udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 53 találat lapozás: 1-30 | 31-53
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Demény Attila

2008. január 19.

„Serkenj fel, kegyes nép!” címmel került sor tavaly arra az általános- és középiskolások számára meghirdetett Kárpát-medencei Kodály-vetélkedőre, amelyet a Magyar Zenei Tanács, a Jeunesse Musicales Hungary, valamint a Romániai Magyar Zenetársaság szervezett. Demény Attila zeneszerző is a zsűri tagja volt, aki hangsúlyozta, a résztvevő 106 csapat tagjai és a felkészítő tanárok egészen kivételes, különleges teljesítménye többszöri méltatást is megérdemel. Rendkívüli volt, hogy 106 csapat jelentkezett a Kárpát-medencéből. Ez 106 csapat a felkészítő tanárokkal együtt kb. 700 (!) megszállott embert jelent, ők több hónapig intenzíven, kitartóan Kodállyal foglalkoztak. Nagy öröm volt az is, hogy a 2006-os Bartók-vetélkedőhöz hasonlatosan a 2007-es Kodály-vetélkedő is Kárpát-medencei lett. A magyar–magyar kulturális integráció szellemében folyt a vetélkedő. A legnagyobb elégtétel a vetélkedő szakmai színvonala volt. A Duna Televízió viszont – enyhén szólva – kihátrált a rendezvény mögül. Pedig a résztvevőknek, annak a 700 diáknak az lett volna a legnagyobb jutalom, ajándék, ha a Duna Televízió felfigyel rájuk, hiszen az hivatása, hogy tájékoztassa a világ magyarságát. /Laskay Adrienne: Még egyszer a Kárpát-medencei Kodály-vetélkedőről. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 19./

2008. szeptember 2.

A kolozsvári Magyar Opera új évadáról Simon Gábor igazgató elmondta: a november 2. – december 22-e között sorra kerülő Európai Színházi Unió XVII. Fesztiválja miatt az intézmény egyelőre nem tudott igazán terveket szőni az évad első felére, ezt az időszakot átengedték a fesztivált szervező Állami Magyar Színháznak. Ennek fejében azonban nem kaptak semmiféle segítséget sem a színház vezetőségétől, sem a Művelődési Minisztériumtól annak megoldására, hogyan is pótolják a kieső periódust. Valószínűleg kiszállásokat fognak szervezni, azonban ez is pénzbe kerül. A Keringő Szerelmeseinek „Johann Strauss” Román Társasága szeptember 7–13-a között rendezi meg Kolozsváron a VII. Johann Strauss Nemzetközi Fesztivált, amelynek nyitó hangversenye a Magyar Opera épületében lesz. A fesztivál keretében az opera társulata bemutatja Verdi Traviata című operáját. Októberre tervezték az évad első bemutatóját: Henry Purcell Didó és Aeneas, valamint Jean-Philippe Rameau Pygmalion című művét Szabó Emese rendezésében láthatja a közönség, karmester: Kulcsár Szabolcs. A reneszánsz év jegyében Ciro Pinsutti: Mattia Corvino című művét Demény Attila állítja színpadra, karmester: Rózsa Ferenc. /Köllő Katalin: Felemás évadkezdés a Magyar Operában. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 2./

2008. október 25.

Annak idején Kolozsvár zenei életének kimagasló eseményei közé tartoztak Ágoston András hegedűművész és Nina Panieva-Sebesi zongoraművész kamaraestjei. – A Romániai Magyar Zenetársaság a hajdanvolt kamarazene esték emlékét nyolc CD-lemezen örökítteti meg: e két, páratlan tehetségű előadóművész interpretálásában az összes Beethoven és Mozart hegedű-zongora szonáta hallható lesz – mondta el Demény Attila zeneszerző, a zenetársaság elnöke meleg hangú köszöntőjében. /N. -H. D. : Az újra átélt csoda. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 25./

2008. október 29.

Alighogy bemutatja új előadását a Kolozsvári Magyar Opera, rögtön utána Marosvásárhelyen is vendégszerepel vele. A mű – olasz szerző erdélyi vonatkozású operája – Mátyás királyról szól: Ciro Pinsuti Mattia Corvino című művét október 28-án mutatták be Kolozsváron Demény Attila rendezésében, és november 3-án a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház nagytermében is látható lesz. /Nagy Botond: A Mattia Corvino a Nemzeti Színházban. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 29./

2008. december 22.

Szerencsések voltak, akik az október 6–8-án tartott Reneszánsz Konferencia keretében a tanácskozás utolsó napján meghallgathatták Rózsa Ferenc karnagy, muzikológus érdekfeszítő előadását a kolozsvári Magyar Operában bemutatandó Mattia Corvino című – sokáig elfeledett – operáról, felfedezése izgalmas történetéről. Rózsa Ferenc olasz zenei levéltárakban kutatva találta meg a Mattia Corvino opera partitúráját, amelynek szerzője, Ciro Pinsuti korának elismert zeneszerzője volt. Az operát az 1880-as években oly nagy sikerrel játszották a milanói Scalában, hogy túllépték a szerződésben megállapított 40 előadást. Mire 56 lett belőle, az illetékeseket felelősségre vonták, és azok ijedtükben elrejtették a partitúrát. Csupán Rózsa Ferenc nyomozása révén, mintegy 120 év után került elő. A négy és fél óra hosszúságúra operát meg kellett húznia, és ebben a műveletben Demény Attila zeneszerző-rendező-karnaggyal együttműködve tudták a darabot ma is előadható műalkotássá formálni. Kolozsvári bemutatóján, október 28-án, nagy sikert aratott az opera. /Gyimesi Éva: Mattia Corvino – utórezgés. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./

2009. szeptember 26.

Demény Attila zeneszerző, operát rendez, fesztivált szervez, karmester, intézi a Romániai Magyar Zenetársaság ügyeit. Jelenleg oroszországi vendégszereplésre készül. A moszkvai vendégszereplés Kádár Tibor, Sipos László és Ughy István festőművészek kiállításával kezdődik. Utána lesz Demény Attila szerzői estje, elhangzik több zeneműve, zongoradarabja, az egyiket Szőcs Géza versei nyomán írta. Egyik kamaraoperája is elhangzik Oroszországban. A Romániai Magyar Zenetársaság szervezésében Vermesy Péter Emléknapok lesznek decemberben, Vermesy halálának 20. évfordulója alkalmából. Vermesy Péter (1939–1989) tragikus hirtelenséggel elhunyt, legendás hírű, kiváló erdélyi magyar zeneszerző, a Kolozsvári Zeneakadémia tanára és zenei tárgyú írások szerzője. Köszönet illeti Buzás Pál zongoraművészt, akinek gondozásában a kolozsvári Arpeggione Kiadónál megjelenhetett Vermesy eddig kiadatlan három zongoraversenye, zongora-darabjai és kamara-művei. Örvendetes az is, hogy Németh G. István zenekutató Vermesy Péter monográfiája megjelent. Demény Attila zeneszerző fia Demény Balázs elsőéves egyetemista Budapesten a Zeneakadémián, a zongoraosztályban. Demény Balázsnak az idei májusi Bukaresti Magyar Zenei Fesztiválon nyert I. díja nyomán novemberében Brüsszelben és Párizsban is hangversenye lesz. /(Köllő Katalin): Mivel foglalkozik mostanában... Demény Attila zeneszerző, Nádasdy-díjas operarendező. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 26./

2009. október 31.

Erdélyi, felvidéki, valamint a vajdasági magyar kultúra bemutatását tekinti feladatának a moszkvai Magyar Kulturális Intézet. Elsőként a Kolozsvári Napokat rendezték meg, amelyek több részletben 2010 májusáig zajlanak. A bemutatkozó alkotók (Kádár Tibor, Sipos László, Ughy István festőművészek és Demény Attila zeneszerző) munkásságában közös a keresztény hithez való erős kötődés, és az ezzel szoros kapcsolatban álló, fájdalom-edzette és letisztult formavilág. November elejétől a Tarisznyás népzenei együttes fellépésével és a Concordia vonósnégyes koncertjeivel folytatódik a program. /(demény): Kolozsvári Napok Oroszországban. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./

2009. december 15.

Vermesy-emléknapokat szervez a Romániai Magyar Zenetársaság és a Kolozsvári Magyar Opera. A közös rendezvény tisztelgés kíván lenni a túl korán, tragikus körülmények között elhunyt zeneszerző munkássága előtt halálának 20. évfordulója alkalmából. Vermesy Péter (1939–1989) zeneszerzőt, a kolozsvári Zeneakadémia egykori tanárát, remek zenei tárgyú írások szerzőjét távol hazájától, a ‘89-es események tv-beli szemlélése közben, hirtelen felindulás következtében érte a halál. Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és a Pest-megyei Maglód után Kolozsvár is zenetudományi konferenciával egybekötött hangversennyel emlékezik meg a zeneművészről, december 17-én. A bevezetőt mond Demény Attila, a Kolozsvári Magyar Zenetársaság elnöke. /Turánitz J. Lajos: Vermesy-emléknapok a Magyar Operában. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./

2009. december 21.

A Romániai Magyar Zenetársaság és a Kolozsvári Magyar Opera a húsz éve, december 17-én elhunyt Vermesy Péterre emlékhangversennyel emlékezett. A zeneszerző 1939-ben született Brassóban, de Kolozsvárott töltötte élete nagy részét, ahol a Gh. Dima Zeneakadémia ellenpont-tanára volt. Később az NSZK-beli Heidenheimban telepedett le. Vermesy műveinek közreadása, életművének és munkásságának feltárása igazából csak halála után indult el. Demény Attila zeneszerző, a Romániai Magyar Zenetársaság elnöke azoknak mondott köszönetet, akik ezt a munkát vállalták. Buzás Pál zongoratanárnak, a gondozásában megjelent két fontos Vermesy-kötetért: Zongoraművek és Művek zongorára és zenekarra (Arpeggione Kiadó), valamint Németh G. István zenetörténésznek, a Vermesy-monográfia szerzőjének. Az esten Németh G. István (MTA Zenetudományi Intézet, Budapest) zenetudományi előadást tartott Vermesyről. Ezután a hangversenyen főiskolai hallgatók léptek fel. /Fekete Adél: Vermesy szellemében Jubileumi könyv-kavalkád az EME-nél. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./

2010. március 16.

