udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 227 találat lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 | 211-227
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Farkas Árpád

2012. november 30.

Új sorozat: Székely Könyvtár (Megjelent)
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával.
Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székelymagyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák
Mikes Kelemen: Törökországi levelek
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Bözödi György: Székely bánja
Kányádi Sándor: Válogatott versek
Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae
Benedek Elek: Székely népmesék
Farkas Árpád: Válogatott versek
Tamási Áron: Ábel az országban
Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések
A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 8.

Megjelent
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával.
Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székelymagyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák
Mikes Kelemen: Törökországi levelek
Tamási Áron: Ábel a rengetegben
Bözödi György: Székely bánja Kányádi Sándor: Válogatott versek Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae Benedek Elek: Székely népmesék Farkas Árpád: Válogatott versek Tamási Áron: Ábel az országban Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. december 12.

Ember a Bolyai téren
A magyarság érdekében hivatástudattal végzett munkásságáért kapott Julianus- díjat szombaton öt személyiség Csíkszeredában. Ahmet Aygün, a törökországi Rodostó (Tekirdag) polgármestere Beder Tibortól, a díjat adományozó Julianus Alapítvány elnökétől vette át az elismerést. A díjazottat a rodostói II. Rákóczi Ferenc múzeum igazgatója méltatta. Mint mondta, Aygün mandátuma alatt kopjafát, székely kaput emeltek a bujdosó fejedelem és kísérete emlékére, 2007 nyarán pedig szobrot állítottak a török nyomdászat megteremtője, a székelyföldi születésű Ibrahim Müteferrika tiszteletére.  Farkas Árpád József Attila-díjas költő, a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap főszerkesztője, Farkas Ernő marosvásárhelyi nyugalmazott magyartanár, Papp Kincses Emese csíkszeredai író, egyetemi oktató, Papp Lajos pécsi szívsebész részesült még az elismerésben. 
A tizenötödik alkalommal kiosztott Julianus-díjat 1993-ban alapította a csíkszeredai Julianus Alapítvány. Az alapító szándéka szerint olyan személyiségek kapják az elismerést, akik a magyarság megmaradásáért tettek. 
Akikről azt hinnénk, a kisujjunkban vannak, kiderül, hogy alig tudunk érdemben írni. Édesanyánk minden bizonnyal több Nobel-díjat is érdemelne egyszerre, mégsem tudnók pár mondatban összefoglalni elévülhetetlen érdemeit, közöttük azt például, hogy életre hozott. 
Ha működne olyan pimasz grémium, amely a legtisztességesebb embernek járó díjat osztana, volna egy-két befutó tippem. 
Szerencsére a tisztesség nem jutalmazandó kategória.  Vagy ha mégis, ritkán talál a zsűri célszemélyt. 
Ennek a kis fogalmazványnak két tengelye lehet. Az egyik így rázódna a mondatok göcögős útján: Farkas Ernő tanár úrnak köszönhetjük, hogy, a másik pedig emígy: mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő Maros megyében
Zárásképp jöhet aztán egy ilyesfajta trendi összegezés: magyartanárok körében végzett felmérés szerint a tanulók hon- és helyismerete a tízes skálán a helyre tehető. 
Ezt máris hanyagolom. 
Farkas Ernőnek valóban sok mindent köszönhet Maros megye magyarsága. Az a fajta ember, aki nem szövegel, hanem ahol csak teheti, tesz valamit. Amikor lehetetlen volt egy levegőt szívni a város elvtársaival, falura húzódott, mintha büntetné magát, és felfedeztette a magyarsággal Szabédi László névadó faluját a székely Mezőségen. 
Farkas Ernő „hozta divatba" több más irodalmi és történelmi kiránduló- s zarándokhellyel együtt Szabédot, Marosvécset, Nyárádgálfalvát, Bonyhát, Pusztakamarást, Farkaslakát – Erdélyt. Úgynevezett kiránduló népművelő volt, a nép gyakran szaktanárokból állt, akiket tanfelügyelő korában éppúgy kirándultatott, akár a diákjait, hogy rányissa szemüket a hazára. Lefüggönyözött történelmünkre.  (Szomorúan tapasztaljuk, hogy az ún. szabadságban született nemzedék friss diplomásai még annyit sem tudnak saját dolgainkról, mint az "átkos éra" sokat gyalázott, megalázott, gyakran kompromittált, "tyúkszámláló" pedagógusai.) 
És persze, mióta nem Farkas Ernő a magyartanfelügyelő, ritkábban kirándulnak a magyartanárok, kevesebb a magyartanárok szervezte iskolai kirándulás. „Odaátra", testvértelepülésekre még csak-csak elbuszoznak a gyerekekkel – miközben épp a kistáj, a régió marad jobbára terra incognita. „Mert drága minden", és mert „olyan olcsón kirándulást szervezni, mint Farkas Ernő, ma már a mágusok sem tudnának." 
Meg minek is. 
Én magam neki köszönhetem életem egyik legemlékezetesebb napját, amikor a Református Kollégium dísztermében tartott előadásuk után elkísérhettem a Nyárád menti "Szentföldre" – Mikházára, Nyárádremetére – Nagy Gáspár költőt és dr. Görömbei András irodalomtörténész professzort. Nagy Gáspár azóta eltávozott az élők sorából, számomra kegy, hogy szót válthattam vele, és hazafelé még nótázhattunk is.  Farkas Ernőről én csak elfogulatlan elfogultsággal tudok szólni. Ez úgy fordítható magyarra, hogy túl sok barátkozás nélkül volnánk barátok. Például nem tegeződünk. Ahhoz túlságosan tiszteljük egymást, illetve tisztelem Őt. 
Apró emberi „ügyeket" tudok róla, amelyekkel nem akárkit tisztel meg az ember. Csak vadidegennek vagy lelki barátnak mondjuk el legféltettebb titkainkat, mint amilyen az édesanyánk iránti szeretetünk, egy-egy meghatározó gyerekkori emlékünk, lelkünkben bujdokló, csontunkig sajgó, vagy fényben pompázó lét- és hitélményeink. 
De fogalmam sincs, hogy hány éves, és csak akkor érdekelne, ha valami kerek évforduló kapcsán annyit mondhatnék neki magam is, hogy az Isten éltesse. 
Háborgó lélek, az örökös borúlátás és kétkedés mindig morcos embere, aki bizonyára ekként leplezi gyermeki hitét az emberiségben, reményét a világ isteni voltában.
Derűlátó szemét mindig lefödi tenyerével, nehogy azt higgyük: nevet. És ha már ide sétáltam a Tanár úrral a vizek fölött, hadd adjam tovább a nevével kapcsolatban keletkezett kis anekdotát is. 
Marosvásárhely, a Református Kollégium előtti spácium, Bolyaiak tere vagy csak Bolyai tér, az 1990- es évek elején. A két Bolyai szobra előtt magyarországi kirándulócsoport. Diákok és egy-két pedagógus. A vezetőjük dús keblű, vöröses hajú hölgy, roppant agilis, nagyon benne az erdélyi körszékelymagyarban, iscsó ráz és iscsó ráz, mindent (n)agyon-magyaráz. 
Mellette sörtehajú, vésett arcú ember, többet hallgat, mint beszél, mert amint elkezd valamit, a buzgómócsing tanci azonmód rálicitál, minden mondathoz hat lapát. 
Farkas Ernő persze udvariasan magába fojtja a szót. 
Ez itt a dupla szobor, a két Bolyai, apa és fia, mögöttük, hátul, fiam, hátul, és kissé balra, na Edinácska, sikerült neked is betájolnod?, a Brúzlit könnyebb volna, mi?, szóval az a patinás épület a – Keleti Téka. 
Farkas Ernő hallgat. A tanci zavartalanul folytatja.  És akitől mindezt tudjuk, itt áll mellettem, tisztelettel köszöntöm, ő nem más, mint Bolyai Farkas Ernő, a két Bolyai ükunokája! Gyerekek, tapsoljuk meg Ernő bácsit! 
Majdnem biztos, hogy efféle sosem történt meg Marosvásárhelyen. 
Az viszont tiszta sor, hogy Farkas Ernő – az én sors-olvasatomban – ma is ott áll, a Keleti Téka és a Bolyaiak között, úgy is, mint tanítvány és úgy is, mint ük. 
Ezért is tiszteljük. 
Bölöni Domokos 
* Bölöni Domokos laudációját Kovács Júlia tanfelügyelő tolmácsolta a csíkszeredai díjátadási ünnepségen.
Népújság (Marosvásárhely)

2012. december 15.

Farkas Árpád: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
A ritkán megszólaló, „szűken mért” szavú, versben keveset beszélő költőink közé tartozik. Teljesen készen, abszolút teljes fegyverzetben érkezett, „panyókára vetett kabáttal”, kamaszos lendülettel, ám érett férfiúra jellemző komolysággal, komorsággal és felelősségtudattal; a „politikum gerjesztette mámorból” való kijózanodás utáni „másnaposság” érzésének keserű tapasztalatával, összeszorított fogakkal, sziszegve sem szolgáló makacs elhatározással. Talán innen jöhet, a genetikai meghatározottságon túl, az a dacos konokság, ami ennek a költészetnek az egyik alapvető meghatározója.
Alig létezik a korosztályából még költő, aki annyira a székely nép, e föld, e vidék, e táj fia lenne, mint ő. Egy olyan zárt székely világból jött, ahol gyermekkorában még „szalontai nyelven, Arany János nyelvén beszéltek”, szigorú törvények és erkölcsök alapján működő közösségből, a rend és a hagyományok világából. Petőfi-verseket (is) tudó, szavaló apai nagyapja hatására vágott bele a költői mesterségbe, és ezt a gyerekkorban minden pórusával magába szívott világot versbe, költészetbe transzponálva hozta magával az irodalomba. Az ő költői nemzedékének még egészen más volt a viszonya a szülőföldjéhez; még létezett, és nem csak elvétve – olvasom a vele készült interjúkötetben – az úgynevezett transzszilván ember; még értéke volt az emberi szónak, és egyáltalán: érték volt embernek lenni. Mostanában az a kitartás, az a nekifeszülés, együtt cselekvés (és persze: helytállás), közös akarat jut eszembe szinte mindig, amikor Farkas Árpád-verseket olvasok, ami Tompa László Lófürösztés című versében (olyan szépen) benne van: „…ha öröm helyett / tüzes mennykövek szakadnak is itt le, / – Míg gyászosan évek százai húznak el – / Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan: / Itt fognak állni, örökké –, hogy Imre szorítja, / Áron pedig… Áron nem hagyja magát!” Ilyenkor – ki tudja, miért – megidéződik bennem a (Nagy) Imre, a (Tamási) Áron alakja mellé harmadiknak a Farkas Árpádé, az ő emberi habitusa is. Úgy érzem, ez az a magatartás, és valahol itt kereshető az a hang is, amit továbbvitt Farkas, amit a nagy elődök, Áprily, Tompa, Reményik hoztak – őseik, felmenőik révén – valahonnan nagyon messziről, az idők mélyéről; csak ezekből ő gyúrt egy sajátosan Farkas Árpádi-t, olyanformán, hogy tett hozzá még egy kis Vörösmartyt, Arany Jánost, Ady Endrét. Így lett aztán az ő sajátosan Farkas Árpád-i hangja, ha hasonlíthatom egyáltalán valamilyen természeti jelenséghez, az égiháborút ígérő, dörgést-villámlást megelőző, fojtott feszültségtől majd szétpattanó, kitörni készülő égzengésé; a fogak között szűrt szóé, ami emelkedett, ünnepélyes, patetikus (a szó jó értelmében), de dörgő, dübörgő is ugyanakkor, olyan, amire nagyon oda kell figyelni, hiszen egy nemzeti közösség lelki sajátosságainak a közvetítője (is). Nézése pedig, világot figyelése: a szűkre húzott, összehúzott szemű tekinteté. A világmegváltás, a jobbítás szándékával érkező hetyke költő aztán s a konok, dacos akarat – természetszerűen – az évek során, a diktatúrák, kormányváltások és új rendszerek ferde tapasztalatai után megkeseredik. Az a világ, melyet Farkas Árpád oly nagy lendülettel, tisztasággal magával hozott, amelyet addig dédelgetett, az erdélyi tájak, az erdélyi emberek zárt világa, a kisebbségbe szorult létezők szülőföldszeretete, embersége, gerincessége jelentős változásokon ment át az utóbbi néhány emberpróbáló, változásos évtized során. Az is lehet, hogy azok a típusok, amelyeket ő felmutatott, kiveszőfélben vannak, ha ki nem vesztek már teljesen. Azonban amikor emberségről, tisztességről, helytállásról, és igen – soha jobbkor, mint most –, megmaradásról szeretnének jó verseket olvasni egy mai, kortárs költő hangján, és egyben erőt gyűjteni emberségükben, magyarságukban, székelységükben, nemzeti hovatartozásukban, akkor – a nagy elődök mellett – Farkas Árpád-kötetekért (is) bátran nyúlhatnak a könyvespolcukra a mindenkori olvasók. Vagy ha – mondjuk – egy kicsit villámokat szóró dörgésben-égzengésben szeretnének állni, dideregni (akár a lét partjain vagy a „semmi ágán”), egymagukban, egy, a Fennvalóhoz közelebbi, s mert költői, hát magasabbacska, világtól elzárt, tiszta levegőjű, még minden szépségét megőrző hegy tetején.
(Könyvbemutató december 21-én, Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban)
Fekete Vince
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. január 9.

