udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 97 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-97
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Gábor Dénes

2002. december 4.

A Bolyai Társaság közgyűlését megelőzően tanácskozásra hívta össze az erdélyi magyar állami felsőoktatási keretek felelős képviselőit, és az említett intézmények háttértámogatásában illetékes magyarországi alapítványok, illetve minisztériumi főosztályok vezetőit. A tanácskozás vitaindítóját /Wanek Ferenc, a Bolyai Társaság elnöke írását/ közölte a lap. A vitaindító leszögezte, hogy az erdélyi magyarság erős, sajátos kulturális tudattal és oktatási hagyományokkal éli meg nemzeti mivoltát. Ragaszkodik az 1959-es felszámolásáig létezett önálló egyeteméhez. 1990 után az anyanyelvű felsőoktatásban némi javulás volt észlelhető, de az távolról sem kielégítő a több mint másfélmilliós erdélyi magyarság számára. Jelenleg Romániában Kolozsváron (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet), Marosvásárhelyen (Orvostudományi Egyetem, Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem, Református Kántor-Tanítóképző Főiskola), Nagyváradon (Partiumi Keresztény Tudományegyetem), Bukarestben (a Bukaresti Tudományegyetem Hungarológia Tanszéke) és Gyulafehérváron (Katolikus Teológiai Intézet) vannak olyan egyetemek, melyeken magyarul, vagy magyarul is folyik az oktatás. Ezek az egyetemek és főiskolák működtetnek néhány magyarul (is) oktató kihelyezett kart, így a Babes-Bolyai Tudományegyetem: Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredán, Gyergyószentmiklóson és Szatmárnémetiben, valamint tanítóképzőt: Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon és Nagyenyeden /itt átmenetileg leállították/; a Sapientia Tudományegyetem: Marosvásárhelyen és Csíkszeredában; ehhez hozzáadható még a Gábor Dénes Műszaki Főiskola kolozsvári kihelyezett intézete, valamint a Soproni Egyetem csíkszeredai és a Gödöllői Egyetem nyárádszeredai agrárközgazdászi szakának, kifutó, távoktatási képzése. Ez a hálózat több mint 70 profilt jelent (ebből több mint 50 a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen), de igen szegényes a műszaki, és mezőgazdasági oktatási kínálat, a művészeti pedig hiányos. A romániai magyar nyelvű felsőoktatásban a szakok választéka nem éri el az 1/4-ét sem az országos román nyelvű kínálatnak. Az elmúlt 12 évben a magyar egyetemi hallgatók száma több mint megháromszorozódott (7.091 ről 24.591-re nőt), de az országos összhallgatói számhoz viszonyítva aránya semmit sem változott: mint az 1989/1990-es tanévben, ma is 4,3 %-ot tesz ki, az erdélyi magyarság megközelítően 7 %-os részaránya mellett. Ez még távolról sem a magyarul tanulók részarányát jelenti. Ami az intézményi megoszlást illeti, az első helyen a Babes-Bolyai Tudományegyetem áll, ahol az utóbbi évtizedben lényegesen nőtt a hallgatók száma, s ahol az 2001/2002-es tanévben 7.486 magyar diák volt, ez az intézet összlétszámának kevesebb mint 24 %- át jelenti, de ebből csak 5.391 tanult magyarul, azaz a magyar anyanyelvűek 72 %-a (az összlétszám 17 %-a). Valamivel pozitívabb tendenciát mutat a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak részaránya, ahol az 1994-es 11 %-os mélypontról 40 % fölé emelkedett, összesen 967 fővel - itt viszont az oktatói gárda rohamos kiöregedése aggasztó. A Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen a jelzett tanévben 76 magyar hallgató tanult. A Bukaresti Egyetem Hungarológiai Tanszékén a hallgatók száma 60 alatt van, s az újabb szabályozások értelmében az intézmény fennmaradása veszélyeztetett. E négy intézmény működik állami keretek közt, mellettük három, kizárólag magyar tannyelvű egyházi felsőoktatási intézmény, így a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (a jelzett tanévben 218 hallgatóval), valamint a Gyulafehérvári Katolikus Teológia (115 papnövendékkel) és a marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Főiskola (70 diákkal) részesülnek állami támogatásban. A magyar állam költségvetési támogatását élvező Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a 2001/2002-es tanévben 374 hallgatóval kezdett, ma 930 diákja van. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem 800 hallgatóval működik. A Gábor Dénes Műszaki Főiskola kolozsvári kihelyezett távoktatási karán (7 konzultációs központban) körülbelül 500 hallgató tanul, míg a Pro Agricultura Hargitae Alapítvány égisze alatt működő Gödöllői és Soproni Egyetemek kifutó távoktatási évfolyamain a hallgatók száma mára összesítve is 150 alá esett. Összegezve az adatokat, a 2001/2002-es tanévben magyar nyelvű állami oktatásban 6.550 hallgató, magán-, illetve alapítványi egyetemeken és főiskolákon 2.257 hallgató van. Tehát a 23.381 romániai magyar anyanyelvű diák kevesebb mint 38 %-a. A magyar diákok zöme tehát szétszóródva, különböző, román tannyelvű, állami és magán egyetemeken (ez utóbbiak az elmúlt években jelentős teret hódítottak a Székelyföldön), kihelyezett karokon és távoktatási rendszerekben tanul. A magyar diákok részaránya a romániai felsőoktatásban nem az egyenlő esély elvét tükrözi, és ebből a létszámból, a magyarul tanulóké pedig rendkívül alacsony. Összességében az állami oktatásban tanul a magyar diákság több mint 90 %-a, ugyanakkor az állami oktatásban magyarul tanulók háromszor annyian vannak mint az összes magán, egyházi, illetve alapítványi intézetben. Az állami intézményi magyar oktatási struktúrák azonban nem rendelkeznek sem gazdasági, sem döntési önállósággal, az oktatói személyzet válogatásában is néhány esetben a kontraszelekciós többségi akarat szól közbe (Babes-Bolyai Tudományegyetem), vagy egyenesen figyelmen kívül hagyják a magyar igényeket (Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem). De a fizetési szint is olyan, ami kontraszelekcióként hat. Az önálló magyar állami egyetem beindítása késik, még a Babes-Bolyai Egyetemen beígért önálló karok kiépítése sem valósult meg. Ebben az RMDSZ vezetősége is hibás, mivel másodszorra került be az idén ez az igény a protokollumba, és azt az érdekvédelmi szervezetünk az idén is a legvégére hagyta. Nem érezhető a lobbizás a magyar kormány e részéről sem az önálló magyar állami felsőoktatás érdekében. Romániában 111 egyetem működik, ebből kb. fele állami, adófizetői minőségében a romániai magyarság 4 teljes állami egyetemre lenne jogosult, legkevesebb 40.000 hallgatóval. A hiányt 2 milliárd forintos magyar állami támogatással soha versenyképesen felzárkóztatni nem tudják. Ezért fontos újraértékelni az anyaország támogatását. Káros volt az, hogy a négy évvel ezelőtt beindított programok, melyek az állami intézmények háttértámogatását szolgálták (tanárlakás-program, a fiatal oktatók fizetését kiegészítő program, diák-tanár közös kutatási program, könyvtárfejlesztési program) a Sapientia beindítását követően - pénzhiány miatt - leálltak. Megdöbbentő, hogy a két fő (oktatásra szánt) támogatási keretet kezelő alapítvány: az Illyés és Apáczai Alapítvány meghívott képviselői- távolmaradását jelentette be a romániai magyar nyelvű állami felsőoktatás háttértámogatása újragondolását célul kitűző tanácskozásról. /Wanek Ferenc, a Bolyai Társaság elnöke: Hová, merre, Bolyai Társaság? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 4./ Wanek Ferencnek írásában tévedés az, hogy a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet "állami támogatásban részesül". A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet - bár az állam által egyetemi rangúként elismert, akkreditált felsőoktatási intézmény - nem részesül állami támogatásban. A másik két egyházi felsőoktatási intézményt sem támogatja az állam. /Dr. Juhász Tamás, a Protestáns Teológiai Intézet rektora: A teológia nem kap állami támogatást. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./

2003. január 21.

