udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 661 találat lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 ... 661-661
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Fekete Réka

2012. február 1.

Kutakodnak a csángó iskolatáskában
Sajnálja a magyar kormány az évi hetvenmilliót a moldvai csángó gyermekektől, vagy egyszerűen csak utána akar nézni, merre gurulnak a forintok a moldvai magyar oktatási programban?
A kérdésre a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetstratégiai államtitkársága adta meg a választ hétfő késő esti közleményében, miszerint véget kell vetni “az átláthatatlan, hanyag és pazarló gazdálkodásnak”, de a magyar kormány továbbra is kész együttműködni a moldvai magyar oktatási programban részt vevő tanárokkal és szervezetekkel, s kész tárgyalni a Moldvai Csángómagyarok Szövetségével is.
A közleményt azt követően adta ki az államtitkárság, hogy az MCSMSZ teljes vezetősége lemondott tisztségéről, mert elfogadhatatlannak tartják azokat a feltételeket, amelyekhez a magyar kormány köti az oktatási program további támogatását. Miután évekig járták a rendőrséget, a tanfelügyelőséget, a Bákó megyei prefektúrát a minden oldalról ért támadások, feljelentések miatt, keserű szájízzel nyelték le, hogy az RMDSZ-nek csupán kampányidőben jut eszébe a csángók sorsa, akkor is csak hangzatos nyilatkozatok szintjén, miután munkájuk révén elérték, hogy a kezdetben kétkedő szülők is belátták, gyermekeik nemcsak apáik, nagyapáik nyelvét, hagyományait tanulják meg a heti három magyar órán és a délutáni foglalkozásokon, hanem olyan szellemi környezetben tölthetik el az erre szánt időt, ami viselkedésüket, magatartásukat is meghatározza – nem értenek és nem is érthetnek egyet azzal, hogy elvegyék tőlük a döntés lehetőségét. Márpedig, ha a csángószervezetet teljes vagyonával együtt bekebelezik egy olyan alapítványba, amelybe a tőke 90 százalékát ő viszi, de beleszólása alig lenne a dolgok menetébe, az nem más, mint az eddig elért eredmények kisajátítása. Érthető, hogy az oktatási program fő támogatói, a magyar kormány és a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (amely a Keresztszülő Programban begyűlt pénzeket és a más típusú magyarországi magánadományokat is kezeli) naprakészen tudni akarja, hogyan gazdálkodnak azzal a pénzzel, amit jól meghatározott céllal folyósítanak a csángószervezetnek, de a gyermektől sem veszik el a játékát csak azért, mert nem úgy játszik vele, ahogy a használati útmutató írja. Lehet segíteni, hogy még hatékonyabban működjék egy rendszer, lehet feltételeket szabni a támogatáshoz, de bizonytalanná tenni, sőt, veszélyeztetni annak további fennmaradását, fejlődését, több mint meggondolatlanság. Egy oktatási programhoz, a moldvai csángók sajátos helyzetéhez nem indítógombra van szükség, hanem a csángó közösség mindennapi nehézségeit ismerő, velük együtt élő tanítókra és szervezőkre. Kérdéses tehát, hogy az AMMOA–Teleki László Alapítvány–MCSMSZ hármasból létesítendő alapítvány holnapra kitűzött alapító ülését megtartják-e a csángók képviselői nélkül. Ha igen, milyen következményekkel jár az a moldvai magyar oktatási program számára, ha nem, miért volt szükség arra, hogy azzal riogassanak, kigurulhatnak a forintok a csángó iskolatáskából?
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. március 14.

Keserédes csángó jövő
Múltjuktól megfosztották, az elmúlt huszonegy esztendőben reményt adtak nekik, jelenük a politikai széljárástól függ, közösségi jövőjük akkor is keserédes, ha elcsitulnak a fejük fölött – talán nem is értük – összecsapó érdekhullámok.
1990 után úgy tűnt, lelki, szellemi átjáró építhető a moldvai csángó magyarok és a magyar nemzet között, éljenek a magyarok bárhol, később már azt is elhittük, bepótolhatóak az elszalasztott évszázadok, és a közös történelmi múlt is visszaépíthető a csángó családok életébe, gondolkodásába, érzéseibe. Csakhogy csalódnunk kellett, kiderült, akiknek ez kötelességük lett volna, akik hatalmi és anyagi tőkével is rendelkeztek, és rendelkeznek a mai napig is, azoknak csak kampányidőben fontos a csángókérdés. A moldvai csángók sorsa nem egyszerűen egy megoldatlan ügy, őket nem kell megmenteni, mint ahogy azok hangoztatják, akik a tizedik, harmincadik civil szervezet nevében pályáznak lej- és forintmilliókra ilyen ürüggyel, hanem a magyar nemzet részévé kell tenni a csángó közösséget azokkal az eszközökkel, amelyek megfelelnek az ő igényeiknek és lehetőségeiknek. Tizenkét esztendővel ezelőtt kevesen hitték el Hegyeli Attilának, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett fiatal néprajzosnak, valamint a moldvai csángók életébe őt beavató Tánczos Vilmos és Pozsony Ferenc néprajzkutatónak, egyetemi tanárnak, hogy ha lennének, akik tanítsanak, akkor gyermekek is lennének, akik szívesen hallgatnák a magyar meséket, tanulnák a népdalokat, ismerkednének hagyományainkkal, ünnepeinkkel. Az Orbán-kormány nem a hitetlenek közé tartozott, hanem 2000-ben megkezdte a magyar oktatási program finanszírozását, Hegyeli Attila pedig azokkal a helyi emberekkel, akik elsőkként íratták be gyermeküket a délutáni magyar órákra, és azokkal az erdélyi és magyarországi fiatal tanárokkal, akik pályakezdőkként – közülük némelyek kalandvágyból – érkeztek a moldvai csángó falvakba, és akik később meggyőződésből maradtak még néhány évet, megkezdte a szervezést. Emlékszünk a szülők megfélemlítésére, amikor az iskolai magyar órák indultak, az iskolaigazgatók, a tanfelügyelőség ellenállására, az RMDSZ ritkaságszámba menő kirakat-látogatásaira, a Moldvai Magyarok Csángószövetséget ért folyamatos támadásokra, de aki volt már magyar órán, amit háznál, illetve valamelyik csángó falu román iskolájában tartottak, az örökre emlékezetébe véste, hogy ezek a gyermekek úgy ízlelgetik a magyar szót, mint a legfinomabb falatokat. A huszonöt oktatási helyszín, a magyar nyelvet tanuló több mint kétezer gyermek önmagáért beszél. S bár érthető, hogy a költségek felét magára vállaló magyar kormány és a másik felét biztosító keresztszülői közösség azt szeretné, ha a leghatékonyabban gazdálkodnának azzal a pénzzel, amit célirányosan nyújtanak a csángó közösségeknek, és ezért bízza az új, létesítendő alapítványra a moldvai magyar oktatási program irányítását, fontos volna, hogy ne hagyják ki a csángó embereket a döntésből, mert távirányítással a kapuk is nehezebben nyílnak, nemhogy a szívek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. március 28.

Keserédes csángó jövő
Múltjuktól megfosztották, az elmúlt huszonegy esztendőben reményt adtak nekik, jelenük a politikai széljárástól függ, közösségi jövőjük akkor is keserédes, ha elcsitulnak a fejük fölött – talán nem is értük – összecsapó érdekhullámok.
1990 után úgy tűnt, lelki, szellemi átjáró építhető a moldvai csángó magyarok és a magyar nemzet között, éljenek a magyarok bárhol, később már azt is elhittük, bepótolhatóak az elszalasztott évszázadok, és a közös történelmi múlt is visszaépíthető a csángó családok életébe, gondolkodásába, érzéseibe. Csakhogy csalódnunk kellett, kiderült, akiknek ez kötelességük lett volna, akik hatalmi és anyagi tőkével is rendelkeztek, és rendelkeznek a mai napig is, azoknak csak kampányidőben fontos a csángókérdés.
A moldvai csángók sorsa nem egyszerűen egy megoldatlan ügy, őket nem kell megmenteni, mint ahogy azok hangoztatják, akik a tizedik, harmincadik civil szervezet nevében pályáznak lej- és forintmilliókra ilyen ürüggyel, hanem a magyar nemzet részévé kell tenni a csángó közösséget azokkal az eszközökkel, amelyek megfelelnek az ő igényeiknek és lehetőségeiknek.
Tizenkét esztendővel ezelőtt kevesen hitték el Hegyeli Attilának, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett fiatal néprajzosnak, valamint a moldvai csángók életébe őt beavató Tánczos Vilmos és Pozsony Ferenc néprajzkutatónak, egyetemi tanárnak, hogy ha lennének, akik tanítsanak, akkor gyermekek is lennének, akik szívesen hallgatnák a magyar meséket, tanulnák a népdalokat, ismerkednének hagyományainkkal, ünnepeinkkel. Az Orbán-kormány nem a hitetlenek közé tartozott, hanem 2000-ben megkezdte a magyar oktatási program finanszírozását, Hegyeli Attila pedig azokkal a helyi emberekkel, akik elsőkként íratták be gyermeküket a délutáni magyar órákra, és azokkal az erdélyi és magyarországi fiatal tanárokkal, akik pályakezdőkként – közülük némelyek kalandvágyból – érkeztek a moldvai csángó falvakba, és akik később meggyőződésből maradtak még néhány évet, megkezdte a szervezést. Emlékszünk a szülők megfélemlítésére, amikor az iskolai magyar órák indultak, az iskolaigazgatók, a tanfelügyelőség ellenállására, az RMDSZ ritkaságszámba menő kirakat-látogatásaira, a Moldvai Magyarok Csángószövetséget ért folyamatos támadásokra, de aki volt már magyar órán, amit háznál, illetve valamelyik csángó falu román iskolájában tartottak, az örökre emlékezetébe véste, hogy ezek a gyermekek úgy ízlelgetik a magyar szót, mint a legfinomabb falatokat.
A huszonöt oktatási helyszín, a magyar nyelvet tanuló több mint kétezer gyermek önmagáért beszél. S bár érthető, hogy a költségek felét magára vállaló magyar kormány és a másik felét biztosító keresztszülői közösség azt szeretné, ha a leghatékonyabban gazdálkodnának azzal a pénzzel, amit célirányosan nyújtanak a csángó közösségeknek, és ezért bízza az új, létesítendő alapítványra a moldvai magyar oktatási program irányítását, fontos volna, hogy ne hagyják ki a csángó embereket a döntésből, mert távirányítással a kapuk is nehezebben nyílnak, nemhogy a szívek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. április 4.

Magyar nyelvű képzés a Diakóniánál
Az otthoni beteggondozói szolgálathoz kötődik, mégis önálló ágazataként indult útjára az asszisztens-továbbképzés a sepsiszentgyörgyi Diakónia Keresztyén Alapítvány­nál.
Az első tanfolyamot az Alzheimer-kórban szenvedők ápolása témában tartották március második fe­lében. A Kovásznán, Baróton és Sepsiszentgyörgyön szervezett akk­reditált képzésen száz asszisztens vett részt.
A DKA asszisztensei, ápolói havonta átlagban nyolcszáz háromszéki idős személyt gondoznak, közülük négyszázat hetente többször látogatnak. A szolgálat munkatársai a terepmunka alkalmával szembesültek azzal, érdemes felfrissíteniük ismereteiket, illetve átadniuk tapasztalataikat kollégáiknak, és ha már úgyis részt kell venniük kreditszerző továbbképzéseken, amire az asszisztensek országos rendje kötelezi őket, akkor jobb, ha a téma közvetlenül kötődik munkájukhoz, ráadásul anyanyelven értesülnek adott terület újdonságairól. A DKA ebből a meggondolásból pályázott a Bethlen Gábor Alapnál felnőttképzésre. Az elnyert 800 ezer forintos támogatásból sikerült összeállítaniuk román és magyar nyelven az Alzheimer-kórban szenvedők ápolása témájú kurzus anyagát, és akkreditáltatniuk a tanfolyamot az asszisztensek országos rendje által. A továbbképző elvégzése után a résztvevők a szakmai testület által elismert oklevelet kapnak.
Tóth Anna, az alapítvány otthoni beteggondozói szolgálatának irányítója lapunknak elmondta, az első tanfolyamot kezdetnek tekintik, szándékukban áll tájékoztatót tartani ugyanerről a témáról ápolók és az érintett betegek hozzátartozói körében is, de újabb kurzus megszervezésén is gondolkodnak. Közelebbről a daganatos betegek gondozásához kötődő továbbképzőt szeretnék akkreditáltatni, és segítő csoport létrehozását is tervezik a súlyos betegeket gondozó hozzátartozók számára.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. április 5.

Az anyanyelvű oktatás szolgálatában
Mint annyi egyebet, a hazai magyar oktatást is új mércével mérjük 1989 óta, és ebben nagy szerepe van a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének, amelynek ésszerű és ésszerűtlen, hasznos és haszontalan reformkísérletek között kellett végeznie tevékenységét – hangsúlyozta Henning László, a megyei tanács alelnöke tegnap az RMPSZ húsz évvel ezelőtti alakulása alkalmából tartott emlékülésen a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, ahol 1991. december 14-én nyolcvannégy küldött jelenlétében hozták létre a magyar pedagógusok országos szakmai és érdekvédelmi szervezetét.
A húszéves évfordulót decemberben Csíkszeredában ünnepelte a szövetség, ott, ahol az országos elnökség működik a kezdetektől, a sepsiszentgyörgyi emlékülést, kissé késve, az alakulás helyszínére való tekintettel szervezte meg a szövetség háromszéki szervezete, amelynek elnöke, Péter Sándor az erdélyi magyar pedagógus emlékműve felállítására tett javaslatot, mert, amint mondta, ha van ismeretlen katona szobra, miért ne lehetne emlékművük az erdélyi magyar pedagógusoknak, akik a legtöbbet tettek és tesznek az anyanyelvűségért, az anyanyelvű oktatásért. Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója szerint az emlékülés jó alkalom a szövetség céljainak újraértelmezésére; Kiss Imre, az RMPSZ székelyföldi alelnöke az erdélyi magyar társadalom 1989 utáni önszerveződését emelte ki, amelynek egyik eredménye a pedagógusszövetség; Keresztély Irma főtanfelügyelő többek között az RMPSZ-nek a pedagógusok továbbképzésében betöltött szerepét hangsúlyozta. Dimény János erdővidéki RMPSZ-elnök a Kovászna megyei szervezet elmúlt húsz esztendejét szolgálatnak nevezte, és emlékeztetett a 90-es évek elejére, amikor az önálló magyar iskolák létrehozásáért harcolt a pedagógusszövetség, a későbbi gyertyás felvonulásokra a magyar nyelvű oktatás védelmében, a szakképzések időszakára, valamint méltatta Pál Ferenc és néhai Korodi Hajnalka háromszéki elnök, illetve a mindenkori széki elnökök tevékenységét. Antal Árpád polgármester üdvözlő levelét Sztakics Éva alpolgármester olvasta fel, hangsúlyozva, az oktatás a jövő egyik alapköve. Lászlófy Pál, a pedagógusszövetség tavaly visszavonult elnöke, aki közel húsz esztendeig irányította a szervezetet, arra kérte kollégáit, végezzék munkájukat alázattal és legjobb tudásuk szerint, mert ezzel használnak leginkább a közösségnek. Az emlékülés meghívottjaként Kodály Zoltán által gyűjtött és hangszerelt dalokat adott elő Sebestyén-Lázár Enikő és Szilágyi Zsolt énekművész, zongorán kísért Krecht Emese, az iskola új orgonáját Lőfi Gellért szólaltatta meg, verset mondott Incze Melinda tanár, és fellépett az iskola Péter Albert vezette tánckara. Az RMPSZ alakulására emlékeztető emléktáblát, amelyet Nemes Emil tanító faragott, a kazettás mennyezetű régi díszteremben helyezték el, ott, ahol a szövetség alakuló ülését tartották 1991 decemberében.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 4.

