udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 227 találat lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-227
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Farkas Árpád

2016. április 18.

Megkésett méltatás
Nem érzem eléggé feljogosítottnak magam, hogy Gazda Józsefről írjak 80. születésnapja kapcsán. Elmúlt, április elején volt, s bizony hiába vártam, hogy legalább az évfordulós rovatban valamelyik napilapunkban bár az egy-két mondatos köszöntések között az ő neve is felbukkanjon. Még szerencse, hogy a Csoma-ünnepség egyik szónoka ezt is megemlítette, de azon túl semmi.
Sok évvel ezelőtt tanárként ismertem meg, híres magyartanárként. Igaz, akkor Kovásznán nem is lehetett más, csak elismert pedagógus, olyan szellemi műhely tagjaként, ahol az alaphangot vele együtt adta meg Fábián Ernő, Tompa Csaba, valamivel később Farkas Árpád, Zágoni Attila és mindazok, akik akkortájt a még nagyon fiatal orbaiszéki tanintézetnek kivívták az országos elismerést. A korábban Nagyenyeden is bemutatkozott magyartanár hazajött Háromszékre, de már ismerték a nevét, akik az akkori magyar közéleti és irodalmi, művészeti lapokat forgatták.
Jelen volt a Megyei Tükör indulásánál, Dali Sándor főszerkesztő segítségül hívta nagyon fiatal csapata erősítésére, s már az első lapszámban jelentkezett egy Kovásznáról szóló hangulatos írással. Neve szorosan egybefonódott az egyre izmosodó háromszéki szellemi, művelődési élettel, s ma csak csodálattal idézhetjük mindazokat a területeket, ahol ő nem csupán megfordult, de maradandót is hagyott. Időnkénti közszereplése során felsorakoztatott elfoglaltságainak láttán az ember önkéntelenül is megemeli előtte kalapját: tanár, utazó, művészettörténész, műkritikus, politikai elemző, szépíró, színházkritikus, színházi rendező, tudományos kutató, nagy kihatású rendezvények szervezője, szociológus, szociográfus, könyvszerkesztő, újságíró, művészetpártoló…
Ki tudja, mit nem mondtam még el? Megjelent köteteinek felsorolása nem e rövid méltató cikkbe illik, de az biztos, ezek nélkül jóval szegényebbek lennénk. Azt viszont megemlítem, hogy ő volt az első, aki Tamási Áron színműveit diákjaival rendre színre vitte, időnként merész irodalmi összeállításokkal lepte meg híveit és munkáját gyanakvással figyelő ellenlábasait, elemzéseivel nagyban hozzájárult a színházi és képzőművészeti élet megújhodásához. Úgy hiszem, az ő pályája még most is felfelé ível, s ehhez kívánunk neki további erőt!
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. május 27.

Mindenféléről egyenesen – Álljunk meg egy szóra Lövétei Lázár Lászlóval
Nemrég érkezett vissza New Yorkból, azon belül a szerinte még mindig őrült tempóban növekvő Manhattanből – ahol rokonlátogatóban volt – jelenlegi otthonába, Csíkszentdomokosra, szerda este pedig már kolozsvári közönségével találkozott Lövétei Lázár László költő, műfordító, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra című beszélgetésen László Noémi kérdésére Lövétei azt is bevallotta, Csíkszentdomokost és az ottani nyugalmat sokkal jobban kedveli, mint az amerikai nagyváros nyüzsgését, ahol egyedül az vigasztalta, hogy „az amerikaiak sem csak vízen élnek”, így nem nagyon ért egyet Woody Allen gondolatával, miszerint „aki nem Manhattanben lakik, az bizonyos szempontból viccel”.
Lövétei Lázár László egyébként szokásához híven kertelés nélkül, olykor csípős humorral beszélt, nem zavarta a közönség. Megtudhattuk például, hogy a Székelyföld Olvasólámpa című rovata – amelyet négy szerkesztő jegyez, és amelynek legjobb írásai kötetként is megjelentek tavaly az Erdélyi Híradó gondozásában – tulajdonképpen Emil Bocnak köszönhetően jött létre, hiszen az ő miniszterelnöksége idején csökkentették az állami intézmények alkalmazottainak a fizetését 25 százalékkal, ők viszont, ami az alapfizetésből kiesett, honoráriumként toldották vissza.
Szó esett arról is, hogy Lövétei megpróbálkozott ugyan a gyermekversekkel Lázár-kert című kötetében, fordított is románból gyermekverseket, mégsem érzi úgy, hogy köze lenne ehhez a műfajhoz, így nem tervez újabb, gyermekeknek való kötetet. Felnőtteknek valót viszont igen, hiszen 2011-ben jelent meg legutolsó verseskötete, így lassan „illenék valamivel előállni”. A legutolsó, Zöld című kötete egyébként eclogákat tartalmaz, amelyekben a mai szleng egyes kifejezései és a régies szavak olyan természetességgel elegyednek, hogy az olvasónak fel sem tűnik ez a „keveredés”. A következő kötet egyébként nagy valószínűséggel Alkalmi címmel fog megjelenni, és az ilyen-olyan alkalmakra íródott verseit tartalmazza majd.
Pionírként nézni a Dinamo–Liverpoolt
A költőként ismert Lövétei egyébként három regényt is lefordított eddig románból: Mircea Cărtărescu Lulu című könyvét, Filip Florian és Matei Florian négykezes regényét, a Kölyök utcát, valamint Alexandru Vakulovski Hányinger utca című művét ültette át magyarra. Mint mondta, mindháromban megtalálta a „magának valót”, úgy érezte, mintha róla is szóltak volna.
A Kölyök utca bukaresti főhősei például ugyanúgy voltak pionírok és ugyanúgy szurkoltak a tévé előtt az 1984-es Dinamo–Liverpool meccs közben, mint a székelyföldi kortársaik, a Hányinger utca pedig [a kolozsvári egyetemi diákvárosba vezető, kanyargós, meredek Hegyvölgy (Piezişă) utca egyetemisták által használt „beceneve” – szerk. megj.] az ő kolozsvári egyetemi éveiről is szól.
Az is kiderült, hogy költő létére versek helyett miért inkább regényeket fordít: erre adnak pénzt. Persze az is előfordul, hogy még erre se. Érdekességképpen elmondta például, hogy a Cărtărescu-fordítás kiadására könnyedén kapott támogatást EU-s forrásból, a moldovai Alexandru Vakulovski művének magyarítását azonban a csak EU-s tagállamok irodalmi közeledését szorgalmazó EU-s szaktestület már nem támogatta. Lövétei „mérgében” elkezdett részleteket közölni a fordításból folyóiratokban, így végül a Communitas Alapítvány támogatásával tavaly megjelenhetett a Sétatér Egyesület kiadásában.
Ez már irodalomtörténet
László Noémi egy váratlan pillanatban elkezdte lobogtatni Lövétei orra előtt az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv című, a 20 esztendős Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőit összegyűjtő antológiát is, amelyben alapító tagként természetesen mindketten szerepelnek. Ez mindig érdekes pillanata egy EH-s szerző estjének, hiszen van is nemzedéktudat, meg nincs is, 20 év amúgy is túl hosszú, hogy egyetlen nemzedékről beszéljünk, az alapítók által megfogalmazott polgárpukkasztó tételekkel pedig ma már sok EH-s szerző nem nagyon tud azonosulni, de amint Lövétei is fogalmazott, ezt a 20 évet és az ezalatt megjelent megannyi könyvet nem lehet lesöpörni az asztalról, tetszik, nem tetszik, ez bizony már irodalomtörténet. Valami varázsa mégiscsak lehetett a Páholynak, ha végül is két évtizeden át szinte minden pályakezdő erdélyi magyar alkotó odakeveredett valahogy.
Szóba került természetesen az is, hogy az EH-alapító Orbán János Dénes „kapott a politikától 150 millió forintot”, amelyből a sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jött létre, amely már toborozza a diákokat az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára az egész Kárpát-medencéből. És az is, hogy OJD levédette az Előretolt Helyőrség márkanevet az új projekt érdekében. Amire csóválgatták ugyan a fejüket sokatmondóan egy ideig, de végül is abban egyeztek meg, hogy mégiscsak meg kell várni, mi lesz az egész kezdeményezésből, mielőtt bárki a másik torkának esne. És Lövétei mellesleg kikérte magának, amit az üggyel kapcsolatban Selyem Zsuzsa írt, miszerint „könnyű volt az Előretolt Helyőrségnek, hiszen ott volt a pénz”, holott az EH-nak is ugyanúgy pályázni kellett a pénzekért, mint bárki másnak.
Szóba került egészen mellékesen az is, hogy Kálmán C. György (magyarországi irodalomtörténész, aki nemrégiben, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díja kapcsán egy Facebook-bejegyzésben kérdezett rá, hogy mégis ki az a Király László és Farkas Árpád, nem kis felháborodást keltve – szerk. megj.) az eszébe vehetné, hogy a Körúton kívül is van magyar irodalom, és „ha nem volna olyan eke, olvashatna éppen mást is”. És az is, hogy Lövétei kedvence ugyan Arany, de azért mégiscsak Vörösmarty csinált magyar költői nyelvet – miként az oroszoknak Puskin –, így Petőfinek meg Aranynak már tulajdonképpen könnyű dolga volt. És az is kiderült, hogy bár Lövétei – aki akkor még nem volt Lövétei – már 16 évesen elküldött egy 25 versből álló paksamétát az Ifjúmunkásnak, később mégis mérnöki egyetemre jelentkezett, ami ellenben szerinte egyáltalán nem meglepő. És tényleg, mért is lenne az?
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

2016. július 16.

Fodorúr (Írói arcképcsarnokom)
Ha egy másik Világegyetem Ura lehetővé tenné, hogy a Földről magammal vihessem tárgyiasított emlékeimet, s abban a mennyországnyi végtelen térben egy varázspálca-suhintással ismét láthatóvá tenné múltamat, valós méretében ott állna virtuális Erdélyem közepén az én Kolozsvárom. Az a város, amelynek utcáira (kérésemre) csak azokat tenné újra élővé az a láthatatlan Felső Hatalom, akiket szerettem, s akkor bizony a pillanattá sűrített huszadik század végének, s az új évezred első éveinek föltámadó képsorában láthatnám, ahogy egy, a férfiéveinek delén járó úr, kezében egy szál fehér virággal, negyvenszer háromszázhatvanöt alkalommal megy valahova.
Negyven év minden napja sűrűsödne, s kezéből a virágok akkor sem tűnnének el, amikor megálljt parancsolna neki a hajdani Erzsébet út tetején a vég.
Fodor Sándor lenne az a férfi, aki negyvenes éveinek erőt sugárzó jelenségéből, e gyorsítás miatt szempillanatok alatt változna időssé, majd pedig valódi aggastyánná, de úgy, hogy tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét vinné virtuális Kolozsvárom egyik temetőjének sírjára. Azt hiszem, hogy azok, akik nem ismerték, s csak azt láthatták negyven esztendőn keresztül, ahogy kislánya sírjára viszi a virágot, úgy nevezhették magukban, hogy a „fehér szegfűs úr”. És nem is tévedtek. Egy valódi urat láthattak. Fodor urat.
Vannak emberek, akiket soha sem szólítottam keresztnevükön, pedig az a közel félszáz esztendős barátság, amely Fodor Sándorhoz fűzött, talán följogosíthatott volna erre.
Ő Fodorúr volt.
Egy szóban, megismételhetetlen tulajdonnévként, Fodorúr.
Amikor megismertem, 1964 decemberében, még éppen csak harminchat esztendős volt, de mindenki, még a vele egy szerkesztőségi szobában ülők is Fodor úrnak szólították. Azt hittem, hogy magázzák is, s mert akkor még nem ismertem annak a szertartásnak az eredetét, amely miatt néhány író „urazta” egymást, természetesen én is így szólítottam, és így fogom emlegetni halálomig.
A köztudatban úgy szerepel Fodor úr, mint a nagy sikerű Csipike gyermekkönyvek szerzője, de abban az időben, amikor a romániai magyar irodalomban még mindig a szocreál volt a maghatározó, s ez hatványozottan jelentkezett a prózában, Fodor úr néhányunknak megmutatta egy frissiben elkészült elbeszélését: A feltámadás elmArad címűt.
Revelációként hatott ránk, bölcsészhallgatók voltunk, Farkas Árpád is, Király László is, én is, amikor felolvasta, s egymás között arról beszéltünk napokig, hogy negyedszázadnyi másság után feltámadt újra az Erdélyi Helikon színvonala.
Olyan novella volt, amelynek részleteit felidézni nem is esne nehezemre.
Nem vagyok skatulyázó fajta, az egyetlen rendszer, amelyet használok, s amelynek nincsenek alrendszerei, az az, hogy szeretem vagy nem szeretem az illetőt.
És Fodor urat nem lehetett nem-szeretni. Csöndessége, fanyar humora s az a megértés, amely úgy sugárzott belőle, mint sötétben a fény, arra predesztinálta, hogy ne legyenek haragosai, hogy megjelenésének, amolyan igazi osztrák-magyar úriember jelenségének még az idegen is úgy adózzék, hogy ha nem is tudja, hogy az írók egymás között „úr”-nak szólítják már félszázada, ő is így nevezze majd: Fodorúr... Nevéhez úgy tapadt e megkülönböztetés, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha úgy címeznek neki levelet: Fodorúr Sándor, Kolozsvár, Erzsébet út…
Most, amikor a Székely Könyvtár sorozatban újra megjelent ez a felejthetetlen írás, önéletrajzi vallomásait is újraolvasva a Székelyföldben, fölsejlett bennem annak a világnak a képe, amelyben Erdély még hasonlított hajdani önmagához. Még polgárai voltak, nem csak lakosai, s e sokszínű világban, az azóta lebontott, karakterétől megfosztott Csíkszeredában, egy gyermek él, s még nem arra készül, hogy egyszer majd ő legyen a hiteles tanúja e köddé lett világnak. Csak él. Megéli a háború előtti Somlyót.
De lát, meglát, és elraktároz mindent. Olyasmit is, ami másnak lényegtelen lett volna, de Fodor úr gyermek- és fiatalkorának ezek a hangulatok, ízek, pillanatképek adták meg a szépségét. Csíksomlyó meghatározó volt Fodor úr életében, s nem véletlen, hogy az említett novella egy passió különös története.
A Jézus és Barabás között választani kényszerülő tömeg, abban a székely faluban, ahol a passiót századok óta megrendezik, most a fiatal páter biztatására másként választ, mint eddig, de az egyházi főhatóság nem engedheti meg, hogy valahol, valakik megváltoztassák a krisztusi történetet. Pünkösdkor újra kell rendezni a passiót, s a keresztre feszített fiatal páter tényleg meghal a kereszten. Tizennégyezer hatszáz nap fehér szegfűjét említettem, de ezt fel kell szorozni. Azoknak a tízezreknek a virágaival, akiknek gyermekkorukban meghatározó meséskönyvük volt a Csipike.
Mentorom volt. Kamaszéveim végén született novelláim kötetté szervezésénél bábáskodott, s előszót írt első könyvemhez.
Ez a néhány mondat nem utószó Fodorúr életéhez, csupán egyszerű emlékeztető óhajt lenni, annak a hitnek a reményében, hogy gyermekolvasók ezreiben még ma is él.
A lényéből sugárzó szeretettel Fodor úr sem tudta megváltoztatni a történelmet. Csupán annyit tett ebben az elidegenedett világban, hogy példát mutatott szeretetből, meg abból is, hogy milyennek kellene lennünk.
No, nem úrként, hanem emberként.
Vári Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. augusztus 20.