Házsongárd kővirágai
Egy tágasra szakasztott temetőhely
Lehet szép egy sírkert? Andalítók, nosztalgiát ringatók Krúdy temetői? Igazolják Kant tételét? „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Nem csupa érdek köt ahhoz a megszentelt földhöz, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”? (Farkas Árpád) Nem lázad az idők kezdetétől a lélek az elmúlás ellen? Vagy ellenkezőleg: nem jövőnk záloga, biztosítéka a sírkövek és keresztek erdeje, a kripták csöndje, homálya? Nem mond ellent a földi halandó racionális alaptermészetének Paul Valéry hatalmas ódája, amelyben – mint gúla, mint szó-piramis – halmozódik egymásra tér, idő, Fény, Igazság, jelen, jövő, béke, nihil, kacaj, könny, álom, szeretet, gyűlölet, vagyis a lét? (Tengerparti temető)
Kérdések, amelyekre nincsenek válaszok, s ha vannak, annyira egyértelműek, hogy okafogyottá teszik azokat.
Impozáns, kétkötetes albumot adott ki a Pharma Press a Házsongárdról és a kincses városról, Kolozsvárról. Olyan pompás kiadvány ez, amely felkavar, s további kérdés-zuhatagba sodor: nem riadozik bennünk a lélek, hogy az elköltözöttek és az élők világát így egybekapcsolták a szerzők, Gaal György történész és Gránitz Miklós budapesti fotóművész? Nem sikolt belül, a mélyben Dsida Jenő (ő is itt nyugszik) Psalmus Hungaricusa, ha arra gondolunk, hogy Erdély újkori fővárosa, Kolozsvár ma már nagy magyar temető? Igazolják Reményik Sándort, akit Jókai Anna az előszóban, az Ajánló-ban idéz:
„A temető, az igazi élet / virraszt a halott városon”?
Az ilyen kérdéshalmaz a metafizikai világ felé mutat, amelynek nincsenek határai. Vagy a líra felé hajt, a költészet vízeséseibe sodor, annak túlsó tartópillére rendszerint a transzcendens mező.
Házsongárd titkát mostanig csak a költők tudták igazán fölfejteni. Tudta ezt a szerző-szerkesztő, Gaal György, Kolozsvár legjobb ismerője, ezért a könyvben, mint gyöngyszemek a pártán, versek sorakoznak: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Wass Albert, Kányádi Sándor versei, és a beköszöntőt is költő írta, egyik legnagyobb kortársunk, Lászlóffy Aladár, aki már innen, a Házsongárdból üzen nekünk, élőknek a 2004-ben keletkezett és a Helikonban megjelent írásával. Nem akármilyen eseményt ünnepelt akkor míves esszéjével: abban az évben a Magyar Örökség-díjat Kolozsvár temetőjének ítélte a kuratórium. Az első, igazán modern Házsongárd-könyvet is Lászlóffy Aladár szerkesztette: Házsongárd – A temető neve és története, Helikon Kiadó, 1989.
Ez hát az egyik szféra, amelyben szavakká, trópusokká, nyelvi, költői alakzatokká lényegül a híres sírkert.
Múltunkat viszont a történelemtudomány vizsgálja, s Gaal György nagyszerű historikus. Közli a száztagú városi tanács 1585. május 11-én hozott döntését, amellyel az új temetőkert létesítését elhatározták. Mintha a korabeli prédikátorokat olvasnók, olyan ízes, olyan méltóságos lejtésű ez a XVI. századi magyar nyelv a jegyzőkönyvi szövegben:
„Gondolván azért őkegyelmek városul, az felső tanácsbeli uraim is fenn lévén, együtt végezték egyenlő vokssal, hogy a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas darab helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy válogatás nélkül temetkezzék, mely helyt jó örökös sövénnyel befogjanak. Ez munkának penig és építésnek hamarsággal való végbe vitelére választották Szabó Lénártot és Bálint deákot. Mely két uraim mellett szüntelen az két espánok mindenben ott legyenek, főképpen az karóknak és fonóvesszőknek meghozatásában, szerzésében.”
A reneszánsz kora ez, és a reformációé, a prédikátorok dörgő hangját halljuk: Isten előtt minden ember egyenlő. És visszhangzik a bő másfél évtizeddel korábbi, 1568-as tordai országgyűlés határozata is, amely értelmében a szabadság nemcsak a halandó emberek találmánya, hanem az istenigazából a szellem, a lélek, a lelkiismeret szabadsága: „Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől való megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, az hallásból lesz, mely hallás Isten igéje által van.”
Ez Házsongárd egyedülálló titka. Misztériuma. Egyenlőség, testvériség, szabadság. Ezt a krédót a világ egyoldalúan a francia forradalmárok szájából ismeri, de itt az évszázadok zivataros kavargásában megvalósult. Ebben a temetőkertben a legutóbbi ordas időkig „szegény és gazdag személy válogatás nélkül” temetkezhetett, és az élők, akik elhantolták halottaikat, törvény által védve gyakorolhatták vallásukat, hitüket.
Igen, ez volt Erdély. Ennek a szellemét őrzi Házsongárd. Identitásunk része, alapeleme. Zarándokhely. És nem csak a kegyelet kötelez. Szakrális okai vannak a Házsongárd-kultusznak. A magyarságtól soha nem állt távol a szakralitás, első vezéreink szakrális fejedelmek voltak. Akik itt pihennek a régi nagy szellemek közül, azokat magunkkal, magunkban hordozzuk, mindegy, hogy Dunántúlon, Csallóközben, Kárpátalján, Bécsben vagy Torontóban élünk: Szenczi Molnár Albert (+1634) költő, tudós, zsoltárfordító, Apáczai Csere János (+1659) enciklopédikus, Tótfalusi Kis Miklós (+1702) betűmetsző művész, Gyarmathi Sámuel (+1830) nyelvész, Kótsi Patkó János (+1842), a színjátszás nagymestere, Bölöni Farkas Sándor (+1842) utazó és emlékiratíró, Kriza János (+1875) unitárius püspök, költő, néprajzkutató, gróf Mikó Imre (+1876), Erdély Széchenyije, Brassai Sámuel (+1897), az utolsó erdélyi polihisztor. Csonka és egyoldalú a névsor, önző módon csak a művészetek és a tudományok képviselőit emeltük ki.
S csak megemlíteni lehet a főnemesi családokat: itt pihennek a Bethlenek, Bánffyak, Kemények, akik nélkül nincs magyar történelem.
Párhuzamosan fut ebben a remek kiadványban a Házsongárd és Kolozsvár története. A korszakváltások, a nagyhatalmi tülekedések, Habsburg, oszmán ambíciók, kapzsi zsarolások, zabrálások, harácsok pusztították a várost, de mindig volt elég türelme, diplomáciája, pénze, katonája, hogy megvédje magát, hogy kibújjon a hurokból, volt kompromisszumkészsége, hogy a zsarnokot megpuhítsa.
Szász és magyar cívisek települése egykoron, neve is német eredetű, aztán 1790-ben Nagyszebenből Kolozsvárra költözött a Gubernium, a Főkormányszék, így lett Erdély fővárosa és a Kárpát-medence egyik legfontosabb magyar központja a XIX. században. Csak Trianon tudta megrendíteni, de még az is csak lassan, fél évszázad alatt húzta vissza a Balkánra.
Mindezt dióhéjban, szakszerűen, elfogulatlan tudományossággal meséli el a szerző, s kiváló illusztrációkkal látja el a fotóművész. (A képi anyag külön tanulmány tárgya.)
Nem lehet becsukni és letenni addig a két hatalmas kötetet, amíg nem lapozzuk fel, nem keressük ki a Névmutatóból kedvenceinket, azokat, akik „európai tetőt” alkottak az irodalomból, kultúrából; sokan megélték közülük a legsötétebb korszakot, a bolsevizmust is.
Kik azok az arcok, akikről már fényképek készültek, akik a szellem birodalmában barátaink voltak? Szakmai elfogultságból, de térszűke miatt is maradjunk a szépliteratúra mezején.
A marosvécsi találkozók résztvevői, az Erdélyi Helikon szerkesztői, prózamesterei, költői közül többen itt alusszák örök álmukat a Házsongárdban. Most valóban csak a legismertebbeket: Dsida Jenő (+1938), az angyal, Reményik Sándor (+1941), a legerdélyibb költő, Berde Mária (+1949), a prózaírás nagyasszonya, Bánffy Kisbán Miklós (+1950), irodalomszervező, prózaíró, Lám Béla (+1973), Csinszka első vőlegénye, regényíró, Szilágyi Domokos (+1976), költőzseni, Kós Károly (+1977), a reneszánsz-ember, Hervay Gizella (+1982) költőnő, Kacsó Sándor (+1984), a nagy publicista, Bajor Andor (+1991) világirodalmi mércével mérhető humorista és friss, nagy veszteségünk, Lászlóffy Aladár (+2009), világkultúra-felelős.
Gaal György nem élhetett az olvasó előjogával, kiváltságával, nem válogathatott ki csak kedvenceket: szakmáról szakmára, felekezetről felekezetre haladva, rövid életrajzot is közölve sorolja fel a levéltárosokat, szerkesztőket, színészeket, rendezőket, muzsikusokat, képzőművészeket, sportolókat, sőt a román kultúra és tudományos élet képviselőit. Nagy szolgálatot tettek a nemzetiségi küzdelmek mai vezetőinek azzal, hogy a teljes anyagot Jónás Éva és Tóth Gábor angolra is lefordította, tulajdonképpen kétnyelvű kiadvány a nagy könyv.
De minden ügybuzgalom ellenére csak megszámlálhatatlanul sok intézmény, szervezet és magánszemély támogatásával jöhetett létre, ezeket a Köszönetnyilvánításban sorolja fel Gaal.
Végezetül a legfájdalmasabb, legkínzóbb kérdésre kell válaszolnia írónak, kiadónak, szerkesztőnek, recenzensnek: mi a sorsa, mi a jövője a magyarság panteonjának, a Házsongárdnak?
Az közismert, hogy a románság pszeudo-történelmét írja. Nemcsak a dákoromán elmélet tartja magát makacsul, hanem a közelmúlt magyar emlékeit is pusztítják, rombolják gonosz kezek irgalmatlanul. Az erdélyi magyarság élethalálharcának egyik színtere most Házsongárd. Kolozsvár elrománosítása a szívós, kitartó betelepítésekkel nagymértékben sikerült, de a sírkertet is akarják. Megtiltottak magyar temetkezéseket, s Ó-Romániából behozott egyéneket hantoltak el itt, akiknek semmi közük nem volt sem Erdélyhez, sem Kolozsvárhoz.
Szervezetek, intézmények nélkül védtelen egy nemzetiség, ezért 1999-ben, tizenegy kuratóriumi taggal, létrejött a Házsongárd Alapítvány, amelynek fáradhatatlan igazgatónője Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet tanárnő. (Ügyvezető elnök: Gaal György).
Talán sikerül megmenteni nagy kincsünket, több mint négy évszázados kegyhelyünket. Legutóbb 2011. július 4-én volt tiltakozó körmenet a rongálások ellen, a sírkert jogi, intézményes védelme érdekében.
„Kiált a halál némasága” – írta Reményik Sándor Íme, bizonyság című versében, 1920-ban.
Szólaljon meg, kiáltson szerte a nagyvilágban az élő magyarság is! Különben emberiség elleni bűnöket követnek el romboló, barbár kezek Házsongárdban.
Kolozsvár nem az elmúlás, hanem a fiatalok városa. Erdélyben ott tanul a legtöbb egyetemista, otthonaik, az Egyetemi Könyvtár, az Egyetemisták Háza, a központi épület karnyújtásnyira van a sírkerttől, ezért hagyományosan oda járnak tanulni, és ott találkoznak a szerelmespárok.
Szép ellentét: jelképes egységben munkálkodnak az elköltözöttek szellemei a tudásra, szerelemre, életre éhes ifjú nemzedékekkel.
(Megjelent a Magyar Napló 2012. novemberi számában)
* Gaal György – Gránitz Miklós: Örök Házsongárd, Kolozsvár és sírkertje a századok sodrában, I–II. (Pharma Press, Bp., 2010.)
HEGEDŰS IMRE JÁNOS
Szabadság (Kolozsvár),

2013. április 20.

Gábor Áron hazatérése (Szoborhistóriák)
Amikor röpke három esztendővel ezelőtt a világ sorsa annyira kibogzódott, hogy Gábor Áron hatalmi paranccsal Bukarestbe vitt, egyetlen fennmaradt ágyúcsövét haza lehetett hozni, akkori főszerkesztőm egy levelet adott át feldolgozásra.
Moldovan Nicu bácsi küldte szerkesztőségünkbe, azt ecsetelvén soraiban, hogy a most Kézdivásárhely főterét díszítő Gábor Áron-szobor Háromszékre hozatalában ő is szerepet játszott. Sylvester Lajos könyvének ismeretében – Az őrnagy hazatér – nekem ugyan másként rémlett, de azt is tudtam, Farkas Árpád is részese volt a „történetnek” – hát megírtam a cikket. Sylvester Lajos kereket mosolygott, amikor a Háromszékben meglátta, hogy volt kollégája derék román emberként csatlakozott a székely őrnagy megmentéséhez, s gyűjteménykötetébe (Történettekercsek az idő toronygombjában – Gábor Áron emlékezete) be is válogatta az újságcikket.
Gábor Áron közben az én életemnek is alakítójává lett, a Sylvester Lajos szerkesztette könyv bemutatását követően egyik őrnagyos tanakodásunk során mondta el Dimény Attila, az Incze László Céhtörténeti Múzeum igazgatója: a dr. Kováts Lajos és Farkas Árpád közti levélváltást, mely a Nagyvarjasi Oláh Sándor szobrának Nagyváradról Kézdivásárhelyre vitelét eredményezte, a néhai Tanár úr özvegye a múzeumnak adományozta (az Incze László Céhtörténeti Múzeum irattára, A.12.1 irattári szám). Rögtön látnom kellett őket. Négy és fél oldalas felvezetőt írt a levélköteghez dr. Kovács Lajosné Bálint Ilona, mert „még ma is – több mint negyven év után – vannak, akik erről semmit sem tudnak, vagy éppenséggel téves információkkal rendelkeznek”. És mennyire igaza van. Dr. Kováts Lajos első levelét 1970. január 15-én írta Farkas Árpádnak, egykori székelyudvarhelyi diákjának. Óvatosan fogalmaz: „szívességre szeretném kérni egy Váradon tartózkodó közös ismerősünk, sőt, igen jó barátunk ügyében, aki itt elvesztette állását, s bármennyire is jólesik itt látni egyetlen barátomat, mégis állást kell szereznünk számára, mégpedig otthon”.
Körülményes fogalmazása nem véletlen, előbb Székelyudvarhelyről Nagyváradra, majd onnan tovább, Magyarországra a Securitate miatt kellett menekülnie dr. Kováts Lajosnak. Második levelében – miután tisztázza, ki lenne az, akinek Háromszéken „állást” kellene keresni – dr. Kováts Lajos azt írja: „Beke György húsz év előtt állítólag a kökösi híd mellé képzelte Gábor Áron szobrát.” Ez sem egészen új keletű dolog, hiszen még a 19. század végén, 20. század elején felmerült, a kökösi hidat Gábor Áron hídnak kellene elnevezni, a korabeli sajtóban több cikk jelent meg a témában. Aztán a történelem alakulása ezt az ötletet is elsüllyesztette. És hogy Gábor Áron szobra mégsem a kökösi hídhoz, hanem Kézdivásárhelyre került, arra az 1970-es évek elejének politikai viszonyai, azok kevés lehetőségének kihasználása adja a választ.
Dr. Kováts Lajos özvegye leírja azt is, hogyan fényképezték le az akkor a nagyváradi múzeum egyik félreeső helyén tárolt szobrot: „Férjem megkérte a múzeum fényképészét, akiben megbízott, hogy titokban készítsen fényképet a sarokba állított szoborról. A veszély fennállt, hogy bármelyik ablakból megláthatják a fényképezést. Ezért néhány, akkor preparált madarat egy kis asztalkára helyezve úgy állítottak az udvarra, hogy a háttérben ott legyen a szobor. S miközben néhány felvételt készítettek a madarakról – kissé fennebb emelve a gépet –, elkészült a szoborról is a felvétel... melyről aztán néhány képet készített a mester, sőt – hogy még nyoma se maradjon –, a filmet is kivágta a tekercsből, és a férjemnek adta. Abban az időben ez nem volt felesleges óvatosság...” Így született ama híressé vált felvétel, melyen ócska autógumik, üszkös gerendák mögé dugva Gábor Áron már-már kétségbeesetten támaszkodik ágyújának.
Szerencsés helyzet volt, hogy a szobor nem szerepelt a váradi múzeum leltárában, s hogy az intézmény épp a püspöki palotába költöztetés előtt állt – nem volt nehéz rábírni az akkori igazgatót, hogy megszabaduljon a többtonnás kőszobortól. Hazahozatalának körülményeit Sylvester Lajos megírta, ebben a történetben nem kitaláció, de a legszebb fordulat, amikor a teherautó platóján levő őrnagy urat a hazafelé úton a gépkocsit megállító milicista élő alaknak vélte a szürkületben, s le akarta ültetni. A régiek, alkalmi idegenvezetők Kézdivásárhely főterén beszélve a ’48-as forradalomról és szabadságharcról, Gábor Áronról, a szoborról nem mulasztják felemlíteni ezt az epizódot.
Egy szobornak is csak egyetlen hiteles története lehet. A Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áronjáénak ez. Hányatott sorsáról, három avatásáról kötetbe kívánkozó „sztori” kerekedett, s talán még film is lehet belőle.
Váry O. Péter.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

2013. július 13.

Király László: Cédula
1965 április 30-án éjjel a következő egyének tartózkodtak a Carpati utca 3. szám alatti padlásszobában úgymint Farkas Árpád elvtárs egyetemi halgato (magyarszak) Király László elvtárs egyetemi halgato (oroszmagyarszak)
Vári Attila egyetemi halgato de lehet
Vári nem volt ott éppen akkor de ott lehetett volna mert mindig ott szokot lenni
Czegő Zoltán koncsentrás katona aki Zilajrol (Zalau) jött két napos kimenövel rendelkezve civilben és Molnos Lajos elvt. (magyarszak).
Amikor Molnos elvtárs és Czegő elvtárs megérkezett a fent emlitett padlásszobába aminek az ajtaja soha sem szokot zárva lenni Farkas elvtárs és Király elvt. már aludt mert a kocsmák rég bezártak mert holnap Május 1-je volt de Czegő és Molnos elvtárs még vásárolt a Melodi bárba 1 (azaz egy) liter curacao likőrt amit a pincér tanusithat amit magukkal vittek K. és F. lakásába s ott megitták szivarazva és hangoskodva ahogy máskor is szoktak ebben a helyiségben és Mol. elvt. az ö részét fél óra múlva ki is hányta
A jelen lévök különbözö témákrol beszélgettek amit az utcárol nem lehetet hallani hadonászva verseket orditoztak amiket ök irtak hajnalig ami az utcára is kihallatszott elég messze
Hajnalban mind kiálltak a fa erkélyre amelyik könnyen letörhetett volna és azt kiabálták hogy ebben az országban ök kiáltják először Éljen Május Elseje mert a felvonulok ilyenkor még mind alusznak s kiabálás után el kezdték énekelni az internacionálét azt hogy föl föl ti rabjai a földnek amit amikor meghallott a házigazda aki hegedüs a magyar operába felment az emlitett elvtársakhoz és nehezen lecsendesitette öket mert mindegyiket elviszik rögtön ha ez kiderül ezt mind a négy vagy öt elvtárs megértette hogy jó a figyelmez- tetés és elaludtak de még össze beszéltek hogy felvonulni nem mennek pedig szép idö van.
Cluj 03.05.1966
Servesc Patria
/ezen a találkozon nök nem voltak/
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. augusztus 27.