Magyar állami kitüntetések erdélyi díjazottjai
Érdemrendet kapott Makkai János, a Népújság volt főszerkesztője
Március 15., az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc évfordulóján a Magyar Köztársaság elnöke – a miniszterelnök előterjesztésére – magas állami kitüntetésben részesítette a kulturális- tudományos élet több kiemelkedő erdélyi szereplőjét. Lapunk nyugalmazott főszerkesztőjének, Makkai Jánosnak kiemelkedő intézményvezetői, szerkesztői és újságírói tevékenysége elismeréseként Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozták.
Kossuth-díjat kapott a magyar költészetet alapvetően gazdagító életművéért Kovács András Ferenc Babérkoszorú és József Attila-díjas költő, esszéíró, műfordító, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője.
Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült dr. Gáspárik Attila színművész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora, a minőségi média védelme és ösztönzése, valamint az egyetem nemzetközi akkreditációja érdekében végzett tevékenysége elismeréseként. Arany Érdemkeresztet kapott dr. Vass Levente urológus, a Studium Alapítvány és Szakkönyvkiadó alapító tagja. Ezüst Érdemkeresztet adományoztak Kilyén Ilka színművésznőnek. Hiller István oktatási és kulturális miniszter Díszoklevelet adományozott dr. Gagyi Zoltán dicsőszentmártoni művelődéstörténésznek.
Kovács András Ferenc és Gáspárik Attila Budapesten vette át a kitüntetéseket, a többieknek március 26-án Kolozsváron rendezett ünnepségen Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság főkonzulja adja át a kitüntetéseket.
A Maros megyeieken kívül még elismerésben részesültek: Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató, aki az erdélyi magyarság néprajzi, népművészeti és népzenei kincseinek feltárása, gyűjtése és megőrzése terén végzett munkájáért, valamint a mezőségi szórványoktatás egyik központjának megteremtéséért a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést kapta. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozata) kitüntetésben részesült még: Demény Attila Nádasdy Kálmán-díjas zeneszerző, zongoraművész, a Kolozsvári Magyar Opera rendezője, az erdélyi és a Kárpát-medencei magyar kulturális értékek megőrzése és bemutatása érdekében végzett tevékenységéért, Gábos Zoltán, az MTA külső tagja, a Babes-Bolyai Tudományegyetem nyugalmazott egyetemi tanára, dr. Nagy Tóth Ferenc biológus, az MTA külső tagja.
A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést adományozták Balázs-Bécsi Attilának, a Szamosújvári Téka Alapítvány elnökének, projektmenedzsernek, Bíró Rozália Ibolyának, Nagyvárad alpolgármesterének, Hegedüs Csillának, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatójának, Márton Árpád festőművésznek, nyugalmazott művészetpedagógusnak.
Cseke Péter aranytollas lett
Tizenketten vehették át a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) által alapított Aranytoll Díjat a Magyar Sajtó Napja alkalmából pénteken Budapesten; a kitüntetéseket Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke és Szepesi György, az Aranytoll-bizottság elnöke nyújtotta át – közölte a MÚOSZ pénteken az MTI-vel. A Magyar Újságírók Romániai egyesülete javaslatára Cseke Péter, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média- és Kommunikáció-tudományi Szakosztályának szervezője, illetve a Kolozsvári Médiakutató Intézet megteremtője részesült Erdélyből Aranytoll Díjban. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. szeptember 16.

Erkel-évet nyit Kolozsvár
„A Kolozsvári Magyar Opera régi hagyománya, hogy minden évadot egy Erkel Ferenc művel nyit meg. Úgy gondoljuk, hogy szép és méltó hagyománya ez a kolozsvári operának, hisz egy olyan nagy magyar zeneszerzőről van szó, aki Kolozsvárról indult el pályafutásán, egészen fiatalon itt kötelezte el magát a történelmi tematikájú magyar opera mellett. Idén ennek a hagyománynak különös aktualitása van, a zeneszerző születésének 200. évfordulóját ünnepeljük”
Az idei Erkel-év alkalmából a Kolozsvári Magyar Opera Erkel Ferenc Sarolta című kétfelvonásos vígoperájával nyitja meg a 2010–2011-es operaházi évadot. „A Kolozsvári Magyar Opera régi hagyománya, hogy minden évadot egy Erkel Ferenc művel nyit meg. Úgy gondoljuk, hogy szép és méltó hagyománya ez a kolozsvári operának, hisz egy olyan nagy magyar zeneszerzőről van szó, aki Kolozsvárról indult el pályafutásán, egészen fiatalon itt kötelezte el magát a történelmi tematikájú magyar opera mellett. Idén ennek a hagyománynak különös aktualitása van, a zeneszerző születésének 200. évfordulóját ünnepeljük” – mondta el Szép Gyula intézményigazgató a tegnap tartott évadkezdő sajtótájékoztatón.
Ebből az alkalomból mutatja be Erkel Sarolta című vígoperáját a kolozsvári intézmény. Nehéz méltóságot visel a Kolozsvári Magyar Opera, hiszen az ország egyetlen magyar nyelvű operája, ezért a műsoralakításra annál inkább oda kell figyelniük, tudtuk meg a sajtótájékoztatón. Az erkeli vígoperát Demény Attila rendezésében már korábban előkészítette a társulat, 2010 júniusában Miskolcon vendégszerepelt, ahol nagy sikert aratott. A kolozsvári bemutatóra szeptember 18-án kerül sor.
Kiemelkedő eseménynek számít egy újabb ősbemutató, október 5-én kerül sor Moravetz Levente – Venczel Péter szerzőpáros által szignált Ali Baba című musical. „Azt hiszem, hogy az Ali Baba az Ezeregyéjszaka meséi közül a legcsodálatosabb történet” – vélekedik Moravetz Levente, az előadás rendezője, aki szerint a felnőttek akár vállalják azt, akár nem, nagyon szeretik a meséket.
Az új zenedarabnak azonban van egy másik vonatkozása is, festette ki a szerzőpáros, ugyanis „a színházi körökben van egy olyan bevett szokás, hogy egy-egy előadás vagy gyerekeknek, vagy az ifjúságnak vagy pedig a felnőtt korosztálynak szól, mi szakítottunk ezzel a hagyománnyal, és egy olyan produkciót hozunk létre, amelyet az egész család élvezni tud. Azt hiszem ennek a kísérletnek fontos pedagógiai szerepe is van, hisz egyik módja a gyerekeket és a fiatal korosztályt közelebb hozzuk a színházhoz.”
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. január 11.

Sztálin fejét kínálják desszertként
Demény Attila Az utolsó meggymag és Dmitrij Sosztakovics Rayok, avagy az antiformalista mutatványosbódé című kamaraoperáit mutatja be a Kolozsvári Magyar Opera.
Sztálin marcipánból készült fejét szolgálják fel csütörtök este a Kolozsvári Magyar Opera közönségének Az utolsó meggymag és a Rayok, avagy az antiformalista mutatványosbódé című előadások kolozsvári bemutatóját követően – közölte Demény Attila, az első kamaraopera zeneszerzője, a második rendezője tegnapi beharangozó sajtótájékoztatóján.
Örkény utolsó magyarjai
Demény Attila, a darab zeneszerzője elmondta: Az utolsó meggymag című kamaraopera librettóját Örkény István azonos című egyperces novellája nyomán Lászlóffy Aladár írta. A darab az utolsó négy magyar történetét meséli el, akik valamennyien férfiak, a zeneszerző szerint „a fogyóban levő magyarság fájdalmas reprezentációját” nyújtják.
A történet a négy ember szánalmas állapotáról szól, négyük közül ugyanis csak egy emlékszik a nevére, tudja, hogy Siposnak hívják, de süket és rossz a memóriája. Két társa rendőri felügyelet alatt áll, de már nem emlékeznek, miért, míg a negyedik magyar mindig mindennel ellenkezik. Valamennyien egy meggyfa körül élnek, és a gyümölcscsel, valamint annak összetört magjával táplálkoznak. Végül megállapodnak abban, hogy a magyarság emlékére egy meggymagot helyeznek két kő közé, de ehhez le kell szedniük az utolsó meggyet, ami a fa tetején van.
Egymás vállára állva próbálják megoldani a feladatott de utolsóként a feledékeny és süket Sipos mászik fel, aki elfelejti, hogy mit keres a magasban, és mivel nem hall, a többiek is hiába mondják neki. Azóta az utolsó négy magyar egymáson áll és üvöltözik. „A történet a sikertelenség egyfajta végállapota, amelyben már alig lehetséges az értelmes, összefüggő beszéd; helyette emlékek, indulatok bukkannak föl a mélyből. Ez a történet a veszteseké, a folyamatos kudarcé, a csalódásoké, a magányé, a rögeszméké: nagy utazás a szertefoszlott illúziók nyomában” – mondta a darabról Demény Attila.
Hozzáfűzte, az előadást Bogdán Zsolt, a kolozsvári magyar színház színművésze rendezte, vezényel Incze G. Katalin. Arra az újságírói kérdésre, hogy miért pont Bogdán, Demény elmondta: nem egészséges, hogy mindent a zeneszerző csináljon, sokkal érdekesebb megnézni, hogyan látják más kollégák a művet, izgalmasabb másra bízni a rendezést.
Pártgyűlés és Sztálin marcipánfeje
Az est második darabja, Dmitrij Sosztakovics Demény Attila által rendezett Rayok, avagy az antiformalista mutatványosbódé című alkotása a Sztálin-korszak egyik jellegzetes eseményét, a pártgyűlést eleveníti fel. Az eredetileg négy basszushangra írt darabot a kolozsvári színház két színésze, Keresztes Sándor és Laczkó Vass Róbert adja elő. Sosztakovics maga is szenvedő alanya volt egy pártgyűlésnek, pártfegyelmi intőt kapott, „mert elkanyarodott az egészséges népi fogalmazástól, és formalista lett”. Az erőteljesen stilizált, morbid humorú előadás kelléktárából nem hiányzik a marcipánból készült Sztálin-fej, amelyet feldarabolnak és tejszínhabbal felszolgálnak a közönségnek. A bemutatókat csütörtökön 18.30-tól tekinthetik meg az érdeklődők
Kiss-Előd Gergely, Krónika (Kolozsvár)

2012. szeptember 13.

Ősbemutatóval indul az opera 2012/2013-as évada
Erdélyi ősbemutatóval startol a Kolozsvári Magyar Opera 2012/2013-as évada szeptember 15-én: a Szomor György–Pejtsik Péter–Miklós Tibor szerzőhármas darabját, a Báthory Erzsébet című musical-operát (rendező: Bagó Bertalan, koreográfus: Novák Péter, vezényel: Kulcsár Szabolcs) szombaton este 7 órától tekintheti meg a közönség a sétatéri színpadon. Kodály Zoltán születésének 130. évfordulója alkalmából ünnepségsorozat zajlik december 15-e és 18-a között, amelynek keretében bemutatják Kodály egyfelvonásosát, a Székely fonót, Demény Attila rendezésében. Ezekről számolt be tegnapi sajtótájékoztatóján Szép Gyula operaigazgató, utalva ugyanakkor arra is, hogy az évad második felében magyarországi meghívásoknak kell eleget tenniük, emiatt egyelőre képlékenyen terveznek.
– Több magyarországi intézmény jelezte, hogy vendégül látna bennünket a 2013-as esztendőben: az eddigi egyeztetések értelmében, úgy tűnik, jelen leszünk a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, emellett Giuseppe Verdi Attila című háromfelvonásos operáját a budapesti Művészetek Palotájában, Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjét pedig az Operettszínházban láthatja majd a közönség – magyarázta Szép Gyula. Mint mondta, idén ősszel két jelentős kiszállás várható: az opera zenekara önálló szimfonikus hangversenyt ad a Művészetek Palotájában, az Örkény Színházban pedig Örkény-emlékestet tartanak, Demény Attila rendezésében.
Gioacchino Rossini kétfelvonásos operáját, az Ory grófját tűzi műsorra az intézmény az évad második felében, és a tervek szerint egy gyerekdarabot is bemutatnak, ezzel kapcsolatban a magyarországi Novák Péter rendező-koreográfussal tárgyalnak. Egyelőre még távlati cél ugyan, de úgy tűnik, a Verdi-év keretében a Művészetek Palotájában jövő ősszel zajló rendezvénysorozaton is jelen lesz a magyar opera társulata, ott a tervek szerint Verdi- és Schiller-műveket, valamint egy új Orbán György-darabot mutatnak be.
A tavalyi évad sikereiről szólva Szép Gyula a 2011 októberében megtartott Nemzetközi Liszt Fesztivált, a Cirkuszhercegnő, a BÚÉK 2012 és a Szerelmi bájital című bemutatókat emelte ki, valamint a társulatnak a Nemzeti Operák Fesztiválján való részvételét is, amelyen nagy sikerrel mutatkozott be a Kolozsvári Magyar Opera. Hozzáfűzte: nagyszerű fogadtatás övezte a Margitszigeten a budapesti Szabad Tér Színház és a magyar opera együttműködésében létrejött Báthory Erzsébet című musical-operát, ugyanakkor a Kolozsvári Magyar Napokon is eredményesnek bizonyult a filharmóniával közösen adott koncertjük. Az igazgató kitért arra is, hogy a nyár folyamán három kortárs opera (Orbán György: Pikkó herceg, Selmeczi György: A szirén, Vajda János: Leonce és Léna) hangfelvételét sikerült elkészíteniük.
F. ZS.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 11.

