udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 58 találat lapozás: 1-30 | 31-58
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Für Lajos

1995. augusztus 10.

Az ország jelenlegi rossz helyzetében a parlamentben elszabadulhatnak az indulatok, ami viszont nem használhatna senkinek, figyelmeztetett Für Lajos, a Magyar Demokrata Fórum /MDF/ elnöke aug. 9-i budapesti sajtótájékoztatóján. A kormánykoalíció népszerűsége egyre csökken, legutóbb 22 %-os volt, az ellenzéké 33 %-os. A magyar diplomácia tekintélye a mélypontra süllyedt, ezt bizonyítja, hogy legutóbb az osztrák külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy Magyarországot csak a második lépcsőben lehet felvenni az Európai Unióba. Nem lehet továbbra is tehetetlenül szemlélni azt, amit a határon túli magyarsággal tesznek. /Magyar Nemzet, aug. 10./

1995. augusztus 10.

Az ország jelenlegi rossz helyzetében a parlamentben elszabadulhatnak az indulatok, ami viszont nem használhatna senkinek, figyelmeztetett Für Lajos, a Magyar Demokrata Fórum /MDF/ elnöke aug. 9-i budapesti sajtótájékoztatóján. A kormánykoalíció népszerűsége egyre csökken, legutóbb 22 %-os volt, az ellenzéké 33 %-os. A magyar diplomácia tekintélye a mélypontra süllyedt, ezt bizonyítja, hogy legutóbb az osztrák külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy Magyarországot csak a második lépcsőben lehet felvenni az Európai Unióba. Nem lehet továbbra is tehetetlenül szemlélni azt, amit a határon túli magyarsággal tesznek. /Magyar Nemzet, aug. 10./

1995. szeptember 3.

Szept. 3-án Koltón, a hagyományos Petőfi-ünnepségen jelen volt Für Lajos, az MDF elnöke, Varga László /KDNP/ és Németh Zsolt /Fidesz/, valamint az RMDSZ helyi vezetői. A többezer résztvevő a tanügyi törvény elleni nyilatkozatot fogadott el. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), szept. 8., 614. sz./

1995. szeptember 14.

A budapesti kapcsolatfelvételt megkérdőjelező RMDSZ-közleményre Kiss Kálmán, a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt /RMSZDP/ elnöke reagált, a Rompresnek nyilatkozva: "az RMDSZ-eseknek fáj, hogy pártunk jó úton halad a szomszédos ország politikusaival való kapcsolatfelvétel ügyében." Fenntartja előbbi nyilatkozata minden betűjét. Az RMSZDP közleményében megerősítette, hogy Kiss Kálmán elnököt fogadta Für Lajos, az MDF és Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetsége elnöke. Horn Gyulánál nem jártak, ismerte be. Kiss Kálmán azt állította, hogy pártjának 28 ezer tagja van. Holló László Levente aug. 11-én nyilatkozott: lemond alelnöki tisztéről és minden kapcsolatot megszakít Kiss Kálmánnal, aki mögött a sértettség áll. Magyarországról nem tudja ellenőrizni, hogy valóban van-e többezres tagsága ennek a pártnak. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 14./

1995. november 2.

A Bethlen Gábor Alapítvány nov. 2-án tizedik alkalommal ítélte oda jeles közép-európai személyiségeknek a Bethlen Gábor-díjat, melyet ezúttal Kiss Ferenc budapesti irodalomtörténésznek, Lászlóffy Aladár kolozsvári költőnek és a Dél-Tirolban, Bozenben élő dr. Christoph Pan professzornak, a FUEV elnökének adományoztak. A Bethlen Gábor Alapítvány gondolatát Illyés Gyula vetette fel 1979-ben, amikor Magyarországban jogi személyként még egyetlen alapítvány sem létezett, emlékezett a kezdetre Márton János, az alapítvány kuratóriumának elnöke. 1979-ben Illyés kezdeményezésére hatvanöt író, tudós, művész, orvos, mezőgazdász határozta el az alapítvány létrehozását, amelyhez hamarosan huszonegy közéleti személyiség csatlakozott. A jóváhagyásra azonban évekig kellett várni, az engedély csak 1985-ben született meg, ekkor megalakult a kuratórium, tagjai voltak: Juhász Gyula történész, Király Tibor jogász, Kiss Ferenc irodalomtörténész, Szabó Sándor orvos, Vekerdi József tudománytörténész, az elnöki tisztet Márton János töltötte be. Később bővült a kuratórium többek között Für Lajossal, Kodolányi Gyulával, az alapítvány titkára Nagy Gáspár. Az induláskor az alapító összeget Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Kodály Zoltánné és Németh Lászlóné ajánlotta fel. Az alapító levél szerint azokat az vállalkozásokat akarták támogatni, "melyek a magyarság történelme során felhalmozott értékeit tudatosítják, hitelesen értelmezik, őrzik és gyarapítják, s amelyek e térség népeinek megbékélését elősegíthetik." Az eddig díjazott harmincnégy személyből mindössze hat magyar állampolgár. A külföldi díjazottak kétharmada határokon kívül élő magyar kisebbségi. Az első díjat 1986-ban Domokos Pál Péter kapta, aki a moldvai csángók kutatásában alkotott maradandót, Szabó T. Attila kolozsvári nyelvészprofesszor, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár összeállítója posztumusz díjazott. Díjazott volt még többek között Sütő András marosvásárhelyi, Dobos László, Turczel Lajos, Koncsol László pozsonyi, Borbándi Gyula németországi író, Szőcs Géza kolozsvári és Sulyok Vince oslói költő. A határon túli magyar politikusok közül megkapta a díjat az erdélyi Király Károly, a felvidéki Duray Miklós és Janics Kálmán, a könyvkiadók közül Püski Sándor, illetve a németországi Molnár János. A nem magyar díjazottak között van Marius Tabacu kolozsvári román műfordító. - Az alapítvány más díjakat is kiad, így a Márton Áron-díjat, melyet eddig 23 személy, illetve 24 szervezet vehetett át. 1990 óta létezik a Tamási Áron-díj, ezt eddig többek között Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, a vajdasági hertelendyfalvi Tamási Áron Székely-Magyar Egyesület, Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténész vehette át. A dr. Menzel Katalin orvosi ösztöndíjat eddig közel száz, határokon túlról érkezett magyar orvostanhallgató kapta, akik továbbképzésre érkeznek. /Magyar Nemzet, nov. 3./

1996. február 24.

Adrian Nastase febr. 23-án Kolozsvárra utazott. Sajtótájékoztatóján reagált Moses nagykövet előző napi kijelentéseire. Szerinte az amerikai nagykövet jobban tenné, ha az USA-beli választótestület szándékainak jobb ismeretében az ottani állapotokról mondana véleményt. Nastase kifejtette, hogy az RNEP, mivel nincs stratégiája, szobrokkal próbál szavazatokat gyűjteni. Hogy Antonescunak miért éppen Kolozsváron és nem Iasi-ban állítanának szobrot? Ott inkább megértené, Kolozsváron pedig folytathatnák az ásatásokat - jegyezte meg. Antonescuról az a véleménye, hogy ha 50 évig csend volt körülötte, szerepének felülvizsgálatával nyugodtan várni lehetne pár évet. Ballaszt-e az RNEP az ország európai integrációjában? Erre a kérdésre nem adott egyértelmű választ. Nastase szerint a magyar politikusoknak nem kellene akkora jelentőséget tulajdonítaniuk a szélsőséges nyilatkozatoknak, ellenkezőleg. Emlékeztetett arra, hogy négy évvel ezelőtt Für Lajos akkori honvédelmi miniszter a román választási kampány teljében jelentette ki, hogy a magyar hadsereg megvédelmezi a szomszédos országokban élő magyar kisebbségeket. Funart ez a mondat választatta meg polgármesternek. A Szabadság sajtótájékoztatóról tudósító munkatársa hozzátette: "Nem árt, hogy Adrian Nastase emlékeztetett a négy évvel ezelőtti balszerencsés kijelentésre. De nekünk is kötelességünk emlékeztetni arra, hogy az a mondat önmagában nem választatta volna meg Funart polgármesternek. Ahhoz jócskán besegített a televízió főműsorának esti híradója, amely hetekig konzervben tartotta a nyilatkozatot és a döntő menet előtti legmélyebb kampánycsendben szirénázott bele Kolozsvár nyugalmába - büntetlenül." /N. Á. [Nits Árpád]: Adrian Nastase Kolozsváron Antonescu várhatna pár évet. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 24./

1997. január 8.

Adrian Severin külügyminiszter a bukaresti Evenimentul Zilei jan. 8-i számában válaszolt a lapban jan. 6-án megjelent, budapesti tárgyalását támadó cikkre. Severin hangsúlyozta, hogy Magyarország Románia természetes szövetsége kell, hogy legyen. A külügyminiszter történelmi visszapillantásában kifejtette, hogy a sajnálatos 1990. márciusi események tovább késleltették az enyhülést. Szerinte Antall József néhai miniszterelnök, Für Lajos, Gheorghe Funar, Corneliu Vadim Tudor és Tőkés László nem szerencsés nyilatkozatai fenntartották a feszültséget, ugyanakkor a válság meghaladására tett lépések között volt a "Nyitott égbolt" egyezmény, Jeszenszky Géza volt külügyminiszter romániai látogatása, majd Melescanu és Kovács László budapesti találkozása, végül az alapszerződés megkötése. Adrian Severin hangsúlyozta, hogy a román-magyar párbeszédet az őszinteség és megértés jellemezte látogatása idején. Megállapodtak a vegyes bizottság felállításában, a bezárt konzulátusok megnyitásában. A tárgyaláson nem tértek ki olyan kényes kérdésekre, mint a Babes-Bolyai Egyetem vagy az elkobzott egyházi vagyon helyzete. Ezeket a kérdéseket a nemzetközi normáknak megfelelően, a román alkotmány és az alapszerződés alapján lehet megoldani, szögezte le Severin, aki végül bizalmat sürgetett, enélkül ugyanis a tegnapi ellenség nem válhat holnapi baráttá. /Szabadság (Kolozsvár), jan. 9./

1997. október 6.

Okt. 6-án Keleti György honvédelmi miniszter megkoszorúzta Aradon a 13 kivégzett honvédtábornok emlékhelyét. Személyében először koszorúzta meg magyar honvédelmi miniszter az aradi emlékművet. Az ünnepélyes szertartáson részt vett Dan Zaharia román védelmi minisztériumi államtitkár, Ion Horhat megyei prefektus, Bognár Levente alprefektus is. Ezután a román hősi emlékműnél - a házigazdák meglepetésére - Keleti György is koszorúzott. Ezután kezdődött csak az aradi emlékhelyen az RMDSZ által rendezett gyászünnepség. /Szabadság (Kolozsvár), ok. 7./ Okt. 6-án az aradi vértanúk emlékművének hagyományos koszorúzási ünnepségén az RMDSZ nevében Markó Béla szövetségi elnök mondott megemlékező beszédet. Az ünnepségen jelen voltak az RMDSZ más vezetői, országos és helyi tisztségviselői, továbbá hivatalos magyarországi személyek, valamint a határon túli magyar kisebbségek szervezeteinek képviselői. Beszédet mondott Törzsök Erika, a HTMH elnöke is, kifejtve, hogy ez a nap fogalommá vált minden magyar számára, függetlenül attól, hogy hol él. Tokay György kisebbségügyi miniszter méltatta, hogy milyen nagy jelentőségű a magyarság megmaradása számára csaknem másfél évszázada folyamatos, tömeges jelenlétünk a kegyhelyen az okt. 6-i gyászünnep alkalmából. Sok szervezet koszorúzott, köztük volt Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetsége nevében, a magyarországi pártok küldöttei, a Vajdasági Magyar Szövetség /VMSZ/ is. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 8./ A magyarországi sajtó, a rádió és a televízió is azt jelentette, hogy először koszorúzta meg magyar honvédelmi miniszter az aradi emlékművet. Valójában Für Lajos akkori honvédelmi miniszter volt az első, aki 1990. okt. 18-án helyezett el koszorút az aradi emlékműnél. /Nem Keleti volt az első Aradon. = Új Magyarország, okt. 8./

1999. június 15.

Szinte kórusban határolódott el az ország politikai elitje attól a "Kolozsvári Nyilatkozattól", mely Erdély, a Bánság és a Részek (Partium) közigazgatási autonómiája mentén kívánta vitára késztetni a hazai politikumot. Az aláírókként megjelölt politikusok közül tulajdonképpen csak Bakk Miklós lugosi önkormányzati képviselő, az RMDSZ helyi szervezetének alelnöke ismerte el, hogy köze van a dokumentumhoz. Bakk Miklós hangsúlyozta, a nyilatkozat lényegében folytatása a Nagy Imre újratemetésekor 1989 júniusában elfogadott román-magyar nyilatkozatnak. Ez utóbbi, öt hónappal Ceausescu bukása előtt kinyilvánította, hogy Erdélynek a kulturális és vallási pluralizmus modelljévé kell válnia. Biztosítania kell mindegyik nemzet jogát az autonóm képviselethez és a kulturális autonómiához. Azt a dokumentumot magyar oldalról többek között Bíró Gáspár, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Molnár Gusztáv, Kulin Ferenc, Mészöly Miklós, Göncz Árpád, Mécs Imre, Szent-Iványi István, Szabad György, Vásárhelyi Miklós és mások is aláírták, a román emigrációból pedig Mihnea Berindei, Ariadna Combes, Ion Vianu, Dinu Zamfirescu, Doru Braia, Matei Cazacu, Paul Goma, I. Mihály király, Virgil Ierunca, Eugène Ionesco, Monica Lovinescu és mások látták el kézjegyükkel. Amint Bakk Miklós az Erdélyi Naplónak kifejtette, a mostani nyilatkozattal az volt a szándékuk, hogy vitát csiholjanak a román állam szerkezeti alkotmányos reformjáról, ráirányítsák a figyelmet e reform szükségességére. A nyilatkozat a szubszidiaritás és a devolúció elvét követve azt szorgalmazza, hogy a döntések Romániában is mennél közelebb kerüljenek a helyi közösségekhez. Értelmezése szerint a nyilatkozat egy olyan államszerkezeti reformra utal, amelyben a központi kormányzat hatáskörében csupán a külpolitika, a honvédelem s a fontosabb pénzügyi (államháztartási) döntési jogkörök maradnának meg, a többi hatáskör átszállna a tartományokra, melyek e jogkörök mellett rendelkeznének a saját intézményrendszer kialakításának a szabadságával is. Az ország ilyen berendezkedése teljesen új keretet nyújtana a kisebbségi kérdés rendezésének is. Bakk Miklós szerint rendőrállami reflexekről árulkodna, ha eljárás indulna a kolozsvári nyilatkozattervezet néhány föltételezett aláírója ellen. - A Kolozsvári Nyilatkozat szövege a legrosszabb hiszemű értelmezés esetén sem fogható fel úgy, hogy ez érdekek, értékek valamelyikét sértené. /Gazda Árpád: A vállalt dokumentum. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 15./

