udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 99 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-99
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Groza, Petru

2009. november 21.

Puskel Péter ismert aradi helytörténész az Aradon, illetve Arad megyében született nagy magyarokat vette számba. Klebelsberg Kunó gróf érdemeit néhány sorban kockázatos összefoglalni, mert minden, amit létrehozott, rendkívüli fontosságú volt. A magyar közoktatás talán legnagyobb reformátora Magyarpécskán látta meg a napvilágot, Budapesten szerzett jogi doktorátust. 1922-től kilenc éven át kultusz- és közoktatásügyi miniszter. Alapcéljának tartotta a népoktatás korszerűsítését, a széles néptömegek kulturális szintjének felemelkedését. Könyvtárral ellátott iskolákat, tanítólakásokat építtetett falun, népiskolákat a szétszórt és elszigetelt tanyákon; főiskolákat, egyetemeket (szegedi, pécsi, debreceni) és a felsőfokú oktatáshoz szükséges kutatóintézeteket hozott létre, a magyarság szellemi építkezésének szükségességét hirdette. Az ő nevéhez fűződik a római Collegium Hungaricum létrehozása. Klebelsberg Kunó 1932-ben halt meg. Pécskán a római katolikus templom falán a rendszerváltozás után elhelyezett emléktábla, majd 2000-től a templomkertben mellszobor (Jecza Péter munkája) emlékeztet a városka kiválóságára. A magyar filmművészet múltja elképzelhetetlen Jávor Pál nélkül. Jermann Pálként 1902. január 31-én szerelemgyerekként született Aradon, ahol 17 évet élt. Vidéki színházakban kapott szereplehetőséget, de fegyelmi vétség miatt hamar szerződés nélkül maradt. A Csak egy kislány van a világon című némafilm hozta meg számára a kiugrás lehetőségét 1929-ben. Több mint hetven magyar filmben játszott. És majd mindegyikben főszerepet! 1946-ban Groza Péter miniszterelnök meghívására erdélyi turnéja során járt ismét szülővárosában. Az internálás poklából kikerülő Jávor akkoriban már csak árnyéka volt egykori önmagának. Amerikába ment, de ott nem volt sikeres. 1957-ben hazatért, 1959. augusztus 14-én halt meg Budapesten. Inke László színművész 1925-ben Aradon született, ahol édesapja, Rezső, két évig a színházigazgatói tisztet is betöltötte. Inke László 1947-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát és vidéki színházakban kezdte el a pályát. Tíz év múlva került fel Budapestre és a fővárosban több társulatnál megfordult. Elsősorban karakterszínészként nyújtott kiemelkedőt. Raffy Ádám (Kuppfert Miksa) orvos és regényíró két fia, Ádám kritikus és műfordító, Pál pedig irodalomtörténész, -kritikus és műfordító. Ádám 1926-ban, Pál 1930-ban született Aradon, nem sokkal édesapjuk Nagyváradra költözése előtt. Raffy Ádám többek között az Akadémiai, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként az angol, francia, német irodalom egyik legavatottabb tolmácsolója volt, 1978-ban hunyt el. Raffy Pált származása miatt a vészkorszakban internálták. A háború után magyar–francia szakos diplomával a Szépirodalmi Kiadóban dolgozott. Műfordításai mellett Kosztolányi Dezső összes műveinek a szerkesztését is elvégezte. Aradi Zsigmondról viszonylag keveset tudunk. Aradon született 1839-ben, kezdetben mérnöki tanulmányokat folytatott Németországban, majd Bécsben szobrászatot. Milánóban és Velencében élt és dolgozott, de kapcsolatban állt szülővárosával. Így kapta meg a megbízatást a Búsuló Arad (honvédemlékmű) elkészítésére, amelyet 1873-ban állítottak fel. Innen azután átszállították a mai Tisztviselőtelep helyén állt régi honvédtemetőbe, majd 1932-ben sérült állapotban a múzeum raktárába. Ma is ott áll a 48-as ereklyék között. Megmintázta még az aradi színház számára Laborfalvi Róza és Szerdahelyi Kálmán mellszobrát. A Laborfalvi-szobornak az évek folyamán nyoma veszett. Szerdahelyi Kálmán mellszobra a Sarbut-féle színházi múzeum leltárában volt. Pár évvel ezelőtt a Csiky Gergely Líceum padlásán találtak egy összetört Petőfi-domborművet. Az A. Zs monogram alapján minden bizonnyal a neves aradi művész alkotása. Ez most restaurálva az intézet folyosóján látható. Ormós Zsigmond (1813–1894) Pécskán született. Életpályája azonban a szomszéd vármegyében, Temesben teljesedett ki. Ormós főszolgabíróként és képviselőként ‘48-as részvételéért hónapokig a temesvári börtön lakója, majd szabadulása után évekig rendőrségi zaklatást szenvedett el. A kiegyezés után Temes vármegye főispánja, a művészetek és a művészek nagy mecénása, kiállítások szervezője, a kultúra támogatója, a Dél-magyarországi Történeti és Régészeti Társaság megalapítója, az MTA levelező tagja. Kezdeményezésére látott napvilágot a vármegye közlönyeként a Temesi Lapok. A Pankotán 1891-ben született Asbóth Oszkár az első világháborúban a központi hatalmak repülőseinek egyik kísérleti telepén végzett mérnöki kutatásokat. Az 1920-as évek végén Asbóth maga is számos felszállást hajtott végre két, ellentétes irányban mozgó légcsavarral felszerelt gépen. Asbóth kutatásainak eredményét alkalmazták a helikopter elkészítésénél. Ezért sokáig őt tartották e légi jármű feltalálójának. Újaradon született két másik Asbóth. A szintén Oszkár (1852) névre keresztelt fivér nyelvészként vált ismertté. A szlavisztika szakértője volt, egyetemi tanár Budapesten, majd 1907-től akadémikus. Két évvel fiatalabb öccse hosszabb külföldi karrier után Budapesten a Műegyetem professzoraként ment nyugdíjba. Kotsis Iván (1889–1980) és öccse, Endre (1897–1954) Aradról indultak, és mindketten ragyogó egyetemi és épülettervezői pályát futottak be Budapesten. Ivánt tagjává választotta az MTA. Endre tervei alapján épült fel a Vörösmarty téri egykori IBUSZ-palota. Laczó Gusztáv Kisjenőn született, túl korán ragadta el a halál. Aradon a Magyar Vegyes Líceumban érettségizett. Marosvásárhelyen 1959-ben végezte el a színiakadémiát, és Nagyváradon, Temesváron és Sepsiszentgyörgyön számos szerepet játszott. Baász Imre Aradon született, az Aradi 3-as számú Középiskolában (a mai Csiky) érettségizett 1959-ben. Kolozsváron végezte a művészeti főiskolát, később meghívták Bukarestbe tanítani. Sepsiszentgyörgyön korszerűsítette a helyi múzeum szépművészeti részlegét. 1985-ben ő volt az év grafikusa, a Kalevala-illusztrációjáért. Grafikái, kollázsai tovább öregbítették hírnevét. Atzél Béla, a borosjenői Atzél család egyik „fekete báránya” volt. Atzél Béla angliai mintára Budapesten, a Stefánia úton megnyitotta a Park Klubot, amelyet ízlésesen antik bútorokkal rendezett be. Maga Erzsébet királyné is ellátogatott az arisztokrácia és a nagypolgárság e mondén szórakozóhelyére. Később az Országos Kaszinót is igazgatta. ő lett a Vígszínház első intendánsa. Mindössze 49 éves volt, amikor 1900-ban meghalt. Hunyad megyéből meg kell említeni Szamossy Elek festőművészt. Paál László a zámi Nopcsa-kastélyban látott napvilágot. Fiatalon az aradi rajziskolában tanult, itt ismerkedett meg Munkácsy Mihállyal, akihez élete végéig szoros barátság fűzte. Élete nagy részét Barbizonban töltötte. A szentgyörgyvályai születésű Szőts István a magyar filmvilág egyik legjelentősebb rendezője /emlékezetes az Emberek a havason című filmje/. Az 1914-ben Déván napvilágot látó Baróti, eredeti nevén Szabó Géza több újság neves publicistája, Budapesten a Magyar Nemzet napilapnak haláláig volt a munkatársa. A Bánság legnagyobb szülötte, Bartók Béla, Nagyszentmiklósról indult. Kurtág György zeneszerző, zongoraművész Lugoson látta meg a napvilágot, Acél Ervin karmester Temesvár szülötte. Gertenyesről lépett a világhír útjára Hollósy Kornélia operaénekesnő. A sokféle művészi tehetséggel megáldott Gyertyánfi Berta, Nákó Kálmán nagyszentmiklósi gróf felesége festő- és zeneművész volt. Temesvárról indult Brocky Károly festőművész. Kevesen tudnak Burghardt Rezsőről szülővárosában, Zsombolyán. Munkácsy-díjas portré-, csendélet-, akt- és városképfestő volt. Sok kiváló építész mondhatta szülőföldjének a Bánságot, így Aigner Sándor, Árkay Aladár. Több művész szintén bánsági: Hermann Lipót, Uitz Béla, Farkas André, André François grafikusművész, aki a francia plakátművészet meghatározó egyénisége lett és Kállai Ernő. A színművészek közül Lázár Mária és Tábori Nóra. A lugosi születésű Lugosi Bélát és a temesvár-szabadfalui Johnny Weissmüllert (János) Amerikában emelte szárnyára a világhír, a film. Temesváron látta meg a napvilágot az egyik legsikeresebb sportoló, Balázs Jolán atléta, világbajnok magasugró. /Gáspár-Barra Réka, Puskel Péter, Szerenyés Irén: Elszármazott nagyjaink II. Aradon ringatták bölcsőjüket. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 21. / Előző: Elszármazott nagyjaink I. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10/

2009. november 27.

Stefano Bottoni a bolognai egyetem oktatója, történész, aki az 1944 utáni magyar kisebbségtörténettől jutott el a székelyek 20. századi történelméhez, a Magyar Autonóm Tartomány kutatásához. Sztálin a székelyeknél című kötete nagy érdeklődést váltott ki. Bottoni az 1944 utáni magyar kisebbségtörténetből diplomázott. Románia volt az egyetlen a kelet-európai államok közül, ahol a második világháború után nem történt lakosságcsere. Amikor a szovjet vezetés előkészítette az autonóm tartomány megvalósítását 1950-51-ben, olyan pontos demográfiai kimutatással rendelkeztek, hogy Bottoni szerint a román és a magyar statisztikák nem értek fel ezzel. Észak-Erdélyről 1944. november és 1945. március között kiutasították a román polgári közigazgatást és szovjet katonai közigazgatást vezettek be, abban nagy szerepet kaptak a magyar kommunisták és baloldaliak. A szovjet vezetés rendet akart teremteni, hogy a szovjet katonák tovább mehessenek, ne kelljen partizánakcikkal szembesülniük. Nagyon kemény harcok voltak a keleti fronton augusztus-szeptemberben, nagyon sok embert veszítettek a szovjetek. Ekkor született meg a döntés, hogy a magyar lakosság a helyén maradhat, sőt, mivel erősebb baloldali hagyományokkal rendelkezett, mint a helyi románság, továbbá van közigazgatási kultúrájuk, a szovjetek inkább rájuk támaszkodtak, mint a visszakerülő román közigazgatásra. Így a közigazgatási és kulturális pozíciók nemhogy nem szűnnek meg, de konzerválódnak a negyvenes évek második felében, és a magyar kisebbség számára lassú átmenet történt az úgynevezett népi demokráciától a proletárdiktatúráig. A nyelvi és kulturális jogok, amelyeket a Petru Groza-féle kormányzat biztosított, megmaradtak. 1952-ben módosult ez a helyzet, kijelöltek egy olyan területet, ahol a magyar dolgokat kiemelt módon lehet művelni, de a kívül maradt területeken elkezdték csökkenteni ezeket a jogokat. A magyar lakosság kétharmada a Magyar Autonóm Tartományon kívül élt, a nagyobb városok – Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad – magyar többségűek voltak, nagy városi tömegek éltek itt, ezért ez a csökkentés nagy érvágást jelentett. Érdekes, hogy a szovjetek két tervezetben gondolkodtak: az első tervezetben benne volt Kolozsvár, az egész Mezőséget magába foglalta volna, emellett egy nagy közép-erdélyi régióban gondolkodtak. Azután ezt elvetették, érezték, hogy Kolozsvárnak a bevonása román szempontból tragédia lenne, és akkor választották a B megoldást, ami az akkori Magyar Autonóm Tartomány. Miután 1952-ben létrehozták az autonóm tartományt, 1954-55-ben már elkezdték a periférián felszámolni vagy gyengíteni a magyar kulturális vagy oktatási intézményeket. 1969-ben elindult a nagy iskolaösszevonási folyamat, továbbá Kolozsvárt erőltetett románosítása. A többi városok románosítása is folyt, Zilah, Nagyvárad, Szatmárnémeti a ‘70-es évekig elveszítették a magyar jelleget, és a nagyobb városokban, Brassóban, Temesváron már inkább szórvány lesz a magyarság. Az 1960-as átszervezésnek, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lesz, nincs sok nyoma az emlékezetben, inkább emlékeznek az iskolák összevonására, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem megszüntetésére. A kommunista magyar vezetők lojális állampolgárok voltak, romániai kommunistának érezték magukat, és ez nagyon későn változott meg, az 1960-70-es években. Stefano Bottoni (Bologna, 1977) szülővárosában szerzett egyetemi diplomát 2001-ben. 2005-ben doktorált, azóta óraadó tanár a Bolognai Egyetemen. A Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasa volt, együttműködött a Teleki László Intézettel. Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960) mint társadalomtörténeti probléma és hatalmi szerkezet. /Antal Erika: Olasz szemmel a székelyek. Stefano Bottoni történész szerint érzelmeken túllépve elemezhető reálisan egy-egy múltbeli időszak. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 27./

2010. március 20.

Az utolsó szó jogán
Demeter Béla erdélyi falukutató Magyar Örökség díja
Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Roosevelt téri székházában ma, március 20-án, szombaton délelőtt tizenegy órakor adják át először a 2010-es esztendő Magyar Örökség díjait. A polgárok javaslatai alapján odaítélt elismerésben ezúttal a nemzetközi űrkutatásban való magyar részvétel, Kopp Mária és Skrabski Árpád, Riesz Frigyes matematikus, Hajdu Ráfis János és Bakos Mária múzeumszervező, Csermely Péter hálózatkutató, Sapszon Ferenc kórusvezető, valamint Demeter Béla emléke részesül.
Viharnak kitett apró lángok vagyunk, mondta a börtönéből ideiglenesen kiengedett erdélyi főpap, Márton Áron, hóvirágok, a téli faggyal küzdve. Metaforája, mellyel paptársai küldetését kívánta jellemezni, érvényes volt arra a férfiúra is, aki a gyulafehérvári püspök ellen folytatott koncepciós pernek – „koronatanúként” – az áldozata lett.
A száz éve született Demeter Béla, aki egyes források szerint 1951, más közlések szerint 1952 karácsonyán egy bukaresti börtönben halt meg, hivatalosan soha nem volt Márton Áron tanítványa. „Csak” a cselekedeteivel követte a magyarságért és a keresztény erkölcsökért minden időben bátran kiálló katolikus főpásztor példáját. Kurtára szabott életében Demeter Béla is a Romániában élő magyar testvéreit kívánta szolgálni, akiknek a perbe fogott Márton Áron mindenkor a védelmére kelt. Petru Grozának címzett levelében ekképpen: „A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, amelyeket az Egyesült Nemzetek alapokmánya a békés együttélés rendezőelveiként megjelölt.” Márton Áront – akit elfogatásának hírére XII. Piusz pápa címzetes érsekké nevezett ki – talán éppen a Vatikánnal való egyezkedés reményében nem küldték a bitófára. Ám Demeter Bélának – akinek a fogva tartása miatt senki nem tiltakozott, még a testvére sem, aki pedig a szovjet csapatok által megszállt Románia államvezetésének kedves embere volt – végérvényesen el kellett tűnnie. S nem is csak az élők sorából, de a magyarság emlékezetéből is. A hétgyermekes somkeréki értelmiségi család az 1920-as évek utolsó harmadában két fiát is felsőoktatási intézménybe küldte. János Kolozsváron jogásznak tanult. Béla Bukarestben az államtudományi és közigazgatási főiskola hallgatója lett, de buzgón látogatta a közgazdasági és szociológiai kurzusokat is. Itt ismerte meg az akkor már európai hírű szociológus, Dimitrie Gusti azon elveit, amelyeknek a segítségével szakszerűen tanulmányozhatta a korabeli Románia társadalmi-gazdasági viszonyait. E stúdiumok hatására írta meg Demeter Béla – testvérbátyjával közösen – az első könyvét. A Románia gazdasági válsága című 1930-as kiadvány, amely a két szerző kutatói tehetségéről tanúskodott, széles körben tette ismertté a Demeter fiúk nevét; a különböző világlátású emberek is a kisebbségi sorsba szakadt magyarság ígéretes társadalomtudósait üdvözölték. A Kolozsváron ez év januárjában az Erdélyi Múzeum Egyesület által szervezett Demeter Béla-emlékkonferencián pedig a könyv máig érvényes észrevételeit elemezték a nyolcvan évvel ezelőtti társadalmi s gazdasági mozgásokat kutató szakemberek. Dimitrie Gustinak Demeter Bélára gyakorolt hatása ezzel a publikációval nem ért véget, ő terelte a fiatalember figyelmét a falusi közösségek kutatásának irányába is. Sőt a „terelgetésnél” többet is tett: a hatósági engedélyeket Gusti professzor közbenjárására kapták meg azok a főiskolai hallgatók, akik Demeter Béla útmutatása szerint a falvak tudományos megismerésére vállalkoztak. Az anyagi alapot pedig Kós Károly és a kalotaszegi református egyház teremtette elő szép és hasznos munkájukhoz. Első alkalommal azonban még báró Bánffy Ferenc segítségével járta a vegyes lakosságú magyar falvakat Demeter Béla, négy másik lelkes fiatal társaságában. Mindazt, amit kilenc község magyarjainak a helyzetét vizsgálva összegyűjtött, egy önálló kötetben és egy módszertani kiadványban foglalta össze. A maga nemében mind a két füzet mérföldkő a falukutatás történetében. Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című tanulmány azáltal is, hogy egy közép-európai hatósugarú ifjúsági mozgalom szellemi fundamentumát rögzítette, az Erdélyi Fiatalok célkitűzéseit hozta nyilvánosságra. „A falukérdés – írta a húszesztendős Demeter Béla – ma a világ érdeklődésének a középpontjában áll. Minden ország ifjúsága foglalkozik vele, erdélyi román és szász testvéreink éppúgy, mint a magyarországi és csehszlovákiai magyar testvéreink. Ebből a munkából nem maradhat ki az erdélyi magyar ifjúság sem. A romániai magyarság gazdasági alapja: a magyar falu. Amilyen az ő gazdasági helyzete, olyan az egész romániai magyarságé. A romániai magyarság társadalmi alapja: a magyar falu. Ő a legnagyobb tömege, ő lesz a gerince a magyar iparosságnak, munkásságnak és intelligenciának is. De a magyar falu a romániai magyarságnak a kulturális alapja is. A magyar lélek legősibb, legmélyebb megnyilvánulásait ő őrizte meg, és csakis ezekből az ősi megnyilvánulásokból tudjuk kialakítani azt a sajátos erdélyi magyar kultúrát, amely új szín, új emberi érték az egész világ számára.”
Demeter Béla nemcsak falukutatóként és publicistaként bizonyult tehetségesnek, de szervezőként és lapszerkesztőként is. Gondoskodott róla, hogy az öntudatra ébredő romániai magyar főiskolásoknak Erdélyi Fiatalok címen lapjuk is legyen, olyan kiadványuk, amelyben a hozzájuk hasonlóan gondolkodó fiatalok, a csehszlovákiai Sarlónak, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, valamint a budapesti Bartha Miklós Társaságnak a tagjai is közreadhatják nézeteiket. Egyik-másik Budapestről küldött írás, például Fábián Dániel „kissé tudálékos” szövege állítólag József Attila átírásában látott napvilágot az Erdélyi Fiatalok hasábjain. „A fiatal generáció feladata a jogi autonómiát gazdasági és kulturális alapokra fektetni” – hirdették az ostobán szétdarabolt Közép-Európában is egymásra találó ifjú magyarok.
A gazdasági alapok megerősítése érdekében Demeter Béla az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) munkáját is segítette, 1936-tól az egyesület lapjának, a modern gazdálkodás dolgaiban olvasóit eligazító Erdélyi Gazdának a munkatársa lett. A falukutatásnak azonban lapszerkesztőként sem fordított hátat; és az sem szegte kedvét, hogy az Erdélyi Fiatalok mozgalma a tagság politikai nézeteltérései miatt kettévált. A „balszárny”, hová az egyik Demeter fiú, János is felzárkózott, a munkásmozgalomhoz csatlakozott, és a „jobbszárnnyal” csak akkor vette fel a kapcsolatot, ha az erdélyi magyarságnak a létérdeke úgy kívánta. Mint 1944 nyarán, hónapokkal azelőtt, hogy Románia hadat üzent Németországnak, és fegyverszüneti megállapodást kötött a Szovjetunióval. Az egyházak vezetői, az egyetemi oktatók, a kommunisták, a szociáldemokraták, a gazdasági szervezetek és szövetkezetek elnökei együtt próbálták anyaországi testvéreiket rábírni arra, hogy mihamarabb ugorjanak ki a háborúból. Ha továbbra is tétováznak, így szólt a Budapestre címzett, közösen megfogalmazott felhívás, „Erdély kénytelen lesz önállóan cselekedni”. A budai várban, a kormányzói rezidencián folytatott megbeszéléseken Demeter Béla is jelen volt mint a negyven parlamenti képviselő által 1941-ben alapított Erdélyi Párt titkára, a pártelnök Teleki Béla jobbkeze. Azok a magyarországi politikai erők, amelyek szintén a háborúból való kiugrást szorgalmazták, talán éppen ez alkalommal ébredtek rá, hogy a krisztusi korban lévő erdélyi fiatalember tudását és tisztességét majd a béketárgyalásokon hasznosítani lehet. Nemigen írható tehát a véletlen számlájára, hogy az 1945-ben Budapesten megalakított béke-előkészítő osztály román és erdélyi szakreferensének éppen Demeter Bélát választották. A falukutatót, aki úgy ismerte Erdélyt, mint a tenyerét, és aki 1945-ben is fáradhatatlanul járta a vidéket, hogy adatokat gyűjtsön az erdélyi magyarok ellen elkövetett erőszakos és jogsértő hatósági beavatkozásokról. Személyes tapasztalatait és a valóság lelkiismeretesen dokumentált tényeit jegyzőkönyvi ismertetések sorában rögzítette Demeter Béla, s ezek alapján fogalmazta meg az erdélyi határmódosítás terveire vonatkozó tanácsait a Moszkvába készülő magyar miniszterelnök, Nagy Ferenc számára. Részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet és egy székely autonómiatervezet előkészítésében is, miközben – talán egyes-egyedül – azt szorgalmazta, hogy a békedelegációban erdélyi magyar szakértők is hallathassák a szavukat. De egyedül Demeter Béla figyelmeztette a politikusokat arra is, ha Magyarország „önként vállalja, s nem is akarja megosztani másokkal a második világháborúban betöltött bűnbak szerepét, a nemzet gerince törik ketté”. Amikor pedig számára is világossá vált, hogy a tényleges magyar békecélokat, a magyar kisebbség védelmét, nemzetiségi jogainak a visszaadását lényegében egyik győztes nagyhatalom sem támogatja, eljuttatta a párizsi béketárgyalásokra azt a memorandumot, amelyben az aláírók – Márton Áron katolikus, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületének a vezetője, Lakatos István szociáldemokrata politikus, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezet igazgatója – cáfolták a Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi kiadványában közreadott azon állítást, amely szerint az erdélyi magyarság Románia keretei között kívánna élni. Párizsban persze ez a bátor akció sem bírta jobb belátásra azokat, akik Közép-Európa népeinek a sorsáról döntöttek. Demeter Béla viszont az életével fizetett érte. Az 1949-ben letartóztatott Márton Áron perének koronatanújaként 1951 áprilisában Magyarországról Romániába küldték, és miután hazaárulás címén 1951 utolsó heteiben a püspököt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a bukaresti katonai bíróság, Demeter Bélára nem volt többé szükség. S nem is csak azért, mert a per során egyetlen terhelő bizonyítékot sem tudtak szerezni tőle, de azért sem, mert Márton Áron, az utolsó szó jogán, a Párizsba kijuttatott memorandum ügyében minden felelősséget magára vállalt. „A békeszerződések tárgyalása alkalmával olyan határmegállapodást indítványoztam, amely lehetővé tenné több mint egymillió Romániában élő testvérem visszatérését a magyar nyelvközösségbe, ez megfelel a valóságnak – mondta. – Sőt kérem a bíróságot, vegye tekintetbe, hogy én voltam a kezdeményező, mindenért engem terhel a felelősség.” Hogy a feleslegessé, sőt, mondhatni, kínossá vált koronatanút hogyan és mikor tüntették el e világból, pontosan senki sem tudja. Röviddel az ítélethirdetés után? Vagy egy esztendeig vártak vele? A Magyar Örökség díjjal kitüntetett életmű kutatói egyszer tán ezt is kiderítik. Az pedig már most is sejthető, miért ítélték általános feledésre vagy fél évszázadon át ezt a nagyszerű embert.
Lőcsei Gabriella. Forrás: Magyar Nemzet

2010. május 3.