Kodályra emlékeznek Kolozsváron
Kodály Zoltán születésének 130. és a kolozsvári hivatásos zenés színjátszás 220. évfordulója alkalmából a Kolozsvári Magyar Opera december 13-án, csütörtökön este 18.30-tól bemutatja a zeneszerző Székely fonó című daljátékát, december 16-án, vasárnap – Kodály születésnapján – 18 órától pedig ünnepi gálakoncertre kerül sor.
 „Kodály Zoltán műveivel az egész társadalom zenei műveltségének a megalapozásáért és felemeléséért harcolt. A Székely fonó karmestere Horváth József, rendezője pedig Demény Attila” – olvasható az intézmény közleményében. Az ünnepi gálán Selmeczi György vezényel. A Kolozsvári Magyar Opera az utóbbi időben három kortárs magyar opera felvételét készítette el.
,,Jelentékeny esemény a CD-k elkészülte, hiszen a kortárs magyar operáknak nincs semmiféle promóciójuk. Orbán György Pikkó Herczeg, Vajda János Leonce és Léna című darabját, valamint az én Szirén című egyfelvonásosomat rögzítettük a kolozsvári opera jól bevált akusztikai terében” – nyilatkozta az MTI-nek Selmeczi György. A lemezeket Kodály Zoltán születésnapjához kapcsolódva mutatják be a Kolozsvári Magyar Operában az ünnepi gálakoncerten, amelyen a CD-kre rögzített művek részletei mellett a Psalmus Hungaricusszal tisztelegnek Kodály emléke előtt.
Krónika (Kolozsvár)

2013. március 23.

Rónai István, a versköltő zongoraművész és zenekritikus
Kolozsvári zenészcsalád tagjával, Rónai Antal karmester fiával, Rónai István zongoraművésszel, a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémia nyugalmazott oktatójával beszélgetett a Zeneszó március 20-i rendezvényén Horváth Zoltán zongoratanár, moderátor. A Györkös-emlékházban megtartott rendezvény jó hangulatához nem csak a kellemes emlékek felidézése, hanem a Rónai István által megírt humoros, ötsoros versikék felolvasása is hozzájárult.
Horváth Zoltán először arról kérdezte meghívottját, hogy milyen emlékek fűzik Györkös Mányi Alberthez. Rónai elmondta, hogy Györkössel már középiskolás korában megismerkedett. – Kegyelettel emlékezem Györkös Mányi Albertre, aki osztálytársam, László György klarinéttanára volt. Gyurit többször kísértem zongorán, ezért bemutatott hangszertanárának. Tanárként, művészként és emberként is sokat lehetett tanulni tőle – elevenítette fel emlékeit a zongoraművész. Megtudtuk: zenelíceumi zongoratanárától, Amirás Pálma asszonytól olyan szakmai alapot kapott, amellyel aztán sikeresen felvételizett a kolozsvári zeneakadémiára (az akkori konzervatóriumba), ahol a híres zongoraművész, Halmos György (1915–1985) növendéke lett, akinek szintén sokat köszönhetett.
A beszélgetés során Rónai kitért arra is, hogy az 1960-as évek első felében, már konzervatóriumi hallgatóként is korrepetitor szeretett volna lenni, ezért több évfolyamtársát kísérte különböző országos és nemzetközi versenyen.
– Mivel már diákkoromban megismerkedtem Adorjáni Ilonával, a konzervatórium énektanárával, egyre több énekes kollégát kísértem, úgy, mint Simon Editet, Mátyás Jenőt, Barabás-Kásler Magdát, Molnár Jánost. Ekkor ismerkedtem meg Albert Annamária operaénekessel, a Kolozsvári Magyar Opera szólistájával, akivel közös dalesten léptünk fel – magyarázta Rónai István.
Diákéveivel kapcsolatosan megjegyezte: mivel akkor csak Kolozsváron működött felsőfokú zenei képzés, az erdélyi magyar zenei élet képviselőinek már egyetemi hallgatóként is alkalmuk nyílt egymás jobb megismerésére. Zeneakadémiai tanárai közül még Weiss Ferdinánd (1932–2002) zongoraművészt említette, akire tudása és embersége folytán példaképként tekintett.
Sokak számára titok volt eddig az, amiről Horváth Zoltántól értesültünk: Rónai István gyakran ír ötsoros Limerick-verseket, amelyekben humoros formában elevenít fel zenei eseményeket, szereplőket. Ezekből többet fel is olvastak az est folyamán. Ami pedig az élőzenét illeti, felvételről meghallgathattunk néhány Mahler-dalt a kolozsvári zeneakadémia egykori diákja, az európai hírű bariton, Gheorghe Petean előadásában és Rónai István kíséretében.
Rónai nem csak aktív zenészként írta be nevét az erdélyi (és ezen belül a kolozsvári) komolyzenei életbe, hanem zenekritikusként is: 1968-tól 1984-ig folyamatosan jelentek meg zenekritikái A Hétben, az Utunkban az Igazságban.
– Most úgy vélem: zenekritikusként elég merész voltam. G. B. Shaw, Tóth Aladár zenekritikáit gyakran olvastam. Hogy miért hagytam fel zenekritikusi tevékenységemmel 1984-ben? Az akkori bezártság, a magyarellenes hangulat közepette nem láttam értelmét az írásnak, 1990 után pedig úgy véltem: kiírtam magamat – hangsúlyozta Rónai.
A Kolozsvári Magyar Operával kapcsolatosan megjegyezte: mivel 1988-ban félnormás korrepetitori állást vállalt el az intézményben, ezért sem tartotta etikusnak, hogy az ottani előadásokról írjon. Szívesen emlékezett arra az időszakra is, amikor az opera kamarazenekarának tagjaként több kortárs szerző (Demény Attila, Vidovszky László stb.) operájában közreműködött zongorakísérőként.
Megtudtuk: Mariana Nicolesco világhírű szopránhoz több évtizedes ismeretség fűzi: 1970-ben Rónai kísérte a művésznőt egy meghallgatáson, amelynek eredményeképpen olaszországi ösztöndíjat nyert, ahonnan az operaénekesnő… elfelejtett hazajönni. Rónai elmesélte: Nicolescónak köszönhetően egyszer a Cotroceni-palotába is eljutott. – Jó tíz évvel ezelőtt történt, hogy az akkori olasz államfő Bukarestbe látogatott, és ezzel egy időben Mariana Nicolesco is fellépett. Engem kért meg, hogy kísérjem a koncertjén, így kerültem én életemben először és talán utoljára a Cotroceni-palotába. László Ferenc (1937–2010) muzikológusnak köszönhetően pedig az osztrák nagykövetség bukaresti székhelyére jutottam el. Ott Simona Ivaş és Marius Budoiu magánénekeseket kísértem – jegyezte meg Rónai.
Szóba kerültek még az 1980-as évek első felében megtett székelyföldi koncertkörutak, amelyek során Márkos Albert és ifj. Balogh Ferenc hegedűművészt, Kriza Ágnes, Hercz Péter és Daróczi Tamás magánénekest kísérte. – Az akkori rossz életkörülmények közepette a székelyföldi koncertek pozitívan hatottak lelkivilágunkra. Öcsémmel, Rónai Ádámmal pedig szólistaként is felléptünk – tette hozzá Rónai.
A Brăilán kétévente megrendezendő Hariclea Darclée Nemzetközi Énekversenyen Rónai többször részt vett 1995–2005 között; mesterkurzust is tartott zongorakíséretből, illetve olyan fiatal kolozsvári énekeseket kísért, akik aztán díjjal tértek haza: Ramona Eremia, Gheorghe Petean és Iulia Merca.
Végezetül a meghívott a jelenlévők kérdéseire is válaszolt.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

2013. június 10.

Magyar alkotókat tüntettek ki a romániai operagálán
A Kolozsvári Magyar Opera Béres László rendezte musicaljét, a Valahol Európábant, a Temesvári Nemzeti Operaház Korcsmáros György rendezte Hegedűs a háztetőn-előadását és Székely László díszlettervezőt is díjazták a romániai operaházak első alkalommal megszervezett díjkiosztó gáláján.
Az eseménynek a hét végén Jászvásár (Iasi) adott otthont, ahol a helyi színházban mintegy 700 résztvevő jelenlétében adták át az elismeréseket. A többszörös díjazottak között szerepelt Andrei Serban, aki a legjobb rendezőnek járó díjat kapta meg a Jászvásári Nemzeti Operaházban színpadra állított, A gáláns Indiák és a Trójai nők című előadásokért. A gáláns Indiák című Jean-Philippe Rameau-opera alapján készült produkció elnyerte a legjobb előadásnak járó elismerést is. A gálán több magyar alkotót és produkciót is kitüntettek. A legjobb gyermekelőadásnak járó díjat a Kolozsvári Magyar Opera Valahol Európában című musicalje kapta, amelyet Béres László rendezett.
A musical kategóriában a zsűri a Hegedűs a háztetőn című előadást ítélte a legjobbnak, amelyet a Temesvári Nemzeti Operaház mutatott be Korcsmáros György rendezésében.
A legjobb díszletért járó díjat a zsűri Székely László Kossuth-díjas díszlettervezőnek ítélte a Jászvásári Nemzeti Operaházban bemutatott Aida című előadásért, amelyet Kürthy András rendezett.
A legjobb előadás díjára jelölt produkciók között volt még Szomor György Báthory Erzsébet című musical-operája, amelyet Bagó Bertalan állított színpadra a Kolozsvári Magyar Operában. A romániai művekből készült előadások versenyében díjazásra javasolták Demény Attila kamaraoperájából készült Az utolsó meggymag című előadást is, amelyet szintén a kolozsvári opera mutatott be Bogdán Zsolt rendezésében.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

2013. június 19.