2004. április 19.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezésében Áldás, népesség címmel kétnapos értekezletet tartottak április 17-én és 18-án a szilágycsehi gyülekezeti házban és a désházi református templomban. Csép Sándornak, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete elnökének kezdeményezésére elindított nemzeti missziói program megfogalmazott célja, hogy a magyar egyházak közös összefogással kivegyék részüket a nemzet fogyatkozásának megállítására irányuló erőfeszítésekből. A kerekasztal-beszélgetést követően 11 sokgyerekes családnak adták át az újonnan alapított Pro Familia díjat. Csép Sándor bemutatta dr. Für Lajos Sorskérdések a Kárpát-medencében című könyvét, amelyben szerző a népvándorlástól napjainkig követte figyelemmel a magyarság demográfiai mutatóit. Für Lajos a népességfogyás aggasztó tendenciáiról beszélt, amelyet egy jól átgondolt, össznemzeti programmal lehetne megállítani. Dr. Juhász Tamás, a Protestáns Teológia rektora Családvédelem a református tanítás szerint, dr. Egyed Ákos akadémikus Társadalmi mentalitás és népesedés és dr. Csetri Elek akadémikus Demográfia és politikum című előadása után kerekasztal-beszélgetés következett. A hosszú távú ökumenikus missziói program célkitűzései között szerepel a kárpát-medencei magyarság általános gazdasági helyzetének javítása, új munkahelyek teremtése, a házasság intézményének megerősítése és a családvédelem szavatolása. Az egyházkerület által elindított programba szeretnék bevonni a Magyar Reformátusok Világszövetségét, a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatát, lehetőség szerint a Magyarok Világszövetségét és a magyarlakta vidékekről elszármazottakat is. Tőkés László püspöke gyógyírként a krisztusi feltámadás üzenetét tolmácsolta a gyülekezetnek. /Makkay József: Fogyásunk csak nemzeti összefogással állítható meg. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 19./ A rendszerváltás óta eltelt tizennégy esztendő mérhetetlen nyomora, a jogbiztonság hiánya, a romániai magyar nemzeti közösség háttérbe szorítása, a külföldi munkavállalás, a kitelepedés, a főleg anyaországi hatásokat átvevő erdélyi hazai magyar fiatalság körében a házasság népszerűségének a csökkenése mind oda vezettek, hogy a legtöbb, magyarok is lakta településen az elhalálozások száma messze meghaladja a születésekét. Van kivétel is, például a szilágysági Désháza, ahol sokgyerekes család vállalása ma is elismerést vált ki a helybéliekből. Az egyházkerület által elindított nemzeti missziói program célja, hogy a magyar egyházak közös összefogással kivegyék részüket a nemzet aggasztó méretű fogyatkozásának és sokrétű sorvadásának a megállítására irányuló erőfeszítésekből. A résztvevők hangsúlyozták: a missziói program gyakorlati megvalósításához az anyaország mindenkori kormányának elkötelezett támogatására van szükség. /Orosz Antal: Fogyásunkban keresztényi összefogás menthet meg. Szilágysági értekezlet a magyarság demográfiai mélypontjáról. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 27./

2004. augusztus 11.

Megrendezik Verőcén a IV. Magyar Szigetet, aug. 11-18-a között. Toroczkai László főszervező kijelentette, azért magyar sziget, mert szigetet képez a nemzetközi, kozmopolita fesztiválok között. A Magyar Szigeten együtt lehetnek a felvidéki, erdélyi, délvidéki, kárpátaljai és őrvidéki fiatalok a csonka-magyarországiakkal. Több mint hetven előadás lesz, s a saját területükön a legkiválóbb szakembereket hívták meg. Köztük van Kiszely István és Bakay Kornél történész, Jankovich Marcell, Ungváry Zsolt író, Fridrich Klára rovásíráskutató, Für Lajos és Raffay Ernő, Drábik János, a Szabad Európa Rádió egykori munkatársa, Szentesi Zöldi László, a Magyar Nemzet külpolitikai újságírója, az 56-os Wittner Mária, Varga Tibor és Kocsis István a Szent Korona szakértői, továbbá a csángóföldi Duma András. Idén is lesz Sajtóklub és ifjúsági kerekasztal, ahol a legnagyobb nemzeti ifjúsági szervezetek vezetőit ültetik egymás mellé. Esténként több mint húsz zenekar lép fel. Mindezeken kívül számos egyéb program, haditorna, filmvetítések, solymász-bemutató színesítik a Magyar Szigetet. A Magyar Szigeten hirdetik ki a Kárpát-medencei rajzverseny győzteseit is. „Hazám" címmel közel kétszáz gyermekrajz érkezett a pályázatra, a történelmi Magyarország valamennyi régiójának általános iskoláiból. – Tavaly a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat /HVIM/ elhagyó elnökségi tagok új szervezetet hoztak létre, amely Erdélyben összefogott egy már létező szervezettel. A HVIM-et és a Magyar Szigetet is Toroczkai László alapította. A Magyar Sziget védnöke a kezdetektől fogva Bethlen Farkas verőcei polgármester, a programigazgató pedig Zagyva György Gyula, a HVIM alelnöke. A főszervezők személye tehát változatlan. Idén először egy elszakított területen is meg tudták rendezni a Magyar Szigetet. Májusban a háromnapos, I. Felvidéki Magyar Sziget óriási sikert aratott, több mint háromezer felvidéki magyar fiatal vett részt a fesztiválon. Az első Magyar Szigeten 2001-ben még alig száz-százötven, 2002-ben már mintegy kétezer, 2003-ban pedig már több mint ötezer fiatal kereste fel a Magyar Szigetet. A mostanira 8-10 ezer fiatalt várnak a Kárpát-medence egész területéről. /Fábián Tibor: IV. Magyar Sziget, augusztus 11-18. Nemzetépítő fesztivál a Dunakanyarban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 11./

2004. szeptember 30.

,,A XX. század magyarsága a népesedési mutatók tekintetében zuhanó pályára került. Számbeli fogyatkozásunk a Kárpát-medencében drámai méreteket öltött. Mindez arra készteti a felelősen gondolkodó magyar közéletet, egyházakat, intézményeket, civil szervezeteket, iskolákat, tudományos műhelyeket, gazdasági szakembereket, hogy a tudományos igényű helyzetfelmérésen túl a lehető legszélesebb összefogást keresve olyan cselekvési programot készítsünk, amely nem csupán a fájdalmas demográfiai helyzetünkre tekint, hanem a sorvadás mélyén húzódó bajokat akarja orvosolni” – olvasható az Áldás, népesség – Sorskérdés a Kárpát-medencében témájú konferencia meghívójában, amelyre október 1-jén és 2-án Nagyváradon és Félixfürdőn kerül sor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Polgári Magyar­orszá­gért Alapítvány rendezésében, Vizi E. Szilveszter, a ­Magyar Tudományos Akadémia fővédnöksége alatt.  Megnyitóbeszédet Orbán Viktor volt miniszterelnök mond, az Áldás, Népesség Mozgalom célját és működését Csép Sándor ismerteti, Erdély demográfiai jelenéről és jövőjéről Veres Valér beszél. Népesedésünk 1100 esztendeje címmel dr. Für Lajos és Balog Zoltán tart előadást, ezt követően a Kárpát-medencei népesedési helyzetkép bemutatására kerül sor, Lőrincz Csaba a Kárpát-medencei migrációról, Kiss Tamás az erdélyi migrációról beszél. A hasznosítható tapasztalatokat Berszán Lajos (Gyimes), Böjte Csaba (Déva), Gergely István (Csíksomlyó), Lukácsi Szilamér (Erdőcsinád), Márkus András (Sepsiszentgyörgy), dr. Molnár János (Zsobok), Szegedy László (Kőhalom) a konferencia vitaalapjaként terjeszti elő. Október 2-án Mikola István volt egészségügyi miniszter Testi és lelki népesség címmel értekezik, Vasile Ghetau A román és magyar demográfiai jelentések összevetése, Szilágyi N. Sándor Az asszimiláció, vegyes házasságok és terápiák hatékonysága, Lászlóffy Pál Demográfiai szakkérdések az oktatásban és a teendők, a magyar kormány képviselője pedig a Népesedési Kormánybizottság eredményeit taglalja. Vetési László az erdélyi szórványjövőt vázolja, Somai József a Romániai Magyar Közgazdásztársaság programját, Kötő József az EMKE demográfiai programját mutatja be. A konferencián ismertetik az erdélyi történelmi egyházak népesedési programját. A konferencia hat munkacsoportjában gazdaság, településfejlesztés, oktatás és szórvány, család-egészségügy, egyházi-karitatív, a média és a sajtó témakörök szerepelnek.   A kétnapos konferencia tanulságainak összegezését, a zárónyilatkozat és a felhívás előterjesztését Tőkés ­László püspök végzi el.  A résztvevők az első nap Csép Sándor Egyetlenem című filmjét, másnap a jeles újságíró-rendező Áldás, népesség című alkotását tekintik meg.  /Sylvester Lajos: Áldás, népesség konferencia Nagyváradon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 30./

2004. október 2.

A Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Polgári Magyarországért Alapítvány szervezésében kezdődött okt. 1-jén Nagyváradon az Áldás, Népesség konferencia, amelyen részt vett Orbán Viktor, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség elnöke, Németh Zsolt, a Fidesz alelnöke, az erdélyi magyar oktatás több kiemelkedő személyisége, számos hazai és külföldi előadó. A megnyitó beszédek után a konferencia Félixfürdőn folytatódott. Tőkés László református püspök utalt a levetített Trianon filmre, amelyet Magyarországon letiltottak a közszolgálati tv-adók műsoráról. Kolozsvár magyarsága néhány évtized alatt a mohácsi vésszel megegyező létszámban fogyatkozott. Orbán Viktor beszédében arra kereste a választ, hogy miként lehet megállítani a Kárpát-medencei népességfogyást. Mostanra mindenhol a politikai közgondolkodás középpontjába került a népességfogyás megállítása. A volt magyar miniszterelnök a határon túli magyarság megmaradását, illetve fejlődését autonómiájának megteremtésében látja, amelynek része a teljes körű oktatás biztosítása is. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem fejlesztéséhez elengedhetetlennek tartja az évi 4 milliárd forintos támogatást, amiből versenyképes oktatás biztosítható a romániai magyar fiatalok számára. Ehelyett a határon túli juttatásokat folyamatosan megnyirbálják. Tőkés László püspök nehezményezte, hogy valószínűleg magyarországi sugallatra a Partiumi Egyetem teljes költségvetési támogatását leállították a Sapientia Alapítvány kuratóriumi ülésén. Tették ezt annak ellenére, hogy jelenleg a nagyváradi magyar egyetem az egyetlen magyar felsőoktatási magánintézmény, amelyet hivatalosan akkreditáltak. Csép Sándor, az Áldás, Népesség mozgalom értelmi szerzőjének előadását követően Veres Valér Erdély demográfiai jelenéről és jövőjéről értekezett, Für Lajos pedig a Kárpát-medencei magyarság elmúlt 1100 esztendejének a népesedési mutatóit vette számba. /Makkay József: Népesedés- és új határon túli magyar támogatáspolitika. Orbán Viktor évi 4 milliárdot adna a Sapientiának. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 2./ Tőkés László rossz üzenetnek nevezte azt a "Budapestről eredeztetett" döntést, amely akkor szüntette meg a Sapientia Alapítvány támogatását, amikor sikerült az első magyar egyetemet akkreditáltatni. Tőkés László a helyzet rendezésére levélben fordult Gyurcsány Ferenc miniszterelnökhöz. Ugyancsak kérte Gyurcsány Ferencet arra, hogy a Magyar Állandó Értekezlet novemberi ülésére hívják meg a Kárpát-medencei Magyar Autonómia-tanács szervezeteit is /Orbán Viktor és Tőkés László a határon túli magyar felsőoktatás támogatását szorgalmazza. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 2./

2004. október 6.

Az Áldás, népesség konferencián, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szervezte Kárpát-medencei magyar népesedésről szóló konferencián megdöbbentő statisztikai adatok láttak napvilágot: míg Erdélyben 1 millió 431 ezren maradtak, több mint 193 ezer fővel megfogyatkozva az elmúlt tíz évben, addig a Kárpát-medencében egymillió magyarral lett kevesebb. Szilágyi N. Sándor szociológiai felmérései kimutatták, hogy csak Erdélyben 40 ezer fős az asszimilációs veszteség. Az oktatási helyzetképet megrajzoló Halász Ferenc előadásából kitűnt, hogy 15 erdélyi megyében nemcsak hogy fogyatkozott a fiatalok száma, de a beiskolázásuk aránya is csökken. Temes megyében például a múlt tanévben 428 magyar gyermeket írattak román, 482-t magyar óvodába. Az elemiben már romlott az arány: 821-en román, 430-an magyar tagozaton tanulnak, az V.–VIII. osztályban pedig 1272-en román nyelven, és csak 259-en tanulnak magyarul. Kötő József kiemelte: „Minden magyar gyermeket meg kell menteni a magyarság számára”, az új nemzetstratégia kiépítésekor a családok gyermekvállalási kedvét kell ösztönözni. Für Lajos szerint az első konferencián még csak a diagnosztizálás fázisába jutottak. Az előadások után kis munkacsoportokban: gazdasági, településfejlesztési, oktatási és szórvány, család-, egészségügyi, egyházi-karitatív és média szekciókban folyt a cselekvési terv kidolgozása. Elhatározták, hogy évről évre rendszeresen megszervezik a tanácskozást, hiszen évtizedekbe telhet, amíg megfordíthatják a demográfiai mutatókat. /Balla Tünde: Egymillióval kevesebben vagyunk a Kárpát-medencében. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 6./

2005. április 12.