Diák, szülő, iskola egyaránt felelős (Kudarc a próbaérettségin)
Több, mint vészjósló a próbaérettségi eredménye, ami arra enged következtetni, hogy idén a tavalyi katasztrofális átjutási aránynál is gyengébben teljesítenek majd a diákok – értékelte a záróvizsga múlt heti főpróbáját Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő, aki szerint a kudarcért leginkább a diákok hibáztathatóak, de a szülők és a tanárok is felelősek érte.
Amint arról tegnapi lapszámunkban tájékoztattunk, matematikából a háromszéki próbavizsgázók 12,98 százaléka érte el az ötös átmenőt, román nyelv és irodalomból a megjelentek 39,38 százaléka, történelemből pedig a dolgozatok 61,79 százalékát értékelték ötössel, illetve ennél nagyobb jeggyel. A román mindenki számára kötelező volt, a matematika, illetve a történelem választható aszerint, hogy az illető diák milyen osztályban végzi tanulmányait. Azt is érdemes megjegyezni, matematikából 1040-en próbaérettségiztek, az átmenő 135-ből 67-en nem érték el a hatost.
Keresztély Irma szerint, "ha a diák nem akar tanulni, a tanár semmit sem tehet, hogy kimozdítsa ebből az állapotból", ugyanakkor úgy véli, a diákok mellett a szülők és a tanárok is felelősek a rossz eredményekért. "A diákok lógnak, nem tanulnak, nem készítik el a házi feladatokat, nem olvasnak, a szülők nem követik, hogy mi történik a gyermekükkel az iskolában, úgy tartják, az iskola kötelessége foglalkozni a gyermek oktatásával, nevelésével, ugyanakkor az iskolának is megvan a maga felelőssége a kudarc miatt. Név szerint ismerjük azokat a tanárokat, akik nem teljesítenek kellőképpen, de meg van kötve a kezünk, nem tehetünk semmit ellenük. Ha egy tanár megszerezte a címzetességet az oktatásban, ezt nem lehet tőle megvonni semmilyen jogcímen, csak ha ő mond le, ő kéri a felmentését. Voltak ilyen irányú próbálkozásaink, még peres ügyeink is, de az illető megúszta írásbeli figyelmeztetéssel, esetleg pénzbüntetéssel, és az iskolaigazgatót kötelezték, hogy visszavegye. Szakmailag sem lehet tenni semmit, mert nehéz bizonyítani, ha valaki nem végzi megfelelően a munkáját. Nem lehet minden tanár mögé egy másik tanárt állítani, hogy kövesse, megtartja-e az óráit, felkészül-e azokra, mit csinál az ötven perc alatt az osztályteremben."
A tanfelügyelőség ellenőrizte az iskolákat, milyen felkészülési tervvel rendelkeznek az érettségi tekintetében, és kiderült, az iskolák 60 százalékában nincs semmilyen terv, a többiben alig néhány diák vesz részt a felkészítőkön, de az is előfordul, hogy a tanár megjelenik az adott időpontban kijelölt ismétlőórán, és egyetlen diák sem érkezik. A főtanfelügyelő szerint XI. osztályban kellene összeállítani az érettségire készülés kétéves tervét, ennyi idő alatt át lehet ismételni a négyéves tananyagot, és akkor a tanulókat nem érnék meglepetések. Meg lehet keresni, kik a hibásak a nagyon gyenge eredményekért, de az még nem jelent megoldást, olyan utat kell találni, amiben a szakfelügyelők, módszertani felelősök, iskolaigazgatók közösen ál­lapodnak meg, és eredményre vezet – összeg­zett a főtanfelügyelő.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 5.

Háború és béke Csángóföldön
Újabb felkéréssel fordult a magyar kormány a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségéhez, amelyben kérik a szervezetet, hogy vállalja továbbra is a moldvai magyar oktatási program szakmai irányítását, felügyeletét és lebonyolítását.
Miközben a program finanszírozója és lebonyolítója közötti együttműködés zavartalan, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségében nincs béke, a tagság nem ismeri el az új vezetőséget, a falvak többségének képviselői elégedetlenek a rájuk erőszakolt elnökséggel, amelynek tagjai januárban lemondtak, a múlt heti lábnyiki tisztújító küldöttgyűlésen visszatáncoltak, és részt vettek a szavazáson.
Takács Judit, a keresztszülői program révén egy lábnyiki kislány magyarországi keresztszülője lapunkhoz eljuttatott levelében beszámol a lábnyiki küldöttgyűlés szabálytalanságairól. Többek között arról tájékoztat: Solomon Adrián korábbi elnök azzal indokolta a januárban lemondott elnökség szavazati jogát, hogy csak szóban mondtak le, ellenben azt írásban visszavonták. "Már a közgyűlés elején számos törvénybe ütköző dolog adódott" – ismerteti a levélíró, "a kialakult helyzetet Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövete és a két magával hozott ügyvéd éppen hogy meg tudta tartani a legalitás határán". Takács Judit tájékoztatása szerint a leköszönő elnök nem válaszolt a szervezet pénzügyi hiányára vonatkozó kérdésekre; az egy hónappal ezelőtti sikertelen küldöttgyűlés óta a szövetség korábbi vezetősége az oktatási helyszíneken járt, és olyan tagokat szervezett be, akik a választáskor rájuk szavaztak; a gyűlésen többen kifogásolták, hogy Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára beleszól a dolgok menetébe, a küldöttgyűlésen többek között azt hangoztatta, "ha én mint politikus megtehetem, hogy a lemondásomat adom valamihez, és visszavonom, akkor a szövetség egykori tisztségviselői is megtehetik", miközben a szervezet alapszabályzatában szerepel, hogy politikamentes, ráadásul Pogár László, a szövetség megválasztott elnöke tovább szeretné folytatni politikai pályafutását az RMDSZ Bákó megyei elnökeként.
Korábban már tájékoztattunk arról, hogy a huszonkét falut képviselő küldöttek közül tizenhárman jelezték, erkölcsileg nem tudnak azonosulni a küldöttgyűlés lezajlásával és határozataival, nem ismerik el a régi elnökségi tagok újraválasztását, és nem értenek egyet azzal, hogy "fenn kell tartani a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének jelenlegi kialakult helyzetét: anyagi hiány, könyvelésben szereplő tartozások és a vezető személyek szószegése".
Burus-Siklódi Botond, a moldvai magyar oktatási program lebonyolításával ideiglenesen megbízott RMPSZ elnöke lapunk érdeklődésére elmondta, a pedagógusszövetség elfogadta a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának április végi felkérését, hogy folytassa az oktatási program szakmai irányítását, felügyeletét és lebonyolítását, a tanárokkal újabb szerződést kötöttek meghatározatlan időre, a csángószövetség elnökségével pedig hétfőn egyeztetnek annak a hat oktatási helyszínnek a további biztosításáról, amely a szövetség tulajdonában van. "Az RMPSZ ezen szerepvállalása határozott biztosítékot jelent a program hosszú távú sikeréhez mind az abban részt vevő gyermekek és pedagógusok, tágabb értelemben a moldvai magyar közösségek, mind pedig a fő támogatók, vagyis a Magyar Kormány és a keresztszülők számára" – indokolja az április 25-én jegyzett felkérést Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 14.

Alkotói ösztöndíjat kapott a Krónika két munkatársa
A Krónika két munkatársa – Botházi Mária és Varga László – is díjazottként vett részt szombaton Marosvásárhelyen a Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíjainak ünnepi átadásán.
Botházi Mária, a kronika.ro munkatársa, illetve Varga László, a Krónika kultúra rovatának szerkesztője az irodalom kategóriában nyerte el az egy évre szóló ösztöndíjat havi 700 lej értékben.
Az RMDSZ, a Communitas Alapítványon keresztül immár tizedik alkalommal biztosít egy éves alkotói ösztöndíjat harmincöt év alatti alkotóknak az irodalom, a képzőművészet és fotográfia, a zeneművészet, a színházművészet, valamint a film és a televíziózás területén. Az idén negyvenegy fiatal alkotó részesül az alapítvány támogatásában.
Az idei ösztöndíjasok:
Film és televízió: Bán Attila, Demeter Zsuzsanna, Kürti István, László József, Simon Tünde Emőke
Irodalom: Bartha Katalin Ágnes, Botházi Mária, Demeter Zsuzsa, Farkas Wellmann Éva, Fekete Réka, Ferenczi Szilárd, Karácsonyi Zsolt, Székely Csaba, Varga László
Képzőművészet és fotográfia: Adorjáni Márta, Daczó Enikő, Fülöp József, Gidó Szende Melinda, Kékedi Ronáld Sándor, Manasses Almássy Botond, Nagy Zoltán Gergely, Németh Attila Levente, Székely Beáta
Színházművészet: Bartha László Zsolt, Borbély Bartis Emília, Derzsi Dezső, Éder Enikő, Farkas Lóránd, Kiss Bora Zsuzsanna, Mezei Gabriella, Szalma Hajnalka, Szekrényes László
Zene: András Orsolya-Erzsébet, Benedek Tibor-Magor, Diószegi Benjámin, Kelemen Antal, Korpos Szabolcs, Lokodi Rozália, Nagy Edina, Szabó Mária, Szép András. Krónika (Kolozsvár)

2012. május 17.

Ahol dombok szorításában él a magyar nyelv (Székelyes csángók között)
"Érdekes itt magyar tanárnak lenni. Nem mondhatom azt, hogy könnyebb vagy nehezebb más munkahelyeknél, hiszen ahhoz túl sokoldalú. Mégis van egy dolog. E munka különlegessége abban áll, hogy a magánéletet és a szakmai életet csak egy hajszál választja el, néha még annyi sem" – véli Lázár Annamária, aki tavaly szeptember óta tartja az iskolán kívüli magyarórákat a Bákó megyei Szitáson.
A szomszédos Bahánában tanító Vass Szendével együtt arra törekszik, hogy annak a közösségnek a lelke legyen, amelybe, bár a hivatalosságok részéről gyakran érik támadások, a többség bizalommal fogadja be. A Tatros-mente legmagyarabb moldvai csángó falvai közé sorolható Szitás és Bahána, Újfaluval és Szőlőheggyel együtt olyan nyelvsziget Gorzafalva és környéke, va­lamint másfelől Aknavásár tömb­románsága szomszédságában, amiről távolról azt gondolnánk, csak valamilyen csoda menthette meg e négy falu lakosságát a nyelvi asszimilációtól. Közelről ellenben kiderül, nincs benne semmi csoda, az ott élő, jobbára székely származású emberek erős identitástudatának köszönhető, hogy magyar iskola és magyar mise nélkül is háromszéki nyelvjárásban köszönnek vissza az Adjon Isten!-re.
Itt mű helyben vagyunk
Kora reggel két ellenkező irányba indulnak a bahánai gyermekek: az I–VIII. osztályosok Szitásra, a nagyobbak Gorzafalvára. Az óvodások helyben maradnak az immár tágas óvodában, ahol korábban elemi iskola is működött, a gyermeklétszám megcsappanásával ellenben bezárták. A kicsiknek és nagyobbacskáknak a tizenévesekkel együtt a Dumbrava-dombon kell keresztülmenniük a szitási iskolába, a két falu között menetrend szerint járó autóbusz a jóval hosszabb, kanyargós aszfaltúton kapaszkodik fel a szőlőhegyre. Innen a község neve is, Szőlőhegy. Azt is mondják a helybéliek, akinek nincs szőlőse, és udvarán nem kapirgál legalább tíz-húsz pisleny (csirke), az nem is idevaló.
Érkezésünkkor csend honol a faluban, szinte üresnek tűnik. A férfiak, akiknek van munkahelye, nincsenek itthon, az asszonyok a szőlősben kapálnak, a gyermekek óvodában, iskolában. A falu öregjei is dolgoznak, aki egészséges, a kertben vagy az udvaron tesz-vesz, onnan figyelnek fel az utcáról hangzó köszöntésre. Adjon Isten! – kiáltok be egy portára, ahová irányítottak, amikor arról érdeklődtem, hol laknak tősgyökeres bahánaiak. Ugyan mehettem volna szinte bármelyik utcába, "itt mű helyben vagyunk, az emberek nem jönnek-mennek, a házasulandók ide hozzák a menyecskét, nem ők szertülnek idegenbe" – magyarázza egy középkorú férfi, aki Ghitiu Valér házához igazított. Később megtudtam, valóban itt született majd’ mindenkinek a nagyapja, dédapja, a családok nagy része három-négy, olykor öt-hat nemzedékről is biztosan tudja, hogy itt éltek; akik manapság elmennek Magyarországra, Olaszországba dolgozni, azok is hazajönnek, és itthon építenek házat maguknak.
Eröst kicsit különbözünk
Amíg az asszonyok hazajönnek a szőlősből, Valér bácsival beszélgetek. "1947-ben, amikor a nagy éhség volt, elmentünk, az egész család Moraviţára, Temes megyébe, ott jártam a négy osztályt. Harmadikba tettek a magyar iskolába, még oroszt és románt tanítottak ezenkívül. A tanító néni egy kolozsvári leán volt, Kocsis Irénnek hítták. Aztán, amikor kezdődött a kollektív, hazajöttünk. A feleségem onnan származik, mi pedig az egészen Attilától, aki itt letelepedett a régi időkben a népével. Ezt én olvastam, hiheti nekem. Itt mind csak a magyaroktól származtunk. A régi népek ide budukáltak el a törökök elöl, aztán később is jöttek, mert itt nagy erdők voltak. Az apám utáni nagyapám Mănăstireából jött, Kászonból. Jöttek onnan mások is, kivágták az erdőket és építettek. Így szertültünk széjjel mindenhonnan."
Valér bácsi tenyerébe rejti arcát, sír. Kicsit várok, majd kérdem: Mi történt? A válasz tömör: "Annyi minden történt."
Óvatosan érdeklődöm arról, hiányzik-e a magyar mise, nem erőltetem, mert úgy tűnik, érzékeny húrokat pendítettem meg már így is. "Mi római katolikusok vagyunk, ennek előtte latinul végzette a pap a misét, most románul végzi. Itt, a faluban mind magyarul beszélnek. Csak nem talál a münk beszédünk a magikéval, másrészt a gajdári, a rekecsini, a Bákó-környékieké nem talál a miénkvel. Mi eröst kicsit különbözünk a magyaroktól. A mi nevünk a családban Ghitiu, úgy van beírva az igazolványba, de ha kérdeznek, én Gyüttő nevű vagyok."
Csak románul imádkozunk
"Édesapámtól hallottam, akik jöttek ide letelepedni, mind kifennünnen jöttek a magyaroktól" – kapcsolódik be a beszélgetésbe a szőlősből érkező Gyüttő Mária, Valér bácsi felesége és szomszédjuk, Ádám Mária, aki már az elején elmondja, ő időnként románul is belesző a beszédbe. "Otthon a családval románul is beszélünk, a menyem román. Kérdezzék az öreg Zsuzsánét, az tudja a dolgokat, de az én matusám (nagynéném – szerk. megj.) is tudta. Nekünk is mondták az öregek, hogy Szitást azért híják így, mert amikor letelepedtek az emberek, szitákat készítettek. Ez pedig a Dumbrava nevű domb, a nagy verekedéskor onnan lődöztek a Csicserébe, amikor a németek verekedtek a ruszokkal. Ezt mi csak mind így tudjuk. Münk erősen találunk a beszédvel a magyarokval, de nálunk a faluban csak románul imádkozunk, a Mi atyánkat is csak kicsikét tudom magyarul. Itt volt magyar iskola, édesapám tanult magyarul. Amikor negyvenkilencben fellettem (felnőttem – szerk. megj.), még volt magyar iskola, úgy hallottam. Ma csak a beszéd van, írni, olvasni nem tudunk magyarul. A gyermekek a beszédből megtanulják a magyart, hallják, amit mi mondunk, s annyi."
Valér bácsi felesége a jelenre tereli a szót. "A legnagyobb baj, hogy nincs munka, az emberek mennek Magyarországra, Itáliába dolgozni, mert nem úgy van, mint amikor Gheorghiu Dejben volt a kombinát."
Búcsúzom, mert dél van, és kezdődik a gyermekek iskolán kívüli magyarórája. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által 2000-ben elindított magyar oktatási program legújabb helyszíne Bahána, szám szerint a huszonnegyedik. Tavaly húsvét után tartotta az első magyarórákat Bende Edit, aki akkor Szitáson is tanított, szeptembertől az oroszhegyi származású Vass Szende okítja a bahánai gyermekeket.
A csángó nyelv is magyar
"Amikor ideérkeztem, nagyon jól fogadtak a szülők. Éppen akkor volt a falu búcsúja, és elmentünk a templomba, ott volt megvendégelés is. Karonfogtak, és beráncigáltak néhány házhoz. Így kezdődött itt az életem" – meséli a fiatal tanítónő, aki a Sapientia-egyetemen végzett pedagógiát, és évfolyamtársával, Lázár Annamáriával (jelenlegi szitási tanító) érkezett a csángó közösségbe. A magyarórákra az óvodások közül majdnem mindenki jár, aki nem ortodox vallású, a második, harmadik és negyedik osztályosok vannak a legkevesebben, az ötödik-hatodik osztályosok közül szintén majdnem mindenki jár, a nyolcadikosoknál is érzékelhető egy kis lemorzsolódás a sok házi feladat miatt. "Az iskolaigazgató folyamatosan fenyegeti a gyermekeket, hogy ne jöjjenek magyarórára, a szülőket is hívogatják szülőértekezletre, és folyamatosan próbálják lebeszélni róla, de szerencsére kiállnak, a többség nem ijed meg ilyen-olyan fenyegetéstől." Minden bizonnyal így van, de amikor a magyarórára járó Denisa édesanyját ezekről kérdeztem volna, már az elején leszögezte, nem vállalja, hogy nyilatkozzék. Arról sem szívesen beszél senki, pedig mindenki tud róla, hogy a helyi plébános idén tavasszal megfenyegette a gyermekeket, nem lehet elsőáldozó az, aki magyart is tanul. Emiatt többen Szitásra mentek át a felkészítőkre, és ott is elsőáldoznak.
"Az első félév leginkább ismerkedéssel telt el, hogy a gyermekek megismerjenek, és nekem is fontos volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk, mert akkor jobban megbíznak bennem. Sokat játszunk, megtartjuk az ünnepeket. Például húsvétkor vasárnapi játékot tartottunk, térképet adtunk a gyermekek kezébe, és fénykép alapján meg kellett találniuk a faluban azokat a kapukat, amelyeken hagyományos minták vannak" – fűzi a történetet Vass Szende, és bevallja: rosszabb nyelvállapotra számított, meglepte, amivel találkozott. "Meglepően sokan beszélnek nagyon jól magyarul, a fiatalok is. Főleg a szegényebb családoknál jellemző, hogy otthon a gyermekekkel is magyarul beszélnek, de keverik román szavakkal. Ők úgy mondják, hogy csángósan beszélnek, nem magyarul. Pedig a csángó nyelv is magyar."
Megérkeznek a gyermekek, óra előtt mesélnek az otthoniakról, az iskoláról, úgy körülzsongják Szendét, mint a virágba borult gyümölcsfát a méhecskék. A magyaróráknak helyet adó ház otthonos, miként az udvara is, nincs benne semmi iskolás, a gyermekek szívesen jönnek, nehezen távoznak.
Szitáson keserű volt a kezdet
2008 őszén a zilahi származású Major Emőke indította az első magyarórákat Szitáson, ahova német állampolgárságú párjával költözött. Mint korábban minden új oktatási helyszínen, az oktatónak nemcsak a tanítás kezdeti nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem rendbe kellett tennie a csángószövetség által bérelt lakást, el kellett fogadtatnia magát a faluval, a szülőkkel, a hivatalosságokkal. Utóbbi szinte sehol nem ment zökkenőmentesen, így Szitáson sem. A helyi plébános már az elején kijelentette, hogy "ellenpropagandát indít, a MCSMSZ működését a faluban startból meg kell állítani, mert ez az egész úgy rossz, ahogy van, hisz az itteni emberek olyan románok, akik nyelvileg amúgy is el vannak tévelyedve, és nem szabad őket még jobban összezavarni". A szövetség internetes honlapján közzétett beszámolójában Major Emőke többek között azt is írta, "más falvakban tanító kollegáimtól eleget hallottam már mindenféle keltett nehézségekről az egyház részéről, de valahogy nem vettem komolyan. Talán nem is hittem." Később ellenben meg kellett bizonyosodnia, hogy a plébános nem tréfál. Kezdetben nem engedte ministrálni azokat a gyermekeket, akik jártak magyarórákra, később pedig, egy vasárnapi misén, a heti naptár felolvasása után botrányos kijelentéseket tett a templomban. A tanítónő erről is beszámolt a nyilvánosság előtt. Eszerint a plébános azt mondta, "két személy beköltözött a Palău régi házába, akik nem elég, hogy konkubinázsban élnek – eljöttek ugye a falut megtanítani arra, hogy mi a család –, de ki tudja, ki küldte őket ide, és milyen szándékkal. Következett egy felsorolás, hogy mi minden rossz – pedofíliától elkezdve gyerekpornográfián át emberi szervcsempészésig – történik a világban, és kérte a pap az embereket, hogy térjenek észre, legyenek elővigyázatosak irányunkban, nehogy aztán késő legyen, és felébredjenek a gyerekeikkel ki tudja hol, hány ízre vágva." Az említett esetről amúgy Megfélemlítés Csángóföldön címmel alulírott beszámolt a Háromszék 2009. január 21-i számában.
Azóta másik két tanító váltotta egymást Szitáson. A kézdivásárhelyi Csillag Balázs az előbbihez hasonló rossz élményről számol be a moldvai magyar oktatási program tizedik évfordulójára 2010-ben kiadott, Tíz év Moldvában című könyvben. "Egy alkalom­mal a szitási plébános a szentmise végén szánt egy kis időt arra, hogy elmondja: ő nagyon nem bízik meg bennünk, magyartanítókban, és úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha a szülők nem engednék gyermekeiket hozzánk, mert az is lehet, hogy el akarjuk rabolni őket, vagy szervkereskedéssel foglalkozunk. Ez a rövid kis prédikáció elég volt ahhoz, hogy többé ne járjanak a gyermekek magyaroktatásra!"
Hál’ istennek, később a szülők belátták, a riogatásnak nincs semmi valós alapja, és újból engedték a gyermekeket az iskolán kívüli ma­gyarórákra. A jelenleg Szitáson tanító Lázár Annamária ez év januárjában azt írta bemutatkozó levelében: "el kellett telnie néhány hónapnak ahhoz, hogy ebben megtaláljam az egyensúlyt, és úgy alakítsam ki az életem, hogy az az oktatásnak és nekem is jó legyen. Számomra az itt töltött idő egy hosszú tanulási folyamat, mely folyton új kihívásokat tartogat."
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 22.

