udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 160 találat lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 | 151-160
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Gálfalvi György

2007. október 4.

Marosvásárhelyen a Kemény Zsigmond Társaság 1887-ben alakult meg, Tolnai Lajos kezdeményezésére. Virágkorát a két világháború közötti időszakban élte, amikor Kemény János elnökletével rendszeresen sikerült megtartani a felolvasóesteket. 1946-ban az új hatalom betiltotta. 1990 októberében 33 vásárhelyi értelmiségi gyűlt össze, ekkor Béres András, akkori RMDSZ-alelnök kezdeményezésére egyesület alakult, amely Gálfalvi György javaslatára vette fel a Kemény Zsigmond Társaság nevet. Közművelődési egyesületként született újjá a KZST. – Szeretnék, ha minél több fiatal bekapcsolódna a KZST életébe, mondta Fülöp Géza. Október végén kezdenek. /Nagy Botond: Utánpótlás-kereső KZST. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 4./

2007. október 13.

A 85 éves Jánosházy György költő, műfordító, kritikus, szerkesztő, színházi rendező sokrétű tevékenységét a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével ismerte el Sólyom László köztársasági elnök. A kitüntetést Szabó Béla főkonzul adta át Marosvásárhelyen, a Bernády Házban. Csegzi Sándor alpolgármester üdvözölte a megjelenteket, majd Gálfalvi György értékelte Jánosházy György munkásságát. Huszonkét évig dolgoztak együtt a Látó folyóirat szerkesztőségben, emlékezett Gálfalvi György. Az irodalomban olykor névsorolvasásokat tartanak, Jánosházy György általában nem szerepelt ezekben. De nem is törekedett erre soha. Jánosházy nem csak költő. Kritikai véleménye fontos volt a színháziak, a szerkesztők és a folyóiratok számára egyaránt. Egyike volt azoknak a romániai magyar képzőművészeti kritikusoknak, akik valóban értettek hozzá. /Nagy Botond: Mert „a nem-listák is ugyanolyan fontosak…” Kitüntették Jánosházy Györgyöt. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 13./

2007. október 15.

Október 13-án Székelyudvarhelyen, a Városháza Szent István-dísztermében tartotta hagyományos évi díjátadó ünnepségét az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). A hetvenéves írók köszöntése mellett átadták a hídverő és az életműdíjakat is. Egyed Péter egyetemi tanár értékelte az alapítvány által korábban kiírt irodalom- és internetpályázatot. Az EMIA életműdíjjal tüntette ki Dávid Gyula szerkesztőt, irodalomtörténészt, akinek életművéről Gálfalvi Zsolt tartott laudációt. Dávid Gyula meghatottan köszönte meg az elismerést, egyfajta adósságként említette a Romániai Magyar Lexikon befejezését, ígérete szerint az utolsó kötet jövőre jelenik meg. Gálfalvi Zsolt a hetvenedik születésnapját idén ünneplő Kántor Lajost, a Korunk folyóirat szerkesztőjét köszöntötte. Hídverő díjat adtak át Szakolcay Lajosnak, akinek életművét Gálfalvi György méltatta: „Egyike azoknak, akik életművet szenteltek annak, hogy másokra figyeljenek, olyanokra, akiket a határok elszakítottak egymástól, de mégis összetartoznak”. Az EMIA egyik díjazottja, a hetvenedik életévét idén ünneplő Lászlóffy Aladár betegsége miatt nem tudott részt venni az ünnepségen. Búcsúzásként az est házigazdája, a szervező alapítvány elnöke, Lőrincz György író köszönte meg a hallgatóságnak, hogy jelenlétükkel megtisztelték a díjátadást. /Szász Emese: Akik tettek az irodalomért. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 15./

2007. december 17.

December 15-én szokatlan szerepben állt a marosvásárhelyi közönség elé Gálfalvi György, a marosvásárhelyi Látó főszerkesztője. Mindeddig házigazdaként, kérdezőként vezette a folyóirat Irodalmi Színpadának műsorait, most ő volt a kérdezett. Nyugalomba vonulása alkalmából az a szerkesztőtárs faggatta életéről, aki majd januártól őt követi a Látó élén. Kovács András Ferencnek Gálfalvi György őszintén vallott. KAF a Látó Irodalmi Színpad alapító „örökös tagja” címet adományozta Gálfalvinak. Gálfalvi 42 éven át volt szerkesztő és közismerten a csapatmunka megszállottja. Többen felidézték Gálfalvi Marad a láz? /1977/ című nagysikerű interjúkötetét. Az egykori Ifjúmunkás hetilapnál öt évét töltött, majd az Igaz Szónál szerkesztőként 19 esztendőt, utódjánál, a Látónál tizennyolcat. /N. M. K. : Örökös tag a közös asztalnál. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 17./

2007. december 29.

Gálfalvi György több évtizedes szerkesztői munka után, 65. életévét betöltve vonult nyugdíjba az Igaz Szó, később a Látó szépirodalmi folyóirattól, melynek munkatársa, szerkesztője, főszerkesztő-helyettese, majd főszerkesztője volt. Nagy terhet tett le a válláról, mondta, mert a szerkesztést mindig hivatásként élte meg. Rengeteg elképzelése van arról, hogy mit fog megírni. „Nem beszámolni, nem elszámolni, megírni. ” Egy könyvre gondol, amely valahol a regény és az emlékirat határán fog libegni. Úgy látja, hogy azt a teret, „amit ‘89 után megszereztünk, úgy érzem, fokozatosan veszítjük el, kezdünk kiszorulni. Mert ki akarnak szorítani. De nem szabad hagynunk magunkat. ” Intézményeket kell teremteni, vallja. Weszely Tibor matematikus, Bolyai-kutatót Marosvásárhely díszpolgárává választották Bolyai- kutatásaiért. 2007. szeptember 15-étől már nem tanít a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán, így idejét teljes mértékben a Bolyai-hagyaték feltárására fordíthatja. 2007 legnagyobb megvalósításának a Bolyai-világtalálkozót tartja, a rendezvényre a világ minden tájáról hazajöttek volt diákok és tanárok, s ez is bizonyítja, hogy az alma mater ősi szelleme összekovácsolja az embereket. Ugyancsak a Bolyaiak szellemiségét hirdeti a Bolyai Alkotótábor is, amelyet Csegzi Sándor alpolgármester kezdeményezett. Weszely Tibor Bolyai Jánosról 2002-ben kiadott könyvét Star Gyula, a Vince Könyvkiadó szakszerkesztője közreműködésének köszönhetően Manfred Stern hallei matematikus-műfordító német nyelvre is átülteti. Weszely Tibor folytatja a Bolyai-kéziratok alapos tanulmányozását, hiszen a nagy matematikus magyar, latin és német nyelven 13. 000 oldalt hagyott hátra. Weszely Tibor 2008-ban Sándor Józseffel (a Babes-Bolyai Egyetem matematikaprofesszora) és Oláh Gál Róbert csíkszeredai történész-kutatóval hozzáfognak az általa Vályi Gyuláról – az egyetlen Marosvásárhelyen született tudós matematikusról – írott monográfia kibővítéséhez. A 2008-as év fordulópontot jelent a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem életében. Vezetőségváltásra kerül sor, dr. Béres András rektor mellett dr. Kovács Levente, a magyar tanszék vezetője is leköszön tisztségéből. Kovács Levente az akkreditációs folyamatokhoz fontos dokumentumok kidolgozásában vett részt. Vezetésével újraindítottak egy rendező osztályt és a tavaly végzett rendezők sikeresen elhelyezkedtek. Kovács Levente rendező is, minden évben rendez Nagyváradon. Most életének ez a területe is lezárul. A Színművészeti Egyetem tovább fogja vezetni a rendező osztályt és ha több szakon beindul a mesterképzés, talán ott is lesznek feladatai. Fő feladata a doktori képzésben részt vevő doktorandusok útnak indítása lesz. A magyar nyelvű zenetanári szakon az első évfolyam most negyedéves. E szak beindítása jelentős megvalósításnak számít, hiszen az anyanyelvű zenei képzés negyven év alatt teljesen háttérbe szorult. A képzőművészeti oktatás terén látvány-, díszlet- és rendezvénytervezési szak indítását tervezik. Már elkészült az akkreditációhoz szükséges dokumentáció. Farkas Ernő nagyon szeret tanítani. Van három osztálya a Református Kollégiumban. Dr. Kovács Dezső egyetemi tanár /a MOGYE Fogorvosi Karának dékán-helyettese, a szájsebészeti klinika vezetője, mellette az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályát irányítja/ elégedetlen, mert a jelenlegi vezetőség sem oldotta meg a szájsebészeti klinika helyzetét, nem megfelelő helyen, nem megfelelő épületben működik. Az egyetlen valós segítséget a megyei tanácstól kapták. Lokodi Edit elnök asszony teljesítette az ígéretét, és két korszerű fogászati röntgengép megvásárlását tette lehetővé. Az EME Orvostudományi Szakosztályának 1400 aktív tagja van, a szak- és területi csoportok eredményesen működnek. Korszerűsítették a székházat, sikerült emelni az Orvostudományi Értesítő színvonalát, amelyet nemzetközi bizottság szerkeszt. Pályázati lehetőséget teremtettek a könyvkiadásra, évente három fiatal kutatónak biztosítanak ösztöndíjat. /Bodolai Gyöngyi, Menyhárt Borbála, Nagy Botond, Vajda György: Óévbúcsúztató gondolatok. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 29./

2008. január 19.

Testvérvárosára is folyamatosan figyel a zalaegerszegiek kulturális folyóirata, a Pannon Tükör. A Zalai Írók Egyesületének kéthavonta megjelenő színvonalas lapja 2007. november-decemberi számának első felét Marosvásárhelyi irodalmi-művészeti élet bemutatásának szentelte. Péntek Imre főszerkesztő a két megyeszékhely kulturális cserekapcsolatait mutatta be. Gálfalvi György személyes hangú, visszatekintő írása, A bennem épülő város szerepel a folyóiratban, továbbá Kovács András Ferenc versei. Szabó Róbert Csaba rövidprózája. Tágra nyílt kapuk című esszéjében marosvásárhelyi műtermekbe, műhelyekbe, galériákba kalauzolja az olvasókat Nagy Miklós Kund. Török Gáspár A marosvásárhelyi fotográfia-fotóművészet múltja és jelene címen írt összefoglalót. A vásárhelyi összeállítás a 70 éves Csíky Boldizsár zeneszerző köszöntésével zárul. /(nk): Marosvásárhelyi összeállítás a Pannon Tükörben. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 19./

2008. február 2.