Újabb RMDSZ-es államtitkár
Csutak-Nagy Lászlót nevezte ki Emil Boc miniszterelnök az Országos Állategészségügyi és Élelmiszerbiztonsági Hatóság alelnökévé, államtitkár-helyettesi rangban.
Az RMDSZ szakértője a kolozsvári Dr. Petru Groza Agronómiai Intézetben végezte egyetemi tanulmányait, főállatorvosi címét 1998-ban szerezte Temesváron.
2006 és 2009 között már töltött be hasonló tisztséget a hatóságnál, 2009 áprilisától a Szilágy Megyei Állategészségügyi Igazgatóság betegségmegelőzési osztályvezetője, majd állat-egészségügyi koordináló aligazgatója volt.
Krónika (Kolozsvár)

2010. június 4.

„Ne féljetek, nem megyünk haza!” – Hová jutottunk Trianon óta?
A magyar megosztottság és egymásra találás 90 esztendeje
A trianoni diktátum legfontosabb következménye, hogy a történelmi Magyarország megszűnte, az ország kétharmadának elcsatolása következtében létrejönnek azok a kényszerközösségek, melyekre ma azt mondjuk, „külhoni magyarok” – fogalmaz Bárdi Nándor történész. Az ő segítségével próbáltuk áttekinteni a békediktátum óta eltelt időszakot mind a határon túli magyarság, mind az anyaország szemszögéből.
Trianon értelmezése, szemlélete már a létrejöttének pillanatától eltér határon túli és magyarországi nézőpontból: Brassóból vizsgálva ezt a helyzetet más a történtek értelmezése, mintha Budapestről állapítjuk meg, mi történt – szögezi le Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Kisebbségben Magyarországról nézve Trianon alapvetően az ország területi vesztesége, míg kisebbségi szempontból a közösség létrejötte kapcsolódik ehhez az eseményhez – folytatja a kutató, aki Kolozsváron is rendszeresen tanít. – Ezek ugyanis egy politikai döntés, nem pedig valamilyen társadalomtörténeti folyamat során létrejött közösségek. E kényszerközösségek mint sorsközösségek 90 év alatt vállalt, regionális közösségekké váltak, s ez a magyar nemzetfelfogást is meghatározza.
A külhoni magyar látószög némiképp eltér a hazaitól. A kisebbségi magyar közösségeket az anyanyelv és a kultúra szervezi, így sokkal „nemzetesítettebb” közösségek, a nemzeti kultúrának fontosabb szerepe van, mint Magyarországon.
Míg a magyarországi népesség jelentős részének az ország a haza, s az állampolgársághoz köti ezt a fogalmat (bár folyamatosan nő azok száma, akik a határon túli magyarokat is a nemzet részének tartják), s a haza és az ország fogalma az anyaországban összekapcsolódik, a határon túliak a szülőföldből, a „kis tájból” indulnak ki, ehhez kötődik a magyar kultúra. Ez a virtuálishaza-felfogás a magyar médiatér használatán keresztül lesz valóságossá, integrálódik Magyarországhoz. Külön kérdés az, hogy a külhoni magyar világok termelte kultúra, ismeretek mennyire épülnek be ebbe a közös médiatérbe.
Bárdi rámutat: a 2004. decemberi népszavazás azért volt nagy hatással a külhoni magyar közvéleményre, mert az a hazafelfogásból elvárt emancipáció, hogy ők a létező magyar kultúra részesei, és az anyaországban sem idegenek, elutasításra talált. Legalábbis így élhették meg a szomszédországi magyarok.
Az adófizető és az áldozat konfliktusa
Az egyenlőtlen helyzetből adódnak a magyar–magyar konfliktusok. Vannak, akik magyar állampolgársággal bírnak, Magyarországon élnek, magyar kulturális állami intézményrendszert használhatnak, s van egy 2 millió 400 ezres csoport, melynek tagjai kisebbségi léthelyzetben maguknak teremtik meg ezt az intézményrendszert, s nem rendelkeznek azzal a kulturális esélyegyenlőséggel, mint a magyarországiak.
Előáll az adófizető és az áldozat konfliktusa: Magyarországról jön a támogatás, a hazai intézmények próbálnak élni a kompetenciával, hogy ők döntenek ezekről a helyzetekről. Vita alakul ki, hogy az adott közösség nem tudja-e jobban eldönteni a támogatás sorsát.
Ki a „magyarabb magyar”?
Némi kompenzálás is előfordul: amikor a határon túliak próbálják nemzetesítettségben, hitelességben, kulturális örökséghez való viszonyukban felülmúlni a magyarországiakat. Ennek egyik jellemző kifejezése a „tápos” – azaz művi, mesterkélt, nyámnyila – kritikus megnevezés, ahogy Kárpátalján vagy Erdélyben nevezik az anyaországi magyarokat.
A Balázs Ferenc Intézet korábbi kutatásai szerint, hogy miképpen látják a határon túliak az anyaországi magyarokat, két fontos sztereotípia alakult ki. Az egyik, hogy a magyarországiak „gőgösek, ridegek, számítóak”. A másik egyfajta mintakövetést jelez, eszerint a hazaiak civilizáltak, kulturáltak. A felvidékiek a legelfogadóbbak, a kárpátaljaiak a legelutasítóbbak Magyarországgal kapcsolatban, míg az erdélyieknél és a vajdaságiaknál fele-fele arányban oszlik meg a fent megadott két nagyobb megítéléstípus.
A revíziós politika
Korszakonként markánsan különböző az érem másik oldala, hogy miképpen reagál a megcsonkított, a magyar államiságot jogfolytonosságában továbbvivő ország a békediktátumra és következményeire – derül ki a kutató válaszaiból.
A két világháború között egyértelmű volt a revíziós jövőkép: ez egyrészt külpolitikai stratégia volt, másrészt az egész Horthy-korszak legfontosabb legitimációs ideológiája. Eszerint mindent, a társadalmi programokat, a belső ellentéteket, az ország gazdaságpolitikáját a revízió érdekeinek kellett alárendelni. A revízió célját végig nem tisztázták: lebegtették, hogy a történelmi Magyarország visszaállítása vagy az etnikai határok szerinti új határvonalak meghúzása a cél. A legfontosabb kérdés az volt, amit Jancsó Benedek fogalmazott meg: ha el is vesztette a magyarság területi integritását, kulturális integritását meg kell tartania annak érdekében, hogy egy későbbi békeszerződés során érvelni lehessen a magyar demográfiai, gazdasági pozíciókkal. A korabeli magyar külpolitika egyik alapelve pedig az volt, hogy a szomszédsági kapcsolatok csak akkor rendezhetők, ha a kisebbségi kérdésben is van előrelépés.
Más helyzetet teremtett az 1938–1944-es időszak, a visszacsatolások korszaka. Maradtak magyar kisebbségek a vissza nem tért területeken, s Magyarországra is nagy számban kerültek más nációbeli népcsoportok. Szlovákia vonatkozásában a reciprocitás elve működött: a magyar kisebbségeknek adott intézményi jogokért cserébe a szlovákiai magyarok is hasonló elbírálásban részesültek.
Ez Romániával kapcsolatban nem igazán működött, ott sokkal inkább túszhelyzet alakult ki a két közösség között. Észak-Erdélybe egymillió román került vissza, Dél-Erdélyben pedig ott maradt mintegy 100-150 ezer magyar. A visszacsatolt területeken mindenütt a magyarországi közigazgatást vezették be, de Észak-Erdélyben továbbra is fenntartották a kisebbségi korszakban létrehozott regionális és a nemzeti alapon szervezett intézményeket – ilyen volt az EME, az EMKE, az EGE vagy a szövetkezeti központok. Az erdélyi elit egyfajta mintaterületnek tartotta a régiót.
Létrehozták az Erdélyi Pártot, próbálták nem beengedni a magyar pártokat, s az észak-erdélyi románsággal szemben igyekeztek egységes tömbként megjelenni. A nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében alapvetően nem nemzetiségi autonómiában gondolkodtak, mint 1940 előtt, hanem az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztésében, tehát a nyelvi jogokban és az egyházi autonómiában, például magyarok vezette, román nyelvű helyi közigazgatásban és oktatásban. Ezzel együtt Dél-Erdély megszerzéséről sem mondtak le. A háború utáni rendezéssel kapcsolatban pedig mind román, mind magyar részről készültek lakosságcseretervek. Ez akkoriban a kérdés egyik rendezési módjának tűnt.
Eszköztelenül A következő, 1944–1948 közötti időszakban a magyar kormányzat eszköztelen volt ezekben a kérdésekben. Még csak kisebbségvédelmi garanciákat sem tudott elérni a béketárgyalásokon. Az, hogy nem telepítettek ki nagyobb magyar tömböket a felvidékieken kívül, többek között annak köszönhető, hogy Magyarországon ez komoly belpolitikai gondokat jelenthetett volna. Másrészt Romániában a szovjetek egyik legfontosabb ütőkártyája volt, hogy lebegtették Észak-Erdély hovatartozását. Így sikerült elérniük, hogy 1945-ben Petru Groza vezetésével baloldali kormányt nevezzenek ki, amely 1948-ra fölszalámizta a polgári erőket. Egy ideig még küldözgetett az anyaország pénzt a kolozsvári egyetem fenntartására, a kisgazdapárt is próbálta a szövetkezeti mozgalmat segíteni Erdélyben. Ezek azonban már nem tudták befolyásolni a folyamatokat.
Az internacionalista zsákutca
Az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig tartott az automatizmus kora. A magyar kormányzat úgy gondolkodott, hogy egy adott ország belügye a nemzetiségi kérdés. Arra számítottak, hogy a szocializmus automatikusan meg fogja oldani ezeket a problémákat az osztályharc lezárultával. Csakhogy leereszkedett a vasfüggöny nemcsak nyugatra, de a környező szocialista országok felé is. A nyilvánosságra nem kerülő pártvezetői tárgyalásokon állandóan napirenden volt a kérdés, elsősorban Románia esetében. A kommunista párt vezetésében ebben az időszakban egyébként felülreprezentáltak, Rákosit is beleértve, a határon túlról származó politikusok.
A hatvanas évek közepétől kezdődő, Kádár által fémjelzett korszakban a keleti blokkban jellemző, hogy elfogy a szocialista országok legitimációs tartaléka Sztálin halála és a XX. kongresszus után. Szinte minden országban megjelenik a nemzeti érdek, a nemzeti függetlenség fokozott hangoztatása mint politikai legitimációs ideológia. Ezalól két ország kivétel. Egyrészt az NDK, ahol a függetlenség kérdéséhez az NSZK árnyékában elég nehéz lett volna hozzányúlni, másrészt Magyarország, ahol 1963-ig ültek az ’56-osok, illetve Kádár rendszerének ideológiája más típusú nemzeti érdeket hordozott magában. Kádáréknak egyfajta plebejus nemzetfogalma volt: a nemzeti érdekek helyett az életszínvonal biztosítására került a hangsúly.
Románia a Varsói Szerződés esetében ellenállt a tömbben való politizálásnak, a KGST vonatkozásában pedig annak a nemzetközi munkamegosztásnak, amely mezőgazdasági és nyersanyagtermelő szerepben konzerválhatná. Ebből adódott, hogy amikor a Szovjetunió és Románia kapcsolataiban fölmerült a hatvanas évek második felétől Besszarábia kérdése, Magyarországon bátrabban fogalmaztak a határon túli magyarok ügyében. S ezek a problémák 1968 után Csehszlovákiában, a hetvenes évek első felétől Romániában egyre súlyosabbakká váltak. Magyarországon pedig a párt és az elitcsoportok alkurendszerében nyomásgyakorló csoportosulások alakultak ki, így például aktivizálódott az Írószövetség, a népi írók sora.
A határon túli magyarok kérdésével 1966–1968-tól rendszeresen foglalkozott az MSZMP KB agitációs és propagandabizottsága. Különböző jelentések készültek a szomszédos szocialista országokkal működő kulturális kapcsolatokról, az ott élő magyarok helyzetéről, intézményi viszonyairól. 1976-ban MSZMP politikai bizottsági határozat születik, amely a lenini nemzetiségpolitikai normák szerint értékeli az egyes országok magyarságpolitikáját. Úgy ítélik meg, hogy Kárpátalján a legjobb a helyzet, ezenkívül Jugoszláviában jó a helyzet. (Itt fogadták el egyedül a Magyarországról kezdeményezett „kettős kötődés” és a nemzetiségek „híd” szerepére vonatkozó retorikát.) Csehszlovákiát az oktatási kérdések és a történeti viták miatt problematikusnak tartották. Romániában pedig kifejezetten úgy értékelték, hogy ott eltérnek a marxista–leninista nemzetiségpolitika normáitól.
A kulturális nemzetfogalom
Különböző próbálkozások történtek a romániai kapcsolatok rendezésére, de 1977-ben a nagyváradi találkozó nyomán kiderült, hogy ez a magas szintű találkozókra építő politika sem működik. Nyílt konfliktussá vált a Románia és Magyarország közti viszony, mikor a nyolcvanas évek elején nyilvánvalóvá vált a romániai gazdasági válság. A társadalmi homogenizációra épülő romániai politika külső-belső ellenségként konstruálta a magyarságot és Magyarországot. Magyarország óhatatlanul belekerült ebbe a konfliktusba, hiszen a nyolcvanas évek közepén tömegessé vált a romániai magyarok áttelepülése és a tiltott határátlépés. A 80-as években Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba, Szokai Imre, Őszi István vezetésével megjelent egy olyan, az MSZMP KB külügyi apparátusában dolgozó csoport – Moszkvából visszatért diplomaták –, akik a magyar kisebbségi kérdés nemzetközi felvetése irányába, a kulturális nemzetfogalom felé mozdultak el. A határon túli magyarokkal való kapcsolattartást pedig a magyar külpolitika egyik legfontosabb feladatának tartották.
A dologban közrejátszott, hogy míg a népi írók, akik szintén kiemelt fontosságúnak látták e kérdést, kulturális, demográfiai problémának látták a határon túli magyarok ügyét, addig a harmadik, a határon túliakkal foglalkozó csoport, a demokratikus ellenzék elsősorban emberi jogi kérdésként kezelte, s egyik legfontosabb témájává vált a magyarországi szegénység mellett a határon túliak ügye.
Magyarságpolitika A Kádár-rendszer bukásával, 1988–1989-ben bekövetkezett a magyarságpolitika intézményesülésének időszaka. A Németh-kormány alatt létrejött a Nemzetiségi Kollégium, majd az Antall-kormányzat időszakában megalakult a Határon Túli Magyarok Hivatala. Ez a hivatal különböző felügyeleti szervek mellett 2006-ig működött, amikor létrehozták a Miniszterelnöki Hivatalon belül a kisebbségi és nemzetpolitikai szakállamtitkárságot.
Az 1990 utáni időszakban az alapvető jövőkép a társnemzeti státus megszerzése volt a határon túli magyarok számára. Erről viszont a 90-es évek közepére kiderült, hogy nem működik, sem az európai nyomásgyakorlás, sem a szomszédos országokkal való megegyezés nem hozza létre a különböző szintű magyar nemzeti autonómiaintézményeket. Egy másik kísérlet volt a kisebbségi magyar pártok részvétele az adott országok kormányzati politikájában a kilencvenes évek közepétől. Ez nagyon sok eredménnyel járt, de sehol sem jutott el külön kisebbségi törvény létrehozásáig. Ellenben a volt Jugoszlávia utódállamaiban felülről létrehozták a kisebbségi magyar nemzeti tanácsokat.
Mikor 1996 környékén kiderült, hogy Magyarországnak egyfajta geopolitikai előnye van a térségben, és valamiféle megoldást kell találni a schengeni határ-ellenőrzési rendszer bevezetése utáni kapcsolattartási problémákra, akkor jelenik meg a státustörvény elképzelése. Ez a koncepció azt célozta meg, hogy a határon túli magyarok jogilag és egyénileg is megragadhatóvá váljanak. A státustörvénnyel járó kedvezményeket úgy képzelték el, mint egy olyan katasztert, amely révén pontosan lehet tudni a kedvezményezettek körét, a kedvezményeket pedig tovább lehet fejleszteni.
Ennek a kedvezménytörvénynek a zsákutcájaként jelent meg, a működésképtelenségét jelezve, a kettős állampolgárság igénye – összegzi a jelenleg kialakult helyzetet Bárdi.
Ürügy a kisebbségek problémáinak felvetése
A 90-es évek elejétől kezdve a határon túli magyarok kérdése bizonyos értelemben virtualizálódott, mintegy ürügyként jelenik meg – jelzi kérdéseinkre a kutató. Már az MDF szétszakadásakor a kirobbanó Csurka–Antall-konfliktus látszólagos ürügye az ukrán–magyar alapszerződés volt. Gyurcsány Ferenc számára a népszavazás lehetőség volt arra, hogy megmutassa, Orbán Viktor legyőzhető. 1996-ban Orbán a jobboldal egységét, az MDF, a kisgazdapárt és a Fidesz koherenciáját az alapszerződés vitájában tudta megteremteni, amikor történeti távlatba emelte, hogy vajon az alapszerződés megoldja-e a kisebbségek problémáit és Trianon kérdését.
A magyar politikában, s ez akár a jelenlegi, a határon túliak állampolgárságának elnyerését könnyítő és kiterjesztő jogszabályra is vonatkozik, általában valamilyen más politikai folyamatnak van alárendelve, valamilyen pártpolitikai érdekharc áll a magyar kisebbségek adott ügyének, problémájának a felvetése mögött – summázza a kérdés aktuálpolitikai jelentéseit Bárdi Nándor.
Udvardy Zoltán
MNO.hu

2010. október 4.

65., avagy a Köteles utca szellemisége
Szombat délelőtt elkezdődött a hatvanötödik tanév az immár Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nevet viselő színművészeti (és nem csak) felsőoktatási intézményben. Számos diák, tanár, szülő és meghívott vendég népesítette be a Köteles utcai udvart, ahol délelőtt fél tízkor szabadtéri koncerttel várták az érkezőket – énekelt többek között Buta Árpád Attila –, majd az intézmény Stúdió termébe zsúfolódott a teljes telt házas publikum, amelynek tagjaihoz, illetve a színpadon ülő meghívottakhoz és az egyetem szenátusához Molnár Tünde rövid orgonajátéka után dr. Gáspárik Attila, az intézmény rektora szólt elsőként.
– Ma a normalitást ünnepeljük, azt, hogy létezünk, fejlődtünk, együttműködünk a hatóságokkal, különösen a Maros Megyei Tanáccsal. Ugyanakkor üdvözöljük vendégeinket, Markó Bélát, Románia kormányfőhelyettesét és Daniel Funeriu miniszter urat. Tudomásom szerint az utolsó magas rangú politikus, aki nálunk járt, Petru Groza volt 1948-ban, és akkor is azért, mert a lánya ide járt, szülői tanácskozásra érkezett. Mi olyan értelmiségiekként fogadjuk vendégeinket, akik megértették, hogy mekkora fontossággal bír a művészeti oktatás. Üdvözöljük ugyanakkor Csegzi Sándor és Claudiu Maior alpolgármestereket, és köszönjük a polgármesteri hivatalnak, hogy egy olyan gondunk oldódott meg, amelynek következményeként területet nyerünk. A normalitás azt jelenti, hogy valami működik és jól működik. Nem kell rágódni a múlton, dolgozni kell a jövőn – mondta dr. Gáspárik Attila, majd az intézmény prorektorának, Daniel Crisannak szavai után Markó Béla lépett a szónoki emelvényhez. – Kétnyelvű intézményben vagyunk, amely példamutatóan képviseli a két kultúrát. Olyan pillanatokat élünk át, amelyekben az oktatásra nehéz ráfordítani azt a figyelmet, költségvetést, amelyet a helyzet elvár. Holott ez lenne a legfontosabb, kiművelt fők nélkül nem lehet fejlődést elérni, így ez számunkra továbbra is prioritás marad. Olyan oktatási törvénytervezetet dolgoztunk ki, amely valós reformot jelenthet, és amelynek értelmében az oktatás a helyi tanácsok, iskolai, tanintézményi közösségek kezébe kerül, az egyetemek autonómiája pedig lehetővé tenné az egységes, uniós szintű működést és együttműködést. Ha a szenátuson ez nem megy át, akkor azt kérjük, hogy a kormány felelősségvállalással vegye át a készülő törvényt. Miért éppen egy művészeti egyetemen beszélek minderről? Mert bármilyen rendszerben a kultúra, a művelődés elsődleges kell legyen. Egy nemzetnek, közösségnek meg kell becsülnie alkotóit. A Köteles utcában a színművészeti egyetem hagyományaira támaszkodva kiépítettek egy művészeti egyetemet. Mi ezt támogatni fogjuk, mert fontos Vásárhely, Erdély, Románia számára. A Köteles utca a művészet üzenetét hordozza, híven Marosvásárhely szellemiségéhez – mondta Markó Béla, majd dr. Gáspárik Attila olvasott fel pár adatot. Ezek szerint 2009-ben 5900, 2010-ben 8000 néző volt kíváncsi az intézmény előadásaira, miközben a támogatás 20.000 lejjel csökkent. Erre a következő felszólalóként az emelvényhez lépő Daniel Funeriu is csak elismerő hümmögéssel reagált, majd – aradi lévén – az iskolában megtanult magyar mondattal – Iskolába fáj a lába, hazamenni nem fáj semmi – indította beszédét, folytatandó a jelen esetben is mindvégig oldott és jó hangulatú "színis" tanévnyitók hagyományát. – Mandátumom kezdetén meglátogatott Gáspárik Attila és dr. Béres András, sokat meséltek az egyetemről. Azóta támogatjuk az intézményt, több ok miatt. Ezek egyike, hogy ez művészeti egyetem. A másik ok, hogy multikulturális intézmény és annak is kell maradnia. Mert gyenge az az ország, amelynek csak egy kultúrája, egy nemzetisége van. Bárki, aki mást gondol, téved. A harmadik ok, hogy minőségi egyetem. A minőségről sokat beszélnek Romániában, de csak nagyon kevesen tesznek is érte. Itt élő szellemiség van. Jelenlétem nem véletlen, üzenetet hozok. A szolidaritás üzenetét. Mert az igazi modernizáláshoz először a központokat kell megreformálni, és az oktatási rendszerben az egyetemek ezek. Szerepük felemelni a diákokat arról a szintről, ahol minőségi egyetemek nélkül lennének. Az oktatási rendszer elvesztette hitelét. Botrányok, hamis diplomák sorozata árnyékolja azt, így pedig nem tudunk előrelépni. Ezt a hitelt vissza kell adni a hazai oktatásnak, és idén ennek első jelét láttuk is: hogy milyen sokat jelent egy becsületes érettségi vizsgát szervezni. Legyünk nagyvonalúak a tegnap Romániájával, amelynek rossz szokásait hamarosan elhagyjuk, bizakodók, ha nem is a jelen, de a holnap országával mindenképp. Mert együtt építjük, és hittel, kitartással sikerülni fog.
– Több kapitalizmust kell megtanítanunk magunknak – tette hozzá a rektor. – Eljött a projektszínházak ideje. Létbizonytalanságban élünk, de jobb, ha időben felkészülünk rá, a városban nagyon sok pozitív példa – 74 Színház, Yorick Stúdió, Scena Színház, Tamacisza Társulat – van erre. Ne féljünk színházakat létrehozni, ne legyünk merev téglái a felépítménynek. Meg kell tanítanunk a diákoknak, hogy hogyan építsenek karriert. Nem elég az utcára tennünk néhány nagyon felkészült értelmiségit, akik aztán nem tudják, hogyan boldoguljanak. Az állami színházak már nem tudnak eltartani mindenkit. Ugyanakkor köszönjük a sajtónak, hogy mindvégig mindenről objektíven tudósított – hallottuk dr. Gáspárik Attilától, aki az egyetem új, hivatalos italát – a pálinkát – adta át a két politikusnak. Azért pálinkát – az intézmény jelvényével díszített üvegben –, mert az olyan, mint a Művészeti Egyetem. Kicsi, minőségi és erős. A tanévnyitó zárómozzanataként a jelenlévők nagy része az intézmény második emeletére távozott, ahol Markó Béla és Daniel Funeriu az ultramodern és bőségesen felszerelt, új médiastúdiót avatta fel. Stúdiót, ahol rádiószínházat, hangoskönyveket, drámaíró mesteris hallgatók írásait rögzíthetik színművészetis diákok. Az országban – Bukaresten kívül – egyetlen ilyen, egyetemi helyszínen.
Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely),

2011. január 19.