A Koós Ferenc Kulturális Alapítvány megalakulásának egyéves évfordulója alkalmából nyílt kiállítás Gábor Dénes ex libris-gyűjtő kollekciójából jan. 20-án Kolozsváron, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány pincegalériájában. Az alapítvány részéről Varduca György köszöntötte az egybegyűlteket. Németh Júlia az exlibris mibenlétéről és jövőjéről szólt, majd a gyűjtő, Gábor Dénes beszélt. /Ünnepi exlibris-kiállítás. Egyéves a Koós Ferenc Kulturális Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 21./

2003. március 4.

Két érdekes kiállítás nyílt Nagybányán, a Teleki Magyar Házban, a helyi Misztótfalusi Kis Miklós Közművelődési Egyesület, valamint a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztőségének kezdeményezésére. Az Ex librisek itthon és a nagyvilágban című tárlat jan. 30-án nyílt meg; Gábor Dénes, a Művelődés főszerkesztő-helyettese mutatta be értékes gyűjteményét. Febr. 4-én Balaskó Nándor (1918-1996) emigrációban elhunyt, Nagybányához is kötődő szobrászművész portrékat, erdei, vidéki tájakat, valamint aktokat ábrázoló grafikai hagyatékából állítottak ki közel hatvan alkotást. Mindkét rendezvény megnyitóján az érdeklődők a Kriterion Könyvkiadó könyvújdonságaiból is vásárolhattak. /(szika): Teleki Magyar Ház. Ex librisek és grafikák. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), márc. 4./

2003. április 14.

A fennállásának tizedik évét ünneplő Szórvány Alapítvány ápr. 12-én előadásokkal fejezte be háromnapos rendezvényét Buziásfürdőn. Két jelentős kutatáson alapuló dolgozat hangzott el az utolsó napon. Dr. Selinger Sándor, a Gábor Dénes Főiskola igazgatója Távoktatás a világhálón címmel tartott előadást. Fazakas Melinda, a Babes-Bolyai Egyetem kutatója a tankönyvszerkesztés új útjairól értekezett. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány irányítója zárszavában jelezte, hogy az elhangzott előadásokat kötetben kiadják. /(Szekernyés): Tízéves a Szórvány Alapítvány. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 14./

2003. május 14.

A Báthory István Anyanyelvi Könyvtár 5. születésnapjáról emlékeznek meg máj. 16-án Szilágysomlyón, a Református Gyülekezeti Teremben. Dr. Széman Péter, a Báthory Alapítvány elnökének megnyitója után ex libris kiállítás nyílik Gábor Dénes gyűjteményéből. Majd a Művelődés folyóiratot Szabó Zsolt főszerkesztő, a Hepehupát pedig Fejér László főszerkesztő mutatja be. Lászlóffy Csaba A magyarság rövid története című kötetét ismerteti. /Krónika. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./

2003. május 19.

A Gábor Dénes Főiskola (GDF) erdélyi tagozatának tízéves évfordulójára szerveztek jubileumi emlékülést május 17-én Kolozsváron, amelyen fővédnökként jelen volt Szabó Vilmos államtitkár. A rendezvényen köszöntőt mondott Szabó Vilmos, Havass Miklós, a SZÁMALK Rendszerház Rt. elnöke, a GDF egyik létrehozója, dr. Selinger Sándor, a GDF Erdélyi Konzultációs Központjának (EKK) igazgatója, dr. Kötő József, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke, Kerekes Sándor, a Megyei Tanács alelnöke és Boros János alpolgármester. Dr. Zárda Sarolta, a GDF kuratóriumának elnöke emlékérmeket és emléklapokat nyújtott át a több személyiségeknek, köztük dr. Selinger Sándornak, Végh Miklósnak, a GDF székelyudvarhelyi tagozata vezetőjének, Nagy Zoltánnak, a nagyváradi tagozat vezetőjének és Balló Árpádnak, a sepsiszentgyörgyi tagozat vezetőjének. /(köllő): Tízéves a Gábor Dénes Főiskola. Emlékérmeket és emléklapokat adtak át. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19./

2003. május 22.

Alapításának ötödik évfordulóján műsoros rendezvényt tartottak Szilágysomlyón a református gyülekezeti házban a Báthory István Alapítvány és a Művelődés szerkesztősége szervezésében. Öt éve, 1998. máj. 16-án nyitották meg a Báthory István Anyanyelvi Könyvtárat, amely hiányt pótolt, mert a városi könyvtárból lassan kikoptak a magyar nyelvű könyvek és könyvtárosok. Azóta a könyvtár immár szűk, szükség lenne egy olvasóteremre. A rendezvényen dr. Széman Péter, az alapítvány elnöke emlékezett azokra a személyekre, intézményekre, akik segítették a könyvtáralapítást. A felsorolás nem teljes, de nem maradhatott ki a helybeli Acsádi Elek; a HTMH Pro Hungaris Alapítványa; a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány élén Pillich Lászlóval; a zalaegerszegi József Attila Városi Könyvtár és igazgatója, Major Árpád és a szilágysági származású Juhász András a budapesti Országos Széchényi Könyvtártól. A kezdetben 4500 kötetes könyvtár állománya napjainkra 7000 kötetre gyarapodott. A könyvtárnak néhány száz beiratkozott olvasója van. A könyvtár megnyitója öt évvel ezelőtt szerzőavatással járt együtt, akkor mutatták be a Zilahon élő Fazakas Ferenc - az RMSZ-ben sorozatban közölt - Elmesélem életem című önéletírását. Rendszeresen tartanak könyvbemutatót, karácsonyi könyvvásárt, író-olvasó találkozót. Ezúttal Szabó Zsolt a Művelődés kiadásában megjelent könyveket (Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből; Balogh Ernő: Régi erdélyi fotográfiák; Balaskó Nándor: Akt; Szentimrei Jenő: Ferenc tekintetes úr) és a folyóiratot mutatta be. Nem maradt el a Hepehupa, a Szilágyság művelődési folyóiratának az ismertetése sem. A hagyományos író-olvasó találkozó keretében Lászlóffy Csaba a Magyarok története című könyvsorozatát ismertette. A református gyülekezeti teremben megnyílt ex libris kiállítás a kolozsvári Gábor Dénes gyűjteményéből származik. Születésnapját ünnepelte úgyszintén a helyi EC-(Paró)diákok diákszínjátszó csoportja, mely a könyvtáravatáson lépett először közönség elé. /Fejér László: Jubiláló Báthory- könyvtár. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./

2003. május 31.

A Gábor Dénes Főiskola öt évvel ezelőtt indult be Szatmárnémetiben, idén kerül ki a második végzős évfolyam, tájékoztatott Varga György, a szatmárnémeti tagozat vezetője. A szatmárnémeti tagozaton évfolyamonként egy-egy csoport működik, jelenleg összesen hetven hallgatóval, akik a számítástechnika, az informatika elméleti és gyakorlati területein kívánnak dolgozni. A főiskolát elvégző hallgatók üzemmérnöki diplomát kapnak, amit különbözeti vizsgával mérnöki diplomaként is el lehet ismertetni. A főiskola előnye az, hogy itt hétvégén folyik a tanítás; magánoktatási formáról lévén szó, évi 600 dollár a tandíj, melyet két részletben kell befizetni. Jövőre a főiskola áttér az E-learning oktatási rendszerre, ami Romániában egyedülálló módszer - Magyarországon kísérleti formában működik -, a konzultációkra internet segítségével, chattelés formájában kerül sor. A következő iskolai évben 25 hellyel indul az évfolyam, felvételi nincs, kritérium viszont az érettségi vizsga. /(anikó): Korszerű informatika-oktatás a Gábor Dénes Főiskolán. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), máj. 31./

2003. november 22.

