz főt, köztük külföldi tudósítókat is foglalkoztató, európai színvonalú tájékoztató központtá fejlesztette. Számos vállalkozása (Magyar Hirdető, Magyar Országos Tudósító, Magyar Rádió, Rádióélet című lap, Magyar Film Iroda) révén tőkeerős nagyvállalattá alakította a korábban ráfizetéses MTI-t. Az addig állami felügyelet alá tartozó MTI 1921 elején "magánkézbe", a Kozma által alapított Magyar Nemzeti Gazdasági Bank birtokába került, s a kormány félhivatalos hírügynöksége lett.
Teleki Pál 1941. április 3-i öngyilkossága után, a magyar háborús lépések láttán Kozma ungvári magányában végleg meghasonlott: saját feljegyzése szerint élete "összevisszaság" volt, nem tudott választani hadsereg, üzlet, politika és írás között. Novemberben szívroham érte, s december 7-én, 57 éves korában meghalt a budapesti János Szanatóriumban.
Kozmának jó érzéke volt a művészi értékek felfedezéséhez. Baráti körébe tartozott Illyés Gyula, Németh László, Cs. Szabó László, Zilahy Lajos, bár személyesen sosem állt ki mellettük. Rádiós elnöksége idején támogatta Bartók Béla népzenei anyagának rögzítését, síkra szállt a magyar filmipar színvonalának emeléséért, foglalkozott a televíziózás lehetőségével is.
Szenvedélyes naplóíró és kéziratgyűjtő volt, hagyatéka nemcsak életébe, kissé ellentmondásos gondolatvilágába enged betekintést, hanem a két világháború közötti magyar belpolitikai és kulturális élet eseményeibe, kulisszatitkaiba is.
Tibolddarócon, ahol az ő kezdeményezésére épültek házak az addig barlangokban nyomorgó családok számára, 1942-ben állították fel szobrát, 1943-ban a Bródy Sándor utcában, a Magyar Rádió székházának udvarán Kisfaludy Stróbl Zsigmond Kozma-mellszobrát avatták fel, ezek ma már nincsenek helyükön.
1989-ben a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda képviselői avatták fel síremlékét a baracskai temetőben.
Népújság (Marosvásárhely)

2014. október 25.

Az „erdélyi kérdés”
1956 elemi erővel robbant be az én életembe is. Hetedik osztályos kisdiák voltam a korondi iskolában a forradalom napjaiban – miközben a faluban lévő két rádión csüngtek a felnőttek –, a második világháború harctereit, a szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek, hogyan szökhetnének át a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak. Senki nem mondta, hogy „ellenforradalom”. Mindez óriási hatással volt rám.
1990-től kezdődően lehetett beszélni az erdélyi, romániai ötvenhatról. Az egykori elítéltekben még ott munkált a félsz, nagyon nehezen nyíltak meg. A későbbi kutatások során derítettem ki: azt, amiről Korondon 1956. október végén, november elején beszéltek, az 1970-ben tűzhalált halt Moyses Márton vezetésével négy 15–16 éves baróti gimnazista megvalósította: 1956. november 11-én ketten átszöktek a román–magyar határon. A kádári hatóságok – hogy a napot soha ne felejtsék el! – 1957. március 15-én adták vissza a román állambiztonsági szerveknek Bíró Benjámint és Józsa Csabát. Hivatalosan csak 2002-től lehet kutatni a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában a periratokat, az 1956-hoz kapcsolódó dokumentumokat. Ekkor már tudatosan határoztam el: az erdélyi, romániai ’56 történéseit tíz vaskos kötetben tárom az Olvasó és a történészszakma elé. Már megjelent öt kötet. Valójában a 20. század közepének egyetemes magyar történelmét írom, hiszen több világrészre kiterjedő kapcsolódási pontok vannak. Az erdélyi ötvenhatosok közül többen az Amerikai Egyesült Államokba disszidáltak: a Páll Lajossal együtt nyolc évre ítélt Vastag Lajos, az 1956. október 30–31-i temesvári diáktüntetés több elítéltje. Mások elsősorban Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy Svédországban találtak menedékre. Az Illyés Elemérre, Cs. Szabó Lászlóra való utalás pedig azt is jelzi: London, München, de még Brazília is benne van a „szórásban”.  
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a nacionalista kurzusra áttérő román kommunista hatalom számára kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel, hanem a romániai magyarsággal való leszámolásra is. Nem véletlen, hogy a magyar forradalom elleni szovjet fegyveres intervencióra 1956. november 2-án éppen Bukarestben – Hruscsov, valamint a román és a bolgár pártfőtitkár jelenlétében – lelkesen rábólintanak! 1956 ürügyén sikerül az addig nagyon keményen ellenálló romániai magyar belső ellenzéket, értelmiségi elitet megtörni! Rá kellett jönniük: mindegy, hogy mit mondanak, lojálisak-e vagy sem a román hatalomhoz, a belső ellenzéket kirakatperek sokasága révén elnémítják, akár fizikailag is megsemmisítik. A romániai magyarságot a számbeli arányon messze felül sújtotta az 1960-as évek végéig tartó retorzió. Téves viszont az az állítás, hogy elsősorban értelmiségieket tartóztattak le, zártak börtönbe. A bebörtönzött munkások, földművesek száma jóval meghaladta az értelmiségiekét. Ma már egyértelmű: újabb és újabb adatokkal kell kiegészíteni a Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent, több mint 1200 nevet tartalmazó, 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára, 1956–1965 címmel a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötetet. A magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtásának egyik legsúlyosabb következménye volt, hogy olyan fontos központokban szűnt meg véglegesen a magyar nyelvű szakmunkásképzés, mint Brassó, ahol a teherautó- és traktorgyártás részére képeztek magyar szakembereket. A román kommunista diktatúra ezúttal is kiválóan alkalmazta a „húzd meg, ereszd meg” politikát. Újra megjelent a  korábban betiltott Korunk, Napsugár címmel gyereklapot indítottak, Marosvásárhelyen nagyszabású ünnepsorozattal emlékeztek a Református Kollégium 400. évfordulójára, az iskola pedig felvette a ma is ismert Bolyai Farkas Középiskola nevet.  
A készülő ezer oldalas kötet az „erdélyi kérdés” kialakulásáról, akuttá válásáról és a megoldást sürgető tervezetekről, javaslatokról szól. Középkori oklevelek alapján rekonstruálható, hogy a török betörések nyomán hogyan változik meg a korában magyarok és szászok által lakott régiók etnikai összetétele. A 15. század elejére jórészt kialakult Erdély etnikai sokszínűsége. A 18. század második fele, az 1761–62 körüli időszak az, amikor a románság számbeli fölénybe kerül. A reformkor idejétől kezdve magyar, román és részben szász tervezetek, elképzelések születtek az „erdélyi kérdés” megoldására. Ezeket a tervezeteket vontam górcső alá, nagyon gazdag jegyzetanyag kíséretében tárom az olvasók elé a haza bölcse, Deák Ferenc 1842. évi levelétől kezdve – először jelzi az „erdélyi kérdés” súlyosságát! –, folytatva báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i, lakosságcserére vonatkozó tervezetével, valamint Alexandru Papiu Ilarian 1860-ban papírra vetett és Alexandru Ioan Cuza fejedelemnek átadott Emlékiratával, Kossuth Lajos konföderációs tervezetével, a 19. századi, 20. századi különféle megoldási kísérletekkel. Paál Gábor 1919 januárjában, román katonai fogságban megfogalmazta a Székely Köztársaság tervezetét, a két világháború között a román, magyar és szász megoldási kísérletek a lakosságcserék révén próbálták orvosolni az „erdélyi kérdés”-t. Ennek voltak támogatói és ellenzői.
A második bécsi döntés után – 1940. augusztus 30. – több román tervezet is született, amelyek szintén a lakosságcserék révén próbálták az „erdélyi kérdés”-t orvosolni. Sabin Manuilă – aki Budapesten szerzett orvosi oklevelet – a Román Statisztikai Intézet megteremtőjeként 1941. október 15-én Ion Antonescu marsallnak és „kondukátornak” adta át azt a tervezetet, amelynek alapján a homogén román nemzeti államot úgy lehet megteremteni, ha 3,8 millió kisebbségit – különböző területi csereberékkel – eltávolítanak Nagy-Romániából. Vasile Stoica román külügyminiszter-helyettes 1942. évi tervezete már ötmillió kisebbségi eltávolításával számolt. A több nyelven beszélő Vasile Stoica Budapesten szerzett bölcsész oklevelet, és a híres Eötvös Kollégiumnak volt a tagja. 1943-ban az állampolitika rangjára emelték a román–ukrán–orosz lakosságcseretervet. A front közeledése miatt ez nem valósulhatott meg.
1946-ban a magyar béke-előkészítő osztály olyan Székelyföld-autonómiatervezetet dolgozott ki, amely magában foglalta – falvanként feltüntetve! – a barcasági, a volt vármegyei vonzáskörzeteket is. Ezeknek a tervezeteknek a nyomát sem találjuk a román parlamentnek benyújtandó autonómiatervezetben! Olvasóknak, politikusoknak, a történészszakmának szeretnék olyan kötetet átnyújtani, amelyben teljességre törekvően megtalálják az erdélyi kérdéssel kapcsolatosan kidolgozott összes tervezetet. Huszonnégy éve dolgozom ezen a köteten!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. november 22.