Carbonaro és társai a Bulgakovban
Orbán János Dénes, az est házigazdája megjegyezte: kellemes meglepetés volt számára, hogy ilyen sokan eljöttek, noha nem csináltak nagy hírverést az eseménynek. És bár a kávézóban párhuzamosan egy másik irodalmi program is zajlott, a közismert irodalmárok, az alkotó közeli barátai mellett lelkes, fiatal olvasók és pályájuk elején lévő alkotók is szép számban tiszteletüket tették az ünnepségen.
Elsőként a költő Carbonaro álnéven írt, Ha a polip szuszog Kolozsvárott című, kétkötetes ópuszát ismerhettük meg. Méltatója, Farkas Wellmann Endre szerint nem véletlen, hogy éppen Szőcs Géza hatvanadik születésnapja előtt jelent meg. A költő mindig valamilyen meglepetéssel rukkol elő: ilyen Carbonaro alakja is. A szövegek Kolozsvárról és Sziveri Jánosról szólnak, akihez különleges kapcsolat fűzi Szőcs Gézát. Olyan témák, motívumok köszönnek vissza ezekben a kötetekben, amelyekről régebben is beszélt, más szövegösszefüggésben. Például közös beszélgetőkönyvükben kijelentette, hogy számára a haza sokkal inkább idő-, mintsem térbeli, és határai valahol a nyolcvanas években keresendők. „Úgy érzem, hogy folyamatosan újraértékelődik az idő, a történelem és a személyes élettörténete az alkotónak és természetesen rengeteg sok minden más, mint például Sziveri János alakja, irodalmi jelentősége”.
A rövid méltatás után az ünnepelt elmondta: csak most derült ki számára, hogy ez egy igazi szamizdat bemutató. A nyilvánosság kizárásával történik, a kötetek a könyvesboltokban nem kaphatók, sajtó nem ír róluk. Ugyanakkor fontosnak tartotta kiemelni azt is, hogy Farkas Wellmann Endrének a könyv genezisében jelentős szerepe van. Tavaly tavasszal egy rendezvényen felolvasott egy verset, amelyet hajdanában írt Sziverinek, és nem fejezett be; ekkor készített vele költőtársa és barátja egy interjút. Ebben a beszélgetésben mesélt többek között a vajdasági költőről is.
Sziveri ’89-ben halálos betegen érkezett szülőhazájából Magyarországra, ahonnan menekülnie kellett, politikai és egyéb okok miatt. Élete utolsó hónapjaiban sokat beszélgettek Szőcscsel, verseket is fogalmaztak egymásnak, egymáshoz, egymásról, a felolvasott mű is ezek közé tartozik. Az ünnepelt sokat mesélt Sziverinek Kolozsvárról, ahová a vajdasági költő nagyon szeretett volna eljutni. Tulajdonképpen az a tudat tartotta életben egy darabig, hogy együtt látogatnak majd el Erdélybe.
„Wellmann volt az, aki fölvetette az ötletet, hogy le tudnák-e jegyezni néhány ilyen történetet az Irodalmi Jelen számára. Én ezt megtettem, és végül sikerült 21 olyan történetet írni, amelyek a képzeletbeli arcát Erdélynek valós elemekkel ragadják meg. Így állt össze ennek a kétkötetes kiadványnak az első kötete. A második kötet Sziverivel való kapcsolatunk különböző dokumentumait foglalja magába: fotókat, nekrológokat, leveleket, kéziratokat és néhány olyan fejezetet, amely rokonítható ezzel a szövegvilággal”.
Szőcs az esten ízelítőképp fölolvasott néhány szöveget a fent említett kötetekből. S bár a technika ördöge meg szerette volna őt ebben akadályozni, a költő nem szakította félbe előadását, jól elboldogult mikrofon nélkül is, amíg beszereztek egy újabb hangosítót.
Az est második felében mutatták be az Irodalmi Jelen Könyvek és az Erdélyi Híradó közös kiadásában megjelent, Album Amicorum címűkötetet, amely az ünnepelt tiszteletére írt alkotásokat tartalmazza, a következő szerzőktől: Arany Ágnes, Bertha Zoltán, Bogdán László, Bollobás Enikő, Borbély Szilárd, Böszörményi Zoltán, Bréda Ferenc, Cserna-Szabó András, Csorba László, Dorin Tudoran, Elek Tibor, Farkas Árpád, Farkas Wellmann Endre, Földes Hobo László, Géczi János, György Attila, Horváth Iván, Karácsonyi Zsolt, Karátson Gábor, Karinthy Márton, Tomaso Kemény, Milorad Krstic, Ladik Katalin, Lövétei Lázár László, Lőwy Dániel, Makkai Ádám, Márton László, Monoki István, Orbán János Dénes, Selmeczi György, Sárközy Péter, Szálinger Balázs, Szörényi László, Temesi Ferenc.
Jánosi Andrea, a kötet illusztrátora a költő szerint az Erdélyben megjelenő szépirodalmi kiadványok egyik legszebbikét készítette el. Eddigi köteteinek illusztrációja csak részben felelt meg elképzeléseinek, ezzel viszont teljes mértékben elégedett.
Orbán János Dénes frappáns köszöntőjében Szőcs Gézával kapcsolatos régi történeteket is fölelevenített. Hangsúlyozta egyebek mellett, hogy Szőcs és Sziveri verseivel lehet leginkább hölgyeket hódítani. „Géza mindig is egy kiszámíthatatlan alkotó volt. Minden untatja, ami hétköznapi, ami mind a költészetében, mind a magánéletében, mind a politikai pályáján megmutatkozik. Ellentmondásos személyként tartják számon, de sebaj, hiszen éppen ezért izgalmas” – mesélte OJD, majd kitért a költő szerepére a kilencven után kibontakozó irodalom párfogásában.
Miután visszatért Erdélybe kényszeremigrációjából, Szőcs Géza megpróbált felépíteni egy kulturális birodalmat. S bár ő maga konzervatív, jobboldali beállítottsági ember, jól tudta, hogy mindezt ötvözni kell a modernitással. Ő biztosította az Előretolt Helyőrség irodalmi lap megjelenésének feltételeit, de szerkesztését a fiatalokra, Orbán János Dénesre és társaira bízta, nem szólt bele az olyan tartalmakba sem, amelyek magukra vonták a katolikus egyház haragját.
Amikor elfogyott a pénze, és úgy érezte, hogy nem tudja már finanszírozni a fiatalok irodalmi vállalkozásait, átadta a stafétabotot Nagy Elek vállalkozónak, Méhes György író fiának és régi jó barátjának, Böszörményi Zoltánnak, aki üzletemberként térvén vissza külföldi emigrációjából Aradra, megalapította a Nyugati Jelen napilapot és az Irodalmi Jelent. Így a fiataloknak továbbra is volt hol publikálniuk.
Erdélyben a tehetségek felkutatása és támogatása sokkal jobban működött, mint Magyarországon, ennek köszönhető, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint ötvenen publikálták köteteiket az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozatban. Az erdélyi magyar irodalom felnevelte utánpótlását, amelynek jelentősége átgyűrűzött a magyarországi irodalmi köztudatba is. Az a gárda, amely Szőcs Gézának köszönheti megjelenését, ma több mint 150 irodalmi díjat tudhat magáénak.
„Vitathatatlan, hogy mekkora nagy hatással volt ez a Kolozsvár-centrikus szellemi pörgés a kortárs fiatal magyar irodalomra. Mindezt Szőcs Géza robbantotta ki. Ha ez nem nemzetszolgálat, akkor mi az?” – fogalmazott OJD.
Arról sem feledkezett meg Orbán, hogy a Serény Múmia rovat hasábjait biztosító Helikonnak, nevezetesen Szilágyi Istvánnak és Kántor Lajos irodalomkritikusnak szintén nagy szerepe volt a kilencven után születő erdélyi irodalom kibontakozásában.
Orbán János Dénest az est meglepetésvendége, Lévai Anikó követte. A magyar miniszterelnök felesége köszöntőjében elmondta: Szőcs Géza rendkívül következetes és becsületes ember, a fantáziája szárnyal, de annak, amit leír, mindig van valami valóságalapja. Amikor megkérte, hogy a szakácskönyvéhez írjon előszót, csak azzal a feltétellel vállalta el, ha végigeheti a fogásokat, amelyeket neki kötelező volt lefőznie. „Mindig fantasztikus ötletei vannak. Csak olyan emberekkel találkozik, akikből úgymond ihletődhet.” Majd Nagy Elek idézte fel közös üzleti és baráti beszélgetéseiket, amelyek a fiatal irodalmat érintették. „Sok mindent megéltünk közösen, örömet, sikereket, embert próbáló pillanatokat egyaránt. A legnagyobb dolog, hogy a nemzetedet szerető, nemzetedért aggódó ember tudtál maradni.”
Végezetül Böszörményi Zoltán emlékezett vissza 1988-as találkozásukra Torontóban, ahol Szőcs Gézának volt föllépése. A költőbarát fölolvasta a Majorana Sz.G. hatvanadik születésnapjára gondol című versét, a születésnapi album egyik legszebb darabját, amelyet az ünnepelt megilletődve fogadott.
irodalmijelen.hu

2013. október 21.

Erdélyiek az összmagyar irodalom élvonalában
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó gáláját tartották szombaton Székelyudvarhelyen a városháza Szent István-termében, ahol immár 18. alkalommal adták át az elismeréseket.
Az alapítvány Debüt-díját idén Varga László Edgár költő kapta, akinek Cseréptavasz című első kötete a kolozsvári Erdélyi Híradó Kiadónál jelenik meg a közeljövőben. Laudációjában Zsidó Ferenc költő, író, az EMIA kurátora és a e-irodalom.ro című portál szerkesztője elmondta, a fiatal költő munkássága markánsan kiemelkedik kortársai közül. Mint mondta, 2008 óta kíséri figyelemmel a pályáját, sokáig nem tudta, hogy a Krónikában tárcákkal jelentkező Varga László publicista és Varga László Edgár költő azonos. Pályakezdő, de szándékosan különválasztja a "hétköznapi" és az "ünnepi" tevékenységet. "Varga László Edgár költészete a magyar líra legnemesebb hagyományaihoz kapcsolódik: a nyugatos és transzszilván értékek, a forma korszerű nyelvezetben és makulátlan igénnyel van jelen verseiben" – hangzott el. EMIA-díjat vehetett át Király László költő, aki novemberben ünnepli hetvenedik születésnapját.
Laudációjában Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese azokról az időkről beszélt, amelyekben a Helikon folyóirat ingázó szerkesztőjeként dolgozott abban a munkaközösségben, amelynek Király mellett hajdanán K. Jakab Antal, Szilágyi István, Szabó Gyula, Panek Zoltán, Mózes Attila volt a tagja. Király László akkor "csak" ötvenedik életéve környékén járt, de Fekete Vince szerkesztőként tőle sajátíthatta el a lapkészítés fortélyait, amelyeket most a Székelyföld háza táján hasznosíthat. Fekete Vince a költőről, a Király költészetéről is beszélt, amely lassan immár fél évszázada tartozik az erdélyi és az összmagyar líra élvonalába.
Az erdélyi irodalom magyarországi recepciója
A Hídverő-díjat idén Füzi László irodalomtörténész-szerkesztőnek ítélték oda az EMIA kurátorai – Füzi munkásságát Gálfalvi György irodalomtörténész, a Látó nyugalmazott főszerkesztője méltatta. A Hídverő-díjjal évről évre olyan magyarországi irodalomtörténészeket tisztel meg az EMIA, akik sokat tettek az erdélyi irodalom anyaországi megismertetéséért. Füzi László szerkesztőként a hetvenes évek óta folytatja azt a hagyományt, amelyet elődje és mentora, a jeles szegedi irodalomtörténész, Ilia Mihály épített ki a múlt század hatvanas éveitől kezdődően. Ilia volt az első magyarországi szerkesztő, aki teret biztosított a Forrás első nemzedékének és a kezdetektől figyelte Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos alakuló életművét, majd az utánuk következők – Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Czegő Zoltán és még sokan mások – a legnagyobb természetességgel vonulhattak be az összmagyar szépirodalmi kánonba.
Életmű-díj Kántor Lajosnak
Az idei Életmű-díjat az idén hetvenhat esztendős Kántor Lajos irodalomtörténész kapta. Őróla Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár beszélt. Mint mondta, igencsak sokoldalú és gazdag életművet mondhat magáénak Kántor, önálló köteteinek a száma meghaladja a hatvanat. "Nem akármilyen könyvek ezek, hiszen Kántor a Korunk szerkesztőjeként, főszerkesztőjeként, esztétaként, kultúraszervezőként mindvégig jelen volt a »gáton«. A színházi kultúra, a médiaoktatás, a képzőművészeti élet sokat köszönhet neki, hiszen katalizált, követte, olykor provokálta a kultúra jelenségeit Erdélyben, segített azoknak az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez történő illesztésében" – hangzott el a méltatásban.
Egyed Péter kitért arra: Kántor Lajos irodalomtörténészként mélyült el a magyar irodalom legkiemelkedőbb alkotóinak műveiben, alkotói módszereiben és rendszerében. Madách Imre, Móricz Zsigmond, majd Tamási Áron lettek az irodalomteoretikus Kántor koncepciójának a főszereplői. "Közelebb kerülvén az erdélyi alkotókhoz, Kacsó Sándor, Reményik Sándor, Szabédi László, Nyírő József világához, azt az írói és közéleti attitűdöt is megmutatta, amelyet közkeletű kifejezéssel transzszilvanizmusnak nevezünk, de nem annak az illuzív-ideologikus világával.
Az erdélyi alkotók sajátos művészeti kánonjaival és érzelmi attitűdjeivel kezdett el foglalkozni, a monografikus írások mellett sajátos kultuszt is teremtvén köréjük" – mutatott rá a méltató. A jelenlévő, idén nyolcvanéves Gálfalvi Zsoltot külön köszöntötte Lőrincz György székelyudvarhelyi író. "Őt nagyobb testvérként tiszteltem mindig, aki a maga csendes és higgadt módján egy életen át kultúraépítéssel foglalkozott, íróként, szerkesztőként, a PEN Klub elnökeként gyakorolva a diplomáciát. Olyan életművet hozott létre a levelezés, a konjunktúrateremtés révén, amely nélkül ma kultúránk, az összmagyar és a nemzetközi műveltséghez illeszkedő erdélyi magyar műveltség nem is létezhetne" – hangzott el.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

2013. november 9.

A magyar film- és fotóművészet hírvivői (Akadémikusok Sepsiszentgyörgyön)
Érdekes tanácskozás zajlott/zajlik a helyi egyetem földszinti Shakespeare Termében. Nagy Attila, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tagozatának főigazgatója közösségünket érintő témákat feszegető kétnapos vitakonferenciát hívott össze, sikerrel.
A tanácskozáson tizennégy akadémikus vesz részt, nagyrészt az anyaországból, a vajdasági Magyarkanizsáról, valamint Erdélyből. Ők a 2011. november 2-án Budapesten autonóm köztestületként megalakult Magyar Művészeti Akadémia tagjai, melynek célja többek között, hogy őrködjön a magyar művészeti élet szabadsága és a művészeti közélet tisztasága fölött. A Magyar Művészeti Akadémia gondoskodik a magyar művészi élet szereplőinek személyes megbecsüléséről ösztöndíjak és pályázatok kiírásával, együttműködik a határon túli magyar kulturális és művészeti szervezetekkel és intézményekkel. Szentgyörgyi akadémiai tagok: Farkas Árpád költő, Bogdán László író, Vargha Mihály szobrász, Vinczeffy László festő, Zakariás Attila műépítész és a mostani rendezvény házigazdája, Nagy Attila. Péntek délelőtt elsőként Dárday István Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező szólalt fel, előadásában a művészet befogadásának minőségét, a lokalitás erősségének feltérképezését hangsúlyozta. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a helyi közösségek csak akkor tudnak fejlődni, ha feltérképezik azokat a helyi erőforrásokat, amelyekkel rendelkeznek, majd olyan stratégiai megoldásokat dolgoznak ki, amelyekkel meg lehet keresni a központi, döntő pozícióban levő illetékeseket. Akik ezen munkálkodnak, azokat hírvivőknek nevezte. Ugyanakkor fontos a globalizáció és a lokalizáció közötti egyensúly megtalálása. Bicskei Zoltán vajdasági magyar filmrendező és grafikus a képi megjelenítés válságára hívta fel a figyelmet. A moziban tapasztalható igényes, művészi képi megjelenítés ma már, úgy tűnik, a múlté, századunkban már mindenféle technikai eszközök jelentek meg, előbb a tévé, majd a különböző számítástechnikai kütyük – számítógép, táblagép –, ahol az igényes képi ábrázolás elsilányul, a mozik eltűnése egyfajta közösségi élmény eltűnéséhez is vezetett. Ugyanakkor az előadó reményének adott hangot, hogy a technika fejlődése segíti majd a mozi talpra állását is. Xantus Gábor előadásában a hazai filmművészeti gondokat ecsetelte; szerinte a kolozsvári filmművészeti egyetemről kikerülők alig tudnak a szakmában elhelyezkedni. Nagy Attila elismert Shakespeare-kutató szellemes előadása szórakoztató és ugyanakkor elgondolkodtató volt. Shakespeare hitt a személyen túlmutató szellemvilágban, és remekül ábrázolta a szellemeket, például a Hamletben és Julius Caesar című drámájában. Ezt filmbejátszásokkal is illusztrálta. A péntek délelőtti programot Tulit Éva és Dósa Attila egyéni, az alkalomhoz méltó Shakespeare-produkciói zárták. Érdemes tehát benézni ma is a Shakespeare Alapítvány és a Magyar Művészeti Akadémia által szervezett – filmvetítéssel egybekötött – ingyenes programokra.
Matekovics János Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. december 11.