Hullámoktól védett helyen (Beszélgetés Vetró András Kézdivásárhelyi szobrászművésszel)
Hálás a sorsnak, hogy Kézdivásárhelyre vetette, még ha az utóbbi időben kegyvesztettnek is érzi magát. Vetró András szobrászművész, Felső-Háromszék tiszteletbeli székelye édesapjával, Vetró Artúrral vallja: az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”.
– Az tartják, csak az a szobrász „látszik” igazán, akinek köztéri szobrai vannak. Osztja ezt a nézetet? – Nem vagyok a nagy méretű szobrok gyakorlója, nincsenek is monumentális munkáim. Ezzel együtt, amikor 1973-ban Kézdivásárhelyre érkeztem, talán önző módon, de örömmel nyugtáztam, hogy itt egyetlen szabadtéri szobor van, a Gábor Ároné. Már korábban is hallottam szép dolgokat a városról, többek között apósomtól, aki a Herbák cipőgyár számára Felső-Háromszékről szerezte be a faanyagot. A végső lökést azonban az a Sepsiszentgyörgyi küldöttség adta – tagjai között Sylvester Lajossal –, amely 1973-ban bejött az egyetemre apám műtermébe. Valaki biztosan megsúghatta nekik, hogy ott van az Integető lány című szobor, amelyet egyszerűen elkértek a városnak. Sokáig állt a Bodok Szálló előtt, nemrég az EMŰK elé „költözött”. Akkor mondták nekem, gyere, mert szükség lesz rád.
– Mit kezdett a várossal, amelynek választásán a kihelyező bizottság tagjai is csak hüledeztek?
– Gyorsan feltérképeztem a tereket, az én javaslatomra kerültek ide-oda a későbbiekben a szobrok. Az első helyen, ahová a lábamat tettem Kézdin, az akkori autóbusz-állomáson – ma szépen kikövezett tér – áll most a Kossuth-szobor.
– Milyen élete volt addig a híres elődök, édesapja és nagyapja árnyékában?
– Ha mAradok az apám mellett inasként, bizonyára nehezen tudtam volna kilépni a nagy fa árnyékából. Apámnak nem esett jól, hogy otthagytam, hiszen nagy segítségére voltam, de továbbra is tanított. Hangkazettákra mondta az „intelmeit”, egyeseket le is írt. Évekkel később találkoztam például egy levéllel, amelynek címe: Andrásnak, a szobrásznak. „A szerszám, az ecset, a véső, a mintázó… Ha jó a szerszám, sokat segíthet. De végül is nem a szerszám dönt, hanem az a kéz, amely irányítja. És még a kéz sem a leglényegesebb, hanem a szem, amelyet a központi hatalmak, a fej és a szív vezérel” – ez állt többek között benne.
– Végbementek-e az apa és fia közötti „kötelező” generációs szakmai viták?
– Én legfeljebb hozzá tudtam szólni az apám monológjaihoz, vele ugyanis nem lehetett vitatkozni. Senkinek sem sikerült, annyira különleges kisugárzású, erős ember volt. Nem is voltam annyira felkészült, hogy vitatkozhassam vele. Hasonlóan sajnálom felkészületlenségemet a filozófiatanárommal, Bretterrel Zoltánnal való kapcsolatomban is. Rengeteget tanultam tőle, de legfeljebb húsz évvel később tudtam volna rákérdezni például, hogy is van az apriori, a különösség kategóriájával. – Milyen anyagba álmodta elsősorban a szobrait?
– Kőbe, ami mindig kéznél volt, ilyenkor úgy is kezeltem a születendő szobrot, hogy na, ez kő lesz. Az aprólékosabb, részletesebb kidolgozást igénylő tervek már bronzot igényeltek. Apámtól viszont favésőket is örököltem, bár ő soha nem faragott fába, máig sem tudom, miért. Tizenvalahány éve elővettem ezeket a vésőket, kezdtem barátkozni a fával, úgy gondolkodni, hogy ne sértsem meg az anyagszerűséget, ne uralkodjam rajta, hanem hagyjam beszélni.
– Az ön kedvéért hozták létre a Kézdivásárhelyi művészeti osztályokban a szobrászat szakot. Milyen tanárnak tartja magát?
– Alapvetően jónak. Felépítettem magamnak egy oktatási szerkezetet, amit máig követek. Másképp, mint ahogy a nagy könyvben van előírva. A gyereknek az elégtétel a legfontosabb, hogy öröme teljen a szobor felépítésében. Mindig úgy tekintettem a gyerekre, mint kis művészre. Sokan az esztétikai nevelést helyezik az előtérbe, nem művészt akarnak nevelni a gyerekből, hanem jó ízlésű, megfelelő arányérzékű embert. Én viszont valamennyi gyerekben a potenciális művészt láttam, az alkotói fázisokat tanítottam meg nekik. Szerencsém is volt azzal, hogy az itteni gyerek védett helyen él, ahová a hullámok később érnek el – jók és rosszak egyaránt.
– Kolozsvári születésű emberként hogyan sikerült „elsajátítania” a székely öntudatot?
– Az érkezésem tájékán, a hetvenes évek első felében nagyon sok máshonnan származó ember jött Háromszékre, többségük itt is ragadt. Nekem nem voltak különösebb gondjaim a beilleszkedéssel, a feleségem is csak a Nemerével nem tudott megbarátkozni. A talpra állás, a helyzetfelismerés tudását vettem át tőlük, ami nekem, a lágy svábnak mindenképpen hasznomra vált. Ma már szinte székelyként vágom ki magam, ha valahol beszorítanak. Egyszer Kovásznán volt egy találkozó, az asztalnál Farkas Árpád, Sylvester Lajos, jómagam, lent a közönség. Kérdem Árpitól: te, mit keresek én itt? Ő meg úgy mutatott be, mint Bánságban született székelyt. A hagyományőrzés iránti vonzalmam talán még onnan ered, hogy az ükapám, Alexy Lajos kassai puskaműves találta fel a hátultöltős puskát, a Hadtörténeti Múzeumban ma is láthatók az eredeti rajzok. Egy anyai ági nagyapám pedig huszárkapitány volt az első világháborúban. A két ősöm emlékére persze hogy elvállaltam, amikor megalakult a Székely Határőrezred második ezrede, és készítettem a fapuskákat. Corneliu Vadim Tudor feketelistájának az előkelő hatodik helyén álltam, büszke is vagyok rá. – Mit gondol, hálás Kézdivásárhely az ön „tanult” székelységéért?
– Fájdalmas kérdés ez, az utóbbi időben ugyanis itthon nem nagyon kellek. Mivel gyakorlatilag Sylvester Lajos ösztökélésére jöttem Háromszékre, amikor felmerült, hogy szobrot állítanak neki Csernátonban, rögtön jeleztem: erkölcsi adósságként kezelem az ügyet, én szeretném megcsinálni azt a szobrot. Haszmann Pál, a csernátoni tájmúzeum igazgatója azonban felvilágosított: Tata, nem te csinálod, mert akkor nem kapunk rá pénzt. Hogyan is állunk akkor a művész politikai besorolásával?
- Feuchtwangernek A hamis Néróban szereplő mondatát vallom: ha a politikai bosszú személyes bosszúvá válik, az már ízléstelen. Szerencsére azonban kellek máshol. Nemrég került egy Dsida Jenő-szobrom és egy Szent István-szobrom a Székelykocsárd közeli Székelyváralja templomába. A Kolozsvár iránti adósságaimat is igyekszem leróni, ott is lesz rövidesen egy Dsida-szobrom.
– Sok „gyereke” között van vállalt kedvence?
– Kicsit kitérek a válasz elől, de csak látszólag. Amikor Farkas Árpád először meglátta a Petőfi-szobromat, hosszasan nézte, szinte összeért az orruk. Aztán félhangosan ezt mondta: Petőfi szívarca lüktet, az ős-kamaszé.
– Témaválasztásában, inspirációban milyen mértékben érvényesülnek a művészetek, azok kölcsönhatása? – Nagyon, Bartóktól Pilinszkyig mindenki itt van körülöttem. Egy Tollas Tibor nevű börtönköltő A törpe hegedűs című versének olvasatán rögtön kész volt bennem a szobor. A történet ugyanis döbbenetes: egy gnóm ember csak úgy képes elviselni a börtönéveket, ha limlomból fabrikál magának egy hegedűt, és azt megszólaltatja. Amikor a börtönőr elveszi tőle és eltapossa, az alkotó öngyilkos lesz. Egyed Péternek a kurszki tengeralattjáró tragédiájából inspirálódott poémája, a Huszonhárom buborék felolvasása után rögtön mondtam: na, Péter, van három domborművem.
– Kettős, Kolozsvári-Kézdivásárhelyi identitással és gondolkodásmóddal rendelkező művészként létjogosultságát látja a formálódó Székelyföldi Művészeti Egyetemnek?
– Székelyföld egyértelműen megérdemelne egy ilyen intézményt. Sepsiszentgyörgyön kialakult az ehhez szükséges közeg – talán részben az én közreműködésemmel is. Azt is el tudnám képzelni, hogy tanítsak ezen az egyetemen. Amikor a Barabás Miklós Céh újraalakult, régiófelelősként megfogalmaztam egy javaslatot a nagy Kolozsvári öregek, Abodi Béláék felé, hogy tanítsanak a főiskolán önkéntes alapon, mert szükség lenne a tudásukra. Lehurrogtak. Pedig nekünk, öregeknek kellene segítenünk az alapok elsajátításánál, mert nem a bukfencezéssel kell kezdeni. Apám is azt mondogatta annak idején, hogy mindent elölről kell kezdenünk, az ábécétől. És azt a mondását sem felejtem, miszerint az alkotói tett a lényeg, nem pedig az, hogy „látva lássanak”. VETRÓ ANDRÁS
Szobrász, Temesváron született 1948. október 14-én Vetró Artúr szobrászművész fiaként. A Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán szerzett diplomát 1973-ban. Azóta Kézdivásárhelyen él és alkot, rajzot és mintázást tanít a Nagy Mózes Líceum képzőművészeti osztályaiban. Pályája kezdetétől érdeklődéssel fordult a történelmi és kultúrtörténeti témák felé. Körplasztikái és domborművei fában, kőben, patinázott gipszben és fémben (gyakran alumíniumban) készülnek. 1973-tól romániai és külföldi (Franciaország, Svájc) kiállítások résztvevője. Számos emlékplakett és köztéri szobor alkotója. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának és a Barabás Miklós Céh tagja. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. századának parancsnoka.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 24.

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

2017. január 21.

Tompa László: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Most, hogy a Székely Könyvtár jóvoltából, csaknem feledtető félszázad után ismét kezünk ügyében a hajdani „erdélyi költőtriász” (Áprily–Reményik–Tompa) egyik jelesének versei, időtállóságukat sugallja, hogy nekem is ugyanaz jut eszembe róluk, mint negyven  esztendőkkel ezelőtt.
Nem tartozott a gátra termett, púposodó ingben lelkesedő és lelkesítő költői alkatok közé; a gát zúgásában élt, mormolva maga elé önkínzó és sorsépítő verseit. Költészetének ez a hatalmas, láthatatlan erők jelenlétét sugalló benső zsibongása sosem az andalítás, hanem a termékeny fájdalmak ébrentartásának szándékával mutatta magát. Nem volt nagy lélegzetvétellel beszélő költő, alig van verse, mely sugallaná, hogy a líra vizeiben való könnyed úszkálásra is kedve kerekedett. Minden sorából megszenvedettség árad, méltósága és keménysége – mint némely fának – a görcsben rejlik, nem a lombsusogásban. Köhögősen, fázósan buknak elébünk néha ezért szavai, nemigen lengi be őket éteri fényesség. Vannak költők, kik azzal bűvölnek el, hogy viaszképlékenységű lírájuk szemünk előtt dermed gyönyörű, beszédes alakzatokká. Tompa rögöket szaggat és görget, azt az illúziót keltvén, hogy bennünk is nagy szántás-vetés folyik a mélyben valahol. Élni nem tudott, az életben ő csak jelen volt. De úgy, hogy egy egész közösség életérzését szivárogtatta át lényén. Kiábrándíthatatlan szerelmese volt a poézisnak, arra használta, amire való: kezdetben csupán öntisztításra és önépítésre, később, erőben növekedvén: etikát sugározni érett, tiszta lélek mutatásával. Az ilyen költőktől szokták megkérdezni a tejesasszonyok: Ugyan, tanár úr, minek töri úgy magát? Az érdeklődés homlokterébe oly mohón tülekvő fiatal költőknek is érdemes eltűnődniük azon, hogy az egyik legrangosabb huszadik századi poétánk húsz esztendőn át írta verseit anélkül, hogy kötetben kiadni sietett volna. Első verseskönyve 1921-ben jelenik meg, az idő tájt, mikortól az erdélyi magyar irodalom történetét számítjuk. Kohézióra ekkor bukkan: befelé parázsló-égő nagy emberi magányban mindent megszenvedő költészete közösségre talál a háború utáni többmillió magányában és zúzottságában. A századelő szomorgó városi költészetéből sarjadzó lírája ércesebbé válik a felismerésben, az egyéniség határozott, megkülönböztető jegyeivel telítődik, új, fanyar zamatokkal gyarapul. Szkepszise tartalmat kap, sorsra-döbbentőt. Kirajzolódik e lírában a kisebbségi lét csaknem teljes domborzata, s az akkori erdélyi élet jellegzetes kisvárosi színterén, zord zártságában megpislan a fölülemelkedés lehetősége: 
Tető ez is! Bár nem fúródik égbe, 
S nem burkolózik ködbe kényesen,
De szilárd pont, a föld egy kis vidéke,
Honnan, amíg lát: tisztán lát a szem. 
(Erdélyi magaslaton) 
Tompa László azok közé a költők közé tartozik, akik a leghatározottabban vállalták erdélyiségüket. Bár Áprily és Dsida személyében akadt jelentékenyebb művész nála, az erdélyi lélek lényegét oly határozottan és jellegzetesen, mint ő, senki nem mutatta meg. Miben állt légyen e karakterisztikum? Erőt csikarni a bajból, fölülemelkedésre, oly korban, mikor a csappant mennyiség csak minőségben vallhatja életerejét. Mi más ez, ha nem egyetemes gondolat is? Költésben eltöltött harminc esztendővel a háta mögött lírája még mindig azért hajlott ars poeticába, hogy minőségigényét jelentse (Rejtőző szavak nyomában, 1936). Bajokba pusztul, de „... jó, hogy gond vert, nem hagyott henyén / Heverni, s így csak megedződtem én”. Bizony, nem buta dac annak megvallása sem, hogy „... számunkra a baj sem / Jelenthet mást – lássák bármekkora nagynak –  / Mint hogy erőnket mégjobban megfeszítsük!”S fürdeti a makacs élniakarás vizeiben a szőrén-szálán megülhető valóságot, konok, lófürösztő székely legények példájával. Tompa László nem volt „nagy költő”. A nagy költő Homérosz volt, akire ma már, sajna, szintén alig hallgat valaki. Ember volt, magatartásra példa, beszélő a gátzúgásban, igaz igékben fürdő és kora lelkét fürdető. Mételyes, csúf korban élt, de tiszta volt.
Farkas Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. február 8.