Új igazgató az egyetemen (Sepsiszentgyörgy)
-+Tizenhatból tíz szavazatot szerzett meg a tegnapi igazgatóválasztáson Nagy Attila, a Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kar tanára a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán.
A három kar (gazdasági, közigazgatási, környezetmérnöki) közös irányítására kinevezett intézményi igazgató Fazakas Józsefet váltja ebben a tisztségben, aki márciustól nyugalmazott tanárként, kutatásirányítóként tevékenykedik a helyi egyetemen.
Az igazgatói széket ketten pályázták meg, Nagy Attila és Székely Zsolt, utóbbi a közigazgatási kar tanára, szakmai irányítója, ahonnan a tegnapi tisztújító választógyűlésen csu­pán négyen rendelkeztek szavazati joggal. Végül két hiányzó bejegyzésével, tizenhat tanár jelenlé­tében 10:6 arányban győzött Nagy Attila.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 26.

Együtt, de feltételekkel (Moldvai csángók)
Nem vagyunk annyian, hogy megosztottak legyünk; a csángóságnak olyan szövetségen keresztül kellene képviseltetnie magát, amely tömöríti az összes moldvai csángószervezetet; a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) azon kell dolgoznia, hogy az oktatási program szintjére emelje az alapszabályzatában vállalt többi területet;
a Romániai Magyar Pedagógusszövetségnek (RMPSZ) nem érdeke, hogy kivegye az oktatást a helyiek kezéből; az MCSMSZ szeretné visszaszerezni jó hírnevét, a szervezet továbbra is igényt tart a magyarországi magánadományok kezelési jogára – többek között ezek hangzottak el az egyeztető kerekasztalként működő Csángó Tanács tegnap befejeződött klézsei találkozóján.
A Duma András, a Szeret-Klézse Alapítvány elnöke által hetedik alkalommal megszervezett Petrás Incze János Klézsei Napok nyitórendezvényeként tartott tanácskozásra moldvai, erdélyi és magyarországi civil szervezetek kaptak meghívót, közülük csupán a Külső­rekecsinért Egyesület, az MCSMSZ, a Phoenix Forrófalva Kulturális Egyesület, a Szeret-Klézse Alapítvány, a budapesti Lakatos Demeter Egyesület, A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA), a Szeret-Klézse Alapítvány, a Szeret és Tatrosvölgyi Népművészek és a moldvai magyar oktatás ideiglenes felelőse révén az RMPSZ képviseltette magát. A szűk körben megtartott találkozó résztvevői szerint nem azzal kell foglalkozni, mi volt eddig rossz, elhibázott az MCSMSZ-ben, miért hiányzott a kommunikáció a szervezetek között, hanem előre kell nézni, és összefogni. A tanácskozás végén jegyzőkönyvbe foglalták, hogy továbbra is kiemelt helyet foglal el az oktatás, valamint a magyar nyelvű vallásgyakorlás elérése, a gazdaság fejlesztése és az egészségügy. Az észrevételek között szerepel, hogy az MCSMSZ együtt kíván működni a pedagógusszövetséggel, de ha ez nem valósul meg, a csángószervezet "maga végzi az oktatási program folytatását", valamint "a többi civil szervezet készségesnek mutatkozik együttműködni a magyar hivatalos szervekkel és az RMPSZ-szel".
Tegnap délután Berszán Lajos zágoni származású nyugalmazott gyimesi plébános celebrálta a rendes miseprogramon kívüli, a katolikus egyház által turisztikai misének nevezett magyar nyelvű szentmisét a klézsei Szent Ferenc-templomban, majd a templom udvarán leleplezték a forrófalvi születésű katolikus pap, folklórgyűjtő, Petrás-Incze János (1813–1886) fa mellszobrát, Csoma Gergely alkotását. A kétnapos ünnepség a helyi, valamint a szomszédos falvakból érkező hagyományőrző csoportok előadásával ért véget.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. június 2.