Miért késlekednek?
A megújuláshoz az kell, hogy jól meghatározott művészi célt állítsanak a társulat elé.
„A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, és azon belül a Tompa Miklós társulat az elmúlt tizenöt-húsz év folyamán egyre súlyosabb válságba került, morális és művészi szempontból egyaránt. Ha tényleg meg akarunk menteni valamennyit hajdani hírnevéből, végre meg kellene hozni azokat a döntéseket, amelyekre szükség van – komolyabban és hozzáértőbben, több professzionalizmussal, mint amilyeneknek az eddigi ilyen irányú törekvések bizonyultak.”– véli Kövesdy István, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója.
„És ezt szigorúan szakmai kritériumok, a szakmai etika szem előtt tartásával kell megtenni, félresöpörve minden mást, ami nem a színház sajátja vagy sajátossága, aminek nincs köze a művészethez, a színpadi alkotómunkához, aminek ez az intézmény és épület kizárólagos otthona kellene hogy legyen” – véli Kövesdy István, a Tompa Miklós Társulat művészeti igazgatója. Szerinte a válságból kivezető út: „a gyökeres megújítás TELJES folyamata.”
A Tompa Miklós centenárium alkalmával rendezett megbeszélésen sok minden felmerült, elhangzott sok panasz, adminisztratív gond, műszaki nehézség, hiányosság, de magáról, az immár húsz éve halogatott „gyökeres megújításról”/megújulásról kevés szó esett. Elmondták, hogy mit kellene elrendeznie a minisztériumnak s mit a helyi hatóságoknak, sok naiv elvárást hallhattunk.
A minisztériumnak megvan a maga dolga, egy színház adminisztrálása az azzal megbízottak feladata; nem végzi el, és nem is kell hogy elvégezze helyettük senki. Eddig az önállóság hiányáról, az önálló cselekvés lehetőségének a korlátozásáról, illetve korlátozottságáról panaszkodtak, most mégis a mennyből várják a mannát, visszasírják a régi időket? Vagy azt szeretnék, ha a megyei, illetve a városi tanácsosok megszállnák a színházat, és – üsd, vágd! – aprítanák a művészetet, osztanák ott naphosszat a semmit? Ez hiányzik a megújuláshoz?
A megújuláshoz az kell, hogy jól meghatározott művészi célt állítsanak a társulat elé, s kiválasszák a megvalósításához szükséges embereket: színészeket, rendezőket, díszlettervezőket, dramaturgokat stb. Úgy, ahogy azt a nemrég ünnepelt marosvásárhelyi színházteremtő, Tompa Miklós tette, aki a maga korában a nagy művészi célhoz megnyerte Erdély legjobb magyar színészeit, akik maguk is azt várták, hogy végre csináljanak valami igazat, jelentőset, valami egyedülállót, művészileg mérhetőt. És ne mondja senki, hogy akkoriban jobb idők jártak a művészet, a színház számára; hogy a 40-es évek végén és az 50-es években ideális körülmények voltak...
De Tompa Miklós hajlandó volt égni, mint a két végén meggyújtott gyertya: a próbákon s a színpadon kérlelhetetlen igényességgel építette a realista színjátszás nagy momentumait, a közéletben pedig kijárt, kiravaszkodott, kiügyeskedett mindent, amire a társulatnak szüksége volt. Ha kellett, készen vitte a miniszterhez, a kormányfőhöz a gondra a megoldást, nem azt várta, hogy ők találják ki, mert azt várhatta volna az idők végezetéig... Gondoljunk csak arra, hogyan rántotta bele Petru Grozát a Székely Színház államosításába és implicite a finanszírozásába. Ha megvan a nagy cél, és megvan, aki harcoljon érte, akkor menet közben, előbb-utóbb az eszközök is előkerülnek. De ha az előző kettő nincs meg? Ez a gond Vásárhelyen, immár legalább húsz éve.
Amikor Kövesdy István fiatal – és markáns tehetségű – rendező ezelőtt pár évvel, pályázat révén, elnyerte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezetői tisztségét, reménykedtem abban, hogy előbb-utóbb meglesz a cél is, amelynek távlatában erős művészi gárda verbuválódik, és teljesítménye révén újra egyik legjobb színházunk lesz a vásárhelyi.
Kövesdy fel is villantott egy célt: nagyobb teret biztosítani a jelenkori drámának, mindenekelőtt a hazai magyar dramaturgiának! Ezt bemutatók jelzik, meg egy hosszabb lejáratú projekt, amely olvasószínházi előadások sorát nyitotta meg. És jól tájékozódott, mert a közönség is szereti, s meglehet, hogy várja is e művek megszólalását. Arra kérném Kövesdyt, hogy legyen bátrabb, álljon ki teljes erővel elképzelései mellett, tegye azokat az egész társulat törekvésévé.
Mert ha ő nem teszi, mástól hiába várja.
Zsehránszky István. Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. március 25.

Nem kapták vissza jogos tulajdonukat a váradi premontreiek
Első fokon pert vesztett a Nagyvárad-hegyfoki Premontrei Prépostság a jelenleg a Mihai Eminescu Főgimnáziumnak helyet adó épület ügyében. Strasbourgig meg sem állnak
Mint ismeretes, a gimnáziumot a premontrei szerzetesrend építette és működtette eredetileg, ám jelenleg csak tagozatként folyik benne magyar oktatás. Az épület tulajdonjogi helyzete azonban nem tisztázott, Fejes Rudolf Anzelm, a váradi premontreiek főapátja peres úton követeli vissza azt, ami rendjéé volt. „Felháborítónak tartom a nagyváradi bíróság döntését” – jelentette ki a Krónika megkeresésére Kincses Előd ügyvéd, aki a premontrei rendet képviseli az ügyben.
Kifejtette: bár a hivatalos indoklást még nem látta, a negatív döntés eleve azért is döbbenetes, mert az ingatlant magáénak valló nagyváradi önkormányzat a hírhedt vasgárdista, Onisifor Ghibu bizonyos kijelentéseire hivatkozik a periratokban. Ghibut a királyi Románia is elítélte a fasiszta szervezetben való részvétele miatt, ezért az ő érveinek „egy jogállamban nem is lenne szabad elhangozniuk, annál kevésbé kellene oda, vezetniük, hogy egy teljesen megalapozott keresetet elutasítson a bíróság – jelentette ki az ügyvéd. Ghibu 1937-ben egy általa írt könyvben kísérelte meg alátámasztani a magyar egyházak tulajdonainak elkobzását, és most a váradi helyi tanács védekezésében ezekre az érvekre épít.
Kétszer is elvették, vissza nem adják
Kincses elmagyarázta: a telekkönyvezés 1855-ös bevezetésétől 1936-ig az épület folyamatosan a Nagyvárad-hegyfoki Premontrei Prépostság tulajdonában volt a telekkönyv tanúsága szerint, amíg ezt úgynevezett kiigazítással át nem írták úgy, hogy a román állam szerepeljen helyette. Az ügyvéd elmondása szerint azonban telekkönyvi kiigazítás csak akkor történhet, ha véletlenül valakinek elírják a nevét, vagy hasonló hibát ejtenek a jegyzékben, a tulajdonjogot telekkönyvi kiigazítás címén senkitől sem lehet elvenni.
Megjegyezte: Románia 1936-ban érvényben levő alkotmánya, éppúgy, mint a mostani, biztosította a magántulajdon védelmét. „Nagyon kíváncsi vagyok az indoklásra, mert én semmilyen olyan érvet nem találok, amivel a premontrei rend tulajdonának visszaszolgáltatását törvényesen meg lehetne tagadni” – fogalmazott Kincses Előd. A telekkönyv kiigazítását egyébként már annak megszületését követően bíróságon támadta meg a rend, akkor első fokon – ugyancsak Nagyváradon – vesztett. A fellebbezéskor Bukarestbe került az ügy, ám ott már nem születhetett ítélet, mivel a második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz.
A román állam törvénytelen intézkedéseit akkor a magyar állam hatályon kívül helyezte, így a rend újra visszakapta tulajdonát. Utoljára 1948-ban vette el az ingatlant a premontreiektől a kommunista rezsim. A restitúciós törvénybe mégsem fér bele az illetékes hivatalok megítélése szerint, hiszen szerintük a tulajdonjogtól való megfosztás első dátumát, 1936-ot kell alapul venni. Kincses Előd elképesztőnek tartja, hogy bár a restitúciós törvény szerint az 1945. március 6-a után állami tulajdonba vett ingatlanokat vissza kell szolgáltatni, a rendtől pedig 1948-ban vették el a gimnázium épületét, a legfelsőbb ítélőtábla mégis kimondta, hogy a premontrei rendre nem vonatkozik a törvény, mégpedig a Petru Groza által kezdeményezett 260-as törvény szerint, amely 1945. április 4-én jelent meg.
„A legfelsőbb bírói testület ezzel azt állítja, hogy április március előtt van” – fogalmaz az ügyvéd. Azt mondja, természetesen fellebbezni fognak, hiszen szerinte csakis a strasbourgi Európai Emberjogi Bíróság által oly sokszor kifogásolt politikai befolyásnak tudható be, hogy a nyilvánvaló jogsértés dacára kedvezőtlen ítélet született. „Strasbourgig meg nem állunk” – szögezte le.
Más ingatlanokért is perelni kényszerülnek
A Nagyvárad-hegyfoki Premontrei Prépostságnak egyébként nem ez az egyetlen tulajdonjogi peres ügye. Mint arról beszámoltunk, a váradszentmártoni rendház ügyében tavaly év elején hozott kedvezőtlen ítéletet a legfelső semmítőszék. Fejes Rudolf Anzelm prépost-prelátus már tavaly februárban a strasbourgi emberjogi bíróság elé vitte az ügyet. Annak az épületnek jelenleg egyébként egy gyógyszerforgalmazó vállalat a tulajdonosa, amely 1959-ben, az államosításkor kapta meg a rendház tulajdonjogát. Az apát már akkor azt mondta, a szentmártoni épület ügyében egyértelmű diszkrimináció történt a premontreiekkel szemben.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)

2011. június 9.

A Kárpátokon túli magyarság
E sorozatunkban a Kunország, majd az annak felbomlása után alapított havaselvi (1330) és moldvai (1359) román vajdaságok, illetve ?románia (1881) területén élõ magyarság történetébe nyújtunk bepillantást a teljesség igénye nélkül. Így például nem tértünk ki az 1840-es évekig fennálló Parahó völgyi Sãcuieni külön közigazgatási régió ismertetésére, de a moldvai Zekelföld bemutatására sem. Ha egy korábbi írásomban Erdélyrõl azt állítottam - dr. Petru Groza egykori miniszterelnök szavaival -, hogy olyan, mint egy virágoskert, e metafora ráillik a Kárpátokon túli tájegységekre is.
Sokan azt sem tudják, hogy a Kárpátokon túli területeken (is) korábban telepedtek le a magyarok, mint a románok. Ez utóbbiak elsõ nagyobb csoportjai csak 1200 táján jelentek meg a Dunától északra fekvõ területeken. Tömeges letelepedésük a kun nomád állam felbomlása után indult be, amikor a kunok többsége a mongol veszedelem hírére Magyarországra és a Balkán-félszigetre menekült. Ne feledjük el azt sem, hogy Moldva területe szerves része volt a honfoglalás elõtti magyar õshazának, Etelköznek, mert e folyók közti magyar õshaza a Dnyepertõl a Szeret folyóig terjedt.
A Szeret Moldva legszebb magyar elnevezésû folyóneve, jelentése talán azt jelzi, hogy hajdanán a partjain letelepedõ népcsoportok szeretetben, egymás nyelvének, kultúrájának tiszteletben tartása szellemében éltek. Sajnos, a modernkor nacionalizmusa rátelepedett az itt élõkre, és a homogenizálás jegyében gyors igyekezettel törekedtek felszámolni, eltüntetni minden, idegen etnikumokra vonatkozó helyi sajátosságot.
Moldva már a 9. század utolsó harmadában magyarok által lakott régió volt. A magyar jelenlétet a honfoglalás kori régészeti leletek igazolják. Így például a Karácsonykõ (Piatra Neamþ) melletti dombon, a Fejedelemasszony halmán (Bîtca Doamnei) dr. Székely Zoltán régész magyar települést, földvárat és temetõt tárt fel.
E térséget hosszú idõn át a jól szervezett törzsszövetségi jellegû kun állam uralta, majd erõs magyar befolyás alá került. A tizenkettedik-tizenharmadik századfordulón Erdélybõl magyar és német népfölösleg telepedett át a Szörényi bánságba (a mai Olténiába) és Kunországba (Havaselve és Moldva), mert e területek a magyar királyság ellenõrzése alatt álltak. Elképzelhetõ az, ha nem került volna sor az 1241-es nagy mongol támadásra, és nem tizedelik meg Magyarország népességét, akkor a történelmi magyar királyság határai valahol a Duna és a Prut vonalán állapodtak volna meg. Az akkori Európa egyik legnagyobb, legegységesebb és katonailag legütõképesebb állama, a magyar királyság itt is megszervezte volna a közigazgatást, és e térséget benépesítette volna magyarokkal, valamint más etnikumokkal.
Kezdetben a magyar terjeszkedés eszköze a katolikus egyház volt. (Gondoljunk csak arra, hogy jelenleg, a 21. század elején az erdélyi magyarlakta településeken a románosítás egyik legfõbb eszköze az ortodox egyház. Nem véletlen tehát az, hogy az utóbbi évtizedekben egy székely városban, Csíkszeredában missziós feladatokkal megbízott román ortodox püspökség létesült.)
A Kárpátokon túl az elsõ római katolikus püspökség megalapítására (a késõbbi) Moldva déli részén, a Milkó folyó környékén került sor. A milkói vagy a kun püspökséget 1227-ben szervezték meg. Idõközben, 1241-ben, a tatár-mongol betörés miatt megállt a magyar és a német lakosság letelepedése, miközben a kunok többsége elmenekült. Az így keletkezett bizonytalan státusú területeken hirtelen megnõtt a Balkánról vándormozgalommal érkezõ vláhok, késõbb (a 19. század derekától) románoknak nevezett népesség lélekszáma. Kisebb-nagyobb csoportjaik már korábban megtelepedtek Kunország területén, erre utal a pápa Béla magyar herceghez 1234-ben írt levele. Ebben a katolikus egyházfõ megemlíti azt is, hogy némely kunországi régióban a német és a magyar lakosságot bizonyos görög rítusú álpüspök arra kényszeríti, hogy tõlük vegyék fel a szentséget. A kun püspökség népeit az említett pápai levél név szerint sorolja fel, eszerint a kunokon kívül még éltek magyarok, németek és románok. A katolikus hívek papjai a magyar domonkosok közül kerültek ki. A kora középkorban az Olt, a Duna, a Prut és a Kárpátok közötti területeken viszonylag nagyszámú magyar és német lakosság élt, ezt igazolja a toponómia. Domokos Pál Péter csángókutató szavaival: hosszú sor magyar eredetû folyó- és helynév éppen eléggé bizonyítja azt, hogy a folyóvölgyeket a gyér szláv lakosság után, de még a románság elõtt magyarok szállták meg. Helynevek százai õrizték meg a hajdani magyar élet nyomait az egykori Szörényi bánságban, a mai Olténiában. Itt az egyik megye megnevezése, a Mehedinþi is magyar eredetû, mert a Miháld magyar név régies formájából származtatható. De nemcsak a nevek beszélnek, hanem az oklevelek is. Szörény elsõ bánja Pósa erdélyi vajda volt, akit e tisztségben 1233-ban Lukács pohárnok-mester követett. 1247-ben, amikor IV. Béla magyar király újjászervezte a Kárpátokon túli magyar területeket, akkor a János és Farkas kenézségeit a Johannita Lovagrendnek adományozta Szörény földjével együtt. A lovagrend nagymestere, Rembald, ígéretet tett e területek védelmére és benépesítésére.
Kádár Gyula
Erdély.ma

2011. augusztus 18.

Az erdélyi magyarság (1918–2011) - 2.
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. szeptember 12.

Magyar tanárokat távolítottak el a MOGYÉ-ről
Újabb döntést hozott a magyar oktatás rovására a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) szenátusa. A román többségű testület a hétvégén arról döntött, hogy nem hosszabbít szerződést a felsőoktatási intézmény nyugdíjas óraadó tanáraival. Mivel a tizenöt, a tavasszal nyugdíjba kényszerített, majd óraadóként szerződtetett professzor közül kilenc magyar nemzetiségű, a szenátus döntése a magyarság újabb arculcsapásának számít, és jelentősen megnehezíti majd a magyar tagozat működését.
Míg az egyetem diákságának szinte fele magyar nemzetiségű, a tanárok aránya az egyharmad alá csökkent. Határozatával az intézmény szenátusa lényegében azoktól a professzoroktól szabadult meg immár végérvényesen, akiket a tavasz folyamán, az egyetemi év közepette, egyik napról a másikra nyugdíjba küldött. Akkor a MOGYE szenátusa kegyesen felajánlotta az érintetteknek, hogy óraadó tanárként továbbra is dolgozzanak a felsőoktatási intézményben.
A diákok látják kárát az intézkedésnek
Az egyik érintett éppen Kincses Ajtay Mária, a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület alelnöke. Elmondása szerint a hideg zuhany nem is annyira őt meg a hozzá hasonló helyzetben lévő idősebb professzorokat érinti a legkellemetlenebbül, hanem a felsőoktatási intézményt és annak diákságát. Mától ugyanis bizonyos tanszékek tapasztalt egyetemi tanárok nélkül maradnak. „Én hétfőn még bemegyek pótvizsgáztatni, illetve az elkövetkezendőkben is foglalkozom a két, doktorátusra készülő diákommal, mert ők nem lehetnek az efféle diszkrimináció áldozatai” – fejtette ki lapunknak Kincses Ajtay Mária volt tanszékvezető. A negyvenéves pedagógiai tapasztalattal rendelkező toxikológus szerint az idei a harmadik nagy tisztogatási hullám, ami az egyetem történelmében előfordult. Először a román tagozat megalakulása után söpörtek ki jó pár egyetemépítő magyar professzort, majd 1990-ben, az akkor rendkívül erős magyarellenes hangulatban tették lapátra az idősnek tartott tanárokat. „A mostani újabb hullám a magyar tagozat teljes elsorvasztását célozza” – vélekedett a frissen menesztett professzor.
További tiltakozásokat szerveznek
A szenátus döntése elégedetlenséget váltott ki a Romániai Magyar Orvosi és Gyógyszerészeti Képzésért Egyesület (RMOGYKE) tagjaiban. A hetek óta Marosvásárhely főterén tiltakozó aktivisták újabb demonstrációra készülnek. Ezúttal az egyetem épülete előtt, hangosbemondóval készülnek fejezeteket felolvasni az új oktatási törvényből. Néhány passzust egy óriástablóra is felírattak, amit aranyozott keretbe foglaltak. A két és fél méterszer kétméteres tablót a hét folyamán készülnek átadni Constantin Copotoiu rektornak. A RMOGYKE elsősorban a szenátus román tagjai által megszavazott diszkriminatív egyetemi charta ellen tiltakozik. Mint ismeretes, a tanügyi törvénybe foglaltakkal szemben ez nem teszi lehetővé a magyar intézet megalakítását az egyetemen. „Pénteken levélben értesítettük a szenátus tagjait, hogy döntéseikkel a Románia által is felvállalt nemzetközi egyezményeket szegik meg. A héten az egyetem előtt tiltakozunk, de folytatjuk a főtéri figyelemfelhívó sétánkat is. A következő lépés az lesz, hogy megpróbáljuk rávenni a MOGYE magyar diákságát, hogy ülősztrájkkal kezdje az évet” – sorolta a civil szervezet terveit a Krónikának Ádám Valérián, a RMOGYKE ügyvezetője, az egyetem volt diákja.
Aggódó vén diákok
A MOGYE és a hazai magyar nyelvű orvosképzés jelene és jövője iránti aggodalom jegyében zajlott a hétvégén az ötven évvel ezelőtt, a felsőoktatási intézményben végzett orvosok és gyógyszerészek „aranytalálkozója” is. „Fél évszázad nagy idő. Megtörte ifjú lendületünket, letarolta reményeinket, kikezdte egészségünket, de nem törte meg az oktatóink iránti tiszteletünket, közösségi szellemünket és egymás iránti vonzódásunkat” – jelentette ki az „osztályfőnöki órán” Bakos János urológus, egyetemi tanár, a találkozó főszervezője.
Mint kiderült, a nagy múltú felsőoktatási intézményben ötven évvel ezelőtt az általános orvosi karon 108-an végeztek, közülük 73-an vannak életben, 32-en külföldre távoztak. A gyerekgyógyász karon 22-en diplomáztak, öten távoztak az élők sorából, ketten települtek ki külföldre, míg a gyógyszerészeti szak 26 végzőse közül egy él az ország határain kívül. A vén diákokat Ötvös József református főesperes köszöntötte, aki nagy megtiszteltetésnek nevezte azt, hogy szólhat az idős erdélyi magyar orvosnemzedékhez. A megmaradás, a helytállás fontosságát kiemelve emlékeztetett a nehéz 1950-es, 60-as évekre. „Én és az én nemzedékem önöket példaadó generációként tisztelte, tiszteli” – jelentette ki többek között a marosvásárhelyi vártemplom lelkésze. 
Indítvány a magyar intézetért
A találkozón László Dénes indítványt terjesztett elő, amelyben az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek kérik: az egyetem szenátusa vizsgálja felül a külön magyar intézet létrehozásával kapcsolatos, negatív hozzáállását. Az idős orvosok úgy vélik: az egyetem mai, román többségű szenátusának nincs joga ahhoz, hogy megvonja a mai és jövőbeni diáktól az anyanyelven való tanulás jogát. A találkozón az egykori tanárok közül heten voltak jelen. Az ő nevükben Fazakas Béla nyugalmazott egyetemi tanár elevenítette fel a múltat, és vázolta fel a magyar tagozat jelenlegi helyzetét, külön kitérve a tanárhiány aggasztó voltára: miközben a diákok fele magyar, fele román, addig a tanároknak csupán mintegy 30 százaléka magyar nemzetiségű.
Nem okozott hátrányt, hogy magyarul tanultak
Az 1961-ben végzett orvosok és gyógyszerészek alkották az utolsó olyan évfolyamot, amely kizárólag magyar nyelven sajátította el a szükséges ismereteket. A Krónikának többen azt nyilatkozták, hosszú pályafutásuk során semmilyen hátrányuk nem származott ebből. Hoványi Gyula például Nagyváradon született és évtizedeken keresztül Svédországban gyógyított. „Már amikor az egyetemre bejutottam, tökéletesen tudtam románul. Akik most nem akarják azt, hogy különálló magyar karok létezzenek, nem tudják, hogy miért jött létre a marosvásárhelyi orvosi egyetem, amikor 1945-ben a kolozsvári román tannyelvű intézmény lett. Miskolczy Dezső és Csőgör Lajos professzorok közbenjárására az akkori román miniszterelnök, Petru Groza a rendelkezésükre bocsátotta a marosvásárhelyi hadapródiskola épületét, hogy itt magyar orvosi egyetemet létesítsenek, és az itt képzett orvosok Erdély magyar nyelvű lakosságát gyógyítsák. Erre kellene tekintettel lenni ma is” – jelentette ki a Krónikának az ötven évvel ezelőtt végzett orvos.
A Brassóban született és Marosvásárhelyen nevelkedett Friedmann Vilmos Frankfurtban él. „Mind a két nyelvet jól beszéltem, soha nem volt problémám. Az egyetem elvégzése után hét évig Dicsőszentmártonban dolgoztam, a pácienseim zöme román ajkú volt. Nem volt amiatt nézeteltérés, hogy én magyarul tanultam az orvoslást” – emlékezett vissza a kezdetekre a szakember. Brassai Zoltán nyugalmazott orvosprofesszor neje, Daróczi Erzsébet marosvásárhelyi háziorvos szintén azt hangsúlyozta, pályafutása során semmilyen hátrányuk nem származott abból, hogy magyarul tanultak. „Nagyon sok kollegám Moldvába került, és ott igen megbecsült orvosként dolgozott. Szinte hihetetlen, hogy most milyen helyzet alakult ki az egyetemen. Nem értem, hogyan lehetséges az, hogy a szenátussal nem lehet betartatni a törvényt” – háborgott lapunknak a szakember.
László László belgyógyásznak, aki immár negyven éve a németországi Offenburgban dolgozik szintén nem jelentett gondot pályafutása során, hogy magyarul sajátította el a szakmát. „Soha nem volt gond számomra az, hogy különféle nemzetiségű betegeket gyógyítsak. Az alaptudás volt a fontos. Romániában 12 éven át gyakoroltam a szakmát, előbb a Herkulesfürdő melletti Bozovicsban, ahol csak románok éltek. Utána a Temesvár melletti Rékáson praktizáltam, ahol négy nemzetiség él együtt. Semmilyen problémám nem volt” – emlékezett a szakember. Elmondta, sajnálattal értesültem arról, hogy a közelmúltban magyarellenes intézkedések sorát hozták a marosvásárhelyi egyetemen. „Nincs elég tanár, és erre lehet hivatkozni, amikor gátolják a külön magyar intézet létrehozását. Ez nagy baj. Szerintem azt a színvonalat, amit a mi időnkben az egyetem nyújtott, már soha nem lehet elérni, de törekedni kell arra, hogy megközelítsék azt” – vélte a szakember.
Nemzetközi jogorvoslat
Antal Zoltán csíkszépvizi származású sebész főorvos arra hívta fel a figyelmet, hogy az akkori orvosi egyetemen nemzetközi szinten is elismert tanárok tanítottak. „Nekünk olyan nemzetközi hírű tanári karunk volt, akiktől a szakmát igen magas színvonalon sajátítottuk el. Miskolczy és társaik vállalták, hogy Budapestről visszajönnek ide, a román világba, hogy fenntartsák a magyar orvosképzést. Példát vehetnének róluk azok a mai fiatal végzettek, akiknek a tinta alig szárad meg a diplomájukon, s máris azt nézik, hogy melyik nyugati országba távozzanak” – jelentette ki a hosszú időn át Csíkszeredában dolgozó szakember. Hangsúlyozta, az egyetem jelenlegi szenátusának meg kellene ismernie, tanulmányoznia kellene az egyetemes emberi jogok chartáját, és aszerint intéznie a felsőoktatási intézmény sorsát. „Szerintem nemzetközi síkra kell vinni ezt a problémát, mert úgy látszik, az országban nem találunk meghallgatásra” – jelentette ki a MOGYE-n kialakult helyzet kapcsán az intézményben ötven évvel ezelőtt végzett főorvos.
Szucher Ervin, Máthé Éva. Krónika (Kolozsvár)

2011. november 5.