Dózsa György Temesvárott
„Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg” – írta Petőfi Sándor 1847-ben A nép nevében című versében. Az izzó vastrón e vers nyomán került be a köztudatba, de a valóságban nem létezett – az izzó vaskorona igen. Mindenki tudja, vagy csak tudni véli, ki volt Dózsa György. Azt is, hogy a háromszéki Dálnokon született – ami nem biztos –, és azt, hogy 1514-ben Temesváron végezték ki szörnyű kegyetlenséggel Szapolyai János erdélyi vajda parancsára, minekutána parasztseregével dúlta a környéket, és megostromolta Temesvárt.
Dózsa György emlékének nyomait Temesváron kerestük. Városnéző túránk két állomása Dózsához kötődik. Egyik a Mária tér. A városközpontból kifelé tartva, a Mária hídon átkelve a Bégán jobbról a vízügyi palota hatalmas épülettömbje nyűgöz le, de a lényeg balról következik, a főút, azaz az 1989. december 16. út és a Dózsa György utca találkozásában egy beugró kis terecskére leszünk figyelmesek. Ez a Mária tér. Oda építették fel 1906-ban Székely László főépítész tervei alapján a Mária-kápolnát, amelyet korábban Dózsa-kápolna néven is emlegettek. A három oldalán nyitott építmény neoromán stílusban készült, három oldalán két-két oszlop tarja az előugró, baldachinra emlékeztető tetőt. Belsejében márványból faragott és fényesre csiszolt Mária-szobor, Kiss György alkotása. Az egészet kovácsoltvas kerítés övezi. Idegenvezetőnk, Szekernyés János helytörténész meséli a hely történetét. Dózsa György kivégzésének egyik feltételezett helyszínén állunk. (Egy másik a jelenlegi ortodox katedrális mellett található, és van egy harmadik is, attól alább.) Tulajdonképpen egy Mária-látomás helyszíne ez, amiről legenda is szól, és ezt Márki Sándor megírta 1913-ban kiadott Dózsa-monográfiájában. Amikor a parasztvezér megkínzásához izzították a vaskoronát, a tüzet nedves fából rakták, amely nagy füstöt eresztett, olyannyira, hogy beborította az egész területet. Közben a Szapolyai János vajda által oda rendelt ferences szerzetesek énekeltek és imádkoztak. A füstfelleg egyszerre kettéoszlott, és megjelent Mária képe. Akkor a nép térdre borult és imádkozni kezdett. A Mária-látomást azzal magyarázzák, hogy az oszladozó füstben egy lovassági zászlón volt látható a Szűzanya képe a kisdeddel. A nép hitt a csodában, és a kivégzés helyén Mária-képet erősítettek egy karóra vagy oszlopra. A csoda a török uralom alatt sem merült feledésbe, Mária-kép díszelgett azon a helyen 1837-ig, amikor fából faragott szobor került a helyére, ezt 1865-ben kőből faragott Mária-szobor váltotta. Apácák viselték gondját, környékbeliek látogatták.
A 20. század elején Temesvár új városrendezési terve alapján a környéket felparcellázták, a telkeket eladták, a Mária-szobor helyén épp sugárút haladt át. A tiltakozó polgári felzúdulás nyomán a város a szomszédos fél telket visszavásárolta, és oda építették fel a Székely László tervezte kápolnát. Azért oly félszeg a terecske, mert csupán fél telek helyén alakították ki – magyarázta Szekernyés János, aki a városnézés alatt nem győzte eléggé dicsérni Székely Lászlót és munkásságát. Különben a magyar főépítészt igen nagyra tartja délutáni kalauzom, George Basarabă mesteri képzős hallgató is. Szekernyés János még felhívta a figyelmet a kápolna hátoldalán levő feliratra, melyből az első világháborút követően kivéstek egy szót. A maradék a következő: „Isten Anyjának, a XXXXXXXX Védőasszonyának Dózsa György (1514) kegyetlen halála helyén melyet évszázadok hagyománya őriz kegyeletes engesztelésül ajánlják ez emlékművet Temesvár városa és lakossága 1906”. Az eltüntetett szó: magyarok.
Innen a Dózsa György utcán haladva, a Berthelot tábornok utcába kanyarodva lehet a Plevna térre érkezni, ott a Dózsa park, amelynek sarkából megpillantom a névadó állószobrát hátulról, mintegy 45 fokos szögből, ahonnan úgy tűnik, mintha a hatalmas, két ember nagyságú alkotás féllábú lenne. Persze, nem az, csupán egyik lábát kissé behajlítva, pihenő helyzetben áll. Eléje kerülve rögtön ismerősként köszön vissza. Ismerős, hiszen feje tisztán a dálnoki Dózsa-szobor mása, öltözete szintén ugyanaz, csupán a testhelyzet változott. Itt egyenesen, pihenő testtartásban áll, Dálnokon hatalmas talapzaton, harciasan figyelő testhelyzetben látható: térdben hajlított, magasabbra helyezett jobb lábán, térdén könyököl, míg bal kezét csípőre teszi. Baljáról szablya lóg alá, a temesvári szobor egyenes kardot tart. Ugyanannak a Szobotka Andrásnak az alkotása, akinek dálnoki szobrát nagy csinnadrattával avatták fel 1976-ban. Idegenvezetőnk meséli, kérdés volt, hogy szülőhelyén vagy halálának helyén állítsanak neki szobrot. Azért, hogy ne legyen baj az ügyből, magától Nicolae Ceaușescu elvtárstól kérdezték meg egy megkörnyékezés közben, hova is állítsák, mire a szocialista Románia első embere azt válaszolta, mindkettőre. Ugyanis Gheorghe Doja néven nagy osztályharcosnak állították be a keresztes vezért, olyannak, aki a magyar és román parasztok jogaiért harcolt. Visszatérve a temesvári Dózsa-szoborra, annak léte ismeretlen a köztudatban. Fel sem avatták. 1979-ben egy éjszaka helyezték el, a környékbeliek egyszer csak arra ébredtek, hogy megjelent a parkban – mesélte Szekernyés János.
Az elmúlt időket ismerve, valószínűnek tartom, hogy a dálnoki avató kiverhette a biztosítékot a kommunista elvtársak körében, s a temesvári szobrot már titokban kezelték, de a pártfőtitkár korábbi beleegyezésével takarózva mégis felállították. A fej ugyanaz: tekintete komor, s az összevont szemöldök az egyenes orral olyan képet nyújt, mintha feszület lenne. Nem csupán kereszt, hiszen mintha azon lenne Jézus megfeszített teste is, a szemöldökök a kiszegezett karjaira emlékeztetnek. Igen, odalopta a szobrász, hiszen a keresztesek vezéréről van szó – mondja Szekernyés János.
Miért ide került ez a szobor, amelynek talapzatán csak ennyi áll: Gheorghe Doja. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1981-ben megjelent első kötetéből kapunk a kérdésre választ. A Balogh Edgár által összeállított szócikkből megtudjuk, a Magyar Népi Szövetség 1947. november 20-án kezdődött, Temesváron tartott III. országos kongresszusa alkalmából Szemlér Ferenc Dózsa Temesvár előtt című versével jelentkezett. A temesvári műkedvelők ekkor mutatták be Sárközi György Dózsa-drámáját. Ugyanakkor egy Dálnok községből, Dózsa feltételezett szülőfalujából érkezett küldöttség faragott emlékoszlopot helyezett el „a kivégzés helyén”. Erre, a feltételezett harmadik kivégzési helyszínre utaltam fennebb, és erre a helyre állították 1979-ben az állószobrot.
Oly nagy volt akkor, 1947-ben a Dózsa-kultusz, hogy országos pályázatot hirdettek a vezér szobrának elkészítésére. Szobotka András 1948-ban meg is nyerte a kiírást, de más, nacionalista szelek kezdtek fújni, és szoborállításra már nem került sor. Sylvester Lajos közíró, lapunk néhai főmunkatársa egy visszaemlékezésében elmesélte, hogy Kovászna megye kultúrbizottságának elnökeként a bukaresti Köztársasági Palota alagsorában, egy tulajdonképpeni szobortemetőben fedezte fel Szobotka András alkotását az 1970-es évek elején. Kijárta, hogy az eredetileg a Dózsa halálának helyére szánt szobrot születési helyén állítsák fel. Az avatásra 1976-ban került sor, Sylvester Lajost akkorra már elmozdították tisztségéből. A Dózsa György-féle parasztháború és vezetője halálának 500. évfordulójára szervezett megemlékező ünnepi tudományos konferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület csíkszeredai fiókszervezete 2014-ben. Az ottani előadásokból kiderült, sok minden tévesen került be a köztudatba, és az újabb kutatások eredményei sokszor eltérő képet mutatnak. C. Tóth Norbert történész, a Magyar Medievisztikai Kutatócsoport munkatársa elmondta, az április elején ismert hadi helyzet megindokolta a keresztes háború meghirdetését, két hét múlva jutott csak el a hír, hogy a szultán nem Magyarország, hanem a perzsa sah ellen indul. Akkor már Buda alatt összegyűltek a hadba hívott jobbágyok, s a keresztes háború lefújásakor őket csak egy helyre lehetett irányítani, a Temesközbe, hiszen csak az ottani határ védelme volt kétséges. Neuman Tibor történész, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa mítoszt oszlatott el, Dózsa leverésekor igazi csata nem zajlott, a jól szervezett hadsereg láttán a keresztesek nagy része megfutamodott. Dózsa brutális kivégzése a korban megszokott volt az árulók számára – mondta az előadó. A cél az elrettentés volt. Izzó koronával megkoronázták, az izzó trónra ültetés utólagos kitaláció. Húsának egy részét megetették társaival, testét négyfelé vágatták. Egy újonnan előkerült levélben a vajda anyja, Hedvig büszkeséggel számolt be lányának, a lengyel királynénak, Borbálának fia tettéről. Népszerűséget, politikai tőkét kovácsolt Szapolyai a parasztsereg leveréséből.
Horváth Zita docens, a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese pontosított: agyonsanyargatott paraszti társadalomról írtak korábban, mára már árnyaltabbá vált a kép, a gazdagodó mezővárosi paraszt-polgárság megmozdulásaként lehet leírni a történteket. Nem az elnyomás miatt tört ki elsősorban, hanem inkább a társadalmi differenciáltság során meggazdagodott parasztok érezték úgy, hogy jogaik csorbát szenvedtek. A konferencia összegzéseként elmondható, a Dózsáról szóló legendák jók, azokat össze kell gyűjteni, de a történelemtudományban nincs helyük.
Dózsa fél évezrede halott, de emlékezete él – csak éppen korrigálásra szorul. Tárgyi emlékei ott vannak kivégzésének helyszínén, Temesváron is, az 1906-ban épített Mária-kápolna és az 1979-ben az éj leple alatt állított szobor, továbbá utca és park őrzi nevét. Verssel kezdtem, verssel zárom, Farkas Árpád Dózsa-arc című költeményével: „Se békém, se bűnöm nincsen, / ropogok halotti ingben; / megtöretésem a testé –: / pusztítnak tökéletessé. / Kutyák a parázsló Holdra: / uszulnak torkomra, torra, / marnak, hogy vonítsak, / mosolygok – s vonítnak; / fenséges fölénnyel látom / gyönyörű fölfalatásom.”
(Megjelent a MÚRE által nemrég kiadott Hol vagytok, temesvári magyarok? című, a tavaly júliusi temesvári riporttáborban készült anyagokból összeállított kötetben – szerkesztette Szűcs László)
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. február 27.

