udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 73 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-73
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Földes László

2005. július 14.

Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. febr. 17./ című tanulmányához újabb hozzászólások érkeztek: a/ Bertha Zoltán irodalomtörténész szerint pontokba szedett bizonyítékok sorolásával tüsténkednek többen Sütő András írói-emberi teljesítményét (félévszázaddal ezelőtti megnyilvánulásait alapul véve) kisebbíteni vagy meghazudtolni. A posztmodern elméletek többé nemigen tulajdonítanak kitüntetett jelentőséget az olyan levéltári vagy egyéb adatbogarászásnak, amelynek módszereit bárki elég könnyen elsajátíthatja. Sütő már nem népszerű, hatása szűnőben van, életműve vegyes értékű, remekművet nem vagy alig írt – hangzanak a minősítések. Minden irodalomelméleti konferencia az imaginárius múltat konstituáló fikciókról szokott elmélkedni manapság, jegyzete meg Bertha Zoltán. Az irodalomtörténetben általában nem szokott sikerülni az idők során korszakos jelentőségűnek bizonyuló életművek életrajzi alapon történő devalválása – Villontól Adyig és tovább. Tény, hogy százezrek számára jelentettek és jelentenek ma is Sütő művei hiteles helyzettudósítást és helyzettudatosítást a magyarság nemzeti és kisebbségi sorsát illetően. Százezrek nemzeti öntudata és lélekjelenléte erősödött általuk, s a megmaradásba vethető reményt táplálták évtizedeken át, hangsúlyozta Bertha. Erőteljesebb érzelmi hatást keltenek a Sütő-művek még ma is, mint más, „posztmodern” sztár-szerzőkéi. A vita során valaki a Wass Albert-kultuszt megsokalló véleményét is kifejezte. Ezek szerint korlátozni kellene az olvasói szabadságot, s felfüggeszteni a nemes liberális eszmét, hogy mindenki azt olvas, amit akar és amit szeret? Mindig csak a sajátos, markáns nemzeti (nemzetféltő) tematika váltja ki az ellenérzést, egyfolytában csak az szúr szemet? A régi dokumentumok vizsgálatából miért kell Sütő András írói teljesítményére vonatkozó negatív ítéletekhez jutni? /Bertha Zoltán: Nem lehetnénk tényleg legalább posztmodernek (bokaharapdálás helyett). = A Hét (Marosvásárhely), júl. 14./ b/ A Hét június 30-i számában Parászka Boróka Sikeres kudarc című cikkében sajnálkozással állapította meg, hogy a lap hasábjain hónapok óta folyó vitában, mely szerinte a „Földes László–Sütő András ügy”-ről szól, „hallgatott a hazai irodalom”. Miért lett a vitából „Földes László–Sütő András ügy” Sütőt Andrást lejárató, rágalmazó célzattal? – kérdezte Nagy Pál hozzászólásában. Amolyan „megélhetési gyűlölködők” forgatják hévvel méregbe mártott tollukat egyik-másik vita-cikkben, állapította meg. Parászka Boróka azt írta, hogy vállaltak minden véleményt, cenzúra nélkül. Valójában az A Hét szerkesztősége durván megcenzúrázott hozzászólásokat: Sylvester Lajosnak Egy „Bírói” ítélkezés margójára című cikkét (június 9.-i sz.) jócskán meghúzva közölték, holott a szerző a szerkesztőségnek küldött levelében határozottan megmondta: csakis a teljes szöveg megjelentetésével érthet egyet. Róna Éva írásának ugyanez lett a sorsa. Mindkét esetben a Sütő Andrásra vonatkozó pozitív mondandó kigyomlálását látta szükségesnek a végrehajtó munkatárs... Nagy Pál június 10-én írt az A Hét-nek: fontos lenne Hajdu Győző terjedelmes feljelentésének közlése. Hajdu ugyanis leírta, illetékes pártfórumoknak jelentette mindazt, amit Földessel kapcsolatban észlelt, és később információs anyagát benyújtotta a helyi állambiztonsági szerveknek is. Hajdu Győző beismerte tehát, hogy nem csupán a pártot informálta, de a belügynél is feljelentette Földes Lászlót 1958 augusztusában. Ez mutatja, hogy ki is volt a Földes-ügy főszereplője. Miért csak az Sütő szövegének közlését tartotta fontosnak A Hét? A Hajdu-féle irat közlését nem vállalta. Parászka Boróka szerint Hajdu Győző ebben „a vitában (s általában) nem jelentős személy; nem „releváns”. Eszerint a hetilap csak olyan személyekkel kíván foglalkozni a lap, akik súllyal vannak jelen a közéletben, az irodalomban. Ez szelektív eljárás. Nem igaz, hogy Parászka Boróka felajánlotta volna: írásban „foglaljam össze álláspontomat Hajdu Győző szerepével kapcsolatban”. Ilyesmiről szó se volt. Ellenben tény, hogy telefonbeszélgetésüket a szerkesztőségben „rögzítették”. Így ellenőrizni lehet: semmiféle fenyegetésről nem volt szó. /Nagy Pál: Egyoldalú „helyzetértékelés” = A Hét (Marosvásárhely), júl. 14./ c/ Szerkesztőségi választ közöltek: „Nagy Pál sorozatosan csúsztat, és valótlanságokat állít.” Csúsztat, amikor azt állítja: durván megcenzúrázták a szövegeket. Két esetben tekintettek el a teljes szöveg közlésétől: amikor olvasói levelet közöltek (Róna Éváét). Ilyenkor éltek a rövidítés és szerkesztés lehetőségével. Sylvester Lajos lapzárta után visszavonta saját terjedelmes szövegváltozatát, ezért a rövidített változatban közölték. Szerintük Nagy Pál telefonálásánál elhangzottak sértések és fenyegetések. /A Szerk.: Válasz. = A Hét (Marosvásárhely), júl. 14./

2005. július 21.

Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. febr. 17./ című tanulmányával kapcsolatos vitában újabb hozzászólásokat közöltek: a/ Székely Csaba visszautasította Bertha Zoltán Nem lehetnénk legalább tényleg posztmodernek („boka-harapdálás” helyett)? című írását /A Hét, júl. 14./. Székely Csaba szerint a szerző sétálgatott a Nemzetféltés utcán, végig a Megmaradás-soron, amikor egyszercsak megpillantott egy öltönyt. Székely Csaba nem sétál ilyen utakon, ehelyett idézgetett Hayden White-tól, hivatkozott Frank Ankersmitre. Utánanézett, Edward W. Said mást írt, még angolul is idézte, hogy bizonyítsa, a saját népének kollektív szenvedéseit a politikusnak kell kifejeznie, nem az írónak. /!/ /Székely Csaba: Nem a ruha teszi. = A Hét (Marosvásárhely), júl. 21./ b/ Demény Péter gondolkodott Láng Zsolt Kirohanó és Parászka Boróka Benneálló vitájáról /Hét, júl. 7./. Demény Péter már korábban megírta Miért nem vagyok jobboldali? címen: „...nem tartom magam baloldalinak, még ha állásfoglalásaimból olykor talán úgy tűnik is, hogy az vagyok. Értelmiséginek tartom magam, aki egyik oldalon sincs elkötelezve, s aki amennyire lehet, függetlenül gondolja, amit gondol. függetlensége dühösebb, keserűbb, harcosabb, kevésbé játékos.” /Demény Péter: Angyalok a kondérban. = A Hét (Marosvásárhely), júl. 21./ c/ Balázs Imre József vitatta Parászka Boróka vitazáró írását /Hét, júl. 7./. Parászka Boróka szerint intézmények vannak, személyek nincsenek. Azt várja, hogy a Látó, az Irodalmi Jelen, a Korunk és a Magyar Irodalomtudományi Tanszék megszólaljon. Ha csak intézményekben gondolkodik, nem hallja meg a személyt. – Nem számít, mit írt le valaki tíz évvel ezelőtt, csak a jelenbeli „hozzászólás” számít. Balázs Imre József azt sem fogadta el, hogy a tíz évvel ezelőtti írás, hiába szól ugyanarról, nem hozzászólás. Akkor mi a relevanciája A Hét hasábjain folyó vitának, amely ötven évvel ezelőtt leírt szövegekről szól? /Balázs Imre József: Két kiállítás. = A Hét (Marosvásárhely), júl. 21./

2005. szeptember 10.

Augusztus 13-án ünnepelte 77 születésnapját Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó elnöke. Dávid Gyula könyvkiadót vezet, köteteket szerkeszt, eközben saját munkáira már alig jut ideje. Kolozsváron végezte az egyetemet, bejutott a Móricz Zsigmond Kollégiumba. Ebben az időben készültek az új középiskolai tankönyvek, őt bevonták a kollektívába. Az Irodalmi Könyvkiadó 1950 végén elkezdett kiépülni Kolozsváron Földes László vezetésével, odahívták és 1951 februárjától kezdve a kiadónak ő lett a szerkesztője. 1953-ban aspirantúrára felvételizett ösztöndíjas helyre. Dávid Gyulát hét év börtönbüntetésre ítélték, azt le is ülte. A börtön után a román irodalommal foglalkozhatott. Az irodalmi kapcsolatokat kutatta, így született meg a Találkozások című kötete. Közben megírta Jókai Mórnak az erdélyi tárgyú műveiről szóló monográfia-jellegű kötetét, 1972-ben pedig megjelent a Mikó Imrével közösen írt, híressé vált Petőfi Erdélyben című könyve. Ezután következett Tolnai Lajos Marosvásárhelyen című tanulmánya. Időközben Balogh Edgártól megörökölte a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztését, ennek a harmadik kötetét már ő szerkesztette. Azóta megjelent a negyedik, és most már majdnem készen van az ötödik. Dávid Gyula tavaly elkezdte módszeresen gyűjteni a volt politikai elítéltek életrajzi adatait. Nagyon sokan vannak, akikről mindenki elfelejtkezik. Szeretne munkatársaival összeállítani egy kötetet, amely a Romániában elítélt, politikailag üldözött magyarok életrajzi adattára lenne. – A Polis Kiadó új sorozata a Prospero könyvek, az erdélyi magyar színészet nagyjairól szólnak. Lohinszky Loránddal készült az első könyv, utána jött Orosz Lujzáé. Készen van az Elekes Emmával készült beszélgetés. László Gerő nem érte meg, de az ő kötete is készen van, és már szerkesztésre vár a Vitályos Ildikóval készült interjú kézirata. A másik sorozat, szintén Demény Péter ötlete nyomán, a Kettős tükörben címet viseli. Olyan írói monográfiák vannak a sorozatban, amelyekben a szerző olyanformán írja meg egy-egy írónak az életét és az írói pályáját, hogy abban egy kicsit a saját élete is benne van. Megjelent már Gellért Sándor Kölcsey-könyve, Németh László Széchenyije, a harmadik pedig Szilágyi Domokos Kortársunk Arany János című munkája volt. Idén folytatódott Féja Géza Móricz Zsigmondjával, Schöpflin Aladár Adyjával, Németh Andornak 1944-ben írott és megjelent könyve József Attiláról. A legutolsó Lászlóffy Aladár Szabó Lőrinc költői helyzetei című könyve. /Köllő Katalin: Megpróbáltunk előre menekülni. Születésnapi beszélgetés Dávid Gyulával. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 10./

2005. november 10.

Magyarország idegen fegyverekkel hatalomra segített pártállami kormánya sok mindent ígért, míg végül a demokratikus szocializmust a nyílt megtorlással váltotta fel. Kádárék bosszúhadjáratot viseltek a nemzet ellen. Ezek a perek is koncepciós perek voltak, Kádáréknak a gyerek is ellenség volt, ha ellene fegyvert fogott. Kádár János november 21-én – Haynauhoz foghatóan – úgy fogalmazott, hogy ,,Most semmiféle demokráciáról nem lehet beszélni; most kemények leszünk!” Később a Szovjetunió felajánlotta csapatai kivonását, Kádár János ezt visszautasította. A szovjet hadsereg mellett a nemzetellenes karhatalom lett a Kádár-kormány legfőbb támasza. A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom 1. ezrede a fővárosban november 8-án alakult meg, ÁVH-s tisztek alkották az állomány kétharmadát. November 21-re már 18 század szerveződött; 8 kizárólag volt belügyesből; vattakabátjukról csak pufajkásoknak nevezték őket. November 11-e után őket vetették be az ellenállók helyi csoportjai ellen. A honvéd karhatalom létrehozása november 30-ra fejeződött be. Budapesten 5500, vidéken 5000 főt számlált (75 százalékuk korábban is hivatásos katona, 5 százalék rendőr volt, míg 20 százalék a civilek soraiból jött). A karhatalmisták és a szovjet hadsereg együttes fellépése iszonyatosnak bizonyult: ők lőttek a tüntetők közé 1956 végén, illetve még 1957 elején is; Budapesten, Salgótarjánban, Miskolcon, Veszprémben, Zalaegerszegen, Kecskeméten és Pásztón. Az ÁVH feloszlatását hiába hagyta jóvá Kádár kormánya, decemberre a politikai rendőrség 80 százaléka az egykori ÁVH állományából került ki. November első napjaitól nem csak a Szovjetunióba történő deportálások voltak folyamatosak, de az őrizetbe vételek és letartóztatások is. 13-án az újpesti munkástanács és forradalmi bizottság tagjait, 33 személyt tartóztattak le, fogtak perbe, amelyben 10 halálos ítéletet mondtak ki. Decembertől jöttek a nagy letartóztatások, letartóztatták Gimes Miklóst, Bali Sándort, Rácz Sándort, a hódmezővásárhelyi sztrájkok szervezőit, Vaskó Andrást és Máté Istvánt. December 11-én törvényerejű rendelet jelent meg a halálos ítélettel járó statáriumról; másnap visszahozták az internálás intézményét és bevezették a gyülekezési tilalmat. December közepétől a kormány akasztatott is, mégpedig csupa kisembert. Miskolcon és Budapesten fegyverrejtegetés címén végezték ki Soltész Józsefet, illetve Minczér Józsefet. Ekkor ítélték el a Békés megyei Gyulavári községben szervezett megmozdulás résztvevőit: tizenkét személyt börtönbüntetésre, két személyt, egy fiatal lányt és egy katonatisztet halálra, az ítéletet 1957 februárjában hajtották végre. 1957. áprilisban 16, illetve 12 évi börtönbüntetésre ítélték az ÁVH vezetőit, Farkas Mihályt és Farkas Vladimírt, akkor, amikor egy munkás büntetése fegyverrejtegetés miatt halál volt. Fegyverrejtegetés címén többségükben munkásokat ítéltek el; áprilisban Kardos Lászlót, májusban Bibó Istvánt és Tildy Zoltánt tartóztatták le. A május 6-án kezdődő perben Eörsi István írót 8 évre, Angyal Istvánt halálra ítélték. Ebben a hónapban ítélték el a Rádió ostromában részt vevőket; júniusban a miskolci forradalmárokat. Egerben a Katonai Tanács 14 tagját ítélték el. Augusztusban az edelényi munkástanács tagjainak ügyét tárgyalták, és hét inácsi parasztembert végeztek ki, a nemzeti bizottság vezetőit. A forradalmi eseményekben való részvételük miatt a tiszti igazolóbizottság májusi jelentését követően 21 tisztet végeztek ki. 1957 januárjában újabb letartóztatások voltak (Háy Gyula, Zelk Zoltán, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gyurkó László); a Magyar Írók Szövetségét, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, a művészeti szövetségeket pedig betiltották. Röpcédula, illegális sajtótermék, fegyver rejtegetése elég volt a halálos ítélethez. (Február elején emiatt végezték ki a Batonai testvéreket.) Január 19-én végezték ki Dudás Józsefet s Szabó Jánost. Február 18-án a Fővárosi Bíróságon kezdték meg a megtorlás egyik hírhedt perét. Gyilkosság és illegális sajtótermék megjelentetése volt a vád Tóth Ilona orvostanhallgató és társai, a Péterffy Sándor utcai kórházban berendezkedett ellenállók (Gáli József, Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Bagó Gyula, Lukács József, Kéri Sándor, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János, Obersovszky Gyula és Pribelszki István) ügyében. A halálos ítéletet Tóth Ilonán, Gönczi Ferencen, Kovács Ferencen, Gyöngyösi Miklóson június végén hajtották végre. Gáli 15 évet, Obersovszky életfogytiglant kapott. (Azóta több szakértő is megerősítette, nem bizonyított, hogy Tóth Ilona orvostanhallgatónő meggyilkolt volna egy sebesült ávóst.) Kádár szerint legalább 400–500 ellenforradalmár-gyanús személyt kell összeszedni, Földes László még többet: néhány ezret szeretett volna lefogva látni. A statisztikák szerint január és február közepe között 559 személyt internáltak, február 16.–március 16. között 2652 személyt. Miskolcon Mikulás Gábor és társai tárgyalása volt – az ítélet rendkívül súlyos, öt személyen végrehajtották a halálos ítéletet, a többiek életfogytiglanit, 5, 15, 10, 7, 3, illetve 1 év börtönbüntetést kaptak, 400-an kerültek börtönbe és 10 000-től vették vissza a rendfokozatot. Tizennyolc író – többségében a népi írók – levélben fordult Kállai Gyulához a letartóztatott írók: Varga Domokos, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Tóbiás Áron, Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán érdekében, ennek ellenére az íróperekben évekre szóló börtönbüntetéseket szabtak ki. Kivégezték Prezsmayer Ágostont, aki Maléter összekötője volt a Kilián laktanyában. A kommunista pártok november 12–19-i moszkvai tanácskozása idején ítélték el Déryéket, letartóztatták Ádám Györgyöt és Kosáry Domokost, utóbbit a katonai bíróság 1958. június 18-án 4 évi börtönre ítélte. November–decemberben kivégezték a Széna téri és a Corvin-közi felkelők vezetőinek egy részét: Ekrem Kemalt, Bán Róbertet, Iván Kovács Lászlót, Pálinkás őrnagyot, aki kiszabadította Mindszentyt. Ítélet született Földes Gábor és 12 társa ügyében (Földes színész-rendező, Gulyás Lajos lelkész, Tihanyi Árpád tanító győri ávéhásokat mentettek meg!); súlyos börtönbüntetéssel zárult a Központi Munkástanács vezetőinek pere, és tisztázatlan körülmények között december 21-én a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogságban meghalt Losonczy Géza. 1958. január 18-án megtörtént a vádemelés Nagy Imre és társai ellen. Röviddel előtte végezték ki Brusznyay Árpád tanárt, aki a veszprémi Nemzeti Bizottságnak volt az elnöke. A hatalom továbbra sem válogatott. Február elején halálra ítélték majd kivégezték Renner Pétert. A Nagy Imréék perében hozott júniusi ítéletig halálra ítélték a Csepeli Nemzetőrség parancsnokát és társait, két tisztet, egy honvédet, egy mérnököt, egy bányászt és egy csapost: a nagytétényi Nemzeti Bizottság és Nemzetőrség vezetőit, egy csepeli munkás két gyilkosát, Balogh Lászlót és társait; az óbudai katonai ellenállás három tisztjét; április 24-én kivégezték a Nagy Imre-per vádlottját, Szilágyi Józsefet. Emellett számtalan súlyos ítélet született Sándor András, Lőcsei Pál, az esztergomi Nemzeti Tanács és munkástanácsok tagjai, a Honvéd Kórház vezetői, Kéri József, Győr-Sopron megye főügyészének ügyében. (…)(részlet) /Lipcsey Ildikó: Ötvenhat után: Megtorló szervezetek, koncepciós perek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./

2005. november 25.