Megváltozott külalakkal megjelent a Látó idei első száma. A nyugalomba vonult Gálfalvi György után Kovács András Ferenc a megbízott főszerkesztő, aki a vele készült beszélgetésben kifejtette, megújulási szándék vezeti, közben a lap eddigi karakterét is szeretné megőrizni. Nevezetesen azt, hogy ez egy erdélyi, havi szépirodalmi folyóirat. Frissítésre van szükség, mert ma már más időszakban élnek, mint például a 18 évvel ezelőtti induláskor. Szabó Róbert Csaba szerkeszti a honlapot. A lapszám hátsó borítójának belső oldalára zsebet tettek. A zsebbe poszterek kerülhetnek, a januári számban a Bodor Ádám-poszter szerepel. Olyan írók képeit helyezik oda, akik esetleg a Látó irodalmi színpadán megfordultak. Évente három-négy melléklet is meg fog jelenni, továbbá évi három tematikus szám, néha vendégszerkesztőkkel. – Természetesen a romániai magyar irodalom artikulálási formája ez a folyóirat. Ugyanakkor nyilvánvalóan vannak Magyarországon, vagy máshol élő szerzők is a lapban. Kovács András Ferenc szerkesztőkollégái Láng Zsolt, Vida Gábor és Szabó Róbert Csaba. /N. M. K. : A Látó új ruhája. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 2./

2008. február 25.

Megjelenés előtt áll a Páll Lajos 70. születésnapjára készült életinterjút, Páll Lajos-verseket és reprezentatív festményeket és rajzokat bemutató kötet. Páll Lajos beszélgetőtársa, értő kérdezője Kozma Huba, a versek válogatója és kommentálója Gálfalvi György, mindketten nagy tisztelői a korondi művésznek. Páll Lajos 70 éves. Művészalbum. A kiskunmajsai Csantavér Kiadó és a csíkszeredai Pallas–Akadémia Könyvkiadó közös kiadása. /Megjelenés előtt. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 25./

2008. május 12.

„A kereskedelemben nem forgalmazzuk ezt a könyvet, de egy Zöld Lajos által összeállított lista alapján mindenkinek ajándékozunk egyet, aki kivette részét a Lázár-kastély építésében és restaurálásában” – hangzott el a Szekértábor a Szármány hegyén /Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című dokumentumgyűjtemény bemutatóján a gyergyószárhegyi Lázár-kastély Lovagtermében. Dávid Gyula író és Zöld Lajos, a szárhegyi művésztábor egyik megálmodója írta és szerkesztette az 1980, 1990 és 2000-ben szervezett írótáborok jegyzőkönyvei alapján készült kötetet. Gálfalvi Zsolt író a tízévenként megrendezett írótáborok hangulatát elevenítette fel. Gálfalvi György, a Látó volt főszerkesztője a kötetbe került szövegek fő erényeként azt említette, hogy a magyar nyelv történelmének egy részét képezik, hűen tükrözik azokat az írói törekvéseket, amelyek a diktatúra idején alkotó szerzők munkáját jellemezték. Dávid Gyula társszerző kronológiai sorrendbe rendezte a három írótábor jelentősebb eseményeit, arra is kitérve, hogy az első táborozás után számos erdélyi magyar írót meghurcoltak a szárhegyi táborozás miatt. /Jánossy Alíz: Ajándékkönyv a támogatóknak. = Krónika (Kolozsvár), máj. 12./

2008. augusztus 21.

Közjogi méltóságok jelenlétében, ünnepélyes zászlófelvonásával megkezdődött Budapesten, a Kossuth téren az augusztus 20-i központi állami ünnepség. A zászlófelvonás közben a jelenlévők közül néhányan sípolással és fütyüléssel próbálták megzavarni az ünnepséget, s közben a „Gyurcsány takarodj!”, a „Hazaáruló!” és a „Vesszen a kormány!” jelszavakat skandálták. Mind a fővárosban, mind vidéken különböző rendezvények keretében emlékeztek meg államalapító Szent István királyról. Az ünnep alkalmával a magyar kormány ezúttal is magas rangú állami kitüntetésekben részesített személyiségeket, köztük erdélyieket is. /Szent Istvánt ünnepelték a magyarok. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./ Az ellenzéki politikusok nem vettek részt az eseményen. A Kossuth teret a rendőrség teljesen lezárta az állami zászló felvonásának idejére, az augusztus 20-i ünnepi rendezvényre érkezők csak fémdetektoros kapun, szigorú átvizsgálás után léphettek a kordonokkal elzárt területre. A Hősök terén tartott tisztavatáson idén először nem volt jelen a Szent Korona másolata. /Megidézett államalapító. = Krónika (Kolozsvár), aug. 21./ Augusztus 20-a alkalmából a Népművészet mestere díjban részesült Antal Zoltán gyimesi prímás, hagyományőrző, Életfa-díjat kapott Máthé Ferenc erdélyi fafaragó, bútorfestő oktató, Népművészet Ifjú Mestere-díjat érdemelt idén Nyisztor Ilona csángómagyar népdalénekes és gyűjtő. A Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozatának romániai kitüntetettjei: a segesvári Gaudeamus Alapítvány, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kántor Lajos, a Korunk és Gálfalvi György, a Látó volt főszerkesztője. /Erdélyi kitüntetettek. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./

2008. augusztus 28.

Gálfalvi György író, szerkesztő, irodalomszervező augusztus 20-án Budapesten átvette a Kisebbségekért Díjat. A legismertebb erdélyi magyar folyóirat, az Igaz Szó kritikai rovatvezetőjeként, a rendszerváltást követő napokban pedig a Látó irodalmi folyóirat alapítójaként, majd főszerkesztőjeként a romániai magyar közösség művelődési életében végzett értékteremtésért kapta a díjat. Gálfalvi György fontosnak tartja az időszakot, amikor az Ifjúmunkás szerkesztője és riportere volt, 1965 és 1970 között. Riporterként kezdte pályafutását, főszerkesztőként ment nyugdíjba. Korosztálya, a Forrás második nemzedéke, hamar rájött arra, hogy a világon úgy változtathat a legbiztosabban, ha hozzátesz valamit. Úgy érzi, hogy riporterként, szerkesztőként, íróként is sikerült valamit hozzátenni a világhoz. Gálfalvi munkamániás nyugdíjasként is dolgozni fog, csak mást. Egyelőre egykori szekus dossziéit próbálja elrendezni, hiszen 15 kötet, csaknem ötezer oldal, amit megkapott belőle. /Antal Erika: Hozzátenni a világhoz. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 28./

2008. szeptember 2.

Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános kórusának tagjai fogadták énekkel a szerzőt Marosvásárhelyen, a Bolyai téri unitárius egyházközség tanácstermében. A külföldön élő dr. Száva Tibor nyugdíjas mérnök több évtizedes kutatómunkájának eredménye a Gyergyói és szépvízi magyarörmények nyomában című kötet. Az erdélyi magyarörmények neves, illetve elfeledett személyiségeit felvonultató, újonnan megjelent vaskos kiadványt Gálfalvi György, a Látó nyugalomba vonult főszerkesztője mutatta be. Hangsúlyozta: egy élet műve ez. Száva Tibor úgy érezte, hogy kötelessége elmondani mindazt, amit felfedezett. /Nagy Botond: Magyarörmények nyomában… = Népújság (Marosvásárhely), szept. 2./

2009. április 18.

Április 17-én mutatták be Marosvásárhelyen a Bernády Házban Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai. Lehallgatási jegyzőkönyvek 1986–1989 /Pallas Akadémia Kiadó, Csíkszereda/ című könyvét, olyan lehallgatási jegyzőkönyvek gyűjteményét, amelyeket az akkori Igaz Szó munkatársáról állítottak össze a Szekuritáté tisztjei. Gálfalvi György, a Látó nyugalomba vonult főszerkesztője elmondta, a kötet végén található névjegyzék szerint jóval több, mint száz alkalommal szerepel Markó Béla lehallgatási jegyzőkönyveiben. És ez fordítva is igaz. Markó Béla a kötet elé írt esszéjében indokolta, miért tartotta fontosnak a megjelentetést. A könyvnek több olvasata lehet: kollektív emlékirat, amelyet több mellékszereplő mond a mikrofonba, modern rádiójáték, krónika arról, hogy mi történt a világgal 1986 és 1989 között. De olvasható tényregénynek is, amelyben egy értelmiségi csapat próbálja túlélni ezt az őrületet. Kovács András Ferenc /KAF/ költő, a Látó főszerkesztője szerint „botrány és szégyen, hogy úgy kellett élni. De így is lehetett élni, és így is lehetett élni szabadon. A magunk belső autonómiájával. A könyv maga a képtelenség. Olvasataim közül az első a megdöbbenésé volt. Elpirultam, kukkolónak éreztem magam, ahogy olvastam. De nem is baj ez. ” Hol vannak azok a tisztek, a fenyegetők? Azok érdekelnek, akik a mai napig aktívak, írta KAF. Azt szeretné, ha húsz-harminc év múlva gyermekeiknek, unokáiknak nem kellene újabb lehallgatási jegyzőkönyveket olvasniuk, tette hozzá. /Nagy Botond: A képtelenség könyve. Egy irredenta hétköznapjai. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 18./

2009. április 22.

Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai című, kötetét Marosvásárhelyen mutatták be. „Ezt a könyvet nem én írtam, minden bizonnyal honoráriumot sem fogok felvenni érte, csak az előszóért. Ebben a könyvben mi beszélünk: Gálfalvi György, Kovács András Ferenc, Káli Király István, Kelemen Atilla” – fogalmazott Markó Béla. A hatalom és az állampolgár viszonyát is tisztázni hivatott a lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmazó kötet. Pusztán kisebbségi léténél fogva, akkoriban mindenki nacionalista és irredenta volt a hatalom szemében. Mégis a hatalom vált nevetségessé és válik ma is azzá, ha figyeli és követi a kisebbségi közösségek szellemi vezetőit – hangzott el a könyvbemutatón. /Antal Erika: „Egy irredenta hétköznapjai. ” = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 22./

2009. május 15.

A Szekuritáté, a kommunista rendszer titkosszolgálata célja a Nagy Testvér mindenütt jelenvalósága hitének terjesztése, a terror szellemének elhintése. Tudták, emlékezett Ágoston Hugó, a lap főmunkatársa, hogy sajtósként, lehallgatják őket, hogy minden szerkesztőségnek megvolt a szekus felelőse, ennek ellenére legtöbbször nem voltak óvatosabbak. Markó Béla a legfelháborítóbbnak azt tartja, hogy lehallgatói túllépték az intimitás, az emberi jogok határait. Megjelent könyve /Egy irredenta hétköznapjai (Lehallgatási jegyzőkönyvek, 1986. április – 1989. december), Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009/ több dokumentumot tartalmaz. Mire volt jó ez a hatalmas gépezet, önmaga létjogosultságnak igazolásán kívül? Markó Bélát 1986 áprilisa és 1989. decembere között hallgatták le. Követési dossziéjában a neve „Marian”; a lehallgatási jegyzőkönyvekben „Célszemély” (CSZ.), gyakran Markó Béla, olykor egyszerűen Markó. Gyakran fogad és igazít el látogatásokat Magyarországról, látogatja a bukaresti magyar nagykövetséget, külföldi rádiókat hallgat, és „egyetért azok Románia megvalósításait rágalmazó kijelentéseivel”. Ilyen dolgok derülnek ki Markó Béláról, körvonalazva egy „irredenta” profilját. Következnek a lehallgatási jegyzőkönyvek – a kötetben legtöbbször szereplő kollégák, barátok, „társszerzők”: Gálfalvi György, Káli Király István, Tompa Gábor, Egyed Péter, Szávai. Markó Béla könyvének legfontosabb romániai előzménye, Stelian Tanase Acasa se vorbeste in soapta (Otthon suttogva beszélnek) című könyve 2002-ben jelent meg. Stelian Tanase könyve párhuzamosan közli korabeli naplóját és az ugyanazokról az eseményekről szóló lehallgatási, illetve besúgói jegyzőkönyveket. A szekus tisztek, akik a lehallgatási jegyzőkönyveket összeállították, ismeretlenek maradtak. Valójában őket kellene felelősségre vonni. Egy újsághír: A Szekuritáté által a hatvanas évektől kezdve felszerelt mikrofonokat napjainkig intenzíven használják. Az operatív tevékenység december forró napjaiban sem szünetelt. A lehallgatásra használt negyvenhét nagy központ közül akkor csak egyet – a legrégibbet! – pecsételték le és mutatták meg a sokaságnak mint annak bizonyítékát, hogy a Szekuritáté már nem működik politikai rendőrségként. /Romania Libera, 2009. április) A lehallgatás, megfigyelés tehát folytatódik. „Érdekes lenne olvasni a napjainkban készülő feljegyzéseket, titkosszolgálati elemzéseket Markó Béláról” – vetette fel Ágoston Hugó. A titkosszolgálatok ma is megkülönböztetett figyelemmel követik a magyar értelmiségieket. Markó Béla bizonyára ma is „célszemély”. /Ágoston Hugó: Gondolatok egy könyv kapcsán. Célkeresztben. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./

2009. október 16.