Könyvbemutató a DIO Házban
Február 21-én, az anyanyelv nemzetközi napján, a DIO Ház kiállítóterme  zsúfolásig megtelt kultúrát kedvelő közönséggel. A Kemény János Művelődési Társaság égisze alatt újabb könyvbemutatóra került itt sor. 
Őrhelyen gyújtott jeltüzek címmel Székely Ferenc interjúkötete 2016-ban az Üveghegy kiadónál látott napvilágot. Benne olyan jeles személyiségeket bír szóra, mint Bágyoni Szabó István, Bodor Ádám, Cseke Gábor, Gazda József, Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Péntek János. Utóbbiak ketten levélben köszöntötték az egybegyűlteket.
A rendezvényt a társaság elnöke és lelke, Böjte Lídia tanárnő nyitotta meg, és bemutatta a vendégeket: Székely Ferencet, a kötet szerzőjét és alanyát is egyben, valamint Balla Tamás népmesegyűjtőt, Fazakas Tibor képzőművészt, Kincses Elemér írót, rendezőt, Kilyén Ilka színművésznőt és nem utolsósorban  Demeter József  lelkipásztort, házigazdát, aki maga is szerepel a könyvben.
Székely Ferenc elmondása szerint, mikor a jelenlegi, azaz az ötödik interjúkötete megjelent, rákérdeztek, hogy mikor áll le? Válaszként Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét idézte: „Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak…,  akik  még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is volt olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása”. 
Elsőként Balla Tamás magyardécsei helytörténésznek, mesegyűjtőnek adta át a szót, aki elmondta, hogy a könyvek megírását egykori tanárának köszönheti. Ő bátorította, biztatta, hogy gyűjtse és írja le a népmeséket. 18 évesen fejezte be első könyvét, mely Fehér Virág és Fehér Virágszál  címen 1970-ben jelent meg. Azóta megjelent kötetei, a Borsszem Péter (2002) és A világéneklő madár (2013) külföldre is kikerültek, a szórványmagyarság kedvelt gyermekirodalmi alkotásaiként.
A képzőművészetet képviselő Fazakas Tibor magával hozta néhány alkotását is, melyeket egykori egyetemista társa, Baróthi Ádám méltatott. Képei, melyeket a közönség is megcsodálhatott, az op-art művészeti irányzatot követik. A világ körforgását adja vissza műveiben, térben kitárulkozó formái saját lelkivilágát tükrözik. Csendes, zárkózott ember,  elkötelezett népe iránt. Szülőfalujának, Barcaújfalunak 45 munkáját adományozta, Vajdahunyad pedig, ahová élete és munkássága köti, 35 munkáját kapja meg. Ez utóbbi helyen volt szerencsém a tanár úrnak diákja lenni egykor. Máig bennem él csendes, szerény lénye, az, ahogyan a szépre, az esztétikumra nyitogatta elménket.
A szerinte lényeges dolgokat így foglalta össze: hit, béke, szeretet és egészség. Szívből kívánom önnek valamennyit, kedves Tanár úr.
Kincses Elemér író, rendező nem szorul bemutatásra az erdélyi közönség előtt. 1972-ben végezte el a rendezői szakot, a marosvásárhelyi színház rendezője lett, majd hosszú ideig művészeti igazgatója. 170 darabot rendezett, munkája elvitte  Budapestre, Bécsbe, a Vajdaságba. 1972-ben jelent meg első novelláskötete, a Bekötött szemmel. Sikeres drámákat írt és vitt színre: Ég a nap Seneca fölött, Trójában hull a hó, Csatorna. Ez utóbbit román nyelvre is lefordították, akárcsak a Soha című önéletrajzi regényét. Ebből olvasott fel részleteket Kilyén Ilka színművésznő. Az író elmondása szerint mérhetetlen szeretetben nőtt fel, mely kihatott egész életére és munkásságára. Amit akart, az nem más, mint emberi módon, emberi történeteket mesélni, embereknek. Szerintem sikerült.
Demeter József  lelkipásztor nem nagyon akart magáról beszélni. Szerinte a hit, népünk és egyházaink sorskérdései nagyon mélyen benne vannak a kötetben. Magáról csak annyit árult el, hogy bár nyugdíjas,  szívesen szolgál, tevékenykedik most is. A könyvből tudtam meg, hogy teológai tanulmányait Kolozsváron végezte. Itt számos jeles emberrel került kapcsolatba: Kós Károllyal, Farkas Árpáddal, Magyari Lajossal, Fodor Sándorral. A teológián ismerkedett meg egy  holland házaspárral, akiknek a DIO Ház építését is köszönhetjük. 32 évet szolgált Szászrégenben. Elmondása szerint nehéz évek voltak, de „ha komolyan vesszük a pályát, a hivatást, a küldetést, akkor sok feladat vár ránk”. Böjte Lídia megköszönte Demeter Józsefnek a Kemény János Társaság  sokéves támogatását, Kilyén Ilka pedig elszavalt neki egy Radnóti Miklós-, egy Dsida Jenő- és egy József Attila-verset.
A rendezvény megható, meleg hangulatban, dedikálásokkal zárult. Az élményt nagyon köszönjük. Reméljük, lesz folytatása.
Fábián Gizella
Népújság (Marosvásárhely)

2017. április 5.

Hencz Hilda: Persona non grata (vagy a Magyar Bukarest, és ami mögötte van)
Ritkán kerül a kezünkbe olyan könyv, amely egy másik könyv kiadásának történetét meséli el. Hencz Hilda nem eléggé elismert, nem eléggé népszerűsített, sőt, mondhatni elhallgatott, hiánypótló kötetéről (Magyar Bukarest) van szó, amely számtalan eddig ismeretlen adalékkal szolgál a bukaresti magyarság 19–21. századi történetéről.
Íróját többször méltánytalanul lekezelő megállapításokkal, véleményekkel illették, bevallott vegyes identitása miatt kerülték. (Anyja révén református magyar család sarja, csak 1948-tól, anyjának román férfival való házassága után változott környezete románná, aki aztán román iskolába is kényszerítette fogadott lányát.) Sietek megjegyezni, a fentiek nem érvényesek vidékünkre, hisz a Hármas (a Háromszéki Magyar Sajtóért) Alapítvány elnöke, Farkas Árpád kezdeményezésének köszönhetően a múlt év végén a Kaláka-sorozatban végre megjelenhetett a Magyar Bukarest magyar fordítása, s a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld folyóirat mellett a Háromszék negyven száma is érdekes részleteket közölt a kötetből. Hogy honnan veszem a fenti megállapításokat? Nos, a Pro Universitaria Kiadó gondozásában a múlt év végén megjelent Hencz Hilda Persona non grata – vagy hogyan sikerült megírnom a bukaresti magyarság történetét című könyve, amelyben keserű felhanggal, már-már lemondó rezignáltsággal végigvezet könyvei – Magyarok román világban (Maghiari în universul românesc); Bukaresti magyar időszaki kiadványok, 1860–2010 (Publicațiile periodice maghiare din București) – megjelenésének rögös útján, az elébe gördített számos akadály sikeres vagy sikertelen elhárításán. E folyamatban a legfájóbb az, hogy ezeket a lekicsinyléseket, semmibevevéseket, elfordulásokat, intellektuális eltulajdonítási próbálkozásokat nemcsak román, de több esetben a jelenlegi bukaresti magyar értelmiségi réteg azon, nem egyszer a hierarchia csúcsához közel álló képviselői követték el vagy próbálták elkövetni, akikhez az író segítségért fordult kutatásai s könyve megjelenésének érdekében. A könyv címe magától beszél: írója, miközben a bukaresti magyarság történetét kutatta, írta, nemegyszer tapasztalta, hogy többen, akikhez segítségért, támogatásért fordult, nem kívánt személynek tekintették. E megállapítása természetesen az írónő alkalmankénti túlzott érzékenységének is betudható, témájának fontossága talán túlfűtött optimizmussal, gyors sikerek elérésének reményével kecsegtette, s akadályokra nem számítva indult el kutatásai útján. Számos esetben meglepetéssel tapasztalta, hogy az egyházaknál, könyvtárakban vizsgált dokumentumokból a magyarságra vonatkozó adatokat eltávolították. A Bărăția (Barátok) római katolikus templom (épült 1666-ban) közelmúltig szolgáló román lelkésze nemcsak hogy elferdített és téves egyháztörténeti adatokat közölt az egyház lapjában, de Hencz észrevételezésére az RMDSZ részéről kémkedéssel is megvádolta. A bukaresti állami könyvtár számos esetben tagadta le a tanulmányozásra kért dokumentumok létét. Amikor az egyik kiadó tulajdonosa megtudta, hogy a Bucureștiul maghiar című könyvének egyik tudományos referense Lucian Boia történész, úgy nyilatkozott róla, ő a román történelem megcsúfolója. Fekete József A levegő hőseinek emlékművét szánta könyve első kiadásának borítójára. Közelharcot kellett vívnia a kiadóval, hogy a szobrász nevét ne Iosif Negruleáként írják le. Több alkalommal magyar szakemberektől, lelkészektől, a művelődési vagy politikai élet magyar korifeusaitól sem kapta meg a kért támogatást. Ígértek mindent, hogy aztán keserűen tapasztalja, csak azzal maradt. Mikrofilmek beszerzésével, más városokban, például Budapesten – ahová kutatni ment – szállás ígéretével biztatták, nyugdíjba vonulása után állással a magyar kulturális központnál, befolyásos, ismert szakembereknek adta át vagy küldte el véleményezésre kutatásai eredményeit, többen közülük válaszra sem méltatták vagy kitértek előle, mi több, olyan is akadt, aki Hencz eredményeit sajátjaként próbálta felhasználni. A kiadókkal, szerkesztőkkel, fordítókkal sem járt jobban, bár itt is volt része ígéretekben. Nem volt szívesen látott vendége a Petőfi Háznak és a Petőfi Egyesületnek, az Ady Endre Líceum igazgatósága, a Bukaresti Egyetem Hungarológia Fakultásának jeles személyiségei, a bukaresti magyar egyházak lelkészei próbáltak szabadulni kilincselései elől. Könyve Petőfi Társaságnál történt bemutatójáról teljességgel hiányoztak a magyar kulturális élet képviselői. Mi több, ez alkalommal számos jelentős magyar személyiségnek is küldött tiszteletpéldányt, ezek is visszhang nélkül maradtak. A szerencsés végkifejlet: főként két román szakembernek (egy történésznek és egy építésznek), román kiadónak köszönhetően jelenhettek meg könyvei. Mindeközben tovább dolgozott, kutatott, újabb és újabb magyar származású bukaresti személyiségeket fedezett fel, többek között olyanokat is, akik az évek során lemondtak magyar identitásukról, elrománosítva nevüket, vagy elnézve, hogy már a 19. század elejétől mások tették ezt. (Ez történt családja nevével is a két világháború között. A Petőfi Egyesületnek felrótta, hogy egyik román nyelven írt közleményében a Zsolt név Joltként, a Csaba Ciabaként, a Gyárfás Gherasimként jelent meg.) Újabb felfedezéseiről a Persona non grata című könyvének Addenda fejezetében olvashatunk. Csak példaként: a román állatorvosi iskola megteremtője Wolfgang Lucaci, azaz Lukács Farkas, az első román nyelven írt állatorvosi könyv szerzője pedig Ioan Huboți – Hubossy János volt (1842). Bizonyítja Nadia Comăneci magyar eredetét, akinek nagyszülei a Kémenes nevet viselték, vagy hogy a neves román színészek, Mircea Albulescu és Carmen Stănescu édesanyja is magyar volt. Számos magyar vonatkozású 17–19. századi történelmi adalékkal is gazdagodhatunk e fejezet olvasása közben. A könyv utolsó fejezete az utóbbi két évben eltávozottakról emlékezik (köztük Koczka György, Bács Lajos, Balázs Jolán vagy dr. Kovács Albert, Mircea Dinescu apósa, illetve Silvia Kerim írónő, aki csak idős korában vallotta be magyar anyanyelvét). Végül keserűen állapítja meg, hogy a regáti magyarság beolvadásában igaznak bizonyult Ürmösy unitárius lelkész 1843-ban Bukarestben tett észrevétele, miszerint az oda érkezett magyarok egy része épp az esetleges feléjük irányuló gyűlölet miatt vonakodott felfedni nemzetiségét, s ez a félelem napjainkban is megmutatkozik. A románság pedig soha nem fogja bánni, megérezni azoknak a magyaroknak az eltávozását, akiknek őseihez több tíz jelentős bukaresti középület, templom, műemlék, tudományos és művészeti vonatkozású, jelentős úttörő munka fűződik. Ettől függetlenül „továbbra is harsogni fog nemcsak a rádióban és a televízióban, de a közterületeken is a miccsek zenei sercegése által kísért manele” – fejezi be könyvét.
József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. április 8.