Bűvölet: a mához és a máról szóló történet
„Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói »arcátlansággal« közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva” – magyarázta lapunknak Laczkó Vass Róbert színművész, akit Víziorgonás szerepében láthatott a miskolci operafesztivál közönsége szombaton, Orbán György Bűvölet című operájának ősbemutatóján. A Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz fesztivál koprodukciójában létrejött előadást Novák Eszter rendező és Selmeczi György zongoraművész, karmester vitte színre, közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a Debreceni Kodály Kórus. A főszerepeket kolozsvári – Balla Sándor, Laczkó Vass Róbert, Molnár Mária – és budapesti – Herczenik Anna, Nyári Zoltán – művészek alakítják.
– Kolozsvári, budapesti és debreceni művészek, alkotók közös munkája a Bűvölet című operaelőadás, amely a Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz Operafesztivál koprodukciójaként valósult meg. Hogyan zajlott a felkészülés?
– Próbáltuk úgy beosztani a rendelkezésünkre álló, meglehetősen rövid időt, hogy egymás otthoni elfoglaltságait is tiszteletben tudjuk tartani. A munka folytonosságának biztosítása érdekében Kolozsváron és Budapesten is gyakoroltunk az elmúlt időszakban: amikor például nekem itthon előadásom volt, akkor 2-3 napra a teljes főszereplő stáb átköltözött Kolozsvárra, és fordítva. Zenekarral próbáltunk egy rövidet itthon is, majd a rendpróbák sűrűjét az éppen árvízi hangulatban tocsogó Budapesten hoztuk össze, az ottani kollégák és a rendező programjához igazodva. A produkció végül az utolsó hat napra, színpadi és főpróbák idejére költözött le Miskolcra, ott nyerte el végleges formáját a díszlettel és a jelmezekkel együtt. Közben megérkezett a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus is, így már teljes felállásban fejezhettük be a munkát. Ami engem illet, kolozsvári munkáimmal párhuzamosan gyúrtam át magamon az újabb szerepet, így a Valahol Európában bemutatójára készülve már a Bűvölettel is napirenden voltam.
– Már korábban is részt vettél kortárs operák színpadra állításában, mások mellett Orbán György első operájának kolozsvári bemutatóján is dolgoztál. Hogyan alakult ilyen vonatkozásban az énekesi pályád?
– Elsőként a Pikkó herczeg egyik főszerepét játszottam, énekeltem 2002-ben, a Kolozsvári Magyar Operában tartott országos bemutatón, kis híján beugróként. Ekkor ismerkedtem meg a zseniális Orbán Györggyel. Tavaly aztán lemezre vettük ezt a művet, közben egyik munka hozta a másikat: a Pikkó herczeg után rendre következtek Demény Attila kamaraoperái, Vajda János Leonce és Lénája Kolozsváron, majd a Karnyóné ősbemutatója a budapesti Magyar Állami Operaházban, valamint a Mario és a varázsló, szóval megtaláltuk egymást a kortárs repertoárral. Így kerültem a képbe legutóbb is, szinte kibicként a diplomás operaénekesek mellett, akikhez képest egészen más munkamódszerrel készülök egy-egy ilyen előadásra.
– Éppen amiatt, gondolom, hogy elsődlegesen színész vagy…
– Így van, gyökeresen ebből a nézőpontból viszonyulok egy színpadi zenedrámához. Szándékosan fogalmazok így, hiszen az opera, mint megénekelt és meghangszerelt drámai műfaj, számomra főként színpadi műként értelmezhető még akkor is, amikor metronómmal is mérhető, tehát állandó értékűre szab a szerző egy-egy szándékot, helyzetet, érzelmi kitörést, ezzel pedig jócskán behatárolja az előadó lehetőségeit. Félreértés ne essék: ezt én egy hozzáadott plusz értéknek, különleges minőségnek fogom fel, nem pedig egy korlátnak! Ugyanakkor van itt egy másik szempont is: kortárs zenedrámák ősbemutatójának részese lenni a szó szoros értelmében zenetörténeti esemény. Innentől kezdve te vagy a referencia, mint ahogy referencia minden olyan alkotó, aki a darab történetében először formál meg egy szerepet, vezényel egy művet, értelmez és vázol föl egy színpadi szituációt. Az utánuk következők már hozzájuk képest alkotnak újra valamit. Egyedi, soha vissza nem térő élmények ezek, amelyekből megadatott már nekem jó néhány, különösen hálás vagyok értük, és rendkívül büszke vagyok rájuk.
– Orbán György írja a Bűvölet kapcsán: „A szürrealisztikusan romló birodalomban vagyunk... a kései Róma szenátorának házában. Szenátor két vendégével cseveg, gyönyörű felesége és rabszolgája némán hordják fel az ételeket, italokat. A dekadencia már önjáró. A szenátus betiltja a zenét. Ez a Kuplerosnénak jó üzletet jelent: Afrikából hozat zenészeket, amiből felvirágzik az üzlete. Tilosnak tilos, de áriában halljuk, hogyan kell az ilyesmit működtetni. A másik vendég, a Víziorgonás nagyobb ívű. Gátlástalan újgazdag, aki hazafias alapon ad el olyan víziorgonákat, amelyek maguktól játsszák a rémes Birodalmi Himnuszt.” Hogyan kapcsolódik ez a történet napjaink világához?
– A míves szöveg mondanivalója, tágabb értelemben a szerzői üzenet szempontjából is döbbenetesen „közel” áll hozzánk ez a történet. Ha Rómát mint szimbólumot például Brüsszelre vagy Washingtonra cserélnénk, akkor is tökéletesen érthető lenne a történet. Végülis egy kortárs művet leginkább a saját korunk és körülményeink determinálnak azzá, amivé lesz, függetlenül attól, hogy adott esetben az egész eddigi zenetörténet és a szerző különleges műveltségének legszebb arzenálja van belesűrítve a műbe. A Bűvöletben olyan, csöppet sem – vagy sokak számára sajnos nagyon is... – bűbájos kifejezések hangzanak el, mint „liberalizált korrupció” vagy „progresszív kenőpénz”… Nos, aki ennyire vérmesen kortárs szókapcsolatokat képes komplex, ám nagyon is szuggesztív és pontosan értelmezhető zenei formában megfogalmazni, azt az alkotót nem lehet eléggé megbecsülni! Minden mondatnak és zenei frázisnak átütő ereje van a színpadon, ha komolyan vesszük a szerzői szándékot, amelyet Orbán a legjobb humoristákat is kenterbe verő malíciával fogalmazott meg adott esetben elhanyagolható, de csöppet sem zárójeles utasításként. Az előadó szempontjából külön érdekesség, hogy a mű dramaturgiailag is nagyon jól megkomponált, rendkívül sok intellektuális műveltséggel telített. Szerzője – akit a librettó Anonymusaként is tisztelhetünk, persze – megteremtette mindegyik figura jelrendszerét, nyelvezetét, szókincsét, valamint a személyes problematikát, amellyel egyedül ő foglalkozik.
– Milyen utat jár be a Víziorgonás, akit te formálsz meg az előadásban?
– Elindul valahonnan, a történet végére pedig ugyanoda jut vissza; egyenesen és rendületlenül halad előre úgy, hogy mégis helyben toporog. Szerepfejlődés olyan értelemben nincs az ő esetében, hogy jó vagy rossz irányba mozdulna el a karakter. Taktikázás, froclizás viszont annál bőségesebben! Az érdekek közötti szlalomozása révén tökéletes szimbóluma annak a társadalmi romlottságnak, amelynek ma nap mint nap tanúi vagyunk. Ilyen értelemben roppant izgalmas, nagyon a máról és a mához szól ez a szerep, tanulságul!
– Mint ahogyan a darab is, amelyben egyebek mellett adóbevallásról, üzletről, törvényhozásról és erkölcsi romlottságról esik szó… A fesztiválnaplóban olvastam, hogy a közönség vastapssal fogadta az előadást. Milyen más reakciók érkeztek?
– Tapasztalataim szerint az operafogyasztók körében egyfajta pejoratív értelme lett a „kortárs” jelzőnek. Mi az, hogy kortárs opera? Nem talál a kép a hanggal... Ez sajnos egy rosszul felfogott előítélet. A kortársiasság ugyanis éppen azokra a sajátos problémákra, napjaink jelenségeire tud reflektálni, amelyekre a századokkal korábban született művek a legnagyobb jóindulattal és átértelmezéssel sem képesek. Lehet, hogy műélvezeti szempontból a tökélyt közelítik, dramaturgiailag viszont nem válaszolhatnak meg bizonyos kérdéseket. Innen nézve megdöbbentő volt számomra, hogy a vastaps és a siker után, amely a bemutatót követte, a nézők nem mentek rögtön haza, hanem közülük sokan ott maradtak, hogy megvitassák a látottakat. Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói „arcátlansággal” közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva. Ezt külön értékelte a közönség, többen mondták, hogy szívesen megnéznék újra. A jelenlévő Négyek – a szerző Orbán György, Vajda János, Csemiczky Miklós és a művet színpadra segítő Selmeczi György – pozitívan értékelték a látottakat. Nekik hihetünk, hiszen mindannyian alkotó pályatársak, akik a mű szakmai színvonalához felnövő kritikát is lényeglátóan megfogalmazzák.
– Hogyan látod, milyen sorsa lehet az előadásnak az elkövetkező időszakban?
– Annak ellenére, hogy én konkrétan nem alakíthatom a sorsát, reménykedem abban, hogy játszani fogjuk még Miskolcon is, emellett pedig bízom a mielőbbi kolozsvári és a budapesti bemutatókban is. És miért ne: Debrecenben, a Kodály Kórus székvárosában? Nagyon szeretném, ha Erdély különböző városaiba is eljutna az előadás, mert nem túl nagy stábot megmozgató, rendkívül a mához és a máról szóló történet, ami zenei és dramaturgiai szempontból egyaránt könnyed, humoros és roppant élvezhető, ráadásul Orbán György Marosvásárhely szülötte és Kolozsvár érlelte világszínvonalú komponistává.
– Selmeczi György karmesternek és Novák Eszter rendezőnek is az érdeme, hogy az ősbemutató ilyenre sikeredett. Milyen volt velük dolgozni?
– Az opera esetében – amely korlátozott időtartamba szorított szándékokról, szerepformálási ívről és azokhoz adaptált színpadi eszközök használatáról szól – nagy szükség van a biztos kezű rendezőre, aki képes felmérni, hogy mit lehet beledolgozni az előadásba, és mi az, amit ki kell hozni az énekelve játszó személyekből. Nagyon fontos a lényeglátó külső szem – jelen esetben ez Novák Eszter rendező volt –, és ugyanilyen fontos a néma szándékokat is meghalló külső fül, amelynek szerepét próbáról próbára Selmeczi György töltötte be. Érdekes és izgalmas volt a velük való munka, sok tekintetben is a színész- és a színpadközpontúság érvényesült. Én persze külön hálás vagyok a kolozsvári korrepetitoraimnak, nélkülük ebből semmi nem lett volna. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy rendkívül munkás ez a mű mind a karmester, mind pedig a rendező, a díszlet- és jelmeztervező, nem utolsósorban pedig a profi zenészek és az énekesek számára is! Egyúttal persze tanulságos és rendkívül hasznos a kottarágás, a műnek pedig az a lényege, hogy foglalkozzanak vele.
Orbán György: Bűvölet
Szereplők: Szenátor – Balla Sándor, Víziorgonás – Laczkó Vass Róbert, Kuplerosné – Molnár Mária, A feleség – Herczenik Anna, Orfeusz – Nyári Zoltán, Dajka – Gerdesits Irén. Közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus. Karmester: Selmeczi György. Díszlet, jelmez: Zeke Edit. Művészeti munkatárs: Foltin Jolán. Alkotók: Selmeczi György és Novák Eszter.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2014. február 18.