Csángóföldön kisimulnak a ráncok (A nemzeti összetartozás napja)
Csak az tegye be a lábát a moldvai csángó falvakba, aki szeretettel és megértéssel közeledik az itt lakó emberekhez, nem akarja mindenáron megváltoztatni őket, nem kéri számon, miért nem beszélnek magyarul a fiatalok, miért csak az öregek, nem úgy megy közéjük, mintha múzeumba látogatna, hanem szeretettel, elfogadással, mintha csak a szomszédot, a barátot, a testvért akarná köszönteni.
Ezekkel a gondolatokkal tértem haza a napokban legutóbbi csángóföldi utamról, Klézséből, ahol a Csángó Tanácsnak a Petrás Incze János Napok egyik rendezvényeként megtartott ülésén vettem részt a hallgatóságban, mint régi ismerőse a tanácskozó csángó szervezeteknek. Áldja meg a jó Mária! – bocsátottak utamra induláskor, s bár nem mondták, éreztem, arra kérnének, ne a háborúskodásról adjak hírt, hanem arról, hogy össze akarnak fogni a közös ügyért – és előre tekinteni. Márton Attila lészpedi tanító ahhoz hasonlítja ebbeli törekvéseiket, "aki úgy biciklizik, hogy folyton hátrafelé néz, az előbb-utóbb esik egy jó nagyot".
A katolikok nagy embere volt
Reggeliben nagy a jövés-menés a faluban, később kiürülnek az utcák. Mielőtt a magyar házhoz mennénk, kérdezősködöm, tudnak-e arról, hogy szobrot avatnak másnap a Szent Ferenc-templom udvarán, hallottak-e Petrás Incze János (1813–1886) forrófalvi származású klézsei papról, folklórgyűjtőről, aki az ő falujuk temetőjében nyugszik.
Mesterká Borbála hallott János páterről, az ünnepről nem, de a magyar házat ismeri, mert oda járnak magyar órára az unokái. "Huszonhét unokám van a két gyermek és hat leányom után. A két fiú egyszerre született, ikrek. Tudnak mind oláhul is, tudnak magyarul is. Én kiciskétől tanítom magyarul őket. Hetvenhét esztendőt elértem, a gazdám meghót öt esztendeje. Megvagyok békében, nem szeretem a rosszat, nem szeretem senkivel a dusmanét. Na, menek, mert dolog van. Menek itt fel a sáros ulicán." A templom udvarán gyermekek beszélgetnek, találgatják, milyen lesz a bérmálás, "nagy nap lesz, még a piscop is eljön", aztán indulnak iskolába.
A sors valahogy úgy hozza, a következő asszony, akivel szóba állok, szintén Borbála, családneve Bilibók, Klézsén sokan viselik ezt a nevet. Szinte nem is kell kérdezni, mondja, hogy nem valami jó az élete. "Az első ember akkor hót meg, amikor hat hónapos volt a gyermek. Aztán eladódtam megint, de ez az ember nem olyan, mint a másik vót. Az jobb volt, az tudta a dolgot. Az első embertől való gyermek handicap, olyan, hogy nem zsudekál. Menen a misékre, gyónik, de nem zsudekál. Vagyon még hat gyermek, nagyon nehéz. Vót még egy beteg cinkám, tizenkilenc esztendőt kínlódtam vele, aztán meghalt." Bilibók Borbála unokái is járnak magyar órára, a szoborállításról nem hallott, János páter nevét ellenben ő is ismeri, mert a klézseiek úgy tartják, Petrás Incze János "a katolikoknak nagy embere volt".
Együtt a megmaradásért
"Fontos a moldvai magyarság számára, hogy itt, Moldvában találkozzunk: moldvai, erdélyi, székelyföldi, magyarországi és bárhonnan jövő magyarok, hogy együtt örvendjünk létezésünknek, együtt tegyünk megmaradásunkért, kulturális örökségünk védelméért" – olvassuk a hetedik Petrás Incze János Napok meghívójában. A Szeret–Klézse Alapítvány kezdeményezésére ebből az alkalomból ült össze az egyeztető kerekasztalként működő Csángó Tanács, amelynek ülésén jóval kevesebb szervezet képviseltette magát, mint ahányan érintettek lennének.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke ülésvezetőként rögtön az elején leszögezte, azért ültek össze, hogy összefogásra buzdítsák a moldvai csángó szervezeteket, mert csak együtt képviselhetik a csángók ügyét. A legtöbb kérdés a magyar oktatási program körül vetődött fel: Hogyan képzeli a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége a programban való részvételét? Milyen egyez­séget köt a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségével saját ingatlanjainak használata tekintetében? Elfogadja-e, hogy a magyar állami támogatást és a magyarországi magántámogatásokat, beleértve a Keresztszülő programban begyűlt pénzeket, a pedagógusszövetségen keresztül folyósítsák?
Pogár László, az MCSMSZ áprilisban megválasztott új elnöke leszögezte, jelenleg elsősorban az elmaradt elszámolásokat pótolják a támogatók felé, bizonyítani akarják, hogy a szervezetnél nem volt semmi lopás, sikkasztás. Az oktatásra vonatkozóan elmondta, ősztől szeretnék visszavenni a programot, de ha nem jutnak egyetértésre a magyar kormánnyal, "hogy az RMPSZ-en keresztül jöjjön a magyar állami támogatás, a magánadományok, köztük a keresztszülők támogatása pedig közvetlenül a csángószövetségnek", akkor kivonják a csángószövetség ingatlanjait a programból, és azokban saját oktatást bonyolítanak le. "Az egész programot szeretnénk folytatni a szövetségen belül, nyilván a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége szakmai felügyeletével, ahogy eddig is volt. Még bővíteni is szeretnénk olyan helyszínekkel, ahol most nincs oktatás, mert még legalább harminc ilyen falu van. Az oktatás mellett a kulturális, ifjúsági, egyházi programokat is kötelessége továbbvinni a csángószövetségnek. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy a helyi csángószervezetek, amelyek Moldvában foglalkoznak a csángó kérdéssel, együttműködjenek. Itt nem akkora a magyarság, hogy ketté vagy háromfelé tudjuk választani. Nem vagyunk annyian, hogy megosztódjunk. A csángószövetségnél volt ez a zűrzavar az elmaradt elszámolások miatt, de azon dolgozunk, hogy a jó hírnevét visszakapja."
Csoma Gergely a magyarországi Lakatos Demeter Egyesület képviselőjeként reagált a csángószövetség megtépázott hírneve okán. Szerinte "annyi olyan visszajelzés érkezett az oktatási programról, ami nyugtalanította a támogatókat. Olyan súlyos elszámolási problémák voltak, ami már túllépte a tűréshatárt, és akkor megbíztak egy erdélyi számvevő- céget, hogy vizsgálja át a csángószövetség pénzügyeit, és nagyon sok visszaélésre bukkant. Nem akartak ebből bűnvádi eljárást indítani, csak nagyon azt akarták, hogy végre tiszta emberekkel induljon el ez a tevékenység."
Valós szövetség létrehozását sürgette Duma András, amelyben egyenrangú tagként vegyenek részt a moldvai csángó szervezetek, az RMPSZ-nek pedig meg kellene alapítania Bákó megyei szervezetét; Gyurka Valentin, a Külsőrekecsinért Egyesület elnöke szerint tisztázni kell, milyen költségeket vállal a pedagógusszövetség az MCSMSZ házainak használatáért; Legedi István hagyományőrző zenész, furulyaoktató, a Szeret- és Tatros-völgyi Csángó Népművészek képviselője azt hangsúlyozta, támogatni kellene, hogy a gyermekcsoportokkal felléphessenek különböző rendezvényeken, s a szülők és a gyermekek lássák a valós hasznát annak, amit tanulnak.
A minőségen legyen a hangsúly
Az RMPSZ országosan elismert szakmai szervezet, a legérdemesebb arra, hogy koordinálja a moldvai magyar oktatási programot – hangsúlyozta Márton Attila lészpedi tanító, a pedagógusszervezet által megbízott oktatási felelős. Szerinte a pedagógusszövetségnek nem érdeke, hogy az oktatási programot kivegye a csángó emberek kezéből, de törvényes és szakmai hátteret tud biztosítani ehhez a tevékenységhez. "A programnak lesz jövője, ez biztos, a múltjával nem szeretnénk foglalkozni, mert a hibákból lehet tanulni. Aki úgy biciklizik, hogy folyton hátrafelé néz, az előbb-utóbb esik egy jó nagyot. Itt kialakulóban egy új irányvonal, rá kell térni a minőségi oktatásra. Nagyon sok iskolán kívüli oktatási helyszín létezik, és egyre kevesebb hangsúlyt kap az iskolai oktatás bővítése. Pedig ezt kell tennünk, az oktatásnak az iskolában a helye, igazából ott ellenőrizhető, és a román kollégák előtt is meg kell mutatni, hogy szakmailag kifogásolhatatlan munka folyik a magyar órákon, ne érezzék, hogy ez valamiféle délutáni lóti-futi, amit vagy megtartanak, vagy nem. Úgy érzem, hogy ez sérti gyakran a román kollégákat, az igazgatónő pedig úgy érzi, nem kontrollálható a tevékenységünk. Ha leteszünk az iskolában egy módszertant román nyelven, akkor az igazgató tudja követni a munkánkat. Másrészt a minőségre kell hangsúlyt fektetni. A gyermekek számára ezt az archaikus kultúrát össze kellene kapcsolni a fejlődéssel. Fel kell rakni a katrincát a szakteremben, de legyen egy vetítő is a gyermeknek, legyen jövőképe. Össze kell kapcsolni ezt a két dolgot, és akkor a gyermek nem akarja levetkőzni a saját kultúráját.
A módszereken változtatni kell. Évekig az volt a szójárás, hogy nekünk, csángóknak, tanítóknak senki ne mondja meg, mit és hogyan kell csinálni az oktatási programban. Van ebben igazság, viszont el kell fogadni, hogy a pedagógia egységes, ugyanúgy kell alkalmazni a moldvai magyar oktatásban is, mint bárhol. A szakmai továbbképzésekre el kell küldeni a kollégákat. Nem kell összetörni ezt a sokszínűséget, hogy van közöttünk földrajz szakos, biológus, fotográfus, de mindenkibe bele kell csepegtetni a pedagógia alapelvárásait. Külön kellene szervezni ezeket a képzéseket az iskolában tanítók, illetve iskolán kívül tanítók számára. Akik iskolában tanítanak, azoknak legyen egységes tankönyvük, és az iskolán kívüli oktatásnak is legyen egységes programja, amit egy tanév alatt el kell érni. Ha pedig a csángószövetség úgy gondolja, hogy szeretné kivonni a saját ingatlanjait a pedagógusszövetség szárnya alól, akkor kell hagyni, nem kell megakadályozni. Nem úgy kell megélni, mint egy szakadást az oktatási programban, lehet, hogy a csángószövetség másként szervezné a tanítást, de az iskolai magyar órák mindenképpen a pedagógusszövetség szárnya alatt maradnak. Az iskolán kívüli oktatásban pedig együtt működnénk a csángószövetséggel ott is, ahol ők felügyelik a foglalkozásokat."
Csángó tanítók otthon
Somoskán nyitottabb az igazgatónő, a klézsei nem közeledik semmit – mondja Istók Angéla klézsei magyartanár. "Készítünk kis előadást karácsonyra, anyák napjára, oda sem jönnek a kollégák. Somoskán van olyan terem, ahol az előadásokat tartjuk, ott a közös ünnepeken bemutatunk mi is valamit, néhány perc, de számít, hogy mi is énekelhetünk, bemutathatjuk műsorunkat, verset, éneket, táncot. Ha odajönne a polgármester vagy az igazgatónő, a pap, ha látja a nép, hogy ők is jelen vannak, jóváhagyták, akkor egy kicsit nyitottabbak az emberek, akkor nem félnek, és elismerik a munkánkat is, ami nem könnyű, mert az olyan gyermek, aki otthon nem hallja a magyar beszédet, megtanulja ugyan a magyar szövegeket, de nem érti. Velük a legnehezebb dolgozni, de ha látjuk, hogy akár egy gyermek is továbbtanul egyetemen, akkor megéri. "
A csángó származású tanítók maguk is megküzdöttek a magyar írással-olvasással, egyikük sem tanulta kicsi korától, legtöbben felnőttként ismerkedtek a magyar ábécével. Egy korábbi külsőrekecsini látogatásomkor Gyurka Valentin mondta el az ő történetét.
Gyurka Valentin: 1991-ben a külsőrekecsini árvízkor jöttek a segítségek. Volt itt egy teológus, akkor én Bákóban tanultam, és ő mondta édesanyámnak, menjek Csíkszeredába tanulni. Otthon csángóul beszéltünk, de az nem elég. Édesapámnak volt egy kis füzete, amiben magyarul voltak imák és szólások, azokat próbáltam olvasni, de egyedül nem ment olyan könnyen. Furcsa módon én soha nem kötöttem össze azt a nyelvet, amit beszélek, azzal, amit Hungariban beszélnek, amiről tanultam az iskolában. Édesanyámék nem mondták soha, hogy van egy ország, ahol az én nyelvem hivatalos. Ez nekem nem jutott eszembe. Utólag csodálkozom ezen. És akkor jöttek a nyaraló önkéntesek, testvéreim, hoztak egy ábécéskönyvet Magyarországról, és ezektől a segítőktől három hét alatt megtanultam valamennyire írni, azzal mentem Csíkszeredába esti tagozatra. Könnyűipari szakon voltam, nagyon nem boldogultam magyarul. Le kellett jegyezni, amit a tanár mond, keveréknyelven írtam le, nem is tudtam igazán tanulni abból, amit írtam. Aztán csak érettségiztem, majd kikerültem Budapestre az előkészítő intézetbe, aztán a jászberényi tanítóképző főiskolán végeztem, mint művelődésszervező, mellékszakom volt a néprajz és kommunikáció. 2000-ben jöttem haza, megnősültem, és kezdtük az oktatást itthon. Egy idő múlva kölcsönt vettem fel, hogy építsek házat, nem tudtam törleszteni az adósságot, és elmentem újból Magyarországra, Olaszországot is megjártam, építkezésben dolgoztam, takarítottam, irodai munkát végeztem, de nem vált be. Hazajöttem, gyermekeim vannak, tanítok, most már itthon maradok.
Csíksomlyó üzenete
A pünkösdi búcsú előtti délutánon magyar misét celebrált Berszán Lajos zágoni származású nyugalmazott gyimesi plébános a klézsei Szent Ferenc-templomban, a katolikus egyház által turisztikai misének nevezett esemény után a templom udvarán felállították Petrás Incze János tölgyfa mellszobrát. Csoma Gergely alkotásának elhelyezésére a jászvásári püspökségtől és a helyi egyháztanácstól is megkapta az engedélyt a Szeret-Klézse Alapítvány, Demeterce Iosif klézsei plébános korábban a templomban kihirdette a szoborállítást.
A klézseiek másnap hajnalban Csíksomlyóra mentek a pünkösdi búcsúra, a többi csángó faluból érkezett búcsúsokkal a csobotfalvi templomnál gyülekeztek szombaton reggel. Márton Attila elmondása szerint "onnan együtt, szervezetten indultak föl a nyeregbe, amolyan lassú mennybemenetel hangulattal, hisz amikor az ember nagy erőfeszítések után fölbukkan a tetőn, és a szeme elé tárul a keresztény magyarok sokaságának látványa, akkor »feljön a bőre«, és elönti az a kellemes érzés, ami páratlan, és amitől érzi az ember, hogy összetartozunk."
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. június 16.

Magyarul a közigazgatásban (Ballagtak a helyi egyetemen)
A helyi közösségek ügyeinek intézését hivatottak ellátni azok a fiatalok, akik közigazgatási szakon szerzik meg felsőfokú oklevelüket.
Sepsiszentgyörgyön tizenöt esztendeje képeznek szakembereket az ágazatnak, tegnap ballagott a tizenkettedik évfolyam.
A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyre kihelyezett tagozata közigazgatási szakának ballagó ünnepségén dr. Székely Zsolt egyetemi docens, tagozatvezető felhívta a végzősök figyelmét, hogy arra kapnak mandátumot, magas szinten műveljék a közügyek igazgatását, Sztakics Éva alpolgármester pedig arra kérte őket, használják ki a törvényes lehetőséget, és teremtsék meg annak feltételét, hogy mindenki anyanyelvén intézhesse ügyeit a közigazgatásban. A végzősöket búcsúztatta Codrin Munteanu kormánymegbízott, egyetemi tanár, valamint másodéves hallgatók, a ballagók megköszönték az elmúlt három évet a tanároknak, majd okleveleket osztottak. A nappali tagozaton huszonhárman magyar és tizenkilencen román tannyelvű csoportban végeztek, távoktatásban tizenhárman, illetve négyen, tizenketten pedig a mesteri fokozaton zárták egyetemi tanulmányaikat. Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. június 22.

Még egy tanév befuccsolt
Talán a vegyi laboratóriumokban sem végeznek annyi sikertelen kísérletet, mint a hazai oktatásban, csakhogy ez esetben nem a vegyszerek lilagőzösek, hanem a döntéseket hozó oktatási politikusok.
Valljuk be, az oktatáspolitika és a politikafüggő oktatás között legalább akkora a különbség, mint a savas és bázikus közeg között – hogy maradjunk a vegytannál –, ami nemcsak azért veszélyes, mert rossz lépések robbanáshoz vezethetnek, hanem mert nemzedékek sorsát, egy egész országot tesznek tönkre. Az iskolapadokból az utóbbi években kikerülő fiatalok csak munkahelykeresőkként döbbennek rá, fölöslegesen töltöttek el annyi esztendőt tanulással, mert nem sokra mennek vele. Nézzük a minisztereket. Ha az 1989. decemberi fordulattól, a Nemzeti Megmentési Front alakulásától számítjuk, amikor a neves filozófus, Mihai Şora vezette fél évig az oktatási tárcát, napjainkig tizenhét miniszter látta el ezt a feladatot a különböző pártok színeiben. Megmelegedni csak kevesen tudtak a miniszteri székben, vagy baklövéseik, vagy a politikai széljárás miatt kellett távozniuk. Rekordokat is állítottak, volt, aki két hónapot sem maradt tisztségben, legutóbb, idén májusban tíz nap is elég volt ahhoz, hogy az éppen aktuális ideiglenes miniszter bebizonyítsa, többet árt, mint használ, jelenleg pedig olyan tárcavezetőt javasolt Victor Ponta miniszterelnök Ecaterina Andronescu személyében, aki kétszer már megbukott. Ma minden iskolában tanévet zárnak. De vajon mire emlékeznek az elmúlt tíz hónapból a tanárok, diákok, szülők? Arra, hogy folytonos bizonytalanságban, egymásnak ellentmondó rendelkezések közepette tanultak, tanítottak? Hogy, bár három hónap múlva belépnek a hatévesek az előkészítő osztályokba, de lila gőze senkinek, hogy ott mit fognak tanítani? Nem alakultak meg a törvény által előírt új iskolai vezetőtanácsok; a tanintézetek nincsenek felkészülve a pedagógusok versenyvizsgáztatására; némely megyékben nem is hallottak arról, hogy máshol már idén egységes felmérőket írattak a II., IV. és VI. osztályosokkal; tanév közben változtatták meg az egyetemi felvételi rendszert, csak az éppen folyó érettségi eredményeit számítják be; kétes körülmények között megválasztották az egyetemek új szenátusát (lásd MOGYE); tantervek, tankönyvek lógnak a levegőben, vajmi keveset közülük közvitára bocsátottak, de senki nem szól hozzá – és sorolhatnánk a végtelenségig, hány ballépés történt, illetve hány jó döntést nem hoztak meg a ma záruló tanévben, s mindehhez az RMDSZ is asszisztált. Kérdés tehát, van-e mit ünnepelni az évzárókon? Nekem csak két dolog jut eszembe: a jól sikerült, tavaszi Iskola másként-hét és a vakáció.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. június 23.

A szakma erdélyi szellemi műhelye (Kriza János Néprajzi Társaság)
Érdek-képviseleti civil szervezet, oktatási háttérintézmény, szakmai könyvek kiadója...
...kéziratok, fotók, hangszalagon rögzített felvételek adattárának létrehozója, neves néprajzosok hagyatékának őrzője, az erdélyi néprajzi szakma dokumentációs központja, és még ki tudja, hányféle feladatot teljesítő szellemi műhely az 1990-ben létrehozott kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság, amelynek a tavalyi tisztújítás utáni elnöksége hét elején mutatkozott be a sepsiszentgyörgyi közönségnek. A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében nem hangzott idegenül a Kriza János Néprajzi Társaság neve, Vargha Mihály múzeumigazgató elismerte, Pozsony Ferenc korábbi elnöknek köszönhetően évtizedes kapcsolat fűzi a múzeumot ehhez a civil szervezethez. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén olyan szakemberek végeztek az elmúlt két évtizedben, akik meghatározóak a jelenkori erdélyi néprajzi oktatásban és kutatásban, közéjük sorolható többek között a Székely Nemzeti Múzeum fiatal munkatársa, Kinda István, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság új elnöke, Jakab Albert Zsolt és két alelnöke, Szabó Árpád Töhötöm, illetve Peti Lehel. Ez a nemzedék folytatja a Kriza-társaság nemes hagyományát: szakmai érdekképviseletet, oktatástámogatást, kiadványok megjelentetését, dokumentálást, kutatást, és továbbra is lehetőséget teremtenek kiállítások, szakmai konferenciák szervezéséhez – összegeztek az elnökségi tagok. Kérdésre válaszolva azt is elmondták, nem a pénz, nem az elnyert, illetve visszautasított pályázatok működtetik a társaságot, hanem a szakmai összetartozás, a felgyűjthető, megőrizhető és értelmezhető néprajzi kincs iránti felelősség. Albert Ernő nyugalmazott tanár, megbecsült néprajzos szakember felvetésére, miszerint létre kellene hozni a romániai magyar néprajzi lexikont, a Kriza-társaság képviselői ismertették az eddig tett lépéseket. A magyar nyelvterület egyik legismertebb és legelismertebb néprajzi civil szervezete jelenleg megkerülhetetlen a szakmában, felgyűjtött és tárolt tudásanyaga nélkülözhetetlen a kutatók számára.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. június 27.

Néptánctábor pedagógusoknak Rétyen
Egyre nagyobb az igény arra, hogy minél képzettebbek legyenek az amatőr együttesek vezetői és azok a pedagógusok, akik óvodában, iskolában néptánchagyományainkkal szeretnék megismertetni a gyermekeket.
Ahol a szülők vállalják a költségeket, ott inkább szakembert hívnak meg, ahol ellenben kevesebb az anyagi lehetőség, ott a pedagógus igyekszik felkészülni a feladatra. Ezen a héten is erre nyílik lehetőségük óvónőknek, tanítóknak a rétyi oktatótáborban.
Páros táncokat az óvodában nem kell tanítani, ez a korosztály erre nem a legalkalmasabb, ellenben sokkal hitelesebben tanít az óvónő népi gyermekjátékokat, ha megismerkedik a néptáncokkal, népzenével, énekekkel, mert minél jobban elmélyül ezekben, annál hatékonyabban boldogul általában a hagyományok oktatásában – véli Németh Nóra táncoktató, a budapesti Hagyományok Házának munkatársa és Imreh Béla, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes egykori táncosa, jelenleg Budapesten tanuló néptánc szakelőadó, akiket tegnap a rétyi néptáncoktató táborban kérdeztünk a hazai néptáncpedagógia helyzetéről.
Módszertani elemeket is átadunk – mondják –, hogy mit miért teszünk, a bemelegítéstől a ritmusgyakorlatokon át a táncig. „Felhívjuk arra is a figyelmet – hangsúlyozzák –, hogy melyik gyermekjátékban találhatóak meg az adott ritmus-, illetve táncelemek, mivel érdemes kezdeni, majd folytatni a tanítást. A lényeg nem a táncanyag mennyiségi átadása, hanem inkább az, hogyan adjuk át a gyermekeknek. A mai világ nagyon ingergazdag, számítógépes játékkal órákat tud eltölteni egy gyermek, ezek a csoportos tevékenységek ellenben nem tudják annyira lekötni. Ezért a színpadi fellépés képes ilyen plusztöltetet adni. Óvodában ellenben bőven elég egy év végi bemutatófoglalkozás, a kedvenc játékaikat, mondókáikat mutatják be a gyermekek, akár úgy is, hogy az óvónő tart ilyen tevékenységet a szülők jelenlétében. Esetleg a végén tánccal fejezik be. Nem jó fölöslegesen szerepeltetni az óvodásokat, ebben a korban maradjon meg közösségi tevékenységként az ilyen jellegű foglalkozás, iskolában viszont a gyermekeknek nagyobb az igényük a megmutatkozásra, hogy érezzék munkájuk eredményét, befejezettségét, más jellegű a felkészülés, és a szülők is jobban elvárják, hogy lássák, mivel telt az idő.” A rétyi táborban egyetlen perc sem telik el fölöslegesen, a közel húsz pedagógus minden szabad időt kihasznál, hogy egymást kérdezze: te hogy csinálod, nálatok mi vált be? És közben nemezelnek, gyöngyöt fűznek, énekeket gyakorolnak, bepillantanak a drámapedagógiába, de egy percig sem felejtik: amit tanulnak, nem csak a maguk épülését szolgálja, mert leginkább arra kapnak „receptet”, hogy amit tudnak, miként kell átadniuk tanítványaiknak.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. július 10.