A régiókutatás elméletének és módszerének kérdésköréről szóló kétnapos konferenciát szervez az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Kolozsváron. A nov. 21-én kezdődött rendezvény a Magyar Tudomány Napjához kötődik. Egyed Ákos, az EME elnöke elmondta: az erdélyi magyar tudományos társaság elnöksége elhatározta, hogy ezentúl a szervezet alapítónapja körül minden évben megszervezi a most második alkalommal megrendezett konferenciát. A tavalyi rendezvényhez viszonyítva változást jelent, hogy a konferenciát ezúttal kétnaposra tervezték. A tudományos ülésszak fővédnöke Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke.A konferencián átadták az MTA által alapított Arany János-díjat is, amelyet a határon túli magyar kutatóknak ítélnek oda. Idén tudományos munkásságáért dr. Uray Zoltán kolozsvári biológust, rákkutatót tüntették ki az elismeréssel. Berényi Dénes, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke a tudomány európai vonatkozású távlatait vázolta. Egyed Ákos Erdély történeti régióinak kutatásáról, Horváth Gyula, az MTA-Regionális Kutatások Központjának főigazgatója a magyarországi regionális tudományról értekezett. Benedek József, a Babes-Bolyai Tudományegyetem docense a regionális kutatási paradigmákról és régiósításról, Kolumbán Gábor, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa a régiókutatás módszeréről, Selinger Sándor, a Gábor Dénes Főiskola Erdélyi Konzultációs Központ igazgatója a térinformatikáról mint a régiófejlesztés nélkülözhetetlen eszközéről, Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a népi kultúra táji tagoltságának kutatásáról Erdélyben és Moldovában, Balla Árpád főorvos az 1970-2002 közötti Hargita megye népmozgalmi adatairól, Csávossy György pedig az erdélyi borok tájiságáról értekezett. /Borbély Tamás: A Magyar Tudomány Napja Erdélyben. Konferencia a régiókutatás időszerűségéről. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 22./

2003. november 24.

Nov. 22-én kiosztották a Gábor Dénes Főiskola erdélyi végzőseinek oklevelét Kolozsváron A magyarországi székhelyű tanintézet hét erdélyi távoktatási helyszínének eredményeit értékelve Kerekes Sándor, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke hangsúlyozta, bár a Gábor Dénes Főiskola által nyújtott informatikai képzés lehetővé teszi a végzősök számára, hogy a világon bárhol elhelyezkedjenek a szakmájukban, a fiatal erdélyi magyar informatikusoknak itthon kellene érvényesíteniük tudásukat, hiszen ez "előbb vagy utóbb megtérül". "A Gábor Dénes Főiskola nagyon nehéz körülmények között, ellenséges hangulatban kezdett működni Erdélyben. Az RMDSZ akkor csak az állami magyar egyetem ügyét támogatta, a magyar magánegyetem tabutéma volt" - fogalmazott Boros János kolozsvári alpolgármester. Zárda Sarolta, a főiskolát működtető Gábor Dénes Alapítvány kuratóriumi elnöke beszédében kifejtette, Selinger Sándornak, a főiskola romániai vezetőjének érdeme, hogy a román oktatási minisztérium főiskolai oklevélként és mindössze nyolc különbözeti vizsgával egyetemi oklevélként ismeri el a Gábor Dénes végzőseinek diplomáját. Az ünnepségen kiosztották a főiskola kolozsvári, nagyváradi, szatmárnémeti, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi végzőseinek oklevelét. /Salamon Márton László: Tabutémából eredményes tanintézet. = Krónika (Kolozsvár), nov. 24./

2003. december 15.

Dec. 14-én 55 éves fennállását könyvbemutatóval ünnepelte Kolozsváron a Művelődés folyóirat. Szabó Zsolt főszerkesztője elmondta, az 1965-1970 közötti időszak tekinthető a lap aranykorának, követendőnek. A Művelődés Műhely, a kiadó az erdélyi magyarság történetének szempontjából fontos műveket ad ki, ilyenek például: A Szamos-parti Athén, Az erdélyi fejedelmek arcképcsarnoka, A kalotaszegi templomok, cintermek és temetők régi sírkövei és több más kötet. A rendezvényen az előbbi két könyvet mutatták be a szerzők, Csetri Elek és Sas Péter. Gábor Dénes beszélt a Művelődés kistestvéréről, a Könyvesházról, amely a Romániai Magyar Könyvtárosok szaklapja. Évente két számmal jelentkezik, a Művelődés mellékleteként. /Farkas Imola: 55 éves a Művelődés. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./

2003. december 16.

Starmüller Katalin grafikai kiállítása nyílt meg dec. 13-án Kolozsváron, a Gy. Szabó Béla Galériában. Gábor Dénes megnyitóbeszédében elmondta: a képzőművésznő szuverén alkotó, nem követi semmilyen áramlat sémáit. /F. I.: Világok és virágok. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./

2004. január 23.

Gábor Dénes bibliográfus, szerkesztő, könyv- és exlibrisgyűjtő a Művelődés /Kolozsvár/ közművelődési folyóirat nyugalmazott szerkesztője az elmúlt évben Nagybányán bemutatta gyűjteményét, ez volt az 2003. év egyik legértékesebb kiállítása. Gábor Dénes 1965-ben kezdett exlibrist gyűjteni, volt olyan idő, amikor 22 országból kétszáz cserepartnerrel állt cserekapcsolatban. Manapság az exlibriskészítést nem is igen vállalják a művészek, mert a megrendelők képtelenek megfizetni. Az ex libris halódó műfaj. (A Kapu c. folyóirat, illetve Aniszi Kálmán írása nyomán) /Aki bibliofilnek született. Gábor Dénes bibliográfus, szerkesztő, könyv- és exlibrisgyűjtő. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jan. 23./

2004. november 22.

„A szakmérnöki oktatás a mai napig hiányzik a magyar nyelvű romániai egyetemi és főiskolai képzés palettájáról. Ezt a hiányt hivatott pótolni a Gábor Dénes Főiskola (GDF) Erdélyi Konzultációs Központja, amelynek végzettjeit egyre inkább keresik az erdélyi és európai munkahelyeken” – fejtette ki dr. Selinger Sándor. A magyarországi főiskola erdélyi központjának igazgatója a tanintézet hétvégi kolozsvári diplomakiosztó ünnepségén elmondta, az idei végzettekkel együtt a GDF hét erdélyi oktatási helyszínén végzett okleveles mérnökeinek száma 325-re emelkedett. /Benkő Levente: Diplomakiosztó ünnepség a Gábor Dénes Főiskolán. = Krónika (Kolozsvár), nov. 22./

2005. június 3.

A kolozsvári Művelődés szerkesztősége 2000-ben újra kiadta Makoldy József 1920-ban készült Pictures of Transylvania című rajzgyűjteményét, ezzel akarta feleleveníteni Makoldy József (1890–1957) munkásságát. Legjelentősebb művészeti-építészettörténeti munkájának újrafelfedezése Gábor Dénesnek köszönhető. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával most ismét kiadták Makoldy József könyvritkaságát, a kolozsvári Művelődés kiadásában. Makoldy neve kiesett az egyetemes magyar köztudatból. Makoldy József a tárlatokon főképpen akvarelljeivel tűnt fel, több grafikai és festészeti díjat nyert, de műépítész szakmáját sem hanyagolta el, Budapesten számos köz- és magánépület tervezése fűződik nevéhez. 1912-től részt vett abban a nagyarányú felmérő munkában, amely a Műemlékek Országos Bizottsága részére készített Erdély templomairól, udvarházairól és egyéb műemlékeiről rajzfelvételeket. Később Felvidéken és Magyarországon végzett hasonló rajzos felvételezéseket. /Szatmári László: Erdélyi képek. Makoldy József rajzai. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 3./

2005. június 21.

Juhos Szabolcs 2004-ben végezte a sepsiszentgyörgyi Gábor Dénes Főiskola műszaki informatikai szakát anyanyelvén. A diplomákat még akkor melegében összeszedték, s felvitték Kolozsvárra az RMDSZ-alapítványhoz, hogy honosítsák a főiskolai okleveleket a minisztériumban. Közel esztendeje várják a fiatalok ennek valóra váltását, ezt még mindig nem tették meg. Az RMDSZ meg csodálkozik, hogy az vékonyodik a tömegalapja, s a fiatalok külföldön keresik a jobb megélhetést. Mikor lesz már hivatalosan is elismert főiskolai oklevelük? /Ferenczy L. Tibor: Van diploma, nincs diploma?! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 21./

2005. augusztus 22.

A hétvégén Györgyfalván falutalálkozót tartottak, melyre sok, a településről elszármazott ember látogatott haza. Fellépett a helyi Körtefa tánccsoport. Ökumenikus istentisztelet után átadták a templomkertben felállított emlékművet, mely a második világháborúban elesett helybeliekre emlékeztet. Ifj. Starmüller Géza fából faragott alkotásán tizenkilenc áldozat neve (közülük kettő román), valamint a Kiszaggatva és derékbatörve felirat olvasható. Gábor Dénes, a Művelődés szerkesztője bemutatta azt a monográfiát, melyet Györgyfalva – György pásztor népe címmel Antal József nyugalmazott református esperes írt. A szerző huszonöt éven keresztül volt a falu lelkipásztora. /Ö. I. B.: Emlékműavatás és monográfia-kiadás Györgyfalván. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 22./

2005. november 18.