Az észak-erdélyi köztársaság legendája (Székely Akadémia)
Székely Akadémia címmel előadás-sorozatot indított a sepsiszentgyörgyi RMDSZ és önkormányzat. A nyitó előadást csütörtök este tartották a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A termet megtöltő hallgatóságot Boér Hunor, a múzeum főkönyvtárosa köszöntötte, az előadót Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, lapunk külső munkatársa mutatta be. Vincze Gábor szegedi történész előadásának címe Az észak-erdélyi köztársaság – legenda vagy valóság?
Vincze Gábor már előadása elején leszögezte, hogy a címben felvetett "respublica" csupán legenda volt. Az észak-erdélyi köztársaság megnevezés – melyet utólag illesztettek rá az 1944 novembere és 1945 márciusa közötti négy hónapos észak-erdélyi szovjet katonai közigazgatásra – nem létezett, fel sem merült korabeli dokumentumokban. Azt a történelem egykori magyar szereplői, Demeter János, Balogh Edgár börtönből való szabadulásuk utáni visszaemlékezéseikben használták, majd a kilencvenes évek elején Katona Szabó Istvánnál és a Molnár Gusztáv által szemtanúkkal készített interjúkban bukkant fel.
Az előadó részletekbe menően ismertette az időszak politikai történéseit, kezdve attól, hogy 1944. augusztus 22-én a Vörös Hadsereg elfoglalta Jászvásárt, s ezek után logikus következmény volt a másnapi királypuccs és Antonescu letartóztatása. A szeptember 12-i diktátum jellegű fegyverszüneti egyezményben a vonatkozó rész így szól: "Erdély (vagy annak legnagyobb része) adassék vissza Romániának." Ez volt a szovjet diplomáciai húzás, amivel üzenni akartak Horthynak és a román királynak is Erdély hovatartozását illetően. Ezt használták fel végig a román hatóságok hintáztatására. Látva, hogy az nem hódol be kellőképpen, ez vezetett ahhoz is, hogy Észak-Erdélyből kiutasították a román adminisztrációt, s nem a Szárazajta jellegű vérengzések, mint ahogyan az néhol megjelent. A román közigazgatást november 12-én utasították ki. Négy hónapon át Észak-Erdély határa gyakorlatilag államhatárként működött, a tartományban egyaránt fizetőeszköz volt a magyar pengő, a román lej és a szovjet hadi pénz. Közben történtek különböző szerveződések, a Magyar Népi Szövetség, működött a Szociáldemokrata Párt, voltak kommunisták. A magyar elit egy része autonómiapárti, mások centralisták: Bukarest-, Brassó-pártiak. Még Észak-Erdély parlamentje is ülésezett 1945. február 12–14. között, ám a szálakat a szovjetek húzogatták. Odáig menően, hogy Észak-Erdélyért "cserében" Mihály királyt arra kényszerítették, emberüket, Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké. Az 1945. március 6-i kinevezéssel megszűnt a különállás.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. január 27.

A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk
– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett
- Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját?
– Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot…
- Hová került a sikeres átkelés után?
- Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem.
- Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről.
- Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti.
- Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik?
- Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni.
- Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában?
- Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar?
- Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. 
- Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik?
- Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 
1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott.
- Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez?
- Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. 
- Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt?
- Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. 
- Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai?
- Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. 
A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele.
- Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására?
- Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. 
Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra.
- Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat?
- Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. 
- Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után?
- A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez.  
- Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban…
- Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek.
- A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő?
- Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette.  A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. 
- Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre?
- Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2012. február 24.

Ki volt dr. Petru Groza?
Dr. Petru Groza 1884. december 7-én született a Hunyad-megyei Bácsi/ Băcia községben nagybirtokos családból. Budapesten, Bécsben és Lipcsében szerzett jogtudományi-doktori címet. Rendkívül művelt, a magyar irodalmat és történelmet kitűnően ismerő személyiség volt. Jelentéses mozzanat: Székelyföld autonómiájának pártolójaként vált népszerűvé a magyarság körében!
Földbirtokosként hogyan lehetett Petru Groza az első kommunista román kormány és később a Nagy Nemzetgyűlés elnöke? Baloldali és oroszbarát nézetei miatt – s mint ilyen, egy Băsescu-nyilatkozathoz szeretnék hozzászólni. Éspedig dr. Petru Groza szerepéről a király lemondásával kapcsolatban. Mindenekelőtt tudni kell, hogy Groza nem volt a Román Kommunista Párt, illetve Munkáspárt tagja. Az 1944 augusztus 23-i fordulat után megalapította az Ekés Frontot (Frontul Plugarilor), amelynek vezetője lett, s mint miniszterelnök, földművelési miniszterré egy értelmes parasztembert, Zăroni-t nevezte ki. (Volt szerencsém átélni azokat az időket.)
Először 1945 májusában láttam Petru Grozát, amikor a háború megszűnése napján hirtelen, miniszterelnöki minőségben, Kolozsvárra látogatott, s a sporttéren összegyűlt tömeg előtt hatásos magyar nyelvű beszédet mondott. Kolozsvár lakosságában akkor kevés román ajkú volt, de magyarul mindenki értett. Nagy gondban volt akkor a város vezetősége,mert a román himnuszt, ami a miniszterelnököt megillette volna, senki sem tudta. Tárcza Bertalan zenetanár, rövid gondolkodás után, átmeneti megoldást talált, s a gyorsan összeverbuvált diákénekkarral betanította Berzsenyi Dániel Forr a világ bús tengere, ó magyar kezdetű gyönyörű ódáját. A magyar beszédtől fellelkesedett tömeg a tapsvihar után nagy hangon kiáltotta: „Kérjük a Magyar Himnuszt!” Groza akkor a mikrofonhoz lépett, és határozott hangon bemondta: „ Kérem, tessék elénekelni a Magyar Himnuszt!” Groza jelentős anyagi támogatást nyújtott az illegalitásban működő román munkásmozgalmaknak. Meggyőződése volt, hogy a jól megszervezett mezőgazdasági szövetkezetek kisegítik a parasztságot és főleg annak szegény rétegét a nélkülözésből. Ennek érdekében munkálkodott. Emiatt történhetett meg vele a következő eset: Székelyföld egyik községébe látogatott, ahol a kultúrotthonban éppen a kollektív gazdaság létesítéséről kellett szavazni. Groza is jelen volt. Már jó félórája kínlódott az elnök, hogy megszavazzák a megalakulást, de senki se állt kötélnek. Ekkor Groza felment az emelvényre, félreállította az izzadságtól gyöngyöző homlokú elnököt, és nagy hangon, kitűnő magyarsággal elszavalta Petőfi A Tisza című költeményét, majd a hatalmas tapsorkánt kézlegyintésel lecsendesítve így szólt: „Emberek! A javatok nevében szólok. Alkossátok meg a mezőgazdasági társulást! Ki akarja? „Én igen!” S evvel felemelte a karját. E varázsmozdulatra fellendült a tömeg karja. Meg volt szavazva. (A szépemlékű Agárdy Tamás visszaemlékezéseiből.)
1947. december 30-án I. Mihály királyt lemondásra kényszerítették. Akkor katonai szolgálatomat teljesítettem, és a Biroul Mobilizării titkárságán dolgoztam a szebeni Cercul Teritorial Militar keretén belül. Mivel a román hadsereg a háborúban nagyon leszegényedett, takarékossági célból mindazok a katonák, akik Szebenben laktak, kaszárnyán kívüli engedéllyel otthon lakhattak és étkezhettek. 31-én reggel hat órakor, amikor beléptem a kaszárnyába, felparancsoltak a gyűlésterembe. Ott egy addig számunkra ismeretlen kapitány bejelentette a király lemondását, s mivel ezzel megszűnt a királyság, Románia népköztársaság lett – erre az államformára azonnal le kell tenni az esküt. Feltűnő volt, hogy a kaszárnya parancsnoka, M. ezredes nem volt jelen, és az eskü szövegét a kapitány olvasta fel, mi pedig mindnyájan utána mondtuk. Tudni kell, hogy a hadsereg és főleg a fiatal tisztek Mihály király pártiak voltak. De a parancs az parancs, s azt a hadseregben megszegni főbűnnek számít. Mint kiderült, a parancsnokot nem is értesítették. A dolog drámai kimenetelűvé vált, mert amikor hét órakor belépett a kaszárnyába, az őrség annak rendje és módja szerint jelentett, s ő felment az irodájába, majd néhény perc múlva belépett oda az említett ismeretlen kapitány, és két, addig ugyancsak nem látott főhadnagy letartóztatta a megdöbbent főtisztet. A helyét azonnal egy másik ezredes foglalta el. Az eset hátterében az áll, hogy a román pálfordulás óta eltelt néhány év alatt a Szovjetben a kommunizmus eszméjéhez hű tiszeteket képeztek ki. Ezek mint politikai tisztek kerültek a katonai egységekbe, rendszerint főhadnagyi vagy kapitányi ranggal, nevük „secund politic” volt. Logikai paradoxon, hogy habár rangjuk kisebb volt az illető parancsnokénál, a hatalmuk sokkal nagyobb. Ez volt a kommunizmus egyik módszere, amivel kézben tartotta a hadsereget. Az egész királyi lemondásnak és az eskü letételének a hátterében az akkori honvédelmi miniszter, Emil Bodnăraş állt, aki orosz nemzetiségű, valódi nevén Bodnarenko volt. (Ezt senki se tudta.)
Petru Groza jelleméről Agárdy Tamástól, volt osztálytársamtól és barátomtól szereztem tudomást. Az Agárdy család ugyancsak Hunyad megyei nagybirtokos volt, és jó viszonyt tartott fenn Grozáékkal. Amikor, a kommunizmus idején, az öreg Agárdynak kellemetlenségei lettek, Groza hatalmánál fogva segített rajta.
Személy szerint nem hiszem, hogy a király lemondásra való kényszerítéskor Groza pisztollyal fenyegette volna meg, és diákok kivégzését helyezte volna kilátásba, ha nem mond le. Groza humánus lelkületű ember volt, az egyetemi diákság nagy pártolója, és soha nem adott volna ki parancsot ilyen gaztettre. Inkább azt vallom, hogy Mihályt a lemondását követelő politikai tisztek fenyegették meg ilyesmivel. Groza miniszterelnökként természetesen jelen volt ennél az eseménynél, de nem mint végrehajtó, hanem rangjánál fogva. Miután a kommunista hatalom eszméinek megfelelő kádereket képezett ki, Grozát felfelé buktatták, a Nagy Nemzetgyűlés elnöke lett. Ekkor következtek be a nagy politikai tiszogatások, amelyeknek sok magyar személyiség is áldozata lett. Hogy Groza befolyása és politikai tekintélye idővel mennyi csorbát szenvedett, bizonyítja, hogy amikor koholt vádak alapján letartóztatott Kurkó Gyárfást, a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ) elnökét a börtönben meg akarta látogatni, nem engedték hozzá.
Groza egyike volt azoknak, akik támogatták az önálló Bolyai magyar egyetem megalakulását és a Magyar Autonóm Tartomány létesítését. Ahányszor Kolozsvárra vitte az útja, meglátogatta az egyetemet és főleg a székelyföldi diákok sorsáról érdeklődött.
Szép eszméinek megvalósulását hetvennégy éves korában magával vitte az örökkévalóságba.
Kalmár Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. május 5.

TÚLSÚLYBAN? Magyarok a Román Kommunista Pártban 1944-1948
Az 1944-1948 közötti átmeneti időszak és az RKP hatalomra kerülésének egyik igen fontos kérdése a kisebbségiek által betöltött szerep. Igaz, hogy a kisebbségiek importálták a kommunizmust Romániába?
Milyen arányban voltak jelen a különböző romániai nemzetiségek a Román Kommunista Párt soraiban? Mivel magyarázható a jelenlétük? Kisebbségiek vezették az RKP-t az első időszakban? Hogy alakult a magyarok jelenléte?
Az RKP két világháború közötti történetét jelentősen befolyásolta, mondhatni meghatározta a kisebbségiek jelenléte a párt vezetői és tagjai között. Az 1933-ban regisztrált 1635-ös tagság etnikai szempontból nagyon változatos képet mutatott. A párttagok etnikai megoszlása a következőképpen alakult: magyar 440, román 375, zsidó 300, bolgár 140, orosz 100, moldován (besszarábiai) 70, ukrán 70, egyéb 170.
Az 1944. augusztus 23-i államcsíny gyökeresen megváltoztatta az RKP státusát. A párt 23 évi fennállása alatt csupán egy frakcióktól szétszabdalt, periférikus politikai csoportosulásként létezett. Az 1944-es év kül- és belpolitikai eseményei, a szovjet jelenlét hirtelen befolyásos tényezővé tették. Az RKP egyre nagyobb szerepet kapott és játszott a háború utáni román kormányokban. Ez a szerep szükségessé tette, hogy a bukaresti pártközpont legitimációt szerezzen, tömegtámogatottságra tegyen szert.
Az RKP bukaresti központja első lépésként megnyitotta a párt kapuit majdnem minden belépni akaró előtt. A nagyfokú propaganda megtette a hatását, ugyanis az RKP már 1945 júliusában 148.521 tagot számlált, amely az 1944-es adatokat tekintve, látványos és gyors növekedésként értékelhető. (1. táblázat). A párttagok etnikai összetételét és területi megoszlását vizsgálva azonban bizonyos „aránytalanságokat” figyelhetünk meg. Az ország iparilag fejlettebb régióiban (Bánság, Kolozs, Brassó, Prahova, Bukarest) nagyobb volt a párttagok száma, mint a gazdaságilag elmaradottabb, rurális jellegű vidékein (Olténia, Dobrudzsa).
Ugyancsak szembetűnő jelenség a kisebbségiek (magyarok, zsidók, szlávok) arányaiban viszonylag masszív jelenléte a párttagok körében. Országos szinten, 1945 nyarán a párttagok 19%-a a magyar lakosság köréből került ki, de jelentős arányban képviseltették magukat a zsidók (5,7%) és a szlávok (ukránok, szerbek, szlovákok, ruténok 4%) is. Bizonyos erdélyi régiókban a magyar párttagok abszolút többségben voltak (Szatmár, Brassó, Kolozs), de más tartományokban is jelentős arányban mutatható ki a magyar jelenlét.
Országos szinten a párttagok 37%-a (55.582) származott Erdélyből, akiknek közel fele, 50,4%-a vallotta magát magyarnak, amely megközelítőleg kétszeres felülreprezentáltságot jelentett. (1. táblázat) A párt tagsága az 1946-os év folyamán is folyamatosan növekedett. Az 1946-os év végére az 1945 nyarán regisztrált adatok megduplázódtak, a pártagok száma elérte a 379.455-es számot. (2. táblázat) A párttagok számának növekedése az ország „Ókirályság”-nak is nevezett részén csökkentette a különböző régiók közötti eltéréseket. Az abszolút román többségű területeken bekövetkezett változások következtében ugyan csökkent a kisebbségiek aránya (országos szinten: magyarok 16,2%, zsidók 5,5%, szlávok 3,7%), de jelenlétük a pártban még mindig meghatározó volt, főleg az erdélyi régiókban (Erdély szinten: magyarok 45%, zsidók 3,3%, szlávok 5,9%) (2. táblázat)
Az 1947-1948 közötti két év jelentős változásokat eredményezett a párt tagságának etnikai összetételét illetően. A Román Szociáldemokrata Párt és az RKP egyesüléséből létrejött Román Munkáspárt 1948 novemberében 730.195 tagot számlált, amelynek már „csak” 10,98%-a volt magyar származású, és 3.75% vallotta magát zsidónak. Ezek az arányok már többnyire megfeleltek az illető népcsoportok országos arányainak. Az 1947-1948-ban kialakult arányok az 1948-as párttisztogatás után sem változtak látványosan: magyarok 11,34%, zsidók 3,54%. (3. táblázat)
A továbbiakban nézzük meg, hogyan alakult a párttagok összetételének aránya két, a jelenség szempontjából jelentős erdélyi megyében, Kolozs és Maros megyében. A román többségű Kolozs megyében 1946 januárjában a párttagok több mint fele 67,38% (6818 személy) volt magyar, 29,44% (2979 személy) román és 3,17% (321 személy) zsidó.
Kolozs megyei szinten a párt etnikai összetételét illetően már az 1946-os év végére látványos változások mentek végbe, ugyanis a román párttagok aránya elérte a 40,64%-ot, a magyarok aránya visszaesett 54,45%-ra, a zsidóké pedig felemelkedett 4,91%-ra. (4. táblázat)
Az 1946-os évben a magyar többségű Kolozsváron is változott a párt etnikai összetétele. Az év eleji adatokhoz viszonyítva a román párttagok száma látványosan megnövekedett, ennek következtében pedig, annak ellenére, hogy számszerűleg itt is növekedésről beszélhetünk, csökkent a magyar és a zsidó párttagok aránya.
Mégis megfigyelhető egy folyamat, miszerint az új tagok többsége román nemzetiségű volt. Ez talán annak is betudható, hogy Észak-Erdély kérdését a nagyhatalmak Románia számára kedvezően oldották meg, és hogy a párton belül is kezdetét vette egy erőteljes románosítás.
Sok román azért lépett be a pártba, mert ott túlsúlyban voltak a kisebbségiek.
Maros megyében az országos viszonylatban kisebbségben, de megyei szinten még többségben levő magyarsága adta 1945-ben és 1946-ban a Maros megyei RKP tagságának több mint 80%-át: 1945-ben 85,49%, 1946-ban 83,02%. Ezek az arányok mindenképp eltérnek a megye etnikai arculatától, 50,8% magyar, 46% román.
1947-től a románság csatlakozása az RKP-hoz egyre nagyobb arányokat öltött. 1947 végén a párttagok 22,61%-a volt román nemzetiségű. A magyarok aránya visszaesett 73,64%-ra, de még így is az abszolút többséget jelentették. Az 1948-as esztendő eseményei folytán a Maros megyei RKP tagságának etnikai összetétele a román és a magyar nemzetiségűek arányát tekintve jelentős változáson ment keresztül. A magyarok aránya visszaesett 55,50%-ra, a románság aránya pedig elérte a 39,86%-t. 5% eltéréssel ezek az arányszámok megfeleltek már a megyei arányoknak
Ami Marosvásárhelyt illeti, a város 74,28%-át kitevő magyarság a párttagok 61,89%-t adta, a 23,40%-t kitevő románság pedig az összes párttagok 29,44%-t. A város összlakosságát tekintve a zsidók képviseltették magukat a legnagyobb arányban az RKP-ban. A város lakosságának 1,62%-a volt zsidó, a párttagoknak pedig 8,55%-a. 1948-ban a város zsidó lakosainak (762) 43%-a volt párttag. A különböző nemzetiségiek arányszámában mutatkozó kezdeti eltérések viszonylag gyors megszűnését jelezte az a tény is, hogy 1948-ban Marosvásárhely román lakosságának 10,38%-a volt párttag, míg a magyar lakosság esetében az arány 6,99%. Megyei szinten fordított volt a helyzet, a román nemzetiségűek 3,29%-a, a magyaroknak pedig 4,16%-a volt párttag.
A különböző kisebbségiek jelen voltak az RKP legfelsőbb vezetésében is pl. Ana Pauker, Iosif Chişinevschi, Vasile Luca (Luka László), Mogyorós Sándor, Goldberger Miklós.
Ebben az időszakban jelentős volt a kisebbségiek száma és aránya a vidéki pártszervek vezető funkcióiban is, vagyis az ún. második vonalban. Az etnikai szempontból közel fele-fele arányban megoszló Maros megyében a vizsgált időszakban az RKP megyei tanácsában és a különböző ügyosztályoknál, az üzemi, vállalati sejtekben a magyarok abszolút többségben voltak, akár csak a párttagság esetében.
1946-ban a 22 tagú megyei tanácsnak 15 magyar, 4 román és 3 zsidó tagja volt. A megyei szervezet fontos vezetői tisztségeit magyarok töltötték be.(Schüssler Károly politikai titkár, Benke József szervezési titkár, Vásárhelyi Domokos káderfelelős, Nagy Mihály tömegszervezeti titkár).
Ennél árnyaltabb volt a kép a román többségű Kolozs megyében, de a kisebbségiek még így is felülreprezentáltak voltak. 1946-ban az RKP Kolozs Megyei Bizottságának fontosabb funkciói a következőképpen oszlottak meg: Oltean Ioan politikai titkár, Balázs Egon tömegszervezeti felelős, Nagy Dezső szervezeti felelős, Szőcs József politikai nevelési felelős, Marginean Gheorghe - káderfelelős. A párt második vonalához tartozó kisebbségiek szerepét érzékelteti az a kimutatás is, amely szerint még 1952-ben is az RKP-n belüli osztályvezetők és segédeik fele kisebbségi volt. A KB 546 körzeti felelőse és instruktora közül (leszámítva a külügyet) 133 zsidó, 52 pedig magyar származású volt.
A kisebbségiek nagyarányú jelenléte a párt vidéki vezető szerveiben gyakran gerjesztett konfliktust a többségi románokkal. A két világháború közötti időszakból örökölt pilléresedett társadalmi mechanizmusok éreztették hatásukat a pártszervezésben is. A vegyes lakosságú vidékeken (Bihar, Szatmár, Nagybánya) gyakran került sor párhuzamos pártstruktúrák kiépítésére, külön a román és külön a magyar lakosság számára.
A fenti adatokból kitűnik, hogy valamilyen okból kifolyólag a tárgyalt időszakban a magyarság és a zsidók inkább felkarolták a baloldali mozgalmat, mint a többségi románság. Ismerve a két világháború közötti romániai kisebbségek helyzetét, az adott gazdasági, politikai és geostratégiai helyzetet, helytelennek tartjuk a statisztikai adatok leegyszerűsített bemutatását. Véleményünk szerint a háttérben, az egyszerű számadatokon túl egy sokkal komplexebb folyamat húzódik. Az ok-okozati tényezők egy jelentős része a sajátos kisebbségi helyzetből adódott, a másik része pedig jellemző volt az akkori román társadalom egészére.
A világháborúban elszenvedett óriási anyagi és erkölcsi károk után a társadalom békére, megújulásra, megtisztulásra vágyott. A Szovjetunióról keveset tudó (némely káder esetében pedig az elkötelezett fanatizmus miatt akár tudatos önámításról is beszélhetünk) társadalom egy jelentős része a baloldali eszmékben vélte felfedezni mindennek a biztosítását. A Vörös Hadsereg jelenléte, az adott geostratégiai helyzet is egyértelműen kedvezett az adott országok kommunista pártjainak. A vészkorszakot túlélő zsidó lakosság pedig arra számított az első időszakban, hogy felkarolva az internacionalizmust is hirdető mozgalmat, túlléphetnek a nacionalizmus és fajüldözés korlátjain.
A számbelileg sokkal nagyobb és politikailag is jobban megszervezett erdélyi magyarság esetében, habár sok esetében hasonló okok játszottak közre, egy kissé árnyaltabb a kép. A két világháború közötti időszakban (habár egyik kisebbség esetében sem figyelhetünk meg tömeges jelenlétet a párt soraiban) a kommunista párt volt az egyetlen szervezet az országban, amely nem ismerte el a Trianoni békeszerződést, és amely a marxis-lenini nemzetiségpolitika nevében teljes jogegyenlőséget hirdetett. Az illegalizmus időszakának sajátos hagyományai miatt 1944 augusztusában arányaiban több volt az ideológiailag jobban képzett, bevethető zsidó, illetve magyar káder.
Az egyetlen magyar érdekképviseleti szervezet, a Magyar Népi Szövetség a kezdetektől csatlakozott a szovjetek és a kormány által is támogatott baloldalhoz, amely elfojtott mindenféle olyan próbálkozást, amely nem volt összhangban a politikai elképzeléseivel. A románság számára megmaradt még egy ideig a Tătărescu-féle Parasztpárt, mint alternatíva.
A két világháború közötti román közigazgatás visszatérése nem kecsegtetett sok jóval az erdélyi kisebbségek számára. Mindezt tetőzték a Maniu-gárdák visszaélései is, amelyekről gyakran olvashatunk magukban a pártiratokban is. A szovjet közigazgatás által nyújtott hozzáállás, védelem is növelhette a Szovjetunió és a szovjet politikai rendszer presztízsét.
Erdély nagyobb városai a két világháború között, és még részben a vizsgált időszakban is, magyar vagy magyar-zsidó-német többségűek voltak, tehát az első lépésként megszervezett városi munkásság többsége is szükségszerűen magyar vagy kisebbségi volt. A két világháború közötti román kisebbségi politika mulasztásaira jó gyógyírnek tűnt a nemzetköziséget, a kisebbségi problémák másfajta, emberségesebb megoldását hirdető kommunizmus. A Petru Groza által hangoztatott „magyarbarát politika” is növelte ebben az időszakban a baloldali mozgalom iránti bizalmat. Az RKP által alkalmazott osztályalapú rekrutációra, szelekcióra a fenti okok miatt a kisebbségiek gyorsabban reagáltak, hisz a kisebbségi jogok viszonylagos tiszteletben tartása mellett a párt gyors karrierlehetőségeket is biztosított. Az adott körülmények között még az is megtörténhetett, hogy a magyar származású kőművesből néhány magyar és román nyelvű tanfolyam elvégzése után megyei szervezési titkár, megyei első titkár, majd törökországi konzul válhatott, mindössze hat év leforgása alatt.
Fontos kérdés, hogy volt-e nemzeti identitása a kisebbségi származású kommunista vezetőknek, és ha igen, milyen mértékben befolyásolta személyiségüket, tevékenységüket.
Az eddigi kutatások azt mutatják, hogy a fontos, döntéshozói tisztségbe került kisebbségi származású kommunista vezetők esetében az internacionalizmus volt a meghatározó, és a politikai identitásuk fölülírta a nemzeti identitásukat. Az illegalitás éveiben szocializálódott magyar és zsidó kommunisták viszonylag korán kiszakadtak tradicionális környezetükből és a másodlagos szocializációjukat adó új környezetben egy új identitást szereztek, melynek alapját a marxi-lenini tanok képezték. Nemzeti identitásuk számos olyan elemét mellőzték (vallás, sajátos közösségi érdek, az anyanyelvű kultúra bizonyos elemei), amely nem volt összhangban a kommunista dogmákkal. Nemzeti identitásuk egyfajta nyelvi kontextusban, latens módon volt jelen, vagy ritka esetben az adott nemzetiség bizonyos ügyei iránt kinyilvánított empátiában is megnyilvánult.
A magyaroknak a párt vezetőségében betöltött szerepét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy magyar származású személyek inkább a párt illegalista korszakában töltöttek be fontosabb tisztségeket. Abban az időszakban, amikor a párt gyakorlatilag alig létezett néhány száz taggal. 1944 után a már említett Luka Lászlón kívül egyetlen magyar származású személy sem rendelkezett fontos döntéshozói szereppel a pártvezetésben.
A párt második vonalában fennmaradó kisebbségi fölülreprezentációt az 1950-es évek elejére nagymértékben csökkentették. A zsidók tömeges kivándorlása és a fontosabb pártfunkciókból való eltávolítása is fontos momentuma volt ennek a jelenségnek. A bizonyos területeken fennmaradt magyar túlsúlyt a hatvanas évek elején számolták fel a Magyar Autonóm Tartomány megszüntetésével egy időben. Azt is elmondhatjuk, hogy az 1944 utáni korszakban a kisebbségi származású, főleg a magyar káderek szerepe egyfajta közvetítő szereppé alakult át a centrum és a periféria között. A magyar kisebbség hiába volt fölülreprezentált még egy ideig a párt második vonalában, az erősen centralizált pártvezetési mechanizmusok következtében az említett káderek az esetek többségében végrehajtóként, közvetítőként, egyfajta „transzmissziós szíj”-ként tevékenykedtek. A magyar és a zsidó kisebbség egyes tagjai a fentiekben vázolt okokból valóban fontos szövetségesei voltak a román kommunistáknak, és jelenlétüket nem lehet tagadni. Azonban nem lehet a legfontosabb elemeknek tartani őket a kommunizmus hatalomra kerülésében, legkevesebb két okból: nem foglaltak el tényleges hatalmi pozíciókat a kommunista pártban, és a román pártvezetők mindvégig gyanakvással kezelték őket, főként a magyarokat.
Novák Csaba Zoltán
1975-ben születetett Nyárádszeredában. Középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végezte. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Turténettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989.
Novák Csaba Zoltán. Transindex.ro