Túl az első sokkon (Főtanfelügyelő az érettségi eredményekről)
A megyei főtanfelügyelő nem tartja váratlannak a katasztrofális érettségi eredményeket, mivel az áprilisi próbaérettségi ezt előrevetítette, mégis sokkoló, hogy még a választott tárgyból is a diákok több mint negyede megbukott. A háromszéki érettségizők kevesebb mint harmadának sikerült a záróvizsgája, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium jár az élen 87,10 százalékos átjutással, a kézdivásárhelyi Apor Péter Iskolacsoport az utolsó 2,62 százalékkal.
Keresztély Irma főtanfelügyelő tegnap sajtótájékoztatón értékelte az eredményeket, amelyekért szerinte a diákok, a tanárok, az iskolavezetők és az egész rendszer hibáztatható. Elmondta: a tanulók többségét nem érdekli a tanulás, nem motiváltak, nincs jövőképük, a tananyag nem kötődik közvetlenül az életben szükséges ismeretekhez, a képességfejlesztő oktatás csak papíron létezik, igazi reformra lenne szükség. Az elöljáró szerint manapság általános jelenség a munkamorál csökkenése, ami alól nem kivétel a pedagógusok többsége sem, úgy véli, „akkor sem dolgoznának jobban, ha a Tăriceanu-kormány idején megszavazott 50 százalékos fizetésemelést alkalmazták volna”. A tanárok panaszkodnak a túlzsúfolt programjukra, holott csak heti tizennyolc órát dolgoznak, magatartásukkal nem mutatnak elkötelezettséget az iskola iránt, a diákok ezt látják és ezt követik – véli a főtanfelügyelő, aki az iskolaigazgatókat többek között azért marasztalja el, mert elvesznek az adminisztratív és pénzügyi feladatokban, és kevesebb figyelmet fordítanak az oktatás minőségére, az iskolákban működő minőségfelügyelő bizottságok pedig papírhalmazokat gyártanak, és nem a tartalommal foglalkoznak. A negyedik tényező maga a rendszer, amelyben nincs állandóság, nem készültek el a másfél éve érvényben lévő törvény módszertani mutatói, sok esetben még az alkalmazások tervezete sem, hiába jó a jogszabály, ha nem ültetik gyakorlatba – állítja a főtanfelügyelő. Keresztély Irma kitért az egyes iskolák eredményeire, a Székely Mikó Kollégiumot (87,10 százalék) és a Mihai Viteazul Főgimnáziumot (81,67) dicsérte, de a Mikes Kelemen Elméleti Líceumot (76,64), a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceumot (58,16) és a Bod Péter Tanítóképzőt (41,94) elmarasztalta, a kézdivásárhelyi, illetve a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium (20,41, illetve 19,64), valamint a baróti Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont (17,65) eredményeit és a szakközépiskolák többségének tíz százalék alatti teljesítményét – a Kós Károly Szakközépiskola 16,39 százalékkal kilóg ebből a sorból – katasztrofálisnak minősítette. Nincs értelme annak, hogy az augusztusi pótérettségin könnyebb tételeket adjanak, ez vezessen jobb eredményekhez, s így több fiatal kerüljön be az egyetemekre, mert ezáltal folytatódik a futószalagon történő diplomagyártás, képzetlen fiatalok hagyják el az egyetemeket, közülük többen visszakerülnek az iskolába tanítani, nem kérdés, milyen eredménnyel – szögezte le a főtanfelügyelő.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. augusztus 8.

Előtérben a nemzeti ügyek (EMI-tábor nyolcadszor)
Higgyünk népünk fölemelkedésében – ez a mottója a ma kezdődő nyolcadik EMI-tábornak, amelyet új helyszínen, a Gyergyószentmiklós melletti Borzonton szervez meg a tíz éve működő Erdélyi Magyar Ifjak. A százhúsz éve született Mindszenty József bíborostól kölcsönzött gondolat tükrözi, hogy a szervezők a Kárpát-medencei magyarság jövőjében bízó, azt építő stratégiákat szeretnének népszerűsíteni a meghirdetett programok révén. Az ötnapos táborban elhangzó előadások, kerekasztal-beszélgetések elsősorban a nemzeti ügyekre összpontosítanak, de bőven találnak maguknak tartalmas foglalkozást a gyermekek, a különböző korosztályú kézműveskedők, a művészetkedvelők és a boros ínyencségek iránt érdeklődők is. Az EMI a magyar politikából a Fidesz és a Jobbik részéről hívott előadókat, hazai szinten pedig minden magyar politikai képviseletet meghívtak, mert céljuk a nemzetpolitika asztalához ültetni őket, ahol a közös célokat kereshetik – nyilatkozta Soós Sándor, a 8. EMI-tábor főszervezője. „Az RMDSZ, az MPP és a Néppárt közös célja kell hogy legyen az autonómia, a magyar nyelvhasználat kiszélesítése, az állami magyar egyetem létrehozása és a magyar szakok megvédése, a szórvány segítése, a népesedés kérdésének megoldása.” Raffay Ernő történész tartja ma az első előadást Nagy-Románia megteremtése 1866–1920 címmel, az előadósátorban szó lesz még Verespatakról, a Szent Koronáról, holnap a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának ügye a főtéma, pénteken a tavalyi népszámlálás, az idei önkormányzati választások, hazai és magyarországi átvilágítási helyzetkép lesz terítéken, szombaton magyar nemzetpolitika két választás között témával indítanak. Az autonómiának külön sátrat szentelnek, a szórványért és népesedés-sátorban a csángó megmaradás, a tömbromán vidékeken élő erdélyi szórvány jövője kérdéskörben hangzanak el előadások, illetve ismertetik saját helyzetüket az érintettek. A déli áhítat mindennap a Keskeny út sátorban hangzik el, itt az idős korról, a fiatalok krízishelyzeteiről, a felnőtté cseperedésről, gyermekvállalásról hangzanak el ismertetők, ezek körül folynak majd a beszélgetések. Nem maradnak el az esti koncertek sem, hazai és magyarországi fellépőkkel, ma Baricz Gergő és Miklós Gyuri indít, vasárnapi zárásként a Moby Dick szolgáltatja az éjfélig tartó zenei élményt, de fellép még többek között a Beatrice, a Kárpátia, az Ismerős Arcok, Varga Miklós, a Knock Out, a Kormorán, a Transylmania, az Ossian.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. augusztus 9.

Visszaadni, ami az övék (Magyar oktatás Csángóföldön)
A moldvai csángókat nem menteni kell, hanem visszaadni nekik azt, ami az övék: magyar nyelvüket és önazonosságukat – hangsúlyozta Szőcs Lajos trunki tanító a szórvány szakcsoportban tartott tegnapi kerekasztal-beszélgetésen, amelynek témája a moldvai magyar oktatási program volt.
A beszélgetés hangulatába Nyisztor Ilona pusztinai népdalénekes, valamint Ségercz Ferenc és zenész barátai vezették be a hallgatóságot, majd a tizenkét éve működő oktatási program rövid ismertetése után négy tanító mesélt tapasztalatairól. Nyisztor Ilona szerint mindent meg lehet tanulni, csak azt nem, hogy ki vagy, melyik nemzethez tartozol, ezért addig kell a gyermekekben felébreszteni a csángó családokban még élő magyar öntudatot, amíg az még létezik, és ezért kell örvendeni minden apró lépésnek, ami ezt szolgálja. A hagyományőrzés, ezen belül az ének, zene és tánc jó alkalom arra, hogy a gyermekekben megerősítsük ezt az identitást, de nem úgy, hogy hangoztatjuk, ez az ő hagyományuk, amit őrizniük kell, hanem úgy kell erre megtanítanunk, ezt visszatanítanunk, hogy váljék életük részévé, érezzék jól magukat ebben a kultúrában – véli Ségercz Ferenc, aki évekig furulyázni oktatta a pusztinai gyermekeket. Boros Rezső pokolpataki tanító kérdésre válaszolva elmondta, a külföldön dolgozó csángó szülők gyermekei szeretethiányban szenvednek, rájuk különösen oda kell figyelni, Szőcs Lajos pedig azzal egészítette ki a kérdéskört, fontos ezeket a gyermekeket is bevonni a táborokba, mert magyarnyelv-tudásuk leginkább színtiszta magyar környezetben fejlődik. „Mi, az ötvenes-hatvanas években nevelkedők és az idősebbek csak beszélni tudunk, de gyermekeinket megtaníthatjuk írni és olvasni anyanyelvükön, ez a mi felelősségünk és lehetőségünk” – fogalmazott Nyisztor Ilona.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. augusztus 18.

Bukovinától a Fekete-tengerig (Csángó búcsújárás)
Alig néhány nappal a Nagyboldogasszony-búcsú után, amikor a csángó közösségek a bukovinai Kacsikától a Bákó megyei falvakon keresztül a Konstanca megyei Ojtozig Szűz Mária mennybemenetelére emlékeztek, újabb csángó zarándoklat indult el. Államalapító István királyunk szentté avatásának napjára, augusztus 20-ára Magyarország történelmi fővárosába, Székesfehérvárra érkezik a moldvai magyar katolikusok százfőnyi csoportja, hogy az anyaországiakkal együtt kérjék Szent István – a legnagyobb tiszteletnek örvendő szent a csángók körében – szakrális erejének segítségét a nemzet újraegyesítésében.
Augusztus 15-én Kacsikán Varga András lujzikalagori származású plébános celebrálta a magyar misét az odasereglett csángóknak, a tengerparti Ojtozban pedig román nyelvű misén hallgatta a lujzikalagori gyökerekkel rendelkező katolikus lakosság és a jelenleg is Kalagorban élő, a búcsú alkalmából őket meglátogató rokonság Szűz Mária mennybemenetelének történetét. Történt ez egy olyan faluban, amelyet 1923 óta jegyeznek, és amelynek első csángó telepesei az I. világháborúban való részvétel okán kaptak itt földeket, egy kicsit idekényszerítve, egy kicsit a megélhetés után elindíttatva. Véreik a jelenleg Bákó megyéhez tartozó Ojtoznál (Oituz) vesztették életüket az „első verekedésben” –kétszáz kalagori férfiból csupán száztízen tértek haza a háborúból –, így lett a falu neve Ojtoz (Oituz), de amint gyarapodtak és keveredtek a velük egy időben Dobrudzsába telepített ortodox románokkal, lassan elveszítették nyelvüket, mára csak azok tudnak „csángósul”, akiknek „mámáik és tátáik” is ezen a nyelven beszéltek egymással.
Nagyboldogasszony napján a hét-nyolcszáz lelkes település lakóinak száma majdnem megkétszereződött: ebben az időszakban jönnek haza a külföldön dolgozó fiatalok, akik az utóbbi időben gyermekeikkel együtt mennek el Olaszországba, Görögországba, Spanyolországba pénzt keresni, és majdnem minden családba érkeztek lujzikalagori rokonok. Idén, a település történetében először egy huszonöt főnyi magyarországi csoport (valamint alulírott) is a falu vendége volt, amit a szerdai szentmise után egyik ojtozi szállásadónk úgy jellemzett: olyan járkálás volt a héten a falujukban, mint amilyen lehetett, amikor az ő nagyapáik közel kilencven esztendővel ezelőtt erre a pusztára megérkeztek.
Tíz órakor, fél tizenegykor és tizenegykor szólalt meg a Szűz Máriára szentelt templom harangja, hogy a híveket az ünnepi szentmisére hívogassa, s tán csak az idegenből érkezettek csodálkoztak el azon, hogy az 1956-ban épített kicsi templom mellett – amelyet hamarosan lebontanak, és plébániát építenek helyébe – akkora méretű nagy templom áll félig készen, amelyhez hasonlóak csak a moldvai csángó falvakban magasodnak az ég felé. Ennek zsúfolásig megtelt alagsorában imádkoztak a lujzikalagori öregek, gyermekeik és unokáik román nyelven, majd onnan kijövet az idősek csángósul „tanácsoltak” egymás között, és mondták el kérdésünkre a falu eredetét. A konstancai Ojtozban kicsi és nagy egyformán tudja, hogy gyökereik honnan származnak, azzal ellenben nem igazán tudnak mit kezdeni, ha az ember azt kérdezi, milyen nemzetiségűnek vallják magukat. Identitásukat katolikus vallásuk határozza meg, ami szerintük bőven elegendő ahhoz, hogy megkülönböztessék őket az ortodoxoktól, akik a szomszéd falvakban „ülnek”, és azok is mindannyian tudják, hogy itt egy igen szorgos, becsületes közösség él, akiket kívülről ungurnak, „madzsaroknak” neveznek, ők pedig csángónak mondják magukat. Éppúgy, mint a Galac megyei Folteşti negyven katolikus híve, akik a Lujzikalagortól nem messze fekvő Esztufujból menekültek el az 1971-es árvíz idején, és akik múlt vasárnapi ottjártunkkor azt mondták, a jó Isten szereti őket, akkor sem hagyta elveszni családjaikat, és most is megmaradnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. augusztus 25.