November 16-án Kolozsváron a Római Katolikus Nőszövetség szervezésében tartották a gyulafehérvári Batthyaneum, valamint az ex librisek bemutatóját. Balázs Kornél, az Erdélyi Piarista Diákszövetség főtitkára tartott előadást a gyulafehérvári könyvtárról. Az ex libriseket Gábor Dénes, a Művelődés szerkesztője ismertette. A rendezvényt a Schola Gregoriana Monostorinensis két kis dallal zárta. /Lőrincz Levente: Batthyaneum és Ex Librisek. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

2005. december 10.

Több mint négy évtizede szolgálja az erdélyi közművelődés ügyét Gábor Dénes, a Bolyai Tudományegyetem biológia-kémia szakának végzettje. Gábor Dénes 28 évig volt az Egyetemi Könyvtár könyvtárosa. Itt vált az ex librisek szerelmesévé. Jelenleg a legismertebb ex libris gyűjtők egyike. Napvilágot látott Gábor Dénes Erdélyi közművelődési kaleidoszkóp /Stúdium Könyvkiadó, Kolozsvár/ című könyve, azon írásainak gyűjteménye, amelyeket a hatvanas évektől napjainkig a sajtóban megjelentetett. A könyvjegyek alkotóiról, neves képzőművészekről írt méltatásai mellett különösen gazdag a bibliofiliával kapcsolatos anyagok választéka. Gábor Dénes kiegészítette Tóth Kálmán torzóban maradt bibliográfiai céduláit és megjelentette Romániai Magyar Könyvkiadás 1944–1949 /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 1992/ címmel. Mindezek mellett Gábor Dénes eredeti szakmájához sem lett hűtlen. Biológiai szakkönyvekhez írt bevezető tanulmányokat, tudománynépszerűsítő cikkekben felhívta a figyelmet neves évfordulókra. /N. J.: Az erdélyi közművelődés napszámosa. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./

2006. március 8.

A száz éve született akadémikus professzora dr. Péterfi Istvánra (1906-1978) emlékezett és az erdélyi növényélettani kutatásról tartott emlékülést az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) természettudományi szakosztálya az elmúlt hét végén Kolozsváron. Dr. Nagy Tóth Ferenc professzor (EME, MTA külső tagja) előadásában részletesen bemutatta a híres tanár életútját, kutatási és gazdag közéleti tevékenységét. Dr. Fodorpataki László a Babes–Bolyai Tudományegyetem előadótanára beszélt Péterfi könyveiről, didaktikai és kutatási érdemeiről. Szígyártó Lídia a Sapientia EMTE tanára az algakutatás területén elért, messze földön híres eredményekről szólt, amelyekkel Péterfi professzor beírta nevét az európai tudósok közé. Dr. Veress Éva professzor és Gábor Dénes nagy szeretettel, és elismeréssel emlékeztek egykori nagyra becsült tanítómesterükre. /Barazsuly Emil: Péterfi István professzorra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 8./

2006. április 12.

A Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság égisze alatt, az Írottkő Szövetség által 2005. szeptember 23–25-re összehívott kistérségi lapok képviselőinek kivitelezett kötete, az Erdélyi kalendárium 2006. Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője beköszöntőjében kifejtettet, elhatározták, hogy közös erővel kiadnak egy népszerű kalendáriumot, amely kötődik Erdélyhez. Kisebb-nagyobb erdélyi városokat, sőt falvakat is bemutatnak. /Gábor Dénes: Múlt, jelen, jövendő. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 12./

2006. május 20.

Dániel Éva, a Svéd Képzőművészeti Szövetség és a Stockholmi Egyetemes Képzőművészeti Egyesület tagja hazahozta alkotásait szülővárosába, Sepsiszentgyörgyre. Tehetsége a rajz és festészet irányában már fiatalkorában jelentkezett. A festészettel a 80-as években ismerkedett a sepsiszentgyörgyi Művészeti Líceumban; az országos népművészeti versenyen első díjat nyert alkotásaival. Mindent kipróbál, a klasszikus festészettől az absztraktig, munkái eljutnak a nagyvilágba. 1990-ben családegyesítéssel kikerült Svédországba, ahol 1991-től folyamatosan kiállít. 1994-től egy új technikát alkalmaz, amely ismeretlen mind ez idáig a világon. Az életét megmentő professzor után Hilmann-technikának nevezett festési módszere szokatlan, nem csak technikailag – több dimenzió megvalósítása síkban –, hanem eszmeileg is. Egyik kiállítása alkalmából műveiről Banner Zoltán művészettörténész így nyilatkozott: ,,Ilyen jellegű varázslatokat csak szintén magyar találmányon, Gábor Dénes hologramjain láthatunk, s ezt rendkívül nehéz megteremteni. Ez egy egyedi technika. Művészete kifejezi az élet szépségét, sokszínűségét, a szülőföld szeretetét. Alkotásai gyönyörűséget okoznak a szemnek, és nyugtató hatást érnek el érzelmileg.” /Diószegi Gábor: Fent a magasban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 20./

2006. május 27.

Elhunyt dr. Kerekes Jenő /Kolozsvár, 1919. júl. 13. – Kolozsvár, 2006. máj. 24./ professzor. Jogtudományi doktori címet szerzett. A Magyar Népi Szövetség jogi irodájának vezetője volt Bukarestben, majd 1949-től a Bolyai és a Babes–Bolyai Tudományegyetem tanára, tanszékvezetője. Nyugdíjba vonulása után konzulens tanárként működött a Sulyok István Protestáns Főiskolán és a Gábor Dénes Műszaki Informatikai Főiskola kihelyezett tanulmányi központjában. Megjelent egyetemi tankönyvei is széles látókörről tanúskodnak, foglakozott a munkajoggal, az iparvállalatok szervezésével, munkagazdaságtannal és ergonómiával. A Romániai Magyar Közgazdász Társaság alapító elnökeként nagy munkát végzett. Az erdélyi magyar közgazdasági kutatás beindításában is döntő szerepe volt. A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, a Romániai Magyar Közgazdász Társaság örökös tiszteletbeli elnöke, alapító és elnökségi tagja volt az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek. /Farkasné Imreh Mária: Búcsú dr. Kerekes Jenőtől (1919–2006). = Szabadság (Kolozsvár), máj. 27./

2006. június 15.

Negyven éve, hogy 85 éves korában befejezte földi pályafutását a barátai, pályatársai által „Phanerogamus”-nak (virágos növények) becézett világhírű florista, Nyárády Erazmus Gyula. Alexandru Borza professzor, a kolozsvári Botanikus Kert igazgatója 1922-ben ezért hívta meg őt, mert ismerte az Nyárády Növénytan biológiai alapon (Kolozsvár, 1922) című szakkönyvét. Hatalmas munkája a 13 kötetes nagy flóramű /az első tizenegy kötet: Flora Republicii Populare Romane; a XII. kötettől: Flora R.S.R./ A nagy akadémiai vállalkozás főszerkesztője Traian Savulescu volt, de mellette Nyárády E. Gyula írta és szerkesztette a köteteket. Az ő munkája a Tordai hasadék című, átfogó monográfia is. Nyárády E. Gyula 1903-1966 között megjelent 170 szakmunkájában jó 7200 oldallal gazdagította az egyetemes botanikai szakirodalmat. Fáradhatatlan munkájának gyümölcse a Kolozsvár és környékének flórája című, 657 oldalas szakmunka is, melyet kezdetben saját anyagi áldozatvállalásával indított el (1941), és csak később, Soó Rezső, a másik nagy botanikussal közösen fejeztek be, immár az egyetem és az Erdélyi Múzeum Egyesület pénzbeli támogatását is élvezve. Nyárády E. Gyula a Maros megyei Nyárádtőn 1881. április 7-én született. 1911-ben áthelyeztette magát a marosvásárhelyi polgári iskolába. Itt oktatott, nevelt és kutatott, gyűjtött 1922-ig. 1922-es váratlanul elhunyt Péterfi Márton, a Botanikus Kert nagy tudású mohásza, Alexandru Borza jobbkeze. Borza 1922-ben hívta munkatársnak Nyárádyt. Kettejük együttműködésének gyümölcse nem csak a gazdag múzeumi herbárium, de ennek a XX kötetben megjelentetett folyóirata, a Florae Romaniae Exsicatae is. 1948-ban Nárádyt a Román Tudományos Akadémia tagjává választotta, rábízva az országos jelentőségű flóramű szerkesztésének irányítását. 1966 júniusában, amikor a halál elragadta, már a XII., befejező kötet is munkában volt. /Gábor Dénes, Kolozsvár: Nyárády Erazmus Gyula emlékezete. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 15./

2006. július 1.