A mester (Monográfia Cs. Szabó Lászlóról)
Harminc éve halt meg Cs. Szabó László, jövőre lesz születésének centenáriuma. Bár a rendszerváltás forgatagában posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki, s időnként hivatkozunk rá, neve mára jócskán feledésbe merült.
Korunk bölcsészei, akik – tisztelet a kivételnek – előszeretettel tájékozódnak a Wikipédiából, nehézkesnek és bonyolultnak találják a hatalmas műveltséganyagot mozgósító esszéit. A Csé-feledés feltartóztatását szolgálja Sárközi Mátyás pompás monográfiája*. Sajnos, a címlapon megjelenő Kortárs – Tanulmány sorozatcím olvasóriogató, de mihelyt belemélyedünk a kötetbe, rájövünk: itt nem száraz tényekkel, elvont műelemzésekkel van dolgunk, hanem egy nagy ívű pálya felvázolásával, egy kivételesen termékeny alkotó, irodalomszervező életútjának megidézésével. Esszéregény ez a javából, amely, noha tele van a Cs. Szabó Lászlóról készült korábbi tanulmányok, szócikkek helyesbítésével, remek olvasmány, pontos irodalmi észrevételekkel és lélektani megfigyelésekkel. Cs. Szabó László Sárközi atyai barátja, pártfogója, a nyugati magyar emigráció vezéralakja, a Nyugat nagy esszéíró nemzedékének utolsó tagja. Feltétlen tisztelet illeti a nehéz történelmi helyzetekben való helytállásért – 1938-tól az 1944. márciusi német megszállásig a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezeti, 1948-ban Olaszországba emigrál, 1951-től Angliában él, a BBC Magyar Osztályának megbecsült munkatársa, valamennyi fontos emigráns lap állandó szerzője. Nem csak az emigráció, hanem a hazai irodalmi élet jeles alkotói is figyelnek a szavára. Hacsak teheti, megszólaltatja az Angliába látogató írókat: barátját, Illyés Gyulát, Weöres Sándort, Pilinszky Jánost. 1956 az ő életében is fordulópont: izgatottan várja a Rákosi-korszak műveletlen írósuhancait, de nagy megnyugvására a szabad világba érkező fiatalokat – köztük Sárközi Mátyást – nem rontotta meg a diktatúra, s az ő vezérszerepét sem kérdőjelezik meg. (A friss emigránsok közül csak Határ Győzővel gyűlik meg a baja.) A köztudatban esszéistaként számon tartott Cs. Szabó szépírói munkássága is jelentős. Sárközi könyvének nagy erénye, hogy az esendő költő mellett felvillantja az eredeti hangú novellistát. A Csé egy szuszra elolvasható, adatgazdag, példaadóan visszafogott, a magánélet titkait felvillantó, de diszkréten kezelő monográfia.
OSZTOVITS ÁGNES (Heti Válasz, Budapest)
* Sárközi Mátyás: CSÉ, Kortárs, Budapest, 2014.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. január 31.

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

2015. február 20.

Templomerődök, címerek, fejedelmek
Gyöngyössy János Megrajzolt történelmünk – székely templomerődök, erdélyi fejedelmek, címerek című kiállítása 2015. február 18-ától kezdődően két hónapon át tekinthető meg a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában. Az érdeklődés felkeltése végett a továbbiakban Veres Péter művészettörténész méltatását közöljük a szerző munkásságáról és a most kiállított anyagról.
Amikor Gyöngyössy János az 1990-es évek elején letette az asztalra a Székely templomerődök című könyvét, azzal valójában egy új, vizuális segédletet is átadott a székelység történetének jobb megértéséhez. A székelyudvarhelyi szerző – aki eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök – több mint egy évtized során végzett kutatásainak és felméréseinek eredményét sűríti e könyvbe. Értékét, szükségességét, fontosságát az is jelzi, hogy a könyv ritkaságnak számít, annak ellenére, hogy többször is kiadásra került.
A tartalom, a látvány, amely e kézzel írt és rajzolt hasonmás kiadványból búvópatakként árad, a szellem hajszálgyökerein át, lassan, de biztosan beépül a köztudatba. Ezt bizonyítja az is, hogy A székelység története című „alternatív” tankönyv illusztrálására is felkért szerző, mint köztudott, remekbe szabott illusztrációkkal gazdagította ezt a művet.
Gyöngyössy munkái nyilvánvalóvá és egyértelművé teszik azt az alapigazságot, miszerint minden klasszikus képzőművészeti alkotás alapja a rajz.
Az a rajz, amelynek karakterét, jellegét, sajátosságát a vonalak vastagságának lüktetése, az arányok, az árnyalt, vagy fekete-fehér, esetenként színezett foltok, síkok eloszlása, váltakozása adják meg. Ezáltal válnak egyedivé, különlegessé úgy, hogy alkalmasak érzések, hangulatok kifejezésére, éppógy, mint adott helyzet, állapot, vagy környezet bemutatására, érzékeltetésére, rekonstruálására és ábrázolására. A még létező, vagy ma már csak romokban fellelhető épületek, épületegyüttesek megrajzolásánál Gyöngyössy előszeretettel alkalmazza a madártávlatot, a kavalier axonometriát, amit gyakran “katona-perspektívának” is neveznek. Amint arra a nevek is utalnak, ez az ábrázolási mód, amelyet a hadmérnökök is előszeretettel használtak, úgymond „lovag bástyájáról”, a v„ár fokáról”, a „torony tetejéről” nézett látványt adja vissza. Ámha a székely templomerődök rajzai előtt állunk, akkor egyiknél sem jut eszünkbe, egy pillanatig sem, hogy műszaki rajzot, egy mérnöki pontossággal megszerkesztett látványt látunk. Minden rajzban van valami emberi, valami megfoghatatlan és egyedülálló varázs, ami beindítja a fantáziánkat. Könnyen elképzelhetjük és megérthetjük azt, hogy hol és hogyan tarthatták egykor az emberek a gabonát, a szalonnát, az értékesebb tárgyakat, és hogyan védekezhettek, ha a tatár hordák a falura támadtak, hogy nézhettek ki a templomok merész tetőszerkezetei, a támpillérek, a mérműves ablakkeretek, a belső gyilokjáróval koronázott öles védőfalak, bástyák, a tornyok…Az elmúlt századok hangulatát idézik meg a címerek is, és dekorativításukkal a múlt tekintélyéről, valamint az azt átszövő hierarchikus rendszerről tesznek tanúbizonyságot.
Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka egy olyan kedves, már-már naiv stílusban megalkotott színes vizuális élményegyüttes, amelyet tömény történelmi adatok egészítenek ki. Korabeli metszetek, rajzok, festmények, pénzérmék után megrajzolt arcképekről tekintenek ránk azok a személyiségek, akik a 16. század közepétől, a 17. század végéig az Erdély területén fennálló állam vezetői, fejedelmei voltak. Ez az Oszmán és a Habsburg Birodalom között őrlődő, a magyar Partiumnak nevezett területet is magába foglaló – Erdélyi Fejedelemség a mai erdélyi ember számára, Móricz megfogalmazásában, maga volt a “tündérkert”. Azonban a hideg ráció és a történelem eseményei arra emlékeztetnek, hogy a több évszázados múlt által megszépített eszményi Erdély az az ország volt, ahol minden békében és nyugalomban eltöltött pillanatért keményen meg kellett fizetni vérrel, arannyal, vagy politikai cselszövéssel.
Az egyes portrék színvilága a protestáns templomaink némelyikében máig fennmaradt kazettás mennyezetek hangulatát idézik fel, az arcképeket szegélyező köriratok pedig majuszkulákkal adják tudtunkra az illető fejedelem nevét, titulusát.
Ha figyelmesen górcső alá vesszük a képeket, akkor olyan díszpáncélba, esetenként a reneszánsz, vagy a barokk kort megidéző ruhákba öltözött személyekkel találjuk szembe magunkat, akiknél a becsvágy és az elszántság sajátos diplomáciai talentummal ötvöződött. A politikatörténet ezt a tevékenységet az erdélyi fejedelmek híres hintapolitikájaként tartja számon.
A vidékünkről származó Cs. Szabó László író szerint “ha egy nép biztos az identitásában, szinte sohase gondol rá, ha bizonytalan, jóformán egyébbel sem foglalkozik.” Erdély és Székelyföld zürzavaros és konfliktusokkal terhelt történelmények köszönhetően, az önazonosság, az identitás erősítése, gazdagítása itt és most még mindig alapfeladatnak számít.
Gyöngyössy János e feladatnak tett és tesz eleget. Munkái segítenek abban, hogy egy olyan utazást tegyünk a múltban, melynek során fogalmat alkothatunk arról, hogy “Kik lehettünk? Honnan jöhettünk?” Ha ezekre a kérdésekre megtaláljuk a válaszokat, akkor talán azt is megsejthetjük, hogy merre tartunk.
Veres Péter
eszm.ro

2015. február 21.

Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. szeptember 19.