Csángóföldről szertültek szét – Regáti magyarok között (1.)
A Prut és a Moldovai Köztársaság közvetlen szomszédságában, több mint ezer ortodox család által lakott Galac megyei faluban ismertem meg egy csángó asszonyt, akiről úgy tartom, halála után a szentek között van a helye. Egy hetvenfőnyi katolikus közösségben négy gyermeke felnevelése után másik négy elesettet gondozott, tizenhetet keresztelt, s „amikor eljött a revolúció, és a televízióban megmutitották Krisztust”, nekifogott, és templomot épített. A galacin kívül jelenleg a folteşti-i templom az egyetlen katolikus istenháza a megyében. Búcsúját szeptember 14-én, Szentkeresztkor tartják, s hiszem, egykor az utódok annak alapítója-építője, az esztufuji származású Fergyes Borbála emlékére is minden esztendőben elmondanak legalább egy imát.
Olyan az élet, mint a nincsesség
Mielőtt a folteşti-i csángók nyomába erednénk, ismerkedjünk meg azzal a faluval, ahonnan az 1971-es árvíz miatt kellett eljönniük és megtelepedniük a Regátban, egy színtiszta ortodox faluban, ahol sokáig valamiféle szektának hitték őket, mert nem tudták, miféle hitet tartanak. Esztufujban hét házat vitt el az ár egyszerre, s ahol a házak megmaradtak, ott is nagy volt a kár, mert ahogy mondják, megindult a föld, csúszott le a hegyről. Augusztus 11-én két helybéli fiatal, Emanuel Feraru és Adelina Harabagiu esküvője napján látogattunk Esztufujba, melynek magyar nevét, Nádasfalu, mára már csak az öregek ismerik. Ebben a székelyes csángó faluban, éppúgy, mint a környék településein, tíz gépkocsiból legalább nyolc olasz rendszámú, de arra a huszonöt főnyi magyarországi csoport és jómagam sem számítottam, hogy Harabagiuék háza elé olasz rendszámú fekete limuzin gördül be az ifjú párral. Miközben kattogtak a fényképzőgépek, a rokonság néhány fiatal tagja román csujogatásokkal fogadta a polgári esküvő és a templomi szertartás között hazatérő éppen csak házasokat. A nagymámák sírtak örömükben, és azt mondták, most nagy boldogság van, egyébként „olyan az élet, mint a nincsesség”. Míg Lenţa asszony, Adelina édesanyja irányította a sürgölődő háznépet, és ő maga is bőségesen kivette részét a munkából, férjével, a menyasszony édesapjával váltottam néhány szót. Dolgozott már Spanyolországban, Németországban, Hollandiában, jelenleg Olaszországban kőműveskedik, felesége pedig takarít és felszolgál, s tán még kürtőskalács-sütödét is nyitanak, ha továbbra is ilyen jól boldogulnak. Azt mások is megerősítették, hogy kétezer euró között lehet megkeresni egy hónapban, ebből ötszáz az albérlet, ezerötszáz elmegy élelemre, számlákra, benzinre, még egy kicsi a ruházkodásra, ajándékra az itthoniaknak, de majdnem egy fizetést félretesznek, amiből itthon házat építenek. Valóban így van, majdnem minden öreg ház mellett van egy új, sokkal nagyobb és modernebb, hatalmas fürdőszobával, ami szinte a legszebb ezekben a lakásokban, de ez sem mentes a közeli pöcegödör bűzétől.
Harabagiuék szíves vendéglátását rövidre kellett fognunk, a templomi szertartásra sem maradhattunk, mert vártak a lujzikalagori gyermekek egy kis előadással, a helybéliek pedig bőséges vacsorával.
A kalagori nagytemplom
Úgy tartják, Lujzikalagor búcsús falu, egyik templomában vízkeresztkor van a búcsú, ez az egész falué, az 1990 után épült falurészben, az új negyedben – a helyiek úgy hívják, Iliescu negyed, mert az ő elnöklése idején kapták vissza az emberek a földeket – Szent Antalkor búcsúlkodnak, és a Kalagor fölé emelkedő három dombon levő kápolnácskáknál, kőkereszteknél – Sziniszló, Kálvária, Bérc – szintén egy-egy búcsút tartanak. Ezekről a magaslatokról mutogatta csoportunknak Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) volt elnöke a falurészeket: Görkútja, Hegyecske, Zerese, Bonyhafoka, Ţigănie, Korhán, Katon és Disznóhegy, ahol az 1947-ben épített kalagori nagytemplom áll, és mely dombocska onnan kapta a nevét, hogy száz évvel ezelőtt ott még vaddisznók fürödöztek. Ma már az ötezernégyszáz lakosú Lujzikalagor nagytemplomának harangja messzire elhallszik, és felirata is hirdeti: „Az élőket hívogatom, a halottakat sirogatom.” Száznyolcvan fokot fordulva a lujzikalagori látványtól, a Szeret menti csángó falvak terülnek elénk a magaslatról, még ködös időben is jól látni a bákói, trunki és klézsei duzzasztógátat. Szombat lévén igencsak furcsának tűnt, hogy osztják a búzát, de az emberek ezt nem bánták, azt ellenben igen, hogy idén a tavalyinál százötven kilóval kevesebbet kaptak, minden hektár után hatszáz kilót, ami még így is kétszer annyi, mint amit mifelénk adnak. Földjeik messze vannak a falutól Sóspatak környékén, s mert a fiatalok többnyire külföldön dolgoznak, nincs, aki megművelje a termőföldet, ezért az öregek rábízzák arra a gazdára, aki felvállalja.
Szállásadóm inkább a krumplit siratta, az bizony igen drága, egy lejért nemigen kap, de másfelet sem adott a torjai árusnak, aki egy fehér furgonnal megállt a házuk előtt. A szomszédban sem igen vettek, de a torjai ember azt mondta, olyan még nem volt, hogy pityókával tért volna haza.
Mámámék nem tudtak oláhul
Ferenţ Cristina és Valentin házában két napot töltöttem, otthon lévő három gyermekük közül egyiktől sem hallottam magyar szót, a negyedik nemrég ment el otthonról, otthagyva iskolát, szülőt, testvéreket. A legkisebb, Ciprian jár a délutáni magyarórákra, nekünk nem mutatta be nyelvi tudományát, de románul azt mondta, szereti a tanítónál. Cristina azt mondja, ha az iskolában oláhul tanulnak, akkor azt kell ismerniük, de értenek magyarul. „Mű, mikor otthon voltunk mámámnál, mikor kicsikék voltunk, magyarul beszéltünk. Mámámék nem tudtak oláhul, ez a tineret most nem beszél magyarul, de az öregecskék vannak, melyikek tartják a nyelvet eröst. Én nem tanultam éneket, se imát, én oláhul imádkozom, de vajon egy öregasszony, melyik chiar jól énekel magyarul. Idele, amikor kiérünk az ulica végibe, exact az a ház. Néni Maric, azt mondják neki, Cernic Maric, de most tán beteg.”
A nyelvi értekezésről Cristina gyorsan áttér egy másik témára, úgy tűnik, jobban foglalkoztatja annak a harminckilenc éves asszonynak a története, akit „megtalált a halál” és éppen aznap temették, amikor ott voltunk. Mellrákban hunyt el, öt gyermeket hagyott maga után. Isten nyugtassa.
Az is jó, ha kétnyelvűek
Este a délutáni magyaroktatás helyszínén gyülekezünk. Ezért a házért bért fizet az MCSMSZ, illetve amióta átvette, néhány hónapja, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Takaros kis ház, a tanterem szépen berendezve, a nagytusnádi Petres László tanítóskodik itt, minden bizonnyal jól végzi a dolgát, a gyermekek szeretik és szépen énekelnek magyarul. Hatvanan járnak a délutáni magyarórákra, még ötvenen pedig a falu másik felében a sepsiszentgyörgyi Szász Csillához, azt a házat az MCSMSZ megvásárolta. Lujzikalagorban egyelőre nincsenek magyarórák az iskolában, igen sok az ellenállás az igazgató részéről, s bár a tanítók kétszer próbálkoztak, nem tudták beindítani az iskolai oktatást. Moldvában az elmúlt tanévben huszonhárom faluban közel kilencszázan jártak az iskolai magyarórákra, és még hétszázan a délutániakra, de lenne még legalább ugyanennyi település, ahol el lehetne indítani a magyaroktatási programot. A kalagori öregek elmesélik, néhány évvel ezelőtt még azt gondolták, ennek a nyelvnek vége, s lám, most az unokáik már írni is tanulnak magyarul. Illúzióink ne legyenek, de ha ezek a gyermekek kétnyelvűek lesznek, és átadják, amit az öregektől tanulnak, akkor van értelme ennek a munkának – mondja Petres László tanító.
Meddig lesz az Istentől
A Gábor, Cociangă, Varga, Ádám, Ciampu, Ferenţ, Biró nevezetűek falujában, Lujzikalagorban augusztusban nagy a jövés-menés, ebben a hónapban jönnek haza a külföldön dolgozó fiatalok, őket a hazahozott eurók jobban érdeklik, mint az, hogy gyermekeik milyen nyelven tanulnak. Olaszországban a legkisebbek is hamar beilleszkednek az iskolába, a szülők még csak alig mondogatnak néhány hétköznapi, hasznos kifejezést, ők már otthonosan csevegnek olasz barátaikkal. Az utcán nehéz megszólítani a húsz-harmincasokat, a negyvenesek is találnak maguknak sürgős tennivalót, vagy egyszerűen azt válaszolják, ők nem tudnak madzsarul, és sietősen továbbmennek. Gábor Anna néni ellenben látszólag elfáradt, tán nem csak dombos-völgyes lujzikalagori utcákon hazafelé menet, hanem az elmúlt hét évtized alatt is, s azt mondja, élete „még jól, még rosszul es, menen elé”. Nincsenek gyermekei, nem adott az Isten, így „kínlódunk ketten az embervel és az Istennel vagyunk hárman”. Biró Anna is megáll, amikor Adjon a Mária! Köszöntéssel szólítom. Négy gyermeke van, mind elmentek külföldre dolgozni, s még az unokáját sem látta, tán egy esztendeje nem volt itthon a Magyarországon élő fia, akinek ottani feleségével nem értik egymást telefonon, mert a menye azt mondja, ő „nem értődi ezt a csángós nyelvet”. A másik menye hazajött Olaszországból, és azt mondta, amikor visszamegy, tán nem is jön többet haza. Anna néni erre azt felelte: „Na, akkor bábuljon magára, mert én magamra es meghalok.” Lujzikalagori házigazdáimtól búcsúzóban, az utolsó percben kerül szóba, hogy a Galac megyei Folteşti után a Konstanca megyei Ojtozba (Ojtuz) megyünk, ahol Kalagorból elszármazottak alpítottak falut 1923-ban, és akiknek lujzikalagori rokonaikkal már találkoztunk a faluban. Cristina összecsapja a kezét: „Drága jó Istenem, az én emberemnek a fratyeja, Ion is ott ül, menjen, s lássa meg, biztosan jól fogják primilni (fogadni – szerk. megj.).”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. szeptember 3.

A vizsgázók négyötöde megbukott a pótérettségin
A megóvott dolgozatok újrajavítása előtti megyei összesítés szerint a háromszéki vizsgázók alig 16,91 százalékának sikerült a pótérettségije, az 1043 beiratkozottból 215-en hiányoztak, 687-en megbuktak, egy diákot puskázás miatt kizártak.
A legjobb eredményt a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumban jegyezték, ahol a huszonnégy pótérettségizőből tizenöten (62,50 százalék) vizsgáztak sikeresen, leggyengébben a kézdivásárhelyi Apor Péter Mezőgazdasági Szakközépiskola diákjai szerepeltek, itt kilencvenkilencből csupán ketten (2,02 százalék) kaphatnak érettségi oklevelet. A középmezőnybe tartozik a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum (47,22), a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium (40 százalékos átjutási aránnyal), a Plugor Sándor Művészeti Líceum (38,7), a kézdivásárhelyi Református Kollégium (32,435), a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont (30,23), a baróti Baróti Szabó Dávid Líceum (20,5 százalék). Az elméleti középiskolák közül a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium (16,33 százalék) és a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző (16,13) diákjai teljesítettek a leggyengébben. A Nicolae Bălcescu, a Berde Áron, a Puskás Tivadar és Constantin Brâncuşi Szakközépiskolában 6–8,70 százalék között volt az átjutás, a Kós Károly-, Gábor Áron- és Apor Péter-iskolában 2,02–4,35 százalék közötti eredményt jegyeztek. A végleges eredményeket szerdán hirdetik ki.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. szeptember 8.

Csángó falu Dobrudzsában (Regáti magyarok között, 2.)
A folteşti-i csoda után – mert mi másnak lehet nevezni hetven katolikus megmaradását színtiszta ortodox környezetben, valamint azt, hogy egy elszánt csángó asszony erős hite elég ahhoz, hogy ez a kis közösség templomot építsen? –, a Prut vonalát követve értük el a dunai kompot. A Bákó megyei Esztufujból a Galac megyei Folteşti-re telepedett csángók történetéből fel sem ocsúdtunk, mire a Duna túlsó oldalán folytatva utunkat a Konstanca megyei Ojtozba (Oituz) értünk, ahol hatszáznál több lelket számláló, Lujzikalagorból származó csángó közösség készült a harmadnapi Nagyboldogasszony búcsúra.
Dobrudzsában, ahol tizenöt plébános gondozza a közel hétezer katolikus lelket, a konstancai katolikusok élnek legtöbben egy tömbben, két templomhoz háromezer hívő tartozik. A legnagyobb Fekete-tengeri kikötő óvárosában, ahol a több száz éves gyönyörű épületek jelenleg omladoznak, a Konstancát szimbolizáló, a XX. század első évtizedében épített tiszti kaszinó romokban áll, egykor gyönyörű termei a hőségben még inkább bűzlő galambürülékkel vannak tele. „A városvezetés inkább költ a fesztiválokra, mint az egykori Konstanca megmentésére” – jegyzi meg Ieronem Iacob páter, a Szent Antal római katolikus templom plébánosa, dobrudzsai püspöki helynök. A legismertebb északi csángó falu, Szabófalva szomszédságából, Dumafalváról származó páter, amikor megtudta, hogy utunk célja az ojtozi csángókkal együtt részt venni a Nagyboldogasszony-napi búcsúban, szívesen említette meg: bár az ő szülőfalujában nem beszéltek magyarul, jól ismeri a csángókat és a moldvai katolikusokat, „akiknek elődei Szabófalva környékén már az 1400-as esztendőkben építettek kőtemplomot, később, az erdélyi telepesek misszionáriusokkal, ferences szerzetesekkel érkeztek, akik beszéltek magyarul, ismerték a tanokat, és nekik is köszönhető, hogy fennmaradt a magyar nyelv Moldvában”. Ieronem Iacob kétezer lelkes katolikus közössége főként Erdélyből származik, „dolgozni érkeztek erre a vidékre az 1950–60-as években, Moldvából kevesebben jöttek városi szolgálatra, de a két világháború között sok olasz és német katolikus élt Konstancán. Az idetelepedett magyarok ma már románul beszélnek, amikor jönnek az irodába, a nevükről tudom, hogy ki milyen származású, vagy amikor megyünk házat szentelni januárban, akkor találkozom ezekkel a családokkal közelebbről.”
Magyar katolikusok Ojtozban
Ojtoz tizenkét km-re fekszik Konstancától Năvodari irányában, ezen a vidéken kilencven évvel ezelőtt olyan pusztaság volt, „mintha mindig es az akart vóna maradni”. Vasárnap későn este érkeztünk. Azt hittük, minket várnak a kocsmánál összegyűlt emberek, de kiderült, augusztusban megtelik a falu, ilyenkor jönnek haza a külföldön dolgozók, a búcsú miatt az is szabadságot vesz ki, akinek akadna még nyári munka Olaszországban, Spanyolországban, Magyarországon, de hét végén már a lujzikalagori rokonság is útnak indult, hogy a szerdai Nagyboldogasszonykor együtt imádkozzanak elszármazott szeretteikkel. Míg Sascu Iosifra (Szászkó János) várakozunk – aki az említett okokból ez idő alatt telt családi házak ellenére mégis megszervezte, hogy mindenkinek legyen szállása –, Consferenţ Tereza (a helybélieknek néni Teri) kérdésemre elmondott egyet s mást az életükről.
„1970-ben eljöttem dologra, s akkor férjhez is mentem. Az ember akkor jött Frumószából, mikor kicsike volt, aztán itt más faluban ültek, Bălcescuban, ott is vannak magyarok, onnét idemutálódtak. Nekem voltak itt nyámjaim, matusáim, s lejöttem dologra, s itt is maradtam. Az emberrel megtalálkoztunk, s esszeházasodtunk. Itt vannak oláhok is, kicsidén voltak, most megszaporodtak.” Teri néninek hat gyermeke van, hárman itthon laknak, három Olaszországban dolgozik, unokái ott tanulnak olasz iskolában. Rövid idő alatt kiderül, ez a csángó asszony három nyelvet tud: az öregasszonyokkal magyarul beszél, a középkorúakkal keveréknyelven, a fiatalokkal oláhul.
Tátámék csánták a falut
A Ferenţ Ion (Ferencz János) házába idegenként is ismerősként kopogtam be: a családfő testvére annak a Ferenţ Valentinnak, aki családjával együtt két napig volt szállásadóm Lujzikalagorban, felesége, Mária pedig a falut alapítók egyikének, Palcău Iosifnak (Palkó József) a leánya. Mária asszony a Rózsa névre is hallgat, de „Szűz Mária olyan közel van”, inkább szereti, ha így szólítják. A kalagori Palkó József kétszáz falusfelével együtt vett részt az első világháborúban, közel százan közülük oda is vesztek, és „amikor visszajöttek a verekedésből Lujzikalugarába, nem volt semmi, csak a szegénység. S akkor összegyűltek vaj negyven familie, mondták nekik, itt adnak földet, jöjjenek ide. Itt olyan pusztaság volt, nem volt semmi, templom es nem volt, csak Kogalniceanban, mi mondjuk neki Murat, Caramurat.”
Mária asszony hosszan meséli a falualapítás 1923-as történetét. Első esztendőben szárazság volt, nem termett jól a búza, és a lujzikalagoriak, kivéve Palkó Józsefet, Cociangă Mihályt és Pál Antalt visszamentek a falujukba. „Ez volt huszonkettőben, s adott az Isten nagy esőköt, s csánódott nagy gabona, s akkor tátám írt vissza ezeknek, hájtok vissza, olyan szép gabona csánódott ide, s jertek vissza, s csánjunk falut. Jöttek a karucákkal, ökrökkel, jöttek vaj két hétig. Tátám elment a prefekthez, s mondotta, kell jöjjön még tíz familie, s akkor csánjuk a falut. Szent Györgybe kellett érkezzenek, de nem értek ide az emberek, s meg kellett vóna mutitni őket a prefektnek.” Palkó József nem riadt vissza, elment a vásárba, és népviseletbe öltözött árusokat győzött meg arról, vegyenek részt a névsorolvasáson, hadd higgye a prefektus, hogy megérkeztek a kalagoriak. Később valóban megjöttek a falusfelei, „s még vaj három familie ortodox, s megcsánták a falut.” Arra nem derült fény, hogy kik voltak azok a népviseletbe öltözött magyarok, akik lujzikalagoriaknak álcázva magukat részt vettek a névsormustrán, csak találgatni lehet, hogy erdélyi vásárosokat győzött meg a falualapító. Azt ellenben Ferencz Mária biztosra állítja, 1950-ben, amikor ő megszületett, Ojtozban „vaj ötven család ült.”
A születéstől a templomépítésig
Palkó József nem érte meg az 1989-es fordulatot, kilenc hónappal korábban, márciusban elhunyt, s bár naplót vezetett a falualapítás történetéről, az utókor ezt már nem olvashatja. Saját elmondása szerint leánya tépte szét egy alkalommal, amikor megunta, hogy az iskolaigazgató folyton hozzájuk jár és faggatózik, ezért attól való félelmében semmisítette meg édesapja füzetét, hogy abból bajuk eshet. Mária béranyától született, mivel édesapja felesége, akit Palkó József hadiözvegyként vett magához két gyermekkel, többé már nem szülhetett. A szintén lujzikalagori, tizennyolc éves Ghenţea Caterina annak fejében vállalta, hogy gyermeket szül az ötvenöt éves falualapítónak, hogy házat épít neki, ami meg is történt, majd amikor férjhez ment egy vele egyidős emberhez, és három gyermeke született attól, leánya, az időközben felcseperedett Mária, aki édesapjánál és nevelőanyjánál maradt, segített neki a gyermeknevelésben. A történet önmagában is rendkívüli, az pedig még inkább, ahogy főszereplője elmesélte; ellenben visszatérve az ojtozi csángó közösség életéhez, érdemes elidőzni a templomépítésnél.
„1957-ben csánták a régi templomot. Sokan lejöttek Kalugarból, s innen is sokan odaálltak. Éjjel csánták a templomot, hogy ne lássák a kommunisztok. Aztán mégsem bántották őket, béhunyták a szemüket, mit volt mit csánjanak.” A kicsi Szűz Mária-templomot az ojtozi katolikusság kinőtte, 2003-ban megkezdték az új, sokkal nagyobb templom építését, amelynek munkálatai jelenleg is folynak. Amint azt felszentelik, a régi templomot lebontják, plébániát építenek helyette. És miközben a katolikus templom befejezése lassan halad, tavaly Ojtoz csupán száz ortodox hívője számára templomot szenteltek.
Azok magyarok, mi csángók vagyunk
Mária asszonynak két fia van, egyikük sem tud magyarul, mindkettő ortodox román asszonyt vett feleségül. „Mi az emberemmel mind csak románul beszélünk, amikor szidom, még mondom így es.” Második napja kérdezgettem Ferencz Máriát a falu, a közösség és természetesen családja történetéről, úgy gondoltam, eléggé bemelegedtünk a beszélgetésbe ahhoz, hogy megtudjam, fontos-e számára, hogy a csángó ember, így ő is, éppen olyan magyar, mint mi, székelyek, erdélyiek, magyarországiak, a világon bárhol élő, magyar anyanyelvűek, csakhogy hozzájuk a sors mostoha volt, és kihagyta őket a nemzetté válás folyamatából. „Az öregek mondták, Ştefan cel Marétól vagyunk, s citiltam egy cartet, Dumitru Mărtinaşt, abban nem írtak arról, hogy apáink a magyaroktól származtak.” Ha először hallottam volna, biztosan lefordulok a székről, de számomra nem volt ismeretlen eme gondolatmenet, a moldvai csángók közül sokan ezt válaszolnák. Tudni kell, hogy Ştefan cel Mare és I. István, az „ungurok királya” sokuk számára egy és ugyanaz, Ardeal pedig szerintük Romániában van, Transilvania Magyarországon. Dumitru Mărtinaşnak a csángók eredetéről szóló könyvét (Originea ceangăilor din Moldova), amely szerint a csángók elmagyarosított románok, a papok előszeretettel terjesztik körükben, s mert magyarul nem tudnak olvasni (honnan is tudnának, hisz román iskolába jártak, járnak), „ha azt citiltuk, akkor úgy van.” És még akkor sem vesz fordulatot beszélgetésünk, amikor azt kérdem, nem gondolkodtatja el az a tény, hogy ugyanazon a nyelven beszélünk, mint ők, megértjük egymást, és a magyarországiakkal is lám, milyen jól beszélgetnek. Ugyan elismeri, hogy „egy kicsit megértjük vala egymást, de azok magyarok és mi csángók vagyunk”.
A hitnek erejével
A sors úgy hozta, a magyarul egy szót sem tudó Celina és Dan Stefanov volt három napig Ojtozban a szállásadóm, akiknek nemcsak a családias fogadtatást köszönhetem, hanem azt is: leginkább az ő életük által értettem meg, az 1923-as falualapítástól mostanig milyen átalakuláson ment át a Lujzikalagorból a Fekete-tenger partjára telepedett csángó közösség.
Mindkettőjüket ortodox román asszony szülte, a családfő édesapja orosz, felesége, két gyönyörű nagy lányuk édesanyja kalagori csángó apától származik. A szülői házban egyikük sem hallotta az apák nyelvét, mindkét vegyes házasságban románul nevelték a gyermekeket, természetes, hogy Celina és Dan is ezt a példát követi. Katolikus szertartás szerint házasodtak, ez Celinának nagyon fontos volt, lányaival együtt ma is aktívan kiveszi részét a templom körüli közösségi teendőkben. Ennek tanúja is voltam, asszonytestvéreivel több mint ezerötszáz galuskát (szőlőlevélbe csavart töltike) készítettek a búcsús vendégeknek.
Az épülő templom alagsorában tartott búcsús szentmise után újabb találkozás hozott számomra végső magyarázatot mindarra, amit Ojtozban láttam és halottam. Cojocaru Cristina félárva unokájához jött Lujzikalagorból, hogy vele együtt vegyen részt a búcsúban, és amikor egy helybéli férfi odajött hozzám, hogy megkérdezze, értjük-e egymást magyarok és csángók, az idős kalagori asszony csak annyit mondott: „Aki keveset tud, Isten előtt az is érdemesül.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. szeptember 9.