A szociográfia a központi témája a Me.Dok (a BBTE újságíró tanszéke és a Medea Egyesület közös kiadványa) legújabb, 2009/3-as számának. Magát a műfajt, illetve annak történetét Cseke Péter bevezető írásából lehet jobban megismerni, a szerző ugyanakkor másik írásában Bözödi György: Székely bánja című szociográfiáját elemezte. Mai szociográfia-kísérletek olvashatók Középajtáról, Torockóról és Székelyvarságról, a ME.Dialógus rovatban pedig Gálfalvi György vall a műfaj kialakulásáról, elő-, illetve utóéletéről. /Lapszemle. Me. Dok 2009/3. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./

2010. január 23.

Egy folyóirat sikertörténete
Beszélgetés Kovács András Ferenc főszerkesztővel a Látó húsz évéről
– A gazdasági válság okozta általános lehangoltságban, panaszáradatban a Látó hogyan éli meg a huszadik évfordulóját?
– Sopánkodhatnánk mi is, de úgy hiszem, hogy a Látó bizakodóan tekinthet a jövőbe, annál is inkább, mert az előző 20 év nehéz vagy könnyű, ám mindenképpen örömosztó munkával elért sikertörténet volt. Nevezzük annak.
– Akkor is annak nevezhetjük, ha azt tapasztaljuk, hogy az emberek mind kisebb csoportja ragaszkodik igazán a szépirodalomhoz?
– Az íráshoz, a szépirodalomhoz ragaszkodó emberek mindig megtalálják maguknak a Látót, a lap bármikor elérhető számukra. Egyébként a szépirodalmi jelleget nagyon hangsúlyoznám, mert a Látó kimondottan szépirodalmi folyóirat. Ez nagyon fontos nekünk, amennyiben az írás, maga az irodalmi aktus egyszerre örömet és játékot is jelenthet, meg hát valamiféle bölcsességet és kételkedést is ugyanakkor. Persze, körülnézve más folyóiratok háza táján, bemérve a közép-kelet-európai irodalmi, művészeti folyóiratok jelenlegi helyzetét, elmondhatjuk, hogy ’89 előtt mindez másról szólt. Más olvasási szokások voltak. Az ízlés csapásai mélyebbek voltak, de nem volt ennyiféle inger, ami akár az irodalmon belül is annyira változatos rétegízléseket szült volna. Én úgy gondolom, hogy nem az emberek fordultak el a Látótól vagy a szépirodalomtól, hanem nagyon gyors és differenciált világban élünk, és emiatt olvasnak általában kevesebbet, mint korábban. A mai sokféle kínálatot különben a színházak sínylették meg a legjobban. A színház lényege nem változott, egy-egy előadás elkészültének a módja más, és az, akinek illetve ahogyan szól. Azt hiszem, ez a fontos. Szemléleti kérdésekben lett nagy a különbség hirtelen. Ez a folyamat az irodalomban is elkezdődött már ’89 előtt, de ’89 után különösen felgyorsult.
– Hivatkoztál a magyar nyelvterület irodalmi, művészeti folyóiratainak egészére. Beszélhetünk arról, hogy az eltelt két évtizede során a Látónak kialakult valamilyen sajátossága, különleges erénye, ami megkülönbözteti más lapoktól?
– Nyilvánvalóan minden lapnak megvan a maga érdekessége és az ehhez ragaszkodó mikroközössége. Kiváló szerkesztő kollégámmal, Láng Zsolttal beszéltük éppen a minap, hogy mennyire érdekes például a nyíregyházi Vörös Postakocsi című irodalmi folyóirat, ami egy teljesen sajátos nyírségi lap, és azt is példázza, hogy vidéken is mennyi mindent meg lehet csinálni. A figyelem középpontjába is lehet emelkedni, az élvonalba is be lehet törni. Az számít, hogy mennyire tud élővé válni egy lap, mennyire képes érdekessé válni az emberek számára. És ez nem feltétlenül azzal mérhető, hogy mennyit lehet eladni egy lapból, vagy hogy hány előfizetője van. A szépirodalmi lapoknál különösen nem ez a mérvadó, hiszen ebbe beleszólhat az említett válság, a pénzhiány is, de az előfizetők el-elmaradása mással is magyarázható. A Látó esetében azzal is például, hogy van egy jó honlapunk, és a folyóirat megjelenése után legalább egy héttel a teljes lapanyag felkerül a világhálóra. Sokan ott olvassák.
– Ily módon tehát a Látó könnyen eljuthat a nagyvilágba. A lap létét, sajátosságait mennyiben határozza meg az, hogy mégiscsak provinciában készül?
– Azt hiszem, hogy jó értelemben vett provinciáról kell beszélnünk, hiszen bizonyos szempontból minden provincia, még Budapest vagy Párizs is. Azok is mutathatnak fel provinciális jegyeket. Csak nyilván nagyobb városok. Azt hiszem, hogy ezt fontos tudatosítanunk az elkövetkezendő 20 évben. A Látó egyébként igyekezett elébe menni az elvárásoknak. Ha jó az internetes hozzáférhetőség, akkor a lap ennek köszönhetően is ismertségnek örvend. A Látónak 7-8000-es létszámú az olvasottsága, a példányszám természetesen nem ekkora. Közben nő fel egy teljesen más nemzedék, persze ez is rétegzett, de a lapot nem nagyon veszik. Pedig nyilvánvaló, hogy a lap a külalakra, a megjelenési formára is sokat ad. Viszont a mostani tizenéveseknél más olvasási szokások alakulnak ki, már ha egyáltalán kialakulnak.
– A lap érdemeit sorolva meg kell említenünk, hogy kevés olyan, a tietekhez hasonló vállalkozás ismeretes, ahol ennyire rendszeres, élénk, közönségvonzó irodalmi színpadi program, hosszú távon tervezett pódiumtevékenység működne.
– Ez valóban így van. Mi nagyon régóta csináljuk, úgy 90-91-től. Még itt volt Markó Béla, amikor elkezdtük, hogy a régi főszerkesztőket is említsem, és Gálfalvi György, aki a Látó Irodalmi Színpadot egyedül, aztán velünk, a szerkesztőséggel együtt művelte. Most már más lapoknál, más városokban is zajlanak ilyen megnyilvánulások. Gondolok itt elsősorban a nagyon fiatal Várad című folyóiratra vagy a Korunkra, amelyik újabban Balázs Imre József főszerkesztősége alatt valósít meg hasonló projekteket. Mi ezt váltakozó szerencsével és váltakozó nézőszámmal, de nagy türelemmel tényleg hosszú ideje csináljuk. A ’90-es években más helységekre ez igazán nem volt jellemző. A Látó, ha valamelyest benne van a magyar köztudatban, és úgy hiszem, hogy benne van, sőt, nagyon előkelő helyen szerintem, akkor az mindenképpen a Látó Irodalmi Színpadának is köszönhető.
– Aligha van olyan szerkesztőségi műhely a magyar irodalmi életben, amelynek a képviselői ne fordultak volna meg az irodalmi színpadotokon. De ugyanezt a jelentős írókra, költőkre vonatkoztatva is elmondhatnám. Lehet ezt így folytatni? Van olyan fontos alkotó, akit még nem hívtatok meg Marosvásárhelyre?
– Persze hogy van. Mióta elkezdtük, felnőtt egy egész más generáció, új, érdekes emberek tűntek föl, új folyóiratok is. És könyvkiadókat is hívtunk, azokra is számítunk.10-15 év teltével vissza is hívunk csapatokat, ezt tettük például a Holmival, a nagyon rangos budapesti lappal. Ezt lehet folytatni. Sőt, az ember néha a bőség zavarával küszködik. Sok ötlet van, sok lehetőség. Megismétlem, a Látó kezdetétől így van ez, amiről beszélek, nem csak a saját főszerkesztőségem érdeme, Markó Béla és Gálfalvi György érdemei elévülhetetlenek. Itt egy közösség csinált valamit. Egy csapatnak volt elképzelése valamiről, az ő érdemük is, hogy a Látó Irodalmi Színpad létrejött, hogy van Látó- nívódíj. 1991-től adjuk át, általában négy Látó- nívódíjas van. A huszadik évfordulóra megjelenik a Látó-nívódíjasok írásaiból egy antológia, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor válogatta. Tehát a fiatal szerkesztők néztek vissza ilyenképpen. Láng Zsolt kollégámmal nem is nagyon szóltunk ebbe bele. Szép antológia, szép a címe is: A hibátlanság vágya. Király László egyik verssorából kölcsönöztük. A csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában jelenik meg, a Látó szerkesztőségével közös kiadásban. Ez lesz a jubileum egyik fontos eseménye.
– Kell egy csapat, szokták mondani, amikor valamit mérlegelnek. Szóba hoztad a szerkesztőség fiataljait. A lap menet közben igyekezett erre is figyelmet fordítani, az utánpótlást is biztosítani.
– Igen. Bár tegyük hozzá, hogy egy jó író mindig fiatal. Lehet 28 vagy 58 éves, akkor is fiatal, azért aposztrofálhattam tulajdonképpen fiatalként Vida Gábort, aki időközben itt nőtt íróvá mellettünk. Elég nagy szerencsének tartom ezt is. A mellettünk az egész szerkesztőséget jelenti, Gálfalvi Gyurkától Láng Zsoltig. Nyilvánvaló, hogy vannak konzisztenciák a Látóban, vannak hagyományosan megtartott vonalak. Lehetséges, hogy az új Látó, ami 2008-tól köntösében is új Birtalan Zsolt és Irsai Zsolt elképzelésének köszönhetően, hangsúlyaiban egy picit más, mint a korábbi. Erről már beszéltünk a Népújság hasábjain. De ez a Látó alapvetően ugyanaz a Látó, mert az igényesség, ami a lapot jellemzi, töretlenül megmarad, bárki a főszerkesztő.
– Vajon a munkatársi gárdával együtt, és most azokra is gondolok, akik szerzőkként szerepelnek a lapban, fiatalodott az olvasóközönségetek is?
– Úgy hiszem, hogy igen. Ugyanakkor sajnálattal attól tartok, hogy vannak, akik útközben le is koptak erről a folyóiratról. A honlap látogatottsága kiváló, illetve az érdeklődés irántunk azért megvan. Érzek egy pozitív kisugárzást, erőteret a Látó körül, az fiatalodott nyilvánvalóan. De remélem, mi is fiatalodunk. Szeretném még elmondani, hogy húsz év egy ilyen lap életében nagyon nagy dolog. Ráadásul ez sűrű két évtized volt. Nagyon jó a szerkesztőség, a nyugalom vagy béke szigete bizonyos szempontból napjaink nagyon ideges, túlhiszterizált világában. Itt irodalomról van szó. Jó csapat gyűlt össze, jó volt a társulatépítés, ahogy egy színidirektor mondaná. Ezt a társulatépítést nem én kezdtem, hanem az előttem járók. Szeretném, ha a lap jó volna ezután is, akkor is, ha nem volnék a főszerkesztője a következő 20 évben. Biztos vagyok abban, hogy a Látónak van annyi ereje, kisugárzása vagy vonzása, hogy magához közelítse a legfiatalabb nemzedéket is. Sok fiatal írónk van. Sok olyan költő vagy író van, aki a gyengébb nemhez tartozik, hogy így fejezzem ki magam, mert nem szoktam írónőt mondani vagy költőnőt, ugyanis egyesek közülük olykor ezt pejoratívnak érzik. Tudom, hogy a macsóság vagy a feminitás nem mond el sokat el az írás minőségéről. Érdekes a másik tapasztalatom, hogy kik olvasnak. Ezt is kérdezted. A nők. Olyan ez most, mint a magyar XVIII. század vagy a reformkor, a nők olvasnak, a nők írnak. Ők a költők, az írók. És vannak férfiak is.
– És ez jó?
– Persze. Miért ne lenne jó? Ez mindig változik az idő teltével.
– Akkor hát újabb sikeres és békés évtizedeket kívánok. Lényegében túl is vagyunk az évfordulón, valamilyen rendezvénnyel megünneplitek?
– Igen. A hónap végére tervezzük, január 30-án lesz egy tartalmas gálaműsor. Tíz szerkesztőt láthat a kedves néző a színpadon. A Látó jelenlegi öt szerkesztője és az időközben eltávozott öt régi szerkesztő lép fel. Beszélget, felolvas. Meglepetések is lesznek. Bemutatásra kerül a már említett antológia is, és bemutatkoznak barátaink, a Tiberius vonósnégyes zenél. Ez is rendhagyó, a Látó keretében ilyen még nem volt, de a Látó szerkesztői igazi zenebarátok, szeretik a zenét. Remélem, hogy a közönség is. Jöjjenek el minél többen!
Nagy Miklós Kund. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. február 1.