Domonkos László: Az ördög kútja
REVÍZIÓ – Hetvenöt éve került vissza Magyarországhoz Észak-Erdély
A magyarul értő milliók 17 óra 20 perckor értesülhettek a hírről a rádióból. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnök-igazgatója jelentette be a bécsi Belvedere aranytermében délután három órakor nyilvánosságra hozott döntést.
„Kedves Magyar Hallgatóim! Kedves Idegen Nyelvű Testvérek! Elfogódva, reszkető szívvel és mélységesen meghatva, azt mondhatnám, előkészületek nélkül közlöm a Magyar Rádió mikrofonján keresztül a történelem kerekének egyik legújabb fordulását. […] Az Úristen igazságossága, a történelem logikája, a magyar nemzet kitartása – amely egy tál lencséért a legnehezebb órákban, hónapokban, esztendőkben sem adta el a jövőt – és a magyar kormányok egyenes vonalú, kitűnő politikája megérni engedte azt, hogy ma majdnem ötvenezer négyzetkilométernyi, a régi Magyarországhoz tartozó terület nagyszámú lakossal rövid időn belül visszatér az anyaországhoz. Meghatott szívvel jelentem be ezt a történelmi tényt, és meghatott szívvel gondolok és gondol az egész magyarság mindazokra, akiknek érdeméből egy új, igazságosabb helyzet előállott. Meghatott szívvel gondolunk azokra, akik húsz esztendő alatt odakint, a csonka határon túl vérükkel és könnyeikkel segítettek a magyar feltámadáshoz. […] Kedves Hallgatóim! Hallgassák meg az új határt, amelyet a rádió nagy vonalakban abban a percben, amidőn Bécsből az első közlés megérkezett, már világgá szórt, de amelynek pontos vonalát most be fogom diktálni, és még egyszer el fogom ismételni, hogy idejük legyen elővenni a térképet, és arra berajzolni azt az új határt, amelyért húsz esztendeig éltünk, dolgoztunk, harcoltunk és szenvedtünk. […] Most egy percre álljon le minden munka, és egy imával teljes csöndes gondolattal köszönjük meg a Magyarok Istenének, hogy megértük a mai órát!”
Ezután egyperces adásszünet következett, majd felhangzott a Szózat. 1940. augusztus 30. volt.
Egy 35 éves hallgatóhoz a Balaton partján érnek el a rádióelnök-igazgató mondatai. A gyermekkorát Kolozsvárott töltő, Cs. Szabó László néven publikáló írástudó úgy emlékezik: „…délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet! Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. […] Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. […] Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfa kereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír a szívemig ért.”
Összesen 43 541 négyzetkilométer, 2,633 millió lakos. Az egész Székelyföld, Kolozsvár és környéke, Kalotaszeg legnagyobb része, a történelmi Partium, Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Máramaros megyék, Nagyvárad és környéke, Szatmárnémeti és Szatmár megye. A román csapatok 14 nap alatt kötelesek kiüríteni ezt a területet. A magyar egységek és hatóságok bevonulása 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor kezdődhet meg. Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-i dátummal Gödöllőn bocsátja ki hadparancsát.
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Feljegyzik: legelsőként Csenger térségében Király Béla főhadnagy lép a trianoni határ túloldalán a visszatért földre…
A bevonuló csapatok Nagyváradtól Háromszék délkeleti csücskéig tomboló lelkesedésben, megrázó és megható jelenetek közepette, virágszőnyegen vonulnak be a visszatért észak-erdélyi falvakba és városokba. Kós Károly így írja le azokat a mámoros napokat: „Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot. Láttam és mindenki látta őket, és virágokkal borította őket, és ölelte őket, és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük, és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” Tamási Áron pedig a rádióban beszél a hazatért Ábelről: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Bánffy Miklós a Romániai Magyar Népközösség elnökeként szeptember 2-án az alábbi nyilatkozatot teszi közzé: „Adjuk bizonyítékát ebben a történelmi órában annak, hogy mi, magyarok mindenütt és minden körülmények között meg tudjuk őrizni azt a férfias fegyelmet és magyar méltóságérzést, amelyről mindenkor tanúbizonyságot tettünk! Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély! Csak így maradunk méltók Erdély földjéhez.”
A román és a szász lakosság (42,7, illetve 3,6 százalék) csendben, viszonylag passzívan fogadja és viseli a magyar örömünnepet. Mindössze két Szilágy megyei községben, a később – nem csekély mértékben a magyarellenes román propaganda hatására – közismertté lett Ippen és Ördögkúton történtek halálos áldozatokkal járó atrocitások. Amelyekkel kapcsolatban alighanem az eseményeket feldolgozó, 2007-ben elhunyt nagyszerű erdélyi riporter-szociográfusnak, Beke Györgynek kell igazat adnunk: „A korabeli hadijelentések arról szólnak, hogy tűzpárbaj alakult ki a román franktirőrök, lesből tüzelő gerillák és a magyar csapatok között, ennek során huszonnégy honvéd elesett, a magyar csapatok pedig megtorolták hátbatámadásukat (Ördögkút, Szilágyipp).” Az ördög kútját persze ennél jóval mélyebbre ásták: román emlékművek, „elemzések”, tanulmányok sora szól máig „a fasiszta Horthy-csapatok mészárlásairól”.
A második bécsi döntés következtében létrejött, azóta is „kis magyar világként” emlegetett négyesztendős magyar államhatalom Észak-Erdélyben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az akkoriban 1,3 milliós magyar közösség számára. Nemcsak a többek között Beke György által is kifejtett gazdasági, szellemi-kulturális és lélektani hatások, hanem az általános felszabadultság, bizakodás és társadalmi-élettani reneszánsz hét és fél évtizednyi erőt adó tényezőinek szempontjából is. Látványosan igazolva Für Lajos 2000-ben leírt tételét: az államjogi értelemben is az anyanemzethez tartozás képes megnyugtatóan garantálni egy-egy nemzetrész megmaradását, önazonosságának szabad, maradéktalan érvényesítését. És végül, de távolról sem utolsósorban: a 75 esztendővel ezelőtti eseménysor – a többi visszacsatolással együtt – meghozta az egyetemes magyarságnak azt, amiben a huszadik század során még egyszer, 1956 varázslatos napjaiban lehetett része: azt, amit legújabb kori történelme során oly fájdalmasan hiányolnia kellett: a siker élményét. Hogy e sikernek mi volt az ára, az már más lapra tartozik.
Magyar Idők (Budapest)

2016. március 24.

Női szemmel a kincses város
„A Kolozsvárral való viszonyom olyan volt, mint a párválasztás” – mondta el a háromszéki származású Györgyjakab Enikő színművész az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában tartott, Kolozsvár női szemmel című kerekasztal-beszélgetésen. 
Az EME Bölcsészet- Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya által szervezett rendezvényen Egyed Emese költő, egyetemi tanár vendége volt Horváth Anna, a kincses város alpolgármestere, Szabó Lilla, a Kolozsvári Magyar Napok programigazgatója, Virág Erzsébet, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség közép-erdélyi alelnöke és Györgyjakab Enikő színművész.
Virág Erzsébet elmondta, ötödikes korától lakója a kincses városnak, akkoriban a csatornázási munkálatokat javarészt a nagyapja vezette. Gyakran jártak a Széchenyi téri piacon, ami akkor a mostani szobor és örökmécses helyén volt. Végül Cs. Szabó László Város a Szamosnál című versét olvasta fel, szemléltetve Kolozsvárhoz való viszonyát.
Horváth Anna elmondta, neki nem adatott meg, hogy Kolozsváron szülessen, gyermekkorában a kincses város elérhetetlen, de álomszép helynek számított. Azt is elárulta, hogy egy tömbházban nőtt fel Csíkszeredában Bogdán Zsolttal, aki ma a kolozsvári magyar színház színművésze. Az alpolgármester elmondta, Kolozsvárra ment férjhez, a családalapítással kapcsolódott be a város magyar közösségének életébe.
Szabó Lilla tréfásan megjegyezte: a meghívottak közül három-egy arányban Székelyföld nyert, hiszen maga is onnan származik, a háromszéki Zabolán nőtt fel. Elmondta, első kolozsvári élménye az egyetemi felvételije volt, az egyetemi évek meghatározóak voltak számára, ekkor tett szert ugyanis baráti körére. Hozzáfűzte, 2008-ban költözött vissza Kolozsvárra és 2009-ben már elkezdett dolgozni a Kolozsvári Magyar Napok szervezőcsapatában.
Györgyjakab Enikő elmesélte, 16 éves volt, amikor először meglátta a kincses várost, és hogy sokáig kihívás volt számára, szentgyörgyi vagy pedig kolozsvári. „Aztán rájöttem, hogy én most már kolozsvári vagyok” – mondta a színésznő.
A közönség soraiból érkező kérdésre, hogy mennyire volt nehezebb nőként érvényesülni a szakmájukban, a meghívottak szinte egyhangúlag úgy nyilatkoztak, nem származott ebből hátrányuk. Virágh Erzsébet kifejtette, pedagógusként sosem volt baja abból, hogy nő, sőt az egyik iskolában, ahol férfikollegák voltak többségben, egyenesen a tenyerükön hordozták.
Horváth Anna úgy fogalmazott, nőként bizonyos dolgok sokkal könnyebben mennek, hiszen könyebb emberi kapcsolatokat teremteni. Szabó Lilla szerint a magyar napok szervezésében jól kiegészítik egymást a férfi, illetve női szempontok, csak kivételes esetben alakul ki vita emiatt.
Györgyjakab Enikő hozzátette, szembesült már a színésznőkkel szembeni előítéletekkel, ugyanakkor átalakulóban van, hogy mit gondol a társadalom a nőkről – ebben a tekintetben szerinte a Székelyföldön picivel rosszabb a helyzet, mint Kolozsváron.
Kiss Előd-Gergely. Krónika (Kolozsvár)

2016. június 4.