Pomogáts Béla örömmel és elismeréssel fogadta, hogy kitüntettek két erdélyi írót: Sütő Andrást és Domokos Gézát, valamint a magyarországi irodalomtudóst, Görömbei Andrást. Sütő András az Anyám könnyű álmot ígér óta, vagyis negyven esztendeje, az erdélyi magyarság gondjainak és reménységeinek, sorsának és vágyainak a hordozója és kifejezője. A hitvallást nemcsak műveivel vállalta, hanem életével is. A hűség nem kapott osztatlan elismerést. Sütő Andrásnak éppen az elmúlt hónapokban kellett elviselnie galád támadásokat. Pomogáts megemlítette, hogy a kezébe került folyóirat, amely Illyés Gyulát rágalmazza és az Egy mondat a zsarnokságról című költeményéről kijelentette: „mondjuk ki nyíltan, az Egy mondat a zsarnokságról című vers hazug és aljas.” Minden gyalázkodásra akad szerző, írta Pomogáts. Hozzátette: „elég volt a mocskolódásból, a tárgyszerű múltfeltárásnak álcázott sunyi rágalmakból. Elég volt abból, hogy a nemzet valódi akaratának kifejezőit szellemi és erkölcsi törpék próbálják kituszkolni arról a szakrális helyről, amelyet számukra a nemzet lelkiismerete és emlékezete kijelölt. Elég volt abból, hogy a közvélemény epatirozásának szennyes kalózlobogója alatt szabadon lehessen sárral dobálni olyan írói életműveket, legyen az Illyésé vagy Sütőé, amely egykor: nehéz időkben a szellemi ellenállás egyetlen meghirdetője és a magyarság egyetlen látható képviselője volt.” /Pomogáts Béla: A hűség lovagrendje. = Helikon (Kolozsvár), nov. 25. 22. sz./ Előzmény: Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) életműdíjban részesített két erdélyi írót, Sütő Andrást és Domokos Gézát, valamint a Hídverő-díjjal tüntetette ki Görömbei András debreceni irodalomtörténész professzort, akadémikust. /Kiosztották az idei EMIA- díjakat. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 31./ Sütő András elleni támadás: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy / A Hét (Marosvásárhely) hetilap 2005. február 17./ című tanulmány nyomán vita kezdődött. Keményen támadta Sütő Andrást Sipos Géza: Az önfelmentő.= A Hét (Marosvásárhely), febr. 24./, majd Kuszálik Péter több hozzászólásában

2006. július 13.

Több mint egy év után újra Székelyudvarhelyen lépett fel Földes László, ismertebb nevén Hobó, aki most az ötödik Székelyudvarhelyi Ünnepi Játékok keretében József Attila-verset adott elő. /Sz. Cs. E.: Hobo József Attila-estje a Művelődési Házban. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 13./

2007. július 14.

A Háromszék napilap átvette a kolozsvári Helikon folyóirat június 25-én megjelent /482./ számából Szőcs István írását. A szerző sértőnek tartotta, hogy Stefano Bottoni történész azt írta valahol: Marosvásárhelyen már két nap múlva úgy érzi az ember, hogy elfogyott körülötte a levegő. Szőcs leszögezte, maga a város még mindig tartja magát, meg tudta őrizni színházát, szimfonikus zenekarát, könyvtárait és önmagát; annak ellenére is, hogy az elmúlt harminc-egynéhány évben iszonyatos exodust kellett átvészelnie. Bottoni pár éve kirobbantotta a Sütő András–Szabó Gyula–Földes László-vitát. Szőcs feltételezi, hogy Bottoni a Látó folyóirat táján szerezte információit, ahol a főszerkesztő, Gálfalvi György kerti fecskendő gyanánt szórja mindenkiről az ismereteket, ahelyett, hogy írna. Bátor, jó riporter, elfogult, de ennek ellenére szórakoztató kritikus. Valószínűleg a Sütő András lejáratására indult vitában nincs része. Annak régóta híre terjengett, hogy Marosvásárhelyt Láng Zsolt, Kovács András Ferenc és mások bálványrombolásra készülődtek Sütő ellen. Szőcs szerint felül kellett volna múlniuk Sütő Andrást drámaírásban és publicisztikában, de ez nem következett be, legalább nyílt vitát kellett volna rendezni. Az A Hét nevű csak interneten megjelenő lap nagy leleplezések által véli igazolhatónak létét. Dsida Jenő születésének századik évfordulóján ezt tették. A megemlékezés műfaji behatárolása komoly feladat – persziflázs-gyűjtemény vagy rágalomária-est. A résztvevők kiszúrtak egy-egy Dsida-verset és – ,,interpretálták”, feltehetően hanghordozás és arcjáték által. Az a7 szerint Balázs Imre József elérte, hogy Dsida Nagycsütörtököt című versét harsány nevetéssel fogadta a közönség. Láng Zsolt kijelentette, nem szereti Dsidát, a verseket sem szereti, és nem bírja, ha ilyeneket írnak, hogy édes-bús. Az a7 lapban és máshol többen feltették a kérdést: hogy lehet, hogy Dsida Jenő, a vézna, szánalmas, vallásos, szipogó költőcske olyan vad, ,,szélsőséges” hangú költeményt írt, mint a Psalmus Hungaricus? A csudálkozóknak tudniuk kell, hogy a Psalmus ún. ószövetségi műfaj. Mózes, Illés, Ézsaiás, Jeremiás és a Zsoltárok könyveit végsőkig hevített izzású szenvedélyek, magyarázta Szőcs István. Egy irodalmárnak illik ismernie legalább nagyjából a hajdani próféták szövegeinek tartalmát és stiláris jellegzetességeit, mert azok az egyetemes irodalom értékes darabjai. Selyem Zsuzsa Dsidáról szóló sorait nem is meri magyarázni, írta Szőcs. Selyem Zsuzsa szerint: ,,Ez itt az irodalmi abszurd, a fiatalon elhalt életművet még mindig fogyasztja a halni nem tudó és nem akaró közönség. Szellemi nekrofília. ” /Szőcs István: Édes-bús internyet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 14./

2007. szeptember 18.

Dokumentum. Keleti Ferenc nagykövet jelentése a Bolyai Egyetemen készült 1955-ös memorandummal kapcsolatban. Bukarest, 1956. október 5. SZIGORÚAN TITKOS! 327/szig. titk. -1956. Előadó: Juhász nagyköv. Tanácsos. Azok az események, melyek a Bolyai Egyetem pártalapszervezetében, valamint a Kolozsvári Írószövetségi Fiók alapszervezetének ülésén lejátszódtak, vezettek el voltaképpen egy olyan ankét megtartásához, melynek eredménye „a kolozsvári tartományi pártszervezet memoranduma” néven ismert. E memorandum története információink szerint a következő: a kolozsvári párttartományi szervezet megbízásából három magyar ember referátumot készített egy ankét számára. Ebben a referátumban a romániai magyarság sérelmeit tárták fel és foglalták össze. Mivel a referátumon több magyar aláírása is szerepelt, kapta a memorandum nevet. A kolozsvári párttartomány ezt a memorandumot felküldte a Központi Vezetőségnek, de nem említette meg, hogy ő hívta össze az ankétot, valamint ő adott megbízást a memorandum megírására is. A Központi Vezetőségben a memorandumot pártellenes akciónak nyilvánították, egy kicsit olyanformán, mint nálunk az Írószövetségben megtörtént aláírásgyűjtést. A továbbiakban a KV kitartott amellett, hogy a memorandum ellenséges cselekedet. A Bolyai Egyetemen, valamint a Kolozsvári Írószövetségi Fiók Alapszervezetében történt események után a memorandum tartalma fentről energikus intézkedéseket váltott ki. Éppen ezért szeptember utolsó napjaiban bizottság szállt ki Kolozsvárra a következő tagokkal: Miron Constantinescu, Fazekas János, Pavel Tugui, [Iosif] Ardeleanu (sajtó-főigazgatóság vezetője), Bihari (a KV agit-prop. osztályán a kiadási ügyek vezetője), Után Tiberiu, a KV aktivistája, továbbá a Művelődésügyi Minisztérium, Tanügyi Minisztérium és Pénzügyminisztérium képviselői. Robotos Imre elvtársat is meghívták, de ő „lekésett” a repülőgépről és nem vett részt a bizottság munkájában. A Bizottság Kolozsvárott kiszállt a Bolyai-egyetemre, a magyarnyelvű középiskolákba, a Magyar Színházba, s egyéb magyar intézményekbe. A látogatások kapcsán elsősorban aziránt érdeklődtek, hogy az un. memorandum adatai mennyiben felelnek meg a valóságnak. A látogatások alkalmával a Bizottság megállapította, hogy a memorandum adatai hitelesek s így a memorandum szerzői ellen emelt vádak (pártellenesség) teljesen elesnek. A Bizottság azonban sok olyan sérelmet is megállapított, amelyek a memorandumban nem szerepeltek. Általános vélemény szerint a Bizottság kiszállását a fent említett okokon kívül a Pándi-cikk váltotta ki. Miután a Bizottság kutató munkáját befejezte, megbeszélésre hívta össze a magyar írókat. A gyűlésen részt vettek a teljes kolozsvári és vásárhelyi író-gárda, valamint nagyszámú egyetemista. A gyűlés három nap és három éjjel tartott. Valamennyi író feliratkozott és beszélt is. Ami a felszólalások hevességét s az elhangzott bírálatok éles hangját illeti, ez az ülés jóval erősebb volt, mint az az értekezlet, amelyet az Írókongresszus előtt tartottak a magyar írókkal Bukarestben a Központi Vezetőség épületében. Földes László, akinek a „kikészítését” már régen elhatározták, az utolsók között iratkozott fel. Ennek ellenére elsőnek adtak szót neki, a jelenlevő írók szerint provokatív szempontból. Ekkor felállt Csehi Gyula és kijelentette, hogy ez nem demokratikus eljárás és kéri a feliratkozási sorrend tiszteletben tartását. Ez már annak a jele, hogy a magyar írók közt egy-kettő kivételével kialakult az egységfront s képesek megvédeni egymást. Elsőnek – akárcsak Bukarestben – Szilágyi András szólalt fel. Ez a felszólalás rányomta a bélyegét az egész ülés lefolyására. Szilágyi általában a súlyos gazdasági helyzetről beszélt igen vehemens hangon. Ami pedig a magyar sajtót és irodalmat illeti, kijelentette, hogy a romániai magyarság érdeklődéssel és szeretettel olvassa az odaáti irodalmat, figyeli a magyarországi eseményeket, mivel azokat saját gondjaihoz közelállónak tartja. Szilágyi megemlítette, hogy ami a magyar nép magatartását illeti, amely bizonyos vezetők leváltására vezetett, az szintén közelről érdekel bennünket. Ezután sorrendben felszólaltak Asztalos István, aki igen hevesen bírálta a jelenlegi falupolitikát, Nagy István, aki a munkásosztály nyomoráról, tanügyi kérdésekről beszélt, Csehi Gyula, aki a Bolyai Egyetem helyzetéről s egyéb sérelmekről beszélt. Ezen az ülésen általában részleteiben kerültek megtárgyalásra a romániai magyarság sérelmei. Szabédi László például kijelentette, hogy tekintettel arra, miszerint Miron Constantinescu már a múltban egyes kijelentéseit eltorzította, felszólalását írásban adja be. A végkövetkeztetéseket Miron Constantinescu vonta le. Felszólalásából látszott, hogy a Földes-ügyet egyelőre elejtették, ellenben Csehi ellen fokozták a tüzet. Szabédi írásban beadott felszólalását Miron Constantinescu aprólékosan elemezte. Adott pillanatban Szabédi dühösen felugrott s azt kiabálta, nem igaz, amit mond, én ilyet nem állítottam. Erre a terem Szabédi mellett zúgni kezdett s Miron Constantinescu kénytelen volt félretenni Szabédi felszólalását. Az ülés légköre ismételten azt mutatta, hogy ma már kialakult a teljes értelmiségi arcvonal s ennek erejére jellemző, hogy folyamatosan vissza tudják verni a meg-megújuló provokációkat. Ezek a provokációk a régi módszer szerint abban álltak, hogy egyes felszólalásokat hirtelen kérdések bevetésével akartak megzavarni. Egy ilyen alkalommal állott fel Csehi Gyula s a következőket mondotta: „Kérjük az elvtársakat, ne szakítsanak félbe bennünket, mert megzavarodunk s esetleg félni is kezdünk s így aztán az elvtársak nem fogják megtudni mindazt, amire kíváncsiak. ” Erre a félbeszakítások elmaradtak. Az ülés eredményeképpen a romániai magyarság a többi között a következőket érte el: a Művelődési Minisztériumban magyar miniszterhelyettest neveznek ki, a Tanügyi Minisztériumban magyar főigazgatóságot állítanak fel, a megszüntetett magyar nyelvű Agronómiai és Pedagógiai Főiskolát visszaállítják, a magyar középiskolákból helyhiány ürügye miatt elutasított diákok felvételét elintézik, a Bolyai-egyetem korszerű felszerelését elintézik, ugyanis a Bizottság véleménye az volt, hogy ennek az egyetemnek a felszerelése több területen egy közepes középiskola színvonalát sem éri el, elérték továbbá a Kolozsvári Magyar Színház kibővítését, a Korunk folyóirat megindítását stb. Meg kell jegyezni, hogy az említett intézkedések közül egyesekről már beszéltek előzőleg is, de éppen az a veszély állott fenn, hogy Pándi cikke és egyéb események miatt ezek teljesítésére nem került sor. Érdekes jelenség volt még az ülésen az, hogy Balogh Edgár visszautasította a Pándi-féle cikket azzal, hogy a magunk dolgait saját pártunk segítségével magunk fogjuk elintézni. Felszólalását még ketten támogatták. Az a vélemény, hogy Miron Constantinescu-féle bizottság ezt a körülményt fel fogja használni, hogy három magyar értelmiségi ilyen hangnemben beszélt a Pándi-cikkről. A magyar íróknak egymás között az a véleménye, hogy ez a felszólalás mindössze taktikai fogás volt abból a célból, hogy a Pándi-cikk vonalán provokáció ne érhesse a magyar írók kialakult frontját. Ez azért is valószínű, mert Balogh Edgár és az írók általában egyetértettek a cikkel. Keleti Ferenc, nagykövet/Memorandum a Bolyain. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 18./

2008. április 2.

Újabb részletet közölt a lap Katona Szabó István A nagy hazugságok kora című önéletírásból. Romániában az 1940-es évek végén a leszámolások folytatódtak, több írót elhallgattattak, illetve üldöztek. A magyar irodalomban hasonló volt a helyzet, ismertek voltak főleg Méliusz József kirohanásai, aki szerint még Sinka Istvánt is ki kell ebrudalni Erdélyi Józseffel együtt az irodalomból. Méliusz Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc művei indexre helyezését is helyeselte Szabó Dezsővel és Nyírő Józseffel együtt. Bözödi György meghurcolásának Katona Szabó István is tanúja volt Kolozsváron. A „szelektálók” között jeleskedett Földes László is, aki féltette Nyírőtől, de általában a népi íróktól a magyar olvasókat, Földes ekkor az Állami és Irodalmi Kiadó kolozsvári szerkesztőségét vezette. Mint marxista esztéta, az Andreeseu Intézetre nevesített egykori Magyar Művészeti Intézetben tartott előadásokat. Ebben az időben a nagy román költő, Tudor Arghezi cipőfűzőt árult Bukarestben. Sadoveanut kiáltották ki a román irodalom legjelentősebb alakjának. Sadoveanu halála után, a Sztálin halála utáni „olvadás” idején vették elő Arghezit, beültették egy írószövetségi kongresszuson ünnepélyesen az elnökségbe azok, akik, addig gyalázták. Arghezi anyja magyar volt, de görcsösen igyekeztek, nehogy a közismert Eminovics-Eminescu után kiderüljön, hogy a XX. század legnagyobb román költője nem tiszta román. József Attila pedig maga írta: „apám félig székely, félig román vagy talán egészen az”, de ez benne van minden magyar iskoláskönyvben, és senkiben nem okozott kisebbrendűségi érzést a magyar kultúra vagy a költő értékével kapcsolatban. /Katona Szabó István: A felszámolások folytatódnak. Részlet A nagy hazugságok kora című önéletírásból. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 2./

2008. június 21.