A hibátlanság vágya
Húszéves a Látó
Meg- (illetve az Igaz Szóból való át-) alakulásának huszadik évfordulóját ünnepelte szombat délután a Látó szépirodalmi folyóirat.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának színpadán félkörben ülve fogadták a szép számú közönséget a Látó szerkesztői, volt és jelenlegi munkatársai, főszerkesztői: balról jobbra Demény Péter, Láng Zsolt, Szabó Róbert Csaba, Vida Gábor, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Gálfalvi György, Jánosházy György és Káli Király István. A ceremóniamester szerepét ezúttal is KAF, a lap főszerkesztője vállalta el, melynek eredményeképp családias, poénos, laza hangulat alakult ki színpadon és nézőtéren egyaránt és tartott a nem a legrövidebbek közé sorolható irodalmi est végezetéig.
Az est két, úgymond tematikus részre oszlott, az elsőben KAF nyitószavai után röviden ismertették a lap új kiadványát, A hibátlanság vágya alcímet viselő Látó- antológiát, melyben a folyóirat nívódíjasainak írásait olvashatjuk Vida Gábor és Szabó Róbert Csaba szerkesztésében. Ugyanekkor járt körbe először a mikrofon: a színpadon ülő jelenlegi és egykori munkatársak a Látóhoz fűződő személyes élményeiket, a kezdetek humorban sem szűkölködő történeteit osztották meg közönségükkel, majd a második, úgymond tematikus részben ugyanők olvastak fel írásaikból.
Elsőként az egykori főszerkesztő, Markó Béla, a "csodálatosképpen" visszatérő szerző, aki gratulált többek között ahhoz, hogy a februári szám már januárban megjelent és elmondta: úgy érzi magát, mint gyermekkorában, amikor az idősebbek katonakori, háborús élményeiket mesélték, vidáman anekdotázva. Pár, az utóbbi időszakban született versének felolvasása után az őt követő egykori főszerkesztőnek, Gálfalvi Györgynek adta át a mikrofont. Gálfalvi Adalék a Látó őstörténetéhez című írását olvasta fel: a lehallgatási jegyzőkönyveiből ihletett, humorban fogant, mégis a diktatúra és az azt követő évek abszurditását hűen tükröző rövidpróza, annak iróniája, cinizmusa nagy sikert aratott. Nemkülönben Jánosházy György való lelki mélységekben fogant szonettjei, melyeket szintén (mester)szonett, illetve rövidpróza követett: Káli Király István művei. Vida Gábor Az aradi gőzfürdő című novellája diákéveinek egyik alapos csínytevését meséli el, többször is megnevettetve a mélyen tiszteltet, Szabó Róbert Csaba ugyancsak novellát, a Kerouacalcímet viselő írását olvasta fel. A felolvasásokat Láng Zsolt rövidprózája és Demény Péter Hazaszvit című verse, illetve KAF limerickjei és egyik legszebb műve, a Királyhágói dallam zárta. A felolvasásokat követő, bohókás "aktusként" Lokodi Editet hívták a színpadra. A folyóiratot eltartó Maros Megyei Tanács elnöke emléklapokat adott át a jelenlévőknek, a Látó mint intézmény régi és mai munkatársainak, majd hozzátette: a folyóirat mint intézmény édes teher és kis teher, mert busásan megfizeti azt a figyelmet, amellyel a tanács viseltetik iránta.
A jó hangulatú évfordulós est a Tiberius vonósnégyes játékával, Mozart divertimentóval zárult.
Nagy Botond. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. április 24.

Együtt, Erdélyben
Kárpátaljai írókaraván
Az EMKE Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézete szervezésében lebonyolított Irodalmi karaván keretében Marosvásárhelyre látogat a kárpátaljai Együtt című folyóirat alkotói közössége. Meghívottak: Vári Fábián László költő, néprajzkutató és Zubánics László közíró, lapszerkesztő. A rendezvényre szerdán délután 6 órai kezdettel kerül sor a Bernády Házban – szólt a híradás az eseményről, amelyen – sajnos – szégyenletesen alacsony lélekszámú közönség tette tiszteletét. Ennek ellenére kellőképpen tartalmas és nívós beszélgetést szült a délutáni alkalom, annyi változással, hogy Zubánics László helyett Bakos Kiss Károly költő, a folyóirat kritikai rovatának szerkesztője érkezett Vásárhelyre, előbbi útlevélgondok miatt kénytelen volt otthon maradni. A beszélgetést Gálfalvi György, a Látó szépirodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője vezette, kérdéseiben a kárpátaljai lap múltjáról, az ukrajnai magyarság helyzetéről, irodalmáról érdeklődött, hiszen – mint mondta – az együvé tartozókat a határok el nem idegeníthetik.
– A hatvanas évek végén az ungvári egyetem mellett alakult ki az a kör, amelyet az irodalom szeretete hozott össze – válaszolt elsőként Vári Fábián László Kossuth- és Bethlen- díjas költő, a Balassi-kard kitüntetés birtokosa, az Együtt szerkesztőbizottságának elnöke. – 1965-ben ez a diákkör egy kézzel írott és összefűzött, írógéppel sokszorosított, 35-40 oldalas folyóiratot hozott létre és terjesztett. ’67-ben betiltották, pedig ekkor már jó úton járt az ismertté válás felé értelmiségi körökben is. A diákok csoportja Kovács Vilmos köré csoportosult, majd ’67-ben létrehozta azt a kört, amely Forrás Stúdióként írta be magát a kárpátaljai magyar köztudatba. Ezt követően hosszú évtizedeken át nem volt Kárpátalján önálló magyar irodalmi folyóirat. Végül, két korabeli kísérlet után, 2002-ben született meg a döntés, hogy felélesztik a ’67-ben betiltott Együtt című lapot. Azóta folyamatosan megjelenik, igaz csak negyedévente, de 96 oldalon. Szépirodalommal foglalkozik, a versek, regényrészletek mellett tanulmányokat is közlünk, elsősorban kárpátaljai, vagy onnan elszármazott szerzőktől. Hála istennek van elegendő anyagunk. Odafigyelünk a felnövekvő nemzedékre, de a velünk egy sorsban lévő ruszin kisebbségre is, verseiket, balladáikat, népköltészetüket régóta fordítjuk.
Hogy hogyan látjuk az egységes magyar irodalmat? A Magyarországra való odafigyelésünk folyamatos. A rendszerváltás után nagyon megélénkült a kárpátaljai magyar könyvkiadás, mert sok magyar civil szervezet könyvkiadóként is tevékenykedik. A rendszerváltást követően tagjaivá váltunk a magyar írószövetségnek, és noha a nagy távolságok miatt keveset járkálhatunk, folyton tájékozódunk. A magyar irodalom egységes, de vannak olyan specifikumai, amelyek bizonyos területekre jellemzők. A mi egyik ilyen specifikumunk a magyar férfiak 1944 őszén történt elhurcolása. Háromnapos munkára kérték fel őket, végül körülbelül 15-20000 magyar férfi pusztult el a sztálini lágerekben. Hatalmas trauma volt és nem is volt szabad beszélni róla. Kapcsolatunk az elmenőkkel – nem volt nyílt vitánk, ugyanakkor nem néztük jó szemmel a kivándorlást. De minden sors más, és voltak olyanok, akiknek tényleg el kellett menekülniük. Mint például Benedek András, akit a KGB üldözött el 1976-ban, vagy Balla Gyula, aki a katonaság elől menekült Budapestre. Ők végig támogatták, támogatják az otthon maradottakat. Persze, a megélhetés nehézségei, a kisebbségi sors, a politikai restrikciók miatt is sokan elmennek. Akik maradnak, azok közül sokan abban a tévhitben élnek, hogy gyermekeiket az állam nyelvén taníttatják. De a gyerek csak anyanyelvén szerezhet olyan biztos tudást, amelyre a későbbiekben alapozhat. Ezt sokan nem tudják, vagy nem akarják elfogadni, pedig az első áldozatot felvállalni kötelesség.
Bakos Kiss Károly elárulta: versei kapcsán került az Együtt alkotói közösségébe. – 2005- ben jelentkeztem verseimmel a lapnál, a legutóbbi évfolyam óta vagyok a kritikai rovat vezetője, elsősorban a nálam is fiatalabb generációk között kutakodom. Tíz évig Budapesten éltem, ott végeztem el az egyetemet, de az első adandó alkalommal hazaköltöztem és most végre olyasmivel foglalkozhatok, amit szeretek és ami el is tart.
A jó hangulatban zajló találkozó a résztvevők kérdéseire adott válaszokkal, majd a vendégek felolvasásaival zárult.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

2011. január 7.