Vándorbottal az emberség útján (Bemutatták a Gazdáné Olosz Ella-kötetet)
Második nekifutásra, a tervezett időpont után három hónappal látott napvilágot a Gazdáné Olosz Ella életművét összefoglaló könyv. Az eredetileg a művész kovásznai mellszobrának avatójára időzített esemény késése még értékesebbé tette a kötetet.
„A szoboravató után hoppon maradtunk, de mondtam, nincs kizárva, hogy a Jóisten keze van a dologban, a könyv gazdagabb lett így” – mondta a hétfő esti bemutatón a kovásznai városi művelődési házban Gazda József, a könyv megálmodója, írója, szerkesztője. Mindez a nyomdai munkálatokat vállaló sepsiszentgyörgyi ArtPrinter Stúdió vezetőjének, Kopacz Attilának köszönhető. Miután elolvasta a kéziratot, úgy látta, a kötet teljesebb lesz, ha abban a művészeti szakértők írásai mellett Olosz Ella tervei, rajzai, vázlatai is helyet kapnak, ugyanúgy, miként Gazda József korábban a Püski Kiadónál megjelent, a textilművészt bemutató monográfiai kötetében. Az Olosz Ella életművét bemutató könyvet a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület Ignácz Rózsa Irodalmi Klubjában bocsátották útjára. Zsúfolásig megtelt a kovásznai művelődési ház nagyterme, mintegy tükrözve: Olosz Ellát nemcsak életében szerették, emberként és művészként – a maga szerénységével – maradandót alkotott. Szabó Etelka megnyitóbeszédében hangsúlyozta: „sokívű ember, művész, tanár, oktató, nevelő, néprajzos, egyben a közösségért, magyarságért sokat tevő személyiség volt, s ezzel még nem mondtunk el mindent róla. Életében nem tudatosult bennünk nagysága, észrevétlenül lopta közénk az értékeket – csak halála után döbbentünk rá erre”. A könyv születésének történetét Kopacz Attila ismertette. Kitért a nehézségekre, kihívásokra, de ennél sokkal komolyabb következtetéseket is levont. Kovásznának élnie kellene Olosz Ella anyagi és szellemi hagyatékával, kellő hozzáállással ez lehetne a város vendégforgalmi fejlesztésének egyik alapja – hangoztatta. Jó példaként a Bernben létrehozott Paul Klee-központot említette, ahol alapítvány kezeli a művész hagyatékát, amely turisztikai attrakció lett, önfenntartásra is képes. Hozzátette: Háromszék rendkívül gazdag olyan művészekben, akik világszinten is kimagaslót alkottak – annak ellenére, hogy Bukarest számára Erdély még mindig fehér folt az ország művészeti térképén, Budapesten pedig „vidékinek” titulálják az itteni alkotókat. Gazda József a kötet forrásanyagának összegyűjtését is felelevenítette. „Nem volt kivétel, a művészeti írók, akik megszólaltak, a legnagyobb alázattal, lelki meghajlással írtak Ella alkotásairól” – hangoztatta. A könyv előkészítése alatt újra együtt lehetett néhai feleségével, élete boldog napjai voltak ezek – vallotta be a közönségnek. A világmindenség bonyolult egyszerűségét vetítette ki, elevenítette meg munkáival, az élet szépségeivel, fájdalmával, bonyolultságával – összegezte Olosz Ella életművét. Olosz Ella munkásságának elismerése, összegzése vonatkozásában az utolsó mozzanat a most megjelent könyv. Halála után fél évvel Budapesten állítottak emlékplakettet, később Kovásznán is pislákolni kezdett kultusza, ma már emlékplakett, tárlat, mellszobor őrzi emlékét. Művészete vándorbot lehet kezünkben, mellyel az emberség útján haladhatunk – mondta Gazda József. A könyv bemutatóján fellépett a vajnafalvi Hozsanna kórus Gyerő Katalin vezetésével. Balogh István Lászlóffy Csaba: Vers – virradatig című versével hangolta az eseményre a jelenlévőket, Pál Szilvia Farkas Árpád írását idézte a könyvből. Az est rövid szeretetvendégséggel ért véget. A Gazdáné Olosz Ella-kötet ötszáz példányban jelent meg, kereskedelmi ára 80 lej. A család a részletfizetés lehetőségét is megteremtette, az igénylők a kovásznai városi könyvtárban áprilisig törleszthetik a könyv árát.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. január 5.

Közel negyven éve Erdélyről „tanítja” az anyaországiakat
Négy útlevelet cserélt, útjait viszont nem volt nehéz összeszámolni, hiszen a rendszerváltás előtt folyamatosan figyelték, és számon tartották, hányszor lépte át a magyar–román határt turistavezetőként. Mióta nem szükséges útlevél, saját naptára alapján vezeti útjait Pápai Ferenc, aki – bevallása szerint – 660. magyarországi csoportját kísérte el Erdélybe 2013 szilveszterére. A magyarországi kultúrturisztikai szervezővel eddigi élményeiről, a székelyföldi turizmus múltjáról és jövőjéről beszélgettünk.
Pápai Ferenc a Hajdú-Bihar megyei Nyíracsádon született, anyai nagyapja kántortanító volt, először tőle halott Erdélyről, majd Benedek Elek meséi után történelemtanára volt az, aki a múltbéli időkről mesélt neki. A katonaság után nyomdászként kezdett dolgozni, majd kultúrház-igazgatóként 1977-ben járt első alkalommal Erdélyben, volt történelemtanárával. Érmindszentre látogattak, az Ady Endre centenáriumi ünnepségre. Ezek után annak ellenére kísért el nyugdíjasklubokat és különböző szakszervezeteket Erdélybe, hogy akkori felettesei ezt megtiltották, arra hivatkozva, a két ország kommunista pártja nem ápol jó viszonyt. Később a Nyírtourist nevű megyei idegenforgalmi hivatalnál kezdett el dolgozni, az erdélyi utakat egy nagybányai cég segítségével tervezték meg. Engedetlensége miatt a kommunizmusban folyamatos megfigyelés alatt élt, a '89-es forradalmat követően a magyar–román határon be is mutatkozott neki az a román határőr, akit ezzel megbíztak.
Véletlenül köttetett barátság
Egy ilyen út alkalmával, a ’80-as évek elején futott össze Székelyudvarhely központjában Vofkori László földrajztanárral, aki felajánlotta segítségét, hogy elkalauzolná őket a városban, de ezt akkor Pápai nem fogadta el. Később egy Nyíregyházán tanító pedagógus küldött egy könyvet az udvarhelyi oktatónak, így ültek le először egy asztalhoz beszélgetni. Barátság szövődött, melynek köszönhetően Vofkori László kétkötetes Székelyföld-útikönyvének első bemutatóját Nyíregyházán tartották. A későbbiekben együtt szervezték meg a magyar turisták székelyföldi útjait, Pápai elkísérte Udvarhelyig a csoportokat, innen pedig Vofkori kalauzolta tovább őket. „Állandóan inspirált engem, ő mondta mindig, hogy írjam le, amit tudok, mert ha nem, akkor elvész. Együtt terveztük létrehozni a Kárpát-medencei Tourinform irodát is, melynek segítségével kiépítettük volna a magyar–magyar turizmust” – emlékezett vissza. Az elképzelések szerint egy ilyen iroda segítségével biztosítani lehetne az állandó információcserét Székelyföld és Magyarország között (ez egyebek közt azért nem jöhetett létre, mert Vofkori László helytörténeti és földrajzi szakíró 2008-ban váratlanul elhunyt). „Sajnos most sem tudjuk, hogy itt Udvarhelyen vagy Csíkszeredában mi történik, csak utólag szereztünk tudomást arról is, hogy a marosvásárhelyi kultúrpalota századik évfordulóját ünnepelték” – tette hozzá.
Hiánypótló ismertetők, térképek készültek
Ezek után több turisztikai irodánál is megfordult Pápai, rengeteg utat bevállalt, előadásokat is tartott, de Kárpátalja, Délvidék mellett legszívesebben mégiscsak Székelyföldre hozta a turistákat. „Itt rengeteg a látnivaló, nagyon sok népi hagyomány fennmaradt, óriási történelmi és irodalmi anyaga van Erdélynek, amit tudni kell átadni az ide utazóknak” – vallotta a kultúrturisztikai szervező. Korábban három napig tartott Budapestről Székelyföldre utazni, annyi a látnivaló. Rendszerint a kolozsvári Házsongárdi temetőt is meglátogatták, melyről akkor csekély információt találtak. Ezért 2001-ben Kiss Melittával együtt elkészítették a Házsongárdi temető térképét, mely fényképek segítségével kalauzolja el a turistákat nagyjaink sírjaihoz. Ugyancsak Pápai készített el egy Csíksomlyóról szóló ismertetőt, hiszen 2001-ben egy vonatos utat is megszervezett a pünkösdi búcsúra, mely alkalommal négy hálókocsi telt meg magyarországi turistákkal.
A látnivalókat tudnivalókkal egészíti ki
Pápai mindig a csoport elvárásainak megfelelően készül útjaira, de nem titkolt szándéka, hogy mindenkinek, aki Erdélybe, Székelyföldre jön, minél többet átadjon abból, amit az évek során gyűjtögetett. Szerinte – Kazinczy Ferenc sorait parafrazálva – Magyarország nem ismeri Erdélyt, ezért már Szegeden elkezd beszélni Orbán Balázsról, többek közt idéz Nyírő Józseftől, Ady Endrétől, Farkas Árpádtól. Útjait olyan évfordulók, ünnepek köré szervezi, mint pünkösd, március 15., húsvét, május elseje, augusztus 20., október 23. vagy szilveszter. Udvarhelyen a városközpontot, a Kossuth Lajos és Bethlen Gábor utcai emléktáblákat, a Jézus-kápolnát, valamint Szejkefürdőn Orbán Balázs síremlékét szokták meglátogatni.
Magyar turisták régen és ma
Kétféle Székelyföldre látogató magyar turista volt régen – vallotta Pápai: egyrészt azok, akik a kommunista megfélemlítés ellenére bátrak voltak és mertek jönni, vagy akiket valamilyen rokoni, baráti szál kötött ide. Ma már sokan maguk szervezik meg útjaikat, nagy elvárásokkal jönnek ide, ezért gyakran csalódnak. A kétezres évektől kezdődően rengeteg olyan utazási klub megjelent Magyarországon, amely „partizán” utaztatásokat szervezett, melyek végén átverték, anyagilag kifosztották az utasokat. A mostani turistákat is a kíváncsiság hozza ide, egy részük már bejárta a fél világot, de Erdélyben még nem volt. Ők szeretnek kritizálni, hiszen nagyon magas igényekkel jönnek ide. De még mindig vannak olyanok is, akiknek a szájuk tátva marad attól, amit itt látnak és hallanak, nekik sikerül átadni azt a szellemiséget, amit Székelyföld őriz. „Problémának látom azt is, hogy az utasok – az országhoz hasonlóan – kettéváltak, bal- és jobboldalivá, nézeteiket itt sem tudják levetkőzni” – tette hozzá.
Javítani kell a helyi szolgáltatások minőségén
Pápai nem értette, miért költöztették el az udvarhelyi Tourinfo-irodát a városközpontból, és hogy miért nincs nyitva hétvégén, hiszen akkor járnak erre a legtöbben. Szerinte Székelyföldön a faluturizmus nőtte ki magát leginkább, de észre kell venni azt, hogy a vendégszeretet nem egyenlő a szolgáltatással, előbbi nem lehet árucikk. „Be kell azt is látni, hogy kényes a magyar turista, és ha valaki olyat ajánl, amit majd nem tud teljesíteni, akkor hiába csalogatta ide a vendéget, mert csalódással távozik” – véleményezett. Talán ennek tulajdonítható, hogy Székelyföldön kevesebb a turista.
Simon Eszter
Székelyhon.ro,

2014. január 25.

A Székely Könyvtár eddig megjelent kötetei:
1. Székely népballadák 2. Mikes Kelemen: Törökországi levelek 3. Tamási Áron: Ábel a rengetegben 4. Bözödi György: Székely bánja 5. Kányádi Sándor:Válogatott versek 6. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae
7. Benedek Elek: Székely népmesék 8. Tamási Áron: Ábel az országban 9. Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések 10. Farkas Árpád: Válogatott versek 11. Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus 12. Tomcsa Sándor: Válogatott írások 13. Tamási Áron: Ábel Amerikában 14. Balázs Ferenc: A rög alatt 15. Király László: Válogatott versek 16. Székely népdalok 17. Kővári László: Székelyhonról 18. Márton Áron: Válogatott írások és beszédek 19. Szabó Gyula: Válogatott novellák 20. Páll Lajos: Válogatott versek A könyvek egységára 35 lej, megvásárolhatók vagy megrendelhetők a Székelyföld szerkesztőségében, a következő címen: 530170 Csíkszereda, Tudor Vladimirescu u. 5., telefon: 0266 311 026, 0746 195 413.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2014. február 15.