Összefogást szorgalmaznak ismert erdélyi személyiségek
Az erdélyi magyarság fennmaradásának és megerősödésének legfőbb zálogát a Kós Károly által közel egy évszázada meghirdetett, az egész Erdélyt átszövő közösségi autonómia jelenti – áll a több ismert erdélyi magyar értelmiségi által megfogalmazott keddi felhívásban.
A magyar politikai elit akkor tudja elérni ezt a célt, ha egységesen tesz azért, hogy megszerezze a magyar közösség feltétlen támogatását, és maga mellé állítsa a demokratikus román értelmiséget, valamint a mérvadó európai intézményeket – olvasható a felhívásban, amely leszögezi, hogy az elvszerű és racionális magyar–magyar, illetve román–magyar kapcsolatépítés érdekében továbbra is szükség van egy hiteles, erős és demokratikus európai képviseletre.
A felhívást megfogalmazók meggyőződése, hogy szükség van az egyházi és civil szervezetek támogatására, a politikai alakulatok választási koalíciójára és minden erdélyi magyar választópolgár bizalmára, valamint szavazatára – mert a nemzeti érdeknek előbbre valónak kell lennie a pártérdekeknél.
Meggyőződésük továbbá, hogy az erdélyi magyarság európai képviseletét a jövőben is annak a Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament korábbi alelnökének kell fémjeleznie, aki a magyar közösség világszerte ismert és elismert egyénisége, és aki már a 80-as évektől ellenáll minden politikai nyomásnak és megfélemlítésnek.
Aláírók:
Dr.Ábrám Zoltán orvos, egyetemi tanár Dr. Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár Bíró Edit, Udvarhely Városi Székely Tanács elnöke Boros Zoltán zeneszerző, ny. tévészerkesztő Dr. Bodó Barna politológus, egyetemi tanár Dr. Brassai Attila orvos, egyetemi tanár Dr. Brassai Zoltán akadémikus, ny. egyetemi tanár Dr. Csiszár Anna orvos, ny. előadótanár Csinta Samu újságíró Dr. Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia-EMTE rektora Demény Attila zeneszerző, rendező Dr. Farkas Csaba fogorvos Ferenczes István költő Fodor Imre, Marosvásárhely ny. polgármestere Fülöp G. Dénesné Suba Ilona, a Lazarenum Alapítvány intézetvezetője Fülöp Lajos tanár, ny. múzeumigazgató Gazda József író Gergely István „Tiszti”, a Csibész Alapítvány elnöke Dr. Geréb Zsolt teológus, ny. egyetemi professzor, a Partiumi Keresztény Egyetem volt rektora György Attila író Dr. Hollanda Dénes ny. egyetemi tanár, a Sapientia Egyetem volt dékánja János Szabolcs egyetemi tanár, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora Dr. Juhász Tamás teológus, ny. egyetemi professzor, a Protestáns Teológiai Intézet volt rektora Kallós Zoltán néprajzkutató Katona Ádám tanár, az Orbán Balázs Közművelődési Egyesület elnöke Kónya Hamar Sándor író, filozófus, volt parlamenti és európai parlamenti képviselő Dr. Kincses Előd ügyvéd Dr. Kincses Mária ny. egyetemi tanár Kincses Elemér rendező, író Kozsik József színművész László János üzletember Lászlóffy Zsolt zeneszerző Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke Lakó Péterfi Tünde civil- társadalmi aktivista Márton Zoltán, Makfalva polgármestere Meleg Vilmos színművész, a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának tagja Murádin Jenő művészettörténész, egyetemi tanár Nagy Pál ny. ideggyógyász főorvos Nagy László unitárius lelkész Dr. Pálosi Csaba állatorvos Dr. Papp Kincses Emese író, publicista Dr. Péntek János akadémikus, nyelvész, ny. egyetemi tanár Pillich László közíró Sánta Imre református lelkész Somai József közgazdász, az RMKT tiszteletbeli elnöke Székely Attila ny. régész-tanár Szőcs Géza költő Tolnay István, a Partiumi Keresztény Egyetem megbízott elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület világi főjegyzője Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár
Székelyhon.ro,

2015. május 12.

Háry János az operában – sírva kacagni önmagunkon
A megújulás jegyében mutatja be Kodály Zoltán Háry János című daljátékát május 14-én, csütörtökön este fél 7 órától a Kolozsvári Magyar Opera.
Az előadást Szabó Emese rendezi, aki a tegnapi sajtótájékoztatón megjegyezte: Háry János a jelenkor emberét szimbolizálja, magában hordozza azt a fajta fantáziavilágot, amely nélkül szegény, kopár és szürke lenne a valóság. – Ezt a művet csak úgy lehet színpadra vinni, s a történetet elmesélni, ha közben aktualizáljuk; fontos, hogy a ma embere milyennek érzi a valóságot, hogy milyenek az álmai, a vágyai, az illúziói, a képzelete – hangsúlyozta a rendező. A daljátékban közreműködik a Kolozsvári Magyar Opera ének-, zene- és balettkara, vezényel: Kulcsár Szabolcs; a díszleteket a németországi Ralph Zeger, a jelmezeket pedig Szabó Emese tervezte, koreográfus: Jakab Melinda.
„1948. december 11-én este, a Magyar Népi Szövetség IV. országos kongresszusának záróakkordjaként, a Kolozsvári Magyar Színházban, Rónai Antal karmester beintésére felcsendült Kodály Zoltán halhatatlan daljátékának nyitánya, ami egyben az Állami Magyar Népopera megszületését is jelentette. (…) A Háry János színpadra állítását dr. Gróf László végezte, Török Sándor volt a segédrendező. A díszleteket Szakács György, a jelmezeket Szopos Klára tervei szerint készítették.” – olvasható a László Ferenc szerkesztésében megjelent Utunk Kodályhoz című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.). Erre a momentumra, a Háry János-bemutatóval egybekötött operamegnyitóra hivatkozott a sajtótájékoztatón Kosztin Áron aligazgató, majd a darab sorsának kolozsvári alakulását vázolta: 1982-ben a cenzúra úgyszólván „lebutította” az előadást, majd legközelebb 1992. december 11-én, Demény Attila rendezésében mutatták be.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

2015. augusztus 4.