Irodalmi mozgások színpadán
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. január 27.

Jubiláló KZST
Húsz éve alakult újjá a nagy múltú közművelődési társaság
Nívós összművészeti esttel, teljes telt házas közönség előtt ünnepelte újjáalakulásának huszadik évfordulóját a Kemény Zsigmond Társaság. A tizenkilencedik században az akkor Vásárhelyen élő Tolnai Lajos alapította egylet viharvert története során számos megszűnést, betiltást ért meg, de mindig újjáalakult; évszázadtól, évtizedtől függetlenül voltak olyanok, akik úgy érezték: folytatni kell a nagy elődök munkáját, az egykori hagyaték szellemében. Így történt 1989 után is, a társaság legújabbkori történetének huszadik évét ünnepli.
Kedd délután a Kultúrpalota Kistermében Csíky Boldizsár elnök Kemény János és Marosi Ildikó szavaival üdvözölte a jelenlévőket, majd Fülöp Géza alelnök szólt röviden a társaság utóbbi húsz évéről:
– Ceausescu rémuralma után az erdélyi magyar civil társadalom magára talált, létrehozta az igény és szükség diktálta szervezeteit. 33 marosvásárhelyi értelmiségi közművelődési egyesületet alapított, amely Gálfalvi György javaslatára felvette az egykori Kemény Zsigmond Társaság nevét: vállalva a folytonosságot, a társaság újjáalakult. Első elnökének Oláh Tibort, a színművészeti egyetem tanárát választották. Időközben változott a város és változtunk mi magunk is. A régi KZST irodalmi egyesület volt, ma közművelődési társaságként kell működnünk, feladatunk az irodalom, a művészetek, a kultúra és a tudomány terén elért eredmények ismertetése, terjesztése. Úgy érezzük, képességeink szerint sikerült eleget tennünk felvállalt céljainknak. Mai összejövetelünk a 188., hamarosan kötetbe foglaljuk eddigi estjeinket – mondta az alelnök, majd ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész játéka (Chopin- művet zongorázott) után Dávid Gyula tartott előadást a huszadik század közepén betiltott KZST utolsó öt évéről és az azt követő időszakról. Mint értekezéséből kiderült, a háború után 1944 decemberében szervezték az első estet, amelyen többek közt Molter Károly is részt vett, 1948-ban pedig a forradalom százéves évfordulóját ünnepelték előadás-sorozattal. Az év végén a társaságot betiltották, a KZST szelleme akkor támadt fel, amikor 1973-ban Marosi Ildikónak megjelent a társaságról írt kötete.
A Castellum Alapítvány mint testvérszervezet nevében Haller Béla köszöntötte a jubiláló KZST-t, ezt követően Nagy Attila olvasott fel fordításaiból és verseiből. Zeno Vanceának, a KZST egykori tagjának Áprily- megzenésítését Madaras Ildikó énekelte Szőnyi Márta zongorakíséretével, Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, Kemény János unokája nagyapjának a KZST-n 1941-ben elhangzott, kötetben meg nem jelent elnöki megnyitóját olvasta fel és köszönte meg a maga és a család nevében, hogy a társaságot újjáélesztették és megtartották azt a szellemiséget, amelyet a nagyapja is próbált éltetni egykoron. Oláh Tibor lánya, Kristó Oláh Boróka édesapjáról szólt, Oláh Tibor KZST-beli tevékenységéről beszélt, mint mondta, életében kiemelten fontos szerepet játszott a társaság, a hatvanas évekbeli stúdiós irodalmi estjeivel az akkor még nem létező KZST hagyományait folytatta. Pályáját az igényesség jellemezte önmaga és mások felé. Kilyén Ilka színművésznő Berde Mária Szentségvivők című regényének címadó történetét mondta el, Kovács András Ferenc verseit olvasta fel, az est végén, ifj. Csíky Boldizsár zongorajátékát követően (Csíky Boldizsár szerzeményét adta elő) Sebestyén Aba színművész szavalta Tompa László Lófürösztés című, méltán ismertté vált és a társaság múltjára, jelenére, jövőjére egyaránt igen jellemző költeményét.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

2011. október 17.

Átadták hétvégén az EMIA-díjakat
A székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal Szent István termében tartották hétvégén az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségét; az alapítvány kuratóriuma a csíkszeredai születésű Potozky Lászlónak ítélte az idei Debüt-díjat, míg az Életműdíjat Szilágyi István érdemelte ki. A kitüntetettek munkásságát Fekete Vince költő, műfordító, szerkesztő méltatta.
Az EMIA-díjat Cseke Gábor költő, író, újságíró és Molnos Lajos író, költő, műfordító vehette át. Laudációt mondott Zsidó Ferenc író, újságíró és Gálfalvi György irodalomtörténész. A Hídverő-díjat a neves irodalomtörténész és kritikus, Láng Gusztáv kapta, akinek életművét Kántor Lajos irodalomtörténész méltatta. A díjátadón közreműködtek a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjai. Az EMIA célja az írói szolidaritás erősítése, a kiemelkedő alkotói munka elismerése, pályázatok meghirdetése, író-olvasó találkozók szervezése. A díjátadásra minden év október második hetében kerül sor, egyúttal bejelentik az előző évben meghirdetett pályázatok eredményét.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. június 18.

… "a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk"
Sütő András közelében
Időkút fölé hajoló barátok, pályatársak, hangszalagon és filmkockákon rögzített pillanatok hozták vissza az emlékezni vágyók közé Sütő Andrást szombat délután. A 85 éve született író nevét viselő baráti egyesület a marosvásárhelyi református temetőben, Sütő sírjánál gyülekezett. A koszorúzás előtt Gálfalvi György elevenített fel néhány emléket: Sütő 1987-ben a diktatúra által megtiltott, az Új élet szerkesztőségében mégis megtartott születésnapi ünnepségét, amely annyira meglepte a kommunista hatalmat, hogy elmaradt a leszámolás, és a tíz évvel későbbi születésnapot, amelyet a Kultúrpalotában óriási tömeg előtt ünnepeltek.
– Nemtelen támadások sorozata érte őt az évek során, és mi nem mindig találtuk meg a módját, hogy megvédjük. (…) Most már kezdjük megtalálni az arányokat, kezdjük megérteni, hogy mit jelentett, mit jelent nekünk Sütő András. (…) Nekünk van szükségünk az ő tisztánlátására, elemzőkészségére, szavai univerzumára – mondta Gálfalvi György. Az emlékezők Demeter József református lelkésszel imádkoztak, majd közösen elénekelték az író kedvenc zsoltárát, a 90. zsoltárt, mely így kezdődik: Tebenned bíztunk elejitől fogva...
Az emléknap a Bernády Házban folytatódott, ahol az első felszólalások előtt kivetített fekete- fehér fényképek meséltek Sütő gyermekkoráról, ifjúságáról, későbbi éveiről. Nagy Pál író, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke az ünnepségre hivatalos, külföldön élő családtagok, ismerősök, pályatársak leveleit olvasta fel, melyben a meghívottak sajnálatukat fejezték ki, amiért nem tudtak jelen lenni a rendezvényen, majd Farkas Ernő magyar szakos tanár izgalmas, mozaikszerű előadásban a mai Sütő-recepciót járta körbe. A mindennapok világából kiemelt szövegdarabokkal illusztrálva mondandóját, Sütő periferizálásáról, kánonból való kimozdításáról értekezett a magát "gyalogos olvasónak" nevező pedagógus.
– Az új európai értékrendbe nem fér bele a transzszilvanizmus. Ami a globális, univerzális mintától eltér, az torzult, törmelék. A Sütő-támadások egy értékrend eltörlését célozzák. Az új kánon szerint az irodalomnak nem feladata a tanítás. Ez megfelel a gyökértelenítés követelményeinek – szögezte le az értekező, majd az író műveit valamilyen módon lefokozó, vagy éppenséggel az írót vállon veregető irodalomtörténetekből idézett. Farkas Ernő arra is felhívta a figyelmet, hogy a tankönyvekből az utóbbi időben eltűnt a romániai magyar irodalom.
A Trianon utáni magyar irodalmat ki kell zárni, mert regionális. Csak a politikában van régió – jegyezte meg a pedagógus, aki szerint a Sütő-recepció egyik akadálya a terek lemorzsolódása.
Napjainkban a tér leküzdendő. Sütőt nem érti, aki nem ismeri a mezőségi tájat, a sarat, a magányos akácfákkal körülvett tanyát. A Sütő-hely benn ég minden művében.
Kiss Jenő soraival idézte meg ezt a világot az értekező, majd így zárta mondandóját:
Isten éltesse Sütő Andrást.
Jászberényi Emese, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztője egy 1982-ben készült interjúval tette még közvetlenebbé, élőbbé az együttlétet az íróval, akit 1962-ben ismert meg, és akiről számos hanganyagot készített az évtizedek során. A felvétel Sütő 55. születésnapja alkalmából készült. Versírásról, az orgonajáték szeretetéről, első színházélményéről, a vígjátékokról a drámára való áttérésről kérdezte a riporter az alkotót, és kedvenc nótáját is elénekeltette vele. Művei lefordítása kapcsán mintha Farkas Ernő gondolatait támasztotta volna alá az író, amikor arról beszélt, nem fordították le olyan sok nyelvre ezeket az alkotásokat, amennyire szerette volna, "lehetséges, hogy az abszolút világgal nem tudom felvenni a versenyt". Az interjúból az is kiderült, mennyire szórakoztatta Sütő Andrást, amikor ifjú korában, az ötvenes években összetévesztették Majtényi Erikkel. A felvétel az író egész életművét átható idézettel zárult: "Amikor mindenhol elfelejtettek, a szülőföldnek még mindig akad mondandója rólunk." Tízperces szünet után Györffy András színművész tolmácsolta az író gondolatait, majd Sándor Csaba, a marosvásárhelyi márciusi események szemtanújaként elevenítette fel azt a napot, amelynek egyik áldozata Sütő volt. A megrázó múltidézés után Kincses Elemér író, rendező pillanatok alatt vidám hangulatot teremtett, az íróval közösen átélt, mulatságos történetekkel nevettette meg az egybegyűlteket – ha azt mondták neki, hogy valaki férjhez megy, azt kérdezte, ki ellen?, emlékezett az egykori jó barát –, majd levetítette a Sütőről készült utolsó videofelvételt.
– Az a feladatunk, hogy hallgassuk a könyveit – mondta zárszóként Kincses Elemér.
Az utolsó utáni percben, mikor az emlékezők már felálltak helyeikről, egy idős hölgy, Holitska Magdolna osztotta meg váratlanul megható Sütő-élményét az egybegyűltekkel.
– 1986-ban vagy 87-ben az Advent a Hargitán budapesti bemutatóján a nézőtéren az egyik szék üresen állt, egy kosár virág volt rajta. Ott kellett volna ülnie Sütő Andrásnak, de nem engedték ki az országból. A szervezők azt kérdezték, jött-e valaki Marosvásárhelyről, és amikor szóltam, hogy én vagyok az, megkértek, hogy üljek oda, Sütő székére.
Az emlékezés vasárnap, Sütő András születésnapján szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódott.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

2012. szeptember 10.