Fél lábbal az irodalomban
Beszélgetés Éltető Józseffel
– Február 11-én töltötte 70. születésnapját. Keveset tudunk gyermekkoráról: Szászrégenben született és Székelyudvarhelyen járt középiskolába. Meséljen bővebben erről a köztes időszakról.
– Szászrégeni mivoltomat könnyű lenne elvitatni. De nem vitatja senki. Pedagógus szüleim hetven évvel ezelőtt Régenhez közelebb eső mezőségi falvakban tanítottak, s édesanyám, amikor elérkezett annak az ideje, az ottani szülészeten jelentkezett. Érdekes és szívet melengető azonban, hogy életem során ez a Maros menti város hányszor és hányféleképpen adta jelét annak, hogy elfogadott, hogy a magáénak tekint. (Példa: Alaposan eltévedtünk a ’70-es években a Trabanttal Bukarestben. Bizonyára valami közlekedési kihágást is elkövettem a nagy zavarodottságban, úgyhogy mellém húzott a közlekedési rendőr és leintett. Egy pillantás a személyimbe, és a közeg zord szigorát megértő mosoly váltja fel: "Maga régeni? Én is az vagyok! – nyújt kezet. Mondja csak, hová akar menni?"… És szirénázó rendőri felvezetéssel vágunk át a fővároson.) A köztes időszak, amelyet említ, meglehetősen változatos számos körülmény okán. Az egyik az úgynevezett történelem. Háborúban születtem, frontok, hadviselő felek vonultak át csecsemőkoromon, kisgyerekkorom a háború utáni ínséges ocsúdás közepette telt el. Már majdnem iskolaköteles voltam, amikor apám a hadifogságból hazatért. Minden romokban állt, az oktatásügyet újjá kellett építeni. Ritka volt akkortájt a fiatal férfi tanerő. Így aztán apám iskolaigazgatóként kapott egy többé-kevésbé romos kastélyt, hogy csináljon belőle bentlakásos iskolát, s ha ezzel megvolt, kapott egy másikat, ahol kezdhette az egészet elölről. Így aztán az elemi iskolát Székelyföld számos falujában végeztem, míg végül apám tanfelügyelő nem lett Székelyudvarhelyen. Ez nem tartott sokáig, mert már jött is 1956, és az ezt követő tisztogatás során még a tanügyből is eltávolították. Örülhetett, ha pár év után ismét taníthatott egy általános iskolában. Viszont mi megmaradtunk állandó udvarhelyi lakosoknak. Úgyhogy elmondhatom: én tulajdonképpen udvarhelyi vagyok.
– Tudom, hogy semmi köze a magyarrégeni, holtmarosi és a disznajói Éltető családhoz, akik szerepet játszottak Erdély faipari és kereskedelmi fejlődésében, mégis családi nevét, a Wellmannt Éltetőre cserélte; ez írói neve. Miért választotta ezt?
– Érettségi után egy évig Atyhában és Székelyszentkirályon tanítottam. Ebben az esztendőben az Utunk nagyszabású novellapályázatot írt ki, és ezt kritikusi pályázattal kombinálta. A megjelenő pályaművekről kellett véleményt írni. Én, Wellmann József tanító, Hornyák József novellájához szóltam hozzá (soha nem tudta nekem megbocsátani), és pályadíjat nyertem vele. Ez történt tavasszal, ősszel már a kolozsvári egyetem diákjaként Balogh Edgárral volt találkozásom, aki a Korunk szerkesztője is volt. Tetszett neki az írásom. Mondta, hogy most már ütni kell a vasat: hozzak valamit a Korunknak is, de vegyem tudomásul, hogy a szerző neve azt is jelzi, hogy a mű mely kultúrához kíván kapcsolódni. Vagyis: ne ezzel a germán névvel írjam alá, hanem találjak egy magyarul jól hangzó írói nevet (saját példáját is említette). Mondom én ezt Keresztes Dénes barátomnak a kollégiumban, társamnak az udvarhelyi gimnázium néhai Ifjú Alkotók Körében. Felvillan a szeme, mindig tele volt ötletekkel. Azt mondja, itt a lehetőség, hogy olyan nevet válasszunk, amit már Udvarhelyen utca visel, mert hamarosan halálra lehet bosszantani a Gaál Gábor kör többi ugyanonnan elszármazott tagját, hogy rólam már utcát is neveztek el a mi városunkban. Családi házunk Udvarhelyen a Kuvar utcában áll. Akik a székely anyaszékvárost ismerik, tudják, hogy az egykori kaszárnyával szemben egy sziklás magaslat áll, a Kuvar. Az egyik oldalán a szikla nevét viselő utca megy fel, a másik oldalán az Éltető-forrás felé vezető Éltető utca. Nos, mivel a jeles szikla neve túlságosan könnyű labdát adott volna a szándékosan félreolvasóknak, inkább a másik utcára voksoltunk. Egyébként jól szórakoztunk Udvarhely utcaneveit próbálgatva. Mert volt ott például Gatyaszár utca is, amit később Rózsa utcára változtattak. Szóval, ekkor volt éppen az Ifjúmunkásnál a jó emlékezetű Lázár László mellékletéhez beküldve egy novellám, amelyet Lazics el is fogadott. Akkoriban ez jelentette az irodalomba való bebocsáttatást. Sürgősen írtam Lazicsnak, jelezvén, hogy nem a polgári nevemen akarok megjelenni, hanem itt van néhány ötlet, válasszon ő. (Itt néhány udvarhelyi utcanév következett.) Egy hétre rá megjelent az Ifjúmunkás melléklete, benne a novellám, a szerzőt, Éltető Józsefet bemutató rövid szöveggel. És úgy maradt!
– Aránylag fiatalon, 18 évesen bocsátották be az irodalom pitvarába, 1962-ben az Utunkban és az Ifjúmunkásban jelentek meg első versei, ami akkortájt nem volt könnyű dolog. Sokat próbálkozott, amíg a neve felkerült a rotációs gépre?
– Már említettem az udvarhelyi gimnázium irodalmi körét a múlt század hatvanas éveinek elejéről. Volt egy faliújságunk, ott publikáltunk. Itt debütált Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András, Cseke Péter és mások. A fiúk zöme fölkerült Kolozsvárra, a bölcsészkarra, s természetesen a Gaál Gábor körbe. A következő évben jöttem volna én, de itt egy esztendő cenzúra következett volna, ama szentkirályi, ha én abba beletörődtem volna. Eszem ágában sem volt a bandától elszakadni, így aztán – egyetlen keresőként a nemzedékből – mecénássá léptem elő. Pályázatot hirdettem, és havonta juttattam a legjobban sikerült vers szerzőjének Kolozsvárra egy-egy kiadós piára való összeget. Emez állandó pályázathoz már nem udvarhelyiek is csatlakoztak (Király László, Apáthy Géza például). Mire az Utunk pályázatán megnyertem az említett díjat, és mire magam is kolozsvári bölcsész lettem, úgy éreztem, hogy fél lábbal már az irodalomban vagyok. Ma is ez a fél lábam van bent.
– Francia–magyar szakos diplomát szerzett a kolozsvári BBE-n, ahol a magyar irodalom legjava megfordult, s mi tagadás, erről a hegemóniáról ma sem mond le a kincses város. Önnek mit jelentett Kolozsvár szellemisége a ’60-as években?
– Fiatalok voltunk, s ez még a sivatagban is privilegizált státusz. Ami lényeges az életünkben, az ott és akkor kezdődött. Ami ott és akkor nem kezdődött el, abból később sem lett semmi érdemleges. A történelmi korszak is viszonylag szerencsés volt. A román pártvezetés óvatosan leszakadni óhajtván a szovjet köldökzsinórról, nyitni kezdett Nyugat felé. Relatív liberalizálódás előzte meg a későbbi maoizmushoz való közeledést. A kolozsvári filológián a francia katedrát Henri Jacquier vezette, és egymást váltották a Párizsból érkezett francia lektorok. A nouveau romanról maga Alain Robble-Grillet tartott előadást a francia szakosoknak. Pár évig a Gaál Gábor kört is hagyták békében működni…
– Egyetemi évei után mindössze két évet tanít Marosvásárhelyen, amikor az Igaz Szó akkori főszerkesztőjének szüksége volt egy karizmatikus szerkesztőre, akit Éltető Józsefnek hívtak – de lehet, hogy másokra is... Mit gondol, miért pont Önre esett a választás, és miért csak 6 évig tartott ez a "lapszerelem"?
– Két irodalmi lapja volt akkoriban az erdélyi magyar közéletnek: az Utunk és az Igaz Szó. A két folyóirat között kimondva-kimondatlanul folyt mindenekben a rivalizálás. Az Utunk pontosan a kolozsvári humán egyetemi karok jelenléte okán határozott előnyben volt a fiatalokkal való kapcsolattartás dolgában az Igaz Szóval szemben. Hajdú Győző nyilván ezen akart javítani a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején. Az egyetemekről azokban az években kiröppent nemzedékből sokan helyezkedtek el a frissen létesült megyei lapoknál, valóságos kis szellemi csomópontok keletkeztek Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában. Én Vásárhelyen az Építészeti Szaklíceum és a Tanítóképző tanáraként kéznél voltam. Gondolom, Bajor Andor dicsérő szavain túl ez volt a magyarázata annak, hogy az Igaz Szóhoz hívtak. Mindkét oldalról úgy éreztük akkor, hogy a dolgok a lazulás, a liberalizálódás irányába tartanak. Tehát majd csak jó lesz. A hetvenes évek végére mindkét oldalon megértettük, hogy tévedtünk. Csak különböző módon reagáltunk erre a felismerésre. Hajdú Győző úgy, hogy az egyre hálátlanabb feladatok teljesítését egyre fenyegetőbb főnöki magatartással igyekezett kicsikarni. Én pedig úgy, hogy benyújtottam a lemondásomat közvetlenül az Írószövetség vezetőségének.
– 1969-ben jelent meg az Ismeretlen beszéd c. verseskönyve, amit a Forrás sorozat második vonulatához sorolnak az irodalomtörténészek. Vajon honnan és miért jön ez a térbeni és eszmei megkülönböztetés: első nemzedék, második nemzedék, harmadik nemzedék?
– Az ötvenes évek sztálini ihletésű kultúrpolitikája zsákutcába vitte a keleti tömb országainak irodalmát. A hatvanas években sarkon fordulva kellett keresni a kiutat a romániai magyar irodalomban, s ezt leginkább azok a fiatalok vállalták, akiket a Forrás első nemzedékébe sorolnak. Az őket követő nemzedék már tágabb horizonton pillanthatott szét, amikor utat választott. Így itt már változatosabb a kép: a hagyománytisztelettől az avantgárdihletésig terjed. A harmadik nemzedék már magától értetődően integrálódik a kortárs világirodalom fősodrába. Ha elhisszük, hogy van neki.
– A kötet előszavát Bajor Andor jegyzi, aki – minő érdekes! – vérbeli humorista és prózaszöveg-alkotó, de azokban az években több verseskönyvet ajánlott, szerkesztőként, az olvasóknak. Milyen kapcsolatot ápolt Bajorral, akiről – nem is olyan régen – azt írta egyik esszéjében: "Nekem Bajor Andor bölcs derűje hiányzik."
– Bajor Andor akkoriban annak a kiadónak a szerkesztője volt, amelyik a Forrás sorozatot gondozta. Könyvem szerkesztőjéből lett jó barátom, szívemhez közelálló pártfogóm és később lányom keresztapja. Nagyszerű író volt és nagy műveltségű, mérhetetlenül bölcs ember. Esendő voltában szerette az embert: katolikus volt, nem véletlenül lett a Keresztény Szó alapító főszerkesztője, mihelyst lehetett. Még diák voltam, amikor elém tett két reprodukciót két világhírű festményről. Az egyik Rjepin Rettenetes Iván megöli a fiát című képe, a másik Rembrandt A tékozló fiú visszatér című festménye volt. Ez két világ két civilizáció – mondta. Az embernek el kell döntenie, hogy melyikhez akar tartozni. Ezt egy életre megjegyeztem.
– Későbbi kritikusai azt mondták: "a költői képekről lemondva, franciás, laza szövésű verseiben vall önmagáról és a világról." Úgy gondolja , hogy az ilyen típusú vers több ideig fennmarad az irodalom márványasztalán, vagy jobban tetszik az olvasóknak?
– Az Ismeretlen beszéd keletkezésekor valóban (nyilván szakmai ártalom) a huszadik századi francia irodalom bűvkörében éltem. Jacques Prévert és Francis Jammes a kedvenceim voltak. Ilyen hatások érződnek rajta. Bajor Andor lelkesedett érte, de ő talán túlságosan nagylelkű is volt velem. Az irodalmárok reakcióját érzékeltem. Az olvasókét (nem tudom, hányan lehettek) nem. És mivel a nemzedék legmarkánsabb szerzői egészen másfajta lírát műveltek, egy idő után ez a könyv valamiféle devianciának, jó esetben különös közjátéknak könyveltetett.
– Tíz évvel verskötete megjelenése után, 1979-ben jelent meg Bukarestben, majd rá tíz évre Budapesten A történet a fehér lóról c. regénye, amely 1980-ban a Marosvásárhelyi Írói Egyesület Díját is elnyerte. Miről szól a könyv?
– Egy kisfiúról, aki, miközben egy kiscsikót ápolgatva a halál torkából kimenekít, azzal szembesül, hogy a háború végeztével a világnak ezen a részén mindenki beteg és a halál torkában vergődik. Azon igyekszik, hogy ebből a fenyegetésből az öröklött beteg csikón kívül önmagát is kimenekítse. Ám köztudott, hogy fehér lovak nincsenek. Ez csupán egy fikció.
– 1977-ben a Marosvásárhelyi Állami Bábszínháznál kapott dramaturg állást, és a következő években két bábdarabját is bemutatták: A szedett-vedett haramiákat (1977) és A hóember szívét (1979). Milyen volt Antal Pál rendezővel dolgozni?
– Az alatt a pár esztendő alatt, míg a Bábszínház dramaturgja, majd igazgatója voltam, ha jól számolom, tizenkét bábdarabot írtam, de ezek nagy része azért nem tapad a nevemhez, mert adaptációk, átdolgozások, amelyeket a színház szükségletére készítettem, és a gyermekirodalom szakmai recepciója …hm … esetleges. Bábdarabjaimat még három más színház is játszotta: a nagyváradi, a győri és a szombathelyi. Antal Pállal nagyon szerettem dolgozni, mint mindenkivel, aki szenvedélyesen szerette a szakmáját, a művészetét. Antal Pál intézményteremtő egyéniség volt. Emberi nagyságát mutatja, hogy gyerekként megjárta a halál-táborok poklát, de felnőttként a gyerekek iránti szeretetnek élt. Nem a gyűlöletnek!
– Sütő András naplójában olvastam, hogy egyik nap Önt mint kollégát elküldi Csíkszeredába. Hány évet dolgozott Sütővel, és milyen emlékeket őriz róla?
– Sütő kellemes, barátságos ember volt, jó humorú társalgó, okos, szellemes, közvetlen barátaival, munkatársaival, de másokkal is. Gyakran voltam műveinek korai olvasója (értsd: közreadás előtti), véleményemre is kíváncsi volt, ennek naplójában is nyoma van. Könyvdedikációiban olyan dicséretekkel illet, amelyek dagaszthatnák a keblemet. Lapjához felelős szerkesztőnek ő hívott, s az Erdélyi Figyelő főszerkesztői posztjára szerkesztőbizottsági elnökként ő javasolt, magyarán: hasznos és alkalmatos embernek tartott. De hogy íróként mennyire becsült, azt ma sem tudnám megmondani. Írásomat egyetlenegyszer dicsérte meg, igaz, hogy akkor nagyon, ide se merném írni a hasonlatot, amellyel élt. Egy gyermekvers-sorozatról van szó, amelyet az Új Élet Csípi-csóka rovatába írtam. Csakhogy ezekre a versekre azóta sem találtam kiadót.
– Milyen kapcsolatot ápol egykori barátaival és pályatársaival, akik ma is itt vannak, Erdélyben?
– Úgy emlékszem, Németh László csoportosítja az embereket könnyen és nehezen előhívódó egyéniségekre. Igaza van. Magam azt is tapasztaltam, hogy vannak nehezen és könnyen elhalványuló emlékű egyéniségek is. Egyre világosabbá válik előttem, hogy én a könnyen elhalványuló fajtához tartozom. Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán? Ilyenkor jönnek a régi tanítványok. Ők akár negyven év távlatából is pontosan emlékeznek, és úgy érzem, sok szeretettel. Tanárként egészen biztos, hogy léteztem.
– Legfőképpen románból fordított magyarra. Mikor és mit? S a francia nyelvtudását sosem kamatoztatta az irodalomban?
– Románból valóban sokat fordítottam. Minden műnemben és majdnem minden műfajban. Fordítottam Marin Sorescut (verseskötet, dráma), Emil Bottát (verseskötet), Banulescut (regény), Bogdan Suceavát (regény), Radu Tuculescut (novella), bábdarabok sokaságát, esszéket, miegymást. De fordítottam franciából is: E. Ionesco, B. Fondane, G. Thines, Norge és mások műveit.
– Díjak, elismerések?
– Íróként a Botta-verseskötet fordításáért kaptam egyesületi díjat. A többi már tanári pályámon érkezett.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely),

2014. március 1.

Székely népdalok (Székely Könyvtár)
Igen, a népdalok sóhajtásában évszázados örömök, bánatok, szerelmek, vágyak szabadulnak fel a maguk egyszerűségében. Felismerjük a népdal hangját, hiszen bennünk él, ereinkben kering, szívünkben lüktet. Magunkra lelhetünk benne, mert a népdal nem más, mint „a magyar lélek tükre”.
Sokan és sokáig énekelték őket, mindenkié voltak, s számtalan avatott kéz alatt csiszolódhattak tökéletes formákká, dallamokká az évszázadok alatt. És ebben rejlik tiszta erejüknek titka. Közösségi művészet, állapítják meg ma a szakértők, de tudjuk azt is, hogy annak idején az emberek önmaguknak, a maguk módján énekeltek, úgy „tanulták” a művészetet, hogy közben fogalmuk sem volt arról, hogy az tényleg művészet. Azóta megváltozott a világ, megváltoztak a körülmények, ma már a múlté az az életforma, amelyben létrejöttek. Ritkán énekelnek, ritkán énekelünk magunknak, pedig hűséges társunkká fogadva otthont teremthetnénk velük a lelkünkben. Ezekkel a gondolatokkal bocsátjuk útjára jelen gyűjteményünket, melybe közel száz, Székelyföldön és Bukovinában lejegyzett népdalt válogattunk. Azzal, hogy csak szövegeket közlünk, nem kérdőjelezzük meg a dallam és a szöveg egységét, hiszen tudjuk, hogy a dallamától elválasztott népdal csonka, de meggyőződésünk, hogy ebben az egységben a szöveg hordozza az eszmei tartalmat. Válogatásunkkal szeretnénk ráirányítani a figyelmet a szövegek szépségére, tartalmi gazdagságára s azokra a költői talentumokra, akik sallangtól mentes egyszerűséggel, hitelességgel emelik népdalainkat a legmagasabb művészi tökéletességre. Gondoljuk, a gyűjtemény egyetlen székely otthonból sem hiányozhat.
Mirk Szidónia Kata
A Székely Könyvtár eddig megjelent kötetei: 1. Székely népballadák 2. Mikes Kelemen: Törökországi levelek 3. Tamási Áron: Ábel a rengetegben 4. Bözödi György: Székely bánja 5 Kányádi Sándor: Válogatott versek 6. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae 7. Benedek Elek: Székely népmesék 8. Tamási Áron: Ábel az országban 9. Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések 10. Farkas Árpád: Válogatott versek 11. Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus 12. Tomcsa Sándor: Válogatott írások 13. Tamási Áron: Ábel Amerikában 14. Balázs Ferenc: A rög alatt 15. Király László: Válogatott versek 16. Székely népdalok 17. Kővári László: Székelyhonról 18. Márton Áron: Válogatott írások és beszédek 19. Szabó Gyula: Válogatott novellák 20. Páll Lajos: Válogatott versek. A könyvek egységára 35 lej, megvásárolhatók vagy megrendelhetők a Székelyföld szerkesztőségében a következő címen: 530170 Csíkszereda, Tudor Vladimirescu u. 5., telefon: 0266 311 026, 0746 195 413.