Húsz éve hunyt el dr. Mátyás Vilmos /Arad, 1911. ápr. 12. – Sopron, 1986. júl. 2.) „az erdélyi föld szülötte, és száműzött szerelmese”, ahogy Daday János írta róla halálakor. Arad szülötte volt Erdőmérnöki főiskolát végzett Sopronban, de Erdélyben kezdte mérnöki tevékenységét. Az akkori román hatóságok „nemkívánatos személynek” minősítették, kémkedéssel vádolták, s hadbíróság elé állítással fenyegették, mert szenvedélyes turista lévén, Czárán Gyula nyomdokán járva útjelzésekkel látták el szeretett Bihar-hegységüket, az Erdélyi Kárpát-Egyesület aradi Czárán-osztályának égisze alatt. Emiatt áttelepedett Sopronba. Utazások Erdélyben /Panoráma Kiadó/ című, több kiadást megélt útikönyve azóta is minden Erdélyt szerető turistának nélkülözhetetlen „útibibliája”. /Gábor Dénes: Húsz éve hunyt el dr. Mátyás Vilmos. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 1./

2007. augusztus 11.

Góbévicceket, tréfás népmeséket, vidám történeteket gyűjtött össze két új könyvében a Székelyudvarhelyen működő Erdélyi Gondolat Kiadó: a szovátai Gub Jenő, valamint a különböző kiadóknál immár több kötettel is szereplő Kolozsi Gergely István és a kiváló költő, rovásírás-szakértő, néprajzkutató Ráduly János gyűjtéséből. A két kiadvány Gub Jenő, Kolozsi Gergely István, Ráduly János: A furfangos székely góbéságai. Erdélyi népi elbeszélések, viccek, anekdoták, népmesék, tréfák, igaz és vidám történetek /2007/, Kolozsi Gergely István: Mikor legvígabb a székely? /2007/. /Gábor Dénes: Góbéságok gyűjteménye. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 11./

2008. november 15.

A Székely Útkereső 1990 áprilisa és 1999 decembere között Székelyudvarhelyen megjelentetett irodalmi és művelődési folyóirat. 1990-ben havonta, 1991–1994 között kéthavonta, 1995-től 1999 decemberéig (anyagi nehézségek miatt) negyedévenként, összevont lapszámokkal jelent meg. Főszerkesztőként mindvégig Beke Sándor jegyezte. 1999-től a folyóirat megszűnt ugyan, de jogutódja, a már korábban elindított Székely Útkereső Kiadványok folytatja a folyóirat programját és szellemi hagyományait. A kiadványok történelmi, művelődéstörténeti, néprajzi esszéket, nagyobb lélegzetű ismeretterjesztő tanulmányokat tartalmaznak. Így a folyóirattal párhuzamosan nőtte ki magát a Székelyföld egyik szellemi műhelyévé az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó. A folyóirat 1999-ben megszűnt, de az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó továbbélteti a Székely Útkereső Kiadványok megjelentetésével: könyvekbe foglalták a Székely Útkereső teljes anyagát. Hat ilyen összegező könyv született, valamennyit az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó jelentette meg. Ezek a következők: Székely Útkereső (1990–1999) – Laptörténet és sajtóvisszhang; Székely Útkereső – Szellemi műhely a XX. század végén Erdélyben; Az élőszó dicsérete. Kritikák, recenziók, beszélgetések a Székely Útkereső hasábjain; Becsüld a népet! – gyermekirodalmi antológia; Székely Útkereső Antológia 1990–1999; Magyar, székely és csángó örökség – a Székely Útkereső Kiadványok antológiája (1991–2006). A köteteket Beke Sándor és Brauch Magda aradi újságíró szerkesztette. Egyik kötet tavaly, a többi idén jelent meg. A szerkesztőt és a kiadót a Noé bárkája felé című Kányádi-versben megfogalmazott gondolat – feladat, kötelesség – vezérelhette: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó,/ egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges. " A Laptörténet című kötetben a Hargita Népében is hetente közlő Barabás István bevezető tanulmányában – A Székely Útkereső az egyetemes magyar művelődéstörténet része – erkölcsi, esztétikai magaslatokba helyezte a folyóiratot. Beke Sándor neves írókat, történészeket, jó tollú újságírókat toborzott munkatársai közé. A Hargita Népe 1990. április 19-i számában Beke Sándor nyilatkozott a folyóiratról: „Célunk csupán egy lehet: mindannyiunk elé tárni székely közéletünket, s egy elnyomott, embertelen kisebbségi sors koromsötét emlékéből feloldani lebilincselt közművelődésünk, kultúránk, történelmünk és irodalmunk értékes pillanatait. " A fiatalon elhunyt költő, Vass László Levente Egyedül az éjszakában című verseskötete volt 1991-ben a Székely Útkereső Kiadványok első kötete. Az élőszó dicsérete című kötet a Székely Útkereső hasábjain közölt kritikákat, recenziókat, beszélgetéseket tartalmazza. A kritikákat Ráduly János jegyezte. A Becsüld a népet! című kötet a Székely Útkereső gyermekirodalmi antológiája. A szerzők között volt Benedek Elek, Marton Lili, Nagy Olga, Ráduly János, Csire Gabriella, Papp Attila, Fábián Imre, László László, P. Buzogány Árpád és Beke Sándor. Változatos olvasmányt kínál a Székely Útkereső Antológia 1990–1999 című kötet. Magyar, székely és csángó örökség a címe a Székely Útkereső Kiadványok antológiájának. A sorozat indulásának körülményeiről Beke Sándor nyilatkozott a Hargita Népének (2000. március 24.): „A lapszerkesztés során gyakran előfordul, hogy egy-egy nagyon jó kézirat nem fér be a jellegénél fogva szűkre szabott laptestbe. Ezért úgy döntöttünk, hogy e nagyobb lélegzetű munkákat kis füzetekben, a Székely Útkereső Kiadványok sorozatban jelentetjük meg. " A sorozatban eddig 22 füzet vagy könyv jelent meg. Mutatóba néhány cím a sorozatból: Ráduly János: Nemzeti kincsünk – a rovásírás, Gábor Dénes: Gondolatok a székely himnuszról, Kisgyörgy Imre: Kopjafák – régen és ma, Kovács Piroska: Örökségünk a székely kapu, Bán Anna: Erdély és a székely székek címerei. /Borbély László: Könyvekbe mentett Székely Útkereső. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 15./ Vass László Levente /Székelyudvarhely, 1955. – Homoródalmás, 1979/ a hétfalusi magyar gimnázium végzettje, 1976-ban hivatásos taxisofőr Kolozsváron. Élete utolsó két évét Budapesten töltötte, gyógyíthatatlan betegsége elvitte, mielőtt költészete kiteljesedhetett volna.

2009. március 2.

Palló Gábor tudománytörténésznek A magyar tudós zsenik című, a Mindentudás Egyeteme keretében elhangzott előadását vetítették le február 27-én Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában. Az előadó kifejtette, jeles magyar tudósok az egész világon voltak és vannak, a magyar népesség számarányához viszonyítva: igen sokan. Az előadó huszonhatot sorolt a tudományos elithez. Vannak köztük Nobel-díjasok vagy arra érdemesek, és olyanok, akik emigrálásuk után a célországban fontos szerepet játszottak tudományos testületekben. Zsenikről van szó, akiket sok minden vezérelt sorsuk alakulásában, de közös intellektuális vonásokról is lehet beszélni: ezek a tudósok új területeken dolgoztak, sokoldalú kulturáltság jellemezte őket. Teller Ede, Gábor Dénes, Szent-Györgyi Albert, Neumann János, Wiegner Jenő, Szilárd Leó, Hevesy György, Polányi Mihály, Kármán Tódor, Erdős Pál, Fejér Lipót, Harsányi János, Oláh György, Lakatos Imre és társaik többsége zsidó származású volt, de magyarságát nem tagadta meg az Újvilágban sem. Munkásságukkal az egész emberiséget szolgálták, de a magyarság jó hírnevét gyarapították a világban. /Ö. I. B.: Leltár a „magyar jelenségről” = Szabadság (Kolozsvár), márc. 2./

2012. március 17.