1958 áprilisában indult el útjára, de csupán a következő esztendő szeptemberéig látott napvilágot szülőhelyén, Marosvásárhelyt, havonként, a Művészet, ezzel az alcímmel: Színház, zene, képzőművészet, film. A beharangozó vezércikket a kinevezett főszerkesztő, Sütő András írta. A szerkesztőbizottságban ott volt Abodi Nagy Béla festőművész, Jagamas János zenetudós, Kovács György színművész és Tompa Miklós rendező-színigazgató. A színházi rovat vezetője jó ideig az a báró Kemény János volt, akit Sütő a mészégető kemencék mellől hozott be a szerkesztőségbe. A színház állt a lap érdeklődésének középpontjában. A Művészet munkatársai közé tartoztak azoknak az éveknek a legjobb tollú színházi, képzőművészeti, zenei kritikusai: Jánosházy György, Deák Tamás, Földes László, Oláh Tibor, Lőrinczi László, Páll Árpád, Halász Anna, Banner Zoltán, Lukácsy András, Ditrói Ervin, Gazda József és Pintér Lajos. Működött a cenzúra, kötelező volt a romániai és a szovjet „vívmányok” állandó népszerűsítése. Azután jött az átmeneti engedmények visszavonása, a Művészet felsőbb parancsra egyik napról riportlappá alakult át – Új Élet címen, így jelent meg – most már kéthetenként – egészen 1989 decemberéig, majd a kilencvenes években Erdélyi Figyelő címmel fejezte be pályafutását. (Nagy Pál: Volt akkor egy Művészet. Hitel /Budapest/, 2008. június). /B. D. : Egy kérészéletű folyóiratról. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 21./

2008. október 28.

Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

2008. december 12.

A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.

2010. július 9.

Tőkés, Markó, Szőcs Géka, Hobo: a szabadegyetem első hete
A szervezők néhány napja bőségesen adagolják a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor programját, mi szemelgetünk.
A Csík Zenekar és a Role koncertjével indul idén Tusványos: mindkét együttes népzenei alapokról építkezik, azonban míg a Csík Zenekar ismert együttesek dalait népzenésíti meg, a Role éppen fordítva, népdalokat rockosít meg. A koncertek július 20-án, kedden 20.30 órakor kezdődnek, azonban utánuk sem kell lefeküdni indulniuk a táborlakóknak: a MISZSZ sátorban Huli Buli lesz, a Design Pont & Kreatív Műhely sátrában Mush up buli várja őket.
A MISZSZ, azaz Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége sátrában szerdán többek között a Bálványos Intézetről és a Kárpát-medencei ifjúsági nagypolitikáról, csütörtökön Ifjúsági támogatáspolitikákról és a gazdasági válságról, pénteken az erdélyi magyar könyvkiadásról és könyvterjesztésről, szombaton drogokról és szexkultúráról esik majd szó, számos meghívott előadóval. Ugyanitt tart majd humorestet Felméri Péter, az Open Stage, Zsók Levente és a Szomszédnéni Produkciós Iroda - és persze lesznek esti bulik is.
Szerdán, július 21-én a tábor első előadása a Fősátorban máris sokak érdeklődésére tarthat számot: 10.30-tól Az EU és a nemzeti gazdaságok – béklyó vagy kitörési lehetőség a válságból? címmel László János (vállalkozó, az EMNT székelyföldi régió elnöke, Székelyudvarhely), Mendelényi Dániel (informatikai megoldások és szolgáltatások terület vezetője, Siemens Zrt.), Becsey Zsolt (államtitkár, Nemzetgazdasági Minisztérium), Juhász Jácint (dékán-helyettes, BBTE, Közgazdasági és Gazdálkodástudományi Kar), Szatmáry Kristóf (elnök, BKIK) beszélgetnek, Mátis Jenő (elnök-vezérigazgató, BGA Mikrohitel Rt., Kolozsvár) moderálásával.
A Corvina-sátorban Nyelvi jogaink. Ha vannak, miért nincsenek? címmel Szigeti Enikő (ügyvezető igazgató, Civil Elkötelezettség Mozgalom, Marosvásárhely), Batizán Emese (programfelelős, CEMO), Horváth István (egyetemi tanár, BBTE), Cúth Csaba (elnök, Anyanyelvünkért Polgári Társulás, Komárom) válaszolnak Balogh Levente (újságíró, Krónika) kérdéseire.
A nagyszínpadon 20 órától a régi kedvenc: a Bikini lép fel, őket a Magashegyi Underground követi. Az alternatív-elektronikus magyarországi együttes énekesnője az erdélyi Bocskor Bíborka, akit a Megasztár tehetségkutató műsorban ismert meg a szélesebb közönség.
Csütörtökön, július 22-én 10 órakor a Fősátorban egy asztalhoz ül Markó Béla és Tőkés László, hogy a nemzetpolitikai rendszerváltásról beszélgessenek Ágoston Andrással (elnök, VMDP), Brenzovics Lászlóval (alelnök, Kárpátalja Megyei Tanács), Kovács Miklóssal (elnök, KMKSZ), Pásztor Istvánnal (elnök, VMSZ), Izsák Balázzsal (elnök, SZNT), Jakab Sándorral (elnök, HMDK). A beszélgetés tiszteletbeli meghívottja Semjén Zsolt (miniszterelnök-helyettes, Budapest), moderál Répás Zsuzsanna (államtitkár-helyettes, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Budapest).
Míg 16 órától a nemzettudat és lelkiállapot témáját járja körül Czakó Gábor (író), Böjte Csaba (lelkipásztor, Déva) és Szőcs Géza (államtitkár, Nemzeti Erőforrás Minisztériuma) Gazsó L. Ferenc (újságíró) moderálásával, 18 órától a verespataki állóháborúról osztja meg godolatait Tőkés László (európai parlamenti képviselő) és Remus Cernea (elnök, Romániai Zöld Párt) a moderátor Kovács Zoltán Csongor (elnök, Zöld Erdély Egyesület) lesz.
Az E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) szervezésében Bayer Zsolt és Méry Gábor beszélgetnek Nádasdy Borbála grófnővel, illetve bemutatják Demeter Szilárd Lüdércnyomás című prózakötetét és L. Simon László A római szekér (Kulturális politika - politikai kultúra) című könyvét. Este az egyik legsikeresebb magyar rockzenekar, a Hooligans lép fel, majd az erdélyi Tündérground zárja a bulit a nagyszínpadon. A szervezők legfrissebb jó híre, hogy Hobo is jön Tusványosra - Földes László pénteken, július 23-án lép fel Rúzsa Magdolna koncertje után. Transindex.ro

2010. július 10.

Az erdélyi magyar irodalom hűséges krónikása
Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval.
Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt.
A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban...
Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl."
Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

2010. július 31.

Összefogással idén is lesz PMN
Szatmár megye – A privát és a közszféra összefogásával kerül megrendezésre augusztus 26. és 29. között a kilencedik Partiumi Magyar Napok rendezvény, melynek fő célja a hagyományőrzés erősítése és a történelmi önismeret fejlesztése.
Az augusztus 26. és 29. között megrendezésre kerülő kilencedik Partiumi Magyar Napok tervezett programját ismertette tegnap Szőcs Péter, az Identitas Alapítvány elnöke, Stier Péter, a rendezvény koordinátora és Magyar Lóránd, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének alelnöke. Bár a szervezők szűkös anyagi kerettel gazdálkodhatnak, mégis igyekeznek minden korosztály és minden réteg számára változatos programot szervezni. A költségek egyharmadát a Szatmár Megyei Tanács, egyharmadát a Szatmárnémeti Helyi Tanács állja, egyharmadát pedig vállalkozók támogatásaiból fedezik. Ilyen formában a rendezvény példaértékű lesz arra, hogy gazdasági válság idején is lehet nagyszabású rendezvényeket szervezni a magán és a közszféra összefogásával. A szervezők célja az volt, hogy ha már Partiumi Magyar Napok, akkor ne csak szatmárnémeti helyszíneken legyenek a rendezvények, hanem a Partium más településein is. Ez anyagi okok miatt idén nem valósulhatott meg, de sikerült az, hogy az előadók több településről érkezzenek.
A tervezett programokból
A négynapos program közül egy esemény az, amelyre tíz lejes belépődíjat kell fizetni. Ez nem más, mint az augusztus 26–án, csütörtökön 19 órakor az Északi Színházban kezdődő József Attila-est, Földes László (Hobo) előadásában. Az előadásra augusztus 15–től lehet jegyet vásárolni. Pénteken 18 órakor az Északi Színházban lesz a hivatalos megnyitó, melyet egy nyíregyházi néptáncegyüttes műsora követ. A Kossuth–kert nagyszínpadán 20 órától Hobo Blues Band koncert, 22 órától a kaplonyi Retro Mania szórakoztatja a közönséget. Szombaton a Kossuth–kertben egy kis– és egy nagyszínpadon folytatódik a rendezvény. A kisszínpadon gyerekek számára mutatnak be bábjátékokat, gyermekelőadásokat és ugyancsak gyerekek számára szerveznek gyerekműsorokat. Az Ady Endre Társaság szervezésében egy magyarországi lovagrend lovas, íjász és fegyverbemutatón idézi fel az elmúlt korok történelmét. 18 órától a kisszínpad mellett táncházat szerveznek, a nagyszínpadon lesz néptáncbemutató, fellépnek a tasnádi Teletinik, a Kolozsvári Opera művészei operett részleteket adnak elő, lesz Bródy koncert. Vasárnap 11 órától ismét gyerekműsorok várják a kicsiket a kisszínpadon. Bemutatkozik a nagybányai Turul Lovagrend, hallhatunk Rákóczi–korabeli zenét. Idén sem marad el a politikai talk show, amelyre meghívást kapnak politikusaink, közéleti személyiségeink, akiknek kérdéseket lehet feltenni a kettős állampolgárságról és megye problémáiról. 16.30 órától a nagyszínpadon népzenei műsor fog következni, majd a Harag György Társulat művészei szórakoztatják a közönséget. Fellép Ihos József (Kató néni), majd Varga Feri és Balázsi Betti koncertezik. A Vasile Lucaciu sétányon, a múzeum melletti téren 21.30 órakor Charlie és a Tátrai Band koncertje zárja a rendezvényt.

2010. augusztus 30.

Megőrizni, megmutatni értékeinket
Az értékőrzés, értékteremtés jegyében zajlottak a IX. Partiumi Magyar Napok színes programjai.
A Partiumi Magyar Napok az idén is változatos és igényes programmal várta a partiumi közösséget, és a távolról érkező vendégeket, minden korosztálynak nyújtva valami érdekeset, értékeset. Földes László, Hobo József Attila estjére és péntek esti koncertjére sokan voltak kíváncsiak, nem csak a nosztalgiázni kívánó idősebb generáció. Másnap a borús idő, szemerkélő eső ellenére is eljöttek a családok a Kossuth-kertbe, megbámúlni a vásárosok színes portékáit, hiszen kézzel, és itthon készült tárgyakat sajnos szinte csak az ilyen vásárokon lehet már találni. Kicsik és nagyok kiváncsian figyelték, hogyan formálja a fazekas az agyagcsuprot, és hogyan kalapálja a kovács a felízzott vasat. Közben az Északi Színház színészei bohócruhában szórakoztatták a gyerekeket, a kicsiknek hét próbát kellett kiállniuk, hogy elnyerjék jutalmukat, majd „síppal, dobbal” táncoltak, mulattak. Sokan kíváncsiskodtak a a Szatmár Megyei Környezetvédelmi Ügynökség és a szatmárnémeti EKE zöld sátra körül, ahol Szatmár és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye természeti értékeiről kaphattak tájékoztatást, a Közfürdő laboratóriumában a környezetszennyezés mérési módszereivel ismerkedhettek, az épület előcsarnokában pedig a történelmi Magyarország műemlék vármegye-székházait bemutató fotókat tekinthették meg.
Igazi élmények
Közben az Aranykard Sárkányos Lovagok dobolása töltötte meg a teret, ősi énekeket szólaltatva meg, később visszafolytott lélegzettel követte a közönség a középkori lovagok bajvívását. Délután a vásár mellett felállított nemezsátorban Csörgő Zoltán budapesti hagyománykutató, kulturális antropológus tartott előadást a magyar népművészetben használt motívumok jelentéséről, a hagyományos életvitelről. Amint előadásából kiderült, az utóbbi húsz évben egyre többek érdeklődése fordul vissza az iparosodás, és az erőszakos kollektivizálás előtt még megszokott hagyományos életforma, ünnepek, vallás felé. Ahogy telt a délután, egyre gyűlt a rendezvényre kilátogató sokaság. Biztosan sokakban felidézte a régi bálok hangulatát a Közfürdő előtt tartott szabadtéri táncház, ahol a korábban a színpadon fellépő táncosok most testközelben ropták a táncot, szabadon mulattak a hús-vér zenészek által húzott felcsíki, moldvai, mezőségi muszikára. Közben bárki beállhatott a körbe, megtanulva néhány alaplépést, míg mások kíváncsian-irígykedve bámulták a legényest járó, lányokat forgató ifjakat. A nagy sikerű Bródy koncert után a lacikonyhákban készülő finomságok, a sör, és a jó társaság vonzották az asztalok köré a sokaságot. erdon.ro

2011. január 8.