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2014. április 3.

Farkas Árpád 70 éves
Erdélyben egy másik Erdély van ördöglakattal bezárva. A kettő néha érintkezik, néha nem. Amikor érintkezik, a kiszámítható következményekkel és kiszámíthatatlan eseményekkel teli súrlódások után – akárha a Bánffy Miklós előtt is felvilágló írás – néha felszikráznak a felismerések.
Farkas Árpád sokat tudott erről, bizonyos verseinek fragmentumai nem véletlenül lettek szállóigék: „Itt Erdélyben a suvadásos dombok / a férfiakban éjjel mélyre szállnak, / reccsenve nőnek meg a pofacsontok, / s a vízmosásos szemekben az árnyak / nézik, nézik évezredes hosszan, / hogy a türelem partjain milyen erdő ég el…” Vagy: „Ürügyek fogytán, aki jajgat, / adj néki olyan hatalmat, / hogy bűneivel fölhúrozva álljon / cimbalomként e mennyországbálon, / s ugasson fel belőle a kín / gyomorsavmarta csöndünk / artézikútjain.” Vagy itt van egyik legnépszerűbb verse, az Avaron: „Orra bukva az avaron, / forogva mennyköves határon, / az ember mondja a magáét, / mint akit nem vertek még szájon, / mint aki lélegzetet is / e föld gyomrából vesz már, / kövek köhögnek tüdején, / nyelvére agyagos sár / tapad, / hogy érezze, / ne csupán látva lássa / a földet, honnan vétetett / a fel-feltámadásra.” Lehetne folytatni, van miből idézni, de itt meg is állhatunk, nem véletlen, hogy Farkas Árpád verseit különböző életkorú rajongói, középiskolások és színészek fáradhatatlanul, újra meg újra elmondották, hiszen úgy érezték, nyomorúságos, a hetvenes-nyolcvanas években végképpen ellehetetlenülő létezésünkre vonatkozik, kimond valamit, ami visszaadhatja megtépázott önbecsülésünk. Akarhat többet egy költő? Akit verseivel köszöntünk hetvenéves születésnapján, ama verseivel, amelyek olvasóiban élnek.
Bogdán László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. április 3.

Farkas Árpád köszöntése
A Székelyföld folyóirat szerkesztőivel és munkatársaival közösen Farkas Árpád költőt születésnapján, ma 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Bogdán László, Borcsa János, Dimény-Haszmann Árpád, Fekete Vince, Ferenczes István, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Sántha Attila köszönti. Közreműködik Kolcsár József színművész és a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. április 4.

Farkas Árpád hetvenéves
Valahogy úgy vagyok a költővel, hogy örökifjúnak tartom. Alig harmincöt esztendős lehetett, amikor érettségi tétellé vált, hiszen benne volt az 1977-re elkészült, a romániai magyar irodalom történetét bemutató tankönyvben.
Én akkor arra gondoltam, hogy vannak a régi klasszikusok, akik – mondjuk – Janus Pannoniustól Nagy Lászlóig, Szilágyi Domokosig sorakoznak elénk valami helyi Pantheonban, és vannak az élők, a közöttünk járók, akik természetes módon örökkévalók, vagy legalábbis: nagyon-nagyon, de nagyon hosszú ideig egyazon szerelvényen utaznak velünk.
“Mi mítosztalan már,/ de lelkiismeret még”
Gyermekként teljesen más volt az időhöz való viszonyulásom, szép volt, tágas és bizalomkeltő minden, mintha kizárólag értünk, főleg a székelyekért teremtették volna ezt az álom-dús, fenyves és borvizes a világot.
Egyébként Farkas Árpád volt az első élő költő, akit emberi mivoltában is megismerhettem, s mivel a versei hozzám közelálló gondolatokat, miénk-féle mondanivalót hordoztak, igencsak megkedveltem a munkásságát.
Egyébként olyan volt akkor, a hetvenes években a korhangulat, hogy a versnek, a jó versnek, úgy általában, irtózatos ereje volt. Alig-alig fordulhatott elő iskolai ünnepség, amelyen ne hangzott volna el egy-két igen szép és fontos, gerincet erősítő költeménye: az Avaron, az Epilógus a lófürösztéshez vagy igen emlékezetes prózaverse, az a Mikor az öregemberek mosakodnak című. Mert nagyapám is ilyenformán mosakodott vasárnap délelőttönként, úgy tíz óra tájban, még az első harangszó előtt. Írhatta volna Mózsi nagyapámról is, hiszen találkoztak: „…meregető és nyújtózkodó mozdulatokkal/ mosdanak az öregemberek, apró szusszanásaiktól porzik a víz s/ visszahulló függönye mögül felsejlenek háromnegyed százados/ hajoló mozdulataik, botot emeltek a földről, forrásból itták a vizet/ tenyérrel merve, az Irtisz vagy a Tisza partján hajoltak így a/ patak fölé, bokornak támasztva a bajonétos puskát, mikor bukdá-/ csolva, ügető hajolgatással kergettek ellenséget vagy éppen előle/ futottak, fölperzselve a földet és szagolva, törölve magukról a vért…”
Egyébként ma is kellemes borzongás fut végig rajtam, ha felidézem az egykori évzárókat vagy ballagásokat, amikor megilletődött leánykák szavalták valamelyik versét. A hatás frenetikus és feledhetetlen. Recsegnek a hangfalak, begerjed közben az emlék-mikrofon, de ma is hallani az ünnep fénykörében: „…ne csupán látva lássa/ a földet, honnan vétetett/ a fel-feltámadásra.” Ez pedig nem csak biztatás volt, hanem maga volt a megmaradás. In integrum. Holott tiltották, de csoda volt, hogy ez a versbeszéd élhetett és működhetett a lelkekben.
Közéleti költészet a Farkas Árpádé, az a nemes-magyar aggódás, amilyen az Illyés Gyuláé és a Kányádi Sándoré. Minden sora helyén való, értünk való. A költői magasságokat már a Forrás-kötetével (Másnapos ének, 1968) és második könyvével (Jegenyekör, 1971) elérte. A következő évtizedekben szűkszavú volt, ám legalább annyira jelentős publicistaként működött és működik ma is. A poéta manapság ritkábban szól belőle, de akkor ünnep van, versek általi különös vasárnap.
Simó Márton. Székelyhon.ro

2014. április 5.

Versek a költőnek
Sokak számára volt Farkas Árpád „a” költő, némelyek számára mester, egyféle jóakaratú báty, akinek egyéni zamatú, azonnal felismerhető versei mellett erkölcsi tartását is bámulták olvasói, pályatársai.
Csütörtök délután bensőséges, szeretetteljes ünnepségen köszöntötték a 70 éves alkotót tisztelői, rokonai, barátai a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A Székelyföld kulturális folyóirat áprilisi számában tizenhárom író és költő üdvözli – versben és prózában – a kerek évfordulóhoz érkezett „élő klasszikust” (akinek sikerült tréfával oldania a pillanat komolyságát), ezeket az írásokat olvasták fel szerzőik: Ferenczes István, Bogdán László, Borcsa János, Dimény Árpád, Fekete Vince, György Attila, Lakatos Mihály, Molnár Vilmos és Sántha Attila; jelen volt Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője is. Kis zene is fűszerezte a hangulatot: előbb a Kaláka együttes által megénekelt Virágzápor hangzott el, majd a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese adott elő Kodály- és Bartók-műveket, végül pedig Majláth Attila egy népdalt. Kolcsár József színész verseket olvasott fel, a városvezetés jókívánságait Incze Sándor tanácstag, nyugalmazott református esperes tolmácsolta, személyes ráadással is nyomatékosítva az üzenetet. Meglepetten és meghatódva válaszolt minderre Farkas Árpád: mert nem tudott arról, hogy ilyen összeesküvés készül a születésnapjára, és mert „ennyi barátja van még az embernek és a versnek”. Nem ilyen lovat akart ő sem – elevenítette fel gyermekkorát –, előbb pilóta szeretett volna lenni, azután kezdett verset írni, hogy szárnyai nem nőttek. Idővel kiderült, hogy a verseket ki is nyomtatják, és fel is szállnak, emberek közé mennek: így alakult a költői pálya, amelyhez az embernek, magyarnak, székelynek levés kényszere és igyekezete társult. Erre kell törekedni, nem arra, hogy élő vagy holt klasszikusok, esetleg múzsák legyünk – fogalmazta meg a Hargita megyei Siménfalván született, munkásságáért több rangos díjjal is kitüntetett költő, aki büszkén és felemelt fejjel vállalta, ami ráméretett: hogy „erdélyinek születtem és annak kellett maradnom”. Azt is elmondta, hogy külföldön, más tájakon éppen a sajátosan székely szavajárású, ízű, élményvilágú versei a legkeresettebbek, és ez nagy öröm. Éljünk a világban, ha már megadatott nekünk, és legyenek barátaink, mert valahogy így áll össze a közösség; vigyázzunk nagyon egymásra, ahogy én is szerettem volna a szavakra vagy a versekre vigyázni, hogy ne dülöngjenek szanaszét, ne lézengjenek csak úgy a világban – mondotta el köszönetképpen. A rendhagyó születésnap dedikálásokkal, oldott beszélgetéssel végződött. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. május 17.

Kilyén Ilka kiáltó szava a megmaradásunkért
Igazfalva és Lugos után, a XIX. Bánsági Magyar Napok keretében csütörtök este a temesvári evangélikus templomban is előadta TŰZ – kiáltó szó a megmaradásért című egyéni műsorát Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznő. A temesvári magyar színház társulata egykori tagjának költeményekből, prózai szövegrészletekből és mezőségi népdalokból összeállított, magas művészi színvonalon előadott egyéni estje mindenképpen nagyobb figyelmet érdemelt volna a temesvári magyar közönség részéről.
„Ez a tűz a lélek tüze, amely forradalmak, bukások, de látványos talpra állások közepette is hirdeti a magyar nép élni akarását, jövőt és életet ad” – mondta a bevezetőben Kilyén Ilka művésznő. Az előadó hol parázsló, hol fel-fel lobbanó, hol mindent felemésztő tűzzel szavalta el (többek között) Nagy László, Utassy József, Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső, Farkas Árpád, Márai Sándor, Fáy Ferenc költeményeit, mondta el Kós Károly Kiáltó Szó Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához! című 1921évi röpiratának szövegét, amelynél azóta sem született jobb, minden szavában máig érvényes autonómia-kiáltvány Erdélyben. A szavalatok közé beékelt ősi, pentaton népdalokat is mesteri módon szólaltatta meg az előadó. A közönség vastapssal köszönte meg Kilyén Ilkának a megmaradásunkért felemelt szavát. A művésznő egyéni műsorát péntek este a nagyszentmiklósi közönség is megtapsolhatta, a Nákó-kastélyban.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

2014. május 23.

Könyvbe vetett hittel
A közelmúltban zajlott le az Udvarhelyi Híradó szerkesztőségének udvarán a II. Székelyföldi Könyvnapok. Azt állítjuk, hogy ezzel hagyományt teremtettünk, bár az idei valamivel gyengébb volt, mint a tavalyi. Hol az időjárás, hol a (nagyobb) társadalmi jelenségek „hordozzák” a könyvszakmai jelenségeket, úgy tűnik azonban, hogy idén jól sikerült az időzítés. A vásárlóközönséget azonban nem igazán sikerült érdemben megszólítani – sajnos -, hiszen nem fordultak meg tömegek a Szentimre utcai udvarban.
Hagyományos partnereink, a Hargita Kiadóhivatal, a Pro Print Könyvkiadó, a Bookart Kiadó, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, a Firtos Közművelődési Egyesület, a Károlyi Gáspár Alapítvány elég széles kínálattal rukkoltak elő. Idén a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban is zajlottak mellékrendezvények.
Igazi sikernek számít a találkozó első napján, csütörtökön este, a Czegő Zoltánnal és Ráduly Jánossal tartott találkozó, amelyhez az apropót Székely Ferenc interjú-kötete szolgáltatta, amely a közelmúltban látott napvilágot. Az est házigazdája, Lőrincz György a kötetben szereplő két írót faggatta, illetve bemutatta Székely Ferencet, aki Erdőszentgyörgyön él, Udvarhelyen igen kevesek ismerik, hiszen a négy középiskolai éven kívül nem élt életvitelszerűen a városban. Székely Ferenc röviden vallott életútjáról.
Az elmúlt évtizedekben, bár mindig vonzotta az irodalom, nem foglalkozhatott főállásban a betűvetéssel, újabban azonban önkormányzati lapok munkatársaként, értékes interjúsorozatok „provokátoraként”, antológiák ötletgazdájaként és szerkesztőjeként bukkan fel az irodalmi életben.
Öreg író nem vén író!
A legutóbbi időszakban az idén hetvenéves írókat kereste meg, köztük Oláh Istvánt, Farkas Árpádot. A kimerítő „beszélgetések” – amelyek többnyire elektronikus úton, az internet segítségével készülnek – szerzői maguk a megszólalók is, hiszen általában maguk is szerkeszthetik, javíthatják, bővíthetik, szűkíthetik a mondandójukat. Erről a munkafolyamatról érdeklődött Lőrincz György, majd szó esett a Sütő Andráshoz kapcsolódó emlékeikről. Anekdoták hangzottak el, s még az is kiderült, hogy Székely néhai Sütő András „golyós-írónjával” dedikálhat.
Czegő Zoltán huszonkét évet tartózkodott Magyarországon. Immár négy esztendeje azonban ismét a Székelyföldön él, Sepsiszentgyörgyön, abban a városban, ahol annak idején középiskolás, „aparitor”, majd újságíró és kibontakozó munkásságú író és költő volt. A hetvenhat éves Czegő ma többnyire prózaíróként jeleskedik – az utóbbi években több regényt alkotott, amelyek komoly sikereket arattak,három éve a Katonabogár több utánnyomásnak köszönhetően háromezernél is nagyobb példányszámban fogyott, amely manapság igen magasnak számít. Büszke arra, hogy publicistaként szólhat bele a közösség életébe, s arra, hogy annyira bíztak benne a sepsiszentgyörgyiek, hogy városi tanácsossá választották. „Az írott szóval ma is lehet és kell tenni a közösségért – mondotta –, ott kellett folytatnom, ahol 1988-ban, az ország kényszerű elhagyásakor abbahagytam.”
Ráduly János hetvenhét éves, összesen nyolcvannyolc kötete látott ez idáig napvilágot. Néprajzi gyűjtéssel, helytörténettel, műfordítással, rovásírás-kutatással, prózával, verssel egyaránt foglalkozik. Lendülete töretlen, hiszen minden műfajban újabb kötet-tervei vannak. Több mint bizonyos, hogy nyolcvanadik életévére elérheti a századik megjelent könyvet. Ezen az esten legújabb találmányai közül, a „félperces” novella műfajához tartozó munkáiból és a friss hajtású haikukból olvasott fel néhányat.
Czegő Néma lovak című új regényének cselekménye 1660-1661-ben játszódik, abban a korban, amely az első világháborúig Erdély történetének legnagyobb pusztulását hordozta, amikor négy fejedelem vetélkedett a hatalomért, amikor egymást ölték a magyarok, s ráadásul a törökök és a tatárok is az országra törtek.
Érdekes színfoltja volt idén is a Könyvnapoknak Gyöngyössy János. Nem számít újdonságnak a Székely templomerődök című általa írt és rajzolt könyv, amelynek harmadik kiadása a Góbé Szellemi Termékek sorában látott napvilágot tavaly a Merkúr és Szuper Áruházlánc üzemeltetőjének támogatásával, de idén is az fogyott a legnagyobb példányszámban. A mérnökök közt a legjobb grafikusnak és a grafikusok közt a legjobb mérnöknek számító szerző legújabb munkáiról és készülő terveiről, két komoly projektről beszélt. Legkésőbb két héten belül mind a két tervet nyilvánosságra hozzuk, amelyek hosszútávon működnek majd és igen markánsan jelen lesznek a székelyföldiek életében. Erről most csak ennyit.
Mindenképp lesz folytatás
A II. Székelyföldi Könyvnapok szervezői és a résztvevő kiadói vállalkozások, a megjelent könyvkereskedők e két nap során – amikor nem kellett a vevőket kiszolgálni – végig tanácskoztak, tapasztalatokat cseréltek, és közösen gondolkodtak a jövőre vonatkozóan.
A Székely Könyvtár 18. kötete: Márton Áron Válogatott írások és beszédek. A sorozat pillanatnyilag a 20. címnél tart, de a somlyói búcsúra, Pünkösdre öt új kötettel rukkolnak elő a szerkesztők
Az informális beszélgetések során kiderítették, hogy szükség van minden hasonló jellegű fórumra, amely vásár, figyelemfelkeltés, reklám és népszerűsítés is egyben. Nem elég az évenkénti egyszeri seregszemle, hanem a helyi termékek vásárához hasonlóan, meg kívánnak honosítani egy havi rendszerességgel visszatérő könyvszakmai fórumot, amely jól kiválasztott helyen működve igen érdekes színfoltja lehet a város kulturális életének. Értékesítésre és újdonságok bemutatására is alkalmassá kívánják tenni ezt a helyet, hogy ne feledkezzenek meg az emberek a könyvről, mint „analóg adathordozóról”, amely oly hosszú ideje (szoba)társuk a hétköznapokban és ünnepekben egyaránt. A megfelelő helyszín kiválasztásán dolgoznak a kiadók és a könyvek forgalmazói. Hamarosan ennek is látszata lesz.
Simó Márton. Székelyhon.ro

2014. augusztus 6.