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (4.)
Gyermekeim a mai Báthory Gimnázium elődjébe jártak (akkor 3-as számú Matematika–Fizika Líceum). Valamikor az 1980-as évek végén beválasztottak az iskola szülői bizottságába. A testület elnöke Szakács Gusztáv volt, aki – ha jól emlékszem – 1989 tavaszán áttelepült Magyarországra, így új elnököt kellett választani. Addig győzködtek, míg el nem vállaltam, pedig úgy kellett ez nekem, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. Következett a ballagás, ahol beszédet kellett mondanom. Még középiskolás koromból emlékeztem arra, hogy Papp Attila akkori egyetemista, Margittán szomszédom, később magyartanár és költő, lelkesen mesélt tanáráról, Szabó T. Attiláról, aki egyszer elmondta nekik biztatásul, hogy Angliában járva szerencséje volt látni Nelson admirális szobrát, amelyen az a híres mondata szerepel, hogy minden angol tegye meg a kötelességét. Úgy gondoltam, ez szép gondolat, és erre alapoztam a rövid beszédemet, amelyet megírtam magyarul és románul is. Akkoriban az iskola kétnyelvű volt, tehát mindkét nyelven kellett beszélni.
Két nappal a ballagás előtt szóltak, hogy csak románul szabad beszélni, annyi engedménnyel, hogy egy diák elszaval majd egy verset magyarul. Eldöntöttem magamban, de nem mondtam senkinek, csak a feleségemnek, hogy mindkét nyelven felolvasom a szövegemet. Elérkezett a ballagás napja, készülődtünk otthon, amikor csengett a telefon. Vincze Zoltán aligazgató hívott az iskolából, mondván, megegyeztek a román igazgatóval, hogy a hivatalos ballagás előtt a kisiskola (ún. szentjóska) udvarán lehet tartani külön egy kis ballagást a magyar osztályoknak. És mondta, hogy ott elmondhatom magyarul a beszédemet. Jó, mondtam, és amikor letettem a telefont, rájöttem, hogy ez áthúzza a számításomat, ha elmondom magyarul ezen a kis ballagáson, akkor a hivataloson már csak románul mondhatom, hisz kétszer elmondani ugyanazt, az nemcsak értelmetlen, de nevetséges is lenne. Gyors döntésemhez az is hozzájárult, hogy még csak akkor kezdtem borotválkozni, tehát nagyon kellett volna sietnem, hogy odaérjek a magyar ballagás kezdetére. Visszahívtam az iskolát, és megkértem a titkárnőt, mondja meg az aligazgató úrnak, hogy sajnálom, de nem tudok odaérni idejében, ezért csak a hivatalos ballagásra megyek. Gondoltam, meglesz a véleménye rólam! (Így is volt, amint azt később el is mondta egyszer.) Jól emlékszem, hogy a tanári szobában vártunk a kezdésre, amikor az igazgató, aki mellettem állt, megkérdezte, hogy szabadon beszélek-e, vagy van írott szövegem. Mikor megtudta, hogy írott szöveget olvasok fel, megkérdezte, hogy megmutatnám-e neki. Miért ne? – mondtam, s előhúztam a román nyelvű szöveget a belső zsebemből. Átfutotta, s csak annyit mondott, hogy kicsit kemény, de azért jó.
Amikor rám került a sor a beszédben, felolvastam a kézzel írott egyoldalnyi román szöveget, majd gyorsan elővettem az alatta levő magyar nyelvűt, és azt is felolvastam. Így csak a végén tudtak tapsolni. Amikor leültem, a mellettem ülő két tanár halkan gratulált. A feleségem a közönség soraiban volt, a mellette álló kolleganő halkan megkérdezte, hogy „szabad volt magyarul beszélni?”, mire ő csak annyit mondott, hogy nem. A dolognak nem lett semmilyen negatív következménye rám nézve, de lehet, hogy csak azért, mert túl közel voltunk a decemberi változásokhoz. Jóval később, már a változások után tudtam meg, hogy az iskoláért felelős szekus érdeklődött felőlem az iskola igazgatójától, megkérdezte, hogy ki és mi vagyok. Akkoriban az a hír járta, hogy Kányádi Sándor a Brassai Gimnázium ballagására ment el, és amikor belépett a kapun, megkérdezte: magyarok bejöhetnek? A rendszer éltetője: a félelem
Az 1950-es években olyan, félelemre alapuló rendszert építettek ki, amely aztán 1989-ig szolgált. Kezdetben nagyon brutálisan, börtönbezárással, veréssel, kivégzéssel érték el, hogy az emberekbe beleivódjon a félelem, hogy aztán az 1960-as évektől már börtön nélkül is működjön a rendszer, és már csak elvétve kellett drasztikusabb módszerhez folyamodniuk. Bennünket, gyermekeket óvtak a szüleink, ahogy csak tudtak, így csak elcsípett beszélgetésfoszlányokból értesültünk arról, hogy valakit elvittek, aki aztán évekkel később,vagy soha nem jött haza. Később aztán elmeséltek egyet s mást arról a korról. Szilágyborzáson, a szülőfalumban úgy vittek el egy gazdát, akitől féltek, mert tisztességes ember lévén a faluban adtak a szavára – és aki nyilván nem hódolt be a kommunistáknak –, hogy éjjel fegyvert rejtettek a szalmakazlába, és másnap a csendőrök feljelentésre hivatkozva házkutatást tartottak nála, és egyből az elrejtett fegyverhez mentek. Soha nem került haza, meghalt a börtönben. Ezek a módszerek általánosak voltak, és az emberek hiába sejtették, tudták, hogy kik voltak azok, akik közreműködtek az ilyen cselekedetekben, semmit sem tehettek, mert féltették a saját életüket. Persze a helyi vezetők között voltak tisztességesek is, akik próbáltak segíteni. Keresztanyám és két felnőtt lánya Szilágybagoson lakott, kulákoknak nyilvánították őket, és félő volt, hogy el is viszik. Az egyik helyi vezető azt ajánlotta nekik, hogy ha tehetik, próbáljanak eltűnni otthonról néhány hónapig, hátha addig lecsendesednek a dolgok, és nem viszik el őket. A tanácsot megfogadták, néhány üres bőrönddel látványosan elindultak estefele gyalog a szilágynagyfalusi vasútállomásra (akkor nem volt ritka eset, hogy a 6-7 kilométeres távolságot gyalog tették meg az emberek). Amikor besötétedett, a szomszéd falu, Szilágyborzás felé vették útjukat, és éjjel megérkeztek nagyanyámék házához, ahol elbújtak az egyik különálló kis házban, amelynek volt egy olyan előtere, ahol kemence volt, ahol a kenyeret sütötték, a házat pedig inkább csak gabonaraktárnak használtak. A raktárszoba egész nap zárva volt, az ablakok lesötétítve. Csak éjjel jártak ki a házból. Nagyon ügyesen csinálták, hisz mi, gyerekek egész nap az udvaron szaladgáltunk, még a kemencére is felmásztunk, de semmit sem sejtettünk, és a faluban senki sem. Persze az a szoba mindig zárva volt, úgy tudtuk, hogy ott limlomon kívül nincs semmi, és nem volt bejárásunk. Amikor vagy három-négy hónap után a rokonok megtudták, hogy elmúlt a veszély, keresztanyámék éjjel elindultak Nagyfalu felé ugyanazokkal a bőröndökkel, majd reggel visszaérkeztek, mintha az éjjeli vonattal jöttek volna. Elmesélték, hogy megjárták Vajdahunyadot, Resicabányát (akkor többen mentek oda a faluból dolgozni ideiglegesen, néhányan ott is ragadtak). Így sikerült megmenekülniük a börtöntől.
Megtanultunk együtt élni a félelemmel, óvatosak voltunk, nyíltan csak barátok között mertünk beszélni. (Aki 1990 után meg akarta tudni, hogy mit tartalmazott a megfigyelési dossziéja, az bizony sokszor csalódott, mert kiderült, hogy a legjobb barátja jelentett róla. Több ilyen esetről hallottam. Ezért okosan tette, aki nem kutakodott a múlt ilyenféle megismeréséért.)
1975–1981 között a Monostor negyedben laktunk. Ha nem volt reggel fél 8-tól órám (mert akkor az egyetemen ilyen korán kezdtünk), akkor csak délelőtt mentem be az egyetemre. Ilyenkor néhányszor találkoztam a buszmegállóban vagy a buszon Könczei Ádámmal, akivel elbeszélgettünk. Személyesen diákkoromban ismertem meg Kolozsváron, de előbb is tudtam róla, hisz felesége margittai volt. Nyíltan elmondta véleményét mindenről kertelés nélkül. Tőle hallottam először az anyaország kifejezést. Emlékszem egy találkozásunkra, amikor a buszon ülőhelyünk is akadt, hisz elmúlt már a reggeli csúcsforgalom. Olyan dolgokat mondott, hogy egy idő után akaratlanul is körülnéztem, kik hallgathatják, hogy miről beszélünk, és csak akkor nyugodtam meg, amikor úgy érzékeltem, hogy senki sem figyel ránk. Édesapám Margittán a terménybegyűjtő központban dolgozott könyvelőként. Az 1950-es években, amikor még nem sikerült a hatalomnak mindenkit meggyőznie a termelőszövetkezetek üdvözítő voltáról, a termelőknek kötelességük volt bizonyos mennyiségű gabonát beszolgáltatni. Félnapokat, de néha egész napot álltak sorban a szekerekkel, hogy egy-két zsáknyi (néha csak félzsáknyi) gabonájukat beadják a központba. Az átvétel rengeteg papírmunkával is járt, így nyáron sok embert kellett felvenniük idénymunkára. Így dolgozott itt Könczei Ádám és a felesége is (gondolom, a nyári vakációban diákként vagy éppen frissen kinevezett tanárként). A vállalatnál a dolgozók nagy része magyar volt, de a szakkifejezéseket csak románul használták. Így beszéltek: megcsináltad a báláncát?; add ide a szituáciét!; ennek a búzának mennyi a korp sztröinja? és az umiditátéja? Könczei Ádám szorgalmasan jegyezte ezeket a kifejezéseket, mondatokat. Nem tudom, hogy később felhasználta-e valamelyik dolgozatában.
Nekünk mindig járt az újság. Édesapámnak a helyi Fáklya, a központi Előre, a magyarországi Élet és Tudomány, édesanyámnak a Dolgozó Nő, nekünk, gyerekeknek a Napsugár, később a Pionír, majd az Ifjúmunkás, és középiskolában az Utunk. Emlékszem, egy időben járt a frissen újraindult Korunk is, gondolom, Könczei Ádám győzte meg édesapámat, hogy rendelje meg. Ez aztán elmaradt, édesapám rájött, hogy nem neki való. Abban az időben, az 1950-es években kevés embernek volt rádiója, nekünk volt egy Popular-típusú kisebb méretű rádiónk, amely egész nap be volt kapcsolva, nappal a Kossuth Rádió ment, este a Szabad Európa. 1956-ban, a forradalom idején este az emberek összegyűltek oda, ahol volt rádió, reménykedve hallgatva a híreket. Ezt a hatóság úgy próbálta megzavarni, hogy sorba kikapcsolták a villanyt, hol az egyik utcában, hol a másikban. Ilyenkor édesapám hóna alá vette a rádiót, és kereste, hogy melyik utcában van éppen villany. Ez azért nem volt kockázatos, mert akkor még Margittán egyáltalán nem volt közvilágítás, úgyhogy az esték koromsötétek voltak.
Az 1989-es változás
Marius Tabacu, ha jól emlékszem, 1989 nyarán szólt, hogy ha gondolom, aláírhatom Doina Cornea román ellenzéki legújabb nyilatkozatát, ő már aláírta. Hosszas töprengés után nem vállaltam. Feleségem szlovák állampolgárként évente kétszer utazhatott külföldre, én kétévente. A román hatóságok nem ismerték el, hogy a gyermekeink szlovák állampolgárok is, ezért minden évben meg kellett harcolni azért, hogy a nyári vakációra útlevelet kaphassanak. Kihallgatások az útlevélosztály főnökénél, ha ez nem vezetett eredményre, akkor a megyei pártbizottságnál. Sok energiába került, hogy 1979 és 1989 között minden évben kiutazhattak a nagyszülőkhöz. Ezt nem akartam kockáztatni, ezért nem írtam alá.
De 1989 őszén, amikor Cs. Gyimesi Éva néhány magyar értelmiségivel közösen kijuttatott a Szabad Európa Rádióhoz egy Tőkés László mellett kiálló nyilatkozatot, szóltam Mariusnak, hogy ezt én is aláírnám. Ma úgy gondolom, hogy akkor már jobban bíztam a változásban. Gyimesi Éva azt mondta, ha lesz 20 aláíró, akkor kijuttatja a neveket. Mai szemmel nézve nagyon naivak voltunk, emlékszem, amikor Mariusszal egyszer Évánál voltunk, ő hangosan mondta a neveket, kik hajlandók aláírni, de még tízen sem voltunk, tehát még várni kellett. A következő nevekre emlékszem: Csép Sándor, Demény Attila, Simon Gábor, talán Dávid Gyula, Marius és én. De volt még néhány név. Amikor eljöttünk Éváéktól, Marius észrevette, hogy az autóm mögött áll egy másik, amelyben két ember ül csendben. Megnézte a rendszámát (ő tapasztaltabb volt nálam ilyen ügyekben). Ahogy elindultunk, elindultak ők is, de nem követtek, csak az utca végéig. Én ott nem a központ felé, hanem a Tordai út felé fordultam. Senki nem jött mögöttünk. Amikor befordultunk a Hajnal negyedi Tátra utcába, szembe jött velünk egy autó. Marius megnézte a rendszámát, és ugyanaz az autó volt, amely a Györgyfalvi negyedben mögöttünk állt.
Néhány nap múlva hívattak a rektoriba, a rektor és az egyetemi párttitkár fogadott. Azt mondták, úgy tudják, hogy aláírtam egy nyilatkozatot Tőkés László mellett. Én azt válaszoltam, hogy nem írtam alá, de ha lenne rá alkalmam, aláírnám. Aztán nyugodt hangon próbáltak arról meggyőzni, hogy ez nem jó cselekedet, nem egyetemi oktatóhoz illik. Ekkor azt találtam mondani, hogy nekik pedig nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy engem leckéztetnek, hanem azon ügyködni, hogy a tanársegédek (mint én is), akik már jó néhány éve megszerezték a doktori fokozatot, végre előléphessenek adjunktusi pozícióba. Ezt a karunk többször javasolta, de a minisztériumban soha sem hagyták jóvá. Ettől kezdve csak erről beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetés, de gondolom, a végén még elláttak egy-két hazafias jótanáccsal. Utána tudtam meg, hogy Gyimesi Évát előttem másfél órával rendelték be. A többieket a városi pártbizottsághoz hívták be fejmosásra. Ezek után természetesen semmi sem lett az aláírásból.
December 15-én a Brassai Gimnáziumban voltunk a feleségemmel egy előadáson, utána tudtuk meg – már az autóban a Kossuth Rádióból, amely, ha gyengén is, de néha hallható volt –, hogy a hívek Temesváron körülvették a templomot és parókiát, ahol Tőkés László lakott. Ezután izgalommal vártuk a fejleményeket. Később a magyarországi híreket hallgatva nem akartuk elhinni, hogy mi történik Temesváron. Azt hittük, hogy túloznak, pontatlan információkkal rendelkeznek. Kedden vettem a bátorságot, és felhívtam Temesváron élő unokafivéremet, és megtudtam tőle, hogy tényleg igazak a hírek, és azt is mondta, el sem tudjuk elképzelni, hogy mi van ott. A szomszédunk, aki munkás volt Kolozsvár egyik gyárában, mondta hétfőn, hogy a munkások tüntetést szerveznek Kolozsváron kedd délutánra a Béke téren (a régi Szent György téren). Feleségemmel lementünk a térre a megadott időpontban, de nem volt tömeg, csak a szomszédunkkal találkoztunk. Miután várakoztunk egy félórányit, a Jókai utcán elindultunk a központ felé, dohogva magunkban, hogy az emberek milyen fásultak, nyugodtan sétálnak, intézik dolgaikat, miközben Temesváron ölik az embereket. December 21-ére a karon pártgyűlést hívtak össze kora délutánra. Mindenki tudta, hogy miért, hisz előtte való este beszélt a tévében Ceauşescu, és elítélte a temesvári „hazaárulókat”, és ha jól emlékszem, (csekély százlejnyi) fizetésemelést is ígért. Én nem szándékoztam elmenni, és pont jól jött, hogy az unokaöcsém arra kért, autóval vigyem haza a feleségét és újszülött gyermekét Egeresre. Én akkor már tudtam a rádióból vagy a magyar tévéből (a Hajnal negyedben óriási antennával jól-rosszul fogtuk a magyar televízió adását), hogy délután kettőkor Magyarországon egy percre megáll az élet, emlékeznek a temesvári áldozatokra. Vittem magammal egy gyertyát és gyufát, azzal a céllal, hogy két órakor megállok, és az út szélén meggyújtom. Nem emlékszem, hogy miért nem tettem meg, talán elfelejtettem, talán siettünk. Már csak visszafelé jutott eszembe, de akkor már régen elmúlt két óra. Valaki intett az út mentén, felvettem, mondta, hogy csak a szomszéd faluig megy, de még aznap bemenni szándékszik Kolozsvárra, mert úgy tudja, hogy tüntetés lesz. Én ezt már nem hittem, hiszen rossz tapasztalatom volt erről a hírről. De amikor beértem Kolozsvárra, és az állomás után befordultam a Főtér felé, meglepődve vettem észre, hogy állnak a villamosok az utcán. Először azt hittem, áramszünet van (ami nem volt ritka akkoriban, és a gyermekeim ma is nosztalgiával emlegetik, hogy milyen jókat játszottunk – kártyáztunk vagy más társasjátékot játszottunk – a konyhában petróleumlámpa mellett, mert mást nem letetett csinálni). Csak a Kőmálalja utcáig jutottam, ott már emberek torlaszolták el az utcát. Megálltam, és megkérdeztem, mi történik ott. A gyárból jöttek a munkások tüntetni – mondták. Utána lövéseket is hallottam az Astoria felől. Végigmentem a Kőmálalja utcán, majd a Napoca Szálló előtt átmentem a hídon, és jobbnak láttam a Monostor felé venni az utat. Egy nő és egy kislány integettek, felvettem őket, mivel ők is a Monostorra mentek. A nő elmesélte, hogy órák óta jönnek gyalog a Györgyfalvi negyedi korcsolyapályáról, mert nem járnak a trolibuszok, sokat kellett kerülni, mert a Főtér felé nem lehetett menni a tömeg miatt. Azt is elmondta, hogy a Főtéren lövöldöznek, és úgy hallotta, hogy már 20 embert megöltek. Amikor felértem a Hajnal negyedbe, és befordultam a házunkhoz, láttam, hogy a családom már az erkélyen volt, várta, hogy mikor érek haza. Már hallották ők is, hogy mi van a Főtéren, és izgultak miattam.
Amikor este felhívott telefonon Kassáról a feleségem unokahúga (nekünk akkor csak háromhavonta egyszer lehetett külföldre telefonálni), megkértük, ha tud, telefonáljon Pestre, a rádióhoz, és mondja el, hogy mi történt Kolozsváron. Féltünk, hogy elhallgatják, eltussolják a dolgokat. Kitettünk egy-egy meggyújtott gyertyát mindkét erkélyünkre. Néhány nap múlva mondta az egyik szomszédasszony, hogy amikor meglátta a gyertyát, nagyon megijedt, félt, hogy másnap elvisznek bennünket. Nagyon vártuk a Kossuth Rádió esti 11-es órás híreit. Beszámolt a kolozsvári eseményekről, de a szövegből rögtön tudtuk, hogy ez más forrás, nem a miénk volt.
Jegyzetek: 10 Könczei Ádám (1928–1983) néprajzkutató.
11 balanţă (mérleg), situaţie (itt: kimutatás), corp străin (idegen anyag), umiditate (nedvesség) 12 Marius Tabacu (1952) zenetanár, zongoraművész, filmrendező, riporter, műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

2015. augusztus 7.