2012. november 30.

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (7.)
Túlélők emlékezete
Több száz mélyinterjú, beszélgetés után rá kellett jönnöm, hogy a túlélők egyik napról a másikra drámaivá vált sorsuk legfontosabb időszakára, a vizsgálati fogság, a vallatás, a kihallgatás, a szembesítés eseményeire emlékeznek a legkevésbé.
A letartóztatás, a rabszállítás, a börtönnel való első szembesülés iszonyatos sokkját még megőrizte az emlékezet, utána pedig az idegrendszer azzal védekezett, hogy a memóriából „törölte” a kellemetlen élményeket. Talán ezzel is magyarázható, hogy a túlélők igen nagy többsége nem emlékszik az állambiztonsági tiszt által imamalom-szerűen, akár századszor is feltett kérdésekre. Szerencsés kivételek, természetesen, vannak: dr. Várhegyi István szociológus, Dávid Gyula irodalomtörténész, Varga László református lelkész még a kérdésfeltevés „hangulatára”, „atmoszférájára” is pontosan emlékszik. A legnagyobb bravúrt Varga László hajtotta végre: a börtönben Utiu Francisc hadnagy, bűnügyi vizsgálóbiztos parancsára 1957. április 11-én már-már betűhíven rekonstruálta a Budapesten a magyar forradalom és szabadságharc idején, 1956. október 23-a és november 3-a között készített, a letartóztatása után a felesége által elégetett naplót. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt, és az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagóban elhunyt Vastag Lajos közgazdász és Koczka György tévészerkesztő, Varga László tiszteletes úr – egyéni habitusuknak, irodalmi érdeklődésüknek köszönhetően – az úgynevezett „árnyalatokra”, a „szekus-lélek” – ha egyáltalán van, volt ilyen – „rejtelmeire”, a nagyon ritka ellágyulásokra is pontosan emlékezett, emlékszik.
A három év börtönbüntetésre ítélt Koczka György visszaemlékezése szerint Gruia Manea*, a legkegyetlenebb vallató tisztek egyike az egyik kihallgatáson – mivel az ausztráliai Melbourne-ben éppen akkor zajlottak az olimpiai játékok – beszámolt arról, hogy mik történtek az olimpián: „Többek között azt is említette, hogy a vízipóló-mérkőzés döntőjén az orosz és a magyar válogatott összeverekedett. Persze ezt annak bizonyítékaként mondta, hogy mi, magyarok milyen rohadt alakok vagyunk, hogy a nagy Szovjetunió csapatával is kikezdünk. Hiába magyaráztam neki, hogy én romániai magyar vagyok, és hogy azokhoz nem sok közöm van, nem hitte el.” Varga László a budapesti Püski Kiadónál 1998-ban megjelent, A fegyencélet fintorai. Románia 1956 után címet viselő kötetében, mint egy „rózsafűzér”-be, csokorba szedte a börtönben eltöltött hét esztendő fanyar humorral átszőtt emlékeit. Amikor Utiu Francisc vallatótisztje már unta a kihallgatást, arra kérte Varga Lászlót: meséljen a budapesti forradalomról! Varga László teljes átélésével, mesélésével minden bizonnyal élete egyik legjobb „alakítását” nyújtotta. Amikor az ítéletet kihirdették, a politikai foglyok életében – a letölthetetlennek tartott börtönévek száma, a nyomasztó kilátástalanság, reményvesztés, egyhangúság ellenére – viszonylag csendesebb időszak következett. Ezzel magyarázható, hogy a visszaemlékezések zöme valamelyik börtönt, a Duna-delta poklait, az örökös éhezés emlékeit idézi. Nem véletlen, hogy a börtönemlékeket idéző kötetek nagy része nem a vizsgálati fogságról, a vallatásról, hanem az ítélet kihirdetése utáni tényleges börtönről szól.
A „hazaárulási perek” túlélői közül a legjobb memóriával Balaskó Vilmost áldotta meg a Gondviselő. Emlékiratában, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület gondozásában, e sorok írójának előszavával 2001-ben megjelent Élet a föld alatt című kötetében – Varga Lászlóhoz hasonlóan – nemcsak a smasszerek, cellabeli tárgyak, a monoton és ehetetlen „menü” „fogásainak”, a rabtársainak teljes névsorát közli, hanem a 37-es cella vázlata A püspökök cellája alfejezetben – miután név szerint felsorolja a rabokat – arra is visszaemlékszik, hogy  az egyházi méltóságok a három emelet melyik priccsén aludtak.
* Gruia Manea szekus őrnagy karrierje Bákóban kezdődött, majd a szamosújvári börtönben folytatódott. A kolozsvári Securitatéra az 1956-os magyar forradalom kitörése előtt helyezték át. Az egyetemi városban valójában ő irányította a diákok elleni megtorlást. Az egyik letartóztatott bölcsész hallgatónőt, Augustin Neamţu húgát úgy megütötte, hogy agyvérzést kapott, és ennek következményeként később, 51 éves korában elhunyt. Arra akarta rákényszeríteni, hogy beszéljen a testvére „rendszerellenes bűntetteiről”.
1956. november 1-jén a Házsongárdi temetőben a halottak napi megemlékezéskor ő vezényelte le a Bolyai Tudományegyetem hallgatóinak megfigyelését, követését. A diákok az egyetem vezetőségének felkérésére, Dávid Gyula tanársegéd, ösztöndíjas aspiráns vezetésével kitakarították, rendbe rakták az írók és neves személyiségek sírjait. A bolyais diákok Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírjára virágot helyeztek el, gyertyát gyújtottak. A közvetlen közelben szaglászó Gruia Manea szemtanúja volt annak, hogy Bartis Ferenc magyar szakos hallgató, költő -- akit a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1957. szeptember 25-én hét év börtönbüntetésre ítélt – egy alkalmi versét szavalta el. Dávid Gyulát, mint a magyar forradalom áldozataiért tartott házsongárdi temetői megemlékezés főszervezőjét, hét év börtönbüntetésre ítélte a kolozsvári Katonai Törvényszék. Hencegve dicsekedett neki Gruia Manea: „Ott voltunk közöttetek! Ha valamit csináltatok volna, ott, helyben kinyírtunk volna!” 1958 után Gruia Manea egy ideig Radnán a Securitate parancsnoka volt. Ő kínozta és vallatta Nicolae Mărgineanu tanárt, ő győzte meg Alexandru Drăghici belügyminisztert, hogy dr. Petru Groza államelnök kérése ellenére ne engedjék szabadon. Megkísérelte letartóztatni a kiváló költőt, Lucian Blagát is. A visszaemlékezések szerint a foglyok talpának verésére „szakosodott”: egy vasrúddal addig ütötte a talpukat, amíg elájultak. Visszaélései miatt kirakták a Securitatétól, és egy lottóügynökségnél dolgozott. Mivel nagy összeget sikkasztott, közbűntényesként több év börtönbüntetésre ítélték. (Lásd: Doina Jela: Lexiconul negru. Unelte ale represiunii comuniste. Editura Humanitas, Bucureşti, 2001, 133–134. oldal.)
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. február 2.

A Kós Károly-i örökség kisajátításáról a tények nyelvén
Kós Károlyt egyetlen politikai oldal sem sajátíthatja ki – így a jobboldal sem. A tények azt bizonyítják, hogy az erdélyi szellemóriás nemcsak a jobboldalhoz, hanem a baloldalhoz is erőteljesen kötődött. A második világháborút követően ugyanis aktív baloldali politikai szerepet vállalt, előbb a MADOSZ-ban (Romániai Magyar Dolgozók Országos Szövetsége), majd az MNSZ-ben (Romániai Magyar Népi Szövetség). 1945 májusában lépett be az MNSZ-be, tagja volt az MNSZ „százas” intézőbizottságának, az MNSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke volt, 1946–1948 között nagy nemzetgyűlési képviselő, illetve ez utóbbi időszakban az MNSZ központi sajtóorgánumának, a Világosság napilapnak szerkesztőbizottsági tagja is volt). Ez utóbbi szervezet, az Országos Demokrata Arcvonal szövetségeseként, együttműködött a kommunista párttal és a kommunisták irányítása alatt álló Petru Groza vezette kormánnyal.
Hogy az MNSZ-nek a bölcsészek miképpen értékelik a szerepét, azt a Magyar Katolikus Lexikonban (https://lexikon.katolikus.hu/) elolvashatjuk: „Romániai Magyar Népi Szövetség, RMNSZ, 1944. okt. 16–1953. márc. 31.: politikai szervezet. – Brassóban alakították a M. Dolgozók Orsz. Szöv-éből baloldali irányzatok képviselői. Székhelye Kolozsvár, 1948. I: Bukarest. Elődjéhez hasonlóan, a nemzetköziség alapján álló baloldali társutas szervezet, együttműködött a komm. párttal, ill. a komm. Petru Groza kormányával. Osztályharcos alapon a m. nemzetiségi jogokat védelmezte. 1947. II. 11: csatlakozott a komm. irányítású Dem. Pártok Blokkjához (Kurkó szerint az nem jelentette a függetlenség föladását), 1948. II. 27: a Népi Dem. Frontjához.”
Kós Károly azonban már 1944. október 22-én, 11 nappal az orosz haderő Kolozsvárra érkezése után a baloldal mellé állott, amikor Kolozsváron, több korábbi illegalista kommunistával együtt, újraalapította a MADOSZ-t, amelynek elnökévé is őt választották. Akkor, 1944 őszén, a dolgokat már teljesen másképp látta, mint a Horthy-rendszer idején, és ezt az Ezerkilencszáznegyvennégy című írásában meg is fogalmazta. „…Túlvoltunk már a Horthy-rezsim kurta egyhetűs farsangján és hosszú, négyesztendős, kálváriás böjtjén… Negyvennégy őszén már azzal a biztos tudással igyekeztem a magam helyét megtalálni, hogy itt teljesen más világ lesz, mint amilyen volt a régi.”
Emlékezetesek Kós Károly hangsúlyosan baloldali felhangú kortes beszédei, amelyek közül 1946 őszén néhányat éppen Kolozsváron tartott (városunk Főterén is), akárcsak más hasonló MNSZ-es politikai megnyilvánulásai. Az MNSZ sajtóosztályát vezető bizottság tagjaként a következő baloldali személyiségekkel vállalt politikai közösséget: Bányai László, Benedek Marcell, Gaál Gábor, Kacsó Sándor, Méliusz József, Kurkó Gyárfás (az RMNSZ elnöke).
1948 februárjában – tehát jóval a párizsi békeszerződés aláírása és két hónappal a Román Népköztársaság kikiáltása után – az Igazság, a Román Kommunista Párt erdélyi napilapja is közölte a Romániai Írók Szövetsége magyar csoportjának kiáltványát, amelyet Kós Károly és testvére, Kós Balázs mellett olyan neves baloldali írók jegyeztek, mint például Aszódy János, Asztalos István, Balogh Edgár, Bányai László, Bárdos B. Arthur, Csehi Gyula, Gaál Gábor, Horváth Imre, Horváth István, Jánosházy György, Kovács György, Létay Lajos, Méliusz József, Molter Károly, Nagy István, Salamon László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szilágyi András, Tompa László, Tompa Miklós és Tamás Gáspár.
Kós Károly ebben a kiáltványban, a többi aláíróval együtt, egyebek mellett kijelentette: „Március 28-án valamennyien a Népi Demokrata Arcvonalának a jelére szavazunk, mert akarjuk azt az új alkotmányt, mely nemcsak biztosítja minden dolgozó szabadságjogait, hanem gyakorlattá és életté is váltja azokat. Akarjuk az új alkotmányt, mert biztosítja a dolgozó nép minden fiának kenyerét, jólétét és szilárd alapokon a művelődés, a tudomány, a művészetek kiteljesedését. A haladó irodalom romániai magyar művelői abban a tudatban veszik ki részüket teljes erejükkel s a művészi alkotás fegyvereivel is a küszöbön álló választásokból, hogy a dolgozó nép egységes akaratának győzelme nemre, nemzetiségre, fajra és vallásra való tekintet nélkül az új alkotmánnyal teljes jogegyenlőséget s az alkotó tehetség szabad kibontakozását biztosítja a Román Népköztársaság minden polgárának. Románia népei akaratának egységes megnyilvánulása ezeken a választásokon nemcsak az új alkotmány elveinek maradéktalan megvalósulása, hanem a Szovjetszövetség vezette békearcvonal erejének nemzetközi jelentőségű kifejeződése.”
„Voltak, akik akkortájt kommunistának tartották, még el is kerülték” – írja róla egyik monográfusa. (Sas Péter: Kós Károly képeskönyv. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009, 154. old.) És akik – tehetnénk hozzá – nem értették, hogy a Horthy-rendszer egyik kegyeltjéből hogyan lehet egyik napról a másikra a kommunisták jelentős súlyú szövetségese. Pedig lett volna más választása is. Hiszen az MNSZ megalakulásával párhuzamosan, az erdélyi románságot polgári párt fogta össze, és a szovjet jelenlét dacára megalakulhatott például a Román Demokrata Szövetség, amely a Nemzeti Parasztpárt észak-erdélyi „fiókszervezeteként” működött, és amely még saját újságot is kiadhatott.
Érdekes párhuzamok azért adódnak a mával is. Egyik beszédében Kós Károly arra hívta fel a figyelmet, hogy az erdélyi magyarságot egyetlen szervezetnek kell képviselnie. Íme: „Mi bármilyen komoly demokratikus szervezet is legyünk, és bármilyen szoros szövetségben is álljunk a demokratikus más ajkú szervezetekkel, mégis azt világosan kell lássa minden magyar demokrata, hogy a jogegyenlőség kivívásában, kultúránk fejlesztésében, népünk szolgálatában egyetlen szervezet lehet, amely minket képvisel ebből a szempontból. Ez pedig a saját magyar szervezetünk, az MNSZ.” (Kós Károly hozzászólása a Kolozs megyei intézőbizottság 1946. április 14-i gyűlésén. Országos Román Levéltár, Kolozs megyei kirendeltség, fond 26, UPM, Org. jud. Cluj, 2/1946, 133.)
Lehet ezt ma magyarázgatni: hogy csak okos kompromisszumot kötött, hogy igazán baloldali nem volt, kommunista pedig még kevésbé. A lényeg megmarad, a baloldalhoz látványosan hozzákötötte a nevét, és a második világháború utáni első kommunista hatalom egyik – nem éppen alacsony beosztású (országgyűlési képviselő) – tagja volt. Később sem szakította meg kapcsolatát a baloldallal, sem a magyarral, sem pedig a románnal. Fényképanyag is maradt fent arról a ’70-es években lezajlott találkozóról, amelyiken például Kolozs megye vezető pártkádereivel találkozott. S mind a magyar, mind a román kommunisták egyaránt magas állami kitüntetést adományoztak Kós Károlynak 90. születésnapja alkalmából. Ez persze érdemeit szemünkben fikarcnyit sem csökkenti, csak arra figyelmeztet, hogy Kós Károlyt, örökségét, „megszentelt nevét” egyetlen mai politikai erő sem sajátíthatja ki.
Kós Károly ugyanis valamennyiünké.
Kós Béla, Kós Károly egyik Budapesten élő unokája január végén a sajtónak eljuttatott levelében tiltakozását fejezte ki amiatt, hogy nagyapja nevét olyan alapítvány használja, amely véleménye szerint „egyezséget, alkut köt a nemzet megosztására, az erdélyi magyarság megtagadására buzdító, és annak veszélyeztető voltát vizionáló pártokkal az önös politikai céljai elérése érdekében”. Kós Béla az RMDSZ által alapított és a volt szövetségi elnök, Markó Béla által vezetett Kós Károly Akadémia Alapítványra utalt, amely együttműködési szerződést kötött a Magyar Szocialista Párt által működtetett Táncsics Mihály Alapítvánnyal. Erre az MSZP-küldöttség január végi kolozsvári látogatása alkalmával került sor.
„Kós Károlyt Erdély polihisztoraként tartják számon, utalva ezzel arra, hogy nemcsak az egyik legnagyobb magyar építész volt, hanem kiváló író, irodalomszervező, grafikus is, a transzszilvanizmus egyik atyja, a Trianon után elszakított erdélyi magyarság vezéralakja, a 20. század egyik legtevékenyebb magyar értelmisége. Kós Károly említésekor mindenkinek az életvitelére, az életművére kell gondolnia, nem pedig azonosítani őt bármely politikai párttal. Kós Károly neve, személye nem válhat különböző pártideológiák és pártcsatározások mentén érzelmi elégedetlenség, felháborodás eszközévé.” – fogalmazott Kós Béla.
A levélre reagáló Markó Béla annak a véleményének adott hangot, miszerint Kós Károly életműve igenis közkincs. „Mindenkié, aki jót akar a nagyhatalmak – és az ország önző, rövidlátó vezetői – által egykor nyomorúságos sorsra ítélt, abból kilábalni igyekvő erdélyi magyar népnek. Kós Károly az RMDSZ-é is, de másoké is, akik tisztességes, tartós, elfogadható megoldást keresnek helyzetünkre. Azoknak viszont nincs közük Kós Károlyhoz, akik ki akarják sajátítani azt a közös ügyet, ami fél-nemzettel, féloldalúan megoldhatatlan, legyen szó pártról, ideológiai vagy kulturális táborról, legyen szó mégoly visszhangos, magukat mégoly karizmatikusnak kikiáltó személyiségekről.”
Markó élesen bírálta Tőkés László EMNT-elnököt is, aki korábban heves hangú nyilatkozatban ítélte el, hogy az RMDSZ a magyar szocialistákat látta vendégül. „Igen, Kós Károly valóban nem volt sem hithű baloldali, sem hithű jobboldali – tudjuk-e ma is, hogy mi értelme nálunk Erdélyben ennek a címkézésnek? –, hanem demokrata volt. Amit máig nem tanultak meg tőle egyesek, Tőkés László sem, akinek több püspöki mandátummal a háta mögött sincsen fogalma arról, hogy mit jelent a tolerancia, de attól még nyakra-főre megmondja nekünk, hogy mi a nemzeti és mi a nemzetietlen”.
A Markó-levélre válaszoló Tőkés László azzal vádolta az RMDSZ-t, hogy „az öncélú hatalomgyakorlást fontosabbnak ítélték az erdélyi magyarság érdekeinek következetes képviseleténél”. „A korrupció, a hazudozás, a paktumpolitika, a görcsös hataloméhség és a kizárólagos egypártrendszerre való törekvés nem nemzeti érdek” – fogalmazott Tőkés.
Tibori Szabó Zoltán
Szabadság (Kolozsvár),

2013. február 18.

Sebestyén Mihály: Az autonóm cselédszoba
"Megütközést váltott ki Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának ülésén, amikor felvetette a kisebb magyar közösségek „önkéntes területfeladásának" lehetőségét", olvasni felcímként a Maszolban.
Végeredményben minden közbevetett álmentegetőzés dacára Szásznak semmi sem drága. Elvégre ő már át is települt, önkéntesen és önkényesen visszavonult kenyéradó gazdái védszárnya alá.
Az efféle javaslatok, ha valósággá válnak, aligha lesznek folytonos örömforrássá. Csakis sorstragédiákat okozhatnak, emberit, közösségit, európait. A demokrácia halálát.
Gondoljunk csak a legutóbbi magyar-szlovák lakosságcserére, amelynek során a felvidéki magyarokat áttelepítették Magyarországra, bár sokkal indokoltabb, ha azt állítjuk, átzsuppolták őket, és helyettük elkeseredett magyarországi szlovákokat vittek reszlovákosításra az anyaországba, hogy minél több bratyi legyen szláv. Fontos volt a megszerzendő földvagyon, a visszamaradó ingatlan és el nem vihető ingóságok elzabrálása.
De hivatkozhatnánk a görögországi törökökre és a törökországi ortodox görögökre, akiknek elhagyott templomát néhány éve úgy mutogatták nekünk, mint elárvult, furcsa, nem tudni kik által épített kultikus helyet. A kiköltözéssel együtt törökföldön megtörtént a sikeres (?) emlékezettörlés, hogy ne legyen kényelmetlen, szégyellni való a rablás tudata, hogy a másféle eredet tüskéje ne szúrjon a szívébe és elméjébe az új gazdának.
Az ismert sztálini gyakorlat, a diktatúrák módszertani foglya Szász Jenő, a nemzetstratéga, vagy inkább a nyálmosoly-demokrata Semlyén Zsolté, akinek zsoldjában Udvarhely Jenő hercege népünk jövőjéről gondolkodik?
Annak idején volt még a román kormányokban, politikusokban, Groza Péterben annyi józan önmérséklet, hogy nem haraptak rá a nemzetiségi kérdés rendezésének sztálini módszerére, a lakosságcserére, a nemzetiség-koncentrációra. A területszűkítésre, a kikényszerített önfeladásra. Bíztak abban, hogy hatvan-hetven év alatt magától is felszívódik, beolvad, elfolyik, kicsorran a magyar népesség Erdély és Bánát országából, a Partiumból, és természetesen jelentősen, ha nem teljesen elvékonyodik a Siculusok székeiben a nem román. Lassú kihalással. Elöregedéssel. Politikai, gazdasági módszerekkel, kultúraelvonással, nemzetpolitikai manőverekkel, felmagasított fájdalomküszöbbel.
Nem teljesen így történt. Megmaradtak a közösségek, újratermelődött és többesült a kultúrafenntartó és művelő értelmiség, ha nőtt is a szórványosodás mértéke, csökkent a magyarok erdélyi-bánsági-partiumi létszáma összességében. Átrendeződött részben az etnikai térkép.
Amit most kezdeményez, vélelmez Szász Jenő: az önfeladás legklasszikusabb példája. A beköltözés Székelyföldre, a skanzenbe, az indián rezervátumok szolgai lekottázása lesz. Gettó. Vagy már az sem, ha szétszabdalják régiók és regimentek között.
És aki nem megy azzal mi történik? Leírják, huszonötöt vernek a még magyar talpára? Mit szól mindehhez a december 5-i magyar? A szívélyesen leoláhozók tömege?
Tessék mondani, abban reménykedhetünk, ha áttelepítenek, mert a két kormányzat politikai színezéktől függetlenül belemegy a tragikus játékba, lesz majd egy autonóm cselédszobánk Magyarországon (heti egyszeri fürdőszobahasználattal), s ha ott nem férünk el valamennyien, akkor húznak még kedvünkért egy emeletet Magyarország fölé – IMF hitelből
Krónika (Kolozsvár),

2013. február 19.