Trianon: a vadszőlő palást
Problémák, kultuszok és dühök a békeszerződés évfordulóján
Kilencvenhat évvel ezelőtt írták alá a trianoni békediktátumot. Ha azt hisszük, már mindent tudunk a témáról, nagyot tévedünk, állítja történész szerzőnk. Helyén kezeljük-e nemzeti tragédiánkat, és – ha a történészszakmán múlik – mit fogunk tudni, gondolni róla 2021-ben?
Trianon valami másnak a neve.
„Strada Samuil Micu numárul sase / s pirosló vadszőlő palástja / földig a hosszú falon / de más ugye más volt a neve / mikor elengedte vézna gyermekkezem a halál / s az udvaron őszi virágkapu várt rám / a piruló feltámadóra?” – írta Cs. Szabó László keveset idézett, Álmatlan éj című versében, amelynek kántálásszerű felsorolásai egyszerre reflektálnak az elveszített Erdélyre, a gyerekkor elsüllyedt Kolozsvárjára, a hetvenes évek román nemzeti kommunista diktatúrájának mindennapjaira.
Nem biztos, hogy lehet mindezen szempontoknak közös nevet adni: a veszteség, az emlékezés, a történeti feldolgozás szempontjait beszuszakolni „Trianon” fogalma alá. Bár jelenleg a Kárpát-medencében csaknem tízszer annyi első világháborús emlékmű van, mint trianoni (Somfay Örs 2012-es doktori dolgozata szerint csaknem 3500 első világháborús emlékmű áll szemben nagyjából 430 trianonival), mégis a centenáriumi ünnepségek ellenére az az érzésünk, hogy Trianon emléke elfödi az első világháborúét.
Dühítő bonmot-k
Mert a békeszerződés az évtizedek során nevet adott minden rossznak. Hiszen a közvélekedés is egyszerre ért sok mindent, amikor Trianonról szól. A Monarchia és benne a történelmi Magyarország összeomlását. A nemzeti identitás válságát. Ahogy a XVIII. század vége óta csaknem egyeduralkodó nyugati típusú modernizációs projekt megfenekleni látszik. A csalárd Nyugattól a Kelet felé való fordulást. A rokontalanság és a nyelvi elszigeteltség frusztrációját és az idegenség miatt Magyarországra mért büntetést, a herderi jóslat beteljesedését. A nemzeti katasztrófa XVI. század óta kísértő rémét. A magyar politikai elit által a térségben elsők között beindított nemzeti szuverenitásra törekvés ellenünk fordulását. A legalább Wesselényi óta szintén fenyegető szláv harapófogóba szorulást. A XIX. századi liberális, sőt a korai demokrata paradigma végét a magyar politikai gondolkodásban. A forradalmakat. A terrort. A veszteséget. A XX. századi ősbűnt, amely az első volt a kirablások, elűzések, állami diszkriminációk hosszú láncában.
És csak valahol sokadik szempontként a békeszerződést magát, a történeti eseményt.
A történészek, társadalomkutatók általában kétségbeesetten konstatálják a fogalmi tisztázatlanságok, a szintek, fontos és érdektelen szempontok keveredését, a politikusok köztörténeti beavatkozásait; újabb és újabb lánglelkű szózatokat intéznek a nemzethez/társadalomhoz vagy az adófizetők közösségéhez: differenciált történelemszemléletre szólítanak fel.
Sajnos ez nem fog menni. Mert nem mehet.
Persze dühítőek azok a jónak tűnő – ám épp a lényeget elfedő – bonmot-k, amelyek szerint „Magyarország csak magával határos”, vagy finomítva: „a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe” – hiszen ez így volt már az idők kezdete óta. A magyar nemzeti tömb nem töltötte ki a rendelkezésére álló állami kereteket. De a közvélekedés mindig is előnyben részesítette az egytényezős magyarázatokat, ezen kár sopánkodni. És a „politikusok ne szóljanak bele” kezdetű mondatoknak is akkor lesz majd csak értelmük, ha már a választókban nem pendít meg semmit Trianon. Amíg nem így lesz, a politikusok beszélni fognak róla. Javulás akkor várható, ha abbahagyjuk az öngyilkos méricskélést: nem Trianon, vagy… Hanem: Trianon, és… Ha értjük és elismerjük más szenvedését, és nem játszmaként kezeljük történelmünket.
Forradalmak
Fontos meglátnunk, hogy 1918 és 1920 között Magyarországon forradalmak és Trianonok (impériumváltások) zajlottak – egymással nem is feltétlenül szoros kapcsolatban. A politikai összeomlás mellett lezajlott egy katonai is: először kint a frontokon, majd a hadügyi igazgatásban. Nem volt, aki vezesse, majd aki leszerelje a katonákat, akiknek esetében a „nem akarok katonát látni” nem(csak) pacifizmus volt, hanem a közrend fenntartásának eminens vágya is. A frontokról hazaözönlő katonák sok helyütt törtek fel boltokat, vertek meg jegyzőket, vagy a helyi lakosokkal karöltve gyújtogattak és fosztogattak. A különböző városi nemzet- és népőrségek felállításának a közrend fenntartása legalább annyira oka volt, mint a felkészülés egy invázióra. Sőt ahogy Kiss Balázs 2008-as kitűnő tanulmányából kiderült: a felföldi Nyitrán 1918 decemberében a helyi magyar elit azért fogadta el ellenállás nélkül a bevonuló csehszlovák katonaságot, mert még őket is jobbnak tartották a fosztogató katonáknál. Egy fiatal helyi szlovák lelkész meg lapjában a helyi zsidó polgárság ellen uszított, mert róluk valószínűsítette, hogy megszerveznék a magyarpárti ellenállást. A fiatal, magyarul egyébként jól beszélő katolikus papot Jozef Tisónak hívták, és alig két évtized múlva a független Szlovákia államfője lett.
Az őszirózsás forradalom időszaka nagyságrendileg ugyanannyi erőszakos halálesettel járt, mint a vörösterroré. Bár nem feltétlenül központilag szervezett, tudatos represszióról volt szó, mint 1919-ben, de Tisza István halálától kezdve a Schönborn-birtokok védelmében vezényelt sortűzön át a magyar repülőgépek által Facsádon lebombázott román parasztokig és a politikai leszámolásokig minden azt jelezte: a háborús erőszak eljutott a hátországba, és a lövészárkok brutalitása megjelent a köztereken is. Ez azért sem volt nehéz, mert – bár ezt a magyar történetírás eddig nem nagyon hozta szóba – az osztrák–magyar haderő is keményen bánt a civil lakossággal a Balkánon, és a háború utolsó évében a hátországban begyűjtési feladatokkal több katona volt megbízva, mint frontszolgálattal: erőszakos ellátmánykiegészítéssel kapcsolatban volt tehát tapasztalat bőven.
A katonai összeomlás mellett azonban legalább ugyanilyen fontos a gazdaságé: a korona mélyrepülésével, a felülbélyegzésekkel, az ipari termelés zuhanásával.
A világháború ideje alatt az osztráknál és a németnél jobban teljesítő magyar közellátás összeomlása pedig olyan tény, amely a külföldi diplomáciai jelentésekben vagy a közigazgatás Budapestre küldött, kétségbeesett üzeneteiben legalább olyan súllyal bírt, mint egyes területek hovatartozása. Az, hogy Budapestnek vagy a nagyvárosoknak jusson-e szén vagy krumpli, adott esetben sokkal többet nyomott a latban, mint az országot uraló politikai rezsim természete.
Okok
Ha vannak okai a magyar határok végleges kialakulásának, abban talán része van a magyar nemzetiségi politika 1867 és 1918 közötti évtizedeinek, de döntő érvényűnek csak bajosan lehet tekinteni a múlt hibáit. A magyar határok nagyhatalmi szándékok eredményei voltak. A Monarchia egykori területeiből remélték kistafírozni a nemzeti kisállamok szövetségi rendszerét a háború után, hogy azok ellenállhassanak a német és az orosz nyomásnak is. A határok helyszíni kialakításában (miért ott, és nem harminc-ötven kilométerrel keletebbre, délebbre, északabbra) a vasútvonalaknak volt döntő szerepük: ez a „geostratégiai illúzió” és a vasutak túlzott fontosságához kapcsolódó elképzelések formálták Magyarország határait. A békekonferencián való magyar szereplésben pedig a hiányé volt a kulcsszerep: az 1919 januárjában megnyílt békekonferencián csaknem egy évig nem volt hivatalos magyar képviselet. Bár az amerikai és angol unitáriusok némelyik személyisége jelezte a kialakuló magyar határokkal kapcsolatos fenntartásokat és problémákat, de akciójuk hatóköre minden tekintetben korlátozott maradt.
Ebben az egy évben döntöttek a magyar határokról (már 1919 márciusára), aláírták a Németországgal, az Ausztriával és a Bulgáriával kötött békét, és az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát. Egyszerűen túl sok mindennek kellett volna megváltoznia ahhoz, hogy a magyar gondokat újra napirendre vegyék, és erre kevesen voltak hajlandóak egy, a békekonferencia problémakatalógusában jóakarattal is csak ötöd- vagy hatodrendű problémát jelentő ország kedvéért. Ez számunkra nyilván fájó megközelítés volt, de az adott helyzetben tanácsosabbnak látszott elfogadni a magyar politikai elit tagjainak. A dilemma világos volt például Teleki Pál, a békeküldöttség fődelegátusa számára is: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt [a békeszerződést] írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat meghoznám, de a legtöbben nem” – írta mesterének, Lóczy Lajosnak 1920 márciusában.
Trianon – 100
Mi újat lehet még elmondani a békeszerződésről? Nagyon-nagyon sokat. Egyrészt a békeszerződésről hosszú évtizedeken át csak egyféleképpen lehetett beszélni Magyarországon. A két háború között így, 1945, de főleg 1947–1948 után meg csak úgy. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer ne tudott volna a határon túli magyarokról, vagy a korszak történészeinek ne lettek volna ismereteik arról, mi történt. A hatvanas-hetvenes évektől aztán a magyar történettudományban megjelentek olyan művek, amelyek immár nyíltan beszéltek a történettudomány Trianonjáról: L. Nagy Zsuzsa 1965-ös könyvétől (A párizsi békekonferencia és Magyarország, 1918–1919) kezdve Ormos Mária (Padovától Trianonig), Raffay Ernő (Erdély 1918–1919-ben, 1987), Jeszenszky Géza, Ádám Magda, Zeidler Miklós, Litván György, Romsics Ignác és mások műveiig, forráskiadásaiig hosszú a sor. Mára tekintélyes korpusz gyűlt össze a témakörben, ennek ellenére bizonyosan lehet még újat mondani.
A Magyar Tudományos Akadémia 2009 óta jelentős összegekkel támogatja a nemzetközileg is számottevő tudományos projektek elindítását az MTA Lendület programja keretében. Jelen sorok szerzője 2016-tól kapott lehetőséget arra, hogy a Trianon: kontextus, lokalitás, régió munkacímű projekt keretében felállíthassa saját, Trianon – 100 elnevezésű kutatócsoportját másfél tucat munkatárssal, és öt éven keresztül 150 millió forint támogatással a békeszerződés történetének új, eddig nem (kellőképpen) feltárt oldalait minél szélesebb közönségnek mutassa be.
A program négy pillérre épül: a történelem iránt érdeklődők számára minden bizonnyal a legunalmasabb a diplomáciai okmányok kiadásának ügye. Számos olyan dokumentum magyarra fordítására és közzétételére készülünk, amelyek új megvilágításba helyezhetik a nagyhatalmak (Olaszország, az Egyesült Államok és Japán) és az utódállamok béke-előkészületeit, a békekonferencián folytatott tevékenységét. A magyar társadalom és a háborús összeomlás elnevezésű projektben a közellátás kérdései, a háború utáni erőszak és a lokális impériumváltások állnak majd a kutatás középpontjában. Időben elhúzódó folyamatról van szó: míg az utcanévtáblák cseréje néhány nap alatt megtörténhet, új hivatalnokokat is lehet hetek-hónapok alatt találni, a gazdasági hegemónia átvétele, a társadalom szövetének megváltoztatása évekbe-évtizedekbe is telhet.
Trianon árvái
E fejezetnek kulcsfontosságú része a menekültek kérdése. 1918 és 1924 között a hivatalos statisztikák szerint csaknem 350 ezer, ám valójában több mint 400 ezer menekült kerekedhetett fel, és hagyta el az utódállamokat. Integrálásuk története, politikai opcióik, egyesületeik, emlékezéskultúrájuk a magyar történelem mindeddig elmondatlan fejezete. Az egyetlen róluk készült feldolgozás amerikai magyar történész munkája, amely több mint harminc éve jelent meg. A menekülteket sokan a vagonlakókkal azonosítják, holott többségük nem vasúti teherkocsiban lakott; középosztályi tömegnek láttatják őket, holott nem csak azok voltak közöttük. És még kevesebbet tudunk etnikai vagy felekezeti hátterükről – mintha a magyar zsidóság lapjai is tartózkodóak lettek volna menekült hitsorsosaik történetének bemutatásában. Vajon miért?
A kutatás harmadik fejezete a megszilárduló határok vizsgálata: hogyan alakította át az új határ az ott élők mentális térképét, gazdasági viszonyait; mikor állt fel a fejekben is a határ; hogyan szankcionálta az állam a határátlépést, a csempészetet; hogy regenerálódott a házassági piac. Ezek mind olyan kérdések, amelyek közelebb hozhatják a határváltások hétköznapi tapasztalatait. Bizonyos értelemben ide tartozik a határváltások közép-európai kontextusának vizsgálata: hogyan jöttek létre, maradtak fent, majd tűntek el azok az átmeneti államok a régióban, Fiumétól a Lajtabánságon át Vilniusig, amelyek talán többet jelentenek múló egzotikumnál? Hogyan reagáltak rájuk a helyi elitek, a nagyhatalmak? Milyen elképzeléseik voltak saját szerepükről, az önrendelkezésről; miért maradt fent hosszú időn át az egyik, és miért tűnt el a másik? Végezetül a Trianon a magyar társadalom emlékezetében című fejezetben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy a történetírásban, a politikai gondolkodásban, az irodalomban (nem csak a magas irodalomban; legalább ennyire érdekes a ponyva világa is), a művészettörténetben (a most létrejövő emlékművek vajon modelleket követnek-e, illetve mi a helyük egy-egy település szövetében, kik az aktorai a felállításnak?) és a magyar társadalomban hogyan jelenik meg a békeszerződés – ez utóbbit főleg a szociológia módszereivel fogjuk vizsgálni.
Amikor a kutatás 2021-ben véget ér, minden reményünk meglehet arra, hogy olyan, legalább nyolc-tíz kötetből – forrásközlésből és monográfiából – álló korpusz jöhet létre, amely hosszú időre meghatározhatja a korszak kutatását, és eltörli a történettel kapcsolatos hiányokat. És ezzel a magyar történettudománnyal szemben gyakorta megfogalmazott szemrehányás – „Trianonnal nem foglalkoznak a történészek” – minden bizonnyal érvényét veszti.
Ablonczy Balázs
Magyar Nemzet

2016. augusztus 17.