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (5.)
Másnap reggel az egész család elindult gyalog a belváros felé, a szembejövőket kérdezve, hogy mi van a Főtéren. Látszik a tüntetés nyoma – mondták –, de csend van, és mindenki arra biztatott, hogy ne menjünk tovább. Nem hallgattunk rájuk, a Jókai utcán ismerősökkel találkoztunk, akikkel elbeszélgettünk. Az egyetemi könyvesbolt kirakatüvegén néhány A4-es fehér lap volt kiragasztva, és rá volt írva, hogy „Moarte criminalilor!” („Halál a gyilkosokra!”) Ez igen bátor tett volt akkor, hisz még nem látszott, hogy a rendszer megbukott volna. Ahogy délben hazaértünk, megtudtuk a tévéből, hogy Ceauşescu elszökött (éppen akkor beszélt Mircea Dinescu), kimentünk a tömbház elé egy üveg pezsgővel és néhány pohárral. Az üzletekből kijövő elárusítók nem mertek inni, csak miután valaki kitett az erkélyre egy rádiót, és abból hallották az eseményeket. Délután elmentünk autóval Demény Attiláékhoz. Átmentünk Csép Sándorékhoz, akkor ismertem meg személyesen. Telefonálgatások után elmentünk Gyimesi Éváért, majd Könczei Csillával a Monostorra egy videokameráért. Visszafelé jövet Csilla videózott, az utcán autók tetején fiatalok ültek zászlókkal és énekeltek, kiabáltak. Ez a felvétel ma is megvan Csillának, jó dokumentuma annak a délutánnak. Emlékszem, amikor Gyimesi Évát vittük az akkori Igazság szerkesztőségébe, a főtéri plébánia előtt állt Czirják Árpád, és néhány fiatalnak magyarázta, hogy nincs mit keresniük az épületben, mert az az egyházé. A fiatalok azt állították, hogy azelőtt este egy fenti ablakból is lőttek a tüntetőkre. Éva is odament, és váltott néhány szót Czirjákkal, amikor a fiatalok már elmentek. Én nem szálltam ki az autóból, és más sem, csak Éva. Látszott a fiatalokon, nem hitték el, hogy nem onnan lőttek, de tisztelték a papi ruhát. Hogy ezután mi volt, mit csináltunk még, nem emlékszem. Csak arra, hogy otthon késő éjjelig néztük a tévét, odavoltunk Petre Románért és Iliescuért (ez az érzés aztán nagyon hamar elmúlt, de szilveszterig biztos tartott, januárban azonban már lecsillapodtunk). Érdekes, hiába néztük a tévét, az a hír elkerülte a figyelmünket, hogy Ceauşescuékat már aznap elfogták (pedig a Csilla videóján hallatszik, hogy én azt mondom, „elkapták őket”, estére már elfelejtettem, vagy csak nem voltam benne biztos). Reggel nagyon féltem bekapcsolni a tévét, hogy vajon mit fogok látni. Féltem, hogy az előtte való nap csak álom volt. De szerencsére nem. Szombaton reggel egyedül lementem a belvárosba, sorban álltunk a Béke téren újságokért (Szabadságot vettem, és talán egy Clujul Liber című román újságot – milyen kár, hogy nem őriztem meg ezeket!), majd bementem az egyetemre. A bejárat fölött már egy nagy molinó volt kifüggesztve a következő szöveggel: „Universitate liberă. Szabad egyetem. Freie-Universität”. Vagy 25 tanár gyűlt össze egy földszinti teremben, valahol a geológián, Negucioiu rektor is ott volt, és leült az asztalhoz valakivel (nem emlékszem, ki volt, talán a gazdasági igazgató), és az emberek elkezdtek beszélni szép sorjában felállva. Olyan szövegeket mondtak, hogy egy idő után a rektor és a mellette ülő alak jobbnak látta beülni a padokba a többiek közé. Nem volt ott konkrét, személyes bírálat, csak általánosságban beszéltek. Mindenki azt mondta, hogy akik lejáratták magukat a rendszer kiszolgálásával, azok lépjenek hátrébb. Nem volt lincselés, senki se bántotta őket, de mire egy ad-hoc bizottság alakult, hogy átvegye az egyetem ideiglenes vezetését, már nem voltak ott. Nem emlékszem, hogy mikor mentek el. Ennek a bizottságnak Ionel Haiduc lett az elnöke. Kevesen tudják, hogy a Szabadságban 1990. január 8-án 168 aláírással megjelent felhívás a Bolyai Egyetem újraindításáért a matematikakarról indult. Még decemberben vitatkoztunk arról, hogy kell-e ilyen felhívás, és félnapi vita után úgy gondoltuk, hogy kell, mert nem tudni, hogy később lesz-e még alkalom kimondani azt, hogy igényeljük az önálló magyar egyetemet. És elkezdtünk szervezkedni. Január elején üzent Bukarestből Pálfalvi Attila, aki akkor tanügyminiszter-helyettes volt, hogy lesz egy tanácskozás a minisztériumban egyetemi ügyekről, és jó lenne, ha valaki felmenne a leendő Bolyai Egyetem részéről is. Arra emlékszem csak, hogy többen összegyűltünk Balázs Sándornál, aki akkor a Bolyai Bizottság elnöke volt (a Bolyai Társaság csak valamikor áprilisban alakult meg). Nem tudom, kik voltak jelen, egyedül Szilágyi Pálra emlékszem még. Hosszas vita után a választás Balázs Sándorra és rám esett. Somai József lefordította románra azt a szöveget, amely nagyjából azonos volt a Szabadságban megjelenttel, talán kicsit hosszabb volt. És ezt vittük magunkkal románul és magyarul. A magyar nyelvű szöveget odaadtuk Rostás Zoltánnak, aki már az állomáson várt minket (akkor A Hétnél dolgozott), és közölte is a Romániai Magyar Szóban, kettőnk nevét íratva alá. Az eredeti szövegen nem volt ott a nevünk, hisz ez nem saját munkánk, hanem közös szöveg volt. Emlékszem a zsúfolásig megtelt teremre, ahol mindenki mondta a maga véleményét a tanügy megreformálásáról. A miniszté­rium képviselője (nem emlékszem, hogy éppen Şora miniszter volt-e vagy más) nemigen avatkozott bele, hagyta, hogy mindenki elmondja, amit fontosnak tart. Balázs Sándor is szót kért, és felolvasta a kérésünket, igényünket az újrainduló Bolyai Egyetemre. Semmilyen reakció nem volt, sem egyetértő, sem támadó. Pálfalvi Attila nagyon optimista volt, azt mondta nekünk, hogy csak napok kérdése, hogy megjelenjen a döntés a Bolyai Egyetemről. Néhány nap múlva (talán A Hétben) meg is jelent vele egy interjú, amelyben határozattan állította, hogy ősszel beindul a szinte minden szakot magában foglaló Bolyai Egyetem. Ma sem tudom, és soha nem volt alkalmam azután megkérdezni, hogy mire alapozta ezt a határozott véleményt. Azt el tudom képzelni, hogy Mihai Şora akkori tanügyminiszter hajlandó lett volna egy ilyen döntésre, de minden bizonnyal nem rajta múlott. Aztán Pálfalvi Attilát eltávolították a minisztériumból, és az egyetem ügye zátonyra futott, és mára teljesen „elrozsdásodott”.
A magyar felsőoktatás elindítása 1989 után
Természetesen mindjárt a változások után megpróbáltuk beindítani a magyar nyelvű oktatást a matematikakaron (ahogy mások is más karokon). A harc nagy részét (mert ez nem ment könnyen) Balázs Márton vívta meg, aki akkor dékánhelyettes volt. Hogy ez mennyi feszültséggel, megaláztatással, lemondással járt (ennek lett áldozata a doktori vezetői státusa is), azt csak ő tudná megmondani (ezeket le is írta emlékeztetőül, megvan kéziratban). A kezdeti harc eredménye az volt, hogy matematika szakon az első két évfolyamon mindent lehetett magyarul tanulni, utána a következő kettőn semmit. Informatika szakon maradt a csak román nyelvű oktatás, azzal indokolva ezt, hogy az nem tanári szak. 1993-ban fordulat állt be a Babeş–Bolyain a magyar nyelvű oktatásban, mert abban az évben az RMDSZ egyes képviselői a hírhedt neptuni titkos tárgyaláson megegyeztek abban, hogy a tanügyminisztérium a BBTE részére 300 helyet elkülönít a magyar nyelven tanulók részére, külön felvételit tartva ezekre a helyekre. Hogy ez milyen (jó vagy rossz) hatással lett a magyar nyelvű felsőoktatásra, az máig tisztázatlan, hisz ennek hatására kialakult a BBTE mai struktúrája, korlátozott döntésű magyar tagozattal, de elodázódott (azt is írhatnám, hogy végtelen pályára állt) az állami magyar egyetem létrehozásának kérdése. Az állami magyar nyelvű egyetem kérdése azóta is jó politikai tőke, bármikor elő lehet rángatni. A 300 hely a 2000-es évek elején már 1000 körül volt, hisz az egyetem számbeli fejlődése a magyar oktatásban is megfelelő módon jelentkezett. Andrei Marga rektor ebben mindig támogatta a magyar nyelvű oktatást, soha nem ellenkezett, ha növelni szerettük volna a helyek számát, igyekezett megoldást találni erre.
Érdekes volt a román kollégák hozzáállása a magyar nyelvű oktatáshoz. Kevés kivételtől eltekintve nem akadályozták azt, hogy magyar nyelven is tanítsunk, de nem akarták, hogy erről mi magunk döntsünk. Azt szerették volna, és ma is így van ez, hogy ők felügyeljék ezt a folyamatot, ők dönthessenek mindenről. Nálunk, a karon a tanárok maguk döntöttek arról, hogy mit és hogyan tanítsanak egy tárgyon belül, figyelembe véve természetesen a tantervet és a tantárgyi leírást (amely csak nagyobb fejezeteket írt elő akkor). A vizsgákat is mindenki saját maga tervezte meg, figyelembe véve az általános szabályokat. De tudok olyan karról, ahol a román professzor arra kötelezte a magyar kollégát (aki többnyire fiatalabb volt), hogy még a vizsgatételeket is tőle vegye át, és fordítsa le magyarra. Amikor már több karon is volt magyar nyelvű oktatás, és külön titkárnő foglalkozott a magyar nyelven tanuló diákokkal, még akkor sem vették szívesen, ha magyar nyelvű hirdetéseket tettünk ki a hirdetőtáblára. Az pedig ma is tabu, hogy a magyar hirdetőtábla fölé magyarul is kiírják, hogy az a magyar tagozat hirdetőtáblája. Kicsinyesen zavarja őket a magyar nyelv! Az egyetem bejáratánál (nyilván csupán reklámcéllal) magyar és német köszöntőszöveg is fut az elektronikus hirdetőn, és szerepel egy táblán. De ha bemegyünk az épületbe, alig van magyar felirat, például még a Farkas Gyula Teremre sincs kiírva a „terem” szó magyarul. A rektori folyosón ma már nemcsak a román rektorok büsztjei láthatók a falon, de az egész olyan tipikusan román felfogású módon van megoldva, hogy ember legyen a talpán az a román, aki ebből megtudhatja, hogy az egyetem történetének milyen szakaszai voltak. Az efféle történelemhamisítás csúcsa az a Ceauşescu pártfőtitkár által küldött távirat, amelyben 1977-ben köszöntötte a nagyváradi román színjátszás 50. évfordulóját. Azért jegyeztem meg, mert az olyan szöveg, amely tulajdonképpen igaz tényeket tartalmaz, de a fogalmazás mikéntje miatt teljesen félrevezeti a gyanútlan olvasót, és pont ez is a célja. A csúsztatáshoz tudni kell, hogy Nagyváradon először 1927-ben alakult román színház, előtte csak magyar volt. 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után ez a román teátrum megszűnt. A második világháború után – figyelembe véve, hogy a város többségében magyar lakosságú volt – csak a magyar színház alakult újra a megváltozott körülmények között, és csak 1957-ben alakult meg (pártutasításra) a színház román tagozata is. Ez a táviratban az ötvenéves román színház köszöntése kapcsán úgy szerepelt, hogy a nagyváradi színház 1957-től a „párt helyes nemzetiségi politikája folytán” román és magyar tagozattal rendelkezik. Vajon hány gyanútlan román olvasó vette ki ebből, hogy 1957-ben nem a magyar, hanem a román tagozat alakult meg?
Lehet, hogy a „bölcs vezér” is így olvasta a számára megfogalmazott távirat szövegét, elvégre ő sem tudhat mindent, bármennyire is bölcs, hisz a bölcsesség önmagában nem jár feltétlenül tudással. A baj csak az, hogy ma is bőven vannak tudás nélküli „bölcsek”!
Társadalmi szervezkedés
1989 után egyre-másra jöttek létre a szakmai és egyéb társaságok, egyesületek. Csak azokról szólok, amelyeknek tagja lettem, legtöbbjükben (kivéve az EME-t) vezető funkciót is betöltöttem hosszabb-rövidebb ideig. Az elsők között alakult meg az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT), amely mai is az egyik legjobban működő. Legfontosabb eredményének azt tartom, hogy ma már nagyon sok, szép magyarsággal beszélő mérnökünk van. A Bolyai Egyetem visszaállításának igénye hozta létre már 1990 januárjának elején a Bolyai Bizottságot, amely áprilisban Bolyai Társasággá alakult. Újraalakult a kommunista idők elején megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Az iskolások részére már 1953-tól létezett egy magyar nyelvű matematikai folyóirat, a Matematikai és Fizikai Lapok, amely 1956-ig a megfelelő román lap fordítása volt. 1957 és 1962 között önálló kolozsvári szerkesztőséggel működött. Az 1962. évi 6-os számtól kezdődően újra fordítás, és ekkor már csak Matematikai Lapok a címe. Az 1989-es változáskor már újra létezett egy kolozsvári szerkesztőség, és a lap csak részben volt fordítás (hivatalosan az maradt, de Nicolae Teodorescu akadémikus, felelős szerkesztő nagyvonalúsága révén már nemcsak románból fordított cikkek jelentek meg, hanem magyarul írottak is). 1990 után magyar szerkesztésű lappá változott, de még mindig a bukaresti országos matematikai társulat lapjaként. A kapcsolat a bukaresti társulattal egyre nehezebbé és formálissá vált, hiszen a lapot már nem finanszírozták. Hogy a lapnak megfelelő kiadótársaságot kerítsünk, 1993-ban létrehoztuk a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaságot, és 1997 januárjától sikerült a Matematikai Lapokat önálló lappá alakítanunk. A nevet azonban nem használhattuk, mivel a bukaresti matematikai társulat azzal az igénnyel lépett fel, hogy idővel szeretné feléleszteni saját kiadványaként a magyar nyelvű lapot (ez azóta sem sikerült). Új címként a Matlapot találtuk ki, hisz a tanulók sokszor nevezték így addig is. Javaslatomra, informatikai mintára, MatLap néven indult a lap, de sokan kifogásolták a szó közepén lévő L-t, így Matlappá alakult (gondolom, a változtatásban fontos szerepet játszott a nyomdai szakemberek véleménye, akiknek szokatlan volt az ilyen „fenegyerekeskedés”). Hasonló nemtetszést arattam akkor is, amikor az EMT hasonló jellegű, de fizika-, kémia- és informatikatartalmú, FIRKA nevű lapját nem naptári, hanem iskolai év szerint számoztuk (szintén az én javaslatomra): egy évfolyam egy tanév. Az volt a fő érv ellene (szintén a nyomdai szakértők részéről), hogy ilyen nincs sehol a világon. De megmaradt, mert a kollégáknak is tetszett, és most már van a világon ilyen, több mint húsz éve.
Hogy pályázhassunk a magyar nyelvű oktatás megsegítéséért, a Babeş–Bolyai Egyetemen létrehoztunk egy egyesületet Farkas Gyula Egyesület a Matematikáért és Informatikáért névvel. Közben létrejött az EME matematikai és informatikai szakosztálya is, amely a természettudományi szakosztályból vált ki. A matematikát a természettudomá­nyok közé szokták sorolni, Magyarországon szokás élettelen természettudománynak nevezni. Ez utóbbi besorolással gyakran szoktam viccelődni, hogy ez azért van, mert a matematikusok általában élhetetlenek.
Amikor magalakult a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), létrejött annak a matematikai, informatikai és csillagászati szakbizottsága. Ezeknek a matematikai társaságoknak, bizottságoknak a tagsága nagyjából megegyezik, de nem teljesen. Mindegyiknek megvan a maga jól meghatározott szerepe. Amikor átmentem a Sapientiára, ott is létrehoztuk a marosvásárhelyi matematikai és informatikai tanszék háttérintézményeként a MITIS Egyesületet. A név (egyik fiatal kollégánk ötlete) utal a tanszék nevére (Matematika–Informatika Tanszék), de humorosan a híres amerikai MIT-re is (Massachusetts Institute of Technology), de akár a latin mitis szóra is, amelynek rengeteg jelentése közül szóba jöhet a jótékony, felnőtt, békés, enyhe (angolul soft).
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