Egyesült a Magyar Demokrata Fórum és a Magyar Demokrata Néppárt. 1996-ban a nemzeti politizálást ellenző szárny kivált és külön pártot alapított Szabó Iván vezetésével, majd bukott az 1998-as választásokon. Hock Zoltán elnökségi tag reméli: az MDNP-vel egyesült MDF a 2010-re akár 25 százalékot is elérhet. Illúziók mindig voltak, elég csak Torgyán József négyévenkénti jóslataira gondolni a várható kisgazda győzelemről, vagy Csurka István „harmadik erő a MIÉP” szövegére. Ami a realitásokat illeti: a szétválás óta az MDF csak a Fidesszel közösen volt képes a parlamentbe kerülni, az MDNP támogatottsága pedig értékelhetetlen. Az MDF jobboldali platformjának több tagja tiltakozott az egyesülés ellen. Aki ellenzi, miért nem kap szót? feliratú transzparenssel vonultak az MDF országos gyűlése elé, utalva arra, hogy az egyesülés ellenzői nem kaptak szót a kongresszuson. Az MDF belvárosi elnöke, Bégány Attila szerint az MDF-nek nem a Fidesz bal oldalán, hanem jobb oldalán van a helye, ezért inkább a radikális Jobbikkal kellene szövetséget kötnie. Az MDF válságát jelzi az is, hogy a párt alapítói Új Lakitelki Nyilatkozatot bocsátottak ki. A Bíró Zoltán, Lezsák Sándor, Csurka István, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Kis Gy. Csaba és Für Lajos által jegyzett nyilatkozat összefoglalja a jelen áldatlan helyzet főbb vonásait, említi a kormány felelőtlen politikáját a népesedés, oktatásügy, egészségügy, a kistelepülések és a mezőgazdaság ügyében, szól az ország kiszolgáltatottságáról és eladósodottságáról. Annak, hogy ismét a nyilvánosság elé állnak, több okát is megnevezték a kezdeményezők a mostani elnök asszony „és tettestársai” tevékenységétől a nemzeti oldal szétforgácsoltságáig. Bíró Zoltán, az MDF alapítója elmondta: kétségbeesve nézi évek óta, hogy a Magyar Demokrata Fórum az erkölcsi züllés felé halad. Koalíciós feszültség keletkezett az MSZP és az SZDSZ között a köztársasági elnökválasztás kérdésében. Az MSZP ugyanis egyedül nem tud elnököt választani, az 5%-os SZDSZ pedig nem hajlandó elfogadni a nagyobbik kormánypárt által támogatott Szili Katalint. /Pápaffy Endre: Otthon történt. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 12./

2007. augusztus 11.

Für Lajos, Magyarország diktatúra utáni első szabadon választott kormányának volt honvédelmi minisztere, a Magyar Demokrata Fórum egykori elnöke a vele készült beszélgetésben a jelenlegi kormányról kifejtette: újra megszállták az országot, s ugyanazokat a módszereket alkalmazzák ma is. A kilencvenes évek elején nem gondolták, hogy ugyanezek a figurák tömegesen képesek lesznek újra ,,visszaszállni” az országra. „Kezükbe kaparintottak mindent, amit csak lehet. A gazdaság nagy részét már régebben összeharácsolták, most megszállták a kultúrát, a politikát és persze az államhatalmat is. ” „Teljes káoszt teremtettek, s közben úgy viselkednek, mintha ők lennének a jóléti rendszerváltás, az európai eszme abszolút megtestesítői. ” Visszatekintve megállapította, az Antall-kormány tagjai azt hitték, a régi rendszer emberei szép csöndben eltakarodnak. Rendkívül elnézőek voltak. Ma már azt mondja: „nincs mentségünk. Mert tudhattuk volna, milyen ember a kommunista. Márai Sándor pontosan írt róluk: már nem a bukott rendszert védik, hanem a megszerzett koncot. ” „Naiv módon azt gondoltuk: a demokrácia rendszere majd magától kiszűri őket. ” Tévedtek. „Ezért az Antall-kormány – személy szerint jómagam is súlyos felelősséggel tartozunk a történelemnek. ”1990 júliusában megjelent az úgynevezett Justitia-terv. Ebbe nem csak a politikai számonkérést foglalták bele. Nem csak azokról volt szó, akik gyilkoltak, hanem azokról is, akik visszaéltek a hatalommal, akik kiárusították az országot. Ezért is felelősségre kell vonni őket! De azokat szintén, akik 1956. november 4-e után gazdasági bűncselekményeket követtek el. Nagy a felelősségük, mondta, amiért ezt elmulasztották. Ez feles törvény volt. Megtehették volna, és mégsem tették meg. Ahogy megjelent a Justitia-terv, a sajtó hihetetlen nagy támadásba lendült, boszorkányüldözésről beszéltek. Emiatt a kormány túlzottan óvatos lett. Az állítólagos rózsadombi paktum szerint a régi rendszer haszonélvezőihez nem nyúlhat senki. Igaz-ez?– hangzott a kérdés. Für Lajos nem tud erről, ő nem vett részt efféle megállapodásban. De arról sem tud, „hogy az Antall-kormány bármelyik tagja – beleértve Antall Józsefet is – részt vett volna ezen. Persze, mindenről senki sem tudhat. ” Az talán elképzelhető, hogy egy „úgynevezett informális tanácskozáson, amelyen előzetes, félig hallgatólagos, félig pedig fenyegetésekkel kikényszerített megbeszélésen szóba kerülhetett, hogy kesztyűs kézzel kellene bánni a régi rendszer híveivel. ”Für Lajos első visszavonulása a politikai életből akkor történt, amikor a MIÉP kiszakadt az MDF-ből. Für akkor csak az ügyvezető elnöki tisztségéről mondott le. Ez 1993-ban történt. Azért tette, mert Csurkáékat és az Antall körül tömörülő erőket nem tudta kibékíteni egymással. Nem tudták elkerülni, hogy az első pártszakadás bekövetkezzen. Előzőleg számtalan kísérletet tett, hogy a béke érdekében. A közéletből azonban nem ekkor, 1996-ban vonult vissza. 1996-ban, amikor az MDF-ben Szabó Ivánék, Kónya Imréék, meg a többiek, pusztán azért, mert nem az ő jelöltjüket – mármint Szabó Ivánt –, hanem Lezsákot választották elnöknek, kiléptek a pártból. Puccsszerűen. Ez olyan mértékben megviselte Für Lajost, hogy visszavonult a politikától. A nemzeti pártok szétverésének egyik oka, hogy minden jobboldali pártban ott voltak a küldött emberek, akik belülről romboltak. „Őket küldhették a kommunisták, az SZDSZ, de küldhette őket az a bizonyos III/III hálózati világ. Mindenki tudja: ez a hálózat nagyon szépen működik ma is – suba alatt. ” A nemzeti oldal negyven éven keresztül nem vehetett részt a közéletben, semmiféle politikai szerveződésben. A hatalmon lévő nemzetközisek pedig úgy szervezték meg a maguk működését, ahogy akarták. A nemzeti oldalnak nem volt gyakorlata a szervezkedésben. Mert, ami volt, szétverték. „Ezért is jöhettek vissza az elvtársak 2002-ben. ” Ha a Fidesz nem követ el nagyobb hibát, Für biztos benne, hogy előbb-utóbb fölényes győzelmet arathat. Ha a következő választáson győz a nemzeti erő, legyen irgalom, jegyezte meg Für Lajos. /Frigyesy Ágnes: Katasztrófa felé tart Magyarország. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 11./

2007. szeptember 29.

A lakiteleki találkozó 20. évfordulója alkalmából rendeztek emlékkonferenciát Lakiteleken szeptember 29-én Európa és a magyarság esélyei címmel. Fekete Gyula író úgy értékelte: „sokkal-sokkal rosszabb a helyzet, mint 20 évvel ezelőtt”. „Gyurcsány Ferenc pártdiktatúrává fokozta le a demokráciát” – mondta Fekete Gyula, aki szerint a kormány elherdálja az évszázadok alatt összegyűjtött közvagyont, és „az utódainkat is eladósítja”. Bíró Zoltán irodalomtörténész a mai magyar társadalom legfontosabb érdekének a Gyurcsány-kormány „mielőbbi eltakarítását” nevezte. Csoóri Sándor költő szerint nem a Szabad Demokraták Szövetségével, hanem a magyar néppel kellett volna paktumot kötni, s az MDF-SZDSZ paktum a demokrácia megszűnését jelentette. „Nagyon becsültem Antall Józsefet, de ettől a pillanattól kezdve feszültség volt közöttünk” – mondta a Kossuth-díjas költő. Csurka István író a Gyurcsány-kormány hatalomra jutásáról szólva kijelentette: „maffiás államcsíny történt, mely minden ellenállásra jogot ad”. Für Lajos történész a magyar honvédség ellehetetlenítéséről beszélt, véleménye szerint a hadsereg nem lenne képes megvédeni az országot. Lezsák Sándor kijelentette: újjá kell szervezni ezt a nemzetet, országot. A nemzeti újjászületés alapjának az iskolát nevezte. Pozsgay Imre sajnálta az elvesztegetett lehetőségeket. Fritz Tamás politológus szerint a válság jele az is, hogy a kormány nem védi a magyar nemzeti érdekeket, látványosan elfordul a határon túli magyaroktól. Kelemen András, a Fidesz országgyűlési képviselője a tavaly őszi Kossuth téren események kapcsán azt mondta: ekkor sem sikerült megteremteni a nemzet egységét. Kelemen András, a Fidesz országgyűlési képviselője a tavaly őszi Kossuth téren események kapcsán azt mondta: ekkor sem sikerült megteremteni a nemzet egységét. Ángyán József egyetemi tanár: a társadalmat két részre osztó határvonal nem pártok, hanem a globális tőke és a helyi közösségek által létrehozott társadalom között húzódik. /MTI – fidesz.hu, szept. 30./ Orbán Viktor kifejtette, egész Európa rájött arra, hogy a szélsőséges liberalizmussal nem lehet célba érni, és a pénz nem mér mindent jól, s így az egészséget, a kultúrát és az oktatást nem lehet piaci elvre helyezni. Közép-Európában új küzdelem kezdődik, és új harctereken folyó küzdelem indul meg a diktatúra maradványainak lebontásában. a szociális válság nem rövid lejáratú válság, hanem olyan történelmi korszak, amellyel hosszú évtizedekig kell számolnia egy nemzetnek, ha egyszer belesüllyedt. ezért aktuális ma Lakitelek. – A polgári oldal a Bokros-csomag után egyszer már kivezette az országot a fenyegető szociális válságból, /Orbanviktor.hu, szept. 30./; Emlékeztető: Lakiteleki Nyilatkozat – 1987. szeptember 27. A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe. Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait. Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában. Viták után a résztvevők egyetértettek abban, hogy egy ilyen közmegegyezés csak valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával teremthető meg. Az a véleményük, hogy csak a társadalom részvetelével lehet megoldani a válságot, mégpedig mind a társadalom, mind az ország politikai vezetőinek részvételével. A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése. Ezért javasolják a Magyar Demokrata Fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. Ez a fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére. A fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak. Fontosnak tartanák, hogy ezeknek az eszmecseréknek és elemzéseknek az anyagát megismerhesse az ország közvéleménye. Ezért szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását. Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból. Lakitelek, 1987. szeptember 27. Bíró Zoltán, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Joó Rudolf, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor.

2007. október 2.

Húsz esztendeje, 1987. szeptember végén került sor Lezsák Sándor költő lakitelki kertjében a magyar értelmiség jeleseinek találkozójára. A Duna tévéadó szeptember 29-én bemutatta a húsz éve Lakiteleken történt tanácskozás videofelvételét. Akkor jelen voltak a később megalakuló Magyar Demokrata Fórum alapítói Csurka Istvántól Kiss Gy. Csabáig, Lezsák Sándorig, Csengey Dénesig, Für Lajosig, Bíró Zoltánig, de ott voltak mások is, fontos lehetett a résztvevők védettségének szempontjából is Pozsgay Imrének, a Hazafias Népfront akkori elnökének a jelenléte. Ekkor a magyar pártban még javában dúlt a hatalmi harc, és még 1988. március l5-én is brutálisan verte szét a rendőrség a tüntetőket. Jelen volt Makovecz Imre építész, de Lengyel László közgazdász is, Csoóri Sándor költő, aki mozgalomként képzelte el a későbbi pártot... Sok független értelmiségi is megjelent, közgazdászok, történészek, írók. A résztvevők többsége megegyezett abban, hogy a létező szocializmus megbukott, valami más kezdődik. A legnagyobb nyíltsággal talán Csurka fogalmazta meg a csődöt. A húszéves évfordulón újra összegyűlt az egykori résztvevők jelentékeny része, többen befejezték azóta földi pályafutásukat. A felszólalók keserűen emlékeztek, kifejtve, hogy akkori elképzeléseikből, terveikből sok minden nem valósult meg, a morális válságot elmélyült azóta... Makovecz Imre beszédében sokak véleményét fejezte ki, amikor kimondta ,,elegünk van a politikusokból, akik az ország ügyének szolgálata helyett karrierjüket építik, elegünk van abból, hogy Magyarországot Brüsszelből irányítják, és nem Budapestről... ” ,,Ezt az országot – fogalmazta meg Kiss Gy. Csaba szintén sokak véleményét – kifosztották, ezért egyszer a mai hatalmi garnitúrának felelnie kell. ” Sok minden nem történt meg a vértelen, békés rendszerváltozás után, aminek meg kellett volna történnie – fogalmaztak többen –, és ennek ma is viseljük következményeit... /Bogdán László: Húsz év után. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 2./ A lakiteleki találkozó 20. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferencián az egykori szervezők beszédeikben kormányváltást, és új rendszerváltást tartottak szükségesnek. Európa és a magyarság esélyei címmel Lakiteleki Népfőiskola Kölcsey Házában hangzottak el az előadások. Fekete Gyula író, aki húsz évvel korábban és most is az elnöke volt a tanácskozásnak, a magyarság esélyeiről beszélt, s úgy értékelte: „sokkal-sokkal rosszabb a helyzet, mint 20 évvel ezelőtt”. Mint mondta, fontos megnevezni, hogy mi rontotta el a magyarság esélyeit. A „minden fordulatot túlélő bolsevik párt vezényelte a rendszerváltást és vezényel ma is” – állapította meg. ”Gyurcsány Ferenc pártdiktatúrává fokozta le a demokráciát” – mondta. „Pusztulásunk, züllésünk megállíthatatlanul folytatódik” – szögezte le az író. Bíró Zoltán irodalomtörténész egyebek mellett arról beszélt, hogy 1989-ben elkezdődött, majd folytatódott az ország vagyonának a kiárusítása, a gazdasági hatalom a régi nomenklatúra kezébe került. Leszögezte: a „Gyurcsány–Kóka féle bűnszövetkezet” az erkölcsi normákat semmibe véve tönkretette a családokat. Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő az MDF megalakulásáról beszélt, majd az első szabadon választott kormány nehézségeit idézte. Véleménye szerint nem a Szabad Demokraták Szövetségével, hanem a magyar néppel kellett volna paktumot kötni, s az MDF–SZDSZ paktum a demokrácia megszűnését jelentette. Lezsák Sándor hangsúlyozta, hogy derűlátó, mert az elmúlt 60 esztendőben soha nem volt akkora esélye a nemzeti újjászületésnek, mint most. Elképzelése szerint az új nemzeti program új alkotmányt jelent, kisebb országgyűlést felsőházzal. „Nemzetgyűlésnek fogják hívni, ahol az elszakított nemzetrészek képviselői is ott fognak ülni” – tette hozzá. /Valódi rendszerváltást vár Magyarország. Emlékkonferencia a lakiteleki találkozó 20. évfordulóján. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 3./ A lakitelki találkozó emlékére megrendezett értelmiségi fórumon az előadók szinte mindegyike azt hangsúlyozta, hogy rosszabb helyzetben vagyunk, mint 20 évvel ezelőtt. Márpedig nem akárkik beszéltek e fórumon, ismét ott volt a magyar értelmiség színe-java, írta Borbély Zsolt Attila. Ott volt Lezsák Sándor egykori sátorverő, Fritz Tamás politológus, Morvai Krisztina büntetőjogász, az október 23-i rendőrterrort vizsgáló Civil Jogász Bizottság vezetője, Kelemen András külpolitikus, fideszes képviselő, Csurka István, a MIÉP elnöke, Széles Gábor nagyiparos, Pálinkás József akadémikus, s a névsor még folytatható Orbán Viktorig. A szocialista országrombolás valóban tragikus képet fest elénk. Orbán Viktor is rámutatott, a kormányzó milliárdos klikk mindeközben saját zsebre dolgozik, a rendőrség pártrendőrségként működik, az igazságszolgáltatás sem minden esetben pártatlan, a médiában az országrombolók uralkodnak, a gazdasági hatalom is az övék. S mi maradt a nemzetéért aggódó magyarnak? Bízhat abban, hogy Orbán Viktor optimizmusa nem megalapozatlan. Orbán úgy fogalmazott Lakitelken: „nem lehet ezt az országot sohasem úgy tönkretenni, hogy ha a polgári, nemzeti erők összefognak, akkor közös erővel ne tudnák azt újra felemelni”. /Borbély Zsolt Attila: Lakitelek egykor és most. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 3./

2007. október 31.