KMN – Megidézték Kuncz Aladár alakját
A méltatlanul elfeledett erdélyi író, Kuncz Aladár unokahúga, Máthé-Szabó Magda kötetben megjelentetett emlékiratait mutatták be kedden délután a 7. Kolozsvári Magyar Napok keretében.
„A könyv Kuncz Aladár életének megismerése szempontjából alapvető mű, de egy polgári család mindennapjait is megismerhetjük általa" – összegzett H. Szabó Gyula, a Emlékirat – Életképek Kolozsvárról, Kunczékról és más családokról című kötetet gondozó Kriterion Könyvkiadó igazgatója.
A Kriterion és a Kincses Kolozsvár Egyesület közös rendezvényének a Bánffy-palota udvara adott otthont, H. Szabó a szerző fiával, Jancsó Miklóssal, és annak feleségével, Rekita Rozáliával, valamint a kötet gondozójával, Székely Melindával beszélgetett. Kezdésként H. Szabó Gyula elmondta: az emlékirat nem a nyilvánosságnak készült, Máthé-Szabó Magda egyetlen olvasóhoz, fiához írta. „Címe sincs a műnek, a címet és alcímet Székely Melindával közösen adtuk" – magyarázta.
Szerinte olyannyira magánhasználatra készült a kézirat, hogy akár terápiajellege is lehetett a szerző számára. „Szép, kulturált írás, egy értelmiségi feljegyzései, nincsenek benne stiláris bravúrok, és a Kuncz családról van benne szó" – tette hozzá H. Szabó. Kuncz Aladár népes családban nőtt fel, a család legfontosabb tagja Vilma, Máthé-Szabó Magda édesanyja volt, ő fogta össze a családot, a Majális (Republicii) utca 5 szám alatt laktak Kolozsváron, amelyet ma Györkös Mányi-emlékházként ismerünk.
Újabb részletek az íróról
Jancsó Miklós elmondta, édesanyjának szívügye volt a Kuncz-hagyaték. Életét három ember határozta meg: Kuncz Aladár, Cs. Szabó László író és természetesen az ő édesapja. Hozzáfűzte: a Kuncz hagyaték egy része a Petőfi múzeumban található, a többi pedig nála. „A Kuncz-hagyaték kicsi, mert Kuncz Aladár nem szerette a tárgyakat, alig mAradt utána néhány holmi" – magyarázta. H. Szabó Gyula szerint viszont meglehetősen gazdag a hagyaték.
Székely Melinda elmondta: Máthé-Szabó Magda rengeteg olyan levelet idéz az emlékiratban, amelyeket Kuncz franciául írt neki, ezeket ő maga fordította magyarra. A könyvből Rekita Rozália olvasott fel részleteket, amelyekből H. Szabó Gyula szerint olyan adalékok is kiderülnek, amelyek korábban nem voltak ismertek. Az emlékiratból kiderül például, hogy Kuncz végzetesnek bizonyuló betegsége napra pontosan 1931. március 15-én este kezdődött. Aznap hétfő volt, Kuncz Aladár pedig két nap múlva, szerdán fejezte be a Fekete kolostort. Még megérhette az első pozitív kritikákat, de a közönségsikert már nem.
Merni, kísérletezni, akarni!
Az Erdélyi Magyar Filmszövetség füzetsorozatának Rendezői Beszélgetések című indítódarabját mutatták be kedden délután a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A Bocskai-házban tartott könyvbemutatón a Művelődés Műhelyében megjelent kötet felelős kiadója, Szabó Zsolt beszélgetett a szerzővel, Lakatos Róbert Árpáddal
A Rendezői Beszélgetések címmel megjelent interjúkötetben négy országból összegyűjtött filmrendezők keresik a választ arra, hogyan lehet történeteket elmondani dokumentarista környezetben. Lakatos olyan rendezőkkel beszélgetett, akik 2000 után kezdték el munkásságukat, vagyis a kortársaival, hiszen, mint fogalmazott, így hitelesebb, mélyebb beszélgetés alakulhatott ki. Lakatos magyar, szlovák, román és cseh rendezőkkel (sorrendben: Bollók Csaba, Fliegauf Benedek, Pálfi György, Nemes Gyula, Kerekes Péter, Prikler Mátyás, Zuzana Liová, Iveta Grófová, Cristi Puiu, Jan Gogola, Almási Tamás, Mundruczó Kornél) beszélgetett, az utolsó két interjúalanyt pedig „kakukktojásnak" nevezte, mivel nem dokumentumfilmekkel váltak elismertté.
A kötet elsősorban a feltörekvő, amatőr filmrendezőknek vagy egyéb filmes szakmabelieknek szól, hangzott el a könyvbemutatón, hisz olyan dolgokat mutat be, amit nem lehet tanítani, de mindenképp érdemes számba venni. A szerző kiemelte, a könyv üzenete: „Merni kell, kísérletezni, és akarni kell!" Hozzátette, a füzetsorozat következő kötetét még idén szeretnék megjelentetni, ebben újabb rendezőkkel készült beszélgetéseket olvashatnak majd az érdeklődők az „életről, filmről, etikai tartásról".
Karácsonyi Tímea, Kiss Előd Gergely
Krónika (Kolozsvár)

2017. január 12.

Díszalbum készült a váradi nyomdászatról
Az Országos Széchényi Könyvtár, az Argumentum Kiadó és a Várad kulturális folyóirat bemutatják a „Tipográfia régtől fogva…” A nagyváradi nyomdászat 450 éves története című díszalbumot január 22-én, a magyar kultúra napján, 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.). A megjelenteket köszönti: Szűcs László, a Várad főszerkesztője. A kötetet bemutatja és a kötet szerkesztőivel beszélget Lakatos Attila történész. A kötet a helyszínen kedvezményesen megvásárolható.
Nagyvárad felbecsülhetetlenül gazdag történelmében egyedülálló módon váltakoztak a virágzás és a hanyatlás időszakai. A várost tatár, török, kuruc és labanc egyaránt dúlta, várát belharcok több ízben pusztították, aminek köszönhetően a település maga is majdnem teljességében elpusztult, fényes emlékét, dicső múltját kövei nem, vagy alig őrizték csak meg.
Ezért lehetséges – mint Cs. Szabó László is megjegyezte –, hogy az Árpád-kori sírhely jövevénynek látszik a pár száz éves, de ódonabbnak tűnő partiumi és erdélyi testvérvárosaihoz képest.
Nagyváradon 1565 év végére datálható az első nyomda, amiről hiteles forrásunk fennmaradt. Az azóta eltelt 450 esztendőnek helyi nyomdászatáról átfogó, illusztrált könyv mindmáig nem készült, a legutóbbi, Naményi Lajos által írt monografikus igényű összegzés is immáron 115 éves.
E hiány pótlásának igénye hívta életre e díszalbumot, mely öt igényes tanulmányban közel öt évszázadot igyekszik átfogóan bemutatni, időben egészen a második világháborúig menően vizsgálni a nagyváradi nyomdászat történetét, helyzetét, jeleseinek feltáratlan életművét.
Mindezt kiváló képanyag kíséretében, melyek közül több nyomtatvány és kortörténeti dokumentum most első ízben kerül publikálásra, bemutatásra.
A kötet szerzői: Bánfi Szilvia könyv- és nyomdászattörténész, Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK), Boka László irodalomtörténész, az OSZK tudományos igazgatója, Emődi András levéltáros, könyvtörténész, Naményi Lajos (1868–1905) történész, V. Ecsedy Judit irodalom-, könyv- és művelődéstörténész, OSZK.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

2017. január 21.

A nagyváradi nyomdászat 450 éves története
2017. január 22-én, vasárnap 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.) mutatják be a „Tipográfia régtől fogva…” – A nagyváradi nyomdászat 450 éves története című kötetet.
A Várad kulturális folyóirat bemutatja az Országos Széchényi Könyvtár és az Argumentum Kiadó közös vállalkozásában megjelent a „Tipográfia régtől fogva…” – A nagyváradi nyomdászat 450 éves története (szerkesztette Boka László és Emődi András, OSZK–Argumentum, Budapest, 2016) című díszalbumot. A kötetet 2017. január 22-én, vasárnap 17.30 órakor a nagyváradi Sonnenfeld-palotában (Szigligeti Stúdió, Nagyvárad, Moscovei u. 3.) mutatják be. A bemutatón köszöntőt mond Szűcs László, a Várad főszerkesztője, a szerkesztőkkel beszélget Lakatos Attila történész.
A kötetről
Nagyvárad felbecsülhetetlenül gazdag történelmében egyedülálló módon váltakoztak a virágzás és a hanyatlás időszakai. A várost tatár, török, kuruc és labanc egyaránt dúlta, várát belharcok több ízben pusztították, aminek köszönhetően a település maga is majdnem teljességében elpusztult, fényes emlékét, dicső múltját kövei nem, vagy alig őrizték csak meg. Ezért lehetséges – mint Cs. Szabó László is megjegyezte –, hogy az Árpád-kori sírhely jövevénynek látszik a pár száz éves, de ódonabbnak tűnő partiumi és erdélyi testvérvárosaihoz képest. Nagyváradon 1565 év végére datálható az első nyomda, amiről hiteles forrásunk fennmaradt. Az azóta eltelt 450 esztendőnek helyi nyomdászatáról átfogó, illusztrált könyv mindmáig nem készült, a legutóbbi, Naményi Lajos által írt monografikus igényű összegzés is immáron 115 éves. E hiány pótlásának igénye hívta életre e díszalbumot, mely öt tanulmányban közel öt évszázadot igyekszik átfogóan bemutatni, időben egészen a második világháborúig menően vizsgálni a nagyváradi nyomdászat történetét, helyzetét, jeleseinek feltáratlan életművét. Mindezt kiváló képanyag kíséretében, melyek közül több nyomtatvány és kortörténeti dokumentum most első ízben kerül bemutatásra.
Szerzők
Bánfi Szilvia (1953–), könyv- és nyomdászattörténész, OSZK; Boka László (1974–), irodalomtörténész, tudományos igazgató, OSZK; Emődi András (1970–), levéltáros, könyvtörténész; Naményi Lajos (1868–1905) történész; V. Ecsedy Judit (1946–), irodalom-, könyv- és művelődéstörténész, OSZK.
erdon.ro

2017. február 26.