Régmúlt nyár, s tovatűnt pipacs
Nem akármilyen társaság koptatta egykor az udvarhelyi gimnázium padjait. A múlt század hatvanas éveinek elején költővé lévendők ballagtak el a vén falak közül, hogy messzire jussanak a tudás által, s szavaik által majd visszatérjenek. Pontosabban, az akkor igen határozottan a reáliák felé elmozduló középiskolában egy olyan erős irodalmár-társaság verődött össze, amely hasonszőrű, egyívású társakkal kiegészülve aztán a későbbiekben, Kolozsváron, igencsak fontos irodalomtörténeti eseményeknek lett a kiváltója. Ezt a négyesfogatot Farkas Árpád (1944), Magyari Lajos (1942), Molnos Lajos (1941) és Balázs András (1943-1978) alkotta. Molnos visszaemlékezése szerint a „gimiben” már szerkesztettek egy kizárólag irodalmi „töltetű” faliújságot, amelyen egymást, egymás költészetét igyekeztek bemutatni az iskola diákságának, de ugyanakkor olyan esteket is szerveztek, amelyekkel kivitték ezt a fajta irodalmat a városba.
A kis társaság nagy szerencséje, hogy 1961 őszétől – kisebb magánéleti gondokat és egy-két sikertelen felvételit leszámítva – mind a négyen a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen találják magukat, a Bölcsészkaron, sőt, ugyanabban a csoportban, hiszen mindannyian magyartanári képesítést kívántak szerezni. Ez a kis udvarhelyi csoport hamarosan két kollégával egészült ki, a brassói Apáthy Gézával (1943-1976) és a sóváradi Király Lászlóval (1943). A „hatok” hamarosan megkerülhetetlenekké váltak, ha szépirodalmi próbálkozásokról, bemutatkozásról, vitaestről volt szó, de kiválóan megállták a helyüket együtt a focipályán, sőt – emlékszik vissza Molnos – udvarolni is testületileg vonultak fel, hogy a hatás még frenetikusabb legyen.
Példaképekként, „nagy elődökként” lebegett előttük az a költészeti eszmény, az a proletkulttól szabaduló, neoavantgárd literatúra, amelyet a néhány évvel idősebb Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán és Jancsik Pál képviselt. Ezt a hatos-fogatot együtt lehetett viszontlátni a Gaál Gábor Körben, amelyet 1963 őszétől Bodor Pál (1930) „felügyelt”, aki az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályán dolgozva előkészítette mindnyájuk számára a költői indulást. A debüt klasszikus útja akkortájt az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk, az Ifjúmunkás című lapokban és az Előre című bukaresti napilap hétvégi mellékleteiben való megjelenésen át vezetett az antológiában való szereplés, majd az önálló kötet irányába. A hatok mindannyian benne vannak az 1967-ben napvilágot látott Vitorlaének című lírai antológiában. A második Forrás-nemzedék néven „nyilvántartott” társaság – ekkor már nem haton vannak, hanem tízen-tizenketten, hiszen Csiki László, Kenéz Ferenc, Palocsay Zsigmond, Czegő Zoltán, Pusztai János, Györffi Kálmán és Kocsis István is ide sorolható – Forrás-kötetei annak rendje-módja szerint szép sorban napvilágot is látnak. Mire a közigazgatási átszervezés (1968) bekövetkezik, s lehetőség van a vidéki lapok szerkesztőségeiben való elhelyezkedésre, ezek a fiatal írók és költők igyekeznek a tanügyinél nagyobb mozgásteret és alkotói szabadságot kínáló szerkesztőségi műhelyekben elhelyezkedni. Dali Sándor főszerkesztő valóságos költő-hadat gyűjt a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör köré, de hasonló kirajzás figyelhető meg Csíkszeredában, a frissen alakult Hargita című napilapnál is. A költői pályák törvényszerűen és jól alakulnak. E fiatalemberek közül többen is – például Farkas Árpád, Magyari Lajos – harmincéves korukra érettségi-tétellé nemesednek. Hírnevüknek, befogadottságuknak jót tesz a közéleti szereplés, hiszen költészetük is olyan, hogy – túl az általános emberin -közösségi kérdéseket, azon belül pedig egy igen erős és meghatározó székely identitást vállalnak fel.
Az ugyancsak nagyon fiatalon elhunyt brassói Apáthy és alig megkezdett költői pályáját tragikus körülmények közt záró, harmincöt évesen elhunyt székelyudvarhelyi Balázs András számára azonban nem adatott meg a lehetőség, hogy több évtizedes pályán futva hagyjon látható és maradandó nyomot az irodalomban és a közéletben.
Balázs András 1968-tól a Hargitához szegődik, ahol színvonalas publicisztikai írásaival hívja fel magára a figyelmet, hamar megérezi, hogy milyen pászmán lehet és szabad haladni egy olyan korban, egy olyan rendszerben, amely az emberarcúság leple alatt zsarnoki és embertelen is ugyanakkor. Ez az újságírói munka négy esztendeig tart, 1972-től – máig tisztázatlan körülmények között – kiszorítják a „szocialista” sajtóból. Érdekes, hogy ekkortól kezdődően már nem tanárként, hanem gyári munkásként tevékenykedik. Ekkortájt készül el a Cicoma nélkül című kötet terve, amely azonban soha nem lát napvilágot. Molnos Lajos, amikor ezt a Tetők magasából című kötetet összeállította, ebből a kéziratból, illetve a hagyatékban maradt kiadatlan és kéziratos versekből válogatott. „Nem tudhatom, hogy másoknak, a mai olvasóknak mit mondanak ezek a versek (…)? Nem vagyok szakavatott ítész, viszont igencsak elfogult, részrehajló vagyok mind a költő személyét, mind a verseit illetően. Az én álmaim, hangulataim, bánataim, lelkesedéseim is ott vannak (…) a versekben, amelyek, hiszem, sok mai olvasót is megérintenek. (…) Király László szavaival élve, valamikor mi is pipacsok voltunk. A nyár, a mi nyarunk is elmúlt, de verseinkben továbbélnek a pipacsok, akik mi is voltunk. Aki Balázs András is volt, s maradt a verseiben, örökkétigre. Szeressük hát ezeket a verseket, bennük a pipacsokat szeretjük…”
A fiatalon elhunyt költő emlékét, a posztumusz megjelent, késői „Forrás-kötet” bemutatóján Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, Lőrincz György író és Oláh István költő, az egykori Hargita című napilap munkatársa idézte fel. Balázs Éva, a költő unokahúga, néhány vers elmondásával bizonyította, hogy üde, naprakész, de a hatvanas évek „hanghordozását” őrző alkotásokról van szó, amelyek a nyilvánosságra-kerülés jóvoltából betölthetik azt a szerepet, amelyért létrejöttek.
Balázs András, a költő érvényes „idézeteket” írt. Sokan voltak a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyag tárában tartott rendezvényen, köztük a Balázs-család több generációból származó tagjai is. Ilyenkor látszik igazán, hogy egy Erdély-, sőt Kárpát-medence szerte ismert nemzetségről van szó, amely jelentékenyen szolgálta és szolgálja ma is a magyar tudományosságot és a kultúrát.
Simó Márton, Székelyhon.ro

2014. augusztus 16.

Toronymúzeumot avattak Nagyboldogasszony búcsúján
Liturgikus tárgyak, egyháztörténeti emlékek tekinthetők meg a csíkkarcfalvi vártemplom tornyában újonnan kialakított négyszintes múzeumban. A kiállítást a XV. Nagyboldogasszony Napok részeként, a pénteki szentmisét követően nyitották meg a nagyközönség számára.
A toronymúzeumban megnyílt tárlat legérdekesebb darabjának többek között a 18. századi barokk stílusú oltárépítmény, a csíkkarcfalvi vártemplom egykori főoltárának megmaradt részei számítanak, ugyanakkor az 1922-ből származó kis repedt öntött harang, a mozsárágyúk, az egykori toronyóra tartozékai, miseruhák, gyertyatartók és még számos érdekes tárgy és kép is a kiállítás részét képezi. Többek között megemlékeztek Mártonffy Györgyről, a csíkkarcfalvi születési erdélyi katolikus püspökről, továbbá a 15-16. században használt kelyhekről, monstranciáról fotókat lehet megtekinteni.
Régmúlt történeteket idéznek
Az egyháztörténeti tárlatot a Nagyboldogasszony búcsús szentmiséjének végén mutatta be a jelenlévő karcfalviaknak és csíkjenőfalviaknak Hegedűs Enikő művészettörténész, a gyulafehérvári érsekség megbízottja. „A kiállítás az egyházközség egykori életére világít rá, a régmúlt tárgyi emlékek történeteket hordoznak. Felidéznek egyháztanácsi gyűléseket, plébánosokat, adományozókat, valamint ennek a közösségnek egy évszázadnyi történetét” – összegzett a szakember.
Atyáink öröksége
Kelemen Hunor, volt kulturális miniszter is részt vett a falu ünnepén. „Az atyák örökségét ismernünk kell. Ez a kis kiállítás, – amelyet a toronyban a négy emeleten készítettek el –, ahhoz járul hozzá, hogy ismereteink gazdagodjanak atyáink örökségéről, az egyházközség történetéről, Jenőfalvának, Karcfalvának életéről, múltjáról. Ez az ismeret erősíti a nemzeti identitásunkat” – fogalmazott Kelemen.
Toronymúzeum
„Nagyon fontos ez a múzeum a falu életében. Nagyon fontos, hogy ki tudtuk használni a templomtoronynak a belső részét, és ki tudtuk állítani azokat a tárgyakat, amelyeket a faluban még nem láttak: például a régi harangot, a régi miseruhákat, vagy éppen a keresztúti stációképeket” – sorolta Gábor Tibor, Karcfalva polgármestere.
A kiállítást Balla Árpád, szászrégeni plébános áldotta meg, aki a búcsús szentmisét celebrálta. Az ünnepi alkalomból az 1541-ből származó kehelyt használta. Farkas Árpád, a Nagyboldogasszony egyházközség plébánosa pedig köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik hozzájárultak a toronymúzeum megvalósításához.
A XV. Nagyboldogasszony Napokon, a toronymúzeum megnyitását követően a falu központjában felállított színpadon fellépett helyi fúvószenekar, majd este könnyűzenei koncertek szórakoztatták a helyi közösséget.
Barabás Hajnal
Székelyhon.ro

2014. augusztus 30.

25. éve jelenik meg a folyóirat
Hazanézőben Korondon
A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be).
A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz
Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész.
„Az írás hőskora lezajlott”
„Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.”
Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet.
Közlési lehetőséget biztosított a lap
Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János.
Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok
Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is.
Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban.
Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

2014. október 2.

Idén is díjaz az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány
Farkas Árpád költő, író, Ferenczes István költő, író, Oláh István költő és Tófalvi Zoltán újságíró kapja idén az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjait.
A díjátadó ünnepségre szombaton délután 6 órakor kerül sor a székelyudvarhelyi Művelődési Ház Koncerttermében. Farkas Árpádot Fekete Vince költő, Ferenczes Istvánt Gálfalvi György író, Oláh Istvánt Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, Tófalvi Zoltánt pedig Zsidó Ferenc író köszönti és méltatja.
Az ünnepségen Lőrincz György, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnöke mond köszöntőt, az ünnepi műsorról pedig a Palló Imre Művészeti Líceum zene szakos diákjai gondoskodnak. Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész kollégáját, a 80. éves Pomogáts Bélát köszönti, majd Káli Király István, a Mentor Kiadó igazgatója átadja az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és Mentor Kiadó által megjelentetett Pomogáts 80 című emlékkönyvet.
Krónika (Kolozsvár)

2014. október 3.

Írókat, költőket díjaznak (Elismerés Farkas Árpádnak)
Erdélyi magyar írókat és költőket díjaz idén is az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA), amely tizenkilencedik alkalommal osztja ki az elismeréseket szombaton Székelyudvarhelyen.
Az alapítvány kuratóriumának döntése értelmében az EMIA idei díjazottja Farkas Árpád költő, Ferenczes István költő, író, Oláh István költő, valamint Tófalvi Zoltán újságíró. Lőrincz György, az 1995-ben alakult EMIA kuratóriumának elnöke tegnap rámutatott, azért alapították a díjakat, mert a kilencvenes években széthullt az erdélyi magyar irodalom, senki nem figyelt senkire, és azt akarták, hogy ezáltal kapjanak figyelmet azok a személyek, akik az erdélyi magyar irodalom érdekében élték le életüket. Hozzátette: a díjak kisebbfajta életműdíjnak számítanak, és minden olyan erdélyi magyar író vagy költő megkaphatja, aki tagja a Román vagy a Magyar Írószövetségnek. A holnapi gálaünnepségen az alapítvány köszönti az októberben 80. életévét betöltő Pomogáts Béla irodalomtörténészt, és átadják az EMIA és a marosvásárhelyi Mentor Kiadó által megjelentetett, Pomogáts 80 című emlékkönyvet.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. október 6.

Életműveket jutalmaztak (Erdély Magyar Irodalmáért)
Olyan alkotókat köszöntöttek szombaton Székelyudvarhelyen, akik Lőrincz György író megfogalmazása szerint „életművükkel, emberi tartásukkal nemcsak személyes példát, hanem emberi megalapozást is adtak az elmúlt évtizedekben magyarságunkhoz, megmaradásunkhoz”.
Az Erdélyi Magyar Irodalomért Alapítvány tizenkilencedik alkalommal tüntetett ki jeles erdélyi alkotókat és olyan „hídverőket”, akik sokat tettek irodalmunk népszerűsítéséért, anyaországi és külföldi megismertetéséért. A székelyudvarhelyi ünnepségen életművéért vehette át a díjat a 70 éves Farkas Árpád, Ferenczes István, Oláh István költő, Tófalvi Zoltán író és a 80 éves Pomogáts Béla irodalomtörténész.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. november 13.

Válasszuk az erdélyiséget! – Erdélyi személyiségek felhívása – ALÁÍRHATÓ!
A romániai államfőválasztás második fordulója történelmi súlyú választás elé állította Romániát. Soha ilyen élesen nem osztotta meg ezt az országot az a kulturális határ, amely Közép-Európát választja el a Balkántól, soha ilyen élesen nem volt látható, hogy két eltér perspektíva, munkamorál és jövőtervezési szellem él itt egymás mellett, a Kárpátok két oldalán.
Az egyik oldalon Victor Ponta, a holnapot felél jelen képviselője, a zsákmánypolitikát fenntartó fanarióta kormányzás továbbvivje áll. A másik oldalon pedig Klaus Johannis, az erdélyi reménykedés képviselője, azé a reményé, hogy Erdély hatására ez az ország talán még lehet az, ami eddig nem volt: szótartó becsületes munkára és a teljesítmény elismerésére épül, erkölcsös társadalom. Mit tehetnek az erdélyi magyarok?
Úgy gondoljuk, két lehetőséges döntés van!
Lehet annak alapján dönteni, hogy az egyik jelölt, Victor Ponta rég elvesztette szavahihetőségét a szemünkben, a másik pedig, Klaus Johannis, erdélyi szász – kisebbségi – mivolta ellenére sem ígért semmit, sőt, nem ért egyet Székelyföld autonómiájával, következésképpen nincs jó választás, nem érdemes szavazni. Ez a döntés azonban lemondás arról, hogy alakítsunk valamit a sorsunkon, ez a döntés a reményvesztett várakozásé, hogy majd – valamikor – csak elbukkan egy jelölt a román nemzetállam ködéből, aki tétlenségünk dacára megfelel várakozásainknak. És lehet annak alapján dönteni, hogy a mostani helyzet túlmutat azon, amit Klaus Johannis jelenleg képviselő: azt rajzolja ki, hogy létrejöhet – 1920 óta először – egy olyan összerdélyi szolidaritás, amelyre talán teljesen új politikai épület húzható fel. Lassan ugyan, aprómunkával, de nem esélytelenül! Mi ezt a reményt támogatjuk! Szakítani kell azzal a Romániával, amelyben a választások a pillanatnyi ígéretekről szólnak, amelyben a politikusok a lakosság túlélési reményeiből építik fel saját megélhetésüket. Szakítani kell azzal a romániai kisebbségpolitikával, amely a jogokat engedményként fogja fel, és amely a visszavonható engedmények fölötti alkudozással tartja ellenőrzése alatt a magyarság politikai képviseletét.
Most Erdély felemelkedése került az előtérbe, ami esély és remény számunkra. Csak annyit kell tennünk érte, hogy vasárnap szavazzunk rá!
Válasszuk az erdélyiséget a balkanizálódás ellenében!
Farkas Árpád költő, Gazda József író, műkritikus, Izsák Balázs SZNT elnök, Kovács István az unitárius egyház közügyigazgatója, Kosztándi Jenő festőművész, Farcádi Botond újságíró, főszerkesztő, Incze Sándor nyugalmazott esperes, Vetró András szobrászművész, Damokos Csaba dizájner, Ferenczes István költő, Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár, Bereczki Kinga CIVEK elnök, Jánó Mihály művészettörténész, Beder Tibor a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, Ötvös József református esperes, dr. Ütő Gusztáv képzőművész, egyetemi tanár, Nagy László az unitárius egyház püspökhelyettese, Kolumbán Gábor, dr. Máthé Dénes egyetemi tanár, Toró Attila a sepsiszentgyorgy.info szerkesztője, dr. Nemes Tibor családorvos, László János vállalkozó, dr. Antal Álmos kórházigazgató, Dr. Széman Péter az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, Bíró Béla újságíró, a Sapientia EMTE professzora.
Az aláírók névsorához itt lehet csatlakozni: https://erdely.ma/alairas.php?al_id=20
Erdély.ma

2014. november 13.