A Magyar Gárda mintájára alakítana Székely Gárdát egy csíkszeredai fiatalember, aki terve megvalósításához újsághirdetések útján és internetes fórumokon toboroz alapító tagokat. A 28 éves Csíkszeredán dolgozó Csibi Barna korábban 60 napig töltötte be a Csíki Székely Tanács (a Székely Nemzeti Tanács területi szervezete) ideiglenes elnöki tisztségét, azonban szerinte a szervezet az RMDSZ fennhatósága alá került, ezért kilépett az SZNT-ből. Csibi felvette a kapcsolatot Vona Gáborral, a Magyar Gárda Egyesület elnökével, aki támogatásáról biztosította ugyan, de semmilyen más segítséget nem ígért. Csibi elképzelése szerint a Székely Gárda – önálló jogi szervezetként – partneri kapcsolatban működne magyar megfelelőjével. A Székely Gárda tagjai a magyar nyelv, a székely nép, a magyar nemzet, a Székelyföld, a magyar haza védelmére esküdnének fel. A szervezet célja elsősorban a székely nemzettudat. Csibi szerint a székelységnek egyetlen esélye van a fennmaradásra: ha a magyartól független, önálló népként határozza meg önmagát. Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester nem kívánta kommentálni a fiatalember tervét, szerinte az ötlet önmagáért beszél. Csibi Magor, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) ifjúsági tagozatának elnöke, a kormánypárt befutóhelyén szereplő európai parlamenti képviselőjelöltje elzárkózott unokatestvére tervéről való véleménynyilvánítástól. A Magyar Gárda – amely saját meghatározása szerint „hagyományőrző és kulturális egyesület – a Jobbik Magyarországért Mozgalomhoz kapcsolódó, 2007. augusztus 25-én alakult szervezet. Árpádsávos címerrel ékesített fekete-fehér egyenruhája miatt már hetekkel a megalakulása előtt is heves vitákat váltott ki. 2007 júniusában Vona Gábor, a Jobbik elnöke a párt támogatásával egyesületként alapította meg és jegyeztette be a Magyar Gárda nevű szervezetet, mely a „nemzeti önvédelem erősítésében” és „rendvédelmi” feladatok ellátásában kíván aktívan részt venni. Für Lajos volt honvédelmi miniszter közreműködésével augusztus 25-én avatták fel a gárda első 56 tagját a budapesti Sándor-palota, a köztársasági elnök hivatala előtti téren. /Székely Zita: Toborozzák a Székely Gárdát. = Krónika (Kolozsvár), okt. 31./

2008. február 16.

Földes György könyvét olvasva (Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956–1989) sok ismerős névvel találkozott Kántor Lajos, másokat hiányolt. Földes ezeknek az évtizedeknek a diplomáciatörténetét tárta fel elsősorban, de sűrűn kitért belpolitikai vonatkozásokra, a korabeli kultúra, az irodalom szereplőire is. Balogh Edgár bizonyára másképp olvasná ezt a Földes-tanulmányt, hiszen ő bizalommal fordult Kádár Jánoshoz. Kántor Lajos egyetlen személyes élménye a Kádár vezette hivatalos küldöttség 1958. februári kolozsvári gyorslátogatásához fűződik, amikor Kádár az állomástéren így kezdre beszédét: Itt, Kolozsvár főterén… E sajátos tájékozottságról tanúskodó szavakat számosan hallhatták, ünneplésre kirendeltek. A kádári időkből egyik emléke Kántor Lajosnak a Bibó-emlékkönyv1981-ből, amely szamizdatban maradt. Molnár Gusztávval és Szász Jánossal hárman szerepeltek benne Romániából. Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész hatalmas dossziéja az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából nyilvánosságra került. A Tiszatáj, illetve a „Subások” név alá gyűjtött megfigyeltek (Csoóri Sándor, Kiss Ferenc, Für Lajos, Ilia Mihály) ügyéről van szó. Ilia ellen a vád az volt, hogy a külföldi magyarság sorsával, irodalmával foglalkozik, egyetemen erről előadásokat tart. Külön bűne volt, hogy a Tiszatáj című folyóiratot ennek a törekvésnek a szolgálatába állította. Ezért 1975-ben, eltávolították a folyóirattól. Ilia Mihály kolozsvári barátainak leveleit fölbontották, elolvasták. Ilia Mihály neve nem szerepel Földes György könyvében. /!/ Száraz Györgyről, a Kortárs volt főszerkesztőjéről viszont szó van, a hírhedett Lancranjan-könyvről a budapesti Valóságban írt kritikai elemzése kapcsán. Száraz György írást kért Kántor Lajostól az egyre szaporodó magyarellenes, gyűlöletet szító román regényekről. Kántor teljesítettem a kérését, Fodor István álnéven írása megjelent a Kortárs 1988. júliusi számában. Emlékezetes volt az 1980. június eleji gyergyószárhegyi tanácskozás: a jelen lévő romániai magyar írók, szerkesztők az egyre elviselhetetlenebb romániai valóságról, a magyarok „elcsángósodásáról” cseréltek tapasztalatokat. A tanácskozás jegyzőkönyve megjelent nyomtatásban, a Korunk 1980. szeptemberi lapszámában. Ezekre nem tért ki Földes György. A legtekintélyesebb, a legnagyobb hatású megszólaló Illyés Gyula volt, megnyilatkozásai a nemzeti kérdésben jelen vannak Földes könyvében, a korabeli magyar pártvezetés reagálását sem hallgatja el a szerző. Valószínűleg többet érdemelt volna Szabédi László a magyar–román viszony tárgyalásakor, mint az 1959-es öngyilkosságára utaló egy mondat. Csoóri Sándor – Illyés Gyula örökségét magára vállalva – számos alkalommal foglalt állást a határon túli magyarok érdekében, a szomszédos országok nemzeti kisebbségeket elnyomó politikája ellen, kárhoztatva a magyar hivatalosság közönyét. /Kántor Lajos: Rólunk (is) szól a történet. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 16./

2008. október 8.

Szeptember 29-én tartotta idei őszi évadja első összejövetelét Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság. A mai magyar nemzettudatról beszélt felkészülten Székelyhidi Ágoston Nemzettudat és nemzetpolitika 1988-2008 című előadásában. Az előadó aktív résztvevője volt az 1956-os forradalomnak, ezért börtönbe is került. A kilencvenes években kétkötetes munkában dolgozta fel a forradalmat. Az 56-os Emlékbizottság elnöke, a rendszerváltás előkészítésében is részt vett, a Magyar Demokrata Fórum alapító-tagja. 1956-ban a debreceni egyetem volt az első, amely meghirdette a forradalom húsz pontját. Ebben először és ott egyedül szerepelt az a követelmény, hogy a mindenkori magyar állam vállaljon felelősséget a határon túli magyarokért. Székelyhidi Ágoston Kiss Ferenccel és Für Lajossal állította össze 1956-ban a húsz pontot. Az '56-os forradalom talán a világ első és egyetlen konzervatív forradalma volt. A magyar öntudat helyreállítását tűzte ki célul, valóban népi-nemzeti forradalom volt. -1988 fordulópont volt a magyar történelemben és a magyar öntudat történelmében. 1956 után először erdélyi menekültek tudatosították azt, hogy ez nem Magyar Népköztársaság, hanem Magyarország. Ez a felismerés az erdélyi menekülthullámnak köszönhető. A vesztesek győzelme volt, a korszaké, amely felrázta a magyar öntudatot. Most, 2008-ban, Európában is nagy kérdésre készülünk. Jövőre dől el, hogy Európa a '92-es egységesítés után föderáció lesz-e, vagy konföderáció? Ha nem az államok együttműködő szervezete akar lenni, az számunkra hátrányos. Most az amerikai válság miatt Európa birodalommá akar válni. Ez pedig rossz lesz a nemzeteknek– mondta az előadó. „Magyar az, aki vállalja” – mondta Illyés Gyula. 1992 óta a nyugati magyarság körében a közösség- és nyelvvesztés 22 százalékos. A szórványmagyarság világában a közösségvesztés 18 százalékos, a nyelvvesztés 20. A magyarság által összefüggően lakott területeken is megjelentek a szórványosodás jelei. A nemzettudat és a nemzetpolitika kölcsönhatásban működik. A nemzetpolitika rosszabbul áll, mint a nemzettudat. Antall József nemzetpolitikai kiállása és akarata néhány hónap után puccshoz vezetett, amit annak idején taxisblokádnak neveztek. 1988 után a magyar nemzetpolitika hamis alternatívákat állított fel. Ezek arra valók, hogy a nemzetben gondolkodó fiatal nemzedéket eltávolítsa a felelősségtől és a magyarságot szembeállítsa Európával. A szembeállított tételek hamis alternatívák: centrum a periféria, modernség a hagyományelvűség, piaci sikeresség a szellemi érték ellenében. Ezen hamis alternatívák a nemzettudatot cselekvésképtelenné változtatják. Intézményes nemzetpolitikára van szükség. A nemzetvesztés közösség- és intézményvesztés, és mint ilyen: halálos. Ezért kell a nemzettudatot megőrizni, helyreállítani. Nem szabad elveszítenünk az intézményeinket. /Nagy Botond: Szerves folytonosság: a vesztesek győzelme. Lebilincselő előadás a Kultúrpalotában. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 8./

2010. november 15.

Átadták a Bethlen Gábor Alapítvány díjait
Puskás László görög katolikus pap és a Magyar Katolikus Rádió részesült idén a Márton Áron-emlékéremben. Az elismeréseket a Bethlen Gábor Alapítvány többi díjával együtt november 14-én, vasárnap adták át az Uránia filmszínházban.
Puskás László festőművészt, görög katolikus lelkészt Lezsák Sándor, az alapítvány kuratóriumi elnöke méltatta. Lezsák a papszülő példáját emelte ki először, aki a szovjet hatalom totális egyház megsemmisítése közepette is megőrizte hitét. Mivel – sok más paptársához hasonlóan – id. Puskás László sem volt hajlandó pravoszlávnak vallani magát, kényszermunkatáborba került: réz-, ólom- és kőbányákban dolgozott. Csak betegsége miatt került vissza Kárpátaljára, de ott is csupán fizikai munkát vállalhatott haláláig.
Fia Lembergben végzett művészettörténetet, de mivel a papi hivatáshoz ragaszkodott, 1970-ben áttelepült Magyarországra, mert csak itt maradt fenn a különálló görög katolikus egyház. 1993-ban szentelték pappá, ekkor már Magyarországon és Ukrajnában is ismert festőművész volt. Puskás atya, számos hazai és határon túli görög katolikus templom díszítése mellett, a krakkói Isteni Irgalmasság-bazilika magyar kápolnájának mozaikját is jegyzi. Szőke Jánossal karöltve Puskás László nagyon sokat tett azért, hogy 2001-ben II. János Pál Romzsa Tódor vértanú püspököt boldoggá szentelje. „Csak minimálisan vonatkozik rám ez a kitüntetés, – mondta Puskás László – valójában az egész kárpátaljai magyar papságot illeti meg. Azokat, akik készek voltak feláldozni magukat hitükért, az egyház egységéért.”
A szintén Márton Áron-emlékéremmel kitüntetett Magyar Katolikus Rádió érdemeit Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek ecsetelte. A főpásztor a díj névadójának gondolatát átvéve kijelentette: a világnak az imádság és a prédikáció mellett az életekben megvalósuló példákra is szüksége van. Éppen ezért lehet az, hogy a katolikus rádió műsorainak csak tíz százaléka vallásos, liturgikus tartalmú, kilencven százalékban a legnemesebb közszolgálati feladatokat látja el. Juhász Judit vezérigazgató-helyettes úgy fogalmazott, hogy reményt, erőforrást ad ez a díj most a rádió minden munkatársának a megmaradáshoz. Spányi Antal, a rádió vezérigazgatója visszaemlékezett, hogy keresett a püspöki konferencia alkalmas eszközök az erkölcsi megújulás elősegítéséhez. A székesfehérvári püspök szerint a katolikus rádió az egyik szükséges eszköz, amelyen keresztül az értékek eljuthattak a Kárpát-medence minden magyarjához. A harmincéves Bethlen Gábor Alapítvány díjátadásán Bethlen Gábor-díjat kapott Bohumil Doležal cseh politológus, közíró, Kányádi Sándor költő, Für Lajos történész, volt honvédelmi miniszter és Király Tibor jogtudós. Tamási Áron-díjban részesült a Franciaországban élő műfordító, Járfás Ágnes, a Teleki Pál-érdemérmet pedig Pogány Erzsébet, a Felvidék Ma alapító-igazgatója, illetve Hornyik Miklós délvidéki közíró vehette át. Az Eötvös József Kollégium Teleki Pál-díját már korábban átadták.
Agonás Szonja, Magyar Kurír

2011. május folyamán

?rtekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án Neve több volt, mint áruvédjegy- a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményrõl címmel tartott értekezést. Elõadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményrõl)
A X. Jakabffy konferencia* szervezõjének tett vállalás szerint az elõadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményrõl, melynek neve - remélem hinni, hogy nemcsak szerintem - több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás elõkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelõs magyarságtudata tette lehetõvé. Olyan kormányhivatalként mûködött, mely öt egymást követõ kormányzat alatt, a természetesnek tekinthetõ hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntõ mértékben, éppen neki köszönhetõen, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelõ intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelõsség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelõsök sokkal szélesebb körben keresendõk. E döntés elõkészítésében, konok és kitartó következetességgel közremûködtek sokan Magyarországon - egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplõje, szereptévesztõ szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt- a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erõire gondolok, hisz ez értelemszerûen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthetõ. Igen, azoknak a szomszédos államokban élõ egyes magyar közszereplõknek a felelõssége jut eszembe, akik, - ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nõttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra - a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékûnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentõsebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezetõ: Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának -n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetõje pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna. (Info Rádió 2006. június 13.) ?rdemes, bár kissé keserû visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntetõ, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetébõl, a VMSZ-bõl kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és ?j Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁ?RT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendõkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy elõadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem - bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila másolás után rohanok -, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az elõzményekrõl:
Csak látszólag kezdem messzirõl, de fontosak az elõzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelõtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvõ nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
- nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelõssége az egyetemes magyar nemzet iránt; - nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; - nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; - Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés címû tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebbõl származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkõ Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernõ, Raffay Ernõ, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán - viszonylag hamar - bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelõsségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer - melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erõteljes megjeleníthetõségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon - talán elég erre vonatkozóan idézni Szûrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka -'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyûlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-tõl HTMH, A határon túli magyarságért Alapítvány, melyrõl még Németh Miklós kormánya 

2012. július 8.