„Ma chère petite Madeleine” – a Kuncz-hagyatékról beszélgettünk Jancsó Miklóssal
Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda 1971-ben vetette papírra nagybátyjával, Kuncz Aladárral kapcsolatos emlékeit. Fia, a kézirat címzettje, Jancsó Miklós nyugalmazott színész, egyetemi tanár 2016-ban úgy döntött, hogy megjelenteti ezeket. A családi krónika elsősorban nem a Fekete kolostor szerzőjeként állítja elénk az írót, hanem megismerhetjük a budapesti szalonok kedvencét, a kolozsvári kávéházak elmaradhatatlan törzsvendégét, a külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyt, a charmeur, könnyed, tréfás kedvű, de ugyanakkor érzékeny és melegszívű Dadit. A Jancsó Miklóssal készült interjúnk a MÁSKÉP sorozatunk része.
Az egykori kolozsvári Petőfi utca 56. szám alatti ház szobáinak padlótól mennyezetig érő könyvespolcai roskadoznak a könyvek, kéziratok és emléktárgyak súlya alatt. A könyvszekrények közötti falrészek sem „üresek”: megsárgult metszetetek, fotográfiák, családi portrék és csoportképek között vezet az út a dolgozószobába. Jancsó Miklós színész, mint egyetlen örökös vette át édesapja, az irodalomtörténész Jancsó Elemér és édesanyja, Máthé-Szabó Magda hagyatékát, amelynek tetemes részét a Kuncz Aladár „anyag” képezi. Amint végigvezet a házigazda a szobákon már érzem, tudom, hogy itt nemcsak Kuncz Aladárról fogunk beszélgetni, hanem egy igazi  „interbellikus” családtörténetet jegyezhetek le, amelyben a Kuncz család mellett szó lesz a Szabókról, a Jancsókról, a huszadik század első évtizedeinek kolozsvári milliőjéről. Miközben a beszélgetésre készülődve helyet keresek a kamerámnak, a jegyzetfüzetemnek, a szemközti falon egy terebélyes családfát pillantok meg. Kérdő tekintetemre máris érkezik az eligazító válasz.
A Jancsó családé. Jancsó Simon 1613-ben kapott nemességet, ezt a családfát, amelyen minden Jancsót meg lehet találni 1947-ben, születésem után egy évvel készítette Köpeci Sebestyén József, a híres heraldikus. Ha megnézi a fa koronájának a legeslegtetejét, láthatja, hogy az a vékony ágacska középen, amely a metszet felső szélét bökdösi, én vagyok: Jancsó Miklós, született 1946-ban.
- Ez tehát az apai ág. Anyai ágon is nemesek voltak? Mármint a  Máthé-Szabók..
- Udvarhely környéki kisnemesek. Igazából, anyai nagyapám volt az egyetlen Máthé-Szabó. A család maga, amelyből származik csak a Szabó nevet viselte. Szabó Károly dédapám és Ferenczi Juliánna házasságából hat gyermek született: Margit, Ilona, Kata, Anna, Károly és Kálmán. Mikor Károly nagyapám egyéves volt, a dajkával sétálni küldték. Mivel estére nem érkeztek haza, keresni kezdték, s akkor tudták meg, hogy rokonuk, Máthé Pál tekintetes úr vette a gyereket dajkástól, és kivitte Bikafalvára. Dédapám azonnal lóra ült, és kilovagolt a birtokra. A kaput zárva találta, hiába dörömbölt, senki nem engedte be, így hát kénytelen volt gyermek nélkül hazatérni. Másnap Máthé Pál bikafalvi földbirtokos, aki dédanyámnak a sógora volt, mert Ferenczi Birinek, dédanyám nővérének volt a férje, bement Udvarhelyre, és kijelentette dédapámnak, hogy hajlandó a gyereket örökbe venni, s gyermektelen lévén, örökösévé tenni. A szülők beleegyeztek, nagyapám ott maradt Bikafalván, így lett nagyapámból Máthé-Szabó Károly. Itt végezte el az orvosi egyetemet Kolozsvárott, és feleségül vette Kuncz Elemérnek Vilma nevű lányát. Három lányuk született: Margit, Magda és Márta. Magda az édesanyám.
- Már első hallásra lenyűgöző a történet. A gazdag rokon elrabolja szegényebb sógorának a gyerekét...
- Nem úgy kell elképzelni, hogy Károly soha többé nem találkozott édes szüleivel, a nővéreivel és az öccsével. Máthé Pálnak nem volt gyermeke, annak idején bevett szokás volt az ilyen örökbefogadás. Érdekesebb azonban, hogy a nagy örökségből mi sem maradt Károly nagyapámra, annak ellenére, hogy Máthé Pál felesége, Biri néni híresen fösvény volt. Családi legendaként él a következő történet, amelyet a gyerekrablással együtt megírt a dédanyám első férjének, Beczássy Manónak a lánya, Beczássy Judit a Terebélyes nagy fa című családregényben: vendégek voltak ebédre, feltálalták a töltött káposztát, s mire minden vendég kivett egy darabot, csak egyetlen töltelék maradt a tálban. Az újabb kínáláskor - érthetően - ezt senki sem vette ki. Mikor a vendégek elmentek, Pali bácsi megjegyezte – Biri  lelkem, máskor csináltasson többet. Mire Biri mama – Látja  lelkem, még meg is maradt.
- Ez tényleg megesett? És akkor hova lett a sok kincs, nagy gazdagság, ha ilyen „takarékosan” éltek?
- Pali bácsi aláírt egy váltót, amely négyezer koronára volt kiállítva. Kezességet vállalt egy unokaöccséért, nem tudom ki volt az illető, édesanyám nem akarta elárulni. A lényeg, hogy mikor vissza kellett fizetni, kiderült, hogy az unokaöcs odahamisított még egy nullát, miután az öreg aláírta, és emiatt negyvenezer koronát kellett visszafizetnie Máthé Pálnak. Annak ellenére, hogy a csalás kiderült, nagyapám nevelőapja vállalta az adósság visszafizetését. Ráment a teljes birtok.
- Most már tényleg úgy érzem, mintha  egy Mikszáth regény kellős közepén járnánk... Noszty fiúk és Tóth Marik között...
- Ehhez még csak annyit fűzök hozzá, egyelőre, hogy  Károly nagyapám öccséből, Szabó Kálmánból is nagystílű ember lett, épp olyan dzsentri fajta, mint az apja volt. Regényt írt, újságokat szerkesztett, fuvarozó vállalata volt, később a pesti lovarda igazgatója lett. Költséges életmódot folytatott, életművész volt. Hahn Jozefát, Pepi nénit vette feleségül, aki nyolc évig várt rá, s aki mindenben tökéletes ellentéte volt. A házasság nem tartott sokáig, egy gyerekük született: Laci, akit ma mindenki úgy ismer, hogy Cs. Szabó László. Laci gyermekkorának nagy részét a Rózsa utca 6. szám alatt élte le, anyja testvérei nagy szeretettel vették körül. 1918 után Pestre költözött, és ezt követően már csak látogatóba jött haza. Én, az ötvenes-hatvanas években, Pepi nénihez jártam németet tanulni, és Pepi néni mindig a fia angliai leveleit mutogatta nekem, és el volt keseredve, hogy szegény Laci, milyen rettenetesen nehéz körülmények között él Angliában. –Egy istállóban, képzelje el, egy istállóban lakik – mondogatta kétségbeesetten. Hiába bizonygatta neki bárki is, hogy az az épület többszáz évvel azelőtt volt királyi istálló, és most már műemlék, Pepi nénibe nem lehetett lelket verni.
- Szóval az édesanyja, Máthé-Szabó Magda és Cs. Szabó László unokatestvérek voltak. Jól követem a családi szálat?
- Igen. Károly és Kálmán testvérek voltak, Magda és Laci unokatestvérek. Még ennél is fontosabb azonban, hogy Cs. Szabó László édesanyám első nagy szerelme volt. Erről az érzelméről többször beszélgetett nagybátyjával, Kuncz Aladárral, Dadival, ahogy őt a családban szólították. A levelezésükben is fennmaradt néhány utalás erre vonatkozóan. Dadi próbálta okos érveléssel meggyőzni a fiatal lányt, hogy hagyjon föl az ábrándjaival. Laci ugyanis már réges-régen nem élt Kolozsváron, amikor Magda még mindig az egykori házsongárdi temetői és botanikus kerti séták emlékéből éltette érzelmeit. „Tudom, hogy néha reményeket táplálsz elmúlt érzéseiddel szemben. Nem helyeslem ezt. Még a Te érzéseid sem születhetnek többé újra, és ami azt a fiút illeti, ő soha nem érezte Veled szemben a szenvedély szédületét. Különben nagyon okos fiatalember, sokat várok tőle. […] Szívesen tanácsolnám, hogy őrizd meg mint barátodat, mint szellemi társadat, akivel levelezhetsz. De még ebben sem látok semmi jót számodra. Ő egészen különböző természet, mint te…” 1931 januárjában, néhány hónappal a halála előtt írja Magdának ezt Kuncz Aladár, a séták óta pedig eltelt több mint hat év. Itt a magyar fordítását idézem a levélnek, de tudni kell, hogy ők franciául leveleztek egymással. Ez is mutatja, hogy milyen különös, egyedi kapcsolatuk volt, amelynek saját, külön nyelvet választottak. Édesanyám egyébként Kuncz hatására lett francia szakos.
- Milyen különös összefonódások. Én meg voltam győződve, hogy Máthé-Szabó Magda  nagybátyjába, Kuncz Aladárba volt szerelmes. Azt hittem ez a magyarázata annak, hogy csak jóval Dadi halála után, alig 1945-ben ment férjhez Jancsó Elemérhez.
- Anyám rajongott Dadiért, ez kiderül az emlékiratokból. De nem volt szerelmes belé. Dadi viszont, több mint valószínű, hogy szerelemmel szerette anyámat. Minden leveléből egy olyan mély érzelmi kötődés árad, hogy szinte hihetetlen. Végig egyengette anyámnak az útját egyetemi évei alatt, francia tanulmányi útra küldte, ízlését, műveltségét csiszolta, nem volt olyan dolog, amiben ne sietett volna anyámnak a segítségére. Gróf Teleki Ádám – akivel  Kuncz Aladár közeli, nagyon jó viszonyban volt –, akit én Marosvásárhelyen ismertem meg, amikor a Színművészeti Intézet hallgatója voltam 1964–68 között, a Tulipán vendéglőben mesélte nekem borozgatás közben, hogy – Kuncz  Aladár szerelmes volt édesanyádba. Akárhogy is volt, kettejük kapcsolatáról mindazt, amit anyám közölni szeretett volna velem, leírta az emlékirataiban.