Így nyírták ki a magyar autonómiát Romániában
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra.
"Befejeződött a román parlament ülése" - ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: "A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal.
A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az "autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek - és a Székelyföld is - a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg - szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával - elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én - írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefani Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az "autonóm" közigazgatási egységben.
Az "autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus "közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az "elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása.
Bottoni "üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ - az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás - demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt.
Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a "nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre - ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának - Sepsi és Kézdi járásoknak - a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének - írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: "...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja - bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen.
Szegő Iván Miklós
Origo.hu,

2013. március 14.

Letölthető Word dokumentum (DOCX)

KISEBBS?GBEN: Mit üzen a Malmaison foglya?
Cseke Gábor olvasónaplója)
[.]
Írásomtárgyának apropója roppant prózai: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár új, illobb környezetbe való tavaly év végi elköltöztetése után, az igen gazdag állomány végre egy helyre került és sokkal áttekinthetobbé vált. A megnyitó ünnepség alkalmával, a könnyen megközelítheto szabadpolcok között járkálva-nézelodve, idonként találomra ki-kiemeltem egy-egy szerény, ido koptatta kötetet, s így került a kezembe dr. Gróza Péter: A börtön homályában (Corvinus kiadás) címu vaskos könyve is.
Megfigyeltem, hogy a börtönnaplók eredendoen népszeru olvasmányok: elvégre nem mindennapi emberek, nem mindennapi helyzetben született nem mindennapi gondolatait tartalmazzák. Ez esetben azonban mind a szerzo, mind a börtöntéma együttesen is az újdonság erejével hatottak, legalább is számomra. ?gy vettem magamhoz a könyvet, hogy reméltem: általa ki tudja milyen, addig kevéssé ismert információk birtokába kerülök. Mindennél jobban égtem a kíváncsiságtól: mit üzenhetett e könyvvel olvasóinak a magyarság által is jól ismert politikus - méghozzá egy börtön mélyérol?
2.
Mihelyst olvasni kezdtem, az illúzió lepkéje elsorvadt, és maradt a pore valóság: az egykori, a második világháború utáni Románia elso demokratikus kormányának nevezett Groza-kabinet vezetoje, dr. Petru Groza börtönkrónikája 1945-ben jelent meg (magyar nyelven is), a vonatkozó események viszont alig egy bo hónapot fognak át: az Ekésfrontot vezeto dévai ügyvéd 1943. december 26. és 1944. január 30-a között - kereken hetven éve - volt a bukaresti Malmaison börtön lakója, amelyet a közvélekedés akkoriban amolyan "úri fogdaként" tartott nyilván, ahol a börtönlakókat ugyan rács mögött tartották, de sorsuk távolról sem volt annyira embertelen, mint a közönséges büntetésvégrehajtási intézmények zömében.
A bukaresti Malmaison - büszke nevével III. Napoleon szépséges franciaországi kastélyát idézi - valamikor, a XIX. században Cuza román fejedelem utasítására a Bukarest védelmére rendelt lovasság laktanyája volt. Késobb egyéb fegyvernemek is helyet kaptak a kaszárnyában, továbbá egy katonai törvényszék, majd állambiztonsági fogda is muködött benne. A negyvenes évektol kezdve egészen a hatvanas évekig a politikai elit bebörtönzött tagjait tartották itt fogva, hosszabb-rövidebb ideig, s ha kellett, akár kegyetlenül meg is kínozták oket. (A dokumentumok szerint, egyebek mellett itt vallatták Iuliu Maniut, Ion Mihalachét, Nicolae Penescut és Corneliu Coposut, a Nemzeti Parasztpárt kiemelkedo vezetoit is).
Groza az Ekésfront vezetojeként került a titkosrendorség kitünteto figyelmének középpontjába azáltal, hogy a romániai kommunista párt egy csoportjának lebukásával olyan bizalmas iratok kerültek a karhatalom kezébe, melyekbol következtetni lehetett, hogy a kommunisták az Ekésfronttól rendszeres pénzügyi támogatást kaptak. Ennek tisztázására, illetve a Grozáék politikai besározása végett tartották fogva Bukarestben pár héten át a Déván élo ügyvédet, aki a Malmaison kényszeru vendégszeretetét kihasználva, illetve a "ház" kivételezo könnyítéseivel élve, papírra vetette börtönemlékeinek summáját.
A történelmi igazsághoz tartozik, hogy a könyv piacra kerülése szorosan egybeesik azzal az 1945. márciusi dátummal, amikor is Bukarestben hatalomra került az úgynevezett Groza-kormány, s ország-világ elott segített azt kommunikálni, amit nem csupán a korabeli jelszavak, hanem késobbi szlogenek is évtizedeken át hirdettek: dr. Petru Groza/Gróza Péter kabinetje az egész romániai lakosság érdekeit képviseli és védi, a leheto legdemokratikusabb módon.
[.]
Maszol.ro

2013. május 18.

Régmúlt idők és korszellem sodrában
Tenzi naplója, avagy fordulatos élet, Hunyad megyei román faluból Budapestre
Nem mindennapi vendég csöppent be kedden dévai szerkesztőségünkbe: Zemlényi-Kovács Zoltán ősei gyökereinek felkutatására jött el Budapestről Hunyad megyébe.
Drámai élete és szinte hihetetlen lelkiereje folytán Zemlényi-Kovács Zoltán kisebbfajta híresség Magyarországon. 15 éves korában a sportnak hódoló fiatalembert autóbaleset érte a budapesti Nagykörúton 1985-ben. Hónapokig feküdt kómában, az orvosok szinte lemondtak róla: testi és szellemi fogyatékos marad. Akarata azonban erősebbnek bizonyult a sors csapásánál, felépült és normális életet folytat, három gyermek édesapja, aki mozgás- és beszédnehézségei ellen könyvei által vált ismert személlyé Magyarországon. Hoppárézimi című könyve például 70 000 példányban kelt el, ifjúsági díjat kapott a magyar parlamentben, film és színdarab és készült műve alapján.
Zemlényi-Kovács Zoltán mégsem saját irományai miatt látogatott Hunyad megyébe, hanem egy másik könyvvel, amely itteni családi gyökereiről szól. Holott „37 éves koromig nem is tudtam, hogy erdélyi kötődésem is van, azt meg végképp nem, hogy ez a családi gyökér éppenséggel román, dédnagymamája révén”, magyarázta szerkesztőségünkben. A felfedezés 2007-ben történt, 20 évvel a dédi halála után, amikor a családi régiségek között véletlenül rábukkant annak kézzel írott, 400 oldalas naplójára, jobban mondva emlékirataira. Ő csupán átszerkesztette és kiadta Tenzi naplója, levél a másvilágra címmel.
A könyv valós időutazás a régóta letűnt Trianon előtti úri világába, ahol az emberek hintóval jártak, a tehetősek cselédeket tartottak, és teljesen más erkölcsök és társadalmi normák uralkodtak.
A közel egy évszázadot élt dédi, Tenzi, azaz Cristea Hortensia (Bózes, Hunyad vármegye, 1890 – Budapest, 1987) neve bizonyára nem sokat mond még az erdélyi olvasónak sem. Élete azonban érdekesebbnél érdekesebb, drámai és fájdalmas fordulatokkal volt teli. Fekete Istvánnal levelezett, még iskolaéveit sem fejezte be, amikor egy bizonyos Aurel nevű fiatalember szerenádot adott ablaka alatt saját fejlesztésű gramofonjával, tudta nélkül, pedig szüleitől háromszor is megkérte kezét. Jómódú, köztiszteletben álló szülei azonban komolytalannak tartották a fiatalember repüléssel kapcsolatos terveit: a kérő ugyanis a híres Aurel Vlaicu, a román repüléstörténet hőse, aki Tenzi elvesztése miatti bánatában soha sem nézett többé nőkre.
Dr. Petru Groza sem volt szerencsésebb, noha Tenzi már jegyes menyasszonya volt: az eljegyzés ellenére a házasság nem jött össze, mindkettejük hosszú évtizedek után is tartó bánatára.
Mindezekre azonban nem Tenzi akkoriban írt naplójából derül fény, hanem jóval később, idős nyugdíjas dédnagymama korban, 1975-ben (vagyis 85 éves korban) írt visszaemlékezéseiből, melynek egyes fejezeteit öt évvel később, még előrehaladottabb korban egészített ki! Elképesztő, a legapróbb részletekre is kiterjedő emlékezőképességgel: annyi év távlatából pontosan emlékezett a szászvárosi polgári leányiskolabeli osztálytársai nevére, nemzetiségére, szüleik foglalkozására.
A könyv arról a kifürkészhetetlen, kalandos sorsról szól, melynek révén az Algyógy melletti faluból, előkelő családból származó „oláh fáta” (saját megfogalmazása szerint) emlékeit papírra vető budapesti idős dédnagymamává változott. A napló a Trianon előtti Nagy-Magyarország nemzetiségi viszonyaiba is betekintést enged, az önkéntes asszimilációba is. Noha színtiszta román volt, s csak a nevelőnőtől tanult meg magyarul, szülei családjában később mégis magyar–román kétnyelvűség uralkodott, Tenzi felnőtt élete pedig végig magyar környezetben zajlott. Jóllehet gyermekkorában néha sérelmek érték román származása miatt, Trianon után is hű maradt Magyarországhoz, a magyar nyelvhez és kultúrához: 1919 után élete végéig a csonkaországban élt. Emlékirat-naplóját is magyarul írta, románul legfeljebb néhány bejegyzést. (Utóbbiak mégis gondot okoztak a románul egy kukkot sem tudó dédunokának.)
Érdekes, fordulatokkal teli, olvasmányos emlékirataiban Tenzi nem foglalkozott a nagypolitikával, legfeljebb érintőlegesen említi az éppen Felvidéken átélt Trianont, vagy a Második Világháború rémségei között, pincébe bújva átélt budapesti ostromot, a könyv azonban mégis nagyszerű képet ad az idők változásáról. Elsősorban azonban amolyan gyónás-szerűség, saját maga előtt vallja be szerelmeit, az abból fakadó életre szóló fájdalmait, s idézi fel azokat az egyszerűnek tűnő eseményeket, melyek teljesen felbolygatták életét. Mert hosszú élete alatt nemcsak Magyarország és a régi világ borult fel, hanem elsősorban saját sorsa. Sőt, dédunokájáét is befolyásolta: 2007-es felfedezése óta Zemlényi-Kovács Zoltán a napló hatása alatt áll, abból jobban megismerte dédi lelkivilágát, mint 17 évig, amíg velük élt. 25 év elteltével át is helyezte Tenzi hamvait a Farkasréti temetőből szülőfaluja ortodox temetőjébe, s tavaly született kislányát éppen a dédi tiszteletére nevezte el a Magyarországon fölöttébb furcsa Hortensiának.
A roppant érdekes romantikus dokumentumregény kellemes olvasmány Erdély múltja, vagy egyszerűen egy kalandos sors iránt érdeklődő bárki számára. Megrendelhető a tenzinaplojamegrendeles@gmail.come-mail címen, a 0735-501-357-es telefonszámon (35 RON), vagy – dévaiak számára, néhány példány erejéig – dévai szerkesztőségünkben.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

2013. május 31.

Az egykori város: ledöntött emlékműveink és szobraink emlékezete
Nemcsak az országzászlós emlékmű sínylette meg az elmúlt száz év viharait. Dőltek itt is szobrok, eltűntek emlékművek. Nem mind nyomtalanul.
Székelyudvarhelyen a Márton Áron tér felújítása kapcsán az elmúlt néhány hétben többször is hallhattunk az ún. országzászlós emlékmű címereiről, illetve a Patkóról, mint kegyeleti helyről. 1940-41-ben létesült a mostani építmény – azonban nem ez volt az egyetlen emlékmű, ami megsínylette a történelem viharait, a hatalom- és rendszerváltásokat.
„Mi csak a ledöntött szobrainkat állítjuk fel újra!" – mondta Orbán Balázs szobrának avatási ünnepségén Sütő András író 1995-ben, utalva arra, hogy az utóbbi egy évszázadban a politikai rendszerek jöttek és mentek, s ezek a jövés-menések nem egy szobor vagy emlékmű életébe is kerültek.
A legnagyobb szoborállítási hullám a néha viccesen Soborheiu Secuiescnek, vagy Szoborhelynek is nevezett Székelyudvarhelyen kétségtelenül az elmúlt húsz évben volt. Azonban a múlt században nemcsak emeltek, hanem döntöttek is le szobrokat, emlékműveket.
Dőlnek a szobrok
A kommunizmusban emelt két híres udvarhelyi mellszobor két iskolához kapcsolódik, ezek dőltek a leghamarabb 1989-1990 fordulóján, amikor a mese, ha csak látszólag is, véget ért.
Józsa Béla mellszobra a tanítóképző (ma a Református Kollégium), Petru Grozáé a gimnázium előtt állt 1990. januárjáig. A kommunista, mártírhalált halt (Kolozsváron agyonverték 1943-ban), hodgyai születésű Józsa szobrát, amelyet 1961. tavaszán avattak fel, Orbán Áron szobrász készítette, az iskola elől eltávolított alkotás jelenleg a múzeum udvarán van.
A gimnázium 1958-ban vette fel dr. Petru Groza nevét, Románia első kommunista miniszterelnöke (1945. március-1952. június) halálának évében. Groza tökéletesen tudott magyarul, Budapesten tanult, és igen népszerű volt azokban az években a romániai magyarság körében.
Szobrát 1974-ben avatták fel a gimnáziumhoz vezető út mentén, alkotóját nem ismerjük, a márványszobrot Bukarestből, az akkori Alkotók Házából hozták. 1990. januárjában, Józsa Béla szobrához hasonlóan, a mellszobrot levették a talapzatról.
Ugyanabban az évben a Tamási Áron nevét felvevő iskola egyik hátsó raktárába tették, azóta is ott van. A szobor talapzata ma is ott áll a gazzal benőtt, rendezetlen környéken.
A levésett emlékművek
A dualizmus korában, illetve az első világháború idején két jelentős emlékművet állítottak a város közterein. Az egyik az 1896-ban emelt millenniumi emlékmű a Megyeháza előtti téren, a másik az 1917. december 8-án, az akkori Deák téren felavatott Vasszékely.
Mindkettőt lerombolták az első világháború után: a bevonuló román katonák 1919. januárjában először megcsonkították a Vasszékelyt, majd lerombolták - egy megmaradt darabját ma a múzeumban őrzik. 2000-ben újraállították a Vasszékelyt – az eredeti helyéhez képest körülbelül harminc-negyven méterrel hátrább.
A millenniumi emlékmű is ugyanarra a sorsra jutott, mint a Vasszékely, 1919-ben lebontották, két darabját szintén a Haáz Rezső Múzeum őrzi. 2008-ban újra felállították, nagyjából az eredeti helyére.
Az első világháborúhoz kapcsolódik egy másik emlékmű, aminek már nincsenek nyomai. 1915-ben a Kuvar-szikla oldalára két dombormű került a német–magyar barátság „örökkévalóságának" bizonyosságául, Ferenc József osztrák-magyar és II. Vilmos német császár portréival.
Ezeket is leverték, de a helyük, illetve a később kiegészített emlékmű elszórt darabjai egészen addig fellelhetők voltak a Kuvaron, amíg a töltőállomás melletti támfalat néhány éve meg nem építették.
Címerek a Patkóban
A Patkó, illetve az országzászlós emlékmű 1941-ben épült meg, avatását szeptember 5-én tartották, pontosan egy évre rá, hogy a magyar honvédek átlépték a trianoni határt. A bécsi döntés után Székelyudvarhely két országzászlót kapott: az egyiket a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségétől – ezt a Kuvar oldalában állították fel, az említett első világháborús emlékműnél –, a másikat a testvérváros Pestszentlőrinctől.
Ez utóbbit helyezték el egy emlékművel együtt a Felső piactéren, amit akkoriban Batthyány-térnek neveztek. Az emlékművet Gidó Csaba történész kutatásai szerint egy helyi mérnök, Asztalos Kálmán tervezte.
A zászlórudat, illetve az öt címert (balról jobbra: Erdély, Udvarhely vármegye, Magyarország, Pestszentlőrinc és Székelyudvarhely) a háború utáni hatalomváltáskor tüntették el.
S ha már a szobortörténelmet Sütővel kezdtük, vele is végezzük: a tervek szerint idén felavatják a néhai író mellszobrát Székelyudvarhelyen, ez lesz a város legújabb ilyen jellegű alkotása.
A szobrok, emlékművek az örökkévalóságnak készülnek, de Kelet-Európának ebben a szegletében a politikai rendszerek, illetve a hatalomra került emberek meggyőződései, akarata és véleményei határozzák meg sorsukat: dőlnek vagy újra visszaállnak.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

2013. október 19.

„Tiszta” Romániát! - 13. - Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
A magyarokat el kell ítélni!
Az 1944. szeptemberi eseményeket követő nyomozások bizonyítják, igazolják, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a falu melletti német–román katonai összecsapásban. A Maniu-gárda perére is sor kerül. 1945–1946-ban a brassói haditörvényszék e félkatonai csoportosulás néhány szervezőjét, résztvevőjét vétkesnek találja az elkövetett gyilkosságokért, rablásokért és egyéb gaztettekért.
Többnyire hét-nyolc éves kényszermunkára ítélik őket. A gárda akkor számolódik fel végleg, amikor 1946. augusztus 10-én a belügyminisztérium cellájában Gavrilă Olteanut három hónappal az ítélethirdetés előtt megölik. Úgy tűnik, hogy véget ér egy szomorú korszak, de a hadbíróság még nem zárja le a szárazajtai Nagy Dániel, Incze Gyula, Nagy Gyula és Nagy Viktor ellen emelt vádakat. A szárazajtai vérengzések újabb kivizsgálása 1952-ben indul, amikor több helybeli román fiatalt letartóztatnak a tömeggyilkosságban való bűnrészességért. De hamar megkezdik a magyarok letartóztatását is, mivel a marosvásárhelyi kihallgatáson a románok – maguk védelmére – az akkor kialakult helyzetért a magyarokat hibáztatják. A Jilavára hurcolt magyarok elleni vádat a félrevezető rágalmak, híresztelések és hamis adatok alapján állítják össze. Erre lehetőség van, mert a félrevezető állítások gyártása már 1944 szeptemberében megkezdődik. Nemcsak Olteanu ír hamis jelentéseket, hanem a helyi csendőrőrs parancsnoka is. A szeptember 26-án keltezett, a Háromszék Megyei Csendőrlégióhoz küldött jelentésében Ion Ţârlea őrmester leírja, hogy a Maniu-gárdák hetven önkéntese a helyi románokkal közösen veszi körbe Szárazajtát, és tizenegy magyart kivégez, két személyt súlyosan megsebesít. A ferdítés, csúsztatás lényege, hogy állítása szerint az önkéntesek a lakosságtól „rengeteg felszerelést és fegyvert” szedtek össze. Ezzel az őrmester akarva-akaratlanul azt igazolná, hogy a Maniu-banda kemény eljárása megalapozott, mivel a falu magyar lakossága állig fel volt fegyverkezve. Két nappal később Ioan Zamfirescu, a csendőrlégió parancsnoka egy titkos tájékoztatóban a kivégzetteket gyilkosokként emlegeti. A hamis kép lassan formálódott, de egy évtized eltelte után már bizonyítékként lehetett felhasználni. Bár egy szekus hadnagy 1952 őszén bebizonyítja, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a szeptemberi csatában, ennek ellenére több szárazajtai magyart meghurcolnak. Ezúttal nem fejszével és golyóval büntetik őket, mint korábban Olteanu bandája, hanem évekig tartó vizsgálati fogsággal, kényszermunkával és börtönnel.
Nagy Gyulát azzal vádolják, hogy édesapjával egy német tankból lőtte a román katonai egységeket, ezért 1953-ban kihallgatás nélkül bebörtönzik. A vizsgálati fogságban lévő szárazajtaiak kihallgatására csak később, 1954-ben kerül sor a bukaresti Legfelsőbb Törvényszéken. A megvádoltak hamar rájönnek, hogy a kihallgatás csak színjáték, ők maguk koncepciós per áldozatai. Nagy Gyula az elítélésük okát abban látja, ha a románokat elítélik, akkor a magyarokat is el kell. „Én hat évet kaptam [mondja], a másik hetet, a harmadik nyolcat, tízet… ötvenöt októberében szabadultam, amikor a politikai elítéltek amnesztiát kaptak.” Dávid Albertné Németh Magdolna, aki tanúként volt jelen, a következőket állítja: „Azt mondták, hogy a magyarok közül is ugyanannyit le kell fogni, hogy a bűnük legyen közös a románokéval… Nem mertünk vádolni sem, pedig tisztán tudtuk, s tudjuk, a Jó Isten előtt is tudjuk, hogy ki miatt kellett meghalnia édesapánknak.” A félelem oka, hogy „akkor olyan volt a világ, hogy megint őköt [a románokat] pártolták”.
A Legfelsőbb Ügyészség 1954. április 8-án kibocsátott 49. számú rendeletével huszonnégy szárazajtait, köztük tizenhárom magyart és tizenegy románt állít bíróság elé. Az elítéltekre 5–12 év börtönbüntetést, kényszermunkát, jogfosztást és vagyonelkobzást szabnak ki. Az évekig tartó törvényszéki meghurcolást, vizsgálati fogságot szenvedők érdekében Petru Groza román miniszterelnök – hajdani iskolatársa, Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1940-es erdélyi bevonulás 1. magyar hadserege vezénylő tábornokának kérésére – közbenjárt a bíróságon a szárazajtaiak ügyében, így öt magyart felmentettek. Egyed Rezső szavaival: „le is tárgyalták az ügyet, engem és Gróza Vilmost, Incze Ernőt, Szabó Béninét, Ilka nénit és Szabó Lajost felmentettek” mint ártatlan embereket.
Az ítéletek hozatalánál szerepel az a vád is, hogy az ajtai magyarok a református templom tornyából tizenhárom román katonát lőttek le. Ennyi volt a német–román csapatok közti összecsapás román áldozatainak száma is. Mivel a szeptember 4-i csata napján néhány szárazajtait a román csapatok nyomában haladó német tankon láttak, ezekre is kemény ítéletet szabnak. Három szárazajtait – Incze Ernőt, Egyed Rezsőt és Gróza Vilmost – azzal is megvádolnak, hogy 1940. szeptember 12-én ablakbeverésekkel zaklatták a helyi románokat. Mit sem számított, hogy az egyik vádlott, Egyed Rezső az ablakbeverések idején nem is tartózkodott Szárazajtán. De tíz évvel korábban, 1944. szeptember 26-án az sem, hogy Elekes Lajos még a frontról nem tért haza, így a templom tornyából nem lőhette a románokat, mégis gondolkodás nélkül kivégezték őt is. Hozzá mérve Egyed Rezső nagyon szerencsés embernek mondható. Egyértelmű, hogy akárcsak tíz évvel korábban, a román törvényszék mondvacsinált vádakkal ítélt el ártatlan magyarokat.
Mivel a szárazajtai románok aktívan segítették Olteanut és gárdistáit a tizenhárom magyar kivégzésének lebonyolításában, ezért őket is elítélik. A suhanckorú román fiatalok nem gondolnak arra, hogy egyszer majd felelniük kell a gyilkosságokban való részvételért. A mészárlás utáni napokban sem tanúsítanak semmilyen megbánást falutársaik, az ártatlan magyar emberek kegyetlen haláláért. A Maniu-gárdisták elvonulása után – Belle Gábor szerint – a helybeli román fiatalok továbbra is „jöttek–mentek, puffogtattak keresztül-kasul a faluban”. A megalázott, gyászban élő szárazajtai magyarok a konfliktusok elkerülésére házaikba zárkóznak, este időben eloltják a lámpát. A felelőtlenül lövöldöző ifjak még néhány napig terrorizálják, félelemben tartják a falu népét. Erre Dávid Albertné Németh Magdolna így emlékszik: „Puska volt a kezükben, s örökké lövöldöztek be, hol itt, hol ott, hogy féljünk mi, a magyarok.” Ez akkor ért véget, amikor orosz katonák érkeztek a faluba. Nagy Gyula szavaival: „azok kiadták a parancsot, hogyha valakit meglátnak fegyverrel vagy lőszerrel, azonnal kivégzik. No, akkor meghökkentek ezek a suhancok, s többet nem jöttek-mentek fegyveresen.”
Tény, hogy a románságnak azt a csoportját, amely részt vesz az 1944. szeptember 26-i kivégzésekben, majd az 1950-es években magyarellenes vallomásokat tesz, a faluközösség megveti, ezért a faluból is elköltöznek. Belle Gábort idézem: „Nagy hősök voltak, de a per előtt és a per után is nagyon sokan elmentek Szárazajtáról Botfaluba, Brassóba. Nagyon kevesen maradtak Szárazajtán. Az idősebbek, akik akkor sem foglalkoztak ilyesmivel, azok békességben élnek tovább Szárazajtán.”
A Maniu-gárda útja Aldobolytól Szárazajtáig
A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve. Az aldobolyi református lelkész, Deák József feljegyzi: Olteanuról az a hír járja, hogy „nagy magyargyűlölő”. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs, kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székelymagyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, de feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Berecz Gyula 1893-ban írt könyvében megjegyzi, hogy az aldobolyi románokat a székelyektől csak a vallás különbözteti meg. Az „iskolában ősi időktől fogva magyarul tanítanak, s románul csak a pap, tanító” és a nép közül igen kevesen beszélnek. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel. A következő település is megússza a mészárlást. Illyefalván egy bátor asszony – Kertész Irén, aki neveltetésének köszönhetően anyanyelvi szinten beszél románul – fogadja a gárdistákat. Határozott fellépésével és azzal a rögtönzött magyarázattal, hogy Illyefalva egy elmagyarosodott román település, menti meg az itt élőket a gárdisták garázdálkodásaitól. A dicső siserehad innen szeptember 15-én Sepsiszentgyörgyre vonul, ahol főhadiszállását a Mikó- kollégiumban üti fel. Épp erre az időre áll vissza a román közigazgatás a városban és a megyében. Ennek örömére a román vezetők és egyház nagy ünnepséget szervez. A díszszemlén Olteanu elmondja, hogy az Erdélyért folytatott harcban, a „gyilkos [magyar] bandák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz”. A Maniu-gárda szócsöve, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Desrobirea magyarellenes írásokat közöl. Írván többek közt, hogy csak „a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást a románok és a puszta (magyarok – K. Gy. megj.) barbárjai között”. Nem riadnak vissza valótlanságok közlésétől. Így például szerintük a magyarok 1940 után ötvenezer románt gyilkoltak meg. Természetes tehát, hogy a magyarokat meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába, véget kell vetni a román–magyar területi vitának. Hasonló tartalmú Gavrilă Olteanu sepsiszentgyörgyi kiáltványa is. A harcos ünneplések, az előadások és a kiáltványaik, az uszító jellegű írások mellett a gárdisták igyekeznek „felszabadítani” az itt élő románokat, azaz rabolnak, erőszakoskodnak. Hogy emlékük még maradandóbb legyen, összelövöldözik a sepsiszentgyörgyi park 1848–49-es honvédobeliszkjét, és nem kegyelmeznek a márványoroszlánoknak sem. A várost csak szeptember 22-én hagyják el, útjukat Árkos felé folytatják. Itt is rabolnak, erőszakoskodnak, majd – szeptember 25-én kora délután – egy részük Középajtára vonul. A szemtanú, a középajtai Benkő József szerint, Olteanu: „Katonaruhában volt, piros-sárga-kék szalaggal átkötve a mellén, a szalagon a román királyi címerrel… Amikor meglátta a községháza falán a magyar koronás címert a »Magyar Királyi Csendőrőrspihenő« felirattal, azt ő géppisztollyal lelőtte.”
Első dolguk itt is az, hogy a helyi bírótól, Váncsa M. Györgytől megtudakolják, vannak-e románellenes magyarok. Váncsa rájön, hogy ezek gyilkolni akarnak, és becsülettel megvédi a magyarokat. Kijelenti, hogy itt senki nem hibás, mert aki „valamit vétett, az be van zárva a brassói Fellegvárba”. Így a gyilkosságokat Középajta is megúszta. A gárdisták a rekvirált hat szekérrel Szárazajtára mennek, egy részük estére ér oda, a többiek másnap kora reggel. A Szárazajtára érkező dicső seregre Német Béniám így emlékszik: „Megérkezett egy szakasz… hol ilyen öltözetű, hol olyan… Az egyiken magyar katonaruha, zubbony, a másikon román, a harmadikon civil ruha, ilyen sapka, olyan sapka, minden vegyesen.” „Vajon miféle csapat ez?” – kérdezték egymástól.
(folytatjuk)
A vallomásrészletek Benkő Levente magnós lejegyzéseiből származnak.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. október 19.