Katolikus sziget ortodox vidéken – Regáti magyarok között 3.
A brăilai, galaci, konstancai katolikusok magyar eredetét majd minden csángókutató megemlíti, így nem csoda, hogy a Moldvát járók közül sokan felkeresik ezeket a közösségeket, személyesen győződve meg arról, a tömbrománságban is miként őrzik meg szokásaikat, csángó hagyományaikat, miközben szinte teljesen elveszítik apáik, anyáik nyelvét.
A Brăilán szolgáló Budó Kázmér atya magyarul jól tudó, csángó származású plébános, Galacon szintén csángó pap misézik, a konstancai Ieronem Iacob a Szabófalva melletti Dumafalváról származik. Minket mégsem ez a három, tömbben élő katolikus közösség foglalkoztatott, utunk célja találkozni a folteşti-i templomépítő csángó asszonnyal, és részt venni a dobrudzsai Ojtoz csángó lakosságával együtt az augusztus 15-i Nagyboldogasszony-búcsúban. Esztufuj és Lujzikalagor után a Szeret mentén folytattuk utunkat a regáti magyarok felé.
A csángók által legsűrűbben lakott Szeret mentén több mint húsz faluban élnek magyarul jelenleg is beszélő csángók, köztük Lészpeden, Lujzikalagorban, Rácsilában, Somoskán, Klézsén, Külsőrekecsinben, Lábnikban, Magyarfaluban 90 százalék fölötti a magyarnyelv-ismeret. Forrófalván, ahol a katolikus temetőben még mindig áll a XV. században épített, magyar feliratú fatemplom, ma már csak a helyiek alig háromnegyede tud vagy beszél magyarul. Bulai András, a templom jelenlegi egyetlen gondozója elmondása szerint „1435-ben volt állítva, úgy tudjuk, hogy a Vajda István idejében, így hallottuk az öregektől. A Vajda sokat harcolt a törökökkel, és úgy mondják, minden harc után, amit megnyert a törökökvel, csinált egy templomot. Onnan a dombról elhúzta a nyilat, és azt mondta, ahova a nyíl ér, ott csináljanak templomot. Volt egy nagy csereerdő, innen vágták a fát az építéshez. A templomot 1848-ban javították, meg van változtatva a deszkapadló és a fedél, és akkor elváltoztatták Szent Márton püspök nevére, addig volt Szűz Mária nevére szentelve. Mondanak misét Szent Mártonban november 11-én, akkor összegyűl a népség, mise után szolgálnak a síroknál és imádkoznak. Még mondanak misét november kettedikén, halottak napján, pünkösdkor itt kint, az udvaron, és még mikor meg talál halni egy ember, azt behozzák ide, mondanak misét és eltemetik.” Ebben a templomban volt kántor Petrás Ferenc, a kommunizmus idején Klézsén szolgált és a rendszer áldozatává vált Petrás Incze János édesapja. Emlékét egy fakereszt őrzi a templomban, melynek felirata szerint: „Petrás Ferenc megpihen, míg trombita szavára a nagy napon felserken. Elhunyt életének 68-dik esztendejében Forrófalván, kántorságának 50-dik esztendejében 1843-ban.”
A Szerettől a Prutig
Enyedfalvától Galacig csapós esőben tettük meg az utat, az égi áldás – az idei szárazságot tekintve az elnevezés ugyanvalóst igaz – elkísért egészen Folteşti-ig. Az utazás két szervezője, a székesfehérvári Posch Dániel, akivel korábban Moldva-járásaim során ismerkedtem meg, és barátja, a szintén székesfehérvári Hanyi Zsolt májusban már bejárta ezt az utat. Lelkesen magyarázzák, mi vonzotta őket erre a vidékre. Olvasmányaikból tudták, hogy a fekete-tengeri kijárat, a Duna-delta és a jó minőségű termőföld sok székely és erdélyi magyar kereskedőt vonzott az idők során a környékre, látni akarták ennek jelenlegi nyomait. A Galaccal mára egybenőtt Magyarréven ugyan nem élnek már magyarul beszélő emberek, de a városban mindenki tudja, hogy az a rész a Vadu Ungur, Magyarrév falu volt egykor. A galaci katolikus plébános mondta a májusi búcsúzáskor a Szent István városából érkező két fiatalembernek, hogy Folteşti-re kijár misézni, így kerültek ennek az ortodox nagy falunak katolikus szigetére, mi pedig ugyanezt az utat bejárva ismerkedtünk meg a hetvenhat éves, templomépítő Fergyes Borbálával.
A folteşti-i szent asszony
Utazás előtt néhány román nyelvű leírást olvastam erről a közel háromezer lakosú nagyközségről, amely Tîrgu Bujortól 12 km-re, Galactól 31 km-re fekszik, keleten a Moldovai Köztársasággal határos. Az első írásos feljegyzés 1448-ból származik, amikor Petru vajda földet adott a parasztoknak, hogy itt építsenek házakat. A Prut menti nagyközséghez, Folteşti-hez tartozik Stoicani falu is. A 2011-es népszámlálás szerint Folteşti községnek 2976 lakosa van, a helyi ortodox közösség több mint hatszázötven családból áll, a katolikusoké huszonhétből. A folteşti-i Szent Kereszt római katolikus templom építését 1993-ban kezdték meg és 1998-ban fejezték be, a templom búcsúját szeptember 14-én, Szent Kereszt Felemelkedésekor tartják. Ezekből a román nyelvű leírásokból ellenben nem derül ki, hogy a folteşti-i katolikusok honnan származnak és milyen nyelvet beszélnek.
Az ország keleti részén, a Szeret és a Prut alsó folyása, valamint a Duna között elterülő Galac megyében a tavalyi népszámláláskor 252-en vallották magukat magyarnak, ebből 225-en a megyeközpontban (ahol közel ezerötszáz katolikus él), tizenegyen Tecuci-on és tizenhatan a falvakban. A számok mögötti valóság ellenben az: aki ezen a vidéken katolikus, az mind Erdélyből, illetve Moldvából származó magyar ember.
„Amikor ide jöttünk, szektánkoknak tartottak, nem tudták, hogy miféle hitet tartunk. Úgy kínlódtunk húsz esztendeig. S mikor eljött a revolúció, s megmutitották Krisztust pe ecran, akkor kinyitotta az Isten az utat. S adott egy jelt, hogy csánjunk egy kicsike templomot. S aztán megmariltuk (megnöveltük – szerk. megj.), még tojébb, s még tojébb, meddig kijött nagyocskának” – vág bele találkozásunk első öt perce után Fergyes Borbála a templomépítés történetébe. Kértem, előbb kanyarodjunk vissza a kezdetekhez, az 1971-es esztufuji árvízhez, amikor hetven család indult útnak a Bákó megyei faluból, mert negyvennapi esőzés után sokuknak a víz elvitte a házát, mások a földcsuszamlás elől menekültek.
Nem hagyták el a hitüket
Bori néni a Livezi községi Rossz patakról származik, Esztufujba ment férjhez, amikor Folteşti-re telepedtek, már megvolt mind a négy gyermeke: Mária, Virginia, István és András. Úgy emlékszik erre az időre, hogy mindenük megvolt, csak éppen az nem, ahol imádkozzanak. Mentek az ortodox templomba, ahol „mondta a páter, csánjatok keresztet, mint münk, de nem szerettük, kergettek ki a templomból, de akkor sem hagytuk el a hitünket”. A testvére ministráns volt gyermekkorában, majd Folteşti-en ő vállalta fel, hogy nála tartsák a miséket. „Volt nekem egy testvérem, az mind csak úgy szerette a jó Istent, s húsz esztendeig mentünk hezza a házba. Kikerítettek onnét is a kommunisztok. Jött a páter Galacról egyszer egy hónapban. Münk mulţumitok voltunk. Onnét is el akartak keríteni, s írt a testvérem Bukurestbe la ministrul cultelor, s akkor onnét jött két-három masina a primariához. Kérdik, itt vannak magyar katolikok? S mondja a primar, vagyon. S akkor kérdik, miért kergetitek el? Lássuk csak, hol imádkoznak. S akkor elmentek oda, s azt mondták, mától nem még mondtok nekik semmit. Ezek krestinok. Aztán így volt pînă la revoluţie. A verekedés után elmentem az én falumba, és meggyóntam, azt mondtam, én itt lettem, itt vagyok megkeresztelve, s innét adjatok nekem nagy imádságot, hogy bírjunk progreszálni. Ott még van egy kicsi templom, ez a templom azután van csánva. Én észbe tartottam, hogy csánják, s akkor én kikonturáltam a templomot és az emberem csánta utánam. S kijött exact, ahogy az én falumban van.”
Adtunk, ami volt
Nem hiszek a fülemnek, Bori néni azt mondja, tudott szabni, varrni, a gyermekeinek, másik négy nevelt gyermekének, tizenhét keresztgyermekének is ő varrt, miért ne rajzolhatna templomot.
„Mi akartunk csánni házat, de az Isten adott más gondot. S akkor azt mondtam, adjuk oda ezt a házat, odaadtuk a téglát, cementet, addig fel a tető alá mi csántuk az emberemmel, s onnantól nem bírtuk, mert nem volt fánk. Elmentem, keressek, s nem adtak, azt mondták, én csánok afacereát, s akkor elmentem a páterhez, ő azt mondta, ne búsulj, hozok én szponzort. Elhozta Galacról a két inginert, s azok mérték meg, mi kell a tetőnek. Azelőtt nem akartak adni helyet. Kaptam egy öreg oláhot, immár már kész volt, hogy haljon meg, s elmentem hezza, s mondtam, gyere ki, kérjelek meg valamire. Kijött, s kérdezte, mi kell neked. Mondom, kié az a hely, itt üres volt. Azt mondta, mikor azok az öregek onnan meghaltak, eltemette a primaria, s most azé. S úgy volt. Eljött a primar, s kimérte, s még egy darabocskát nyújtottuk a helyet.”
Ki segített, honnan van a harang, hogy tartják fenn a templomot? – felsorolni is képtelenség, mennyi kérdés merül fel egy ilyen történet hallatán. Azt kis kerülővel tudom meg, hogy a galaci katolikus egyházközség filiájává vált, rendezték a telekkönyvet, és Bori néni már azt is eldöntötte, haláluk után jelenlegi házukat is az egyházra hagyják, hogy használják közösségi házként búcsúkor, vagy mindig, amikor szükség van. Házuk jelenleg is így fungál, az egyházi ünnepek alkalmával itt gyűl össze a hetvenfőnyi katolikusság. Ahogy mondják, „lehet, legyünk többen, de lányainkat elvitték az oláhok”, év közben csak negyvenen vannak, a fiatalok külföldön dolgoznak, de Szent Keresztkor és a többi nagy ünnepen megtelik a templom. Kedvünkért Bori néni meghúzza a harangot, majd elmeséli a harang történetét is.
„A harangot vettük, siratkoztam, meddig hoztak. Az emberem csánt régebb egy ezerkilós kádat, adtuk a kádat, s egy putinát, melyikbe teszik a bort, s abból csánták, s még mit adott a világ. A galaci kombinátban lett meg, levélben írták, huszonkétmillió para (pénz – szerk. megj.) a harang. A pap mondta, nem bírjuk. Mondtam, lehet bírunk, lesz, s ne, itt van. Hazajöttem, s az egész, melyik bírt, kontribuilt, s mi adtunk, ami volt. Még leengedtek az árából. Eröst akartam, halljam a harangszót.” Keresztelnek és temetnek
Bori néni négy gyermeke is beszél magyarul, de mint minden családban, náluk is a vegyes házasságban született gyermekek már nem tudják nagyanyáik nyelvét. Ha a fiatalok katolikus templomban házasodnak, a gyermekeket is katolikusoknak keresztelik, ez ellenben nem jár együtt az etnikai identitás felvállalásával – illetve csak annyiban, amennyiben az a katolikus identitást jelenti –, és nem jelenti a nyelv megtartását.
A folteşti-i katolikus templomhoz vasárnap érkeztünk, néhány órával a délelőtti mise után, amikor a padok tele voltak Esztufujból származó csángókkal. A közösség délutánra már szétszéledt, de Fergyes Borbála, Bori néni népes családja addig nem engedte Ojtoz felé tartó útjára csoportunkat, amíg a házi készítésű meggypálinkát, a házi szőlőbort meg nem kóstoltuk, a savanyú levesből, a saramurából (hagyományos helyi halétel), csirkesültből jól be nem lakmároztunk. Adjon a jó Mária! – búcsúztunk, és Bori nénit még egyszer „lepózáltam” (lefényképeztem) a templom előtt azzal a két cinkával, akiket sokadiknak vett óvó szárnyai alá, és neveli őket. Legyen áldott az élete – mondtam utoljára, amire ő azt válaszolta, úgy legyen.
Fekete Réka
3szek.ro
Erdély.ma

2012. szeptember 11.