Szellemi készenlétben
A Mentor Kiadónál 1998-ban jelent meg az Erdélyi Panteon című sorozat első kötete, Művelődéstörténeti vázlatok alcímmel, ezt 1999-ben követte a második, s 2001-ben a harmadik kötet. Azóta Erdély jeles írói, művészei, tudósai közül többen elhunytak, s mindamellett rajtuk kívül is hiányoznak többen, akiknek a harmadik kötetben lett volna a helyük ennek a sorozatnak a lapjain. Ezért döntött úgy a Mentor Kiadó vezetősége, hogy folytatják az Erdélyi Panteon sorozatot, a negyedik kötetben ezúttal elhunyt és kimaradt írókat, irodalomtörténészeket mutatnak be a szerzők – olvasható a szerkesztő Nagy Pál kötet végi Jegyzetében. Terveik szerint egy következő, ötödik kötetben szerepelnek majd a művészek és tudósok. Nagy Pál olyan szövegekből válogatott, amelyek kötetben, folyóiratban korábban már napvilágot láttak. Az alábbiakban mazsolázunk ezekből. Regénye, A zöld csillag és naplószerű önéletrajzi könyve, az Íme, az emberek! Madridban jelent meg, a szerző kiadásában. Mindkét könyv a menekülttábori lét keserveiről, a hontalanságról ad számot. A székelység írója a Mi az igazság Erdély esetében? című nemzetpolitikai tanulmányát a nyugati világ megnyerésére és jobb tájékoztatására fogalmazta. A pánszlávizmussal és a szovjet bolsevizmussal szemben erős Magyarországra van szükség, ez a nyugati világ érdeke. 1953. október 16-án a Fennvalóval és egyházával megbékélve hunyt el Madridban. Neve fennmarad, amíg magyarok élnek a földön. (Nyirő Józsefről – Medvigy Endre). Makkai, ha nem is vitatkozik mindezen, de az írásban közlés, a mondanivaló, az üzenet célba jutását tartja lényegesnek; a stílus helyenkénti ékessége csak némi hangszeres kedvderítő kísérlet hozzá – alkalmi eszköz, kellék... És maga az írás is! Makkai afféle kultúrhéroszi, népnevelői alkat, néppedagógus; nála az írás ennek a hivatásnak rendelődik alá. (Makkai Sándorról – Szőcs István) Tabéry regényei a társadalmi harcok mozgását, a világnézetek küzdelmét kívánták megvilágítani. A kor tablójának gazdag és festői ábrázolására, drámai jellemek és helyzetek teremtésére, a történelmi atmoszféra érzékeltetésére törekedtek. Tabéry ennek következtében zsúfolta regényeibe az adatok bőségét, és kísérletezett a nyelvi archaizálás korfestő lehetőségeivel. (Tabéry Gézáról – Pomogáts Béla) Hunyady legmaradandóbb alkotásai elbeszélései. Az élet apró mozzanatainak megragadása, emberi sorsokat jellemző tettek, magatartás és erkölcsiség művészi formába való öntése nála az elbeszélés műfajában sikerült a legjobban. (Hunyady Sándorról – Jancsó Elemér) * A bábaasszony fiában, a minden lépten visszarúgott, a puszta egzisztenciáért tíz körömmel verekedő, a tüdővészével fiatal halálraítélt Sipos Domokos írásaiban ne lett volna drámai erő? Ő, akit az élet nap nap mellett nem feszít keresztre, és nem húz karóba, talán meg se tudta volna írni a Vajúdó idők küszöbén infernális erejű utolsó mondatait, amelyeknél megrázóbban csak az evangélista örökítette meg a pillanatot, amikor a Megváltónak a kereszten felnyújtják az ecetes vizet. (Sipos Domokosról – Szentimrei Jenő) * "...amit vetett, az termést hozott, az megmarad. Abból kenyeret sütünk ma, holnap, holnapután, kenyeret, mi, s a jövő nemzedékei. A csend, amelyről De különben csend van címmel a hazai magyar költészet egyik legszebb versét írta, örökre körülzárta őt, ám olvasói számára csupa mozgás, csupa illat, '16-féle nyelven' zengő madárdal, harangszó és hattyújáték lesz továbbra is az ő csendje. (Bartalis Jánosról – Kiss Jenő) Akik ismerték, elmondhatják: nem volt mindennapi ember. Szálfatermetű – amikor én az ötvenes évek fordulóján, nem sokkal utolsó meghurcoltatása és azt követő halála előtt megismertem, már kissé hajlott hátú –. Gorkijra emlékeztető fejjel, valóságos Gorkij-bajusszal, mélyen emberi, de mégis bizonyos fajta távolságtartó gesztusokkal. (...) Nem volt mindennapi írói útja sem, mert (...) volt ereje ahhoz, hogy levonja a következtetést tévedéseiből. (...) ezt Daday Loránd a legnehezebb időkben is tettekkel, társadalmi pozíciója, sőt olykor élete kockáztatásával bizonyította. (Daday Lorándról – Dávid Gyula) Humorista volt, vagyis olyan író, aki mellre szívta a fájdalmat, azután szivárványkarikát fújt belőle. Így csak kevesen tudták a mutatvány bámészai közül, hogy a szokatlan szemfényvesztő zokog-e vagy dohányzik. (Tomcsa Sándorról – Bajor Andor) Emberi, tiszta vallomás; kortársairól, bajtársairól szólva is magáról beszél, s magára emlékezve is a nemzetiségi történelmet mondja. Őszi fényben rezdülő lírával, az elvégeztetettség érzésével. Mindenre pontosan emlékszik, mindent környezetével együtt láttat, s mégis, mintha olykor atlantiszi mélységből, beomlott tárnák alól szivárognának fel a dallamok, amikor még hitték, hogy valamit tenni lehet az emberért, még a vidéki lapok deszkapadlós szerkesztőségeiben is. (Kacsó Sándorról – Czine Mihály) Vita Zsigmond írásai a 17. századtól a 20. századig, Gyulafehérvártól Kolozsvárig, Apáczai Csere Jánostól Áprily Lajosig járták be az erdélyi magyar művelődés és irodalom útjait. Minden megállapítását, minden felfedezését gazdag levéltári anyaggal támasztotta alá, azonban a filológiai munkán, az adatok és adalékok meggyőző bőségén is minduntalan átüt személyes vonzalma, elkötelezettsége szülővárosa és az erdélyi magyar kultúra iránt. (Vita Zsigmondról – Pomogáts Béla) Beke György és nemzedéke 1944 őszén találkozik először a történelemmel; mégpedig úgy, hogy az mindjárt harcba is dobja a népi demokrácia kivívásáért, a nemzeti előítéletek eloszlatásáért, az egyenjogúságért, az egyéni és közösségi jogokat szavatoló demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Társadalmi és nemzeti rianások befolyásolták tehát kezdeti tájékozódását; aminthogy később ugyanilyen jellegű tektonikus mozgások juttatták búvópataksorsra induláskori eszményeit, hogy aztán a hatvanas évek végén újból előtérbe kerüljenek, tudatosan megtervezett munkába állítsák, majd a nyolcvanas évek végén számvetésre késztessék, hogy a 20. századi erdélyi magyarság illúzióival leszámolva életműve kiteljesítésén munkálkodhassék. (Beke Györgyről – Cseke Péter) * Huszár küldetéstudatban élte meg bukaresti létét, az idegenségérzetet a "hazánk az anyanyelv" kompenzálta, s célként fogalmazta meg e kulturális missziót. Ehhez persze munkatársakra is volt szükség. A Hétnek nagy szerepe volt abban, hogy a protokolláris Bukarestet értékes emberek gyülekezetévé varázsolták, Huszárnak pedig abban, hogy meghatározó szava volt a szerkesztőség tagjainak kiválasztásában, ennek köszönhetően az ötvenes évek végén " elásott" Földes Lászlót főszerkesztő-helyettesi rangban maga mellé véve rehabilitáltatta. (Huszár Sándorról – Bányai Éva) Bálint Tibor, az ízig-vérig kolozsvári író, az erdélyi sors különleges szavú megörökítője, a jellegzetes közép-európai társadalmi-történelmi élethelyzetek látomásos megelevenítője és az emberiségnyi léthorizontok megvilágítója: az erdélyi és az egyetemes magyar szépírás mesterei, legkiválóbbjai közül való volt – és marad. (Bálint Tiborról – Bertha Zoltán) Páskándi Géza munkássága, különösképpen drámaírása, drámaírói életműve nemcsak a modern magyar irodalom külön fejezete, hanem, mint ahogy ma már egyre inkább látszik, s remélhetőleg mindenki számára egyre bizonyosabbá, nyilvánvalóvá is fog válni, az egész európai modernségnek és főként a kelet-közép-európai drámaművészetnek is az egyik kiemelkedően jelentős alkotása. (Páskándi Gézáról – Bertha Zoltán) Ebben a tisztes korban az életmű karaktere már jól látszódik az arcon. A világító, ám fáradt fényű szem – akárcsak gazdája – begyűjtött mindent. Jót is, rosszat is, de az utóbbit nem karéjozhatta annyi bánat, hogy ne ragyogna. Avval is, hogy Torda ama híres országgyűlésének fölszabadító erejét és Mátyás igazságát, a szülötte föld és a befogadó város, Kolozsvár fényét egybemontírozta. (Lászlóffy Aladárról – Szakolczay Lajos) Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. Negyedik kötet. Szerkesztette: Nagy Pál. Mentor Kiadó Marosvásárhely, 2010 Népújság (Marosvásárhely)

2011. február 8.

Utunk-széli szobrok – kiállítás
A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum tisztelettel meghív minden érdeklődőt a Benczédi Sándor munkáit bemutató Utunk-széli szobrok című kiállítás megnyitójára.
A Haáz Rezső Múzeum és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében létrejött tárlat tisztelgés Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912. szeptember 6. – Kolozsvár, 1998. január 3.) munkássága előtt.
A szobrász által megalkotott híres arcmássorozatból – amely a romániai magyar értelmiségnek állított emléket az 1970-es évek elején, és reprójukat az UTUNK folyóiratban mutatták be – a következő személyek arcmásai kerülnek kiállításra: Árkosi István grafikus, Banner Zoltán művészettörténész, Bene József festő, Benkő Samu történész, Bodor Ádám író, Bodor Pál közíró, Bözödi György író, Bretter György filozófus, Cseh Gusztáv grafikus, Farkas Árpád költő, Földes László esztéta, közíró, Fülöp Antal Andor festő, Gergely István szobrász, Gy. Szabó Béla grafikus, Incze János Dés festő, Jagamas János folklorista, K. Jakab Antal kritikus, Kányádi Sándor költő, Kós András szobrász, Kós Károly építész, író, Láng Gusztáv publicista, László Gyula régész, Lohinszki Lóránd színész, Murádin Jenő művészettörténész, közíró, Nagy Imre festő, Páll Lajos festő, költő, Páskándi Géza író, Sütő András író, Szervátiusz Jenő szobrász, Szilágyi Domokos költő, Szilágyi István író, Tamás Gáspár Miklós közíró, Vetró Artúr szobrász.
A kiállítást Veres Péter nyitja meg a Haáz Rezső Múzeum Képtárában február 10-én (csütörtökön), 17 órakor. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

2011. március 15.

Erdélyi művészek a magyar állami kitüntetettek között
Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett Both András díszlet- és jelmeztervező.
Magyarország legfontosabb kitüntetéseit osztották ki tegnap Budapesten a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából. A Parlamentben a Kossuth- és Széchenyi-díjakat, a Petőfi Irodalmi Múzeumban pedig a kiváló és érdemes művészi címeket, valamint a Babérkoszorú díjakat vehették át a művészeti és tudományos élet kiemelkedő szereplői. A kitüntetettek hosszú sorában erdélyi és magyarkanizsai származású művészeket is díjaztak: Senkálszky Endre színművész, rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze elismerést kapta meg. Senkálszkyn kívül érdemes művész lett a szintén erdélyi Both András díszlet- és jelmeztervező, de ugyanebben az elismerésben részesült a magyarkanizsai származású, Franciaországban dolgozó Nagy József Koreográfus, színész, táncművész is.
A Magyar Köztársaság Kiváló Művésze címet a nagyszebeni származású, Budapesten élő Bács Ferenc Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, valamint a korondi Páll Lajos festő- és grafikusművész, költő, érdemes művész is megkapta. Az erdélyi származású Kovács Apollónia előadóművész, aki 1949–1961 között a nagyváradi színház színésze volt Kossuth-díjban részesült. Kossuth-díjat kapott többek között Földes László Hobo előadóművész, dalszerző is.
Az Országházban a Kossuth- és Széchenyi-díjak mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend legmagasabb fokozatait Schmitt Pál köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök adta át. A Kiváló Művész, az Érdemes Művész és a Babérkoszorú díjakat Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás minisztertől vehették át a kitüntetettek a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Kossuth-nagydíjat idén Nemeskürty István Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora vehette át „a kulturális és művészeti élet jelentős spektrumát átölelő sokoldalú munkássága, a magyar játékfilmkészítés több mint negyedszázados irányítása, irodalom-, művelődés- és bibliatörténeti művei, forgatókönyvei, gazdag publikációs tevékenysége, példaértékű életpályája elismeréseként”.
Kossuth-díjban részesült Berecz András népdalénekes, mesemondó a magyar néphagyományok ápolásáért, Blaskó Péter, a Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színművésze hiteles, karakteres színészi alakításaiért, Czakó Gábor József Attila-díjas író, publicista, szerkesztő gazdag irodalmi és újságírói munkássága elismeréseként. A Hobo néven ismert Földes László az indoklás szerint „a magyar popzenei kultúrában egyéni hangú, maradandó értéket létrehozó több évtizedes munkássága, sokirányú zeneszerzői és előadó-művészi tevékenysége, életpályája elismeréseként” kapta meg a díjat.
Ugyancsak Kossuth-díjban részesült Kristóf Ágota író, Kubik Anna Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, Makkai Ádám költő, író, műfordító, nyelvész, Medveczky Ádám, a Magyar Állami Operaház Liszt Ferenc-díjas karmestere, érdemes művész, Orosz István Balázs Béla- és Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész, érdemes művész, Reigl Judit festőművész, Rófusz Ferenc Oscar-díjas és Balázs Béla-díjas animációs és rajzfilmrendező, Sándor György Jászai Mari-díjas előadóművész, Szabados György Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, zongoraművész és Vidnyánszky Attila Jászai Mari-díjas rendező.
Megosztott Kossuth-díjban részesült Szarka Tamás zeneszerző, költő és Szarka Gyula zeneszerző, a Ghymes együttes két alapító tagja. A Széchenyi-nagydíjat „világszerte számon tartott és nagyra becsült kémiai kutatásaiért és eredményeiért, a kémiai tudományok fejlesztése, eredményessége, a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítása érdekében végzett munkásságáért” Oláh György Nobel-díjas kémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjának ítélték oda. A tudós az elismerést később veszi át. Széchenyi-díjat vehet át többek között Csíkszentmihályi Mihály pszichológus, Erdei Anna immunbiológus, Inzelt György kémikus, Lénárd László neurobiológus, Sólyom Jenő fizikus és Szörényi László József Attila-díjas irodalomtörténész. Krónika (Kolozsvár)

2012. július 26.

Ha Csíkszeredában a Kossuth Lajos utcában járunk, a Temesvári út sarkához közeledve egy tömbház falán láthatjuk a város híres szülöttének, a neves társadalomkutató Venczel Józsefnek a domborműves emléktábláját. Az 1993-ban felavatott plakett alkotója nem más, mint a kézdivásárhelyi Vetró András szobrászművész, akinek évtizedek óta szívügye történelmi nagyjaink megmintázása. Vetró András munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. Kovács Árpád írása.
Vetró András történelmi nagyjai
Vetró András kézdivásárhelyi szobrász munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, történelmi nagyjainknak a megmintázása, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. A szabadság iránti vágy, a remény egy új kezdetre elő- ször az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemiségének, a szabadságharc meghatározó alakjainak tiszteletében fogalmazódott meg, elsősorban azoknak a megrendeléseknek köszönhetően, amelyeket a 90-es évek elejétől Vetró András Beregszásztól kezdve, Lendván, Komáromon át a székelyföldi városokig kapott. Vetró felszabadultan, felkészülten, nagy kedvvel, sőt elszántan látott hozzá a felgyülemlett adósság törlesztéséhez. Gróf Széchenyi István domborműves emléktábláját Beregszászon 1991. október 5-én avatták fel, két évre rá pedig Révkomáromban a városháza előtti téren. Az 1848-as Habsburg-ellenes harcnak Háromszéken is erős történeti hagyományai vannak. Vetró 1993-ban alkotja meg első nagyobb szabású helytörténeti emlékművét Kézdivásárhelyen – Gábor Áron segédjének – Turóczi Mózes öntőmester mellszobrát a róla elnevezett téren, majd ezt követi Kossuth Lajos, Bem József, Petőfi Sándor szobra. A köztéri művek meghatározó hányada regionális érvényességgel bír. Háromszék nagyjainak állít emléket a Tuzson János honvédőrnagyról, Nagy Mózesről, Bod Péterről, Mikes Kelemenről, Kőrösi Csoma Sándorról és Csereyné Zathureczky Emíliáról mintázott szobraival. Vetró a mintázás előtt szorgalmasan kutat, dokumentál, a fennmaradt leírásokból, történetekből, töredékekből kiindulva jut el a sajátos megfogalmazás egyszerre újszerű, ugyanakkor hiteles és expresszív kifejezéséig. Az arcvonásokat élesen, széles mozdulatokkal, de plasztikusan mintázza, a kiemelkedő részeket domborzatszerűen fűzi egybe – írja róla Banner Zoltán. Csereyné Zathureczky Emília domborműves emléktábláját először az imecsfalvi Csereykúria falán helyezték el, majd 2000-ben a Székely Mikó Kollégium falára került Vetró András második domborműve a múzeumalapítóról. A szobrász, Csereyné arcmásának elkészítésekor egyaránt figyelembe vette a fennmaradt fényképeket és a Gyárfás Jenő által megfestett portrét. Néhány esetben azonban nem állt rendelkezésére megfelelő képi dokumentum, ekkor sokkal szabadabban, még inkább egyéniesítve volt képes megalkotni a megrendelt portrét. Jó példa erre a Kovásznai Képtárban lévő Kőrösi Csoma Sándor gipsz dombormű, amelyen elszánt küldetéstudattal, erős elhatározással, aszkétikusan sovány testtel ül Csoma Sándor – Banner Zoltán szavaival „a tibeti cella ridegségében”. A kantai iskolaépítő Nagy Mózesről nem maradt fenn képi ábrázolás, Vetró benne a tenniakaró, közösségét biztató papot mintázta meg – olvashatjuk Sántha Imre Géza tollából, aki téglát vet „eszméiből, hogy falat emelhessen a tudatnak és a léleknek” – írja erről a szoborról Banner Zoltán. Azt gondolnánk, Petőfi Sándor senkivel össze nem téveszthető, emblematikus figura. Vetrót az ő portréjánál éppen az érdekli, hogyan lehet ezt a mindenki által ismert arcot úgy megmintázni, hogy másként, esetleg újszerűen hasson? A köztudatba bevésődött – hagyományossá vált – vonásokat nem másolni akarja, hanem a költőt igyekszik megismerni. Olvasva verseit egyre inkább egy kissé szomorkás, önmarcangoló Petőfi rajzolódik ki előtte.
Nem egy szépfiú. Vetró portrészobrairól Banner Zoltán találóan jegyzi meg, hogy „[...] karakterhűek, a meglévő-megszerezhető forrásokhoz mérten hitelesek, kelletüknél nem klasszicizálóbbak, sőt mintázásukban [...] modern egyszerűsítésre törekszik, ami nem a történelmi, hanem a jelen idő illúziójában részesíti a szemlélőt. Ugyanakkor abban sem tagadja meg önmagát, ahogyan bizonyos részletek (haj, bajusz, szakáll, viseleti elemek stb.) megformálásában ízesen, élvezettel, kedvesen eljátszik az anyagszerűség érzékeltetésével.” Történelmünk nagyjait tehát Vetró András nemcsak monumentális térszobrokkal, hanem a kisplasztika műfajában is szemléletesen képes felsorakoztatni. Egyik utolsó bronz plakettsorozatát az aradi vértanúk tiszteletére készítette, melyet 2009. október 6-án a tizenhárom honvédtiszt kivégzésének 160. évfordulója alkalmával mutattak be a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban. A történelmi személyiségek különböző műfajokban megmintázott portréi mellett Vetró András 1995-ben elkészítette a magyar jakobinusok emléktábláját, amelyet a Sepsiszentgyörgy központjában lévő Beör-palota északi falán helyeztek el. Eredményesen kivette részét az emlékművek elkészítésében is. Dóczy András csíkszeredai szobrásszal a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete, az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság és Kézdivásárhely önkormányzata felkérésére 2009-ben alkotta meg az 1956-os emlékművet, amelyet a forradalom és szabadságharc felső- háromszéki mártírjai, a meghurcoltak tiszteletére állítottak fel a kézdivásárhelyi Függetlenség úton – írja Sántha Imre Géza. A Magyarországon lévő 1956-os emlékművek között számosat ismerünk, amelyek a hagyományos formanyelvet követik, van amelyen a szabadságot megtestesítő női alak lendületesen vezeti előre híveit, láthatunk elesett hősöket, lyukas zászlókat, kopjafákat, nonfiguratív kompozíciókat, de vannak egészen puritánnak ható, lényegre törő, egyszerű alkotások is, például Szigetszentmiklóson, ahol egy földhalomra helyezett bronz utazóbőrönd szimbolizálja a forradalmat követő megtorlást. Vetró András alkotását szemlélve elsősorban az expresszivitás, az erős kifejezőerő jut eszünkbe, az az érzésünk, hogy ez a szobor nem illeszkedik a már ismert emlékművek formanyelvéhez, de a magas posztamensre helyezett fiatal leány hasított feje láttán érezzük azt a szimbolikus töltetet, ami a forradalom áldozatainak sorsában közös. Életrajzi adatok Vetró András 1948. október 14-én született Temesváron; 1973-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán. Tanárai: Löwith Egon szobrászművész, Bretter György filozófus, Földes László esztéta és édesapja, Vetró Artúr, akitől tehetségét és szobrászati alapismereteit kapta. A főiskola elvégzése után a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceumba kérte kinevezését, ahol azóta mintázást, rajzot és művészettörténetet tanít. 1973-tól a Romániai Képzőművészek Szövetsége sepsiszentgyörgyi fiókjának tagjaként rendszeresen vesz részt minden évben a megyei tárlaton. 1974-ben vette feleségül Vetró Bodoni Zsuzsa grafikus- és festőművészt. Kisebbik fia, Vetró Bodoni Barnabás kortárs művészettel foglalkozik Sepsiszentgyörgyön, nagyobbik fia, Vetró Bodoni Sebestyén András Brassóban rajzot és művészettörténetet tanít. Pedagógiai és alkotói munkássága mellett szerepet vállalt Kézdivásárhely és Felső-Háromszék közéletében is: a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, a Múzeumbarátok Egyesületének alelnöke, a 15. (Második) Székely Határőr Gyalogezred századosa. Tagja az 1994-ben újraalakult Barabás Miklós Céhnek, valamint a Romániai Magyar Rajzpedagógusok Egyesületének. Több ízben volt egyéni kiállítása Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Emellett Kovásznán, Bukarestben, Magyarországon, valamint Franciaországban és Svájcban is szerepeltek munkái önálló tárlat keretében. Összesen több mint száz csoportos kiállításon vett részt szobraival itthon és külföldön.
Felhasznált irodalom:
Szücs György: Vargha Mihály. Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda, 2010, Székely Nemzeti Múzeum–Pallas-Akadémia Könyvkiadó.
Banner Zoltán: Vetró András. Csíkszereda, 2007, Pallas Akadémia Könyvkiadó.
Sántha Imre Géza: Nagy Mózes. In: https://www.szoborlap. hu/13819_nagy_mozes_kezdivasarhely_vetro_andras_2010. html
Uő: 1956-os emlékmű. In: https://szoborlap.hu/13892_1956_ os_emlekmu_kezdivasarhely_vetro_andras_2009.html
Uő: Venczel József emléktábla. In: https://szoborlap.hu/15938_ venczel_jozsef_emlektabla_csikszereda_vetro_andras_1993.html
Hargita Népe (Csíkszereda)

2013. február 13.