A mellőzött történelem (Hencz Hilda Sepsiszentgyörgyön)
Népes közönség előtt, a szerző jelenlétében mutatták be csütörtök délután Hencz Hilda bukaresti pedagógus, könyvtáros Magyar Bukarest című könyvét, amely a fővárosi és részben az egykori Regát magyarságának mintegy kétszáz éves múltját ismerteti történészi alapossággal. A kiadvány a Hármas Alapítvány és a budapesti Magyar Napló Kiadó jóvoltából került nyomdába, a magyar változat János András fordítói, valamint Farkas Árpád és Farkas Réka szerkesztői munkájának eredménye.
Hencz Hilda igen nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a bukaresti magyarság történetének ismertetését célzó, átfogó mű megírására adta fejét, eddig ugyanis ilyen merítésű, alapos és egyben hiánypótló írás nem született, a történészek csak adott korszakok részleges feldolgozására vállalkoztak – vezette fel a szerzővel való, a Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott beszélgetést Farkas Réka. A kiadvány szerkesztője, lapunk főszerkesztő-helyettese egyúttal azt is firtatta, mi késztette a szerzőt e hatalmas feladat elvállalására. Hencz Hilda szerint véletlenek sorozata vezetett a mű megszületéséhez. Az, hogy 1990-ben találkozott Kós Ferenc egykori református lelkész nevével, akit a bukaresti magyarok egyik példaértékű személyiségeként tartanak nyilván, még nem vezetett volna egyenesen a kutatómunkához és a könyvhöz, noha az egykori lelkész emlékirataiban olvasottak már nagy hatással voltak rá. Az áttörés 1993-ban történt, amikor a háromszéki megyei könyvtárban a magyar könyvtárosoknak szervezett tudományos ülésszakon az első, Bukarestben magyar nyelven 1860-ban megjelent kiadványt ismertető írását mutatta be. Kutatásai során újabb és újabb magyar nyelvű kiadványokat talált, amelyekből a bukaresti, valamint a Kárpátokon túli magyar közösség története rajzolódott ki, így a következő évben szervezett ülésszakon már az első világháború kitöréséig térképezte fel a kiadványokat. „Egy igazi kincsre leltem, és noha egy kálváriát kellett végigjárni, míg bármit is kiadhattam az általam felleltekből, már akkor megfogalmazódott bennem egy átfogó mű ötlete” – idézte fel Hencz Hilda, nem mulasztva el megemlíteni: döbbenettel kellett tapasztalnia, hogy a bukaresti magyar elit teljes érdektelenséggel viszonyult közösségük történetének megírásához.
„Egy súlyos könyvet tarthatunk a kezünkben, hiszen rengeteg adatot tartalmaz, elég csak, ha a több mint 1500 nevet említjük, ennyit összeszedni, névmutatót szerkeszteni mellé már nagy teljesítmény” – méltatta a kiadványt Szekeres Attila István történész, lapunk munkatársa, rámutatva: a könyv vezérmotívuma a fővárosi, valamint a Kárpátokon túli magyarságot máig fenyegető asszimiláció. A kiadvány tulajdonképpen a bukaresti magyarság jogállásának változásait, kisebbségi helyzetét rögzíti a kezdetektől egészen 1989-ig, és igen értékes eleme, hogy rávilágít azokra a migrációs folyamatokra is, amelyekre a közösség rákényszerült és kényszerül ma is a különböző történelmi események (háborúk, békekötések, határátrendeződések, rendszerváltások) közepette, amelyek szinte minden esetben a magyarellenes megnyilvánulások felerősödését is hozták. A történész a bukaresti magyar elit tagjairól szólva rámutatott: sok kiemelkedő szellemi örökséget hátrahagyó személyiség ismert, köztük Szathmári Pap Károly, aki mindenekelőtt festőként, majd fotográfusként a román arisztokrácia egyik kedvelt és sokat foglalkoztatott művésze volt. Személyével kapcsolatosan kevésbé ismert az a tény, hogy ő a megalkotója az 1859-es, Moldva és Havasalföld egyesülése nyomán létrejött Órománia címerterveinek – tette hozzá Szekeres Attila.
Hencz Hilda szerint az egész könyv szubjektív hangvételű, hiszen a felhasznált források szerzői szintén saját szemszögükből írták le tapasztalataikat, emlékeiket. „Minden, amit a könyvbe foglaltam, egy kincs, a bukaresti magyarság szellemi és anyagi örökségéről van szó, amelyeket nem hagyhattam eltűnni, feledésbe merülni. Nagyon eljött az ideje megírni e könyvet, amikor a magyarság kétségtelenül az eltűnés útján halad” – zárta mondandóját a szerző. „Valóban a beolvadás, a felmorzsolódás krónikája e könyv, jó látni viszont, hogy még vannak olyanok, akiknek fontos a megmaradásunk. A történelem eszközeivel alapos számvetést végezhetünk, láthatjuk, milyen volt, amikor a közösség nem volt képes önmagát megszervezni, amikor elmaradt az egymáskeresés gesztusa, milyen volt az, amikor feladta, belefásult, és milyen volt az, amikor még a jövő nemzedékről, az utánpótlásról is lemondott. Így vesztek el városaink, először Bukarest, majd Szatmár, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár és mostanra már Marosvásárhely is, következünk mi, következik minden olyan település, amely nem rendelkezik önbizalommal, élni vágyó közösséggel” – fogalmazott zárszóként Farkas Árpád költő, a kötet szerkesztője.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 6.

„A hatalom nem szereti a közösséget”
Gálfalvi György 75 éves
A neves és közkedvelt marosvásárhelyi szerző, a Látó szépirodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője, József Attila-díjas író idén áprilisban ünnepelte életének hét és fél évtizedét, de nem egyedül – e hét szerda délutánján a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem előcsarnokában teljes telt házas közönség tette tiszteletét a Látó és a Romániai Írók Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókja által szervezett születésnapi ünnepségen: irodalmi találkozón, beszélgetésen és könyvbemutatón egyaránt.
Az eseményen Gálfalvi Györgyöt az évforduló és a frissen megjelent könyve, a Beszélgetéseink kapcsán Markó Béla és Kovács András Ferenc faggatta, a megjelenteket KAF üdvözölte, majd Markó Béla olvasta fel Húsvéti fény című köszöntőversét és mondta el méltatását.
– Gálfalvi György az utóbbi időben megjelent írásaiban többször is számot vet azzal, hogy hogyan éltük végig az életünket, és ezzel nekünk is alkalmat ad a számvetésre. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve című kötet első fele az általa, a második fele a vele készített beszélgetéseket tartalmazza. Bizonyos értelemben revideáltam a műfajjal kapcsolatos nézeteimet. Az interjúról, riportról szokás volt azt gondolnunk, hogy mulandóbb műfaj, mint a széppróza. Ez a gyűjtemény azért is rendkívül fontos, mert éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Például a Marad a láz című interjúkönyve, amely rendkívül nagy visszhangot váltott ki annak idején, most újra olvasható e kötetben. Ugyanakkor e könyv cáfolata is annak, hogy ne lenne maradandó az interjú – mert ezek szépírói szövegek. Dokumentumprózát nagy izgalommal olvasok, és Gálfalvi György emlékiratai egyre jobban kezdenek élni. Idestova 50 esztendeje ismerjük egymást, száguldó és bátor riporterként kezdte írói pályáját. Igen nehéz és kényes kérdésekhez nyúlt hozzá. Engem, akkor tizenegyedik osztályos diákot, az Ifjúmunkás riportereként keresett meg, mert felfigyelt a leveleimre, verseimre, amelyeket a lapnak küldtem. Az a generáció tudatosan kereste azokat, akik utána jöhetnek. Te, aki annak idején elkötelezettje voltál a szociográfiának, a riportnak, ma hogy látod ennek a műfajnak a sorsát, értelmét? Hiszen egyik legfontosabb műfajunk lehetne – tette fel első kérdését Markó Béla.
– Köszönöm mindenki ittlétét, a kollégáimét is, akiket évtizedek óta ismerek, Markó Bélát tizenhét, Kovács András Ferencet már nyolcéves korától – mondta Gálfalvi György. – Nagyon fontos, hogy közöttük ülök itt: mert ez is igazolja, hogy nemzedékek, korosztályok összefoghattak és ugyanazokért a célokért, erkölcsi és irodalmi eszményekért dolgozhattak. Életem nagy szerencséjének tartom, hogy ez a kapcsolat megszületett, működött, megmaradt és a mai napig is vállalható. Ami a kérdést illeti, én az első pillanattól kezdve a valóságirodalom elkötelezettje voltam. Balázs Ferenc volt rám sorsdöntő hatással. A valóságirodalmat módszeresen integráltam magamba, mindent elolvastam, ami számomra elérhető volt. Ez az én pászmám, a szociográfia, forrófejű fiatalként bele akartam szólni a világ dolgaiba. Kiművelt fők az interjút az irodalmi élet perifériájára akarták szorítani, de a műfajokat nem lehet osztályozni. Mindig úgy éreztem, hogy ha egy írás jelenséget és lényeget markol egybe, akkor azt az esztétikum hatókörébe vonja, és ha az ember a maga mondataival meg tudja fogalmazni a világról való véleményét, akkor azt szépirodalmi mércével lehet mérni. Letesszük a magunk műveit az asztalra, és azt vagy elfogadják, vagy nem. Én jó írásokra próbáltam és próbálok törekedni.
– Nagyon szívesen jöttem az Igaz Szóhoz – tette hozzá KAF. – ‘77-ben találkoztuk először mindhárman, akik ennél az asztalnál ülünk. Verseket írtam akkoriban, gyengécskéket, még Szatmárnémetiben. Az én Marad a láz című kötetem nagyon sokat segített a ti nemzedéketek – Király László, Farkas Árpád és a többiek – megismerésében. Alapkönyv volt. A Találkozásaink című kötetben nem csak veled egyidős, hanem nálad idősebb emberekkel is beszélgetsz. Mennyire léteznek nemzedékek és különálló kezek, amelyek után lehet nyúlni? A nemzedék számomra nagyon sok jót és sok rosszat is jelenthet, én nem hiszek a generációkban. Hogy lehet mégis közöttük közlekedni?
– Abban az időben is volt egy ellenérzés a nemzedéki kérdés felvetésével kapcsolatosan, ugyanakkor megvan mindenkinek a szíve joga, hogy elmondja erről a véleményét – válaszolta Gálfalvi György. – Márai Sándor 1938-ban papírra vetett gondolata szerint az irodalom nemzedékekkel lép előre, ha egyáltalán lép. A hatvanas években mi is azt szerettük volna, hogy előre lépjen az irodalom, és úgy gondoltuk, mi leszünk az a nemzedék, amelynek sikerül ezt elérnie. Ugyanakkor folyamatosan azzal a felfogással állunk szemben, hogy mi vagyunk az egyetlen olyan generáció, amely az őszinteség híve. Minket annyi hamisság vett körül, hogy ezt mindig el akartam „izgágogni”. A Gaál Gábor-körben a szokásosnál jobban kötődtünk egymáshoz. Ahogyan mi bandáztunk, az egészen különleges volt. Órákon keresztül tudtunk beszélgetni a padon vagy a járdaszegélyen, nem tudtunk elszakadni egymástól. A ragaszkodásunk egymáshoz nagyon erős volt. Verseket mondtunk, prózai szövegeket is tudtunk kívülről, és ezek a szövegek belénk ivódtak, a vérünkké váltak. Ez nyilvánvaló ellenérzést keltett: kiderült, hogy mások másképpen értették az őszinteséget, meg is mondták, hogy a bőrünket és a bőrüket kockáztatjuk. De mi nem tartottuk egészségesnek a párttal való kapcsolatot. Szőcs István ,,sikerbandának” nevezte a nemzedékemet. Sok mindent tanultunk tőle, az indulatot szerencsére nem. Szőcs Kálmán barátomban a nemzedéki tudat még hamarabb kicsírázott. Idén ő is 75 éves lenne, kár, hogy méltatlanul elfeledték. Utánunk jött a Forrás harmadik nemzedéke, amelynek Markó Béla az egyik képviselője, ha tetszik neki, ha nem. Ha bárkit besoroltak egy nemzedékbe, visíthatott és kapálózhatott, úgyis ott maradt – ilyen az irodalom természete.
– Az alkotás magányos cselekvés, de ennek nem ellentéte, hogy nemzedékekbe verődnek a fiatal alkotók – fűzte hozzá Markó Béla. – A generációs összetartozás a hatalommal szembeni fellépés is volt: másfajta közösséget képezel a társadalmon belül, mint amit a hatalom akar. A második Forrás-nemzedék, a Gálfalvi Györgyék generációja sokszínű nemzedék volt, amely a közösségszervezés ezen üzenetét közvetítette. Az én harmadik Forrás-nemzedékem elképzelt dolog, az övéké valós, ők tényleg együtt voltak. Engem pedig megérintett annak a generációnak a közösségi ereje. Mi az irodalmi életet elsősorban intézményépítésként és közösségi szellemként fogtuk fel egy olyan rendszeren belül, amely minden mást, mint amit ő propagál, szét próbált verni. Megváltozott azóta az írói szerep, illetve az irodalmi intézmény szerepköre?
– Nyilvánvaló, hogy a hatalommal szemben fogalmaztuk meg magunkat és a politika is magunkkal szemben kötelezte el magát, de ő kezdte – árulta el az ünnepelt. – A hatalom nem szereti a közösséget, miközben folyton közösségépítésről papol. Nagyon fontos, hogy a nemzedékem valóban sokszínű volt, kívülről is igyekeztünk ezt megmutatni. A nagyságrendeket is tudtuk már akkor, azt, hogy közülünk kinek hol a helye. Az alkotók ezt külön is érezték, és akik gyengébben voltak eleresztve talentum dolgában, meghúzták magukat. Az irodalmi intézményekkel kapcsolatosan én mindvégig rendkívül csökönyös voltam abban, hogy a lapot meg kell tartani. Mindketten tanúi voltatok annak a ‘89 utáni ámokfutásnak, amikor pénzt kellett találni. Belecsöppentünk egy teljesen más világba, és szkeptikusakká váltunk. Nagyon sok mindent ki kellett védeni, és szerencsére megtaláltuk ennek a módját, elrendeződtek a dolgok. Markó Béla a kapcsolataival, Lezsák Sándor anyagiakkal nagyon sokat segített, és sikerült egy modus vivendit teremteni. A szemléletem annyiban változott, hogy néha felmerül bennem a kétely: az utánunk következőknek nem megy annyira vérre a játék, mint nekünk. Tudtam, ha valami egyszer nálunk megszűnik, azt újrateremteni nagyon nehéz. Az intézményeink szerencsére állnak, a Látó, a Helikon megjelenik, és úgy vélem, egy ideig ez működni fog – hallottuk Gálfalvi Györgytől a versfelolvasásokban, visszaemlékezésekben gazdag, jó hangulatú születésnapi találkozón.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely),

2017. augusztus 5.