Voksolásra buzdítanak erdélyi magyar értelmiségiek
Szakítani kell azzal a Romániával, amelyben a választások a pillanatnyi ígéretekről szólnak, amelyben a politikusok a lakosság túlélési reményeiből építik fel saját megélhetésüket – olvasható abban a felhívásban, melyet 25 erdélyi magyar értelmiségi látott el kézjegyével.
A csütörtöki keltezésű közlemény aláírói – akik szerint az államfőválasztás második fordulója történelmi súlyú választás elé állította Romániát – leszögezik, míg Victor Ponta „a holnapot felél jelen képviselője, a zsákmánypolitikát fenntartó fanarióta kormányzás továbbvivője”, a jobboldal jelöltjét, Klaus Johannist az erdélyi reménykedés képviselőjének nevezik.
„Soha ilyen élesen nem osztotta meg ezt az országot az a kulturális határ, amely Közép-Európát választja el a Balkántól, soha ilyen élesen nem volt látható, hogy két eltér perspektíva, munkamorál és jövőtervezési szellem él itt egymás mellett, a Kárpátok két oldalán” – jegyzi meg a közlemény, melyet többek között Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke és Bakk Miklós politológus, Farkas Árpád költ, Gazda József író, műkritikus, Beder Tibor, a Magyarok Székelyföldi Társaságának elnöke, Ötvös József református esperes, Dr. Széman Péter, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke írt alá.
Szerintük a mostani helyzet „túlmutat azon, amit Klaus Johannis jelenleg képviselő: azt rajzolja ki, hogy létrejöhet – 1920 óta először – egy olyan összerdélyi szolidaritás, amelyre talán teljesen új politikai épület húzható fel”.
A közlemény szerzői továbbá úgy fogalmaznak, szakítani kell azzal a romániai kisebbségpolitikával is, „amely a jogokat engedményként fogja fel, és amely a visszavonható engedmények fölötti alkudozással tartja ellenőrzése alatt a magyarság politikai képviseletét”. „Most Erdély felemelkedése került az előtérbe, ami esély és remény számunkra. Csak annyit kell tennünk érte, hogy vasárnap szavazzunk rá” – olvasható a közleményben.
Székelyhon.ro

2014. december 23.

Magyari Lajos a Háromszékről: „ember elé való” újság született
Huszonöt évvel ezelőtt hozták létre az erdélyi szabad magyar sajtó egyik első lapját Sepsiszentgyörgyön az 1968 óta működő Megyei Tükör munkatársai közvetlen azután, hogy Nicolae Ceauşescu helikopterrel elmenekült a bukaresti pártszékház tetőteraszáról. Az alapítók első szabad gesztusukkal december 22-én kora délután elcsapták a régi főszerkesztőt, helyére pedig Magyari Lajost választották meg, aki egy politikai programmal felérő címet adott az új lapnak: Háromszék.
– A bukaresti fejleményekhez hasonlóan a déli órákra Sepsiszentgyörgyön is az üzemekből kiáramló tüntetők tömege fogta közre a megyei pártbizottság épületét. Emlékszem a tömeggel szemben posztoló egyik kiskatonára, akinek arcán könny szivárgott, a feszültség rendkívüli volt. Az akkori főszerkesztőnek, Vasas Samunak fő feladata volt szemmel tartani téged, nyilván nem önszántadból mentél vele, mikor őt berendelték a székházba. Emlékszel-e az aznap történtekre?
– Hogyne, minden pillanatra. Tizenegy óra felé mentem be a szerkesztőségbe Vasas kérésére, akit a pártbizottsághoz is el kellett kísérnem. Hát ott teljes volt a zűrzavar, óriási pánik, mindenki futkosott jobbra-balra. Egy szűkebb társaság az első titkár, Rab István körül ügyködött, és adták neki a jobbnál jobb tanácsokat.
Ezek közt olyan is akadt, hogy minden bukaresti jóváhagyás nélkül közéje kell lövetni a tömegnek. Ettől Rab elzárkózott. Többen figyelmeztettük, ne mozduljon, mert rögtön elsöprik az egész karhatalmat, nem szabad gyilkolni. Ezt szerintem ő nagyon is jól tudta, és szerintem nem is állt szándékában egy ilyen utasítás kiadása.
Volt viszont egy kujakomnyi kis fekete emberke, aki a biztonsági dolgokért felelt, és nagyon kakaskodott, hogy itt bizony lövetni kell, merthogy ellenforradalom zajlik. Az egészből nem lett semmi, a szolgálatos rádióhallgatók jelentették, hogy Ceauşescu elmenekült, akkor a tisztelt elvtársak is kereket oldottak a szentgyörgyi épületből a hátsó kijáraton át. Ki erre, ki arra futott, maga Rab, úgy tudom, előbb Komandóra hajtott, ahol nem fogadták valami lelkesen, ezért szülőfalujában, Hétfaluban húzta meg magát, utóbb Bukarestben élt.
A tüntetők rögtön benyomultak, és ellepték az egész pártszékházat. Szomorú látvány volt különben. Tudniillik a jó szándékú emberek mellett a söpredék is megjelent, törtek-zúztak, kirabolták a büfét, ettek-ittak. És elkezdtek politizálni, illetve hatalmat játszani. Én nem vártam ott tovább, rövid úton eljöttem, és egyenesen a színházba mentem, mert Dali Sándor igazgatóval szerettem volna megosztani az élményt.
Dali az irodájában volt a színészeivel, jófajta szilvapálinkát bontottak az esemény örömére, engem is meghívtak. El is fogadtam egy pohárral, de rögtön utána feljöttem a szerkesztőségbe, jött velem Vasas is. Ő hirtelenjében megváltozott, azt gondolta, az új világban is élni kell, és úgy vélte, ha esetleg főszerkesztő, a hatalom kegyeltje már nem lesz, de a mesterséget ő is tudja. Neki tulajdonképpen semmi rosszat nem köszönhetek, hacsak valaki nem biztatta arra.
De volt azokban a napokban is olyan ember a szerkesztőségben, aki erre próbálta rávenni, így a helyettese, illetve egy kolléganő, aki azt is megkockáztatta, hogy engem be kellene zárni, mert fennhangon szidtam a nagyfőnököt. Ezért engem Vasas felelősségre is vont, különböző eljárások indultak ellenem, a dolog a helyzet feszültségének fokozódása miatt maradt abba.
– A főtitkárt szidtad?
– Őt magát. Mikor ezt nekem Vasas előadta, nem is merte kiejteni a nevét, csak mutogatott a feje fölé a portréra. Na de felmentünk a szerkesztőségbe, ahova összegyűlt a társaság, mert munkált mindenkiben a gondolat, hogy a lapnak az új világban is meg kell jelennie. Mindenki mondta a magáét, az ötleteit, sőt még Vasas is, hogy ő alkalmas lenne a külpolitikai rovat vezetésére, mert sok az ismerőse az Agerpres állami hírügynökségnél, ugyanis onnan helyezték hozzánk. Akkor már nem tekintette magát főszerkesztőnek. De te akkor azt mondtad, hogy arra sem lesz szükség, mert valószínűleg új külpolitikai rovata lesz a lapnak, amit ő már nem tud szerkeszteni.
– Nekem akkor fogyott el a türelmem, amikor kijelentette, ne írjon senki semmit, ne törjük a fejünk, hanem várjuk meg a bukaresti hírügynökségi anyagokat, és majd azokkal megtömhetjük a lapot. Új választást javasoltam, ami azonnal le is zajlott, Vasas pedig nem tehetett mást, tudomásul vette és kivonult.
– Őszintén szólva meglepetéssel, talán egy kis ijedelemmel hallgattam, amikor kijelentetted, hogy én jobban el tudnám látni a főszerkesztői feladatokat. Nem voltam felkészülve rá. De ahogy egy kicsit belegondoltam, természetesnek is tűnt, mert voltam én ott korábban főszerkesztő-helyettes – főtitkár, ahogy mondták –, és volt szerkesztői tapasztalatom. Úgy gondoltam, az új világban lesz mondanivalóm, vár rám olyan feladat, hogy ebből a teljesen lezüllesztett, már faliújságnak is gyenge tákolmányból valami ember elé való újságot csináljak. Még aznap megkezdődött a munka, másnap meg is jelent.
– Soha nem láttam nagyobb örömet az emberek arcán, mint amikor a Háromszék első számát kézbe vehették, benne többek között egy verseddel, vezércikkeddel, sok-sok új hírrel. Kik voltak jelen a választáskor?
– Többek közt Áros Károly, Gajzágó Márton, Simó Erzsébet, Páljános Marika. Rögtön bejelentkezett Matekovics János mint aktív újságíró. Én egy pillanatig sem utasítottam el, bár egy kicsit diplomatikusabban is jöhetett volna, de igenis helye volt köztünk az Ifjúmunkás-beli ténykedése jogán. Nem volt ott Torma Sándor, ő feleségestül valahol Miklósváron várta, hogy tisztuljon a helyzet, s mikor látta, nem lehet visszafordítani, megjelent ő is. Ezt én neki megbocsátottam, mert úgy éreztem, emberi dolog, féltette a családját, a gyermekeit.
Különben éppen azért nem ragaszkodtam ahhoz rögtön, hogy Jecza Pétert leváltsuk a főszerkesztő-helyettesi posztról, mert Torma akkor bujkált. De ez rövid úton elrendeződött, mert Jecza teljesen alkalmatlan volt a feladatra. A szerkesztői ténykedése annyiból állt, hogy egy nagy piros füzetébe mindennap beírta, ki mennyit szállított sor és műfaj szerint, és azt bemutatta Vasasnak, aki kegyesen rábólintott vagy lehordta, hogy nem elég a produktum, vagy nem elég vonalas, nem elég „harcias”.
Ő is érezte, hogy kifelé áll a szekere rúdja, de rá is játszott, mert sokkal többet foglalkozott az érkező segélyek elosztásával, mint a lappal, s azok szépen el is tűntek. Ugyancsak magánakciókba kezdett az a kolléga, aki Jeczával együtt saját kiadványait akarta hirtelen megjelentetni a lap kárára nem egyszer. No de első szóra távoztak is.
– Más megyei lapok jórészt megmaradtak önkormányzati hatáskörben és tulajdonban, a Háromszék esetében azonban a szerkesztőség azonnal saját kezébe vette magát a lapot is. Mi erre a magyarázat?
– Én az első szám megjelenését hatalmas elégtételként éltem meg, amit kétszer éreztem életemben. Először amikor a lapelőd, a Megyei Tükör megjelent 1968-ban, másodszor a Háromszéknél. És így voltak a legegyszerűbb emberek is vele. Gond persze sok volt, nem csupán belülről bomlasztott pár ember, de a nyomdászaink egy része is. Divatba jött a villámgyors lapmegjelentetés, s ezek úgy történtek, hogy zsebből zsebbe fizették a tiszteletdíjakat. Azt a biztos pénzt megkapták, minket igyekeztek hátraszorítani.
Rengeteget veszekedtem, míg meg tudtam értetni velük, hogy az a mi nyomdánk. Aztán jöttek az önjelölt újságírók, nagy mellénnyel beállított a későbbi Európai Idő főszerkesztője, akit fel is vettem jóhiszeműen, mondván, ez a népakarat. A népakarat tobzódott akkor! De hamar kiderült, hogy nem nekünk akar dolgozni, hanem a saját gesztenyéjét sütögeti. No de Torma átvette a gazdasági ügyeket, Áros Karcsi, a sportújságírás megszállottja csinálta a maga rovatát, rengeteget írt Matekovics, bár neki főleg a frissiben megalakult szakszervezetek volt a fő témája.
Talán csak egy hétig voltunk amolyan forradalmár röplap. Kikristályosodott a rovatszerkezet, és megjelentek a szervezeti kérdések. Bevallom, én az első percektől az RMDSZ-t pártoltam, ezt sokan nehezményezték szerkesztői munkámban, de úgy láttam, pillanatnyilag ez az a szervezet, mely a romániai magyarság sorsát igazítani tudja. Más nem is volt, ezt népszerűsíteni kellett. Nélkülöztük a jó tollú Syilvester Lajost, ő egy évig egy sort sem írt, mert a megyei RMDSZ elnöke volt éppen. Farkas Árpád engem bíráló cikkét az első oldalon hoztam le, ezen ő nagyon meglepődött.
Nem kellett megrendelni a kéziratokat, nem volt kézirathiány! És rengeteget dolgoztunk. Előfordult, hogy három napig nem jártam otthon, egyszerűen nem volt időm rá. El kellett minden kéziratot olvasni, a nyomdával a közelharcot mindennap meg kellett vívni, és írtam a magam vezércikkeit is naponta. Tudniillik az volt az elvem, nem elég, hogy valaki főszerkesztő legyen, ahhoz, hogy kiérdemelje a természetes tekintélyt, meg kell mutatnia, hogyan kell írni. Mert ha nem teszi, a másiktól ne kérje számon a minőséget.
– A Háromszék vezércikkeit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán is elemezték, a tanszékvezetőtől tudom, hogy a műfaj Kossuth Lajos-i meghatározásának is eleget tettek az írások, valódi közvélemény-alakító vezércikkek voltak.
– A „hőskori” szerkesztésben ez volt a legnehezebb. Voltak pillanatok a zűrzavaros új demokráciában, amikor az emberek számára nem volt egyéb fogódzó, mint a lap. Önjelölt politikusok tűntek fel hatalmi igénnyel, levitézlett színházi rendezők, futóbolond állatorvosok stb. Valami fogódzót kellett nyújtani, hogy emberek, ebbe az irányba kellene menni. És ki kellett védeni egy sereg ostobaságot.
Ún. álforradalmárok még a szerkesztőségbe is betörtek például azzal, hogy a nagy barátság jegyében ezentúl olvadjon össze a magyar és román lap, és jelenjen meg két nyelven. Ezeket szépen elzavartam. A józan többség persze megértette, hogy végre dolgozni is kellene a nagy eufória után. Nem tagadom, beleszóltam a helyi politikai kérdésekbe is, a megyefőnök-választásba, rengeteget jártam le a megyei székházba, nehogy valami szélhámosok kaparintsák meg a hatalmat.
A céget is újra kellett alapítani, amikor a nyomdánk bajba került, Gajzágó Marci becsületére legyen mondva, rendesen kifizetett minket. Korlátolt felelősségű társaságot alapítottunk 1992 nyarán. Én végtelenül naiv és szinte bűnösen demokratikus elképzeléssel kijelentettem, hogy mindenkinek, aki abban a pillanatban ott dolgozott, jusson egyformán üzletrész. A főszerkesztőnek éppúgy, mint a korrektornak, aki azelőtt két hónappal lépett be.
A naiv egyenlősdivel a lapot kiszolgáltattuk a zűrzavarnak, mert mindenki beleszólhatott az egyenlő jog alapján. De amikor ’92 őszén megválasztottak szenátornak, egy teljesen felépített, a lábán anyagilag is megállni képes lapot hagytam hátra.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 ... 121-150 | 151-180 | 181-210 | 211-227




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998