Gidó Attila
CIONIZMUSTÓL A KOMMUNIZMUSIG
Egy politikusi életpálya Erdélyben: Kohn Hillel (1891–1972) 1.
Kohn azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Az alábbiakban az első világháborút követő harmincéves időszak vezető zsidó személyiségei közé tartozó Kohn Hillel életútjának bemutatására vállalkozunk. A több mint harminc éven keresztül közéleti pályán mozgó Kohn ideológiai utasként járta be a cionista mozgalomtól a kommunizmusig vezető utat. Ő azon kevés holokauszt-túlélők egyike, akik ha rövid ideig is, de meghatározó alakjai tudtak maradni az 1945 utáni erdélyi közéletnek.
Közéleti szerepvállalás
Kohn Hillel cionista mozgalomhoz fűződő viszonyáról csak 1910-től vannak konkrét ismereteink. Ekkor a néhány lapszámot (1910. augusztus–szeptember) megélt cionista irányultságú Erdélyi Zsidó Lapokat szerkesztette Krausz Lászlóval együtt. Az ezt követő évek eseményeit nem ismerjük, 1918-tól viszont már részletesen követhető a pályája. Az ügyvédi pályára lépett Kohn Hillel az első világháború idején már döntéshozó funkciókat látott el az erdélyi cionista mozgalmon belül.
A Zsidó Nemzeti Szövetség 1919-es munkaprogramját Kohn Hillel az ügyvezető elnökség tagjaként írta alá Blau Pállal és Hamburg Józseffel együtt. Ugyanez év decemberében a Szövetség küldöttjeként részt vett Párizsban a világháborút lezáró békekonferencia mellett működő zsidó delegációban. A politikai aktivitás egyben a szervezeti keretek kiépítésében való aktív részvételt is jelentette. Ez nemcsak a helyi csoportok megalakítását, hanem az intézményesítést is feltételezte. Az erdélyi zsidó nemzeti mozgalom története során a kulcspozíciókat betöltő személyek egyben intézményalapító szerepet is felvállaltak. Kohn Hillel és az ügyvezetőség másik két tagja 1919 tavaszán hozták létre tízezer korona alaptőkével az Erdélyi Zsidó Kiadó Társaságot. A kiadó a már korábban beindított Új Kelet (1918. december) lappal együtt biztosította a cionista mozgalom nyilvánosságát. Kohn egyébként Weissburg Chaim, Marton Ernő és Glasner Mózes mellett az Új Kelet alapításában is részt vállalt.
A következő néhány évben, 1925-ig Kohn továbbra is kulcspozíciókat töltött be, 1920 után a legfelsőbb vezetésből viszont kimaradt, és saját visszaemlékezése szerint ellenzékbe vonult. Fokozatos balra tolódásának köszönhetően a húszas évek végére teljesen perifériára szorult a cionista mozgalmon belül.
Kohn Hillel cionista pályafutása 1930–31-ben zárult le, habár 1945-ös önéletrajzában azt állítja, hogy 1929-ben véglegesen kilépett a Zsidó Nemzeti Szövetségből. Állításával ellentétben, az 1930-as helyhatósági választásokon Kohn kezdetben a Zsidó Választási Blokk kolozsvári képviselőjelöltjei között indult.
Az 1930 februárjában a Nemzeti Parasztpárt, a Zsidó Választási Blokk, az Országos Magyar Párt és a szociáldemokraták kolozsvári csoportjai által megkötött kartell-megállapodás szerint a zsidók számára 5 helyet tartottak fenn a városi tanácsban. Végül négyen jutottak mandátumhoz: Fischer Tivadar, Schwartz Jakab, Marton Ernő és Noszin Mór. A megegyezés egyik fontos pontja az volt, hogy a koalícióban résztvevő pártok mindegyikének biztosítanak egy-egy alpolgármesteri tisztséget, így lett 1930-ban Marton Ernő Kolozsvár alpolgármestere. A zsidó városi képviselőjelöltek listáját utólag módosították, Kohn Hillel helyett Schwartz Jakabot vonva be.
Munkásmozgalom és illegalitás
Valószínűnek tűnik, hogy Kohn Hillel 1931 folyamán lépett ki a Zsidó Nemzeti Szövetségből, hiszen 1930 végén még a szervezet tágabb vezetőségének volt a tagja. Mindemellett Elekes Miklós orvoson keresztül már 1929 őszén bekapcsolódott a cionista baloldali szervezetektől független munkásmozgalomba és a Munkássegély keretében tartott előadásokat, majd a szervezet jogi irodáját vezette 1932-ig.
1928-ban mint az ügyvédi kamara tagja, megfigyelőként, de a vádlottakkal szimpatizálva vett részt a kolozsvári kommunistaellenes perben. Ekkor 76 kommunistát, köztük Szántó Dezső, Kertész Rezső, Eugen Rozvani ügyvédeket és Aradi Viktor publicistát állították bíróság elé.
Kohn Hillel második bécsi döntésig tartó tevékenységét meglehetős részletességgel lehet rekonstruálni 1945-ös önéletrajza, a valószínűleg 1960-ban keletkezett rövid biográfiája és egy 1968-ban írt visszaemlékezése alapján.
Kohn 1931-ben vált a Romániai Kommunista Pártnak tagjává, és igen gyors karriert futott be baloldali múltjának és korábbi kapcsolatainak köszönhetően. Szerkesztésében több időszaki kiadvány vagy kisebb, rövidebb ideig fennálló sajtótermék jelent meg, emellett pedig az RKP erdélyi szervezetében töltött be vezető funkciókat. 1931 júniusában már a Vörös Segély erdélyi tartományi titkárságának volt a propaganda- és a pénzügyi kérdésekért felelős tagja és a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja című választási újságot szerkesztette. Ekkor kezdődött Bányai Lászlóhoz és Demeter Jánoshoz fűződő barátsága, de ugyanebben az időszakban lépett kapcsolatba a doftanai börtönből frissen szabadult Breiner Bélával valamint Petru Grozával, a későbbi miniszterelnökkel is (1931-től a bécsi döntésig Kohn volt Petru Groza pártkapcsolata), később pedig, 1932-ben Luka Lászlóval. Párttevékenysége főként a háborúellenes, antifasiszta harcra, illetve az Országos Magyar Párt (OMP) ellenzékének a megteremtésére koncentrálódott. A cionista mozgalomból való kilépésével lényegében a zsidó ügyektől is eltávolodott, és 1931 után elsősorban a magyar baloldaliságot, és nem a cionista befolyás alatt álló intézményes zsidó baloldalt szolgálta. Nyilvánvalóan ehhez az is hozzájárult, hogy a munkásmozgalmon belül elmosódó etnikai határok leginkább a zsidó jelleget tüntették el, ezzel szemben megmaradt viszont a román és a magyar etnikai politizálás. A magyar kultúrájú családból származó Kohn magyarsághoz vagy legalábbis a magyar kultúrához való nyitottabb viszonya 1945-ös buchenwaldi szabadulása után is megmaradt, és a magyarsággal való megbékélésre és együttműködésre vonatkozó kijelentései nagy visszhangra találtak.
Az 1932-es választások alkalmával Kohn a Kommunista Párt központi bizottsága tagjának, Lucreţiu Pătrăşcanunak az utasítására a Munkás Paraszt Tömb kampányáért felelt, ezt megelőzően pedig Matheisz Péter (a Kommunista Párt erdélyi és bánsági tartományi titkára) felkérésére május és június folyamán a Világosság című ötezer példányban megjelenő hetilapot szerkesztette. Beindításához komoly anyagi segítséget nyújtott Petru Groza, mint ahogy később a Falvak Népét is segítette.
1932 augusztusában vett részt, Romániát képviselve, Petru Constantinescu-Iaşi és Szőcs Béla társaságában az Amszterdamban megrendezett nemzetközi háborúellenes kongresszuson, ahonnan Berlinen keresztül tért vissza. Szeptember elején a német fővárosban kapta meg az RKP politbürójának arra vonatkozó utasításait, hogy hazatérése után működjön közre az OMP ellenzékének- (a későbbi Magyar Dolgozók Szövetsége) és egy háborúellenes mozgalom megalakításában, valamint ezzel kapcsolatos sajtótermékek kiadásában. Megbízásának megfelelően 1932. szeptember 30-án Demeter Jánossal, Jancsó Elemérrel, Szirmai Istvánnal és Tamási Áronnal együtt beindította a Falvak Népét, amely 1933 márciusáig jelent meg Demeter szerkesztésében. A háborúellenes mozgalom részeként pedig Az új háború ellen címmel adott ki szintén ötezer példányban lapot. Amíg a Falvak Népe szociográfiai írásokkal próbálta a parasztság helyzetét ismertetni, addig a háborúellenes kiadvány harcos baloldaliságával tűnt ki. Az utóbbi lapot, akárcsak a Világosságot, a hatóságok lefoglalták, Kohnt pedig mint felelős szerkesztőt hat hónapos börtönbüntetésre ítélték.
Kohn 1932-es letartóztatását kommunista tevékenysége miatt újabbak is követték. 1933 márciusában a kolozsvári munkássztrájkok során fogták le, júliusban pedig Szmuk Antallal együtt tartóztatták le. A hatóságok bizonyítékok hiányában mindkét esetben szabadlábra helyezték Kohnt, aki tovább folytatta párttevékenységét. Az új háború ellen című röpiratáért viszont közel három hetet kellett börtönben ülnie 1938 és 1939 fordulóján.
Az erdélyi tartományi titkárság megbízásából 1935 júliusában Kohn vezette azt a csoportot, amelyik az RKP nevében titkos népfronti megállapodást kötött Déván az antifasiszta demokratikus arcvonal kialakításáról Petru Groza Ekésfrontjával. Az augusztustól a tartományi titkárság tagjává váló Hillel továbbra is az antifasiszta és háborúellenes mozgalom szervezésében, valamint a nemzetiségi kérdés terén vállalt részt. Feladatkörének részeként működött közre a MADOSZ Népi Találkozójának 1939-es kolozsvári megszervezésében.
Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolását Kohn caracali munkaszolgálatosként érte meg (1940. július 19. – szeptember 10.). Röviddel hazatérése után a Kommunisták Magyarországi Pártja észak-erdélyi titkárságának titkárává lépett elő.
Lebukás és börtön
Az RKP észak-erdélyi szervezete a második bécsi döntés után a Magyar Kommunista Párt tartományi szervezeteként folytatta tovább tevékenységét. Az RKP közvetlenül a visszacsatolás után Kertész Rezsőt, az RKP Erdélyi és Bánsági Tartományi Bizottságának a vezetőjét küldte ki Bukarestből Kolozsvárra, hogy szervezze meg a KMP Észak-Erdélyi Tartományi Titkárságát, amely így a régi pártszervezet helyébe lépett.
Az 1940 novemberében, Kolozsvárnak egy Györgyfalvi úti lakásában megtartott tartományi konferencián a személyi kérdések mellett a különböző vonalak irányelveiről és a folytatandó munka gyakorlati utasításairól (szakszervezeti és nemzetiségi kérdés, stb.) határoztak. Kohn Hillelre ekkor – Vasile Pogăceanuval és Pavel Boiannal együtt – a nemzetiségekkel való kapcsolattartás feladatát, illetve a román dolgozók védelmének megszervezését bízták. A megválasztott titkárság alig egy hónapig maradt tisztségben, mivel tagjai (Kertész Rezső, Rácz Gyula, Nemes József, Non György) politikai tájékozódás végett Moszkvába készültek. Útjukra valamivel később, 1941. január első napjaiban került sor, amikor konspiratív módon átlépték a magyar–szovjet határt.
1940. december végétől a moszkvai delegáció 1941. márciusi visszatéréséig ideiglenes titkárság vette át az irányítást. Kohn Hillel ekkor került az észak-erdélyi szervezet élére, mint ideiglenes párttitkár. Kohn mellett Fazekas József, Hoványi Ilona és a későbbi lebukásért felelős Szabó Júlia alkották a pártvezetést. A delegáció visszatéréséig az észak-erdélyi titkárság semmilyen illegális anyagot nem adott ki, és főleg legális tevékenységet (szakszervezeti munka) folytattak.
A bécsi döntés után igen gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az észak-erdélyi pártszervezet keretei, konspirációs helyzete nem felel meg a magyarországi viszonyoknak. Kohn visszaemlékezése szerint az elvtársak közül senki nem volt illegalitásban a határváltozásokat megelőzően, és a kommunikáció sem volt megfelelően konspirálva. A kommunisták többsége személyesen ismerte egymást, és majdnem mindnyájukról tudott a rendőrség.
A magyar hatóságok viszont sokkal szigorúbban és kíméletlenebbül léptek fel a kommunistákkal szemben, mint a románok, ami az erdélyieket felkészületlenül érte. A Szovjetunió elleni német támadás napján, 1941. június 22-én Szirmai Istvánon és Kohn Hillelen kívül senki nem tartózkodott illegalitásban. A sorozatos lebukások Szabó Júlia 1941. június 29-i letartóztatásával vették kezdetüket. Az első lebukott kommunisták között volt Kohn Hillel is, akit a magyar hatóságok a Kolozsvár melletti szamosfalvi gyűjtőtáborba vittek. Kihallgatása során többször is brutálisan megverték, kínozták, de nem sikerült vallomásra bírniuk.
Kohn a szamosfalvi táborból július 10–12. folyamán hazaengedett foglyok révén próbálta figyelmeztetni a még szabadlábon lévő kommunistákat az árulásról. Ennek ellenére csupán nagyon kevesen tették meg a szükséges óvintézkedéseket – közöttük Jakab Sándor, a háború utáni Tartományi Bizottság egyik kulcsfigurája –, és heteken keresztül folytak a letartóztatások.
Kohnt 1941. szeptember 23-ig, a budapesti Margit körúti fogházba való elszállításáig tartották Szamosfalván. A letartóztatását követő hetek eseményeiről, a vallatásokról nem tesz említést az 1945-ös önéletrajzában, így csak egyes fogolytársai nyilatkozatai és a nyomozási jegyzőkönyv adatai állnak a rendelkezésükre. A nyilatkozatok alapján kirajzolódó kép egy olyan személyt állít elénk, aki mindamellett, hogy ellent tudott állni a vallatásoknak, a fogolytársaiban is próbálta tartani a lelket és kinti információkkal látta el őket. A háború utáni Pártból való kizárása is a letartóztatásokat előidéző vezetési hibák és az 1942-es kommunista perben tett vallomása miatt történt meg.
Miután nem sikerült rögtönítélő bíróság elé idézniük, a magyar hatóságok nem egészen három hónapos fogva tartás után, 1941. szeptember 23-án Kohn Hillelt a budapesti Margit körúti fogházba szállították. Kezdetben az 1940 áprilisában letartóztatott észak-magyarországi kommunistákkal (Rothmann csoport) osztoztak a zárkán, majd a fogvatartottak egészségügyi ellátásáért felelős Weil Emil orvos közbenjárására az erdélyieket külön helyezték. A Margit körúti fogság december 30-ig tartott, ezt követően a kommunista fogvatartottakat Vácra, majd ismét Budapestre helyezték át.
A váci korszak idejére esett a kommunista fogvatartottak pere. Hillelt 1942 márciusának elején értesítette a nővére, hogy napokon belül 116 katonai vádlott ügyében mondanak ítéletet. A március 10-től 13-ig tartó katonai bírósági tárgyalásokon a 116 vádlott egységesen tagadta az ellenük felhozott vádakat, és a vallatásuk során felvett jegyzőkönyveket érvénytelennek nyilvánították. Az elsőként bíró elé álló fővádlott Kohn Hillel ártatlanságát hangsúlyozta és kijelentette, hogy csak a Kommunista Internacionálé előtt felelős a tetteiért.
Az utolsó szó jogán Hillel a letartóztatásuk jogtalanságára és a vád ellentmondásaira próbált kitérni, a bíró viszont megvonta tőle a szót. A március 13-án lezáruló perben Kohnt kommunista tevékenysége miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a magyar katonai törvényszék.
Gidó Attila
1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. 1979-ben született Székelyudvarhelyen. Magiszteri diplomáját a BBTE Történelem – Filozófia Karának Judaisztika Szakán szerezte, jelenleg az Európai Tanulmányok Karon doktori hallgató. Kutatási területei: a két világháború közötti erdélyi zsidó nemzeti mozgalom és önszerveződés, Kolozsvár zsidóságának története a két világháború között, az erdélyi zsidóság 1918 után. 2007-től a Román Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa.
Transindex.ro

2013. október 31.

Az autonómia gondolata nem újkeletű
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskolában folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Dr. Nagy Mihály Zoltán történész, váradi főlevéltáros tartott előadást, Észak-Erdély 1944 szeptember- 1945 március közt címmel.
Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Előadása kezdetén dr. Nagy Mihály Zoltán főlevéltáros arra hívta fel a figyelmet: az általa felvázolt, múltidéző téma olyan, napjainkban különösen aktuális témákat boncolgat, mint a közigazgatási átszervezés és az autonómia kérdése, vagy az Erdély az erdélyieké gondolata. Arra emlékeztette hallgatóságát: 1940-1944 között Erdély két részből állt, melyet tulajdonképpen gazdasági vagy földrajzi szempontok nem indokoltak. A magyar fennhatóságú Észak-Erdélyhez 1,3 millió magyar és 1 millió román került, a román vezetésű délen pedig 500 ezer magyar maradt. A reciprocitás elve alapján egyik területen sem alkalmaztak nemzetiségbarát politikát. Északon a magyarok joggal úgy érezhették, ismét államalkotó nemzetté váltak, délen viszont erősödött bennük a kisebbségi öntudat, és úgy vélték, hogy ez az állapot hosszú távon fenntarthatatlan. Mint ismert, eközben Románia 1940-ben ugyan elveszítette Észak-Erdélyt és Dél-Dobrogea-t, azonban 1941-ben megszerezte Észak-Bukovinát és Besszarábiát, illetve megszállta Transznisztriát. Zajlott a háború, a különböző csatatereken emberek haltak meg, de a politikusok, katonai szakértők már azt fontolgatták, mi legyen, ha eljön a béke- magyarázta a történész. Több elképzelés is felmerült a nagyhatalmak részéről, a Szovjetunió az oszd meg és uralkodj elve alapján úgy gondolta, hogy talán jó lenne egy önálló erdélyi állam létrehozása, mert úgy nyomást tudna gyakorolni, de azért a területrendezést attól tette függővé, hogy Magyarország és Románia milyen magatartást tanúsít.
Közigazgatás
Románia 1944 augusztusában pálfordulást hajtott végre, októberben pedig sikertelennek bizonyult Magyarország kiugrása, így úgy tűnt, Romániának kedveznek a fejlemények. A Szovjetuniónak viszont nem tetszett, hogy nem a baloldali erők szerezték meg a hatalmat, így megpróbálták befolyásolni a romániai eseményeket, például kormánybuktatásokkal. Közben a román hadsereg haladt előre Erdélyben, Iuliu Maniu azt is felvetette, hogy polgári hatóságként hozzák létre a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatásának Kormánybiztosságát. Az említett ok miatt viszont a Szovjetunió nem engedte a román közigazgatás megszervezését egész Észak-Erdélyben, végül pedig novemberben úgy döntött, hogy Észak-Erdély teljes területéről a román rendfenntartó szervek ki kell vonuljanak, illetve a politikai hatalmat is át kell adni, és szovjet katonai közigazgatást vezetnek be, opportunista megfontolásból csupán a román postai és vasúti alkalmazottak maradhatnak.
Autonomista törekvések
Észak-Erdélyben tehát 1944. november 12. és 1945. március 6. között szovjet katonai közigazgatás működött. Érdekességképpen a főlevéltáros megjegyezte: két hónappal korábban, 1944. szeptember 9-én az Erdélyi Magyar Tanács levélt intézett Horthyhoz, melyben kérte, hogy kezdeményezzen fegyverszünetet és béketárgyalásokat, Észak-Erdélyben tehát a konzervatív erők is jobban látták, hogy mi kellene tenni, mint magyarországi eszmetársaik. Dr. Nagy Mihály Zoltán hangsúlyozta: a baloldali fordulathoz, tehát a szovjet katonai közigazgatás bevezetéséhez nem csupán a kommunisták fűztek nagy reményeket, hanem jónak találták a más érzelműek is, hiszen hatályban maradt a magyar törvénykezés (kivéve a zsidóellenes és náci törvényeket), maradt a pengő és a szovjetek úgy nevezték ki a megyei, városi, községi vezetőket, hogy figyelembe vették a nemzetiségi arányokat. Biharban például Csillag András lett a főispán, Nagyváradon pedig Csíky Gyula a polgármester. Ezekkel az intézkedésekkel magyarázható: felcsillant annak az illúziója, hogy Erdély esetleg önálló autonóm köztársaság legyen, az autonomista törekvések hívei voltak olyan baloldali személyiségek, mint Balogh Edgár, Jordáky Lajos, Lakatos István, Kurkó Gyárfás vagy Bányai László, akiket később emiatt meghurcoltak, illetve börtönbe zártak. Felmerült az is, hogy az erdélyi megyék fogjanak össze és alkossanak közös kormányt. Románia természetesen szeparatista, irredenta megnyilvánulásoknak tekintette ezeket. 1945 februárjának végén az éppen regnáló román kormány megbukott, március 6-án Petru Groza lett a kormányfő, két nappal később pedig Sztálin megengedte, hogy Észak-Erdélybe visszatérjen a román közigazgatás, melynek tiszteletére március 13-án nagy ünnepséget szerveztek Kolozsváron, melyen Mihály király és Visinszkij marsall is részt vett.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2013. november 2.