Diákszínpadból színházműhely (Húszéves az Osonó)
Egész éven át tartó rendezvénysorozattal ünnepel a húszéves sepsiszentgyörgyi Osonó, amely Salamon András magyar szakos tanár kezdeményezésére diákszínjátszó körként indult 1993-ban a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban, majd 1998-tól, Fazakas Misi színművész irányítása alatt, a később bekapcsolódott Muha Oszkár oktató és segédrendező segítségével fejlődött színházműhellyé. Márciusban Hobó, októberben Závada Péter lesz az Osonó vendége, a kettő között pedig meghívott vendégelőadásokkal, fotópályázattal, társulatok közötti rendhagyó vetélkedővel teszik színessé a jubileumi kultúrfolyamot.
Az Osonóban az elmúlt húsz év alatt több mint száznegyven diák és fiatal színházkedvelő fordult meg, közülük közel negyvenen jelenleg is színházközelben élnek, dolgoznak és hirdetik a közösségi alkotás szükségszerűségét. Az évfordulós rendezvénysorozat koncepciójába is beleépítik ezt a látásmódot, Sepsiszentgyörgy fiataljaival együtt kívánják megszervezni a programokat, és elsősorban azokat a művészeket, társulatokat hívják meg, akikkel azonos alapelvek szerint működnek, illetve akik az évek során meghatározták az Osonó művészi hitvallását. Földes László Hobó márciusban a József Attila-, Vlagyimir Viszockij-, Jim Morrison-versekből, dalszövegekből összeállított Hármasoltár című egyéni műsorral lép színpadra Sepsiszentgyörgyön (a jegyeket a napokban kezdik árusítani a szervezőirodában), áprilisban a thaiföldi Moradokma Színházi Társulat, ősszel a budapesti Nyitott Kör Színházi Nevelési Társulat és a Schilling Árpád által alapított Krétakör Színház az Osonó vendége, és az év során Eperjes Károly színművész is vendégszerepel Háromszéken istenes versekből összeállított műsorával. Lesz tekeparti Sepsiszentgyörgy minden színházi és táncos társulata részvételével, megtartják a nyári nemzetközi drámatábort, és fotópályázatot hirdetnek Ami nem tetszik témával – ezt írásban is kifejthetik a fiatal tollforgatók –, a rendezvény meghívottja Závada Péter, a magyarországi slam poetry neves képviselője. Az évforduló alkalmából szervezett programok mellett 2013 kiemelt osonós eseménye márciusban egy öthetes európai turné, valamint a társulatnak a Monacóban tartott Amatőr Színházi Világfesztiválon való részvétele augusztusban, ahol az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című nagy sikerű előadást mutatják be.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. május 4.

Bemutatta a műsortervet és a társulatot Vidnyánszky
A tervek szerint több mint tíz bemutatót tart a jövő évadban a budapesti Nemzeti Színház, amelyet júliustól Vidnyánszky Attila vezet. A leendő igazgató pénteki budapesti sajtótájékoztatóján elmondta: 14 új színész érkezik a társulathoz, amelynek jelenlegi 37 tagja közül 17-en maradnak a teátrumnál.
Vidnyánszky Attila elmondta: nehéz időszakon vannak túl, hiszen a szerződtetési folyamat normális körülmények között is megvisel egy társulatot, igazgatóváltás esetében pedig különösen. Az eddigi társulatból Básti Juli, Blaskó Péter, Bodrogi Gyula, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Martinovics Dorina, Mátyássy Bence, Nagy Mari, Sinkó László, Söptei Andrea, Szarvas József, Szatory Dávid, Tenki Réka, Tompos Kátya, Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya és Újvári Zoltán marad a színháznál. Új tagként Bánsági Ildikó, Eperjes Károly, Horváth Lajos Ottó, Kristán Attila, Nagy-Kálózy Eszter, Rácz József, Revicky Gábor, Schnell Ádám, Szűcs Nelli, Tóth Auguszta, Tóth László, Trill Zsolt, Varga József és Földes László Hobo érkezik.
Az új vezető szavai szerint ez a társulatépítés első lépése, a jövőben a színház a budapesti és a kaposvári színművészeti egyetemmel is együttműködik. Közülük kerülnek ki azok a fiatal színészek, akik majd a Nemzeti társulatát gazdagítják – tette hozzá. „Hiszünk abban, hogy a következő korszak megint a színészről fog szólni” – mondta, hozzáfűzve, hogy olyan színházat szeretne létrehozni, ahol a színészek kiteljesedhetnek, mert véleménye szerint a színházi szakma a színészen keresztül fog újra megerősödni.
Elmondta, hogy az első évadban Nagy Anna, Mécs Károly, Voith Ági, Huszárik Kata, Mátray László és Bogdán Zsolt is fellép a színházban. „Szeretnénk, ha kicsit mindenki a magáénak érezné a Nemzeti Színházat” – fogalmazott az igazgató. Hozzátette: szeretné, ha az egész szakmát érintő kérdések megoldásában vezető szerepet vállalna a színház, terveik között szerepel például egy színészi etikai kódex létrehozása is.
Kiemelte: a hagyomány, a korszerűség és a nemzetköziség hármasságát szem előtt tartva állították össze a műsort. A Nemzeti Színház szeptember 27-én Vidnyánszky Attila rendezésében Tamási Áron Vitéz lélek című művével nyitja meg az évadot. Május 26-án a Nemzeti Színház új vezetője és a produkció művészei személyesen kezdik el árusítani a jegyeket a Vörösmarty téren.
Novemberben – szintén a leendő igazgató rendezésében – Claudel és Honegger Johanna a máglyán című művéből készül előadás. Januárban Maár Gyula rendezésében Pilinszky János KZ-oratórium című művét mutatják be a Gobbi Hilda Színpadon.
Februárban Silviu Purcărete Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékát állítja színpadra. Ezzel párhuzamosan Galambos Péter rendezésében látható egy Kondor Béla művei alapján születő előadás: a Boldogságtöredék című produkciót egy trilógia harmadik részeként mutatják be, az első két előadást Debrecenben láthatták a nézők. Ezt követően Vidnyánszky Attila rendezésében tűzik műsorra márciusban a János vitézt, amelynek zenéjét Szarka Tamás írja. Tavasszal Viktor Rizsakov rendezésében láthatja a közönség Gorkij Éjjeli menedékhely című színművét. Andrzej Bubien lengyel rendező pedig Witold Gombrowicz Operett című darabját állítja színpadra. Az évad végén viszik színre Weöres Sándor Psyché című alkotását Vidnyánszky Attila rendezésében. Júliusban a Zsámbéki Színházi Bázissal és a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színházzal közös produkcióként Zelei Miklós Zoltán újratemetve című művét tűzik műsorra, szintén a leendő igazgató rendezésében.
Május végén derül ki, mi marad műsoron a jelenlegi repertoárból, amelyről az előadások túlnyomó többsége várhatóan lekerül – mondta az új igazgató, hozzáfűzve, hogy ezek pótlására 14, a debreceni és a beregszászi színházból meghívott előadást tűznek műsorra. A Nemzeti programjába építve többek között A szarvassá változott fiú, a Karnyóné, a Mesés férfiak szárnyakkal, a Liliomfi, a Bolha a fülbe és a Scapin furfangjai is látható lesz. A határon túli és a vidéki színházakkal való kapcsolatteremtés is fontos számunkra – hangsúlyozta Vidnyánszky Attila.
Mint mondta, az évad végén, a 2014-es Budapesti Tavaszi Fesztivál keretén belül nemzetközi színházi fesztivált szerveznek a nemzeti színházakra fókuszálva. Kitért arra is: négy, diplomával rendelkező fiatal kaphat kétéves ösztöndíjat a színháztól ősztől, emellett fordítói műhelyt is szerveznek, kiadói programot indítanak, werkkönyvek, tanulmánykötetek, drámák megjelentetésére, Nemzeti Játékszín címmel pedig évi 9 alkalommal megjelenő lapot hoznak létre.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. május 18.

Huszonöt éves a Csík Zenekar
Az egész esztendő a 25. születésnap jegyében telik a friss Kossuth-díjas Csík Zenekar számára; tegnap este jubileumi koncertet tartottak Budapesten a Művészetek Palotájában. Azokat a népzenészeket hívták meg vendégként, akiknek a munkássága megalapozta muzsikájukat. „A nyolcvanas évek vége felé ismét felfelé ívelő hullámba jutott a népzene Magyarországon, akkoriban került előtérbe az Ökrös, a Tükrös vagy az Egyszólam zenekar, és szerencse, hogy akkor indultunk mi is” – magyarázta Csík János. A Csík Zenekar számára az országos ismertséget az autentikus népzene magyar könnyűzenei feldolgozásokkal történő vegyítése hozta meg. Az áttörés ebből a szempontból a 2005-ben kiadott, Senki nem ért semmit című album volt a Kispál és a Borz három számának (Ugyanazokat, Dal teázáshoz, De szeretnék) átgondolásával, de a nyitást már a négy évvel korábbi, A kor falára című anyag is jelezte: ezen az albumon szerepel az Én vagyok az, aki nem jó című cimbalmos dal, és a magyarpalatkai lassú cigánytánc, amely átúszik szvingritmusba. 2012 augusztusában a Sziget Fesztivál Nagyszínpadán tizenötezres közönség előtt léptek fel Szörényi Levente, Bródy János, Presser Gábor, Földes László Hobo, Kovács Kati, Kiss Tibor, Lovasi András és Ferenczi György társaságában. A Csík Zenekar Daloskönyv című projektje olyan dalok feldolgozásait tartalmazta, amelyek a zenekar magánmitológiája és a magyar könnyűzene története szempontjából egyaránt fontosak, és amelyek így hidat teremtettek a műfaj különböző nemzedékei között is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. augusztus 23.

Kossuth-díjas zenészek a kincses városban
Óriási közönségsikernek bizonyult szerda este a Csík zenekar és barátai fellépése, a Kolozsvári Magyar Napok első főtéri nagy koncertjén megtelt nézőkkel a Főtér.
Egyikük az előadás vége felé meg is jegyezte: ha labdarúgó mérkőzés lenne a Kolozsvári Magyar Napok, akkor a Csík zenekar koncertje az ötödik percben rúgott gólnak felel meg, azaz kezdésnek pazar.
A Kossuth-díjas magyarországi népzeneegyüttes meghívottja a szintén Kossuth-díjat nyert Földes László “Hobó” és Lovasi András volt, akik élen jártak a jó hangulat megteremtésében. Az idén fennállásának 25. évfordulóját ünneplő zenekar több mint másfél órás műsora azok számára is bőven tartogatott meglepetéseket, akik rendszeresen ellátogatnak Csík Jánosék erdélyi koncertejeire. Hobó két dal között József Attila verseket szavalt, elővezették a kultikusnak számító Kex együttes Elszállt egy hajó a szélben című slágerét, Lovasi András szólólemezéről pedig az Apa övének a csatja című, ritkán játszott dal is megszólalt, mi több, az egyik erdélyi népdal-összeállítás alkalmával színpadra invitálták Erdély egyik legismertebb prímását, a kalotaszegi Fodor “Neti” Sándort is.
A koncertet megelőző közönségtalálkozón Szabó Attila, a Csík zenekar gitárosa és hegedűse úgy nyilatkozott: szeretnek Erdélybe járni, hiszen az a muzsika, amit játszanak eredeti formájában a leginkább itt maradt fenn. A Kolozsvári Rádió szervezte eseményen ugyanakkor a kincses város érdeklődő közönsége megtudhatta, a Csík zenekar Lovasi András javaslatára kezdett el könnyűzenei feldolgozásokkal foglalkozni, az első világzenei elemeket is tartalmazó lemezük a Senki nem ért semmit rögtön sikert aratott.
A három éve feloszlott Kispál és a Borz együttes basszusgitárosa és frontembere elmondta, 2001-ben – amikor épp a szólólemezét készítette – találkozott a Csík zenekar zenészeivel, a környező balkáni népzenét játszó együttesek példáját emlegetve győzte meg őket, hogy nyissanak a könnyűzenei műfajok felé. Majorosi Marianna a zenekar énekese az alternatív rockdalok feldolgozása kapcsán elmondta: a dalok megformálásával nem volt gondja, hiszen technikailag ez nem jelentett nagyobb kihívást a népdalokénál. Hozzáfűzte, kisebb nehézsége a szövegekkel támadt, hiszen Lovasi András vagy Kiss Tibor szövegeivel szemben a népdalok szövege jóval egyszerűbb. A beszélgetés során elhangzott, a rockmuzsika és a népzene közti átjárást Szabó Attila biztosította a zenekarnak, hiszen gitárosként ő korábban rockzenész is volt, nem mellesleg hat éves korától hegedül. Ugyanakkor néhány kulisszatitokba is betekintést kaphattunk.
Majorosi Marianna például elárulta, hogy a legnépszerűbb feldolgozásukban – Quimby: Most múlik pontosan – azért nem szerepel fúvós hangszer is, mert amikor elkészítették a dal népzenei változatát, a fúvósuk fáradt volt és inkább aludni ment. Azt is megtudhattuk, hogy sikerüknek köszönhetően ma már a könnyűzenét játszó zenekarok keresik fel őket, hogy dolgozzák fel egyik-másik dalukat. Érdekességként megemlítették, hogy az egyik videómegosztó oldalon, a Most múlik pontosan az egyik erdélyi hozzászóló régi erdélyi népdalnak nevezte, sőt esküdni mert rá, hogy többször hallotta otthon.
Gyergyai Csaba, Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

2013. szeptember 25.