- Ugorjunk vissza az időben oda, amikor Máthé-Szabó Károly elveszi feleségül Kuncz Vilmát, aki Kuncz Aladárnak a nővére. Hogyan alakul a család élete?
- Károly nagyapám, említettem már, hogy itt Kolozsváron végezte el az orvosi fakultást, egyébként Jancsó Ödön nagyapámmal évfolyamtársak voltak, van is egy közös fényképük orvostanhallgatókként, akkor még mit sem sejtették, hogy közös unokájuk lesz. A diploma megszerzése után elvette feleségül nagyanyámat és Erzsébetvárosra költöztek, rengeteget dolgozott, körorvos volt, törvényszéki orvos, otthon is rendelt, mindemellett hatalmas családi házat építtetett, megszülettek lányai, intenzív társasági életet is éltek, egyszóval minden a legnagyobb rendben és a legnagyobb természetességgel zajlott az életükben, amikor nagyapám alig harminchat évesen hirtelen meghalt. Tüdőgyulladásban. Nagyanyámnak a három gyermekkel vissza kellett költöznie Kolozsvárra. Máthé Pálék nem segíthettek rajta, mert nem volt pénzük, eladta hát az erzsébetvárosi házat, és visszaköltözött kislányaival édesapjához, Kuncz Elekhez, aki több mint 25 évig töltötte be a tankerületi főigazgatói tisztséget Kolozsváron, és a Majális utca 5. szám alatt lakott annak idején. Amikor ide költöztek, 1912-ben, anyám mindössze öt éves volt, ennek ellenére tisztán emlékszik az akkor még csak földszintes ház minden zugára. Édesanyja, az én nagyanyám, Vilma a legfiatalabb volt a három Kuncz nővér közül, őket öt fiú követte: Doli (Adolf), Dédi (Ödön), Dadi (Aladár), Nyuszi (Andor) és Laci. Amikor özvegy nővérük visszaköltözött az apai házba, akkor a fiúk nagyrészt már nem laktak odahaza. Doli bácsi, akire tisztán emlékszem gyerekkoromból, Küküllőkőrösön volt körjegyző, Dédi jogászprofesszor Budapesten, Dadi – főgimnáziumi tanár és a Nyugat köréhez tartozó szerkesztő, író – szintén  Budapesten élt, és a vakációit Franciaországban töltötte, csak Nyuszi és Laci tartózkodtak Kolozsváron. És aztán következett 1914, kitört az első világháború. Dolit és Lacit felmentették ugyan, de Dédi és Nyuszi a frontra kerültek.
- És Kuncz Aladár a noirmoutier-i internálótáborba.
- Valóban. Vakációzni ment. 1909-től kezdődően éveken keresztül minden vakációját, szabad idejét Franciaországban töltötte. Egyszerűen rabja lett a francia kultúrának, a francia nyelvnek. Akkoriban nagy divatja volt egyébként a „franciás” műveltségnek. Gondoljon csak Ady Endrére.
- Ha jól tudom,  Kuncz Aladár közeli barátságban volt Ady Endrével.
- Hogyne. Dadi  1903-ban került fel Pestre az egyetemre, ahol magyar-latin-görög szakot végzett, és az Eötvös Kollégium tagja volt, amelyet a francia École normale superieure mintájára alapítottak, itt kezdett el a francia nyelvvel és kultúrával foglalkozni, és rendszeresen olvasta Adynak a párizsi beszámolóit. Az Eötvös Kollégiumban olyan tanárok kezébe került, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Riedl Frigyes, s olyan kollégista barátok társaságába, mint Szekfű Gyula, Kodály Zoltán, Balázs Béla, Szabó Dezső, Benedek Marcell, akik európai kisugárzású életműveket alkottak az elkövetkezendő évtizedekben. Aztán később, a Nyugatosok között dolgozva személyesen is megismerte Adyt, akit valósággal bálványozott, és nemegyszer lumpolták át együtt az éjszakát. Az ilyen mulatozások közül egyetlen történet maradt fenn, amelyet Dadi bátyja, Kuncz Ödön, a jogászprofesszor jegyzett le, ugyanis azon az emlékezetes mulatozáson, amely hajnalig tartott, ő is részt vett. Nagyon érdekes, hogy Ady a fiúk édesapját, Kuncz Elek tankerületi főigazgatót is ismerte, ugyanis amikor Ady a zilahi alma mater diákja volt, a Kuncz fiúk édesapja főigazgatóként Zilahon teljesített szolgálatot. Kuncz Elek halálakor Ady részvétnyilvánító levelet írt Ödönnek, Dadi bátyjának. Dadinak nem írhatott, hisz ő a moirmoutier-i internálótáborban volt akkor. „Halálra döbbentő s emlékeztető igaz fájdalommal értesülök a nemes Kuncz Elek elhunytáról. Zilahon nekem rettegett, de első pillanattól kezdve szeretett főigazgatóm volt, mint diáknak később egyre jobban igazat kellett adnom magamnak, hogy gyermek szemmel is jól föl tudtam ismerni kivételesnek egy kivételes embert. Még közelebb csatolt hozzá, hogy két derék fiát mondhatom barátomnak, jóknak, igazaknak. Fogadják kérem e betegségem miatt talán későn érkező pár soromat a gyász és részvétfogadás szívességében. Mély tisztelettel Ady Endre”. Kuncz Ödön hagyatékában maradt fent a levél. Egyébként a Kuncz család létrehozott egy alapítványt, amely minden emléket összegyűjt, amely a család kiemelkedő tagjaival kapcsolatos, és Kuncz Magdolnának, az alapítvány vezetőjének áldozatos munkája segítségével nemsokára napvilágot lát a Kuncz Ödön memoár is, hisz nemcsak édesanyám, hanem Dédi bácsi is megrögzött naplóíró volt. Abban is majd rengeteg érdekes részletre akadhatnak a filológusok. Dédi bácsi nemzetközi hírű jogászként szintén kiemelkedő tagja volt a családnak, nemrég termet neveztek el róla a kolozsvári Sapientia egyetemen.
- Mikor halt meg Kuncz Elek? És mi történt halála után Kuncz Vilmával és leányaival, hisz ha jól értettem, akkor teljesen rá voltak utalva a családfőre.
- 1915 decemberében, tüdőgyulladás vitte el őt is, akárcsak nagyanyám férjét néhány esztendővel azelőtt. Vilma nagyanyám gondos ápolása hiábavaló volt. Amikor ágynak esett, kihívták Jancsó Miklós orvosprofesszort, a család régi jó barátját. Ő kétoldali tüdőgyulladást állapított meg, ez és a hatvankilenc év akkor a halálos ítéletet jelentette, a professzor meg is mondta. Egy hétig volt beteg, nem szenvedett, sejtelme sem volt, hogy milyen súlyos az állapota. 1915. december 9-én reggel hunyta le szemét örökre. Az unokák az ablakból nézték a gyászkocsit, amely az állomásra vitte a koporsót, hogy Kuncz Elemér akaratához híven Nagyváradra szállítsák felesége mellé, akinek korai halála után sosem nősült újra és egyedül nevelte fel nyolc gyermekét. Dadi, aki ötéves volt, amikor édesanyját elveszítette, és nem vehetett részt a temetésén, amikor Noirmoutier-ban megkapta az édesapja halálhírét hozó levelet, teljesen összeomlott. A Fekete kolostorban így elevenedik meg számunkra a történet, melyben összekapcsolja a gyerekkori veszteséget az internálótáborban érzett gyásszal: „Ablakon keresztül láttam az aranyozott gyászhintót, amelyen egyszer régen szegény anyámat elvitték. Ötéves kis gyerek voltam, s betegségem miatt nem mehettem temetésére. Csak az ablakhoz vittek ölben, s mikor a lovak elindultak, a kettős ablakon át harangszó hallatszott be... A kis noirmoutier-i templomhajón végigömlött a harangok zúgása, s én titokzatos lélekablakon át, elérhetetlen messzeségben új temetést láttam. Gyászhintó haladt lebegve előttem. A koporsó után négy fivérem ment, utánuk meg tömeg. Utolsó útjára kísérik apámat.”
- Hány éves volt akkor a Miklós édesanyja? Mi történt utána?
- Édesanyám, Magda mindössze hét éves volt 1915-ben. Utána egy elég nehéz periódus következett számukra. Vilma nagyanyám azonban nagyon talpresetten megoldotta a helyzetet. Kosztosokat fogadott, panziót vezetett, varrt, még novellákat is írt. Így telt el a háború. Dadi 1919-ben szabadult, de csak 1923-ban költözött haza Kolozsvárra, addig Budapesten élt, ugyanabban a Damjanich utcai Szappanyos penzióban, ahol a háború előtt is szobája volt, és ahol a Nyugatosok otthon érezték magukat, mert a penziót működtető két hölgy teljesen elkényeztette őket, még a kedvenc ételét is ismerték mindenkinek. Tanított, fordította Anatole France, Maupassant elbeszéléseit, gyakran szerepelt a Nyugat írói között is. Ekkor fordította le Gobineau A renaissance című művét is, amelynek egy példányát megkapta az én 16 éves anyám, aki vakbélműtét utáni lábadozását ágyban töltötte. Így szól Dadi ajánlása: „Magdának vigasztalásul. Most csak olvasgasd, később olvasd!”. Ekkor kezdődött a Dadi haláláig tartó intenzív baráti kapcsolatuk.
- Amely, gondolom, akkor erősödött fel, amikor Dadi végleg visszaköltözött Kolozsvárra.
- Visszaköltözése után, Kuncz Aladár ott lakott özvegy nővérénél a Majális utcában,  családtag volt elvégre. Úgyhogy napról napra, természetesen alakult ki az a lelki kötődés, amelyről beszélünk. Az igaz, hogy elég kényelmetlen körülmények között élt ott a nőtlen író a három lány és özvegy nővére lakásán. A lányok által elfoglalt szobákon kellett átmennie, hogy az ő kicsi szobájába lépjen. Persze, keveset volt otthon, a szerkesztőség,  akkoriban az Ellenzék szerkesztője volt, a munka, a kávéházi élet, ahol az írók találkoztak, de főleg az Óváry-ház, lefoglalták nap közben.