Székelyföld elfeledett fiáról
„Illyés Elemér (Torja, 1919. dec. 7 – Pieveli Tremisine, Olaszország) erdélyi születésű próza- és tanulmányíró. A kolozsvári egyetem jogi karán szerzett doktori diplomát, a római és heidelbergi egyetemen politikai és államtudományokból végzett kiegészítő tanulmányokat. A harmincas években részt vett az erdélyi falukutatásban, és több folyóirat munkatársa volt. A háború után hosszabb ideig élt dél-amerikai országokban, később Portugáliában telepedett le, jelenleg Münchenben él. Írásai főként az Új Látóhatárban és a Katolikus Szemlében jelennek meg. Érdeklődését elsősorban a romániai magyarság sorskérdései foglalkoztatják.”
E szöveg olvasható arcképe alatt a müncheni Auróra Kiadónál 1976-ban megjelent Erdély változása. Mítosz és valóság című könyvének második, bővített kiadása hátoldalán. Nem szorul találgatásra, erdélyi olvasóihoz miért csak néhány átcsempészett példánya juthatott el, ezért tervezi, tudomásom szerint, a Háromszéket támogató Hármas Alapítvány Kaláka Könyvek népszerű sorozatában hazai újrakiadását Farkas Árpád gondozásában. A szerzőről először Veress Dániel irodalomtörténész mesélt nekem a nyolcvanas évek közepén, amikor a Mikó kollégiumi lyukasóráimban fel-felugortam hozzá, a szembeni lakótoronyba. Később az élet más feladatokat rótt rám, nem tudtam az 1989 augusztusában elhunyt hazánkfia áldozatos munkásságával foglalkozni, de korlátolt tájékozottságom ellenére is feltűnt, hogy nem esik szó róla az erdélyi és a magyarországi sajtóban. Egy, a munkahelyemre, a Magyar Szemlébe érkezett Tófalvi Zoltán-tanulmány lábjegyzete irányította ismét figyelmemet felé. Megtudtam, hogy a hetvenes évek első felében sikerült ismét körbejárnia szülőföldjét – harmincévi távollét után. Minden lépését figyelte a Securitate és beszélgetőpartnereit később is zaklatta. Azzal a céllal látogatott haza, hogy rögzítse az őshonos magyar kisebbség helyzetét, összehasonlítva a két világháború közötti állapotokkal. A múlt kiváló ismerete, utazási élményei és a legfrissebb román nyelvű jogi-statisztikai közlönyök birtokában írta meg könyvét, amelynek első, 1975-ös müncheni kiadása hamar elfogyott. Munkásságának mottója: „Erdély története nélkül elképzelhetetlen nemzeti történelmünk megértése”. Nagynevű elődje és földije, altorjai Apor Péter munkájának címét vette kölcsön. Az említett könyve volt az első monográfia Erdélyről a háború óta. Imponáló dokumentációval mutatta be a romániai magyarság életét, retorikai hangvétel, a rekrimináló gondolkodásmód és a sérelmek drámai felhánytorgatása nélkül. A tényeinek elfogulatlan ismertetése azonban nem zárta ki a személyes hangvételt. Könyvének első része erdélyi „szerelmes földrajz”, amelyben szembesül a viszontlátott szülőfölddel: „Nevek szállingóznak vissza emlékezetembe, mint jóleső puha hópelyhek. Altorja, Karatna, Volál, Szent Ilona, Benkőszeg… És ahogy a hegyek belseje felé vitt az út, körülfogott valami meleg biztonság. A hegyek nem változtak, sem az erdők…” Könyve megjelent német és angol nyelven is. A rendszerváltásig az EU kisebbségi ügyekben alapdokumentumként kezelte. Illyés a magyar és a román mellett öt nemzetközi nyelven beszélt, nagy tekintélyű nemzetközi fórumokkal levelezett, hogy igazságot szerezzen annak a kisebbségnek, amelyből vétetett. 1988-ban New-Yorkban megjelent Ethnic Continuity in the Carpatho-Danubian Area című, 450 oldalas munkája, amelyben Délkelet-Európa utolsó évezredének történetét vizsgálja az írott források, a régészet és a filológia alapján; az angolul olvasó közönség tudományos cáfolatát kapja benne a dákoromán kontinuitási elméletnek. Élettársának, Annának köszönhetően – akinek a könyvét dedikálta – élete utolsó évtizedét a Garda-tó feletti Pieve di Tremosinében töltötte. Innen költözött el végleg közülünk. Itt, élete utolsó helyszínén kellene érdeklődni – ábrándoztam, amikor az Akadémiai Könyvtárban nézegettem könyvének első kiadását. Hogy létezik, hogy eddig még nem adták ki sem odahaza, sem Budapesten? – mérgelődtem egy sort. Csupán három nagy pesti könyvtárban kérhetjük ki olvasni, sietve, néhány órára, vagy fénymásolatban cipelhetjük a táska alján, mint titkos szerelmes leveleket... a Facebook kitárulkozó, ordénáré világában. Ahol a gasztrokultúra és az emésztéstechnika gyötrő kérdései töltik ki a fogyókúráról álmodozó nyugatiak és újsütetű keleti, kispénzű nyomkövetőik gondolatvilágát.
Aztán a gondviselés a segítségemre sietett. A klasszikus katolicizmus hagyományát őrző, gyakorló keresztényeket, értelmiségieket tömörítő Roman Forumon vehettem részt július elején egy Garda-tó parti üdülővárosban. Az amerikai házigazda, dr. John Rao, az oxfordi egyetem tanára, Bernard Dumont, a francia Catholica folyóirat főszerkesztője, Miguel Ayuso Torres, a madridi egyetem jogászprofesszora tanítványai, illetve barátai voltak Molnár Tamásnak, annak a magyar származású, francia műveltségű amerikai egyetemi tanárnak, akinek a Háromszékben is ismertettem egyik könyvét az ötven valahányból.
Már az első nap reggelén szálláshelyemtől, a Gardone Rivierától a harminc kilométernyire északra fekvő hegyvidéki községbe, Pieve di Tremosinébe igyekeztem, felkutatni Illyés Elemér házát, amely a polgármester üzenete szerint üresen áll. Ekkor érkezett segítségemre Barna Teréz és László Gábor, az Egyesült Államokban élő és Erdély iránt elkötelezett házaspár. Teréz olasz nyelvtudására és Gábor autóvezetői tapasztalatára igencsak szükség volt, hiszen nem készültem arra, hogy a sziklába fúrt, nyaktörő hajtűkanyarokon kell felkaptatni. Félórányi keresgélés után csöngettünk be az asszonyhoz, aki bejárónő volt Illyéséknél, és aki mindjárt útba- igazított. Megtaláltuk a kisméretű, gondozott temetőt, amelyben a scrittore ungharese nyugszik. Aztán kiderült, hogy Illyés élettársának halála után a gyönyörű és tóra néző villa barátnőjének tulajdonába került. Olga kedvesen invitált háztűznézőbe. A házról, az olajfákkal tűzdelt méretes kertről és a temetőről a fiam több képet készített. Hálával gondolok a háziasszonyra, aki megőrizte Illyés Elemér könyvtárát. Szinte érintetlenül maradt kis méretű dolgozószobája is. És mivel én voltam Olgánál az első érdeklődő a volt gazda iránt – nekem ajándékozta az Erdélyről írt főművét. Amelynek borítója olyan kék, mint mélyen alant a hatalmas tó maga.
„Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés” – írta volt Tamási Áron. Itt, a Garda-tó felett viszont éberen vigyáz, és útba- igazítja az érdeklődő magyarokat.
S. KIRÁLY BÉLA / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. augusztus 30.

500 éves a reformáció
Református levéltárak Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyi Református Egyházközség „nagylevéltára” A Marosvásárhelyi Református Egyházközség számára fontosnak tartott levelek megőrzésének igénye már a reformációt követő évtizedekben megmutatkozott. Ebből az időből származik ugyanis a levéltár legrégibb irata: János Zsigmond fejedelemnek a papi illetmények megfizetésére vonatkozó, 1567. január 16-i rendelkezése. Az írott források és az egyház által megszerzett jogok bizonyítékainak megőrzése a 17-18. század folyamán nemcsak tovább élt, hanem el is mélyült, amelyet a gondosan őrzött iratok folyamatossága is alátámaszt. A rendelkezésre álló forrásokban az archívum mint őrzőhely csak a 18. század második felében jelent meg, térbeli elhelyezéséről pedig egy 1829-ből származó jelentés tájékoztat. A referátumot Hegedűs Lajos lelkész és Kibédi Péterfi József tanácsos akkor állította össze, amikor a presbitérium megbízásából az egyházközség tulajdonában lévő levéltár és klenódiumok számára biztonságos helyet keresett. Eszerint a levéltár az ún. Kis köz melletti papi szállás felső emeletén egy kis szobában volt elhelyezve, nem biztonságos körülmények között. A levéltárra vonatkozó korai feljegyzésekből nem tűnik ki, hogy az iratokat valamiféle rendszerben őrizték volna, és készítettek-e hozzájuk segédletet. A levéltárban elhelyezett levelek nyilvántartásba vételéről is csak 1811-ből találunk adatokat. Az egyház főgondnoka I. Székely Márton, Koltsár Mihály és Minzer György presbitereket kérte fel ekkor az eklézsia leveleinek lajstromozására. Munkájuk eredményét nem ismerjük. A „M(aros)vá- sárhellyi Reformata Sz(ent) Ekklésia leveleiről” 1823 novemberében összeállított első ismert segédlet már időrendbe szedte a levéltárban őrzött közel száz iratot, illetve az anyagban keletkezett hiá- nyokat is feltüntette. Az újabb levéltárrendezést 1825 és 1828 között Soós György végezte el, amelynek során az iratokat megszámozta és egy mutatókönyvbe bevezette. Fáradságos munkáját a presbitérium 40 véka tiszta és ugyanannyi elegy búzával honorálta. Az ilyenformán rendezett levéltárat Hegedűs Lajos papi szállására költöztették, de az elkövetkező években fokozatosan elhanyagolták. 1846-ban Albert János lelkész és Keresztes Zsigmond presbiter a teljes levéltári állományt átfésülte, és részletes jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A levéltár azonban ennél komolyabb beavatkozást igényelt. 1856 júniusában Péterfi Károly a presbitériumtól egy bizottság felállítását kérte, amely a levéltárban őrzött leveleket szétválogassa. A presbitérium 1857 januárjában Péterfi Károly és Antal Ferenc jegyző mellé Szathmári József városi levéltárnokot és Vadadi Fülep Lajos esküdtet nevezte ki, akiket ezzel egy időben a presbiterek sorába is felvettek. A megbízottak két hónap alatt végezték el feladatukat. Munkájuk során az iratok iktatását napirendre hozták, a feleslegesnek ítélt tételeket kiválogatták és – a presbitérium jóváhagyásával – megsemmisítették. Ugyanakkor felkérték a jegyzőt, hogy egy olyan indexet (névmutatót) állítson össze, amelyből kitűnjön, hogy „beadattak-e azok a levelek, amelyeket a tanács a levéltárnak keze alá a Repertoriumba iktatás végett, megtartani határozott”. Ezenkívül a tanácsülési jegyzőkönyveket mutatóval kellett ellássa, illetve arra is felhatalmazták, hogy a levéltárból kivett iratokat a kivevőktől visszaszerezze. A jegyzőkönyvek indexeinek elkészí- tését a jegyző hamar megunhatta, mert belőlük csak három készült el. A következő években a presbitérium az iratok kivételére vonatkozóan némi szigorítást vezetett be, de az anyagrendezésére továbbra sem fordított kellő figyelmet. A levéltár 1862-ben megint olyan állapotban volt, hogy Gáti Gábor levéltárnoki ellenőr, miután többször is rávilágított a rendszertelenségre, lemondott. A presbitérium 1863 májusában döntött a levéltár rendbetétele mellett. Erre a feladatra Ditső Lajos pénztárnokot és Farkas Elek jegyzőt kérte fel, akik igen lelkiismeretes és alapos munkát végeztek. Az iratokat 1863. február 1-jével bezárólag lajstromozták, a szekrények fiókjait megszámozták, hogy pontosan ki tűnjön, milyen sorszámú levelek találhatók bennük. A jegyzőkönyveket évszámok szerint rendezték, és egy teljesen új, sokkal praktikusabb indexet állítottak össze. Ezt Péterfi József esperes és Petri Ádám tanácsos vizsgálta felül. A presbitérium elé terjesztett jelentésükben az elvégzett munkáról igen elismerően szóltak: tisztának, igen jónak és célszerűnek mondták. Ugyanakkor – további rendszertelenség elkerülés végett – egy állandó levéltárnok alkalmazását is javasolták. 1874-ben, az épületben található füstelvezető cső megrepedése miatt a levéltár kis híján tönkrement, majd a Szent György utcában 1876- ban keletkezett tűzvészkor kellett a papi lakból sebtében kimenteni. A zsákokba, illetve ládákba beledobált iratokat az egyház által korábban megvásárolt Makariás-ház boltíves szobájába szállították át. Sajnálatos, de ez esetben érthető módon, az eddig fennállt rend megbomlott. Végleges tisztázását valószínű, hogy Ditső Lajos 1888-ban végezte el. Az iratok számára az egyházköség Mátyus István helyi asztalosmestertől 16 forintért egy levélszekrényt is vásárolt. A Makariás-házban 1896-ban tűzeset volt, és a presbitérium által elfogadott átépí- tési javaslat a levéltárról már nem rendelkezett. A Vártemplomba történő áthelyezését Vass Tamás lelkész és dr. Bernády György főgondok nem tartotta célszerűnek, így az iratokat az időközben bérbe adott boltíves helyiségből az épület bal szárnyának utolsó szobájába helyezték át. Vass Tamásnak a levéltár szakszerű rendezésére irányuló javaslatát (100 forintot kért, hogy azzal megfelelő segéderőt fogadhasson) a presbitérium elvetette, így a levéltár rendezését az 1900-as évek elején a Tóthfalusi József lelkész vezette presbiteri bizottság végezte el. Az akkori lehetőségekhez mérten modern szekrényekbe elhelyezett iratokat 1587-től 1902-ig tartalom szerint, 1914-ig pedig idő rendi sorrendbe rendezték. Utóbbiakat fascikulusba (vastag boríték) kötötték és külön fiókba helyezték el, azonban elmulasztották a felfektetett katalógusba bevezetni őket. Tóthfalusi lelkészsége alatt szívén viselte a levéltár sorsát, hiszen azt megfelelően őrizte és rendben tartotta. 1937-ben, amikor hivatalát Adorjáni Gábornak átadta, a történelmi értékű levéltár súlyos állapotára az átadási-átvételi bizottság figyelmét is felhívta. Tette ezt azért – mint azt az utódjához 1938. április 14-én írt leveléből olvashatjuk –, mert amikor előzetes tudta és hozzájárulása nélkül a levéltárat 1936- ban a Makariás-házból a Teleki-ház alagsorába, egy nedves, szűk, alig hozzáférhető helyiségbe költöztették, ez a történelmi értékéhez képest nem méltó helyre került. A négy szekrénybe elhelyezett, 5331-es sorszámot elért iratokon a költözés után alig négy-öt hónapra már meglátszott a nedves környezet okozta károsodás. Tóthfalusi még ekkor is hajlandó lett volna az anyagot tovább gondozni, de a presbitérium Farczádi Eleket kérte fel a levéltárosi feladatok elvégzésére. Ez a kezdeményezés azonban a történelmi események gyors váltakozása miatt abbamaradt. Az új hatalmi berendezkedés idején, 1941-ben megkezdett Vártemplom-felújítási munkálatok során újra felmerült a levéltár elhelyezésének kérdése. A tervezet értelmében a felújított kápolna első és második emeletén alakították volna ki a levéltárat, illetve az egyházi múzeumot. Emellett a presbitérium 1943-ban a levéltári anyag rendezését is napirendre tűzte. A főgondnok javaslatára, 120 pengő havi díj ellenében Sipos Béla nyugalmazott irodaigazgatót kérte fel a munka elvégzésére, aki pár hónap próbaszolgálat után teljesen megfelelő, képzett és szakértő munkaerőnek bizonyult. További tevékenységéről nem maradt fenn adat, de jó szándékkal feltételezzük, hogy megbízatásának eleget tett. A levéltár tervbe vett áthelyezése azonban nem valósult meg. A háborúnak és az azt követő politikai rendszernek az egyházközség életére gyakorolt kedvezőtlen hatásai miatt a sokat hányódott levéltár 1959-ben a Vargák bástyájának alagsorába került át, ahol szakszerű rendezésen is átesett. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi vidéki levéltára A szaklevéltárak működésének lehetőségét a 353/1957. évi román levéltári dekrétum teremtette meg, amely lehetővé tette, hogy a román állami levéltárak azonos szabályai szerint az egyházak történelmi értékű iratanyagaikat saját hatáskörükben őrizhessék. A törvény adta lehetőséggel élve az Erdélyi Református Egyházkerület 1959-ben egy saját levéltárszabályzatot dolgozott ki, amely már egy gyűjtőlevéltárhálózatot is magába foglalt. A tervbe vett kolozsvári, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi központok a környező egyházmegyék, illetve egyházközségek történelmi értékű iratanyagainak gyűjtőhelyéül szolgáltak volna. Kerethiány miatt később csak a kolozsvári központi és a marosvásárhelyi vidéki gyűjtő- levéltár kezdhette meg működését 1959-ben, illetve 1961-ben. Utóbbi a Marosvásárhelyi Ref. Egyházközség régi levéltárán kívül a Marosi, a Görgényi és a Bekecsaljai egyházmegyék iratait foglalta volna magába. A számottevő iratanyag megfelelő befogadóképességgel rendelkező és célszerű helyiségeket igényelt volna. A városi Néptanács építészeti és városrendezési ügyosztálya a levéltár részére – az alapvető levéltári előírásokat is figyelmen kívül hagyva – az 1958-1959-ben felújított Teleki-ház két alagsori termét utalta ki. Ez a döntés később számos irat pusztulását eredmé- nyezte. A kiutalt helyiségek rendbetételének, illetve az iratok rendszerezésének kimerítő és idő- igényes munkáját a Püspöki Hivatal által levéltárossá kinevezett Nagy Béla Ádám nyugalmazott lelkipásztor és Gáll Sándor egyházmegyei levéltáros végezte. Minden erőfeszítésük ellenére a levéltárat csak 1963-ban sikerült a Teleki-házba átköltöztetni. A hatvanas évek második felétől a levéltárosok munkájának nagyobb részét az Értekezleti Szakkönyvtár rendezése és szakszerű csoportosítása, a válóperek leltározása és lajstromozása, a Mátyus-alap, illetve az egyházmegyei közigazgatási iratok rendezése foglalta le. Az 1965. év folyamán a Bekecsaljai egyházmegye tíz egyházközségének 1927– 1950 között termelt iratanyagát szállították be a levéltárba, amely közül hetet még abban az évben fel is dolgoztak. A levéltárosok tevékenységét tudományos munkatársként dr. Farczády Elek is segítette. Az iratrendezés mellett némi anyaggyarapításra is sor került. 1971 októberében vették át megőrzésre a Marosi egyházmegye 1950-től 1964-ig terjedő iratanyagát, amelynek rendezését az újonnan alkalmazott Farkas Árpádra bízták. 1973 júniusában az új levéltáros felfektette a Kutatók jelenléti naplóját, amelyből kitűnik, hogy a Gyűjtőlevéltár a mostoha körülmények ellenére, évente több alkalommal négy-hat kutatót is fogadott. 1977- től Bartha Gyöngyvér látta el a levéltárosi feladatokat, aki Sipos Gábor főlevéltáros felügyelete alatt többek között a Marosi, a Görgényi, a Bekecsaljai, illetve a Ludasi egyházmegyék feldolgozatlan anyagának leltározását és lajstromozását végezte el. A levéltár 1987 szeptemberében a Teleki-ház keleti szárnyának emeleti helyiségeibe került. A nagy raktárhelyiség polcait 1989. június elején szerelték fel, amelyekre az egyházmegyék időközben palliumba kötött, kötegelt iratait helyezték el. Ezekre került fel ugyanakkor a Marosi egyházmegye 1962-1988 között, a Görgényi egyházmegye 1962-1968 között termelt és június 12-én átvett iratanyaga is. A rendszerváltozás utáni a levéltár egy új, de annál ellentmondásosabb időszakba lépett. Míg a kutatási és anyaggyarapítási lehetőségek terén jelentős előrelépés történt, addig az állagmegóvás a ’70-es évekbeli állapotokat idézett. A levéltár állapotának javulását a Teleki-házból a Makariás-házba történő átköltöztetése csak részben segítette elő. A történelmi értéket képviselő iratanyag megőrzése a fenntartó részéről ennél több odafigyelést és anyagi áldozatot igényel!
Ötvös József ny. lelkipásztor
Berekméri Árpád Róbert levéltáros / Népújság (Marosvásárhely)