Iskolák engedély nélkül (Gond az ivóvíz hiánya)
Nem zárnak be egyetlen óvodát, illetve iskolát sem amiatt, mert nem biztosított az ivóvízellátás, ellenben a megyei tanfelügyelőség javasolja, ahol erre lehetőség van, a helyi önkormányzat szereltessen víztisztító berendezést az iskolai vezetékre.
A nyolcvannégy pénzügyi központhoz tartozó 327 háromszéki tanintézmény közül tizenhét alegységnek nincs meg az egészségügyi engedélye, az ugyanabban az épületben működő óvodák és iskolák külön-külön kerülnek a vonatkozó nyilvántartásba. Zabolán jövő héten adják át a több mint egy éve tatarozás alatt álló iskolát, Gelencén és Martonfalván, ahol befejezték a tanoda teljes felújítását, szintén átadás után lehet elindítani az engedély megszerzését. Miklósváron egyházi ingatlanban működik az óvoda és az iskola, ebbe az állam nem fektet be, Szacsván a gyermekek továbbra is a kultúrházban tanulnak, a Szentkatolnához tartozó egységekben a minőségi vízellátást kell megoldani.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. szeptember 14.

A Szövétnek 89. száma
Amikor leteszem a Szövétnek legfrissebb, idei augusztusi számát (XVI. évfolyam, 4., illetve 189. szám), azon gondolkodom: valamibe már bele kellene kötni, különben még azt hiszik: lefizettek, hogy csupa jót írjak róla.
De melyik írásba köthetnék bele?
Talán az Ujj János vezércikkébe, amelyben azt írta: Helsinkiben 16-szor csendült fel nemzeti imánk, most a harmadával is elégedett lenne? Olimpia előtti „kishitűségére” szerencsére rácáfoltak a magyar sportolók. Vagy Réhon József mélymagyarról, hígmagyarról szóló írásába? Magam is néhány, számomra új dolgot tudtam meg belőle. Vagy ugyanezen szerző Borzasztó élmények Aradon c. írásáról, amellyel szinte mindenben egyetértek? Blazovich Lászlónak a 19. századi aradi magyar telepítésekről szóló tanulmánya, mint elvetélt történészt is, különösen érdekel ugyanúgy, mint Berecz Gábor és néhai Sztoi Demeter cikke Csanád vármegye címeréről, vagy a Piroska Istváné az egykori aradi választásokról. Fekete Réka az Aradi Kamaraszínház sikeres elmúlt évadáról készít beszámolót, Ujj János (hadd leplezzem le a -j -s-sel szignózott szerzőt) a Kisiratoson megtartott, Simonyi Imréről írt Sarusi-könyv bemutatójáról, amelyen ő tartotta az ismertetőt. Egy másik könyvismertető Böszörményi Zoltán: Füst c. legújabb, a szerzőt a távoli Brazilia egzotikus tájaira vezető novelláskötetéről szól. Móré-Sághy Annamária Kiss Törek Ildikó és Varga Vilmos színművészek aradi fellépése kapcsán ír „az egyszerű szeretet céltalanságáról” hangulatos cikket. Nagyon kellemes meglepetés Juhász Béla hét „félpercese” – a negyven évvel ezelőtti jó tollú diákriporter ígéretes indulásának folytatását látom benne. Két vers (Grosz László, Dr. Sasi Nagy Béla), két útleírás (Milka Péter és Sz. Benedek István), egy egykori Csikys diákról, a vegyészdoktor Munteán Norbertet faggató interjú (Nagy István), az egykori „Csykis dinasztiákról” szóló Réhon írás, egy rendhagyó násznagyi köszöntő (Csanádi János), Jankó András mediációról szóló írásának valószínűleg első része. Érdeklődve olvastam Oroszlány László visszaemlékezéseinek ugyancsak első részét, Piroska István kiegészítéseit az alig megjelent Humorból elégtelen c. kötethez, a visszaemlékezést (Hálik Edvárd) Bokor Ellára (valamikor hosszasan beszélgettem vele készülő krimijéről) és persze Matekovits Mihály írását az Aradon és környékén hosszasan szolgált Bíró Antal atyáról.
Kimaradt még valami a felsorolásból a Szövetnék nagyon jó, olvasmányos augusztusi számából?
Igen a keresztrejtvény, Lészay Béla ódája a sporthoz. Azt még nem volt időm megfejteni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2012. szeptember 17.

A lejtő alján
Becsengetnek. Ma az ország óvodáiba, iskoláiba több mint kétmillió diák és közel félmillió pedagógus tér vissza, és szembesül eddig soha nem látott bizonytalansággal, teljes káosszal, és csak áll, mint Alice Csodaországban: kémleli, süllyedhet-e még mélyebbre a hazai oktatás? A válasz: igen.
A tapasztalat azt mutatja, a jelenleginél is nagyobb huzatra számíthatunk az agyakban, ami kiseper minden maradék józan elgondolást, és olyan mértékű tudathasadást idéz elő a döntéshozatal háza táján, amely kihat az egész társadalomra, és ennek helyrehozatalához legalább tízszer annyi idő kell, mint a rendszer tönkretételéhez. Az elmúlt huszonkét esztendőben mintha versenyt futottak volna az oktatási miniszterek – volt belőlük bőven, egyenesen tizenhét –, hogyan lehet egy bejáratott módszert lerombolni csak azért, mert azt az előző tárcavezető találta ki. Szakiskolák hol voltak, hol nem; a bölcsődeépítési láz időnként felbukkant, majd eltűnt, mint szamár a ködben; a nyolcadikosok záróvizsgáját annyiszor módosították, hogy a kilencedikes felvételin az előző évek végzősei között alig akad diák, akitől nyolcadik végén ugyanazt és ugyanúgy kérték volna számon, mint az utánuk következőktől; az érettségivel is annyit kísérleteztek, mintha egy vegyi laboratóriumban próbálgatnák, lám, mi lesz belőle; az iskolák önállóságát pedig addig szajkózták, hogy mire megvalósult volna, már megcsömöröltek tőle az érintettek – lásd a pedagógusi versenyvizsga mézesmadzagját, melyet utóbb vitriollal mérgeztek, és döntéshozatal helyett csak a munka maradt az iskoláknak. S mindez csupán néhány példa az agyament intézkedések sorából. Idén a rémtörténet tovább szőtte hálóját, és bevezették az előkészítő osztályt. A szakmai vitákon túl, hogy ez jó-e vagy nem a hatéves gyermekeknek, már becsengetés előtt kiderült, az ország elmaradottabb megyéiben pajtaszerű, sötét zugokban kezdenek a legkisebbek, a tanítók egyhetes gyorstalpaló tanfolyama nem volt elegendő ahhoz, hogy mindenki megértse, az előkészítő osztály nem az ábécé és a szorzótábla megtanulásának felgyorsítását célozza, az pedig csak hab a tortán, hogy azt mondja a miniszteri székbe harmadszor is felbuktatott Ecaterina Andronescu, a puding próbája az evés, ha nem ízlik, kiköpjük, jövőre mást főzünk. Hát így nézünk elébe az új tanévnek, s bár a lejtő aljáról nem látszik a hegy csúcsa, mégis ünnep a mai, mert a csengő elsősorban azoknak szól, akik tanulni és tanítani akarnak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. szeptember 19.

Csiki-csuki a román nyelv oktatása körül
Mindnyájan nagyon vártuk az új oktatási törvény alkalmazását, vártuk a módszertani szabályzók megjelenését, főként a minket érintő 45-ös és 46-os cikkelyre vonatkozó gyakorlati útmutatókat, amelyek szabályoznák az anyanyelvű oktatást. Sajnos, ezek nem készültek el. Csalódtunk, mert az elvárásaink szerint alulmaradtak a megvalósítások – fogalmazta meg Kiss Imre, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének székelyföldi alelnöke, akit arról kérdeztünk, mi az álláspontja a magyar pedagógusoknak arról, hogy a törvény életbe lépése után közel két évvel sem lehet a románt idegen nyelvként tanítani elsőtől tizenkettedik osztályig. A román nyelv és irodalom, a magyar nyelv és irodalom, a történelem és a zene sajátos tanterv és tankönyvek szerinti oktatásáról szóló törvénycikkely alkalmazása terén tett lépésekről másként vélekednek a tanárok és a szülők, és másként a minisztérium képviselői. Az érintettek türelmetlenül várják, hogy a román nyelv elsajátítására készüljön olyan módszertan, tanterv és tankönyv, ami legalább annyira eredményes, mint az angol, német, francia, orosz idegen nyelv esetében, a szaktárca érintett felelősei pedig azt hangoztatják, a jó munkához idő kell. Szőcs Domokos, a minisztérium kisebbségi oktatásért felelős igazgatója érdeklődésünkre elmondta, az előkészítő osztályokban már idéntől sajátos tanterv szerint ismerkednek a kisdiákok a román nyelvvel, az I. és II. osztályos programok közvita tárgyát képezik, amint véglegessé válnak, készülhetnek az új tankönyvek. Az elemi osztályokban eddig is sajátos tanterv szerint oktatták az állam nyelvét, az új program célja a tanterv tehermentesítése, megreformálása. Szőcs Domokos leszögezte, igaz, hogy a törvény alkalmazása lassú ütemben halad, de történtek előrelépések a kisebbségi oktatás terén is, ennek legutóbbi bizonyítéka annak a módszertannak az elfogadása, amely az anyanyelv, a román, a nemzetiségi történelem és a zene sajátos program szerinti oktatására vonatkozik, és a Hivatalos Közlönyben történő megjelenése után kötelezővé válik. Arra a kérdésre, hogy ebből mikor lesznek tantervek, tankönyvek, gyakorlatilag mikortól alkalmazzák, Szőcs Domokos nem tudott válaszolni, csupán arról biztosított, a szakcsoportok becsületesen végzik a munkájukat, a döntéseket ellenben nem ők hozzák. Kiss Imrétől megtudtuk, a román nyelv és irodalom sajátos tanterv szerinti oktatása előkészítésében a pedagógusszövetség abban nyújtotta a legnagyobb segítséget, hogy segédkezett a szakmai csoportok összeállításánál. Közelebbről, október első hetében, a pedagógusszövetség támogatásával Csíkszeredában véglegesíti a Murvai László vezette minisztériumi szakmai csoport az eddig elkészült vonatkozó programokat. Természetesen ezt követi a minisztériumi jóváhagyás, a tankönyvek összeállítása, kinyomtatása és alkalmazása. „A pedagógusközösség nevében merem állítani, hogy az eltelt majdnem két év alatt a jó irányban ígért változások közül nagyon keveset érzünk az iskolákban. A vezetőtanácsok működése, a decentralizációra vonatkozó cikkelyek alkalmazása és azok az előnyök, amelyek az anyanyelven történő oktatást segítenék elő, mind váratnak magukra. Ennyi idő alatt talán többet kellett volna tenni” – véli a pedagógusszövetség székelyföldi alelnöke.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

2012. szeptember 19.

Semmi bizonytalanság (Moldvai magyar oktatás)
Az az aggodalom, hogy nem lesz elég a pénz a moldvai magyar oktatási program támogatására, alaptalan, az e célra juttatott finanszírozás elég a rendszer fenntartására – állítja Márton Attila, a program kezelésével megbízott Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által kinevezett oktatási felelős. Az RMPSZ arra válaszolva fogalmazta meg álláspontját, hogy a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének elnöke, Pogár László azt nyilatkozta, az új rendszer, miszerint minden tanár egységesen hétszáz lejt kap az oktatási helyszín és lakása bérleti, valamint fenntartási költségei fedezésére, az oktatási program összeomlásához, az oktatók szétszéledéséhez vezet.
Márton Attila lapunknak elmondta: ez év februártól elemezték a költségeket, kiderült, eddig sokkal több pénzt költöttek a házak fenntartására, mint amennyi indokolt, de korábban a tanárokra nem volt rábízva, hogy mennyit költsenek. „Ha központilag vezetik valakinek a háztartását, sokkal több, mintha saját maga vezetné” – állítja. „A legfelsőbb határ 300 lej, a tanárnak ennyiből kell kifizetnie a lakbért. De ha a tanár kap egy jobbat, ami lakhatóság szempontjából jobban megfelel, akkor helyben tudjon váltani, helyben tudjon egyezkedni azzal, aki ezt tudja neki biztosítani. Emberi körülmények között tudjon lakni, tudjon a gyermekek előtt megjelenni ápoltan, tisztán.” A csángószövetség oktatási központjait azért építették, hogy a gyermekek tanuljanak és a tanítók tudjanak lakni. Ott nem lakbért kellene fizetni, hanem az ingatlan adóját kifizetni – állítja Márton Attila. Szerinte „nincs még egy olyan munkahely, ahol az alkalmazott a fizetésén kívül még plusz 700 lej juttatást kapna azért, hogy a saját háztartását vezesse, optimizálja a költségeit az ő szükségleteinek, elvárásainak megfelelően. Soha ilyen nem volt, hogy ilyen előnyösen tudjunk szakképzett tanítóknak munkalehetőséget biztosítani”. Burus-Siklódi Botond, az RMPSZ elnöke úgy véli, a moldvai magyar oktatási program inkább fejlesztés, mint összeomlás előtt áll. Lapunknak azt mondta, alaptalan az az aggodalom, hogy a tanárok szétszélednének, inkább összetartanak, az RMPSZ pedig számít a Kovászna és Hargita megyei tanfelügyelőségekre, hogy azok segítenek a programot felügyelni és szaktanácsokkal ellátni.
Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

2012. szeptember 22.

Szemléletváltás kell az oktatásban
Szemléletváltásra van szükség az oktatásban óvodától középiskoláig, ehhez nyújtanak segítséget a készülő új tantervek, s habár kidolgozásuk lassan halad, bízhatunk abban, hogy általuk valóban megtörténik az áttérés a kompetenciaalapú oktatásra – véli Szőcs Domokos.
Az oktatási minisztérium kisebbségi főosztályának igazgatója – utalva a tanügyben uralkodó bizonytalanságra – tegnap mégis arra biztatta a magyar oktatásért felelős tanfelügyelők és módszertanosok Sepsiszentgyörgyön rendezett országos tanácskozásának résztvevőit, ne csak arról beszéljenek, ami nincs, hanem arról is, ami van. A kétnapos szakmai értekezleten többek között szó esik az idéntől bevezetett előkészítő osztályok sajátos anyanyelv, román nyelv és zenei nevelési tantervéről, reform- és alternatív pedagógiai módszerekről, a román nyelv idegen nyelvként történő tanításáról, az idén először sorra kerülő II. osztály végi országos felmérésről, pályázatírásról, az interaktív szülői értekezletről, különböző műveltségi területek ismeretszintjének felméréséről, tantárgyversenyekről. A Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla Termében tartott tegnapi megnyitón a résztvevőket köszöntötte Keresztély Irma főtanfelügyelő, Sztakics Éva alpolgármester, Nagy József, a megyei tanács alelnöke, Burus-Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos elnöke, közreműködtek a Plugor Sándor Művészeti Líceum diákjai és egy tanuló a Székely Mikó Kollégiumból.
Fekete Réka,
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 ... 211-240 | 241-270 | 271-300 ... 661-661




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998