A Partiumról a IX. Partiumi Írótáborban
Július 5-7. között a nagyváradi Góbé csárdában zajlott le a IX. Partiumi Írótábor, melyen számos érdekes előadás hangzott el és több könyv bemutatására került sor.
Az eseménysorozat csütörtökön délután kezdődött a hivatalos megnyitóval, majd Kisteleki Ibolya zenei vonatkozású ex libris gyűjteményének tárlatnyitójára került sor. Ezt követően dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész tartott előadást Nagyvárad irodalmi életéről. Az irodalomtörténész a város történetét felidézve beszélt Nagyvárad irodalmi nagyságairól, a jelentősebb irodalmi teljesítményekről. Elhangzott, hogy a város jelentős kulturális központja volt Magyarországnak, először Vitéz János idejében érte el ragyogásának csúcspontját, amikor is reneszánsz művelődési központ volt. Ugyancsak virágkorát élte a város a magyar reformkor idején, de talán a város kiemelkedőbb korszaka XIX. és XX. század fordulóján volt, amikor az Ady Endre nevével fémjelzett irodalmi élet a magyar irodalom egyik legjelentősebb momentumát képezi, mint ahogy korszakos jelentőségű volt a Holnap Antológia megjelenése is. Az impériumváltás után elkezdődött Várad hanyatlása, hiszen központi helyzetűből határvárossá vált, és elkezdődött a magyar lakosság visszaszorulása a román ajkú lakossághoz viszonyítva. Ez a folyamat 1920-ban kezdődött, Nagyvárad az 1970-es években vált román többségű várossá. A 80-as években a bukaresti zsarnokság ellenhatásaképpen jelent meg Nagyváradon az Ellenpontok folyóirat, de általános jellemzője ennek a korszaknak bárminemű magyar irodalmi kezdeményezés elsorvasztása, ami nem a pártcélokat szolgálta. 1990-től ismét gazdag helyi magyar sajtóélet kezdődött el, és a helyi irodalmi életet gazdagítja a kilenc évvel ezelőtt útjára indított partiumi írótábor is, mondta Pomogáts Béla. Az első napon előadást tartott még dr. Major Enikő, a Partiumi Keresztény Egyetem tanára, majd bemutatkozott a Pallas Akadémia könyvkiadó, bemutatták továbbá Pataki István (Éreosz egén heten meg én) valamint Tóth János és Péter I. Zoltán kötetét (Egy kis séta), és a jelenlevők szemelvényeket hallhattak kortárs partiumi magyar költők román nyelvre fordított műveiből.
A második nap
Másnap, pénteken is több előadás és könyvbemutató színesítette a műsort. Ennek a napnak az egyik legkiemelkedőbb programja a kerekasztal-megbeszélés volt a 21. századi partiumi magyar irodalom ismertségéről. Már a kerekasztal megbeszélés előtt polémia alakult ki annak kapcsán, hogy Papp Für Lajos költő előadásában elárulta, hogy a Poet.hu irodalmi portálon évente huszonhárom ezer vers jelenik meg. Több jelenlevőt megdöbbentett ez a szám, Szakolczay Lajos műkritikus kifejtette, hogy ekkora mennyiségű vers nyilvánvalóan nem képezhet minőséget, ez a versdömping oda vezet, hogy a költészethez nem értő közönség a gagyit olvassa a jó versek helyett. „Az olvasót a jó irodalom felé kell terelni”, szögezte le. Papp Für Lajos válaszában kiemelte, hogy a honlap segített abban, hogy igényesebb irodalmi portálok látogatottsága is megnőjön, ugyanakkor ez a honlap segített abban is, hogy valóban tehetséges költőket fedezzenek fel. A kerekasztal beszélgetésen Pomogáts Béla kifejtette, hogy a magyar irodalom általában, ezen belül a költészet különösképpen nem tudja ellátni azt a feladatot, amit hosszú éveken át betöltött. A magyar költészet mint intézmény belterjessé vált, nagyon sok költő magának ír. A korábban említett 23 ezer megjelenő vers is a költészet lényegtelenné válását bizonyítja. A költészet korábbi közvéleményformáló szerepe az utóbbi húsz évben teljesen erodálódott, de a magyar szellemi élet nem vet számot ezzel a jelenséggel, pedig rá kellene döbbenni a költészet szerepvesztésére, és ezt a nem kedvező irodalmi helyzetet valahogy meg kellene változtatni – figyelmeztetett Pomogáts Béla.
Magyar és európai kultúrpolitika
Július 7-én szombaton délelőtt Tőkés László EP-képviselő tartott előadást Kulturális politikánk az Európai Unióban címmel. Azzal a gondolattal kezdte beszédét, hogy a globalizmus, a »maradék« internacionalizmus és az erősödő kozmopolitizmus korszakában tudatában kell lennünk regionális értékeinknek, vagyis a sajátosság méltóságát kell megélnünk és megőriznünk. Beszédében hangsúlyozta az európai esélyegyenlőség gondolatát. Az Ukrajnában elfogadott nyelvtörvény, mely lehetővé teszi azt, hogy Kárpátalján a magyar hivatalos nyelvvé váljon, megmutatja azt az irányt amerre haladnunk kell – fejtette ki. Tőkés László a továbbiakban elmondta: „Elismeréssel szólhatok az európai soknyelvűség stratégiájáról, amelynek kidolgozásában Leonard Orban román biztosnak is jelentős része volt. Sajnálatos, hogy ő maga nem tudja a saját maga által meghirdetett nyelvi alapelveket például a Babes Bolyai Tudományegyetem esetében alkalmazni.” Tőkés László a kulturális sokszínűséget támogató európai intézményekről beszélt a továbbiakban, kiemelve többek között az Európai Fordítói és Tolmács Szolgálatot, és az Európai Kultúra Fővárosa intézményt. Majd rátért saját tevékenységének ismertetésére az Európai Parlament intézményén belül. Mint elmondta: „Az EP alelnökeként a vallási, egyházi párbeszéd intézményesítésével foglalkoztam. Ezzel kapcsolatban fogadtunk el az Európai Parlament elnökségében egy fontos határozatot, amely beillesztette az egyházakat az európai politika struktúráiba, és alanyi jogot biztosít az egyházaknak, a vallási közösségeknek, sőt, a nem vallási világnézeti közösségeknek is az európai politika alakításában.” Kiemelte, hogy a magyar európai elnökség kiváló alkalom volt arra, hogy a magyar kulturális művelődési politika és az európai művelődési politika terén kihangsúlyozódjon.
Magyarok Európában
Beszéde utolsó harmadában a különböző nemzeti türelmetlenségek veszélyeire hívta fel a figyelmet az előadó, kiemelve többek között azt, hogy a 250 ezres lélekszámú moldvai csángó magyar közösség ellen, kivált az első világháborút lezáró trianoni békediktátum óta vértelen genocídium folyik, melynek következtében a magyarság egyik legősibb kultúráját hordozó közösségének nyelve és identitása tűnik el. „Mindezeket meghaladva beszélhetünk egy olyan kontinentális békeprojektről, amelynek megvalósulásán fáradozik az Európai Unió, szembeállíthatjuk ezt a békeprojektet a békeszereződéseknek a lesújtó hatásával.” Tőkés László kiemelte, hogy az Európai Unióban meg lehet valósítani a magyar uniót, vagyis most a magyar érdek és az európai érdek egybeesik. „Ebben a közegben, az Európai Unióban keressük felemelkedésünk módját” – zárta előadását Tőkés László.
Díjazott
Tőkés László előadást követően Oláh József költő beszélt az érmelléki, vagy onnan származó költőkről. Majd maga Szakolczay Lajos kritikus mutatta be Vasy Géza Versvilág című, verselemzéseket tartalmazó kötetét. F. Márton Erzsébet színművésznő Régi váradi dalok gyűjtőcím alatt szavalt Váradról szóló, Váradhoz köthető verseket. A IX. partiumi Írótábor zárásaképpen és immár nemes hagyományt követve kiosztották a Partiumi Írótábor díját, melyet ez alkalommal Oláh János költő, a Magyar Napló főszerkesztője kapott meg. A laudációt dr. Kösöböcz Gábor fogalmazta meg és olvasta fel. Többek között elmondta: „Oláh János mindhárom műnemben maradandót alkotó, változatos élmény- és érzékenységformákat tárgyiasító, sokoldalú szerző.” A méltató kiemelte Oláh Jánosnak nem csak írói, hanem szerkesztői munkáját is: Oláh János az utóbbi két évtizedben szerkesztőként, kiadóként és irodalomszervezőként több ember munkáját végezte el. „A Magyar Napló című folyóiratot 1994 óta főszerkesztőként irányító Oláh János a kortárs irodalom egyik legrangosabb, széles körben ismert és megbecsült orgánumává, úgymond a magyar irodalom zászlóshajójává tette.” A kitüntetett Tőkés Lászlótól vette át az oklevelet és az emlékplakettet.
Pap István
Erdon.ro

2015. január 5.

A "nagy menetelések" és perek éve
Mindenki a rendszerváltás 25. évfordulójáról beszél. Azóta számos esemény évfordulóját tartották meg, de egy fontos esemény, a Budapesti nyilatkozat kimaradt, amelyet román és magyar értelmiségiek 1989. június 16-án írtak alá – jelentette ki év végi összegző sajtótájékoztatóján Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, aki szerint ez az alig egyoldalas nyilatkozat pontosan tartalmazza azt, hogy hogyan képzelik el román és magyar értelmiségiek közösen a jövőt.
Az akkor megkezdett párbeszédről az aláírók úgy gondolták, hogy a jó kapcsolat alapjává válik a két nemzet számára. Azt mondták, Erdély egymást kiegészítő kultúrák hazája, a kulturális és vallási pluralizmus hazája kell legyen.
Erdélynek ezt a sokszínűségét meg kell tartania, ez a román nemzetnek is érdeke. A nyilatkozatot, amely kitér a kolozsvári magyar egyetem visszaállítására is, olyan személyiségek írták alá, mint Antall József, Csoóri Sándor, Für Lajos, Jeszenszky Géza, Stelian Tanase, Mihnea Berindei, Dinu Zamfirescu, Vladimir Tismaneanu és mások.
Izsák Balázs szerint a nyilatkozat körüli csend azzal is magyarázható, hogy az aláírók közül senki sem található meg a ’89 utáni időszak közszereplői között, a romániai magyarság képviselete pedig visszatért a ’89 előtti trendhez: nem a román és a magyar nemzet történelmi megbékéléséből indult ki, nem abból, hogy egyenrangú társnemzetek, egymást kiegészítő kultúrák Erdélyben, hanem abból, hogy – ahogyan azt a Román Kommunista Párt kisebbségi politikája is tartotta – Romániában van egy többségi nemzet, és van 18 kisebbség, és ennek a 18-nak egyike a magyar.
A továbbiakban arról beszélt, hogy a közelmúlt legfontosabb eseménye az önkormányzatok 2013. októberi nagy menetelése volt, amelyen a szervezők becslése szerint több mint 100 ezren alakítottak ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot a Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán, Székelyföld területi autonómiáját követelve.
Az SZNT kezdeményezésére 44 székelyföldi önkormányzat fogadott el olyan határozatot, amely szerint egy közigazgatási egységbe kívánnak tartozni, és amelynek sarkalatos törvény szavatolja a különleges státust. Ezek a határozatok eljutottak az Európai Unió és az Európa Tanács különböző hivatalaiba is, túllépték a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának ingerküszöbét, így napirenden marad a székelyföldi önkormányzatok által jelzett kérés, amint kivétel nélkül napirenden lesznek és az SZNT vezetői által indított perek is, a luxemburgi per, amelyre 2015-ben lehet ítéletet várni – mondta az SZNT elnöke.
Elmondta, hogy a bukaresti bíróságon alapfokon elveszítették azt a pert, amelyet Traian Basescu, Victor Ponta, Liviu Dragnea és Crin Antonescu indítottak, de letették a fellebbezést, és a pert folytatják. Az SZNT kezdeményezésére a kovásznai Fenyő szálló ügyében indított pert 2014. október 13-án felfüggesztette a bíróság, és az alkotmánybírósághoz fordult, hogy vizsgálja meg a 114/2013. számú kormányrendelet alkotmányosságát, amely az ortodox egyháznak juttatta a szállodát. Jelenleg az alkotmánybíróság döntésére várnak. De nem zárult le a március 10-i csendőrségi büntetés ügyében indított per sem, ennek újabb határideje január 29.
Izsák Balázs kijelentette: az SZNT 2015. évi tevékenységét egyfelől a helyi közösség akaratára, hagyományaira és érdekeire, másrészt a többségi közösséggel folytatott párbeszédre, harmadrészt pedig a nemzetközi jogra és a nemzetközi fórumok keretében történő együttműködésre kívánják alapozni.
Az SZNT elnöke úgy vélte, 2015-ben be kell nyújtani a parlamentbe a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Mint mondta, a többségi közösséggel folytatott párbeszéd helyszíne is a parlament kell hogy legyen. Arról is beszélt, hogy az SZNT tovább kívánja építeni a baszkokkal és katalánokkal kialakított kapcsolatait, illetve, hogy az idén újabb kísérletet tesznek arra, hogy az erdélyi magyar szervezetek közös nevezőre jussanak Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetéről.
– Elsősorban a magyar közösségen belül keressük a kompromisszumot, hogy egy összehangolt tervezetünk legyen. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy amikor a román közösséggel akarunk párbeszédet folytatni, azt vágják a fejünkhöz, hogy ti sem tudjátok, mit akartok – jelentette ki.
Izsák Balázs szerint a megegyezés kiindulópontja nem lehet a Dél-Tirol autonómiáját biztosító 1972-es statútumnak az RMDSZ által készített magyar fordítása, hiszen azt már Dél-Tirolban is túlhaladottnak tekintik. Ezért meg fogják nézni, hogy az RMDSZ tervezetéből mit lehet beépíteni az SZNT által készített tervezetbe, hogy egy kompromisszumos szöveg alakulhasson ki.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

2015. május 2.