2017. szeptember 5.

Lelki és kőtemplomot épített (Kibúcsúzott Barót unitárius lelkésze, Kiss Alpár)
Harminchárom esztendő baróti szolgálat után vasárnap kibúcsúzott egyházközségéből Kiss Alpár unitárius lelkész. A nyugdíjba vonuló tiszteletesről nem túlzás kijelenteni, hogy tevékenységével beírta nevét a város történelmébe: abban a korszakban, amelyre az egyházüldözés és rombolás volt jellemző, ő templomépítésbe fogott, és sikerre vitte a kihívásokkal teli feladatot. Kedvezményesen, hatvankét évesen vonul vissza a szolgálattól, mert úgy érzi, már fizikailag és szellemileg is megterhelő számára a közel hatszáz lelkes közösség pásztorolása, jobb lenne, ha helyét tettrekész fiatal venné át. Bár visszavonult, nem szakad el sem templomától, sem az egyházközségtől, mint ígéri, bármikor számíthatnak rá.
Elődei nyomába lépett
– A hetvenes évek derekán egy fiatalember milyen megfontolásból választotta a papi hívatást?
– Az egyház gyermekkorom óta életem része, hiszen édesapám és nagyapám is lelkész volt, azaz a család harmadik nemzedéke vagyok, mely ezt a hivatást választja. Apám szolgálati helyén, Fogarason akarva-akaratlanul szem- és fültanúja voltam az egyházi életnek, a hívekkel való kapcsolattartásnak, a gyermekekkel való foglalkozásnak, és ez természetesen hatott rám. A középiskola elvégzését követően – a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban egy évet, Nagyszebenben hármat jártam – hiába próbáltak lebeszélni a lelkészi pályáról, nem engedtem magam eltéríteni, azt mondtam édesapámnak és nagyapámnak: én is pap leszek, sőt, több, különb, mint ti. Ezt a bölcsködő mondatomat azóta is bánom, mert azt a munkát, amelyet ők végeztek a végeken, nehéz még csak „behozni” is, nemhogy „lehagyni”.
– Milyen volt akkoriban egy teológus, fiatal lelkész élete?
– A teológiára 1974-ben jutottam be, de a kilenc hónap katonaság miatt csak egy év múlva kezdhettem el tanulmányaimat. Szép éveket töltöttem Kolozsváron, ahol menyasszonyommal, Nagyszebenben három évig osztálytársammal, Arankával sokat tanultunk, mellette pedig jó baráti társaságot alakítottunk ki. A végzést követő évek – főleg magánéleti szempontból – nehezebbek voltak, mert feleségemet Besztercére nevezték ki magyar–francia szakos tanárnak, engem pedig Brassóba segédlelkésznek, azaz évekig távkapcsolatban éltünk. Ehhez még hozzáadódott, hogy 1982-ben ösztöndíjat nyertem Amerikába, a Chicagói Egyetem teológiai fakultására, ami további egy évre szakított el minket. Hazatérésemet követően neveztek ki baróti lelkésznek, ekkor lettünk igazán család feleségemmel és az időközben megszületett lányommal. Lelkes kis gyülekezetet vettem át, hamar megtaláltuk a közös szót, és a kezdetektől jó egyetértésben tudtunk együttműködni. Szép időszaka volt ez az életemnek, szívesen gondolok vissza rá.
Ösztöndíjasként Amerikában
– A nyolcvanas évek elején mennyire ment csodaszámba, hogy egy magyar lelkészt ösztöndíjjal kiengedtek Amerikába?
– Azokban az években némileg megengedőbb volt a román hatalom. Talán az ötvenes években történt, hogy egy fiatal ösztöndíjas lelkészünk kint maradt Amerikában, s emiatt évtizedekre elvették tőlünk a Nyugaton tanulás lehetőségét. Szerencsénkre, 1979-ben egyik tanárunkat, egyházunk későbbi püspökét, Szabó Árpádot kiengedték, ő visszatért, és ez lehetőséget adott nekünk, a következő nemzedékeknek, hogy megfelelő ellenőrzést követően mi is külföldön tanuljunk. A nyugati ösztöndíj-felajánlásokat a reformátusok és evangélikusok Németországból, mi pedig az Egyesült Államokból és Angliából kaptuk. Mivel tudott dolog volt, hogy az iskolában tanult francia mellett autodidaktaként én angolt tanultam, névre szóló meghívót kaptam, de azt „úgy” nem lehetett érvényesíteni, a teljes ügyintézést és formaságot végig kellett vinnünk. Versenyvizsgát hirdettek, amelyen az egyetemi tanárok mellett a vallásügyi inspektor (valójában ő volt a szekusunk) is felügyelt, ismernünk kellett Románia kül- és belpolitikáját, Ceauşescu elvtárs beszédeit és a dákó-román kontinuitás elméletét is. Egyvalamit nem kérdezett senki: tudok-e angolul? Mint utólag kiderült, valójában nem is tudtam, hiszen annak, aki a nyelvet könyvből tanulta és gyakorlatban csak az irodalmi konyhanyelvet ismeri, az amerikai akcentus szinte érthetetlen, ezért az első két hónapot nyelvtanulással töltöttem. Nagyon hasznos volt az ott töltött idő! Az emigráns magyaroknak köszönhetően rengeteg helyen megfordultam, számos ismeretséget kötöttem, remek emberi kapcsolatokra tettem szert, melyeknek később még nagy jelentőségük lett.
– Amikor hazatért, el kellett „számolnia” a Securitate előtt a kint töltött időszakról?
– Természetesen! Akkoriban Erdővidéken Fekete László felelt a lelkészekért, aki arra utasított, írásban számoljak be az Amerikában eltöltött évemről. Mivel az egyház is kért hasonlót, nekem készen volt, csak le kellett románra fordítanom. Meglehetősen mérges volt a kapitány, amikor kézhez kapta az írást, hiszen abban nem az állt, ami őt érdekelte volna, nem volt szó a magyar emigrációról, az egyetemen tanultak pedig hidegen hagyták.
– Beérte ennyivel, nem próbálkozott másként?
– Bár további lépést nem tett, de azért megfigyelés alatt tartott. Különösen éreztem ezt a fajta „gondoskodást” 1985-ben, amikor erdélyi körútján Baróton felkeresett a Magyar Baráti Kör tagja, Sass Magda, aki később Nobel-díjas írónk, Kertész Imre felesége lett. Bekísértek a rendőrségre, ahol a securitate megyei vezetői faggattak órákon át, hogy mit keres itt ez a fehérnép, miről beszélgettünk, mit tudtam meg az amerikai magyarokról. A történet vége az lett, hogy Magdát felszólították, negyvennyolc órán belül hagyja el az országot, s öt évre ki is utasították, engem pedig még 1989-ig szigorúbb felügyelet alatt tartottak és folyamatosan megfigyeltek. Valószínűleg mindenkiről tudtak, aki a kapumon belépett. Később jutott tudomásomra, hogy ugyanez az ügy miatt hurcolták meg Farkas Árpádot, Sylvester Lajost és Seprődi Kiss Attilát is.
A templomépítő
– Ilyen körülmények közt miként sikerült elkezdeni a templomépítést?
– A nyolcvanas évek közepén nem is mertünk templomépítésben reménykedni: már annak is örvendtünk, hogy 1986-ban megkaptuk a lelkészi ház bővítésére az engedélyt. Házunk kicsi szobájában nem volt más, csak ötven szék, egy úrasztala és egy harmónium, ami egy átlagos hétvégén elégnek is bizonyult, de ünnepnapokon annyian jöttek, hogy nemcsak a veranda, de szó szerint a hálóágyam is tele volt hívőkkel. Annyit sikerült elérnünk, hogy a lelkészi lakás bővítését – a szoba és a veranda közti falat kivettük volna, hátra fele pedig néhány méterrel megtoldottuk volna – engedélyezték. Mielőtt nekifogtunk volna a munkának, beköszöntött 1989 decembere, mi pedig gondoltunk egy merészet, s bejelentettük az egyházközségnek, hogy hisszük, többet is elérhetünk, templomot fogunk építeni. Ebben az időszakban annyi pénzünk volt, mint egy Dacia ára, azaz hetvenezer lejünk, amiből még a tervezett bővítést is nehezen lehetett volna megoldani, hát bizony sokan kételkedtek sikerünkben. Éppen ennek a kétkedésnek az eredménye volt, hogy a tervkészítést úgy sem lesz belőle semmi alapon teljes egészében rám bízták, így felkérhettem a fiatal és tehetséges Kovács Kázmért, hogy az általam Amerikában látott modern stílusban készítse el a terveket. Ekkor értékelődtek fel igazán külföldi kapcsolataim. Írógépen írt, indigóval sokszorosított leveleket küldtem amerikai, angliai, svájci, németországi és magyarországi egyházi személyeknek, gyülekezeteknek, ismerőseimnek és alapítványoknak, s mondhatni, mindenhonnan segítséget kaptunk. A munkának 1990-ben fogtunk neki, a templom alapját önkéntes munkával mi magunk ástuk ki, felszentelését néhai püspökünk, Erdő János végezte 1995. szeptember 10-én. Harangunkra még várnunk kellett, mert azt csak new jersey-i, summiti testvérgyülekezetünk áldozatos segítségével tudtuk a marosvásárhelyi Rácz-műhelyben megöntetni; felszentelésére egy évre rá került sor, a szolgálatot Szabó Árpád végezte.
– A templom nem kizárólag egyházi ügyet szolgál, hanem befogadója a kulturális eseményeknek is...
– Így van! Templomunkban kétszáz szék van, de ha a szükség úgy hozza, akár ötszázan is elférünk. Néhány éve, amikor Kányádi Sándort Baróton fogadtuk, legalább félezren zsúfolódtak be falaink közé, de megtelik akkor is, amikor az Erdővidéki Közművelődési Napokon vagy Barót Napok alkalmával a szervezők megkeresnek, fogadjuk be őket a jó akusztikával rendelkező termünkbe. Szívesen teszünk eleget ezeknek a kéréseknek, mert ezt a hajlékot azért építettük, hogy Istent, nemzetet és kultúrát egyaránt szolgáljon.
– Három éve Barót városa – ahogy az oklevél fogalmaz – „templomépítő és közösségszervező munkájáért, Barót hírnevének öregbítéséért” díszpolgári címmel tüntette ki. Fontos önnek ez az elismerés?
– Nem itt születtem, de ez a cím visszajelzés számomra, hogy nemcsak én érzem úgy, a Baróton töltött bő harminc év alatt erdővidékivé váltam, ezért bevallom, igencsak jólesett az elismerés.
– Még fiatal, alig hatvankét éves, mégis korhatár előtt kérte, hogy nyugdíjazzák. Miért?
– Nehéz döntés volt, de tisztában vagyok azzal, teljesítőképességem már nem a régi, fizikailag és szellemileg sem érzem úgy, hogy napról napra úgy tudnék dolgozni, ahogy azt megszoktam, ezt pedig megérezné az egyházközség is. Új lendületre van szüksége a gyülekezetnek, azt pedig csak egy új, lelkes fiatal tudja megadni. Szó szerint három percre leszek a templomtól, tanáccsal és mindennemű támogatással az új lelkész mellett állok – nem csak én, de az egyházi életben oroszlánrészt vállaló feleségem is, és míg erőnk engedi, szolgálunk.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. szeptember 26.