- A legendás Óváry-ház.
- Dadi jóformán minden estéjét Óváryéknál töltötte. Nagyon ragaszkodott hozzájuk, és többször elmondta, hogy mit jelentett az Óváry-ház az erdélyi magyarság szempontjából. Állította, hogy az Óváry-szalonnak nagy érdeme volt abban, hogy ő is itt maradt. Ezt el is hiszem, mert itt nagyon sok érdekes ember fordult meg, voltak rendszeres, mindennapi, valóságos családtagnak tekintett vendégek, de nem jöhetett Kolozsvárra valamilyen híres ember, aki az Óváry-házat elkerülte volna. Anyám ritkán ment el oda Dadival, csak ha nem voltak vendégek, rendszerint a délelőtti órákban, amikor Olga néni egyedül volt. Rendkívül finom, művelt, szelíd, halk asszony volt, teljesen ellentéte a férjének. Anyám nagyon kedvelte őt. Az Óváry-ház állandó vendége volt báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola is, aki mindenütt vezető szerepre törekedett, anyám emlékiratában erőszakos egyéniségként írja le, azt hiszem politikai, társadalmi és kulturális téren is beleszólt mindenbe. Mindenesetre érdekes és színes egyéniség lehetett, nem mindenki szerette, a fiatal Máthé-Szabó Magdát, aki Dadi unokahúgaként nyert bebocsátást a társaságba, mindig feszélyezte a vele való együttlét. A báróné nem mulasztott el egyetlen nyilvános szereplést sem, a marosvécsi helikoni napoknak  is állandó vendége volt, jobban mondva mindig a háziak között említették. Ha Pesten járt, a miniszterelnöki palotában vendégeskedett, jó barátnője volt Bethlen Margitnak. Dadi betegségének utolsó hónapjaiban a miniszterelnöki autó vitte Karolát a Herzog-klinikára a nagybeteg író látogatására.  A család, vagyis nagyanyám, anyám és lánytestvérei, de még Dadi bátyjai is az Óváry-társaságot hibáztatták Dadi életmódjáért, és azért, hogy nem fejezi be, illetve nem írja meg a tervezett könyvét a fogságáról. Ami igaz, igaz, halála előtt alig pár hónappal fejezte be a Fekete kolostort.
- És közben a tizenéves csitri felcseperedett, szép fiatal lány lett belőle.
- Hát van egy családi fotográfia: Kuncz Vilmát és lányait ábrázolja, Margitot, Magdát és Mártát. Egytől egyig gyönyörű lányok, sőt édesanyjuk, Vilma nagyanyám is még fiatal, szép asszony a képen. Dadit azonban a három lány közül Magdához húzta a szíve. Anyámat annak idején egy szépségversenybe is beválogatták, amelyet nem nyert meg, ötödik helyen végzett talán, és Dadi, aki azt hitte, hogy Magdácska vigasztalásra szorul, a szépség múlandóságáról tartott neki kiselőadást, addig, amíg anyám föl nem világosította, hogy mi sem érdekli őt kevésbé, mint egy szépségverseny. Aztán a család 1927-ben eladta a Majális utcai házat és átköltöztek a Fürdő utcába (ma Pavlov utca), a 6. szám alatti házba. A sors úgy rendezte, hogy Dadinak és Magdának egymás melletti szobákban kellett berendezkedniük. Mikor Dadi hazajött este, anyám félálomban is hallotta érkezését, és jó éjszakát kívánt neki. Ezt a szokását Magdának Dadi évek múlva is felemlegeti, amikor a franciaországi tanulmányútján tartózkodó egyetemista lánynak ír levelet: „Elhiheted, kicsit el vagyok hanyagolva. Ha korán jövök haza, senki sem mondja a szomszéd szobából: Bon nuit, jó éjszakát, Dadi. Szép álmokat. Bizonyára ezért vannak ritkán szép álmaim.” Dadinak egyébként mindig korán kellett kelnie, és mindig nagyon későn került ágyba. Az ő élete házon kívül folyt. Sok barát, ismerős, újságíróklub, a Palace bár, kávéház, ahol irodalmi megbeszélések voltak, este Óváryék – szóval intenzív társasági életet élt. Mindenki kedvelte. Ha valaki jött Pestről, vele biztos találkozott. Móricz Zsigmondot is ő kalauzolta Kolozsváron. Nagyon szerette az embereket, és azok is őt.
- Hihetetlen, hogy ez az életszerető, örökké aktív ember, akit imádnak a nők, és aki bárhova megy, mindenhol barátokra lel, alig néhány év múlva halálos beteg lesz.
- Hirtelen verte le a lábáról a kór. Még sikerült elküldenie Magdát Franciaországba, és franciául írt leveleivel úgy irányította, nevelte a fiatal lányt, mintha ott lett volna mellette. Egyébként ő kísérte el Magdát Grenoble-ba, és tervezte, hogy a tanulmányi év végén visszamegy, hogy megmutassa neki Párizst, de erre már nem futotta az idejéből, csak leveleiben hívta fel a figyelmet azokra a helyekre, ahova, szerinte, unokahúgának feltétlenül el kellett látogatnia. Magda hazatérése után, Dadi volt az, aki rögtön állást szerzett neki a gyulafehérvári katolikus fiúgimnáziumban, a Majláth Líceumban. Egy évig tanított ott édesanyám, Dadi ide címezte leveleit, amelyben a Fekete kolostor megírásának kimerítő hónapjairól ír.  A megbetegedés időpontjára anyám pontosan emlékezett, mert éppen Kolozsváron volt látogatóban. 1931. március 15-én este érte utól Dadit az első rosszullét, a család orvost akart hívatni, de ő elhárította azzal, hogy rossz előérzete van, ez a bajnak csak a kezdete, és neki be kell fejeznie a Fekete kolostort. Egy hét múlva befejezte, kézzel írta az egészet, alig van javítás a kéziratban, az íróasztal, amelynél dolgozott ugyanaz, mint amelynél később anyám megírta emlékeit.
- Mivel diagnosztizálták?
- Rák. Családi betegség. Attól a pillanattól kezdve, Dadi állapota rohamosan romlott. Budapestre vitték, a Herzog klinikára. Innen írta anyámnak utolsó leveleit, amelyek most is könnyeket csalnak akárki szemébe. Ilyen mondatok vannak bennük: „A betegség olyan, mintha az ember külön világba menne harcolni. De legalább, ha visszatér, mind nagyobb az öröme a világban és azokban, akiket szeret. És tudod, kicsim, hogy ezek között első helyen vagy Te.” Vagy a legutolsóban:  " Ma chère petite Madeleine, ne t’inquiète pas pour ton pauvre Dadi. Kedves, kicsi Magdám, ne nyugtalankodj a te szegény Dadidért..."Egyetelegyszer találkoztak még, anyámnak sikerült meglátogatnia a klinikán, azok már az utolsó napjai voltak, csonttá volt fogyva, teljesen legyengült, a fájdalomcsillapítók és altatók hatása alatt volt. De még mindig reménykedett, élni akart, nagyon. 1931. június 24-én halt meg. A temetés után anyám, hogy fájdalmán enyhítsen, hogy lefoglalja magát valamivel, hogy mégiscsak érezze Dadi közelségét, a hagyatékot, a kéziratokat próbálta rendszerezni, és az íróasztal fiókjában, amelynél a Fekete kolostor íródott, megtalálta az összes Dadihoz címzett levelét, újságpapírba csomagolva. Amikor 1944-ben Budapestet bombázták, anyám az óvóhelyre egyetlen dolgot menekített le magával: egy kis aktatáskát, amelyet Daditól kapott, benne Dadinak a hozzá írt leveleivel és azokkal a levelekkel, amelyeket ő írt Dadinak. Ezeket, akárcsak az anyám emlékiratait az OSzK-ban helyeztem el. A teljes levelezés még nem jelent meg, anyám végakarata az volt, hogy halála után legalább harminc évet várjunk a kiadással. Ha majd elolvassák őket a régi történetek iránt érdeklődők, illetve magyar fordításukat, meglátják, hogy mindegyikből a szeretet, a féltés, a bizalom, a mély kötődés sugárzik.
- Miklós, ez egy lélegzetállító történet. Megkérdezhetem, hogy miért most, oly hosszú idő után tárta fel mindezt a nyilvánosság előtt ?
- Anyám nem a nyilvánosságnak, hanem nekem, egyetlen fiának szánta ezt az emlékiratot. 1971 után kezdte írni családi emlékeit, drámai történések után. Apám halálának évében, 1971-ben vesedaganattal operálták ugyanabban a kórházban és ugyanakkor, amikor apám, Jancsó Elemér elhunyt. Anyám 1981-ben halt meg, és egész életében teljes odaadással, féltő gonddal ápolta szeretett Dadijának tárgyi-szellemi hagyatékát. A 80-as években semmiféle olyan vállalkozásba nem akartam kezdeni, amely kockáztatta volna ennek a hagyatéknak a felszámolását, azokban az években bármi eltűnhetett volna a süllyesztőben. Nagyobbik leányomnak, Jancsó Noéminek, aki született írói tehetség volt, és akinek verseire, remélem, sokan emlékeznek, eltökélt szándéka volt a hagyaték feldolgozása. Néhány évvel ezelőtt bekövetkezett tragikus halála azonban minden tervünket porba sújtotta. Kisebbik leányom, Hajnal fogja örökölni a Jancsó- és a Kuncz hagyatéknak azt a részét, mely családunk tulajdona. Döntéseiben megbízom, felelősségtudatában nem kételkedem, mindamellett nem szeretném, ha túlságosan nagy teher volna mindez számára. Most, hogy magam is elérkeztem a leltárkészítések időszakához, rájöttem arra, hogy ezek a kincsek, amelyek rám lettek bízva, igazán biztonságban csak az értőn olvasó emberek kezében vannak. Fogadják olyan szeretettel, mintha maguk is személyesen ismerték volna a történeteket lejegyző Máthé-Szabó Magdát, aki nagybetegen azért vetette papírra emlékeit, hogy megmentse őket az enyészettől.
Víg Emese
*Jancsó Elemérné Máthé-Szabó Magda emlékiratai a Kriterion könyvkiadónál jelentek meg 2016-ban.
maszol.ro



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-61




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998