Tordai tűzözön
Mélyen egyet kell értenünk Orbán Balázszsal, aki szerint hazánk szépsége vérlázítóan ismeretlen hazánkfiai számára is. Olyannyira, hogy a megszokás közönyével vagy éppen lenézéssel tekintünk nem egy pontjára, amely „ha a kéjutazóktól elárasztott Svájczban vagy Olaszországban lenne, az útasok egész bucsújáratát vonná magához”.
Igaz, hogy ezt csaknem százharminc éve vetette papírra a székely író, és hazán még jóval tekintélyesebb és zegzugosabb területet érthetett, mint mi, ám a helyzet nem sokat javult. Annyiban talán azért változott, hogy ma már elég csak Szlovákiáig vagy Romániáig „búcsújárnunk”, ha kevéssé ismert, egzotikus helyeket szeretnénk fölfedezni a magunk szakállára. Méghozzá a régi honismeret szellemében.
Aki Erdély szívében jár, bizonyára nem kerüli el az Aranyos folyó vad völgyét, ellátogat a turisták tízezreit vonzó, nagyszerűen helyreállított Torockóba, elmegy borzongani Verespatakra, netán bekukkant Nagyenyedre, a dél-erdélyi magyar oktatás központjába; és ha szereti a romantikus tájakat, nem hagyja ki a környék egyik legnevezetesebb látnivalóját, a Tordai-hasadékot sem. Annak azonban kicsi a valószínűsége, hogy elbarangol a sziklaszoros közelében fekvő Szind falucskába. A dimbes-dombos vidéken, Torda város közvetlen szomszédságában fekvő település látszólag nem is kínál sokat az érchegység lélegzetelállító tájain edződött utazóknak. Szelíd és megművelt vidéken, magára hagyatva öregszik és néptelenedik el: az egyik legrégebbi erdélyi magyar helység ma már csupán alig kéttucatnyi unitáriust mondhat magáénak, akiknek az átlagéletkoruk hetven év felett van, és akik alig háromszázaléknyi magyart képeznek a csaknem színromán faluban.
Pedig volna mit nézni, volna mire emlékezni az elfeledett Szindben is. Ott van mindjárt a szántóföldek szélén, a falutól délkeletre fekvő dombtetőn a magyarok temetője, amely mintha a semmiben lebegne míves XIX. századi sírjaival, de még a közelmúltban emelt feketemárvány sírjeleivel is. Meghökkentő, megrázó hely, mi egy őszi délutánon, alkonyat előtt fedeztük föl, amikor kisétáltunk a falu szélére, hogy gyönyörködjünk a környező völgyekben fellobbanó tarlótüzekben. Már alig olvasható feliratú obeliszkeket, gondosan ápolt, vaskerítéssel védett hantokat találtunk szétszórva a mezőn. Orbán Balázs szerint egykor három magyar település ódon temploma állt ezen a helyen, kettőt ebből – s magát a közös istenházát is – elsöpörte a tatárjárás. Csak Szind maradt meg, amelynek sírásói még száz éve is azt mondogatták: a „templom piacán” ásnak gödröt, amikor halottat temettek az elhagyatott dombra.
Nem kevésbé néptelen a falu szívében álló unitárius templom, mely az Árpád-korban épült, és amelynek „piacán”, kőfalakkal övezett udvarában is sírokat találunk. Az épület oldalában egyszerű kis emlék: az 1944 szeptemberében elhunyt Fülöp Józsefet siratja „bánatos anyukája”. Néhány lépésnyire innen, közvetlenül a kapunál fekete kőoszlop, alatta koszorúk magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve, az oszlopon nevek sorakoznak. Agócs Gergelytől Zsuzsa Istvánig őrzi mindazon honvédek emlékezetét, akik a második világháborúban, 1944 őszén itt, Szind határában vesztették életüket. A hősi halált halt 43 magyar katona emlékműve mellett festett fatábla idézi meg a templomkertben eltemetett hét honvédet és három németet, s egy másik az ugyanekkor elesett „román, orosz, ukrán és más nemzetű katonákat”.
Hogy mi történt ezekkel a katonákkal 1944 véres őszén itt, Erdély szívében? Kékkői László főhadnagy napokban megjelent könyvét felesleges volna a „letehetetlen” jelzővel illetni. Elég annyit mondani róla, hogy aki képet kíván alkotni a második világháború kárpáti és erdélyi frontjának magyar harcairól és emberfeletti hőstetteiről, annak kötelező olvasmány a Tűzözön című kötet (Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015). Bevallottan szubjektív, bevallottan nem szakszerű, nem tudományos katonairodalom ez az írásmű, hiszen, mint a szerző írja: „Távol állok a másodpercekre egyeztetett hazugságok tömegétől, melyet mindig annyira utáltam.”
A lövészárok perspektívájából, három évvel az események után, 1947-ben vetette papírra emlékeit Kékkői főhadnagy, aki túlélte az Északkeleti-Kárpátok előterében folytatott harcokat, miközben a szovjet gőzhenger Magyarország felé gördült; aki túlélt tucatnyi rohamot, miközben zászlóalja többször „elfogyott” körülötte, s több száz honvédből csak egyszerű fakeresztek maradtak. És aki még azt is túlélte, hogy az 1956-os forradalmat követően meginduló „revízióban” mint hajdani horthysta tiszt bűnösnek találtassék: katonai dokumentumait, kéziratait, térképeit elkobozzák, lefokozzák honvéddé, 1966-ban börtönbe csukják „izgatás” miatt, és szabadulása után segédmunkásként foglalkoztassák egészen nyugdíjazásáig. Csak 1991-ben kapta vissza tartalékos főhadnagyi rendfokozatát, miután Für Lajos honvédelmi miniszter hatályon kívül helyezte a törvénysértő lefokozási parancsot. 2006-ban, 89 évesen fejeződött be „mozgalmas, tartalmas, büszkén vállalható életútja”, amint a kötet zárszava fogalmaz.
A Tűzözön Kékkői főhadnagy háborús regénye. E regény azonban nem irodalmi fikció: legjelentősebb hősei 1944 szeptemberétől a tordai, a szindi és más környékbeli magyar templomok kertjében nyugszanak. Vagy valahol a szántóföldek mélyén, jelöletlen tömegsírba hányva. A tordai csata hősei a második világháborús magyar honvédség utolsó jelentősebb sikerét harcolták ki, amikor – német közreműködéssel – elfoglalták a dél-erdélyi Tordát és körzetét, majd csaknem egy hónapon át tartották a döntő túlerőben lévő szovjet és román csapatok ellen. Kékkői részese volt ezeknek a támadó és védelmi harcoknak, amelyek során több mint 2500 magyar katona veszett oda. Hogy a náci Németország agóniájának meghosszabbítása hogyan lehet hőstett?
Mint a kéziratot sajtó alá rendező és igen tartalmas jegyzetekkel, tanulmányokkal ellátó Illésfalvi Péter és Maruzs Roland fogalmaz: „Vesztes háborúban is meg lehet találni a helytállás és a kitartás példaképeit, és »rossz« oldalon állva is lehet igaz ügyért harcolni. […] A könyvet […] ajánljuk azon honfitársainkra emlékezve, akik – noha később sokféle jelzőt aggattak rájuk igaztalanul – nem voltak ideológiák rabjai, »csak« megtették a legtöbbet, amit hazájukért ott és akkor tehettek.” Ezek a honfitársaink, többnyire az első világháború vagy Trianon éveiben született fiatalemberek fekszenek a szindi templomkertben is. Hogy milyen kegyetlenséggel folytak a harcok a régi magyar város, Torda védelmében, arról tanúskodik Kékkői László évtizedekig rejtegetett, most végre megjelent könyve. No meg a feledésbe merülő tény, hogy 1944 őszén a Szind unitárius paplakában ápolt súlyos sebesülteket, a tordai csata katonáit, hadifogoly magyar honvédeket a behatoló szovjetek egyszerűen kilökdösték az útra, majd harckocsikkal eltaposták őket.
Magyar Nemzet

2015. május 11.