A 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó állásfoglalása
A marosvásárhelyi Látó és Vatra folyóiratok ügyében
Mi, a 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó résztvevői megdöbbenéssel értesültünk a marosvásárhelyi Vatra és Látó szépirodalmi folyóiratok létét fenyegető önkényes határozattervezetről, amelyet a Maros Megyei Tanács elnöke jegyzett. A még érvényben lévő határozattervezet értelmében fölszámolódna a két nagy múltú kulturális folyóirat önálló, jogi státusa, autonómiája, ami tulajdonképpen a két lap ellehetetlenítését és végső soron megszüntetését jelentené. Jelen nyilatkozattal kiállunk a Vatra és a Látó folyóiratok autonómiájának és önálló, jelenlegi jogi státusának megtartása mellett, és tiltakozunk a Maros Megyei Tanács bármilyen hasonló, bármikor elrendelhető, jövőbeli intézkedése és a lapok bármilyen jellegű, gazdasági vagy adminisztratív érvekkel álcázott, ám hatalmilag diktált beolvasztása ellen.
Gyergyószárhegy, 2012. szeptember 7.
A 8. Gyergyószárhegyi Írótalálkozó résztvevői:
Ács Margit, B. Nagy Veronika, Balázs K. Attila, Balla Zsófia, Báthori Csaba, Bogdán László, Borsodi L. László, Dénes László, Dézsi Zoltán, Egyed Péter, Elek Tibor, Farkas Wellmann Éva, Fekete Vince, Füzi László, Füzi Péter, Gálfalvi György, Gálfalvi Zsolt, Karácsonyi Zsolt, Kántor Lajos, Kozma Mária, Láng Gusztáv, Lövétei Lázár László, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Nagy Attila, Papp-Zakor Ilka, Pomogáts Béla, Pomogáts Béláné, Potozky László, Sántha Attila, Szakács István Péter, Tőzsér József, Vofkori Mária, Zsidó Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

2013. január 7.

Nem ügynökügy
Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet. A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt.
Lányok és fiúk rendezik apáik ügyét – így folyik most a legfrissebb ügynökbotrány Erdélyben. Még mindig ugyanazoknál a kérdéseknél toporgunk, fel kell-e fedni az egykori jelentőket, kinek kitől és hogyan kell, ha kell, bocsánatot kérnie. Legutóbb hat éve futottuk ugyanezeket a köröket, akkor Szilágyi Domokos ügynök-múltja körül folyt a vita.
Most Könczei Csilla leplezte le apja besúgóit, szekusblogján. Így bukott le többek között Szőcs István (Szőcs Géza apja), Veress Zoltán, Xantus Gábor, Marosi Péter. A leleplezésről cikkezett Demény Péter, a lebuktatás ellentmondásaira figyelmeztetett Dávid Gyula, megszólalt a kutató, Stefano Bottoni pedig azt mondta, nem fog többet hasonló vitákban részt venni.
Elmondták a magukét a lebuktatók, illetve az áldozatok hozzátartozói, például Könczei Csongor és a lebukottak (akik szintén érvelni tudnak amellett, miért voltak áldozatai ugyanannak a történetnek).
A két évtizede folyó vita a „múlt feltárásáról” nem mozdult előre. Ennek ellenére a Könczei család számára, amelynek tagjai megrendítő és érthető módon a tényfeltárással és kutatással gyászolnak, a most történtek nagyon fontosak. Apjuk életét egy, a stuttogó propagandára épülő rendszer tette tragikussá, most tehát hangosan kimondták azt, amit rajtuk kívül más nem mondott ki, legfennebb suttogott.
Ne becsüljük alá a gesztusok értékét, jelentését, fontosságát. Azok, akiknek a nevét kimondták, nem tudják feldolgozni ezt az eljárást, legalábbis ez derül ki Bereczky-Veress Bíborka apjához írt leveléből, meg nem értésként, igazságtalanságként élik meg. Nem lenne ez szükségszerű, hiszen a kimondás mellett ott lehet az empátia is, ez a gesztus nem egyenértékű a „kiátkozással”.
De érvelni, ellenérvelni ebben a végtelenített vitában, amely szorongásokkal terhes, és amelyet nem csak a megérteni akarás motivál, már nem érdemes.
Az apák elvesztegették az idejüket,
a fiúk és lányok rájátszása mindehhez már adalékanyag. Nem haszontalan, de a hiányt nem pótolja. Az érintettek jelentős része nem él, vagy nem aktívan él. Az utókorra csak az emlékezet munkája marad, a morális rendezés és rendbetétel esélye majdhogynem oda.
Van azonban néhány szempont, ami az elmúlt évtizedek kudarcos eszmecseréiben nem merült fel. És amelyek nemcsak a (be nem pótolható) morális jóvátételt, az emlékezést érintik, de amelyek részei a jelenünknek, hozzátartoznak mindahhoz, ahogyan élünk.
Mindeddig a „múlt feltárása” csak akkor vált fontossá, ha a mögöttünk lévő diktatúra végletes és végzetes eseményei kerültek szóba. Ha ügynökügyekről beszélhettünk. Az erdélyi magyar kortárs történetírás azonban éppúgy adós a diktatúra „békés” hétköznapjainak, aspektusának, urambocsá „jó” (sokszoros idézőjelben) oldalainak a bemutatásával, mint ahogyan adósak mindezzel a kortanúk, a nem bűnös és nem áldozat résztvevők.
Egy olyan diktatúra van mögöttünk, amelyben nem volt mindenki bűnös, és nem volt mindenki áldozat, amelyet simán túl lehetett élni, „mezítláb”. Amelynek volt unalmas, átlagos, sőt még humoros oldala is. Ha mindezekről nem beszélünk, nem emlékezünk, hogyan is éltünk együtt különösebb megrázkódtatások nélkül ezzel a torz rendszerrel, hogyan érthetnénk meg ugyanannak a szélsőségeit?
A „titkok” nem feltétlenül titkok, és nem feltétlenül nyugszanak nehezen kezelhető archívumokban. Kéznél vannak, csak nem értékeljük őket, vagy nem értjük ezeket az apró tényeket, vagy nem látjuk, hogyan szerveződnek egységbe. Intenzívebb, mélyebb és szélesebb emlékezetre, aktívabb párbeszédre lenne szükség. Nem beismerésekre, lebuktatásra, hanem újra- és újramondásra – erre még mindig van elegendő idő.
Mivel a múlt rendszert csak morális fehérben és feketében látjuk, az árnyalataira nem vagyunk érzékenyek, vagy nem tudjuk, hogyan adjuk vissza ezeket, ezért hajlamosak vagyunk csak hősöket és csak áldozatokat látni magunk körül. Holott a szereposztás ennél sokkal szélesebb, a karakterek sokkal sokfélébbek.
Gálfalvi György tud a legvidámabban adomázni, hogyan cicáztak a szekus ügynökökkel, hogyan működött a le- és kihallgatás, a poloskák elhelyezése. Lehet, hogy ez a vidámság habitusából ered, én hajlok azonban arra, hogy ő az egyike azoknak, akik értik a diktatúra, a tragikomikus diktatúra mélyebb (emberibb) rétegeit.
Igen, engem például nagyon érdekel a tartótisztek lelkiélete, családi háttere is. Nem a szimpátia, nem az antipátia mondatja velem, hanem a kíváncsiság, és az a meggyőződés, hogy ez is lényegileg hozzátartozik a megértendőhöz.
Mindezeken túl nagyon fontos kimondani:
a Ceausescu-rendszer (illetve az, ahogyan ebben a rendszerben éltünk, ahogy azt értettük, magyaráztuk) nem kiemelt pontja a közelmúltunknak. Voltak előzményei és vannak társadalmi, kulturális következményei. Amikor Könczei Csongor azt írja, hogy a besúgók közül kerülhettek ki az erdélyi magyar társadalom megbecsült tagjai, a valakik, és azok, akik nem működtek együtt a korabeli hatalommal, mellőzöttekké, kisemmizettekké, senkikké váltak, fontos, de nem teljes igazságot mond el.
Az erdélyi magyar társadalom mindig a senkik és valakik földje volt. Ha úgy tetszik, az uramoké és a bátyámoké. Ha még úgyabbul tetszik, a főuraké és a talpasoké. Mehetünk vissza Horthyig, de akár Dózsa Györgyig is. Hierarchikus, öntörvényű világ a miénk, amelyet a büntetés és jutalmazás működtet.
A Ceausescu-rendszer felismerte és támogatta ezt. Abszurd és mégis logikus módon konzerválta ezt a hagyományosan aszimmetrikus, belső igazságtalanságaiból vagy nagyon sajátos, nehezen kiszámítható igazságaiból táplálkozó kis magyar világot. A maga javára fordította.
Az elmúlt rendszerben nagyon sok olyan senki volt, akit az erdélyi magyarok mégiscsak valakiként tiszteltek, értékeltek (ilyen volt Könczei Ádám is, akit túlzás nélkül nevezhetünk legendás alaknak, én is családi elbeszélésekből ismerem). És nagyon sok olyan valaki volt, akiket bár jutalmazott a párt, a korabeli hatalom, mégis senkiként tartottak számon (hadd ne nevezzek most meg senkit), és különböző eszközökkel büntettek is. (Például elhallgatással, mellőzéssel, figyelembe nem vétellel.)
A jövőre vonatkozó kérdés az, hogy a „senkik” és „valakik” földje hogyan változtatható a „mindenki” földjévé. Azzá a birtokká, ahol nem az öntörvényű, zsarolható, befolyásolható közösségi ítélet, előítélet, a vagyon, a politikai háttér, a sznobéria, a családi kapcsolatok, a vallási hovatartozás, a regionális kötődés határozza meg kinek-kinek a helyét, hanem az önérték. Az önmagunkért vállalt, személyes felelősség.
Parászka Boróka
Manna.ro,

2013. február 6.