Vitorla-ének
Minálunk tavasztól télig csak úgy potyognak az ünnepek. Most nem magamba fordulok ezzel az irodalmi évfordulóval, hiszen én még nem írtam akkor, amikor a könyv összeállt nagy politikai vajúdások közepette. 1967-et írtunk akkor, ragyogott a VITORLA-ÉNEK nevű antológia. Egek. Huszonnyolc erdélyi, magyar s fiatal költő.
A könyv hatalmas sikert aratott, nagy feltűnést keltett. Még a sorra is emlékszem, amelyben türelmesen várt sorára Salamon Ferenc, Antal Miklós és megannyi tanár úr, fiatal civilek és nagydiákok, szövőnők és színészek. Jelenség volt, esemény. Mert úgy vagyunk az ágas-bogas történelmi korokkal, hogy elkövetkezik óhatatlanul, minden szekuritáté és pártdiktatúra idején is egy időpont, amikor már nem lehet a jogi, a szellemi s anyagi nyomort véka alá rejteni. Kibúvik a szög s a vers a zsákból.
Remek költői réteg állott össze. Bizalomkeltő versek és nevek. Hogy nem mindenkiből lett koszorús-koronás, egész életet az irodalomnak szentelő? Mindig is így volt e világi élet. Az akkor már jó hírű, maga is fiatal költő Lászlóffy Aladár, a szerkesztő mindenkit magához ölelt volna, aki mert szólni ama romániai világban a világról. Már ahogy lehetett.
1967-re már annyira rühellte az akkor még rajongva olvasó közönség az egész párthozsannát, hogy ama fiatalokat istenítve állta a sarat s a sorokat a könyvért. És abban a 190 oldalas kis gyűjteményben egyetlen párt-ima nincs; ama 28-ak azokat kirekesztették a szívükből, szellemükből. Ötven esztendővel ezelőtt ők huszonévesekként, a mennyekbe vivő létra alsó fokán. Apáthy Géza, Aradi József, Balázs András, Balla Zsófia, Bokor Katalin, Bordy Margit, Cseke Gábor, Cseke Péter, Elekes Ferenc, Farkas Árpád, Hodos László, Kenéz Ferenc, Király László, Komán János, Komzsik István, Krizsán Zoltán, Magyari Lajos, Mandics György, Máté Imre, Miklós László, Molnos Lajos, Mózes Huba, Paizs Tibor, Soós László, Szabó Barna, D. Szabó Lajos, Tatár György, Vásárhelyi Géza.
Számomra és a megmaradottak számára ma már ünnepes ez a versgyűjtemény. Vitorla-ének. Bevitorláztak ötven éve a magyar irodalomtörténetbe. Éltesse őket a jelen s a jövő, illesse őket tisztelet.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. október 30.

Egy a sokféle Kinde-arc közül – Demeter Zsuzsa irodalomkritikus új kötetéről
A 2014-ben elhunyt Kinde Annamária költészetéről írt kötetet Demeter Zsuzsa irodalomkritikus, aki a nemsokára megjelenő, Szandra May a hóhullásban című könyvről, a költőnek az erdélyi lírában betöltött helyéről is beszélt.
– Most jelenik meg Szandra May a hóhullásban – Kinde Annamária költészete című köteted a vásárhelyi Lector Kiadónál, a kiadvány már kapható lesz novemberben a Marosvásárhelyi Könyvvásáron. Mi indított arra, hogy Kinde Annamária költészetével foglalkozz egy nagyobb lélegzetű kötetben, ahogy te nevezted, „olvasónapló-szerű” kiadványban? Halála után nem látott napvilágot ilyen igényű összegzés, ezért hiánycikknek számított, de ezen túl személyesen mi fűz az ő költészetéhez?
– Kinde költészetére a kétezres évek elején-közepén kezdtem felfigyelni, Helikon-szerkesztőként is óhatatlanul kezembe kerültek kötetei, olvastam a különböző folyóiratokban verseit. S bár nem voltunk közeli viszonyban, egy-egy, a könyveiről megjelent kritika, a vele készítetett Helikon-interjú kapcsán sokat leveleztünk, kedvelte a Helikon szerkesztőségét, az akkor még főszerkesztő Szilágyi Istvánt különösen. Egy-egy levelében nemcsak saját szövegeit csatolta, de felhívta a figyelmünket tehetséges diákjaira is, s ha recenziós példányt küldött frissen megjelent kötetéből, mellékelte kollégái új köteteit is.
Halála után váradi kollégái szerveztek egy kerekasztal-beszélgetést: a Kinde-életmű gondozásáról, utóéletéről tanácskoztak, azóta elkészítették síremlékét, illetve róla elnevezett díjat is alapítottak váradi kollégái. A Helikonban Egyed Emese írt Kinde Annamária halálakor nagyon szép, összegző jellegű tanulmányt, amelyről Emesével sokat beszélgettünk. Egy ilyen beszélgetés alkalmával született a gondolat, ha már Sigmond Istvánról írok monográfiát, nem lenne-e kedvem a Kinde-költészettel is alaposabban foglalkozni.
Kinde Annamária
Kinde Annamária költő, műfordító, szerkesztő
1956. június 10-én született Nagyváradon, 2014. január 5-én hunyt el. Az érettségit követően Brassóban, erdőmérnöki szakon folytatta tanulmányait, majd Nagyváradon szerzett újságírói diplomát. 1990-ben a Majomsziget című ifjúsági lap főszerkesztője. 1992–1996 között az Erdélyi Napló munkatársa. 1996 és 2002 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium igazgatója, 2002-ben az aradi Nyugati Jelen főszerkesztője, 2003-tól az Erdélyi Riport szerkesztője, 2006-tól a Várad című irodalmi hetilap versrovatának vezetője, az Erdélyi Magyar Írók Ligája vezetőségének tagja is volt. Verseskötetei: A hiúzok természetéről (1997), Egy másik arc (2000), Szandra May kertje (2002), Szandra May a sivatagban (2004), Mondhatatlan (2006), Rózsavér (2009), Szandra May és Tom Vanguard igaz története (2010), Hóbanévad (2011), Húzódhatsz közelebb (2013). – Miért az „olvasónapló” műfaját választottad, már ha ezt lehet külön műfajnak nevezni?
– Célja szerint a kötet monográfiának készült, de kizárólag a költészetére fókuszált, a Kinde-verseskötetek együttes olvasatából próbáltam a sokféle Kinde-arc közül kiolvasni és elmondani a saját olvasatomat, azért szerencsésebb afféle olvasónaplónak tekinteni. De mindez folytatható, hiszen nem foglalkoztam Kinde folyóiratbeli publikációival, nem érintettem a különböző, közéleti és kulturális sajtóban végzett munkásságát. És ami a legfontosabb, nem ismerem a hagyatékát, anélkül azonban igencsak nehéz teljes monográfiát írni.
– A kortárs irodalomtörténet-írás nem csupán Kinde költészetét nem méltatta kellő figyelemre, bizonytalanság mutatkozik e költészet helyének kijelölésében is. Miután behatóan foglalkoztál az életművel, te magad hogyan határolnád be a helyét az erdélyi líratermésben?
– Nem vagyok benne biztos, hogy szükséges besorolnunk Kindét az egyes Forrás-nemzedékek közé. Az irodalomtörténet-írás a harmadik Forrás-nemzedékhez sorolja költészetét, de nem szerepel abban az antológiában (az Ágoston Vilmos szerkesztette Kimaradt szó címűben), amelyet hagyományosan a harmadik Forrás-nemzedék antológiájának szoktak nevezni. Ennek sok oka van, amiről beszélek is a könyvben. De ha a Kindével készült interjúkra hagyatkozunk, akkor inkább szellemi és költőtársakról beszél, Király László és Farkas Árpád költészetéhez érzi rokoníthatónak líráját, motivikájában, világlátásában egyaránt.
– Lezárt életműként olvasható a több mint három éve elhunyt költőé. Írtad, hogy igyekeztél felfedni valamiféle lírai narrációt, amelyre kötetei, versei felfűzhetők. Mi lehet ez a vonal, vonulat, hogyan fogalmaznád meg?
– Sokféle Kinde Annamária olvasható ki a kilenckötetnyi versből: provokatív, harcos, elégikus és a sort még folytathatnám. Az én olvasatom az utóbbi, szövegtörténést és személyiségjegyeket, kiadástörténetet és (vallomásos) életrajzot együtt vizsgálok benne, s ezt a személyes megközelítést vállalom is. Tom Vanguard, Szandra May, a Másik K (Kinde alakmásai) szervesen összetartoznak, még ha más-más kötetekben is jelennek néha meg. Számomra leginkább a kolumbiai Alvaro Mutis hajósának, Maqroll árbocmesternek a kalandjait idézik – hangulatiságukban mindenképp – a Kinde-hősök bolyongásai, utazásai. Persze, nem tengeren, hanem hólepte tájban, a versnyelv keretei között.
– Mint írod, Kinde maga is mondta, hogy költészetében elsősorban a második Forrás-nemzedék tagjainak, Farkas Árpádnak, Király Lászlónak a gondolatiságához igazodik – s talán nem véletlen, hogy szellemi elődöket, mestereket, lírájának rokon hangjait, s nem mellesleg mindennapi, a közéleti költészetének fontosabb témáit épp az erdélyiség jelölte ki. Farkas Árpád, Király László versei talán nem ismeretlenek a magyarországi közönség számára, viszont Kinde Annamáriáé jószerével az maradt. A kötetednek az is a célja, hogy nemcsak az erdélyi, hanem a magyarországi olvasókhoz is közelebb hozza az életművet?
– Egy monográfia nem csinál tavaszt. S abban sem vagyok biztos, hogy Király László vagy Farkas Árpád költészete (bár utóbbiról egyébként nemrég jelent meg egy kiváló monográfia Magyarországon, Cs. Nagy Ibolya készítette) ismert lenne a magyarországi olvasók körében, vagy ne lenne bőven tennivaló ezen a téren. De azt hiszem, itthon is bőven van bepótolni való: ha csak az elmúlt huszonhét évre gondolok, hány írói hagyaték maradt gazdátlanul, amelyeknek a sorsáról semmit sem tudunk. Alig vannak folyóirat-repertóriumaink, szerzői monográfiák is csak elvétve. Vagy hogyan várjuk el, hogy a magyarországi olvasók ismerjék például Mózes Attilát vagy Lászlóffy Aladárt, ha könyveik nem elérhetők?
Demeter Zsuzsa kötetének bemutatója
Demeter Zsuzsa Szandra May a hóhullásban – Kinde Annamária költészete című, a marosvásárhelyi Lector Kiadónál megjelenő kötetét a Marosvásárhelyi Könyvvásáron november 7-én délután 6 órától, valamint a november 24-én kezdődő Nagyváradi Könyvmaratonon is megismerheti az olvasóközönség. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

2017. december 16.

Kuti János újabb „szószátyárkodásai”
Olyan időben és helyzetekben élünk, hogy az ember úgy érezheti magát, állandóan veszélyben van, de a székelynek a jó humorérzéke akkor is megmarad – mondta Farkas Árpád Kuti János legújabb kötetének tegnap délutáni sepsiszentgyörgyi bemutatóján.
Ismertette, akárcsak korábbi könyvei, a Vígan megyünk tönkre és a Megyek hóhányónak, a Lássuk a medvét című „összegyűjtött szószátyárkodások” is a Háromszékben megjelent velős vagy annak szánt írások válogatása, melyek arra szolgálnak, hogy az ember tudjon valamiféleképp védekezni a humor eszközével, mert „nem kell mindent komolyan venni, a világ úgy is elsistereg mellettünk”. A Kuti-féle szövegek egy módját kínálják annak, hogy emészthetőbbé váljon ez a világ, hiszen vannak dolgok, amik fonákjáról nézve jobban látszanak, méltatta a kötetet Farkas Árpád.
Hogy milyen ez a bizonyos fonák-látás, abból adott ízelítőt Veres László színművész két glosszát olvasva fel a közönség derülésére.
Kuti Jánost műhelytitkairól Farcádi Botond, a Háromszék főszerkesztője faggatta. A szerző szerint nem nehéz témát találnia, ugyanis „ami nálunk történik, kész kabaré, csak le kell írni”. Példákkal illusztrálta, egy-egy átferdítése milyen valós történéseken alapul, ugyanakkor kissé keserűen jegyezte meg, bár írásait viccnek szánja, felvetéseit sokan komolyan veszik. De előfordult az is, hogy szövegei miatt megsértődtek emberek, Torján például a polgármester tíz könyvet kért tőle, majd miután az ottani találkozón felolvasta a helybéli túlméretezett székely kaput és kopjafát karikírozó írását, az elöljáró visszaküldte a köteteket. „Nem szabad megsértődni, mert akinek nincs humora, sok mindenre képes”, jegyezte meg Kuti János, hozzátéve: olyan ez, mintha valaki megharagszik a papra, és azért nem megy a templomba. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-227




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998