KISEBBSÉGBEN: Gondolatok a moldvai csángók nemzeti identitásáról
Kik vagytok, csángók? Kik vagytok? Csángók?
Bár a hetvenes években annak a kérdésnek a megválaszolása is problémát okozhatott egy egyetemre felvételiző diáknak, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek,[1] mintha a csángókkal ma sem tudna mit kezdeni a mindenkori magyar közgondolkodás – akár a trianoni Magyarországon, akár a Székelyföldön. Írásomban a csángók identitásával kapcsolatos kutatások, tanulmányok megállapításai alapján igyekszem néhány szempontot, gondolatot megfogalmazni a „csángókérdésről”.
Elcsángált magyarok vagy csángósított románok?
A csángók eredetére többféle elmélet született. A legvalószínűbb és a magyar tudományos közmegegyezés szerinti változat arról szól, hogy a Moldvában élő, csángó névvel illetett népcsoportok ősei a Kárpátok másik oldaláról (tehát nyugatról) áttelepült, magyarul beszélő emberek voltak, ám az idők folyamán kultúrájukra, nyelvükre és szokásaikra hatással volt az őket (falvaikat) körülvevő román közeg. Egy másik, a román közgondolkodásban szinte kizárólagossá vált teória szerint viszont a csángók elmagyarosodott románok (a legelterjedtebb nézet szerint még a Kárpátokon innen – részint „természetes” módon, részint kényszer hatására – elmagyarosodtak, de sokat megőriztek román szokásaikból, majd – talán épp a magyar elnyomást el nem bírván viselni – települtek át Moldvába).
Alapvetően négy különböző népcsoportot illetünk a csángó megjelöléssel. Egyrészt a Brassó környékén, a Barcaságban élő, ún. „hétfalusi” csángókat. Ők székely származásúak, a 14. században szegődtek a brassói szászok jobbágyaivá, lutheránus hitre tértek, de nyelvüket és hagyományaikat megtartották. Másrészt a történelmi Csík vármegye keleti részén, a Tatros völgyében élnek a gyimesi csángók, akik a korábban Moldvába menekült, illetve az Erdélyben maradt székelyektől eredeztethetők. Ők többségükben a 18. század óta élnek ezen a területen. Dévai csángók alatt is egy székely néptöredéket értünk, mely csoport tagjai az 1880-as években Bukovinából települtek Déva vidékére. Ők magukat csángónak vallják (míg más bukovinai székely csoportok a székely megjelölést alkalmazzák magukra, a csángó „besorolást” pedig elvetik). Végül a legnagyobb csángó népcsoportot a moldvai csángók jelentik.[2]
Lükő Gábor nyomán a néprajztudomány a moldvai csángókon belül további három csoportot különböztet meg: az északi csángókat (Románvásártól északra élnek, többségük nyelvileg mostanra elrománosodott); a déli csángókat (Bákótól délre), valamint a legnagyobb csoportot, a székely eredetű székelyes csángókat (ők a Tatros, a Tázló és a Szeret folyók valamint mellékpatakjaik völgyeiben élnek).[3]
A moldvai magyarok létezését még a hivatalos, nacionalista román statisztika sem tudta teljesen eltagadni (bár mint említettem, őket is román eredetűnek igyekezett beállítani). Az 1930-as román adatok szerint akkor csaknem huszonnégyezer magyar anyanyelvű ember élt Moldvában, ebből valamivel több, mint húszezer volt – szerintük – magyar nemzetiségű.[4] Ezek nyilvánvalóan erősen kozmetikázott adatok voltak, ám a kommunizmus, majd nacionálkommunizmus időszakában még az erőszakos asszimilációnál is sikeresebbnek bizonyultak a statisztikusok a csángómagyarok „eltüntetésében”.
A második világháborút követő években – amikor például a Kárpátokon innen magyar autonóm tartomány alakulhatott – a moldvai csángóság életében is bíztató szakasz következett. A csángókat a román állami vezetés részéről is a magyar nemzetiség részének kezdték tekinteni, az iskolákban magyar nyelvű tagozatok indultak, és a toleráns hozzáállás iránti reményt táplálta, hogy Bákóban magyar nyelvű tanítóképző létesülhetett. A templomokban sem volt ritka a magyar szó. A magyarok érdekvédelmi és politikai szervezete, a Magyar Népi Szövetség a csángó falvakban irodát is nyithatott. Ám pár év elteltével annál kiábrándítóbb lett a folytatás. Az l950-es évek közepétől erőszakos asszimilációs intézkedések kezdődtek. Valamennyi magyar iskolát és óvodát bezárták, de még a templomokban is tilos volt az „ördög nyelvén” beszélni. A magyar öntudatú csángókat üldözték, s nemcsak a magyarországi, de az erdélyi magyarokkal való kapcsolattartásukat is büntették.[5]
Az asszimiláció és üldözés nem múlt el nyomtalanul: az 1950-es években a Magyar Népi Szövetség becslései szerint 60 ezer volt a moldvai magyarok lélekszáma, azonban a hivatalos összeírás ekkor alig több mint 17 ezer magyarról szólt (1956). 1966-ban 8 ezer 300-ra, 1977-ben 4 ezer 200-ra, míg 1992-ben összesen 2165-re tették a moldvai magyarság létszámát,[6] ami nyilvánvaló képtelenség.
A moldvai csángók ügyében is új fejleményeket hozott a rendszerváltás. Ők is érdekvédelmi szervezeteket alakítottak, magyar nyelvű újság alapítását és magyar nyelvű vallásgyakorlás, oktatás lehetőségét kezdeményezték. Ezen a téren ugyanakkor meg kell küzdeniük az állami és helyi szervek, illetve papság elutasító magatartásával.[7]
Ma már a határok átjárhatók, a tudományos módszerek finomodtak, elvileg mindenkihez egyenként be lehet kopogtatni, és meg lehet vizsgálni, milyen nyelven ért vagy beszél, s meg lehet kérdezni tőle, milyen nyelvi, etnikai, illetve nemzeti közösséghez tartozónak érzi magát. Mégis – továbbra is – a legnagyobb vitát kiváltó kérdés, hogy hányan is vannak a – magyarul beszélő, illetve a magyart anyanyelvként használó – csángók. A csángó-vita igazi (nem tudományos!) tétje ugyanis mind magyar, mind román részről ez: ők magyarul beszélnek-e egyáltalán, és ők magyarok-e egyáltalán. Szinte általános magyar vélemény szerint teljesen egyértelmű, hogy – hacsak nem történt teljes nyelvváltás – a magyar nyelv egy archaikus formájáról, illetve dialektusáról van szó (akkor is, ha ez keveredik például a modern kor román nyelvből átvett kifejezéskészletével).
Nincs ugyanakkor teljes konszenzus e tekintetben a magyar nyelvészek között. A „nem románul beszélő” csángók nyelvét a magyar nyelvészek döntő többsége magyar nyelvi rendszerként kezeli ugyan, de mindenekelőtt Sándor Klára szakmai álláspontja szerint a csángó nem magyar nyelvjárás, hanem önálló nyelv. Ha ez a vélemény általánosan elfogadottá válna, a magyar (irodalmi) nyelv csángók körében történő oktatásának jog- és célszerűsége is megkérdőjeleződhetne.[8]
A román többségi álláspont szerint külön kell választani a nyelvet és az identitást, így például ha valaki magyarul beszél, még nem feltétlenül magyar; aki csángó, és nem románul szólal meg, még nem feltétlenül magyarul beszél. Első hallásra ennél is megdöbbentőbb számunkra, hogy amint látni fogjuk, a csángók többsége – legalábbis látszólag – mintha a románok álláspontját osztaná ebben a kérdésben.
Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994 és 96 között végzett kutatása szerint Moldvában – 83 településen – mintegy 60 ezerre tehető azon katolikus csángók száma, akik valamilyen mértékben ismerték, beszélték a magyar valamely tájnyelvi változatát, de az (álláspontja szerint magyar származású) katolikus csángók többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Az azóta eltelt másfél—két évtizedben a helyzet – nem túl meglepő módon – csak romlott. A moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Szucsáva megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 ezer fő volt. Tánczos Vilmos 2008 és 2010 között végzett újabb kutatásai szerint a feltételezhetően magyar eredetű katolikus csángó népesség említett létszámából mindössze 21 százalék, azaz már csak 48 ezer 700 fő beszéli valamilyen szinten a helyi magyar tájnyelvet. Ezek közül anyanyelvi szinten 26 ezer fő (11%), míg „második nyelvként” 22 ezer 700 ember (10%) beszél magyarul Moldvában. Ha ezt kiegészítjük az asszimiláció előrehaladott fokára eljutott, már csak passzív nyelvismerettel rendelkezőkkel (15 ezer fő, 6%), akkor azt kapjuk, hogy nyelvileg teljesen elrománosodott a csángók csaknem háromnegyede (73 százalék), ami több mint 168 ezer személyt jelent.[9]
A 2011-es román népszámlálás persze nem tükrözi ezt a helyzetet, a hivatalos statisztika szerint a legtöbb magyar Bákó megyében él, itt 0,7 százalék a magyarság aránya (4200 fő) és 0,1 százalék a csángóké (829 lélek),[10] ami bár valamivel több, mint amit korábban „mértek”, de nyilván messze van az igazságtól.
Csángó identitás – csángók identitása
A történelmi-földrajzi-kulturális különbözőség miatt kijelenthető, hogy egységes csángó identitás nem létezik, pontosabban: az általunk csángónak nevezett / gondolt (minősített?) személyeknek nincs egységes (etnikai, nyelvi, társadalmi stb.) csoporttudata. Voltaképpen, amikor a csángókérdést magyar szemmel vizsgáljuk, és azokat vesszük számba, akik – meggyőződésünk szerint – magyar nemzeti, nyelvi, kulturális gyökerekkel rendelkeznek, a római katolikus vallást mint jellemzőt hívjuk segítségül. Azaz: (magyar származású) csángó az, aki római katolikus vallású, míg a (román eredetű) román népesség a görögkeleti (ortodox) hitet vallja.
Külföldről (nem Romániából) nézve a kérdés korántsem egyszerű. Ezt mutatja a román—magyar csángóvita európai tanácsi „lezárása”, amely természetesen nem tett véglegesen pontot az ügy végére, különösen mivel egyik fél (román és magyar) sem lehetett maradéktalanul elégedett az ET 2001-ben elfogadott jelentésével, illetve ajánlásával, hiszen a dokumentum sem magyarnak, sem románnak „nem mondta ki” a csángókat. Az ET-ajánlás a következőket tartalmazta:
1. Biztosítani kell az anyanyelven történő oktatás lehetőségét a román alkotmánynak és az oktatási törvénynek megfelelően. Ezzel párhuzamosan osztálytermeket kell biztosítani a helyi oktatási intézményekben, valamint a falvakban a csángó nyelvet oktató tanárokat fizetésben kell részesíteni.
2. A csángó szülőket tájékoztatni kell a román oktatási törvényről és felvilágosítást adni részükre a nyelvekre vonatkozó rendelkezések alkalmazásának módjairól.
3. Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.
4. Valamennyi csángó szervezet kapjon hivatalos elismerést és támogatást. Különös figyelmet kell fordítani a csángó kisebbség szabályszerű összeírására a következő hivatalos népszámlálás alkalmával.
5. Fejleszteni szükséges a modern tömegkommunikációs eszközökhöz való hozzájutást. A csángó szervezeteket részesítsék pénzügyi támogatásban a rendelkezésre álló alapok mértékében, hogy segítséget kapjanak saját identitásuk aktív kifejezéséhez (különös tekintettel egyhavonta megjelenő folyóiratra, illetve egy helyi rádióállomás működtetésére).
6. Speciális programokat kell kidolgozni a csángó kultúra támogatása érdekében, a kisebbségek megismerését és tiszteletben tartását célzó programok keretében. Nemzetközi tanácskozásokra és szakértői találkozókra van szükség a csángók kultúrájának tanulmányozása érdekében.
7. Tájékoztatási kampányt kell indítani Romániában, amely bemutatja a csángó kultúrát, valamint a többség és a kisebbségek közötti együttműködés előnyeit.
8. Megfelelő leírást kell készíteni a csángók nyelvi és néprajzi sajátosságairól.
9. Szükséges a térség gazdasági megújulásának elősegítése, például kis- és középvállalkozások létesítésével a csángó falvakban.[11]
A csángókkal foglalkozó (magyar) szakirodalomban alapvető álláspont, hogy a moldvai csángó népcsoportnál a 19. századi értelemben vett polgári nemzetté válás folyamata nem történt meg. Bár az sem állítható, hogy a csángónak nevezett népcsoport minden tagjára jellemző a prenacionális közösségi identitás (hiszen az évszázadok alatt azért hozzájuk is eljuthatott a román, illetve magyar nemzeti gondolat), a többségükre ez ímindenképpen igaznak mondható.[12]
A moldvai csángó ember közösségi identitásának első számú és legfontosabb eleme a római katolikus hit. (Mi magunk is elsősorban a római katolikusok száma alapján tudunk a magyar eredetű népességre következtetni.) Ebben az identitásértelmezésben a vallás a csángókat meg is különbözteti az általuk ma is oláhoknak nevezett népességtől, akik tehát ortodox vallásúak. Itt jön az újabb probléma: az identitás második eleme ugyanis az államhoz tartozás. Azt minden csángó tudja, hogy jelenleg Románia területén él, vagyis állampolgársága tekintetében román. A román szó tehát – ebben az értelemben – az államhoz (mint nagy, jogokkal és kötelezettséggel járó közösséghez) tartozást jelöli, és ilyen szempontból – prenacionális felfogásban – nem azonos az (etnikai, kulturális, vallási identitástartalmat hordozó) oláh megjelöléssel. Mindezt „tetézi” a román nacionalista felfogásban „nevelt” helyi római katolikus papság által másfél évszázada terjesztett hibás etimológia. E szerint a „romano catolic” („római katolikus”) és a „român catolic” (román katolikus) gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Ez utóbbi „érv” általános érvénnyel határozza meg a csángók identitását. „Romániában élek, egyszersmind román katolikus vagyok” – ilyen egyszerűen is összefoglalható a moldvai csángók jelentős részének önazonosság-tudata még akkor is, ha – mint láthatjuk – ők ezt máshogy értelmezik, mint mi.[13]
Ide kapcsolódik a (lehetséges) csángó identitást vizsgáló Simon Boglárka megállapítása: „Bár vallási hovatartozásuk a csoportszolidaritás legerősebb komponensét jelenti, ez nem kapcsolódik össze az etnikai határképzés nyelvi vonatkozásaival, amely a kettős elhatárolódás és kettős azonosulás pólusai között ingadozik, s legfőbb lényegét e köztesség (a mindkét helyre, de sehova sem tartozás) felismerése képezi, illetve annak a folyamatos tudatosítása, hogy kétnyelvűségük kettős nyelvi hátránnyal jár együtt – habár románul és magyarul is tudnak, egyik nyelvet sem beszelik olyan jól, ahogyan azt (szerintük) a valódi románok és magyarok teszik.”[14] A kutató a Bákó megyei település, Frumósza (Frumoasa) „csángó” lakosságát vizsgálta – a faluban egyaránt élnek katolikus csángók és ortodox románok, és arányuk is kiegyensúlyozott.
Az itt szerzett tapasztalatokat persze nem lehet teljes egészében „rávetíteni” sem a kizárólag magyar nyelvű lakossággal rendelkező csángó falvakban élők, sem pedig a már más településen élő, románul beszélő katolikus vallású emberek önazonosság-tudatára, mégis sokat elmond a csángók identitás-dilemmájáról. A román elemekkel kevert csángó nyelvhasználat ugyanis nyelvi kisebbrendűséget eredményezhet a standard magyar nyelvet beszélőkkel (vagy akár a székelyekkel) szemben (ami miatt velük a kommunikációs probléma kiküszöbölésére vagy a kigúnyolás elkerülésére eleve románul beszélnek), miközben helyi szinten is évtizedeken át érezhető volt a nyomás mind egyházi, mind állami és helyhatsági részről a (nyelvi) románosítás irányába. Ám mivel nyelvi kisebbrendűség a románokkal szemben is felmerülhetett, miközben a közösségen kívüli moldvai érvényesülés útja a román nyelv elsajátítása volt, lehetséges túlélési stratégiaként jelentkezhetett a nyelvváltás: az egymás között „csángóul” beszélő szülők gyermekeikhez románul szóltak, s ők az iskolában is értelemszerűen románul tanultak. Ha „el is hallották” szüleiktől a csángó(magyar) nyelvet, ha valamilyen szinten maguktól el is sajátították azt, anyanyelvüknek már a román számított. Persze a rendszerváltás után, s különösen az elmúlt egy-másfél évtizedben ellentétes előjelű folyamat is megindult (erről a későbbiekben részletesen is szólok), Simon Boglárka szerint a frumószai katolikusok „csángóságának” lényegét „egy köztes, kevert, »se nem román, se nem magyar« identitás jelenti, amely a saját csoport és a »mások« interakciói során” alakul, illetve változik”.[15] Általában is elmondhatjuk, hogy ha az identitásválasztást az „anyanyelvi tudatra” szűkítenénk, akkor sem jutunk előrébb a csángók identitásának meghatározásához. Biztosan létezik magyar, román és csángó anyanyelvi tudat is az általunk csángónak nevezett népességen belül[16], de a kettős vagy többes nyelvi identitás (magyar—román—csángó különböző kombinációi) sem valóságtól elrugaszkodott lehetőséget jelentenek.
Ha a nyelvi szempontokon túl a csángók tágabban értelmezett (etnikai) identitását vizsgáljuk, és a lehetséges „csángó identitással” kezdjük, akkor sem feltétlenül ugyanazt érti mindenki alatta. Egyrészt a csángó identitás létezhet a „prenacionális” (már részletezett) formában, másrészt megjelent a csángó nemzeti identitás is. Még arra is van példa – ha ez nem is tömegesen fordul elő –, hogy románul beszélő fiatalok megpróbálják „felfedezni” őseik szokásait, hagyományát, így valamilyen szinten (újra) vállalják csángó gyökereiket, egyfajta „másodlagos önazonosság-tudatként”. És természetesen arról a – számunkra, magyarországi magyarok számára – legkézenfekvőbbnek tűnő eshetőségről se feledkezzünk meg, hogy valaki elsősorban a magyar nemzethez tartozónak érzi és vallja magát, és e kereten belül értelmezi csángó mivoltát.[17]
A magyar szempont
A romániai magyar szervezetek és értelmiség, nemkülönben magyarországi civil szervezetek és a magyar állam – magyar szemszögből teljesen érthető módon – igyekezett és igyekszik tenni a csángómagyar kultúra védelmében, a nyelv megőrzéséért, a magyar identitás tudatosításáért, kialakításáért, megtartásáért. A rendszerváltást követő évek suta próbálkozásai után az utóbbi évtizedben professzionálisabb és eredményesebb kísérletek történtek ezen a téren. Például a Bákó megyei tanfelügyelőség beadta derekát: a már említett Frumószán a szülők – többéves sikertelen próbálkozás után – végül elfogadta kérvényeket, így 2003 szeptemberétől a frumószai iskolában egy – különböző életkorú gyermekekből álló, összevont – „osztály” heti három órában kezdhetett magyarul tanulni. Emellett tovább folytatódott a magyar nyelvoktatás korábbi, nem iskolarendszerű formája is: a tanár házában hét közben a magyar standard nyelvváltozat elsajátítására kaptak lehetőséget a nebulók szóban és írásban. De Nyisztor Ilona népdalénekes vezetésével a helyi csángó folklórt is új életre keltették. S harmadik lehetőségként – ahogyan a megelőző években – ezután is megmaradt a gyerekek Székelyföld iskoláiba irányuló migrációjának és ottani nyelvtanulásának lehetősége. Frumósza egyébként – minden vita és probléma ellenére – a bíztató kezdetek után továbbra is eredményes a csángó gyermekek oktatásában: tavaly már heti 18 órában 88 gyermek tanult magyarul az iskolában.[18]
Legutóbb a Teleki Alapítvány megbízásából Papp Z. Attila, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének igazgatója vezetésével folyt olyan tudományos kutatás, mely a szórványmagyar – benne a csángó – oktatás hatékonyságát vizsgálta. A kutatásból kiderül, hogy a Csángó Oktatási Program keretében a 2012/2013-as tanévben 26 helyszínen folyt magyar oktatás. Külön örvendetes, hogy ebből 18 esetben állami iskolában, fakultatív órák keretében, önálló tantárgyként tanulták a csángó gyerekek a magyar nyelvet. Iskolán kívül 1700–1800, az állami oktatási rendszer keretein belül pedig mintegy 1050 gyermek tanult magyarul.[19]
Csángó vagy (?) magyar (vagy…)?
A csángók jeles kutatója, Tánczos Vilmos a közelmúltban borús képet festett a csángó jövőről:
„A generációk nyelvtudása között (…) nagyok a különbségek, de (…) pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban. A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.”[20]
A már idézett frumószai katolikusok csángó „identitásának” bonyolultsága, egyben bizonytalansága jól tükrözi a csángók elmúlt száz évének hasonló dilemmáit. Magyar? Román? Csángó? Köztesség? Kevertség? Mintha maguk sem tudnák, és fenntartják az identitás felülírásának bármikor alkalmazható lehetőségét.[21] Hiábavalóak tehát a magyar anyanyelv és a hagyományok? Sok esetben – legalábbis az identitás megvallásakor – úgy tűnik, igen: a román nyelven folyó mise, a román államhoz való ösztönös lojalitás következtében valamint a modern nemzettudat hiánya folytán önként vallja magát románnak még az is, aki egyébként tiltakozik az ellen, hogy ő oláh lenne…
„A moldvai csángók között különböző – de nem egyforma intenzitással érvényesülő – nemzeti ideológiák harca zajlik. Ezek egy része a román, más része a magyar nemzetbe igyekszik a csángó etnikai közösséget beépíteni, de vannak olyan „nemzet utáni” (posztnemzeti) ideológiák is, amelyek az önálló csángó etnikai identitás megerősítését szorgalmazzák. A fenti fogalmi bizonytalanságok és esetlegességek miatt a hivatalos népszámlálási eredmények nem alkalmasak arra, hogy akár az anyanyelv, akár az etnikai identitás vonatkozásában jogalapot vagy tényalapot jelentsenek a moldvai csángókra vonatkozó cselekvési programok kidolgozásához és vélekedések megfogalmazásához egyetlen olyan területen sem, amely a népcsoport etnokulturális sajátosságaival kapcsolatos” – állapítja meg a sokat idézett Tánczos Vilmos egy tanulmányában.[22]
Magyar szívvel és magyar szemmel vizsgálva a csángó-ügyet mindehhez hozzátehetjük: nem lehet kérdés, hogy támogatni kell anyanyelvi oktatásukat éppúgy, mint hagyományaik, kultúrájuk megőrzését. És talán lehetünk annyira önzők, hogy – ha tehetjük – segítsük elő, hogy a csángómagyar identitás megerősödjön, illetve tudatosodjon mindazokban, akik – mert ezt mi magyar szemmel és magyar szívvel tudjuk – mind nyelvileg, mind kultúrájukat és tradícióik jelentős részét tekintve a magyar nemzethez tartoznak.
Haág Zalán a Pécsi Tudományegyetem Politikatudományi Doktori Iskolájának hallgatója.
[1] Für Lajos: Milyen nyelven beszélnek a székelyek? Tiszatáj, 1972. 8. sz., 57-66.
[2] Halász Péter: A moldvai csángó magyarok. Tudósítás a külső magyarokról, Rubicon, 1990/6, https://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_moldvai_csango_magyarok_tudositas_a_kulso_magyarokrol/ (letöltés ideje: 2015. 04. 10.)
[3] Uo.
[4] Uo.
[5] Diószegi László: A moldvai csángók története és jelene 3., www.csango.hu/download/dioszegi-tanulmany.doc (letöltés ideje: 2015. 04. 06.)
[6] Diószegi 1.
[7] Diószegi 3.
[8] Pusztay János: A madárnyelvű nép: a csángók, Magyar Szemle XXI. évf. 11-12. sz., 2012. december, https://www.magyarszemle.hu/volume/2012_6 (letöltés ideje: 2015. 04. 20.)
[9] Bakk-Dávid Tímea: Intenzív nyelvcsere. 43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban (interjú Tánczos Vilmossal), Transindex, 2011. március 15., https://itthon.transindex.ro/?cikk=13851 (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)
[10] Forrás: Wikipédia, https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1k%C3%B3_megye (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)
[11] ET 1521/2001-es ajánlás
https://assembly.coe.int/Main.asp?link=/Documents/AdoptedText/ta01/EREC1521.htm (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)
[12] Tánczos Vilmos: „Hát mondja meg kend, hogy én mi vagyok!” A csángó nyelvi identitás tényezői: helyzetjelentés a 2011. évi népszámlálás kapcsán, 83-84.
https://www.prominoritate.hu/folyoiratok/2012/ProMino12-3-06-Tanczos.pdf (letöltés ideje: 2015. 04. 17.)
[13] Tánczos 83-90.
[14] Simon Boglárka: Hogyan „boldogulnak” a csángók? Az identitás kinyilvánításának versus elrejtésének stratégiái egy moldvai közösségben. Erdélyi Társadalom, 3. évf. 1. sz., 2005, 12-13. https://erdelyitarsadalom.adatbank.transindex.ro/pdfdok/et5_2k5_1_tanulmany_1_1.pdf (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)
[15] Simon 25.
[16] Pusztay.
[17] Tánczos 92-99.
[18] Simon 21. és Merre tovább, csángó oktatási program?, ErdélyMa.hu, 2014. augusztus 29., https://erdely.ma/oktatas.php?id=171373&cim=merre_tovabb_csango_oktatasi_program (letöltés ideje: 2015. 04. 20.)
[19] Ezek a csángó oktatási program buktatói, MagyarSzóOnline, 2014. január 22., https://www.maszol.ro/index.php/hatter/23833-ezek-a-csango-oktatasi-program-buktatoi (letöltés ideje: 2015. 04. 20.)
[20] Bakk-Dávid Tímea: Intenzív nyelvcsere. 43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban (interjú Tánczos Vilmossal), Transindex, 2011. március 15., https://itthon.transindex.ro/?cikk=13851 (letöltés ideje: 2015. 04. 15.)
[21] Simon 14.
[22] Tánczos 110-111.
maszol.ro