18. sz.
Szőcs István
„Szívjad, fiam, szívjad, az életünk függ tőle!”
1. Túlélés-irodalom
1945 után…1. Túlélés-irodalom
Marosi Péter, alighogy behívták, néhány hónapra rá, az Északkeleti Kárpátokban, 1944 végén, hadifogságba esett. A tiszteket sorba állították, ott húzta össze magát diszkréten Péter is, alig múlt 24 éves tábori lelkész, két oldalán idősebb törzstisztek. A gyászosan megdermedt sorfal előtt egy hatalmas termetű kozák ezredes járkált fel s alá, fürkészően meredve a fogoly magyar tisztek arcába. Marosi Péter előtt egyszer csak megállt, kivette fogai közül a szétrágott végű, vastag, lucskos szivarat és bedugta Marosi szájába. A mellette álló magyar alezredes élesen sziszegte a fülébe:
– Szívjad, fiam! Szívjad! Az életünk függ tőle!
Amikor Marosi Péter elmesélte az esetet, nem mondta ki, de savanykás, elrévedő mosolyával érzékeltette, egész további életére ez lett a sorsa; nyálkás-ragacsos dolgokat szájába, illetve szájára venni, hogy mások létét biztosítsa, illetve, legalábbis a kibúvó lehetőségének illúziójával ajándékozza meg. A hadifogságából hamar hazakerült, az újrainduló szervezett irodalmi életnek szüksége volt rá; édesapja, Molter Károly révén kapcsolatot kínált az Erdélyi Helikon íróinak régi világával, de maga is, még jóformán ifjoncként, szerkesztette volt – és kitűnően – az Ifjú Erdély-t, a kolozsvári református teológia háttér-fedezetével indított folyóiratot, nem csoda, hogy már Gaál Gábor is kapva-kapott rajta (Utunk, 1946-tól), utána egy ideig színházigazgató, a kolozsvári állami (akkor még) magyar színháznál, megfúrása után kis ideig az Irodalmi Könyvkiadó kolozsvári fiókjánál Földes László és Kacsó Sándor megnyugtatására – és támogatására – szívja a polkovnyikok szivarjait. Majd Földes László átviszi az Utunkhoz, emennek lebukása után kapturálja Létay Lajos, eleinte még a Nagy István–Orosz Irén–Látó Anna s ő maga alkotta vonósnégyes keretében, és elképesztő, mennyire képes volt 22 év során kizsákmányolni. Többek közt a különböző pártbizottságoknál tartott felszólalásait is vele íratta, az egykori református lelkésszel, bezárólag a Központi Bizottságnál időnként tartandott rituális szereplései forgatókönyveivel. Igaz, hogy Létay jó költőnként indult, Áprily és Jékely sodrásvizében (A Boldog utcát elvitte a víz, csak néha villansz meg stb.), de mint személyiség, szürke és jelentéktelen volt; kövendi és várfalvi földijei közül az évjáratbeliek Kendermagos Lajosnak hívták, nem tudom, miért, a románok úgy emlegették, hogy mutra acela de şobolan (az a patkánypofa), mivel jellegzetes aranyosszéki – „kései szumír” – profilja volt; Marosi mégis kitartott mellette, az utolsó töltényig… a Változásig… A nyög-díjat nem sokáig bírta, sajnos, hamar belehalt, anélkül, hogy megírta volna a nagy Összefoglalót. Nem bírta elviselni a félelem nélküli (?) életet, mondták a „barátai” (?)…
Igaz, már gyerekkora óta nagyon rájárt a rúd (akár RUD-nak is írhatnám) – nagy volt házuknál az irodalmi nyüzsgés, ezért a hatalom mindig rajtuk tartotta a hátsó szemét; sőt: a hatalmak, a voltak és leendők is. (Marosi mesélte, hogy még gyerekkorában, egyszer nagy vacsora volt náluk, Kosztolányi Dezső tiszteletére, vásárhelyi Köteles Sámuel utcai lakásukban. Egyszer csak a költő felugrott és kirohant a sötét éjbe; mindenki a keresésére indult; egy nagy háztömbbel arrébb találták meg, a Sárosi utcában, egy piszkos kapu alatt, a falnak dőlve zokogott: „Meg fognak ölni, mindnyájunkat meg fognak ölni!”… Még aznap éjjel hazautazott Pestre, többet nem jött errefelé.)
Amikor 1940-ben bejöttek a magyarok, a házukat hónapokig, nem is titkolt módon, megfigyelés alatt tartották, kitüntetett figyelemben részesítenek, mondták a családtagok. Utána jött az, hogy – múltkoriban írtam róla – az illegalista kommunista kőmíves, Sós Jóska bácsi azzal szórakoztatta: „Úrfi, ha béjönnek az oroszok, magát is felakasztatam.” Péter nevetett, de az illegalistáktól attól kezdve pokolian félt.
Akkor képzeljük el, hogy egyszer csak Bukarestből, a legmagasabb körökből lefele irányítva, Kolozsvárra helyeznek tartományi másodtitkárnak egy Tompa István nevű személyt, egyébként pénzügyi szakértőt, aki a kincses városban óriási illegalista háttér-szövődményekkel „rendelkezett”, és aki, nem egy más idekerült politikushoz hasonlóan, egyszer csak ráébredt, hogy ő tulajdonképpen író is! És megjelenik az Utunk szerkesztőségében, és személyesen letesz a Marosi Péter asztalára egy elbeszélést.
Ami erre következett, az már művészet! Amerikaiasan szólva, amolyan survival art! Este tízkor Marosi és a felesége becsengetnek a tartományi propagandatitkár lakására, halálsápadtan. Tudják, szól a szerkesztő, ilyenkor nem illik látogatóba jönni; de a délután elolvastuk azt az elbeszélést, és az annyira izgalomba hozott minket, hogy ma éjszaka már egy percet sem fogunk tudni aludni, és ezért átjöttünk hát, hogy legalább beszélgessünk egy kicsit róla.
Tompa Miklós, a marosvásárhelyi színház volt rendező-igazgatója, különben Németh Antal kitűnő tanítványa, nyugdíjas korában, amikor már velem is szóbaállt, mesélte: Mindig szerettem volna, és még most is szeretnék egy regényt írni Marosi Péterről! Ő alakította leghatásosabban azt, amit a történelem elvárt mindnyájunktól… Móra Ferenc írta valahol, hogy a tekintetes úrfiak mindnyájan márciusi ifjakként kezdik, aztán reálpolitikusként folytatják! Ebben a hazai magyar irodalomban Marosi Péternél lehet, hogy majdnem mindenki jobban írt, de a legjobban ő játszott! Ezt én, mint színházi ember, szavatolom! Tudja, mindennek ellenére, pedig mint színházigazgatók még konkuráltunk is egymással, sohasem haragudtam rá. Beillett volna Bánffy Miklós Martinovicsában második személynek, az elsőt Gaál Gábor játszhatta volna… – Ám amit sohasem tetszett megrendezni! mondtam. – Maguk fojtottak volna meg, ha megteszem! – felelte. Tudja, milyenek maguk? Egyszer ott volt Molteréknél Kacsó Sándor és Tamási Áron. Kacsó valamikor elvesztette a hüvelykujját. Odahívja a legkisebb Molter-fiút: mutasd csak a kezed! – Jé, te nyomorék vagy, mert tíz újad van! Látod, Áron bácsinak is csak kilenc ujja van (ő is elvesztett valahol egyet! És a kis Marosi-fiú elkezdett bőgni!... Ilyen a mi irodalmunk, senki sem meri vállalni az egészet!... Na, ezt szerettem volna Marosi alakjában megírni… – legyintett Tompa Miklós.
2. Túlélés, nemcsak
irodalom
Nevek emlegetése, sőt irodalmi kiindulópontok nélkül is e tünetcsoportról vagy húsz éve, többször is írtam. Például a feledékenyebbek kedvéért felidézem Maupassant egyik elbeszélésének cselekményvázát: Az 1870-es francia-német háború idején francia menekültek, jobb körökhöz tartozó hölgyek, urak verődnek össze éjszakára egy kis vidéki vendégfogadóban. Éppen vacsorához ülnek, amikor befut egy német tiszt. Rémület, szorongás, dermedt csend. És ráadásul, nemsokára jön a fogadós; a tiszt úrnak vacsora után női társaságra van igénye! A vendégek félájultan merednek egymásra, és főleg a hölgyekre! Szerencsére van a társaságban egy kis párizsi könnyű műfajú leányzó, Gömböc… Kötelességtudóan feláll és bemegy a német tiszt szobájába. A társaság fellélegzik, a szörnyű megaláztatás veszélye elhárult fejük fölül… Másnap reggel aztán, amikor előkerül a kis Gömböc is, mindenki megvetéssel sújtja: az aljas! Képes volt lefeküdni egy német tiszttel.
Ami a Gömböc-tünetcsoport irodalmunkbeli megfeleléseit illeti, annak idején bőven kifutottam, és senkit sem érdekelt, főleg az irodalomtörténészeket nem… Ugyan melyikünk merte volna azonnal kiköpni a kozák ezredes megrágott nyálas szivarját? Ami pedig annak az anekdotának a példázatértékét illeti, hogy az elbolondított kisfiú sírva kezdte szégyelleni ép kezét: a mai színjátszásban, könnyen felmérhetően is, többen látszanak olyanoknak, akik nem vállalják az egészséges épkézláb mivoltot – és milyen lelkesen nem! –, mint az irodalomban… félelmetes kozákok „kedveskedése” nélkül is!
A kegyetlen katonától a modern jog nem fogadja el azt a mentséget, hogy „parancsra tettem”. A művészettől sem fogadhatni el a sunyi mentegetőzést, hogy „a korszellem parancsára” tette magát hülyének.
Helikon (Kolozsvár)

2013. november 25.

R. T.
IRODALOM ÉS HATALOM
Még egyszer az író-besúgókról, Bottonival, Könczeivel, OJD-vel
Állambiztonsági szempontból is használható irodalmi elemzések, kedélyes csevejek a szekus tiszttel, jó kapcsolatoknak köszönhető bombasiker - a legismertebb esetekről beszélgettek az ötvenes-hetvenes évekből, egy pohár bor mellett.
Írók és hatalom viszonyáról, a jól ismert esetekről és személyes benyomásokról beszélgetett szombat este a Bulgakovban Stefano Bottoni, Könczei Csilla és Orbán János Dénes: azokról az írókról és sztorikról, amelyekről már olvashattunk vagy hallhattunk, konferenciákon vagy szintén kocsmákban, de mindig van helye a tovább-beszélésnek, újabb árnyalatok megvitatásának. Jelen írás nem a teljes beszélgetést adja vissza, csupán néhány téma mentén összegzi az elhangzottakat.
Bottoni három esetre tért ki alaposabban: Sütő Andrásra, Szilágyi Domokosra és Mikó Imrére, akiknek kollaborálási története más és más. Sütő András – aki a „nagy átmenetben” felnőtt generációhoz tartozik, azok közé, akik nagyon gyorsan beálltak a kommunista pártba – például azért írhatta meg később az Anyám könnyű álmot ígért, mert a jelentéseivel ennek kedvező hatalmat és pénzt szerzett magának. Jelentéseit nem a Securitaténak, hanem egyenesen a párt felső vezetésének küldte, ami
még kényelmesebbnek is bizonyult később,
amikor ’89 után mindenki a besúgókat kereste, a pártvezetéssel való közvetlen kapcsolatokat kevésbé. A 300 ezres példányszámban megjelent, és egyáltalán megjelent könyv akkora hatással bírt így, amilyenről másképpen nem álmodhatott volna. Az a Sütő, aki 22 évesen már főszerkesztő volt, és az irodalmi alapnak nevezett intézmény tagja is, később megírhatta az 50-es évek falusi osztályharcát, immár kritikus szemszögből, még ha benne is volt implicite, hogy azért ma jobb.
Sütő generációjával vagy a hozzá hasonló emberekkel kapcsolatban Bottoni azért kiemelte, hogy a szegény családból származó gyerekek kiszolgáltatott helyzetben voltak, nem volt olyan tudásuk, alapjuk, ami ellenszerként szolgálhatott volna; a mozgalom sodorta őket. Részben ez is vezethetett oda, hogy olyasmiket tesznek, amit később nehéz megmagyarázni, Sütő esetében ez a Földes László-ügy, amelyet nem is próbált igazából magyarázni, inkább csak elfeledtetni.
Szilágyi Domokosról még nehezebb beszélni, mivel költészetet elemezni még nehezebb, mint prózát, vallja Bottoni. Az ő történetében, amelyet először 2006-ban ismertettek a sajtóval, azt tartotta a legdöbbenetesebbnek, hogy mennyire fiatal volt: az ötvenes években 19-20 évesek,
gyakorlatilag gyerekek súgják be egymást,
náluknál nagyobb játékokba kényszerítik bele őket.
Bottoni jelenleg Mikó Imrével foglalkozik, akinek az esete különbözik Sütőétől vagy Szilágyiétól. Míg az előző kettő „noname” családból származik, Mikó tekintélyes unitárius család szülötte, jogász, majd "horthysta" képviselő és már fiatalon jelentős művet ír, nyelveket beszél. A háború után szovjet fogságba esik, itt megtanul oroszul, és hazaérkezése után a nyelvet kezdi tanítani. Szeretettel beszél az orosz (nem szovjet) népről, irodalomról, miközben egyetlen oroszul tudóként fél Kolozsvárnak ő fordítja a szovjet propagandaszövegeket, közvetítővé vélik, de az ideológiához nincs köze.
Mikót háromszor szervezték be élete során. Először 1952-ben, amikor a Duna-csatornához való elhurcolással fenyegették, másodjára ’55-ben, amikor korábbi kelletlen jelentései miatt újra behívták és háborús bűnperrel „kecsegtették”. ’56 után magától próbál kiszállni, de újabb bűnt követ el: a kolozsvári párttitkárnak írt levelében dekonspirálja magát, ezért kirúgják tanári állásából, de békén is hagyják többé-kevésbé. Ekkor néhány évig könyveket árul, eleinte álnéven, majd saját néven is közölhet, de nem bármiről, szakterületén például nem. A hatvanas évektől sorra „látogatják” a provokátorok, akik megpróbálnak valami gyanús félmondatot kicsikarni belőle, sikertelenül.
A hetvenes évektől változik a helyzet: fenyegetések helyett játszmákat kezdeményez a hatalom Mikóval kapcsolatban, Nyugatra engedik, Amerikába utazhat. Ez viszont azt jelenti, hogy az emigrációban meg kell mutatnia, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, elvégre utazhat, szabadon beszélhet. Mindezt úgy, hogy más, Amerikába utazók, mint Domokos Géza, Sütő András vagy Hajdu Győző nem mehetnek be a New York-i magyar házba, Mikót viszont beengedik, róla nem feltételezik, hogy kommunista. Mikó úgy megy bele ebbe a játékba, hogy tulajdonképpen nem kényszerítik, ekkor már majdnem nyugdíjas, könyveket jelentethet meg.
Bottoni kiemeli, hogy maga sem tudja pontosan, mi miatt száll be harmadjára is Mikó, a feltételezés szerint azonban ő maga is játszmába kezd. A tartótisztjével folytatott, már-már baráti beszélgetések átiratából kiderül, hogy Mikó kérdéseket vet fel, a politikai helyzetről beszélget, visszásságokra hívja fel a figyelmet, anélkül azonban, hogy konkrétan jelentene valakiről. Bottoni szerint azt gondolhatta, hogy ebben a rendszerben ez az egyetlen fórum, ahol meghallgatásra találhat, az általa felvetett dolgok így biztosan elkerülnek Bukarestbe, ahol esetleg valami változhat is ezek nyomán. Orbán János Dénes is afelé hajlott, hogy Mikó manipulál, bánni tud a szavakkal.
Szilágyi Domokos kollaboráció-története is két szakaszban történik: először nagyon fiatalon, ’56 után, barátnőjével fenyegetve szervezik be, de a második szakaszban már Bukarestben él és dolgozik, és állambiztonsági szempontból teljesen használható műelemzéseket ír, pl. Pál Lajos képeinek olyan üzeneteit tárja fel, amelyeket nem kellett volna leírni. Ez a szakasz az érthetetlenebb a történész számára is, és olyan kérdéseket vet fel, hogy ekkorra már rendszerszintű problémává vált-e a besúgás, ennyire normálissá válik-e, ennyire nehéz-e nemet mondani (miközben számos példát látunk arra is, hogy valaki nemet mondott). A hetvenes évekbeli Szilágyit már egyáltalán nem látja Bottoni, és irodalmi szempontú továbbelemzéseket szorgalmaz. Könczei Csilla a Szilágyi halálának körülményeit is fontosnak tartja, pontosabban azt, hogy szinte semmit sem lehet erről tudni, nincs egy ügyészi jelentés, nincs jegyzőkönyv. Sok szó esik a besúgókról, kevesebb a szekusokról magukról, főleg azért, mert keveset tudni róluk. Bottoni viszont külön kiemeli Florian Oprea tartótisztet – az akkori irodalmi élet legnagyobb krónikását, mondja róla derülést keltve, – akivel kapcsolatban érdekes dologra bukkant: öt nap zárkát kapott azért, mert bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatásnak vetette alá, amely után nyomban öngyilkos lett. Az ötnapi börtön után azonban karrierje töretlenül folytatódhatott. Könczei Csilla is megemlít egy olyan esetet, hogy azért kap minimális börtönbüntetést egy tiszt, mert kihallgatáskor figyelmetlen, a kihallgatott pedig kiugrik az ablakon és szörnyethal.
Az írók és hatalom viszonyában a személyes érintettség is szóba kerül, ami más- és másképpen ugyan, de mindenkinél jelen van: Bottonit megrázzák a történetek, amelyeket feltár, Könczei Csilla az édesapja és családi barátok révén érintett, Orbán János Dénes maga is szembesült azzal, hogy iskolatársai továbbadták a politikai vicceket, amelyeket mesélt, így az igazgató is tudomást szerzett erről. De végülis mindenki érintett lehet, ha másért nem, azért, mert rajong Szilágyi Domokosért – plusz a történetek a jelenről is szólnak, ezek nem múlnak el nyomtalanul, mint azt Könczei is hangsúlyozza. Előjön, mint megannyiszor az ilyen témákban, hogy mennyire fájdalmas lehet feltárni ezeket az ügyeket, nehéz feldolgozni a személyes ismerősök érintettségét, dilemmák akadnak, ezért maga Könczei is még mindig pihentet témákat, nem írt meg még mindent.
Van-e mentség a besúgásra – az örök kérdést és dilemmát, amely minden ilyen esetben felmerül vagy legalábbis felmerülhet, nem lehet megválaszolni. Így a szombati beszélgetésen is vegyes válaszokat kaptunk: míg OJD kijelentette, hogy nincs, mivel aki úgy tud bánni a szavakkal, mint adott írók, írhatta volna a jelentéseket anélkül, hogy bárkinek ártson vele, addig Könczei Csilla arra hívta fel a figyelmet, hogy a fizikai és a lelki erőszakkal beszervezett besúgók mellett ott volt a harmadik csoport is, akiket sosem próbáltak meg beszervezni – jó pszichológusok lévén feltehetően azért, mert tudták, hogy nincs amit kezdeni velük.
Transindex.ro

2013. november 27.

Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 26-I SZÁMÁBÓL
– Erősen kapcsolódik édesapámhoz a szekusblog, de nem csak róla szól. Ugyanakkor van néhány érintkezési pont mindazzal, amit Stefano Bottoni végez, ezek közül az egyik a téma iránti elkötelezettség. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy erről a korszakról minél többet kellene megtudni – hangsúlyozta Könczei Csilla, hozzáfűzve: bár nincs közvetlen kapcsolat az olasz származású történész és az ő munkája között, de valószínűsíthető, hogy tudatalatti szinten megerősítette őt abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. 2006-ban, amikor elindította a szekusblogot
(https://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), nem gondolta, hogy az édesapja dossziéjának publikálásával és értelmezésével ilyen érzékeny pontokat érint.
Megdöbbentett, amikor elkezdett kiderülni, hogy kik rejtőznek a fedőnevek mögött. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen gyermekkoromban és azután sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire közeli és általam sokszor nagyra becsült emberek – így például Veress Zoltán, aki abban a ronda felnőtt társadalomban nagyon kedves ember volt velem és a testvéreimmel szemben is, nagyon szerettem őt – érintettek lehetnek. Semmiféle bosszúvágy vagy viszketegség nem munkálkodik bennem, sokkal inkább rosszul esnek nekem ezek a dolgok. Emiatt hézagos és egyre ritkásabb a blogom, nem könnyű az újabb felismeréseket feldolgozni, és eldönteni, hogy nyilvánosságra kell-e hozni őket vagy sem – magyarázta.
Míg Bottoni a szakmájában dolgozik, amikor ezeket a kutatásokat végzi, Könczei Csilla egészen más területen vizsgálódik, civil projektnek nevezi a szekusblogos tevékenységét, ezzel függ össze, hogy ritmusában „szakadozott”.
– Bár elverték rajtam, hogy nem elég szakmai, remélem, hogy becsületesen és megbízhatóan végzem ezt a munkát. A másik különbség az érintettség szintje: érzelmileg erőteljesen érinti a téma Stefanót is, én viszont a saját életemen, az édesapám és a családom életén keresztül, zsigerileg érzem át – jegyezte meg. Személyes dossziékkal dolgozva mozaikokat ismer fel, amelyeket összefüggésbe lehet hozni, ami által összeállhat egy nagyobb kép, „ez azonban nem édesapámról szól, hanem a mi világunkról is, mert ezek a dolgok sajnos nem múlnak el nyomtalanul”.
Felmerül a kérdés: hogyan kell, hogyan lehet viszonyulni utólag azokhoz az emberekhez, akik a szakmájukban nagyot alkottak, közben viszont – valamilyen okból kifolyólag – együttműködtek a titkosszolgálattal. Orbán János Dénes szerint nagyon nehéz megfelelő választ adni azoknak a diákoknak, akik Halottak napja közeledtével megkérdezik, gyútsanak-e gyertyát például Szilágyi Domokos sírjánál. Stefano Bottoni kifejtette: Szilágyi vagy Sütő életét egészen másképp kell elemezni, értelmezni, mint a Mikó Imréét, aki politikus volt, ehhez azonban leginkább az irodalmárok közreműködésére lenne szükség, „akik ténylegesen
értenek hozzá, és egy másik tudományág arzenáljával tudják felvonultatni, hogy egy metaforából mi következik,
vagy, hogy mire utalnak a nyelvi finomságok”. Mint mondta, egyáltalán nem ördöngös dolog kikérni Szilágyi Domokos dossziéját, hogy aztán hozzá lehessen fogni a mélyreható kutatáshoz.
A besúgók mellett a szekusok tetteiről is értesülhetnek mindazok, akik ilyen témában vizsgálódnak – róluk jóval kevesebbet beszélünk –, ennek kapcsán a történész Florian Oprea példáját említette: 1962-ben mindössze öt nap börtönre ítélte őt a munkáltatója, mert egy letartóztatott személyt, bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatás alá helyezett, amely után az illető öngyilkos lett a cellájában.
– Nincs vizsgálat, nincs ügyészség, sem büntetés, sőt, folytatódhat tovább fényes karrierje, hogy aztán még fennebb emelkedjen. Szóval ilyen idők jártak akkortájt – összegezte Bottoni. Egy másik példát hozott fel Könczei Csilla: néhány napra börtönbe zárták az egyik tisztet, ugyanis amikor az informátorát kihallgatta, „figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy a másik kiugrott az ablakon”.
– Magyarországon és Romániában elég sokat publikáltak a témában, véleményem szerint a „legvékonyabban” talán az erdélyi magyar kisebbség terén állunk. Nyilván, itt is vannak szakemberek, akik dolgoznak, nem akarom lebecsülni ezt, inkább mennyiségi tekintetben látom a hiányosságokat – állapította meg Könczei Csilla. Bottoni ennek kapcsán
Jánosi Csongor nevét említette, aki elmondása szerint kitűnő tanulmányt közölt az elmúlt időszakban Ungváry József szekustisztről.
Emellett legalább 4-5 jó tanulmánya van, amelyeket román nyelven jelentetett meg. A román szakemberek elismerik a munkáját, magyar viszonylatban viszont kevesen tudnak róla.
– Nem tartozik a kolozsvári nagy magyar értelmiséghez, magyarul alig publikál. Itt doktorál ellenben Kolozsváron, a Protestáns Teológián, Buzogány Dezsőnél, állambiztonság és protestáns egyház a témája. Gyakorlatilag készen van már a dolgozata, a baj csak az, hogy nem engedik ledoktorálni, amiből hamarosan valószínűleg elege lesz, és elmegy külföldre – jegyezte meg Bottoni.
Utalt arra is, hogy szász tekintetben is jóval intenzívebben beszélnek ezekről a dolgokról: németül és románul publikálnak, több folyóiratban, Németországban évente szerveznek egy konferenciát a szász (és nemcsak) kisebbségi, főleg irodalmi és értelmiségi besúgások témájában; „ők sokkal korábban megírták a Szőcs István-féle ügyeket,
csak egyszerűen senki nem olvas németül, vagy nem figyelünk oda rájuk”,
mint ahogyan a románok által Constantin Noicáról közölt elemzésre sem, amely a sokak által bálványként tisztelt személyiség életét értelmezi.
A beszervezési életkor irányába terelte a beszélgetést Könczei Csilla, mondván: döbbenetes, hogy egy idő után borzasztó fiatalon vontak be személyeket a hálózatba, a diákokat már 11-12. osztályos korukban megcélozták, továbbá a katonaság és az egyetem idején, avagy épp a belépés volt a garancia arra, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. A korábbi zsarolással, fizikai erőszak kilátásba helyezésével ellentétben a nyolcvanas években különféle ajánlatokkal keresték meg az embereket, befolyásolták, rábeszélték őket, „jó pszichológusként viselkedtek” a beszervezők.
Bottoni egy fölöttébb meglepő esetet említett: 1989-ben Szebenben „megostromolták a szeku irattárát, és azt találták, mindenki döbbenetére, hogy a nyolcvanas évek második felében sok száz fiatalkorút szerveztek be, akik közül 12 éves volt a legfiatalabb”. Bizonyítja ez, hogy
a korábbi évtizedekkel ellentétben már 5–8 osztályosokat is bevontak,
a történész szerint kérdés viszont, hogy milyen információkhoz jutottak hozzá a gyerekek révén.
Orbán János Dénes megjegyezte: nem tartja mentségnek a fiatalságot, hiszen már a tízévesek is megfelelő tudattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad elmondani és mit nem.
– Egy tehetséges 18-19 éves fiatal meg pláne tudja, hogy a szó kemény fegyver. Szilágyi Domokos jelentései miatt négy ember került börtönbe, egy közülük meg is halt. Ne felejtsük el, hogy közben még nagyon sokan jelentettek, vagy aláírtak jelentéseket, többen, mint gondolnánk, azok az anyagok viszont használhatatlanok voltak, egész egyszerűen úgy írták meg. Kicsivel később aztán kizárták ezeket az embereket, mert nem tudtak velük mit kezdeni – hangsúlyozta Orbán János Dénes, hozzáfűzve: Sütő András a Földes László életét tette tönkre azáltal, hogy a szekunak dolgozott, úgyhogy ilyen módon szerinte neki sincs mentsége. Úgy látja, „aki a saját szakmájában igazán professzionális, az nem vállal be ilyen alantas munkát, hogy a Szekuritáténak dolgozzon”. Ebben a gondolatmenetben az is elképzelhető szerinte, hogy Mikó Imre ellenben azért állt be, mert tudta, hogy így a legjobb – ha nem vállalja, kerül majd másvalaki –, a többiek esetében viszont nem így történt. Olyanok is voltak, akik bár lelkiismeretesen végezték a munkájukat, s rendre beszámoltak a látottakról-hallottakról, de legalább szóltak a körülöttük élőknek, hogy semmi olyant ne mondjanak, ami kellemetlen helyzetbe hozná őket a jelentésben, amit írniuk kell.
Gyarmati Györgyöt, a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte Bottoni a folytatásban: miért nem foglalkoznak a történészek a parasztokkal, a munkásokkal, az egyszerű emberekkel, s miért kizárólag néhány körülhatárolt értelmiségi csoportot vizsgálnak? Ilyen formában ugyanis
a kutatások 80-90 százaléka a társadalom 0,3 százalékáról szól, de hol vannak a többiek?
Az est folyamán rengeteg más észrevétel, utánajárásra és körültekintő elemzésre váró kérdés is megfogalmazódott: Könczei Csilla érdemesnek tartaná jobban megismerni az írók, költők (Szilágyi Domokos, Szabédi László stb.) halálának pontos körülményeit – barátok, ismerősök elmondásából ugyan kiderülnek dolgok, de az még nem a teljes igazság –, vagy jobban fókuszálni a titkosszolgálat titkosságára.
– Egy főszerkesztő nagy valószínűséggel tudta, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozik, kik az együttműködők. Utóbbiak is sejthették ezt egymásról, viszont voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudhattak ilyesmikről – magyarázta. Noha egyeseket besúgónak tituláltak – tudatosan „elhintették” a közvéleményben –, ehhez képest mostanra olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek, akikről nem is sejtették volna ’89 előtt. Beigazolódik tehát a felvetés, hogy általában nem az az ügynök, akiről gondolnánk.
Kitartó munkára van tehát szükség, hogy az ismeretek birtokába jussunk. Ahogyan Stefano Bottoni fogalmazott: „ha az emberek nem akarnak beszélni, lehet, hogy el fogják mondani mások, ha viszont magukkal viszik a sírba, akkor nagyon sok mozzanatot nem fogunk megérteni”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 28.

Ragyogó irodalmárok sötét múltja
Kényes témáról, az erdélyi irodalom nagy alakjainak besúgói múltjáról folyt az Írók és a hatalom című beszélgetés a kolozsvári Bulgakov Kávézóban, Stefano Bottoni történész és Könczei Csilla néprajzkutató-antropológus közreműködésével, akiket Orbán János Dénes kérdezett.
Az író mindenkor eszköz volt a hatalom kezében, lehetett kényszeríteni, de meg is lehetett vásárolni. Gyönyörű példa rá Torquato Tasso, a nagy eposzíró, a Mediciek udvari költője. Kiszolgálta az uralkodó családot, ezért cserébe palotában lakhatott, hintóval járhatott Firenzében, és többek között ennek köszönhetően írhatta meg a ránk maradt csodálatos költeményeket – vezette be Orbán János Dénes a rendkívül izgalmas, több mint kétórás beszélgetést, amelynek azonban nem a világirodalom, hanem az erdélyi literatúra közismert alakjai voltak a főszereplői.
Stefano Bottoni történész vállalta föl, hogy nyilvánosságra hozza a birtokába jutott, kényes információkat, a téma másik, személyesen is érintett kutatója pedig Könczei Csilla, aki a Transidexen Szekusblog néven 2006 óta publikál adatokat erdélyi írók és közismert személyiségek rendszerváltás előtti múltjáról.
Elsőként a történészt hallgathattuk meg, aki elmondta, Olaszországban nőtt föl, és érdekelte az a generáció, amely a húszas évek második felében született, a második világháború után nőtt föl, és ’45–’46-ban lépett be a kommunista pártba. Sütő Andrással, Szilágyi Domokossal és főként Mikó Imrével foglalkozott behatóan, utóbbiról könyvet is készül írni. Olyan fiatal értelmiségiekről van szó, akik általában szegény, paraszti családból származtak, ezért kézenfekvő volt, hogy a kommunista utópia erdélyi szószólói legyenek. Irodalmi szempontból felejthető, dicsőítő műveket írtak az akkori rendszerről, például megénekelték a Magyar Autonóm Tartományt. Stefano Bottoni szerint ez kimondottan „mozgalmi irodalom” volt, amelyért ők nagyon sokat kaptak.
Sütő András 1927-ben született, és huszonkét évesen már főszerkesztő. Később fölkerül Bukarestbe, olyan hatalmat kap a kezébe, amelyről kortársai nem is álmodhatnak. Forgatókönyvet ír, amelyből nem készül film, de munkáját 30 000 lejjel jutalmazzák, ami körülbelül 30 akkori fizetést jelent. A kommunizmusban csak az számított írónak, aki írószövetségi tag volt, így juthatott hozzá az Irodalmi Alap jelentős támogatásaihoz, publikálhatott könyveket. Sütő is él a lehetőséggel. Neki és a hozzá hasonló fiataloknak nincs olyan műveltségük, erkölcsi normarendszerük, amely visszatarthatná őket. Benne élnek a mozgalomban, amely sodorja őket – magyarázta Bottoni.
Sütő nem a Securitaténak, hanem a pártnak, a legfelső vezetőknek írt jelentéseket, egyebek mellett a kolozsvári kritikusról, Földes Lászlóról is. 1969-ben a Központ Bizottság póttagja, ennek köszönthető, hogy ’79-ben megírhatja az Anyám könnyű álmot ígér című regényét, amely háromszázezer példányban jelenik meg. Az ötvenes évek falusi osztályharcáról írhat kritikus hangon, nem esik bántódása.
Szilágyi Domokos esete kissé más, részben azért, mert költészetet nehezebb elemezni, mint prózát – mondta a történész, akinek nem kis fejtörést okozott, amikor először szembesült a költő kollaboráns múltjával. Néhány évet várt, kikérte a szakértők véleményét, irodalmárokat, hozzátartozókat keresett meg, s csak azután publikálta 2006-ban a Transindexen az erről szóló száraz, tényszerű közleményt. „Egyfajta stafétabot volt, amellyel tovább inkább irodalmároknak kellene érdemben foglalkozniuk, ám ez a mai napig sem történt meg”.
Szilágyit az ötvenhatos forradalom után szervezték be először, megzsarolták, arra kényszerítették, hogy adatokat szolgáltasson barátairól. A költő a barátnőjét védve először szabadkozik, majd belemegy egy “nála sokkal nagyobb játékba”. Bottoni szerint, amikor a családdal, a kedveseddel zsarolnak, s a Duna-csatornát emlegetik, tán még érthető is valamilyen szinten mindez, ám később, a hatvanas években, amikor újból bevonják Szilágyit, jól látható Páskándi Géza, Páll Lajos dossziéjából, hogy ezt már nem kényszerből, hanem szinte hivatásszerűen műveli. Nemcsak irodalmi műveket elemez állambiztonsági szempontból „hasznosan”: Páll Lajos egyik festményéből például a kisebbségi lét sanyarú helyzetét olvassa ki. A hetvenes években sokat jár a marosvásárhelyi idegklinikára, komoly alkoholproblémái vannak, és öngyilkosságának oka is lehetett a lelkiismeret-furdalás. Érdemes lenne kikérni a dossziéját, de eddig senki sem tette meg, pedig abból sok mindenre fény derülne.
Ötvenhat előtt nem volt kötelező besúgni, kollaborálni – folytatta Bottoni, de Majtényi Erik például az ötvenes években a Securitaténak dolgozik. A forradalom után a magyarok potenciális veszélyforrást jelentenek, megtorlások sorozata veszi kezdetét. Az olasz történész szerint érthető, ami ötvenhétben történik, de az már nem, hogy ezek az emberek akkor is folytatják, amikor már konszolidálódik a rendszer, enyhül a kényszer. Elgondolkodtató, hogy ugyanakkor sokan ellenállnak. Dávid Gyula például, miután szabadul a börtönből, ötször küldi el az őt beszervezni akarókat, de voltak olyan ötvenhatos elítéltek is, akiket szabadulásukkor sikerült megtörni, így Veress Zoltánt és még sok más, közismert személyiséget.
Van a kollaborációnak egy másik fajtája is, amelyre Mikó Imre esete kiváló példa. Sütővel és Szilágyival ellenétben ő közismert unitárius család tagja, akik nem gazdagok, de értelmiségiek, sokan felnéznek rájuk. Mikó ’40–’44 között képviselő volt a magyar parlamentben, nagyon művelt ember, öt idegen nyelvet beszél, már egyetemista korában, 21 évesen megírja jelentős művét, az Erdélyi falu és a nemzetiségi kérdést. Negyvennégyben szovjet fogságba kerül, a lágerben megtanul oroszul, átképzi magát, rájön, hogy itt új világ következik. ’48-ban hazajön és az unitárius gimnáziumban orosztanár lesz, tíz évig azt a nyelvet tanítja, amelyet mindenki utál. Szovjet filozófiát fordít oroszról magyarra a kolozsvári értelmiségnek, Gaál Gáboréknak. Közvetít, miközben semmi köze az egész ideológiához.
Három alkalommal próbálják beszervezni: először 1952-ben, amikor letartóztatják, a családjával és a Duna-csatornával fenyegetik, és addig nem engedik ki, amíg alá nem írja a beszervezési nyilatkozatot. Kelletlenül, de csinálja egy ideig, majd 1955-ben újra letartóztatják, egy háborús bűnt akarnak a nyakába varrni. Sikerül meggyőzniük... ’56 után ki akar szállni, mondván, hogy ő már tíz éve szolgálja a rendszert. Levelet ír az akkori kolozsvári tartótisztnek, ezzel dekonspirálja magát, ’58-ban kirúgják az állásból, sokáig könyveket árul. A hatvanas évektől közölhet a Korunkban meg más lapokban de csak álnéven, és nem a szakmájába vágó, nemzetiségi jogról. Sokat ír gyerekirodalomról, szovjet irodalomról, nyugati folyóiratokról, egyházi témákról. Ügynökök látogatják a könyvesboltban, de felismeri és kijátssza őket. Olyan válaszokat ad, amelyeket nem lehet rendszerellenesnek értelmezni.
A hetvenes években kiengedik először Magyarországra, majd Németországba, végül Amerikába. Azzal a céllal, hogy megnyugtassa a nyugati emigránsokat: Romániában minden a legnagyobb rendben a magyarokat illetően. Míg Domokos Gézát, Hajdú Győzőt, Sütő Andrást – akik szintén jártak Amerikában – nem engedik be a New York-i Magyar Házba, mondván, hogy bizosan kommunisták, Mikó oda is bemehet, mert róla nem is sejtik, hogy együttműködik a rendszerrel.
Mikó kapcsán Bottoni megemlítette Kolozsvár egyik legnagyobb „irodalmi krónikását”, Florian Oprea szekus tartótisztet, akivel Mikó jó kapcsolatot ápolt. Oprea mintegy harminc éven át követi figyelemmel az itteni történéseket, mindenről tud, ami lényeges, kitűnő elemző. Sok ember halála, tönkretett sorsa szárad a lelkén, de nem vonták felelősségre.
Mikó, bár nemzetiségi kérdésekről nem publikálhat, az erdélyi magyar múltról annál inkább, ő szerkeszti a Kriterion Téka-sorozatának művelődéstörténeti kiadványait. Egy idő után megpróbálja kijátszani a rendszert, 1974–76 között tizenhatszor találkozik Vasile Ioanával, a Kolozs megyei állambiztonság képviselőjével. Ezekben a „baráti beszélgetésekben” megpróbálja felvetni a magyarság hátrányos helyzetét. A történész szerint Mikó valószínűleg látta, hogy a rendszerben nincs más politikai fórum, s burkoltan ugyan, de ily módon próbált segíteni saját közösségén.
Orbán János Dénes az elmondottakra reagálva kifejtette: a hetvenes-nyolcvanas, sőt még a kilencvenes években is Magyarországon az erdélyi irodalmat sokan Sütő Andrással azonosították, egyfajta bálvány volt, ehhez képest nagyon is kétes múltja van. Ajánlja mindenki figyelmébe Kuszálik Péter Purgatórium című művét, ebben félelmetes tényfeltárást olvashatunk az íróról. OJD szerint nagyon sok embert kényszerítettek arra, hogy jelentsen, hogy működjön együtt, de voltak, akik úgy írtak írótársaikról, ismerőseikről, hogy nem ártottak, vagyis a rendszer szerint “használhatatlan” információkat szolgáltattak. Őket előbb-utóbb békén hagyták.
A megfélemlítést meg lehet ugyan érteni, de olyanok is voltak, akik ennek ellenére sem jelentettek. A fiatalság nem mentség arra, amit Szilágyi Domokos vagy Sütő András tett. Szilágyi miatt négy ember került börtönbe, sok sorsot megnyomorított. Aki olyan elme volt, mint Szilágyi Domokos, olyan verseket tudott írni, s szellemesen megviccelni szerkesztőket, pontosan tudta, mit csinál, s úgy is jelenthetett volna, hogy ne ártson másnak. Mikó Imre OJD szerint szavakkal próbált manipulálni, sokkal okosabb volt, mint két előbb említett társa és a tartótisztek. Talán arra gondolt, ha nem ő jelent, megteszi más, aki sokkal többet árthat.
OJD elmesélte, hogy diákkorában, az utolsó pártkongresszus idején ő is szembesült azzal, hogy osztálytársai között vannak besúgók, hiszen tanárnője kérdőre vonta a szünetben elhangzó politikai viccekért. Akkoriban is nagyon sokan nemet mondtak a csábításnak, de voltak, akiket meg lehetett vásárolni. Ha egy pártverset írt valaki, jóval több honoráriumot kapott érte – magyarázta, majd Könczei Csillát kérte meg, hogy beszéljen a Szekusblog történetéről.
A blogot nem a bosszúvágy szülte – mondta Könczei –, s mikor elindította, álmában sem gondolta volna, hogy közismert emberekről, családi barátokról derülnek ki sötét dolgok, akiket ő gyerekként nagyon szeretett, s később is nagyra tartott. Ilyen volt többek között Veress Zoltán. Érzékeny témára tapintott, s nagyon nehéz volt feldolgoznia a birtokába jutott információkat. Hosszú ideig gondolkodik, mielőtt egy-egy bejegyzést közzétenne, dilemmákkal küzd, hogy nyilvánosságra hozza vagy inkább elhallgassa az igencsak súlyos tényeket. Bottoninak ez a szakmája, ő viszont személyes érintettség révén került kapcsolatba a témával, saját életén érzi át zsigerileg mindezt. Mozaikokat, mondatokat rak össze, amelyből egy egész világ kerekedik ki. “Nemcsak egy letűnt kor ez, a mi világunk is, hiszen azok az évek nem múlnak el nyomtalanul”.
Varga Melinda
irodalmijelen.hu/2013-nov-28-1720/ragyogo-irodalmarok-sotet-multja