2016. március 25.

Szertefoszlott illúziókról, szellemi műhelyekről
Demény Attila kolozsvári zongoraművész, operaszerző és operarendező Emlékek és szertefoszlott illúziók című önéletrajzi írásait és Tóth Gábor nagyváradi újságíró által a szerzővel készült interjúját tartalmazó kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők szerda este a Györkös-emlékházban. Az első kötetes szerzővel Demény Péter író beszélgetett. Nem hiányzott a zene sem a rendezvényről: Demény Attila tavaly megjelent 18 hegedűduójából négyet hallgathattunk meg Béres Melinda és Márkos Albert tolmácsolásában.
A kötetcím kapcsán Demény Attila elmondta: élete eseményeit kommentálja élményszerűen, visszaemlékezve gazdag és sikeres pályájára, amelynek során illúziók születtek, majd szertefoszlottak, és újak keletkeztek. – Az illúziók tervszerűen szertefoszlanak, és akkor az ember új illúziókat teremt. Néha sorsszerű, néha így hozza az élet – válaszolta Demény Attila a beszélgetőtárs ama kérdésére, miszerint az illúziók szertefoszlása sorsszerűség-e.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

2017. november 13.

Hagyomány hagyományozódása – Kolozsvári Zenei Napok
A magyar zenei élet kiválóságait hívta meg – együtteseket, előadóművészeket – az idei Kolozsvári Zenei Napokra a Romániai Magyar Zenetársaság (RMZT). A Hagyomány hagyományozódása Kodály, Bartók, Dohnányi, Veress, Ligeti alkotói örökségének szellemében címet viselő fesztivál november 14. és 18. között zajlik, a rendezvény fővédnöke Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja.
„A Romániai Magyar Zenetársaság tevékenysége a kiemelkedő magyar zeneszerzőink, előadóművészeink, fiatal tehetségeink bemutatása hangversenyek, emléknapok, fesztiválok, vetélkedők, konferenciák, workshopok keretében. 1995-től jobbára egyetlen kiemelkedő nagyságra (Liszt, Bartók, Kodály, Dohnányi, Veress, Ligeti) koncentráltunk. A továbbiakban egyre világosabbá vált, hogy a »Hagyomány hagyományozódása« kérdését, magyar vonatkozású történetét, a tradíció és a jövő, a tanár–tanítvány kapcsolatán keresztül, az alkotói kontinuitás szellemében célszerű bemutatni, »becsempészni« az erdélyi köztudatba. A kortárs magyar zenetudomány és kiváló kutatási eredményei is megerősítenek abban, hogy a magyar zenetörténet a »Hagyomány hagyományozódása« szemléletében értelmezhető és értelmezendő hitelesen”, olvasható a RMZT szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében.
November 14, kedd, 19 óra
Kamaraest – Ligeti és Brahms kürttrió. Fellépnek: Kováts Péter hegedűművész, Demény Balázs zongoraművész, Benyus János kürtművész. (Helyszín: Gh. Dima Zeneakadémia – Stúdióterem)
November 15, szerda, 19 óra
Zenés történelemóra. Andrejszki Judit a magyar régizenei élet emblematikus alakja, barokk és népdalénekes, csembalista műsora. (Helyszín: Györkös Mányi Emlékház (EMKE).
November 16, csütörtök, 18:30
Népzene összeállítás Kodály népzene gyűjtéseinek alapján – Tokos együttes. Kodály: Székely fonó, a Kolozsvári Magyar Opera előadása. Vezényel: Horváth József. Rendező: Demény Attila. (Helyszín: Kolozsvári Magyar Opera).
November 18, szombat, 19 óra
Kamarahangverseny. Kodály Zoltán: Duó hegedűre és gordonkára op. 7 (1914); Kodály Zoltán: Lírikus románc (1898); Bartók Béla: I. Rapszódia Sz. 86 (1928/1929) gordonka-zongora változat; Bartók Béla: 44 duó két hegedűre Sz, 98, BB 104 (1931) részletek; Dohnányi Ernő: Im Lebenslenz. Dalciklus C.Gomol verseire op.16 (1907); Dohnányi Ernő: cisz moll hegedű-zongora szonáta op. 21 (1912); Ligeti György: Musica Ricercata (1952). Előadók: Szövérdi Csilla – hegedű, Béres Melinda – hegedű, Horváth Edit – zongora, Kostyák Előd – gordonka, Horváth Zoltán – zongora. (Helyszín: Evangélikus Templom). Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 | 31-53




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998