A kisebbség kisebbségijeként szolgálatnak tekintem munkám”
Sas Péter irodalomtörténésszel a művelődés és a kultúra „földjéről” beszélgettünk
„Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit” – vallja Sas Péter budapesti művelődés- és irodalomtörténész. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja keretében működő Irodalomtudományi Intézet kutatójának fő érdeklődési köre, szakterülete Erdély művelődéstörténetének feltárása. Az elmúlt években szinte sorozatban jelentek meg tudományos munkái az adott témakörben. Honnan ered Erdély iránti vonzalma, hogyan lehet ilyen ütemben dolgozni, miként látja a kutatási lehetőséget – faggattuk a vele készített beszélgetés során.
– Magyarországi születésűként honnan ered Erdély művelődéstörténete iránti érdeklődése? Mivel magyarázható ez a vonzalom?
– Erre két magyarázat lehetséges. Az egyik: a kolozsvári Óvár egyik házának emléktábláján olvasható, hogy abban élt és alkotott Kőváry László, a 19. század jeles történésze. Egyik híres mondása szerint „Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum”. Véres és tusakodásokkal terhes történelmének ismerete ellenére mindig a művelődés és a kultúra földjének tekintettem, ahol a beáramló európai értékek erdélyi színezetet kaptak, az erdélyi elme szüleményei pedig bebizonyították, hogy a világ értékítéletében egy ország megítélése során nem mindig a terület nagysága és a lakosság lélekszáma a meghatározó. Ösztönösen az Erdélyben született formák, színek, gondolatok, ízek között érzem otthon magam, szinte hihetetlen, de ezzel az érzésvilággal születtem. Nem tudnék nem foglalkozni az erdélyi művelődéstörténettel, mely mindig tartogat meglepetéseket, s ha valaki elég kitartóan udvarol, elnyerheti kegyeit. Az nem lehet véletlen, hogy három évszázad alatt csak nekem jutott eszembe, hogy a piarista templom egyik ereklyetartójában megkeressem az oda rejtett igazoló okiratot, amely szerint a benne foglalt ereklye a rendalapító szövettel felfogott vércseppje. Azóta a megillető tisztelet veszi körül. Korábban nem olvashattunk arról, hogy a ferences templomban reneszánsz, virágos mennyezetmaradvány van, vagy a Szent Mihály-templom orgonakarzatán milyen kormeghatározó bekarcolás–nyomok vannak. Vagy, hogy a századfordulón a szerző megjelölése nélkül megjelent novella–füzérecske Bánffy/Kisbán Miklós zsengéit tartalmazza. Ezekkel és egyéb felfedezéseimmel nem kérkedni akarok, sőt, rámutatni arra, hogy a nagy dolgok mellett milyen fontosak a részletek, amelyek csak úgy mutatják meg magukat, ha valaki megfelelő alázattal közelít feléjük. Én – a kisebbség kisebbségijeként – szolgálatnak tekintem a munkámat, melynek az a fedezete, hogy semmilyen címem és rangom nincsen, a tudományos kutató másnak semmitmondó titulusa tökéletesen kielégít. A másik indoklás: egyik nagyanyám révén a nemes Háromszék egyik településéből erednek ama bizonyos meghatározó gyökerek, amelyekre egy Brassóban készült családi címer emlékeztet. Az egyik magyarázat nem zárja ki a másikat.
– Az utóbbi időszakban gyakran előfordult, hogy egy év alatt több kötetet is letett az asztalra. Hogyan lehet ennyi idő alatt több könyvet is írni?
– A hangya testtömegének meghatározhatatlan többszörösét képes összegyűjteni a rendelkezésére álló egy esztendő alatt. Az én testtömegemhez arányosítva végképp nem elegendő az évi egy kötet. Már több kombináció született, például, hogy esetleg valamilyen segítő csapatom van, akik összegyűjtik az adatokat, és megírják a könyveket. Erre csak azt válaszolhatom, amit a helyi Karitásznál szociális munkára jelentkezett csilingelő tájszólásban megszólalt székely leányka, hogy van egy csoportja, amely körülbelül belőle áll. Így vagyok ezzel a dologgal én is. Egy korábbi időszakban szocializálódtam, amikor nem külön pályázati pénzből, ösztöndíjból vagy egyéb juttatásból, hanem a rendelkezésre álló havi fizetésből kellett megoldani egy-egy tudományos kutatás költségeit is. Aki foglalkozott valamilyen téma kutatásával, feldolgozásával, tudja, hogy egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Egy-egy kötetben sok-sok esztendő munkája rejlik, s arra nincs garancia, hogy az elkészült kézirat hamarosan könyvvé formálódhat. Ezen a területen is a pénz diktál, egyetlen kiadó sem kockáztat saját zsebből, főleg, ha üres. A kiadáshoz pályázati forrás, vagy egy mecénás, utolsó reményként lottónyeremény szükségeltetik. Ezért összegyűlhetnek a kéziratok, amelyek a szerencsés véletlen összjátéka folytán egyszerre formálódhatnak át egyik kedvencem, a Gloria nyomdagépe segítségével könyvekké. Tíz kéziratom fekszik évek óta más-más kiadónál, melyre eddig nem jutott támogatás. Az egyik Gyalui Farkas, az Egyetemi Könyvtár igazgatójának emlékirata. Most azért izguljak, nehogy egyszerre kapjanak támogatást, és ugyanazon évben megjelenjenek? Az más kérdés, ha évfordulós jellegű kiadványról van szó, ott kötelez a határidő, s a szerző nem várhatja meg, amíg az 50. évfordulóból 100. lesz. Szabad világunk szótárából mintha hiányozna a „kell” kifejezés. A kolozsmonostori apátság megalapításának 950. évfordulójáról, vagy a Marianum felszentelésének 100. jubileumáról meg kellett emlékezni. Ezekkel a könyvekkel is meg kellett haladnom a szokványosnak és elfogadhatónak tekintett évi könyvkiadási mértéket. Nem állt rendelkezésre másnak egy kiérlelt kézirata sem, pedig egy évforduló elkövetkezésének kiszámítása nem egy túlságosan bonyolult matematikai művelet.
– Ilyen alkotási ütem esetleg nem megy a minőség rovására? Ön hogyan látja ezt?
– Ez is egy komoly és profi kérdezőre valló tudakozódás, amelyet külön köszönök. Szakmám, foglalkozásom és hivatásom szerint tudományos kutató vagyok a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézeténél. Most egy igazán fontos irodalomtörténeti jellegű feladatom van, a két világháború közötti erdélyi irodalmi viták bemutatásának kötetté formálása. Munkaköri leírásom szerint az erdélyi művelődéstörténet kutatása és feldolgozása a fő feladatom. A hivatalos jellegű megfogalmazás szerint irodalom- és művelődéstörténész vagyok. Ez azért lehetséges, mert soha nem hagytam magam beskatulyázni, és soha nem hagytam magam letéríteni arról az útról, amin végig szeretnék menni. Olyan is volt korábban, hogy az erdélyi kutatásaim támogatásának hiányában inkább elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, mint a biztos kenyér reményében mással foglalkozzam. Akkor csak abból éltem családommal együtt, amit kutattam és feldolgoztam. Kétszer voltam az Országos Tudományos Kutatási Alapnál három-három, és hétszer a Nemzeti Kutatási Alapnál egy-egy éves kutatásnál témavezető (és beosztott egy személyben). Ha munkáim fércművek lettek volna, biztosan nem kellettek volna, s nem dobtak volna ki értük pénzt az ablakon. (Megjegyzem, onnan is maradt még egy-két kéziratom, amiket folyamatosan bővítek.) Minden hasonló területen dolgozó erdélyi szakember tudja, hogy olyan gazdag a helyi művelődéstörténet, és olyan különleges személyiségek voltak művelői, hogy két élet kevés lenne bemutatásukhoz. A másik nem szubjektív, tudományosabb magyarázat. Az Európai Unió mindent szabályoz és minősít. Az akadémiánál közleménystatisztikát és tudománymetrikai adatokat állítanak össze. Személyes adataimnál 138 publikációmat (ebből 50 könyv, a többi könyvfejezet és tanulmány) jegyzi a rendszer, valamint félszáz olyan tudományos hivatkozást, amelyekben valamelyik munkámra utalnak.