RE: MÉG EGY ÜGYNÖK
Do you like banana, Mr Bottoni?
Régebben érdekelt, ki volt besúgó, ki nem. Ma már alig jobban, mint mondjuk az, hogy mi van a banánnal. És megmondom, úgy ahogy van: ez igen ritkán jut eszembe. Viszont messzemenően foglalkoztatna, ha nem beszélnénk nyíltan a banánról.
Egy hónappal ezelőtt Stefano Bottoni írt egy cikket arról, hogy miért hallgatott el a Szilágyi Domokos-konferencia után, és miért szólalt meg most, a Szőcs-ügy kapcsán.
A cikk óta megint sokféle szóbeszéd keringett a környezetemben. Megint, tudniillik annak idején, mielőtt nyilvánosságra kerültek volna a Szilágyi Domokos „jelentései”, hasonló természetű szövegeket hallottam. Ám ezekből nyilvánosságra hozni bármit, sem akkor, sem ma: nekem nincs „apparátusom”, vagyis szakértelmem. Hiába kéri számon Stefano Bottoni, hogy:
„…senki nem veszi a fáradságot, hogy kikérje Szőcs István dossziéját, vagy más anyagokkal összevesse.” Az évek során néhányan közzétették megfigyelési dossziéjukat (például Markó Béla vagy Gyimesi Éva), tudok arról is, hogy hasonló munkákon dolgozik Gálfalvi György, Kántor Lajos. És hát ott van Könczey Csilla, aki akárha a saját bőrére írná, annyira érzékeny módon teszi olvashatóvá családja életét. Továbbá érdemes elolvasni Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond kiváló regényét, vagy Székely Csaba nemrég BBC díjat nyert rádiójátékát. Ez utóbbi egyébként arról szól, hogy egyszer, még az „átkosban” az apa, a kapcsolatai révén banánt visz haza, de a fiának meg kell fogadnia, hogy soha senkinek nem beszél erről, mármint a banánról. Amikor évek múlva a fiú mégis mesél róla, akkor nyomasztani kezdi, hogy megszegte-e a fogadalmát: vajon az akkori, forradalom előtti énje és a mai, forradalom utáni énje között van-e kapcsolat? Nagy és fontos kérdés! Szóval, vették páran a fáradságot, és a maguk módján feltártak ezt meg azt. Hogy mért nem kéri ki senki Szőcs István dossziéját? De kicsoda? Rám gondol Bottoni? Olvastam történészi munkákat, Frank Ankersmit és Eelko Runia a kedvencem, ámde fogalmam sincs arról, milyen módon kell feldolgozni egy megfigyelési dossziét. Mivel kell összevetni? Mi számít korszerű módszernek és mi nem? „Ezt a rendszert, a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele.”
Yes. Stefano Bottoni eltalálta a szegfejet: minden rendszer „összeforr” a társadalommal, amennyiben a társadalomnak fogalma sincs, hogy milyen az a rendszer, mettől meddig tart, hol vannak a határai és a mozgatórugói, működésének mi a rejtett mechanizmusa. Ha a ’89 előtti társadalom rendelkezett volna „nyitottsággal”, lettek volna információi arról, hogy mi van a kulisszák mögött, lettek volna internetes fórumok, laptopok és lapok, és főképp történészek, társadalomkutatók, akik szabadon kutathattak volna, akik nyilvánossá tették volna a besúgólistákat stb., akkor másképp működött volna minden. Minél nyitottabb, minél több információval rendelkezik saját magáról, minél több tényleges, feldolgozott, szakszerűen dekódolt információval szembesül, és nem csupán szóbeszéddel, ilyen-olyan ficujkákkal, annál szabadabb, kevésbé „rendszerfüggő”, kevésbé „alattvaló” lesz a társadalom – s benne az összes emberi lom.
Láng Zsolt
Transindex.ro,

2013. március 18.

Állami kitüntetések székelyföldi személyeknek – Tarziciusz atyát is kitüntetik
Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa tisztelettel meghívja 2013. március 20-án (szerdán), 18 órakor a Lázár Ház (Gál Sándor u. 9.) dísztermébe, a március 15-i magyar nemzeti ünnep alkalmából, Magyarország Köztársasági Elnöke által adományozott kitüntetések átadására.
Kitüntetésben részesül:
1. Gálfalvi György, marosvásárhelyi író – Magyar Érdemrend Tisztikereszt, 2. Szép Sándor, vegyészmérnök professzor, Sapientia EMTE – Magyar Érdemrend Tisztikereszt, 3. Antal Imre, festőművész – Magyar Arany Érdemkereszt, 4. Bartha Magdolna, nyugdíjas tanárnő – Magyar Arany Érdemkereszt, 5. Balla Árpád, nyugdíjas gyermekgyógyász főorvos, – Magyar Arany Érdemkereszt, 6. Bodurian János, a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója, hegedűművész – Magyar Arany Érdemkereszt, 7. Fülöp G. Dénesné, a marosvásárhelyi Vártemplomi-diakóniai központ „ Lazarenum" Alapítvány intézetigazgatója – Magyar Arany Érdemkereszt, 8. P. Nagy István, Tarziciusz atya ferences szerzetes – Magyar Arany Érdemkereszt.
Erdély.ma,

2013. március 20.

Elismerések az államfőtől
A március 15-ei magyar nemzeti ünnep alkalmából nyolc székelyföldi személynek adományozott magas rangú állami kitüntetést Áder János. A magyar államfő által adományozott kitüntetéseket szerda este vették át Csíkszeredában.
„Olyan emberekről van szó, akik választott hivatásukat hittel végezték és végzik a mai napig. Köztük van a Tatros-völgyében élő képzőművész, a gyimesi csángó kultúra tolmácsolója, illetve a gyógyítás mellett a tudományos munkát is magas színvonalon végző orvos. Díjazunk olyan nyugdíjas pedagógust, aki a közösség érdekében is sokat tett. Itt van a székelyföldi filharmónia alapítója, illetve egy olyan személy is, akit a kiszolgáltatott gyerekek segítőjeként ismernek. Van lapszerkesztő, valamint olyan egyetemi professzor, aki a Sapientia egyetem akkreditációs folyamatának elősegítőjeként is tevékenykedett. És köztük van az erdélyi katolikus közösség lelki gyarapodását szolgáló ferences szerzetes is” – sorolta köszöntőjében az átadási ünnepség házigazdája, Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, aki egyúttal azt üzente a mai nemzedéknek, hogy keressék fel a kitüntetetteket, és tanuljanak el tőlük mindent, amit csak lehet. A kitüntetettek
Szép Sándornak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vegyészmérnök professzorának egyetemfejlesztési és az akkreditációs folyamatban végzett munkájáért, kiemelkedő oktatói tevékenysége elismeréseként Áder János a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozta.
Az 1944-ben született gyimesfelsőloki festőművész, Antal Imre – a szülőföld szeretetét sugárzó, a gyimesi táj szépségeit megörökítő művészi munkája elismeréseként – Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült.
Két, Székelyudvarhelyen dolgozó személyiséget is kitüntettek. Balla Árpád nyugdíjas gyermekgyógyász-főorvos több évtizedes gyógyító munkáját és az erdélyi magyar orvostársadalom érdekében végzett tevékenységét Magyar Arany Érdemkereszttel ismerte el a magyar államfő. Ugyanebben a kitüntetésben részesült a Székelyföldi Filharmónia alapítójaként ismert, a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója, Bodurian János hegedűtanár.
Áder János az 1928-ban Csíkszeredában született Bartha Magdolna nyugdíjas tanárnő több évtizedes munkáját is Magyar Arany Érdemkereszttel díjazta, akárcsak Fülöp G. Dénesné, Ilonáét, aki a marosvásárhelyi vártemplomi diakóniai központ és a Lazarenum Alapítvány intézetigazgatójaként az erdélyi magyarságért végzett sokoldalú tevékenységével érdemelte ki a magyar állami kitüntetést. Gálfalvi György marosvásárhelyi író, szerkesztő gazdag irodalmi munkásságát a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével ismerte el Áder János.
Nyolcadikként P. Nagy Istvánt, Tarziciusz atyát, ferences szerzetest díjazták – Magyar Arany Érdemkereszttel –, akit az erdélyi katolikus közösség lelki és szellemi gondozásáért, illetve életpályája elismeréseként tüntetett ki Magyarország államfője.
Kozán István
Székelyhon.ro,

2013. március 26.