2014. december 12.

Az erdélyi felsőfokú színészképzés alakulása
Mai rohanó világunkban Gáspárik Attila egyike azon egyéniségeknek, akik szinte nem ismernek lehetetlent. Bizonyította ezt számtalan helyzetben.
Talán ennek is köszönhető az a rendkívül színes paletta, amely eddigi szorgos munkásságából összeáll, fényesen bizonyítván, egy jó adottságú színészből minden kitelik. Nem csak színinövendékek oktatója, hanem, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke is volt, az RMDSZ javaslatára. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója.
2014 karácsonyának közéledtével sikerült megjelentetnie az Ábel Kiadó gondozásában a „Megszületett Kolozsváron- Interjúk az erdélyi magyar színművészeti felsőoktatás intézményeiről” című, 242 oldalas könyvét. A borítóterv Szikszai Ildikó munkája. A borítón a Janovics Jenő színházigazgató által 1909-1910-ben építetett sétatéri színházépület látható. Régóta nem olvastam számomra ilyen izgalmasan érdekes és tartalmas könyvet. Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében mutatták be, igen szépszámú közönségnek, mely bizonyítja, a magyar nyelvű színjátszásnak nagyon fontos szerepe van az identitástudat alakításában, fejlesztésében. Ezért nem mindegy, melyek azok az áramlatok, amik a színházba járó közönséget érik, formálva gondolatvilágát és gazdagítva, gyarapítva belső emberi tartását.
Az erdélyi színészképzés kezdetei
A szerző a könyv Bevezető fejezetében az erdélyi színészképzés kezdeteiről, alakulásáról ír. Mint megfogalmazta: „A XIX. század végén Erdélyben is felvetődött a színészképzés intézményesítésének kérdése... 1918-ban Aradon nyílt színésziskola a híres énekes rendező Róna Dezső vezetésével, ám az iskolát a hatóságok rövid idő múlva betiltották. Nagyváradon az első iskola megnyitására Hetényi Döme Elemér kapott engedélyt 1923-ban, majd 1926-ban Kolozsváron Izsó Miklós kezdett tehetségnevelésbe.” 1940 után a Kolozsvári Zenekonzervatóriumban működött Színész Iskola. 1946 áprilisában megnyílt a Kemény János, Tompa Miklós és Pittner Olivér vezette marosvásárhelyi Székely Színház. A felsőfokú oktatás egyik fontos mozzanatát jelentette, hogy Mihály román király 1946. április 9.-én kelt 276. rendelete alapján Kolozsváron megnyílt az Állami Magyar Zene-és Színművészeti Főiskola. A színi tagozat dékánja Szabó Lajos író, rendező volt. A szerző érzékelteti az oktatási folyamat hangulatát, a tanrendet. Hogyan történt a felvételi vizsga? Gáspárik Attilát érdekelte az, hogy 1953-ban miért kellett a Színművészeti Főiskolának Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöznie. „Az intézet fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából, 1996-ban a történetek hajdani szereplőivel folytatott beszélgetésekből összerakható kép egyfajta lenyomata a szóban forgó eseménynek is. Nem kívántam állást foglalni, ezért- az oral history szabályaihoz igazodva - mindent úgy rögzítettem, ahogyan hallottam. Riporterként a „messziről jött ember” szerepét játszottam, mert úgy akartam megismerni az eseményeket, ahogyan azok a kor tanúinak, az egykori szereplőknek az emlékezetében élnek fél évszázad elteltével.” Kinek vagy kiknek volt az érdeke ez a változtatás- teszi fel a kérdést a szerző. Máig is sok legenda kering ezzel kapcsolatban, jegyzi meg.
Interjúk
Gáspárik Attila interjúi Csíki András, Földes László, László Gerő, Lohinszky Lóránd, Marosi Ildikó, Moldován István, Orosz Lujza, Senkálszky Endre, Tanai Bella, Taub János és Zsigmond Ferenc színművészekkel, rendezővel színházigazgatóval, szerkesztővel készültek, 1996-2003 közti időszakban. Számomra azért rendkívül izgalmasak, mert a könyvben megszólaltatott egyéniségek, néhány kivételével, mind személyes ismerőseim voltak, vannak. Én magam a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia növendéke voltam két évig. A tanulmányaimat a Bolyai Egyetemen illetve a Babeş- Bolyai Tudományegyetemen folytattam és fejeztem be. A teljesség igénye nélkül tallóznék a könyvből.
Csíky András színész, tanár. 1953-ban a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben szerezte meg diplomáját. A Nagybányai Állami Színház alapító tagja. Őket még Tessitori Nóra „hatvan táskával és ötven verseskötettel tanította” beszédtechnikára. De már ott volt Harag György, a nagy kohéziós erő. 1977-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződik. Román és magyar filmekben jelentősek az alakításai. Az önégetés nem megoldás. Csak hévvel nem lehet mindent megoldani. De rátaláltak a járható útra.
Földes László a hajdani statisztadíjazás előnyeit taglalta meggyőző erővel. Kiemelve a tanári kar felkészültségét. „A főiskolán senki se lesz színész. A pálya dönti el, és főleg a szerencse, tud bizonyítani vagy nem.
László Gerő: Ha még egyszer kellene kezdenem, akkor is itt kezdeném. A nagy példakép Delly Ferenc volt. Tanítványai voltak Sinka Károly, Fábián Ferenc, Szabó Lajos, Adleff Ingebor, akik Temesváron beindították műkedvelők segítségével a Temesvári színházat. Kolozsváron lett színész és rendező. „A nyelv védelme , aminek jegyében a magyar színjátszás megszületett több mint kétszáz évvel ezelőtt, ennek a csodálatos nyelvnek a védelme és ápolása sokkal aktuálisabb, mint valaha.” Lohinszky Lóránd színész, tanár, filmszínész. Szeretett tanítani, mert úgy érezte ennek az intézetnek a fennmaradása, több mint az, hogy tanításért fizetést kapjon. Egyébként az egyik legműveltebb, leghűségesebb színésze volt a maga idejében, amikor több mint 100 színész hagyta itt az országot. Több, mint ötven éven át a marosvásárhelyi társulat meghatározó egyénisége. 1954- 2010 közötti időszakban a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára volt. Marosi Ildikó, mint a Művészet, az Új élet szerkesztője rendkívül értékes anyagot adott át a Színháztörténeti Intézetnek.
Moldován István első generáció végzett diplomása a színész szakon. Több, mint ötven éven keresztül volt a Kolozsvári Magyar Színház főügyelője. Nem csak ügyelt, de magatartása, viselkedése meghatározó volt az egyetemi ifjúsággal szemben, akik statisztáltak. Pontos, figyelmes, színházszeretete legendás volt.
Orosz Lujza az akkori idők egyik legmeghatározóbb művésze volt, aki zengő orgánumának, belső adottságainak köszönhetően a színpad királynője volt. Holott belsőleg mindig harcolnia kellett önmagával. Alázattal kell közeledni az élethez, a színpadhoz, a hivatáshoz, a gyerekekhez, az unokákhoz, és a kollégákhoz. Szeretni kell az embereket.
Senkálszky Endre szerint a legfontosabb megteremteni a kölcsönös bizalmat. A színész szárnyakat kap, ha bíznak benne. A rendező a színész tükre. Korának meghatározó színész egyénisége, aki tudta, a nézőknek maximumot kell nyújtani.
Tanai Bella Marosvásárhelyen érezte magát a legjobban. Magyarországra való menetelük csak a férjnek volt jó. A miskolci Nemzeti Színház, a győri Kisfaludy Színház és a budapesti Vígszínház művésznője. Taub János Halmiban született Temesváron igazgató- rendező, majd Bukarest egyik legelitebb színházában rendez. „A színház-, színész-, rendezőpedagógia nagyon komplikált dolog, amihez véleményem szerint nagyon kevesen értenek...Nem is szabad színházban tudományt keresni... A konkrétság azt jelenti, hogy nekem a színpadon valami dolgom van. Nagyon fontos, hogy amikor a színész megkapja szerepét, tudja, milyen módszerrel, kell szakmailag felkészülnie rá. Ezt nagyon kevesen tudják.”
Zsigmond Ferenc diplomával a zsebében főtitkároskodott. 1950-ben a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet főtitkára. „Ő vezényli le a már Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet névre hallgató intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre való költöztetését.”
A Függelékben olvashatjuk a színi Marosvásárhelyre való költözéséről szóló első nyilvános hírt. A színészpedagógiai elvekről szerezhetünk információkat. Megtudhatjuk, melyek voltak a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben a felvételi feltételek 1950-1951-es iskolai évre. Mindenki valamilyen formában igyekezett tudásához és adottságaihoz képest valamit tenni egy rendkívül fontos ügyben. A hazai színjátszás érdekében saját magukat nem kímélve, adottságaikat egyesítve tették azt, amit egy rendkívül rideg közegben tenni lehetett. Nagyon sok ismert és kevésbé ismert hőse van az erdélyi magyarnyelvű színjátszásnak.
Gáspárik Attila az ismert hősök egyike.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

2014. december 28.

Egy intézmény története
Gáspárik Attila Megszületett Kolozsváron című színháztörténeti kötetének bemutatóját szervezték meg december 22-én a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesboltban.
A nagyváradi származású Gáspárik Attila a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatója, beszélt az erdélyi magyar színészképzés történetéről annak apropóján, hogy mostanában jelent meg az ezt a témát taglaló Megszületett Kolozsváron című interjúkötete. Gáspárik Attila azt vallja, hogy meg lehet szólítani úgy az embereket, hogy élvezettel hallgassák azt, amit az előadó összegyűjtött. Ennek az elvnek a szerző maradéktalanul eleget tett, hiszen sok anekdotával, humoros ki-, és beszólásokkal átszőtt mondandójával sikerült lekötnie hallgatóságát, és így a színháztörténeti ismertető nem egy unalmas expozé volt, hanem egy szórakoztató előadássá vált. Gáspárik Attila a magyar színjátszás történetét egészen a 18. századig vezette vissza, többek között emlékeztetve arra, hogy a magyar nyelvű színjátszás nehezen született meg az országban, mert az arisztokrácia sokáig nem akarta ezt, hiszen az a polgári öntudat erősödését hozta volna magával. Hozzátette: a színházcsinálásban a magyarok sokat köszönhetnek a szomszéd népeknek, például a németeknek. A 19. században végül csak létrejönnek Magyarországon a magyar nyelvű színházi intézmények, majd az 1920-as impériumváltáskor egy egészen új helyzet áll elő: az országhatáron kívül rekedt magyarság számára a színház rendkívül jelentős közösségteremtő intézménnyé válik.
Színészképzés
Újabb fordulatot jelent az 1940-es, majd az 1945-ös év az erdélyi magyar színjátszás történetében, ez utóbbi esztendő a romániai kommunista államberendezkedés kezdetét jelöli. Gáspárik Attila elmondta, hogy a román hatalom szovjet nyomásra magyar intézményeket állít fel 1946-ban annak érdekében, hogy Románia a második világháborút lezáró béketárgyalásokon minél jobb pozíciókhoz jusson Magyarországgal szemben, illetve azért, mert az új hatalom felismerte, hogy a tömeget lehet manipulálni a színházzal. Így jött létre Kolozsváron az egyetemi szintű színjátszó képzés. Az intézményt újraalakítják 1948-ban, miután Mihály királyt kiűzik az országból. A továbbiakban az előadó a kolozsvári színészképző történetét részletezve elmondva, hogy kik tanultak, és kik oktattak ott, milyen tantárgyakat tanítottak ott, mennyire vették komolyan az erdélyi magyar színházi világban ezt az intézményt stb. A szerző felelevenítette azt, hogy 1954-ben az egyetemet Marosvásárhelyre költöztették, feltehetőleg azért, mert akkor alakult meg a Maros Autonóm Tartomány, melynek szüksége volt magyar intézményekre. Jelenleg ötszáz hallgatója van a marosvásárhelyi felsőoktatási intézménynek, ahol román és magyar nyelvű doktorképzés is folyik, tette hozzá végül Gáspárik Attila. Az előadás végeztével a szerző dedikálta könyvét, mely interjúkat tartalmaz tizenegy erdélyi magyar színésszel, rendezővel és színházi szakemberrel, köztük Földes Lászlóval, Orosz Lujzával, Tanai Bellával, Taub Jánossal, Lohinszky Loránddal és Senkálszky Endrével, a függelékben pedig az intézmény életébe bepillantást nyújtó érdekes és értékes dokumentumok találhatók meg. A kötet kapható az Illyés Gyula könyvesboltban.
Pap István
erdon.ro



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-73




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998