– Miként használja ki az országhatárokon átívelő kutatási lehetőségeket? Ütközött-e valamilyen akadályokba munkája során?
– A monarchia korában kialakult Budapest-központúság és a hányatott magyar történelem okán a források jelentős része átível az országhatárokon. Ezeket kell egyesíteni, hogy megkaphassuk az egykori egészet, vagy a most létező részét, ami a feldolgozásnak csak kiindulópontja. A kutatás egyfajta nyomozás, mindig előkerülhet újabb adat, vagy kialakulhat más értelmezés. Ezért lehet újat mondani Kós Károlyról, vagy más szemszögből láttatni a már számtalanszor bemutatott Bánffy Miklóst. Utóbbi kapcsán a nemrég megjelent Mózes Huba emlékkönyvben bemutattam, nem minden hamvadt el Bonchidán, sok különleges tárgynak ma is meg kellene lennie. Nemcsak a közgyűjtemények anyagai, családok is kényszerűen szétváltak, fontos irat- és levelezésanyagok szóródtak szét, amelyeket a leszármazottak sok esetben kidobtak, vagy eladtak. Láttam nagyon becses levelezésanyagot tyúkok alá tett fészekként, hogy végül trágyázzák a kertet. Ha egyszer elmesélném Kós Károly levelezése kiadásának „műhelytitkait”, nagy mennydörgések hallatszanának Sztána felől, és nem Pesten ütne be az istennyila. Nagyon sok a kényes ügy, nem politikai, inkább etikátlannak tűnő hátterük miatt. Hiába dolgoztam fel a zabolai Mikes-kastély 1945-ös leltárát, melyből tudhatnánk a falakat díszítő száz festményről, Sepsiszentgyörgyön két éve halogatják a kiadását. A Kelemen Lajos hagyatékának firtatásakor kapott válaszokról aztán végképp ne beszéljünk. Ezzel le is zárom, mindenki a maga lelkiismeretével kell, hogy lefeküdjön és felébredjen.
– Magyarországiként milyen az erdélyi kutatókkal, értelmiségiekkel való együttműködése? Milyen módon lehetne jobban ösztönözni a közös munkát?
– Igyekeztem a honi szakerőkkel együttműködni, inkább személyes módon, mint intézményi keretben. Jelentkeztem Jakó Zsigmondnál is, aki megértette és méltányolta fiatalos lelkesedésemet. Többedik találkozásunk után – egy utcában laktunk, ha Kolozsvárt voltam, a telefonhívás után átmentem a túloldalra, egy kávéra, később ötórai teára – egész életre szóló buzdítást adott az általa összeállított Erdélyi okmánytár első kötetében: „Sas Péternek, aki segíteni akar nekünk az erdélyi múlt feltárásában, sok sikert kívánva. Kolozsvárott, 1998. márc. 12-én, Jakó Zsigmond.” Nem cigarettafüstként elszálló nosztalgiázásból, tárgyszerűen tudom bemutatni, hogy Mályusz Elemér, Benda Kálmán, Bözödi György, László Gyula, Balogh Jolán, Szabó T. Attila, Entz Géza, Kónya Ádám, Jakó Zsigmond, Kós András dedikációi és levelei, vagy akár Kacsó Sándorral, Mátyás Vilmossal, Dr. Kós Károllyal, Balogh Edgárral, Vita Sándorral és Zsigmonddal, Wass Alberttel, Teleki Bélával, Óváry Zoltánnal folytatott írásbeli diskurzusaim okán, és nemcsak akadémiai kutatóként érzem magam feljogosítva, hogy próbáljam tenni, amit úgy gondolom, és úgy érzem: tennem kell. S ha van feléjük földi jellegű elszámolási kötelezettségem a tőlük is kapott ama képletes bibliai talentumokkal, akkor érthetőbbé válhat, miért próbálom kivenni a részem a romániai könyvforgalom átlagon felüli fellendítésében. Kolozsvárt sokat megtudtam Gy. Szabó Bélától, aki újévkor egy-egy kis metszettel üdvözölt, Debrecezeni Lászlótól, ő Kelemen Lajos fényképét hagyta rám, valamint Györkös Mányi Alberttől és persze Kós Andrástól. A fametszés mestere kérés nélkül is pózba igazította magát, meg is örökítettem, ahogy az Isteni színjáték egyik dúcán dolgozott. A velük való ismeretséget pedig Gábor Dénes bibliográfusnak, a kisgrafika, főleg az ex-libris akkori legnagyobb szakértőjének köszönhettem. Mennyi szeretettel csiszolta és nem láb-, hanem lapalji jegyzetekkel fejelte meg zsengéimet, hogy a Művelődés folyóiratban a témához méltó módon megjelenhessenek. Ezek az emlékek nem a megszépítő múlt miatt kedvesek... A jelenben is kialakultak korrekt munkakapcsolatok, sőt, baráti jellegű kötelékek, melyek számtalan próbát kiálltak. Hozzám legközelebb álló mentorom Kiss András nyug. főlevéltáros, aki lelkileg mindig velem van egy tőle kapott feleki gömbkő képében. Nem hallgathatom el, egyesek részéről vannak ellenérzések, melyek abból fakadnak, vagy azzal magyarázzák, hogy bölcsőmet nem a Szamos, hanem a Duna partján ringatták. Ha rajtam állt volna, talán még békát is szereztem volna a gólyának, hogy tegyen velem még egy kört. Ha már nem így történt, legalább munkáimmal bizonyíthassam – ha már feleségem miatti kétlakiságommal nem sikerült –, hogy az erdélyi művelődéstörténet értékeinek átörökítés-kísérletében talán nem a havonta megteendő négyszáz kilométeres távolság a legfontosabb szempont. Nem tudom, mennyire lenne ösztönző a közös munkára, ha feleségem egyre jobban felerősödő kérésének engedve, egyszer az ő kolozsvári lakása lenne az én állandó lakhelyem is.
– Jelenleg milyen témákon dolgozik? Milyen újabb munkával szeretné meglepni a közeljövőben az olvasóközönséget?
– Jelenleg – és remélem, hogy ez hosszú időre kitolódó időszak lesz – a Szent Mihály egyházközséget és vezetőjét, Kovács Sándor főesperes urat érezhetem magam mögött. Nyilvánvaló, hogy az ő mecénási támogatása nélkül nem sokszorosítanák más szerző és az én könyveim oldalait sem a Gloria nyomdagépei. A római katolikus egyháznak két évezred óta ugyanaz a hivatása, a Krisztuson keresztül Istenhez vezető utat igyekszik minél jobban megtisztítani az akadályoktól. A földi értékek oktatásban, kultúrában és művelődésben kimutatható jelenkori gyarapítása mellett a régebben keletkezett becses emlékeknek is igyekszik emléket állítani, a kereszt jele alatt átörökíteni. Ennek a küldetésnek lehetek most egyik munkatársa, aki legújabban az egyházközség 20. századi történetének bemutatására kapott megbízást. A tordai országgyűlés óta létező, hagyományos erdélyi ökumené szellemében nem kizáró jelleggel, hiszen a közös kisebbségi létben eleve nem lehet a távolságtartás oka a más vallás. Hirschler József plébános az unitárius Kelemen Lajosnak mutatta meg először a plébániakönyvtár kincseit és főszerkesztőként felkérte, írjon tanulmányokat a Művészeti Szalon folyóiratba. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök halálakor a református Ravasz László azt írta, hogy csak akkor fogja elfelejteni őt, ha olyan hideg és néma lesz, mint a halott főpásztor. Ezért volt természetes, hogy a Római Katolikus Nőszövetség dísztermében Kós Károlyról és Kelemen Lajosról előadást tarthattam. Ha a rítus nem is ugyanaz, az imák ugyanahhoz az egy és örök Istenhez szólnak. Talán az idő méhében már fogamzik, mely reményeink szerint önfeladás nélkül megadhatja mindezek teljes egységét. Mindenről éppen nem számolhatok be, mert akkor nem tudom meglepni az olvasóközönséget. Közelesen Kelemen Lajos levelezéskötetein dolgozom, amely a Magyar Tudományos Akadémia és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadványaként nyújtana segítséget a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténetnek megbízható forráson alapuló megírásához. A 21. század elbizonytalanodott emberének is szellemi fogódzkodót nyújtva a századok malomkövei között letisztult, Kelemen Lajos által is képviselt, az Erdélyre jellemző értékrend felmutatásával.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