Ünnep Csíkszeredában
Két marosvásárhelyi kitüntetettje van az idei március 15-i ünnepnek – számoltunk be a csíkszeredai Lázár-ház dísztermében tartott ünnepségről, amelyen Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Aranykeresztjét adományozta Fülöp G. Dénesné Suba Ilonának, a vártemplomi diakóniai központ Lazarenum Alapítványa intézetvezetőjének, Gálfalvi György író, a Látó című irodalmi folyóirat nyugalmazott főszerkesztője a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét vehette át. A nyolc székelyföldi kitüntetett munkásságát, érdemeit, akik közül sokan születési helyük, iskoláik vagy munkásságuk révén megyénkhez is kötődnek, Zsigmond Barna Pál főkonzul, Szarka Gábor és Tóth Bernadett konzulok méltatták.
Összeállításunkban a kitüntetettek laudációját és az ünnepségen elhangzott válaszokat olvashatják.
"Szerencsés embernek érzem magam"
"Gálfalvi György író 1942. április 28-án született Marosvásárhelyen. Középfokú tanulmányait a Bolyai Farkas középiskolában végezte, az Unirea–Egyesülés középiskolában érettségizett, majd 1965-ben a Babeş–Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. Öt éven át az Ifjúmunkás című lap szerkesztőségében dolgozott Bukarestben, 1970-től az Igaz Szó szerkesztője lett. A sajtóban először irodalmi kritikákkal jelentkezett, majd a riport műfajához fordult, és további pályáján ez maradt fő írói megnyilatkozási formája. Az Ifjúmunkás abban az időszakban vált a riport és a publicisztika egyik megújító műhelyévé a romániai magyar irodalomban, amikor e rovatok irányítója és rendszeres szereplője volt. Ebben a korszakban írt riportjaiból állította össze bemutatkozó kötetét, a Forrás sorozat első riportkönyvét, Szülőföldön világszélén címmel. A második Forrás-nemzedék 11 képviselőjét szólaltatta meg a Marad a láz? című interjúkötetében. Riportjaiban az életet alakító, bajokat lebíró vagy küzdelemben elbukó kemény embereket ábrázolja előszeretettel, egyéni életutakat és közösségi sorsmozzanatokat vetít egymásra, mindig úgy, hogy az egyéni tett, helytállás, munka vagy hősiesség közösségi igazolást nyerhessen. Legfőbb írói erőssége az életes emberábrázolás és a hiteles sorsérzékelés. Gálfalvi György a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, főszerkesztő-helyettese majd főszerkesztője volt. Közéleti és közpolitikai munkásságával, magyarországi kapcsolatrendszerével részt vett a magyarországi és a romániai rendszerváltó folyamatban. Közel két évtizeden át a Duna Televízió kuratóriumának tagja. 1991 óta a Lakitelek Alapítvány és a Lakitelek Népfőiskola Alapítvány kurátora. Gazdag irodalmi munkásságáért, a magyar nemzet érdekében végzett sokoldalú, példaértékű közéleti tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést adományozza – hangzott el a méltatásban, amelyre a kitüntetett a következőképpen válaszolt:
– Köszönöm, hogy a laudációban doktorrá emeltek, de szeretném elmondani, hogy egy egyszerű szerkesztő voltam – pontosított Gálfalvi György, akit a doktori címet viselő kitüntetettek között szintén ezzel a címmel illettek. Édesapám, dr. Gálfalvi György valóban viselte a doktori címet, és örvendek, hogy ő is szóba került ebben a formában. Biztos furcsán nézne most rám, hogy egykori neveletlen fiából ki lett.
Szeretném elmondani, hogy zavarban vagyok. Úgy érzem, hogy valami szereposztási tévedés történt. Én ugyanis egész életemben díjakat adtam át mint szerkesztő, mint írószövetségi tisztségviselő, mint alapítványi elnök, és nem voltam hozzászokva, hogy én kapjak díjakat.
… Nagyon szerencsés embernek érzem magam, mert lelki alkatomnak, vágyaimnak megfelelően élhettem, szerkeszthettem, írhattam, szervezhettem, fiatalokkal tartottam a kapcsolatot, figyelhettem a fejlődésüket. Ma is a fiatalok kibontakozása jelenti számomra a legnagyobb örömöt. Ezért értékelem a Székelyföld című folyóiratot, s a köréje kiépülő fiatal alkotócsoportot. Igen, ezt kell tenni, s az én búcsúzó nemzedékemet az a tudat erősíti meg, hogy van jövőnk, s van erő abban az irodalomban, amely így "dobja fel" a tehetségeket, és amely mindig meg tud újulni – tette hozzá kérdésre válaszolva.
"Sok a tennivaló"
Fülöp G. Dénesné Suba Ilona 1947. augusztus 25- én született Gegesen. Az erdőszentgyörgyi középiskolában érettségizett, s 1995-ben szerzett felsőfokú diplomát a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet vallástanár szakán. 1966-ban kötött házasságot Fülöp G. Dénessel, a börtönből és kényszermunkából szabadult református lelkésszel, amely házasság egész hátralevő életét meghatározza. Férjének 2005-ben bekövetkezett haláláig hűséges társaként Gegesen, Hármasfaluban és a szászrégeni református gyülekezetben végezték szolgálatukat, majd 1984-ben Marosvásárhelyre költöztek, miután férjét a Vártemplom lelkészévé választották meg. Fülöp G. Dénes a marosvásárhelyi magyar közösség kiemelkedő szellemi és lelki vezetője volt. 1989 sok változást hozott Fülöp Ilona és férje életében. Közös kezdeményezésükre alakult meg 1990-ben az ökumenikus szellemiségű Kántor- tanítóképző Főiskola illetve a Calepinus Alapítvány keretében működő nyelviskola, melyben tízezer diák – köztük orvosok, munkások, üzleti életben dolgozók – tanulhattak angolul, németül, franciául, hollandul, magyarul és románul. 1990-ben hozták létre a Lazarenum Alapítványt a szegény és árva gyermekek megsegítésére, magányos idősek gondozására és nagycsaládok támogatására. Ennek keretében 1993-ban nyitotta meg kapuit a Lídia Gyermekotthon. 1996 és 2000 között felépült a Vártemplom Diakóniai Otthona, amely az idősek gondozása mellett erdélyi magyar közművelődési célokat is szolgál. 1996-ban az alapítvány megszerezte harmadik ingatlanját is az elhagyott utcagyermekek gondozására. A Pici Ház is Ilona asszony elképzelései és felügyelete alapján működik.
Fülöp G. Dénesné Suba Ilona jelenleg is a meglévő intézmények megerősítésén, bővítésén fáradozik. Az öregotthon Bocskai Terme előadások, konferenciák helyszíneként hiteles módon tölti be a magyar ház szerepét.
Fáradhatatlan munkájának és mindennapi harcos vállalásainak köszönhetően Marosvásárhelyen a diakóniai szolgálat egyik példaértékű központja működik.
Fülöp G. Dénesné Suba Ilonának, a Vártemplomi Diakóniai Központ Lazarenum Alapítvány intézetvezetőjének az erdélyi magyarságért végzett sokoldalú munkájáért, az elesett, hátrányos helyzetű emberek támogatása érdekében végzett fáradhatatlan, áldozatos tevékenysége elismeréseként Áder János, Magyarország államfője a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza"– hangzott el a laudációban.
– Köszönöm a megtiszteltetést, de ha magamba nézek, csak a dolgom végzem, amit szolgálatul kaptam Istentől megboldogult férjemmel egyetemben. Szegények mindig lesznek közöttetek – mondta Jézus, …de magunk sem gondoltunk ekkora nyomorúságra, amikor a változás bekövetkezett. Két világháború, szibériai Gulág, a Duna-deltai fogság pokla után azt gondolhattuk, hogy már nem lehet több emberi megaláztatás és szenvedés. Sipos Domokos sírjára az van felírva: Ne engedelmeskedjetek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek! …
Valamikor úgy neveltek bennünket, hogy korán kelni, aratni, dolgozni kellett, ami mindkettőnk életét meghatározta. A férjem gyakran elmesélte, hogy gyermekkorában sokat kaszált a sófalvi réteken, s az tartotta meg a börtönben is az erejét. …Meg kellene őrizni ma is, hogy olyan értelmiségi legyünk, aki nem szakad el a paraszti életformától, mert bírni kell a gyűrődést, a munkát. Sajnos, túl sok a lepusztult, koravén értelmiségi fiatal, tömbházakba zárt idős testvérek… Ha összehasonlítjuk a svájci, hollandiai világgal a mi életünket, akkor azt kell gondolnunk, hogy valami nagy baj van velünk, mert Erdélyben már alig vannak állataink, jó földműveseink, holott a gazdagság ezzel kezdődik egy nemzet életében. Sok a tennivaló. Valaki azt mondta, hogy elég volt az okosságból, tanuljunk meg újra érezni. Szeretethiány jellemzi mai világunkat, nagyon sok ember attól szenved, hogy nem kap szeretetet, s erre is jobban oda kellene figyelnünk, mert túlságosan elszakadtunk, elidegenedtünk egymástól. Köszönjük a magyar kormánynak azt a sok áldozatos szeretetet, amit óvodáskorú gyerekektől iskoláskorúakon át az egyetemi hallgatóknak nyújt… 150 nagycsaládot gondozunk, s látjuk, hogy a pénz, amit kapnak, milyen sokat jelent az életükben, mekkora hálával, reménységgel várják, nemcsak az értéke miatt, hanem mert érzik azt, hogy gondoskodó szeretet veszi őket körül. Köszönjük, hogy ilyen hosszú megaláztatás, vagyonunkból való kifosztás után úgy érezhetjük, hogy otthon vagyunk lelkiekben is. Fel kell ismernünk egymásban a maradék erőnket és számítani kell a mi erőnkre is. Köszönöm ezt a nagy megtiszteltetést – mondta Fülöp G. Ilona, majd megemlítette, hogy Zsigmond Barna Pál főkonzul dédapja, dr. Farczády Elek, a Teleki Téka munkatársa nagyon szép könyvet írt a vártemplomi egyházközség történetéről.
Meglepetés ez a díj, érdemen felüli nagy megtiszteltetés, hisz úgy érzem, hogy csak a dolgomat végzem, s mindennap úgy kelek fel és úgy fekszem le: köszönöm, uram, hogy ez is megtörténhetett – mondta Fülöp G. Ilona a március 18-i ünnepségen, a díj átvétele után.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

2013. április 8.

Bözödi-centenárium
A székely sors krónikására emlékeztek
A méltatlanul elfeledett, esetleg csak nagy ritkán emlegetett Bözödi György, a Baumgarten-díjas író, költő, szociográfus, történész száz éve született. Bármit írt, bármivel foglalkozott, szülőfaluja, Bözöd, szélesebben a székely nép élete, sorsa, életérzései, történelme volt mozgatórugója munkájának. Leghíresebb szociográfiai – néprajzi, történelmi munkája a Székely bánja, a ’30-as évek székely székeinek bajait, állapotát, iskolázottsági és műveltségi szintjét, gazdasági helyzetét tárja fel a szemtanú igényességével. A tunyaságban, belső kis hatalmi harcokban, tehetetlen, önző értelmiségiek mellett a falu, a székely ember élete felőrlődik, elveszíti értékeit, könnyen idegen kézre kerül, lelkét adja el, figyelmeztet például Romlás című regényében. Versei, egész életműve a népéért felelős rendkívüli egyéniségét bizonyítja. Humorát, kutatási kedvét sem a Duna-delta, sem a börtön, sem a sok vége-hossza nincs rosszindulatú meghurcoltatás nem vette el. Élete utolsó pillanatáig tervei, álmai voltak, bár a betegségtől jártányi ereje sem volt.
Erre a jeles személyiségre, Bözöd és Marosvásárhely valamikori kedves Gyurka bácsijára emlékeztek vasárnap a Bolyai téri unitárius templomban a 11 órás istentisztelet keretében. Nagy László tiszteletes úr a lelkekben szunnyadó hitről beszélt János evangéliumára alapozva beszédét, a hitről amit a veszély, a baj, a fájdalom felszínre hoz a lélek mélységeiből, még azoknál is, akik imádkozni sem szoktak, és olyankor így szólnak hitetlen Tamással: "Én Uram és én Istenem!". A fehérvasárnapi vagy Tamás vasárnapi prédikáció üzenete "boldogok, akik nem látnak és hisznek" .
A Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület fontosnak tartotta az emlékezés megszervezését. Így ez a megemlékezés a harmadik az erdőszentgyörgyi és bözödi után. Ha valaki száz éve született és fontos helyet foglal el kultúránkban, de nem elég közismert, jó az, ha a hálás utókor többször, gazdag programmal emlékezik, elgördítve a követ a feledés mély kútjáról.
Bözödi György életútjáról Kuti Márta irodalomtörténész, publicista beszélt, akinek köszönhető egyébként, hogy a kövesdombi unitárius templomban termet neveztek el Bözödi Györgyről. Nemcsak Bözödi György életéről és műveiről beszélt, hanem kedves, jó humorú egyéniségét is felvillantotta.
Gálfalvi György interjúja a már nagyon beteg Bözödi Györggyel nagyszerűen hozza elénk az író, az ember igazi arcát. Ebből az interjúból olvasott fel részleteket Boros Csaba és Kinda Szilárd, a Művészeti Egyetem két végzős diákja. Bözödi György, a költő, a pillanat, a hangulat tettenérője versben szólalt meg Ritziu Ilka Krisztina végzős egyetemi hallgató tolmácsolásában.
Itt kerítettek sort a Bözödi György a népéért felelős társadalomkutató című, ugyancsak a Lorántffy Egyesület által, középiskolás diákok számára megszervezett vetélkedő díjkiosztására. Bár a feladat nem volt könnyű, akadt, aki sikerrel birkózott meg vele, alaposan felkészült a Székely bánja Marosszék című fejezetéből és jól válaszolt a feltett kérdésekre. A díjazottak – Mezei Dávid-László, Nagy Zsuzsanna, Labancz Eszter, a Református Kollégium diákjai –, pontosan látták és megfogalmazták, hogy a hajdani és mai Marosszék közös gondja a szegénység és a székelyeket is elért népbetegség, az egyke. Ahogy Nagy Zsuzsanna fogalmazott "sokat kell harcolnunk nyelvünk megmaradásáért", de Mezei Dávid-László szerint jó lehetőségekkel indulhatnak "harcba": hiszen iskolát végeznek a mai fiatalok, nem úgy, mint a ’30-as években, amikor megkérdőjelezték az iskolázottság fontosságát, és talán a kivándorlást is meg lehet állítani.
Kiss Julianna
Népújság (Marosvásárhely).



lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 | 151-160




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998