2015. szeptember 19.

Domonkos László: Az ördög kútja
REVÍZIÓ – Hetvenöt éve került vissza Magyarországhoz Észak-Erdély
A magyarul értő milliók 17 óra 20 perckor értesülhettek a hírről a rádióból. Kozma Miklós, a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió elnök-igazgatója jelentette be a bécsi Belvedere aranytermében délután három órakor nyilvánosságra hozott döntést.
„Kedves Magyar Hallgatóim! Kedves Idegen Nyelvű Testvérek! Elfogódva, reszkető szívvel és mélységesen meghatva, azt mondhatnám, előkészületek nélkül közlöm a Magyar Rádió mikrofonján keresztül a történelem kerekének egyik legújabb fordulását. […] Az Úristen igazságossága, a történelem logikája, a magyar nemzet kitartása – amely egy tál lencséért a legnehezebb órákban, hónapokban, esztendőkben sem adta el a jövőt – és a magyar kormányok egyenes vonalú, kitűnő politikája megérni engedte azt, hogy ma majdnem ötvenezer négyzetkilométernyi, a régi Magyarországhoz tartozó terület nagyszámú lakossal rövid időn belül visszatér az anyaországhoz. Meghatott szívvel jelentem be ezt a történelmi tényt, és meghatott szívvel gondolok és gondol az egész magyarság mindazokra, akiknek érdeméből egy új, igazságosabb helyzet előállott. Meghatott szívvel gondolunk azokra, akik húsz esztendő alatt odakint, a csonka határon túl vérükkel és könnyeikkel segítettek a magyar feltámadáshoz. […] Kedves Hallgatóim! Hallgassák meg az új határt, amelyet a rádió nagy vonalakban abban a percben, amidőn Bécsből az első közlés megérkezett, már világgá szórt, de amelynek pontos vonalát most be fogom diktálni, és még egyszer el fogom ismételni, hogy idejük legyen elővenni a térképet, és arra berajzolni azt az új határt, amelyért húsz esztendeig éltünk, dolgoztunk, harcoltunk és szenvedtünk. […] Most egy percre álljon le minden munka, és egy imával teljes csöndes gondolattal köszönjük meg a Magyarok Istenének, hogy megértük a mai órát!”
Ezután egyperces adásszünet következett, majd felhangzott a Szózat. 1940. augusztus 30. volt.
Egy 35 éves hallgatóhoz a Balaton partján érnek el a rádióelnök-igazgató mondatai. A gyermekkorát Kolozsvárott töltő, Cs. Szabó László néven publikáló írástudó úgy emlékezik: „…délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a miénk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet! Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegő, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. […] Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. […] Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfa kereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír a szívemig ért.”
Összesen 43 541 négyzetkilométer, 2,633 millió lakos. Az egész Székelyföld, Kolozsvár és környéke, Kalotaszeg legnagyobb része, a történelmi Partium, Beszterce-Naszód, Szilágy, Szolnok-Doboka, Máramaros megyék, Nagyvárad és környéke, Szatmárnémeti és Szatmár megye. A román csapatok 14 nap alatt kötelesek kiüríteni ezt a területet. A magyar egységek és hatóságok bevonulása 1940. szeptember 5-én reggel 7 órakor kezdődhet meg. Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-i dátummal Gödöllőn bocsátja ki hadparancsát.
„Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadítást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti-Kárpátok gerincéig!” Feljegyzik: legelsőként Csenger térségében Király Béla főhadnagy lép a trianoni határ túloldalán a visszatért földre…
A bevonuló csapatok Nagyváradtól Háromszék délkeleti csücskéig tomboló lelkesedésben, megrázó és megható jelenetek közepette, virágszőnyegen vonulnak be a visszatért észak-erdélyi falvakba és városokba. Kós Károly így írja le azokat a mámoros napokat: „Zászló és zászló mindenütt, és tenger zöld ág, virág az erkélyeken, a nyitott ablakokban és az emberek kezében. Az egész piac egyetlen hullámzó, zsibongó, mosolygó vidám embertenger. S az ősz eleji nap is vidáman süt az Égből le reánk. Azután egyszer csak jöttek, akiket vártunk: én és mindenki és a város és az egész Erdély. A piacra hallottam a zúgást, amely előttük járt, mint a zivatar előtt a szél. Sebesen jött és nőtt, erősödött orkánná ez a zúgás. És itt volt. A piacon. És láttuk és láttam őket, az első magyar századot. Láttam és mindenki látta őket, és virágokkal borította őket, és ölelte őket, és végigsimogatta őket, ahogy elhaladtak ott mellettünk. És mindenki kiáltott és ordított. És a levegő reszketett attól a rettenetes hangorkántól, amelyben benne jajgatott minden kín, amit huszonkét esztendő óta belefojtottak millió emberbe, és minden öröm, ami huszonkét esztendő óta várta a maga felszabadulását. És minden imádság és minden átok ott ordított tombolva, mámorosan, részegen és szerelmes önkívületben. Ott állottam az utcán én is: százezer magyar embertestvérem között egy. És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük, és szememből csorgott a könny, mint százezer testvérem szeméből.” Tamási Áron pedig a rádióban beszél a hazatért Ábelről: „Nemcsak a Hargita tért vissza, hanem maga Ábel is visszatért. Azután eszébe jutott neki, hogy számadást csináljon: vajon minden terület visszatért-e a magyar hazához, olyan területek, amelyen ő járt. Akkor eszébe jutott, hogy Amerika se tért vissza, de Dél-Erdély különösen nem tért vissza. Akkor azt gondolta, hogy Amerikát nem bánjuk még, de Dél-Erdélyt, azt semmi esetre, soha nem fogjuk hagyni. Tovább gondolkozott, s az jutott eszébe, hogy Surgyélánt fel fogja keresni, akivel együtt szenvedett a Hargitán, és meg fogja neki mondani, hogy most már ide, Észak-Erdélybe a magyarok bejöttek, s őt fel akarják kérni arra, hogy […] menjen el Dél-Erdélybe, és mondja meg ottan a románoknak, hogy térjenek vissza a magyar impérium alá, mert ott nem lesz nekik rossz dolguk: hiszen az igazságot is meg lehet szokni.”
Bánffy Miklós a Romániai Magyar Népközösség elnökeként szeptember 2-án az alábbi nyilatkozatot teszi közzé: „Adjuk bizonyítékát ebben a történelmi órában annak, hogy mi, magyarok mindenütt és minden körülmények között meg tudjuk őrizni azt a férfias fegyelmet és magyar méltóságérzést, amelyről mindenkor tanúbizonyságot tettünk! Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély! Csak így maradunk méltók Erdély földjéhez.”
A román és a szász lakosság (42,7, illetve 3,6 százalék) csendben, viszonylag passzívan fogadja és viseli a magyar örömünnepet. Mindössze két Szilágy megyei községben, a később – nem csekély mértékben a magyarellenes román propaganda hatására – közismertté lett Ippen és Ördögkúton történtek halálos áldozatokkal járó atrocitások. Amelyekkel kapcsolatban alighanem az eseményeket feldolgozó, 2007-ben elhunyt nagyszerű erdélyi riporter-szociográfusnak, Beke Györgynek kell igazat adnunk: „A korabeli hadijelentések arról szólnak, hogy tűzpárbaj alakult ki a román franktirőrök, lesből tüzelő gerillák és a magyar csapatok között, ennek során huszonnégy honvéd elesett, a magyar csapatok pedig megtorolták hátbatámadásukat (Ördögkút, Szilágyipp).” Az ördög kútját persze ennél jóval mélyebbre ásták: román emlékművek, „elemzések”, tanulmányok sora szól máig „a fasiszta Horthy-csapatok mészárlásairól”.
A második bécsi döntés következtében létrejött, azóta is „kis magyar világként” emlegetett négyesztendős magyar államhatalom Észak-Erdélyben felbecsülhetetlen jelentőségű volt az akkoriban 1,3 milliós magyar közösség számára. Nemcsak a többek között Beke György által is kifejtett gazdasági, szellemi-kulturális és lélektani hatások, hanem az általános felszabadultság, bizakodás és társadalmi-élettani reneszánsz hét és fél évtizednyi erőt adó tényezőinek szempontjából is. Látványosan igazolva Für Lajos 2000-ben leírt tételét: az államjogi értelemben is az anyanemzethez tartozás képes megnyugtatóan garantálni egy-egy nemzetrész megmaradását, önazonosságának szabad, maradéktalan érvényesítését. És végül, de távolról sem utolsósorban: a 75 esztendővel ezelőtti eseménysor – a többi visszacsatolással együtt – meghozta az egyetemes magyarságnak azt, amiben a huszadik század során még egyszer, 1956 varázslatos napjaiban lehetett része: azt, amit legújabb kori történelme során oly fájdalmasan hiányolnia kellett: a siker élményét. Hogy e sikernek mi volt az ára, az már más lapra tartozik.
Magyar Idők (Budapest)



lapozás: 1-30 | 31-58




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998