2012. november 16.

„Nem lehet teher, csak szárny az anyanyelv, amely fölemel”
Mielőtt a témát megjelölő kérdésre néhány, bizonyára elfogult gondolattal hozakodnám elő, jeleznem kell, hogy az én elfogultságom az életemből, a helyemből és a helyzetemből ered. Abból, hogy a „számunkra” szóalakot nem elsősorban magamra értem, noha erre is bőven volna okom, hanem közösségeinkre: a moldvai magyarokra, a székelyekre, a mezőségiekre, a dél-erdélyiekre, a kalotaszegiekre, a keleti és általában a „külső” magyarokra.
A nyelvben kifejeződő közös hazára gondolok, de a nyelvi tájakra s e tájakban élő közösségekre is. Azokra, akik a nyelvi kapcsolatok és a nyelvi ütközések sávjában élnek, ezek előnyeivel és hátrányaival együtt. Vannak, akik úgy gondolják, és ez szinte közösségi szindrómává vált, hogy az anyanyelv már csak a múlt, csak a hagyomány. Vannak, akik csak muzeális értéknek tekintik. Pedig szerves része a jelennek, és biztató ígérete a jövőnek. Nem tudunk meglenni nélküle.
Nyelv, nemzetiség, tudományok – „öszvesítve”
A mai nap történelmi évfordulóként lett a magyar nyelv napja 2011-ben az Országgyűlés szept. 29-i határozatával. A hivatkozási alap pedig az 1844. évi II. törvénycikk, amely sokak rosszallásától kísérve Magyarországon hivatalossá tette a magyar nyelvet. Némelyek szerint minden későbbi bajunknak ez lett a forrása, noha egészen nyilvánvaló, hogy ez az aktus csak nyelvünk évszázadok óta tartó alárendeltségét szüntette meg.
Fontos eseménye volt az előző század végén elindult és a következő század elejéig tartó, kedvező nyelvi (és társadalmi) folyamatoknak. A folyamatokban mindig vannak meghatározó előzmények és következmények. Az előzményekben pedig távolabbiként és közelebbiként egyaránt jelen van Erdély, erdélyi vagy Erdélyből származó személyiségek. Nemcsak az akkor még nem annyira távoli 17. és 18. századra gondolok, amikor a magyar nyelv és kultúra túlélését éppen Erdély biztosította, hanem a 19. századi fontos történésekre is. Ismeretes, de talán ritkán mérjük fel annak jelentőségét, hogy az Akadémia, sőt már a Tudós Társaság első elnöke, szabályzatának megfogalmazója is nyelvész volt, nyelvész és történész, nem műkedvelői szinten, nem lebecsülendő munkássággal, nyelvész volt és erdélyi kötődésű arisztokrata, gróf Teleki József.
Haláláig, 1855-ig volt elnöke az Akadémiának. 1842 és 1848 között pedig Erdély kormányzója. Az alapító és alelnök Széchenyitől eltérően, aki az Akadémiának elsősorban nyelvművelő, nyelvgazdagító, nyelvőrző szerepet szánt, Teleki József végig azt az álláspontot képviselte, amelyet leghatározottabban az Akadémia 1843. okt. 8-i közgyűlésén így fogalmazott meg: „A nyelv, nemzetiség és a tudományok kitűzött czél gyanánt karöltve lebegnek előttünk, ezen három elénkbe szabott tárgynak szerencsés öszvesítése dicső feladatunk.” Neki bizonyára közvetlen szerepe volt az 1844. évi törvény elfogadtatásában is, amely az általa egy évvel korábban célként megjelölt „öszvesítést” kodifikálta.
Innen pedig egyenes út vezetett 1848 12. pontjához. Az „öszvesítés” megtörtént, hét évtizeddel később pedig elkövetkezett az újabb „szétesés” és eltávolodás. Most nemzetpolitikának, Akadémiának, mindnyájunknak újra az „öszvesítés” a feladatunk, a változatosságban mindig jelen levő közös elfogadása, és legalább annak megtartása, ami értékként megvan, pl. a tudományok magyar nyelvűségében. Újra Teleki József említett, akadémiai közgyűlési beszédének egyik erre vonatkozó passzusát idézve: „…a nyelvnek csak a használat ad életet; […] a nyelvet csak a gyakorlat mívelheti sikeresen és annak a nemzet míveltségéhez, különösen tudományos kiképzéséhez kell alkalmaztatnia.”
Ehhez, Wesselényi ma is aktuális szavával, közértelmességre volna szükség. A mai, közelítésnek nevezhető „öszvesítés” több szinten történik, többek között a határtalanítás programjában. Ezen a Termini néven ismert, elsősorban a külső régiókban működő nyelvészeket összefogó kutatóhálózat dolgozik annak tudatában, hogy tevékenysége erősíti a magyar nyelv és kultúra végvárait, azt a védőövezetet, amely Magyarországot körülveszi. Ezt jelentős mértékben segíthetné a tudományon, azaz a nyelvészeten belüli közelítés a szemléletben, a nagyobb fokú empátia a jelenségek megítélésében.
A nyelvi közelítés, az akár eredményes határtalanítás önmagában megtévesztő is lehet, azt sugallhatja, hogy nemcsak értjük, hanem meg is értjük egymást. A megértés jóval többet jelent, többet feltételez. A gondolkodásbeli határtalanítás, a kölcsönös megértésre való törekvés nélkül továbbra is érvényes maradhat az Erdélyből áttelepült író, Vári Attila keserű tapasztalata: „Akkor még nem tudtam, amit most, harminc év után biztosan tudok: minket, erdélyieket az anyaországtól éppen a közös nyelv választ el.”
Összeköt és elválaszt az anyanyelv
Az alapkérdésre visszatérve: mit jelent számunkra a magyar nyelv? A kisebbségi régiókban mindenekelőtt az azonosságtudat legszilárdabb alapját jelenti, a közösségek számára az egyetlen közös elemet az állami tekintetben, felekezetileg és politikailag megosztott magyar világukban. A nyelv az, amely azonosít és megkülönböztet, összeköt és elválaszt, amely bezárhat és befogadhat, de amelyből ki is zárhatjuk magunkat. Ebből következik az anyanyelv szimbolikus fölértékelődése, fölmagasztosulása, amellyel egyáltalán nincs összhangban a pragmatikus viszonyulás: a mindennapi nyelvválasztás, ebből is a legfontosabb, a tannyelvválasztás.
És ez közvetlenül érinti a fiatalokat, a gyermekeket, akiket ez a döntés legfontosabb szellemi érzékszervüktől, a megismerés, az ismeretszerzés legközvetlenebb eszközétől távolíthat el, foszthat meg. Mit nem jelenthet ilyen körülmények között az anyanyelv? Nem lehet teher, csak szárny lehet, amely fölemeli az embert. Nem jelenthet sem szégyent, sem megfélemlítettséget, sem hivalkodást, csak méltóságot. Gábor Dénes mondta egy vele készült interjúban: „az anyanyelv nem kabát, amelyet levethet az ember.” Az idegen nyelvi környezetben élő magyar tudósok a legjobb példái annak, milyen különleges, nagy érték a két- és többnyelvűség, és igazolása annak is, hogy ennek nem elkerülhetetlen következménye a nyelvvesztés, a nyelvcsere.
Magas szinten igenis megtartható, gyümölcsöztethető a kétnyelvűség, és benne külön értékként az első nyelv, az anyanyelv. A nyelv mindenki számára a szabadságot és a lehetőséget jelenti a gondolkodásban, a közlésben, az emberi kapcsolatokban, a múlthoz, a hagyományainkhoz való kötődésünkben, az irodalom élvezetében. Ezért alapvető a nyelvhasználat szabadsága és vele együtt minden egyes beszélő és író ember tudatossága és felelőssége a nyelvhasználatban. És mint egyebekben is a joghoz, a nyelvi joghoz is mindenkor társulnia kell a kötelességnek, a kötelességtudatnak.
Péntek János
Elhangzott november 13-án Budapesten, A magyar nyelv napján rendezett emlékülésen a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke.
Krónika (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-97




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998