„Tiszta” Romániát! (15.)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. november 3.

Így szüntették meg a Magyar Autonóm Tartományt
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1968 februárjában tüntették el az akkor már csak névleg autonóm magyar terület utolsó maradványait Romániában. Az igazi csapásokat korábban, az 1956-os magyar forradalom után mérték a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő Magyar Autonóm Tartományra. „Befejeződött a román parlament ülése" – ez a semmitmondó cím jelent meg 1968. február 17-én a Népszabadságban. A rövid cikkből nem derül ki, mi történt: „A román nagy nemzetgyűlés (...) megvitatta, és törvényerőre emelte a közigazgatási-területi átszervezést." A hír szerint megyerendszert hoztak létre 1968. február 16-ai hatállyal. A magyar pártlapból tehát nem lehetett megtudni, hogy a nagy nemzetgyűlés valójában véget vetett az „autonóm" magyar közigazgatási területek 16 éves hagyományának Romániában. Megszüntették ugyanis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt. Ennek felbomlasztásából jött létre a mai Maros és Hargita megye, illetve ekkor, 1968-ban választották le Brassó tartományból Kovászna megyét Székelyföld déli harmadán.
Észak-Erdély többször is gazdát cserélt
A részben vagy többségében magyarlakta észak-erdélyi területek – és a Székelyföld is – a második világháború vége óta gondot okoztak a Szovjetuniónak. Miután 1944-ben a Vörös Hadsereg – szövetségben az épphogy átállt királyi Romániával – elfoglalta az 1940-44 között Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyt, rövid ideig román közigazgatás alatt állt a terület. Ám itt olyan vérengzéseket hajtott végre az önkéntes román rohamcsapatokból álló Maniu-gárda, hogy Vinogradov orosz vezérezredes szovjet katonai közigazgatást vezetett be 1944. november 14-én – írja R. Süle Andrea történész a Románia 1944-1990 című kötet társszerzőjeként.
Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes 1945-ben megfenyegette a román királyt: az ország függetlenségét veszélyezteti, ha nem nevezi ki Petru Grozát kormányfőnek. Cserében Moszkva Észak-Erdély román közigazgatás alá helyezését is megpendítette. Ez meg is történt Groza kinevezése után, de Sztálin a nemzetiségi jogok biztosítását előírta.
Sztálin hozatta létre az autonóm területet
Groza valóban enyhébb politikát folytatott, ám a földosztásoknál a magyarokat súlyos sérelmek érték. A nemzetiségi érdekképviseletre elvben hivatott Magyar Népi Szövetség (MNSZ) működése a kommunista diktatúra erősödésével, 1947-től formálissá vált Romániában, írja R. Süle. Az 1948-as román alkotmány a kisebbségi kollektív jogokat tovább korlátozta. 1949-ben letartóztatták Márton Áron püspököt, mert az egyházi iskolák anyanyelvi oktatását védte, majd az MNSZ több vezetője és más prominens magyarok kerültek börtönbe. Sokan a Duna-delta haláltáboraiba jutottak, az MNSZ 1953-ban megszűnt.
Így a hagyományos értelemben vett magyar érdekképviselet lehetetlenné vált, de Sztálin 1952-ben Romániában is bevezette a szovjet nemzetiségi modellt, és autonóm tartományt kreált. Stefano Bottoni történész néhány éve könyvet írt Sztálin a székelyeknél címmel. Szerinte 1952-ben mind a magyar, mind a román kommunistákat meglepte a szovjet ötlet a székelyföldi magyar autonómiáról. A magyarok körében azért nem volt népszerű ez, mert politikájukat összerdélyi szinten akarták képviselni, a románok pedig Románia egységét féltették.
Nem igazi autonómia, inkább üvegház
Természetesen 1952-ben egyik fél sem mert ellenkezni Sztálinnal. Így Bottoni szerint ha nem is jött létre klasszikus értelemben vett autonómia a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) székelyföldi területein, nagyjából a mai Maros megye magyarlakta területeit, továbbá a mai Kovászna és Hargita megyéket egyesítették ebben az „autonóm" közigazgatási egységben.
Az „autonóm" szó nem igazi önrendelkezést jelentett, hanem a kommunizmus „közelebb hozását" az adott nemzetiséghez. Így a beszolgáltatások, a represszió a sztálinista MAT-ban is megvalósult, de az „elnyomottak nyelvén", magyar kommunisták vezényletével. Bárdi Nándor kisebbségkutató szerint itt magyar nyelvi keretek között folyt a társadalom átalakítása, de a MAT-on kívüli Erdélyben a magyar nyelvhasználat leszűkült, elkezdődött a kulturális intézményrendszer leépülése, elrománosítása. Bottoni „üvegháznak" minősíti a Magyar Autonóm Tartományt: az oktatási és kulturális intézmények, színházak, művelődési házak és néptánccsoportok kiemelkedő szerepet játszottak ugyanis az archaizált vagy folklorizált székely identitástudat megőrzésében. A MAT-ban nem a kommunista párt hivatalos ideológiája játszotta a legfontosabb szerepet, hanem az egalitárius, egyenlőségelvű társadalomkép és a magyar népi kultúra.
Fordulópont: 1956
Ebben a magyar nemzetépítés lehetőségét is magában rejtő folyamatban hozott döntő fordulatot az 1956-os magyar forradalom, amely az erdélyi fiatalokat is mozgósította. 1957. március 15. előestéjén magyar diákcsoportok rendszerellenes demonstrációkat szerveztek. Sepsiszentgyörgyön tíz diák gyászszalagos koszorút rakott a '48-as emlékműre. Szintén 1957. március 15-én a Petőfi-emlékműnél az EMISZ – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségét 1956-ban Brassóban alapította néhány magyar középiskolás és munkás – demonstrált, a szervezet tevékenysége a Székelyföldre is kiterjedt. Mindez kapóra jött a román hatóságoknak arra, hogy fellépjenek a magyar autonómia ellen. Bottoni rámutat arra, hogy e folyamatok összekapcsolódtak a csehszlovákiai hasonló intézkedésekkel és más kelet-európai homogenizáló törekvésekkel. Az események gyökere azonban keletebbre keresendő: Hruscsov ekkor látott neki újra a Szovjetunió oroszosításának.
Így aztán 1956 után kezdődik meg a MAT felszámolása (formailag előbb csak 1960-as átalakítása), illetve a MAT-on kívüli, kolozsvári magyar Bolyai Egyetem egy román intézménnyel való 1959-es egyesítése, a nemzetiségi nyelven való oktatás további visszaszorítása. Bottoni szerint 56 után a romániai magyar nemzetiségű kommunisták felügyelete alatt indult meg Székelyföld társadalmi betagolódása az egységes román kommunista államba. A román hatóságok ekkor átértelmezték a magyar kérdést: Erdély ismét politikai, sőt állambiztonsági üggyé vált (bár nemcsak magyarok ellen léptek fel ekkoriban).
Román kézben a MAT kulcspozíciói
A MAT kulcspozíciói fokozatosan románok kezébe kerültek 1956 után. A háttérben a „nemzeti homogenizációs program" állt. Bárdi Nándor szerint ekkor a szeparatizmus elleni küzdelem jegyében sor került a román és a magyar intézmények összevonására.
1957 januárjában Budapesten Varsói Szerződés-csúcstalálkozót rendeztek, amely fordulatot hozott: Magyarországon a Kádár-kormány elhatározta a megtorlást, Romániában pedig Alexandru Draghici állambiztonsági miniszter parancsot adott hírszerző akciókra. Az 1957. februári romániai parlamenti választásokat számos incidens kísérte Székelyföldön.
Ezután az 1957. február 23-ai zárt ülésen a román belügyminisztérium képviselői (az ekkor már a pártban második emberek számító Nicolae Ceausescu emberei) és a tartományi párttitkárok csaptak össze. Draghici 1957 decemberében nevezte először veszélyforrásnak a kisebbségeket. Szerinte 240 nyomozás folyt csak a MAT területén. (Draghici 1993-ban Magyarországon hunyt el, hiába kérte Románia éveken át az Antall-kormánytól az exminiszter kiadatását.)
Romániában az 1956-os magyar forradalom után legalább 45 román és magyar nemzetiségű embert végeztek ki, az elítéltek száma pedig 1957-59 között tízezerre tehető (többségében románokról van szó), de a börtönbe kerültek összlétszáma akár majdnem 18 ezer lehetett. A legtöbb letartóztatás nem Erdélyben történt, hanem Galati és Craiova megyékben. Bár a teljes népességhez viszonyítva a magyarokat sűrűbben sújtották a letartóztatások, igazán kirívó a halálos ítéletek kiszabása volt. Bottoni szerint 1958-ban 34 romániai halálraítélt közül tizenhárman (38 százalék) voltak magyarok.
A MAT megtörése
A MAT végleges meggyengítése, feldarabolása és román lakossággal való felduzzasztása 1960 végén történt. Ekkor került Kézdi és Sepsi járás Brassó tartományhoz. A MAT helyett létrehozták az MMAT-ot, vagyis a Maros-Magyar Autonóm Tartományt, amelyhez viszont román lakta Kolozs megyei területeket csaptak, módosítva az etnikai arányokat.
Végül a folyamatot a már említett 1968-as átszervezés tetőzte be. Ekkor a korábbi 17 tartomány helyett 40 megye jött létre – ezt már az említett Románia 1944-1990 című kötetben írja Hunya Gábor. A megyerendszer megszüntetésével feldarabolták a Maros-Magyar Autonóm Tartományt is, amelyet Maros és Hargita megyékre bontottak szét.
Valójában ez már csak formai változás volt, és az ekkor létrehozott Kovásznának – Sepsi és Kézdi járásoknak – a román többségű Brassóból történő 1968-as kiválása pozitívnak is lehetne tekinthető. Ez a térség ugyanis a MAT részét képezte 1952 és 1960 között. Így az átszervezést a magyar tartományi vezetők a hatvanas évek végének viszonylag liberális belpolitikai helyzetében nem tekintették a nemzetiségi jogok csökkentésének – írta Hunya Gábor.
Nem váltak be a magyar remények
Az 1965-től, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártvezér halálától a hatalmát fokozatosan kiépítő új pártfőtitkár, a később a nacionalizmusra építő Nicolae Ceausescu kezdeti éveiben valóban eltért a korábbi kommunista vezetőktől. 1968-ban Románia például nem vett részt a Prágai Tavasz katonai eltiprásában, Csehszlovákia katonai megszállásában, és Románián belül is némileg teret engedett a kisebbségi törekvéseknek ebben a periódusban.
Hunya az 1968-as közigazgatási reform kapcsán hangsúlyozza: „...a hatalom ugyanis ekkor még nem használta ki a megosztás és a különstátusz felszámolásából adódó lehetőségeket, a maradék kollektív nemzetiségi jogok elvesztése sokak számára nem látszott nagy áldozatnak, amikor az általános oktatási, publikálási, művelődési lehetőségek rövid időre javultak" Romániában.
Ám utólag nem váltak be a magyar remények. Marosvásárhely elrománosításához például nagyban hozzájárult az 1964-re elkészült Azomures vegyi művek, amelynek építését és ellátását román munkaerővel még a MAT elleni kampány idején határozta el Bukarest. A magyar autonómia megszűntével a város etnikai arányai lassan eltolódtak. 1966-ban még 60-61 ezer magyar jutott 24-25 ezer románra a népszámlálások tanúsága szerint, 2002-ben viszont már a románok kerültek többségbe. A 2011-es népszavazás azt mutatja – bár ezeket az adatokat nagyfokú óvatossággal kell kezelni a kisebbségkutatók szerint -, hogy 66 ezer románra már csak 57 ezer magyar jut Marosvásárhelyen. Szegő Iván Miklós
origo.hu
Székelyhon.ro

2013. november 4.

Észak-Erdély, a szovjetek játékszere
Észak-Erdély 1944 végén, 1945 elején címmel Nagy Mihály Zoltán történész, Bihar megyei főlevéltáros tartott értekezést a nagyváradi Ady Endre Líceum dísztermében szerdán, az RMDSZ által indított Szacsvay Akadémia keretében. Mint elmondta, a második bécsi döntés következtében Magyarországhoz visszakerült területen élő, mintegy 1,3 millió észak-erdélyi magyar végre a nemzet államalkotó részének érezhette magát, a Dél-Erdélyben maradt mintegy ötszázezer magyar emberben azonban kisebbségi öntudat alakult ki, és nemzetiségi jogaik megnyírbálása miatt az a hit élt bennük, hogy a kisebbségi lét hosszútávon fenntarthatatlan. 1940 és ’44 között Erdély román és magyar fennhatóság alatt álló részeit a kölcsönösség elve alapján kormányozták – ez a „nem épp nemzetiségbarát” politika azt jelentette, hogy ha a magyar kormány bármilyen románok jogait sértő intézkedést hozott, akkor megtorlásképp a román kormány is ugyanezt tette Dél-Erdélyben és ugyanez működött visszafele is.
Miközben a fiatalok halomra haltak a második világháború hadszínterein, a politikusok „otthon” már a béketerveket készítették – hangsúlyozta Nagy Mihály Zoltán. A történész bemutatott több béketerv-modellt is, köztük az amerikai, a francia és a brit variációkat, melyek közül némely kedvező lett volna az erdélyi magyarság számára. Ezeket a terveket azonban fölülírta a Sztálinnl kötött megegyezés. A szovjetek eredetileg az oszd meg és uralkodj elvén egy önálló Erdélyt képzeltek el, amely a Szovjetunió bábországaként működhetett volna, a térség kérdését azonban nyitva hagyták, és Magyarország és Románia magatartásától tették függővé. Románia ’44-es pálfordulását, és Magyarország sikertelen kiugrási kísérletét követően ugyan a románok javára billent a mérleg, a szovjetek mégis katonai közigazgatást vezettek be Észak-Erdélyben november 12-től, megakadályozva a román közigazgatás megszervezését. Ennek fő oka az volt, hogy Romániában bizonytalan belpolitikai helyzet alakult ki – a baloldali erők megpróbálták megszerezni a hatalmat, de ehhez nem volt elég erejük és támogatottságuk.
Az esemény nyomán autonomista törekvések kaptak életre Észak-Erdélyben, hiszen a szovjet katonák agresszív magatartása ellenére is bizakodásra adott okot, hogy a postaszolgálatot és a vasútat leszámítva kívül tartották a román közigazgatást, és sokan elképzelhetőnek tartották a szovjet fennhatóság alatt működő önrendelkezést. A katonai közigazgatás idején a nemzetiségellenes törvényeket leszámítva a magyar törvénykezés maradt érvényben Észak-Erdélyben, ahogy a pengő is megmaradt fizetőeszközként, a megyei, városi és egyéb tisztségeket pedig a nemzetiségi számarány alapján osztották ki.
Észak-Erdély „meglebegtetése” azonban csak játék volt a Szovjetúnió számára, amellyel a magyar és román belpolitikát kívánták befolyásolni. Az erdélyi szeparatista törekvések támogatásával a szovjetek nyomást gyakoroltak a román katonai vezetők által irányított kormányokra, melyek mellett a baloldali erők nem jutottak hatalmi pozícióhoz. A Szovjetúnió végül megbuktatta a polgári kormányt és egy baloldali kormányt segített hatalomra. Petru Groza 1945-ös kormányfővé lépésével véget ért a szovjet katonai közigazgatás és Sztálin megengedte, hogy a román közigazgatás visszatérjen Észak-Erdélybe.
Sz. G. T.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

2013. november 9.

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja. 1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”.
Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”.
Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el.
Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Aracvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. november 16.

„Tiszta” Romániát! (16.)
A magyarellenesség nem szűnik
A korábbiakban nem mutattam be a román hadsereg, a csendőrség, a voluntárok atrocitásainak teljes leltárát, nem írtam a dél-erdélyi magyarságot ért atrocitásokról sem. Csak példaként említem, hogy a 3. román hegyivadász-alakulat és a vele együtt érkező Someşul batalion fix katonai egységei Gyantán, Kishalmágyon és Magyarremetén, a Fekete-Körös völgyében mintegy 88 magyart gyilkoltak le.
A szárazajtai vérengzésről és a Maniu-gárdáról azért szóltam bővebben, hogy érzékeltessem, milyen szörnyűségekhez vezethet a hazugságra épített történelmi tudat alapján gerjesztett idegengyűlölet. A szovjet katonai parancsnokság 1944. november 14-én a front hátországának nyugalmáért és politikai megfontolásból utasítja ki Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan reménykednek, hogy a régióban kialakul egy olyan demokratikus önkormányzat, amely biztosítja az itt élő 62 százalékarányú magyar többség és a 34 százaléknyi román kisebbség egyenjogúságát. A szovjet ellenőrzés alatt álló területeken valóban mérséklődnek az etnikai jellegű atrocitások, de nem érnek véget. Észak-Erdély több, vegyes lakosságú településén a román csendőrség civil ruhába öltözve helyben marad, és tovább terrorizálja a magyar lakosságot. Ahol nincs szovjet helyőrség, ott a rekvirálás, a közmunka elsősorban a magyarokat érinti, a nyílt gyűlölködés is tetten érhető. Így például Maroshévízen a korábban elhelyezett Vorbiţi romăneşte! táblákat nem veszik le. Besztercén, ahol négyezer román mellett 1200 magyar is él, még december közepén is kizárják a magyarokat a népőrségből, a város vezetéséből. Mindezek ellenére – mivel a tömeges terrorizálás megszűnt – a magyarság örömmel fogadja a változásokat, de szenvedései nem érnek véget. 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény értelmében Románia 70 ezer ember küldését vállalja málenkij robotra. A román kormányzat e kötelezettségét etnikai tisztogatásra használja fel. Az egyezség előírása szerint német nemzetiségűeket kell Oroszországba deportálnia, mondván, annak újjáépítésében nekik kell nagyobb részt vállalniuk, mert a legnagyobb rombolást a hitleri német hadsereg okozta. Románia a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől és a szatmári sváboktól szeretne szabadulni, ez utóbbiak közt ötezer magyar identitású lakostól is. Boros Ernőt a szatmári svábok kálváriájának monográfusát idézem: „a szatmári svábok nagy része nem németül, hanem magyarul beszélt, és nem németnek, hanem magyarnak tartotta magát”. A kutatások bizonyítják, hogy a szatmári magyarság Szovjetunióba deportálásának hátterében olyan sovén-nacionalista románok álltak, akik elhitették a szovjetekkel, hogy aki katolikus, az egyúttal sváb nemzetiségű is.
Illúziók és csalódások kora
Az 1944. őszi román adminisztráció magyarellenessége, az észak-erdélyi vérengzések, a haláltáborok fenntartása, és a szovjet katonai érdek találkozása tette lehetővé, hogy Észak-Erdélyben szovjet katonai ellenőrzés mellett kialakuljon egy olyan adminisztráció, amely (többnyire) kétnyelvű. Észak-Erdély jogállását az 1945. február 13-i jelentés alapján határozhatjuk meg. Ekkor az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Konferenciáján a jogügyi bizottság megállapítja, hogy e régió státusának jogi forrása az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény. Eszerint a főhatalmat a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság (a Szovjetunó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Románia) megbízásából a szovjet katonai vezetés gyakorolja. Beindul egy olyan önszerveződés, amely a területi autonómia kiépítése irányába mutat. Ekkor ereszt gyökeret az a remény, hogy a nagyhatalmak lehetővé teszik Észak-Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoznak. Azonban, ahogy Vincze Gábor történész írja, e korszak az illúziók és csalódások kora volt. A négy hónap folyamán kialakuló önszerveződés valóban arra mutat, hogy ha Sztálint a méltányosság érdekelte volna, akkor e tartományban valóban léteztek feltételek egy olyan autonóm igazgatás kialakulására, amely az itt élő népek érdekeit szolgálja.
1944. december elsején Észak-Erdély irányítására szerveződik a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testület, amelynek tagjai a különböző politikai szervezeteket képviselik. Bár a 46 fős testületben a magyarság alulképviselt, és e szervezet hatásköre is bizonytalan, mégis örömmel fogadják, mert abban az önkormányzat megteremtésének lehetőségét látják. Észak-Erdély parlamentjének összehívására – 1945. február 12–15. között – Kolozsváron kerül sor. A tizenegy közigazgatási egységből kilenc megye képviselteti magát. Hiányzik Máramaros megye, amelyet a szovjet–ukrán katonai egységek tartanak megszállva. Szilágy megye mint mánista-fészek a Román Demokrata Szövetség irányítása alatt áll, ezért távol tartja magát minden olyan megnyilvánulástól, amely a területi autonómia irányába mutat. A tanácskozáson létrehozzák az Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságát, amelynek regionális kormányszerepet szánnak. Vezetőinek választják ifj. Teolfil Vescant elnöki és Jordáky Lajost társelnöki minőségben. Megszervezik a minisztériumok szerepét betöltő tizenegy szakosztályt. Azonban ezek működésére már nem kerül sor, ugyanis mire a tényleges munka március 12-én megkezdődne, a történelem kereke elsodorja Észak-Erdély önállóságának, az itt élők egyenlőségének lehetőségét, mert az ismét Románia uralma alá kerül.
Kolozsvár már az orosz bevonulás pillanatától kezdve Bukaresttől függetlenül intézi ügyeit, és Észak-Erdély fővárosaként tölt be jelentős szerepet. November 8-án – a teljes román közigazgatás kiutasítása előtt egy héttel – id. Teolfil Vescan, az oroszok által kinevezett Kolozs megyei főispán falragaszokon teszi közzé, hogy Kolozsvár és Kolozs megye Észak-Erdéllyel együtt szovjet ellenőrzés alá kerül. Elrendeli a munka felvételét, megtiltja az árucikkek Észak-Erdélyből való kivitelét. November derekán a tartomány egészében új adminisztráció alakul ki. A magyar településeken a Magyar Népi Szövetség, a románokban a Frontul Plugarilor által szervezett gyűléseken jelölik ki a települések vezetőit. Dr. Csillag András bihari alispán nyilatkozata szerint – megyéjében a nemzeti ellentétek semlegesítésére – a jegyzők és a főszolgabírók azt az utasítást kapták, hogy „a vegyes lakosságú falvakban a községi elöljáróságot a nemzetiségek számaránya szerint kell összeállítani”. Az említett pár hónap alatt szovjet katonai ellenőrzés mellett megkezdik a közigazgatás újjászervezését. Magyar főispán (megyefőnök) intézkedik Háromszéken (Kerekes Béla), Udvarhelyen (Szilágyi Ignác), Csíkban (Rancz Károly). Bár román főispánok állnak az olyan magyar többségű vármegyék élén is, mint Bihar (64 százalék), Maros-Torda (61,5 százalék), Szatmár (55 százalék) és Kolozs (55 százalék), de az adott helyzetben ez részben érthető. Ne feledjük, hogy ekkor a szovjet és a román hadsereg még Magyarország ellen harcol. Az egyenlőség irányába előrelépést jelent azonban, hogy Észak-Erdély legtöbb megyéjében szabadon használhatók a magyarság szimbólumai és a magyar nyelv. A feliratok kétnyelvűek, magyar pengővel és román lejjel is lehet fizetni. A kétnyelvűséget néhány megyében törvényesítik. 1945. január 22-én Victor Groza Maros-Torda és február 10-én Vasile Pogăceanu Kolozs vármegye főispánja ezt nyelvrendelettel szabályozza. Pogăceanu úgy rendelkezik, hogy minden „állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében”. Mindkét nyelv használata érvényes az utca- és településnevekre is. A marosvásárhelyi szabályozás szerint a tisztviselőket a nemzetiségek arányszáma alapján olyan erdélyiek közül kell kinevezni, akik ismerik a magyar és a román nyelvet. Gyárfás Albert, Háromszék alispánja az 1944. november 18-i gyűlésen kijelenti, hogy e vármegye, bár Románia része, de magyarlakta terület, ezért „hivatalos nyelve a magyar és a román egyenlő érvénnyel”.
1944. decemberben beindítják a magyar tannyelvű iskolákat. Kiépülőben a kulturális autonómia, mert a magyar iskolák igazgatására megalakul a kolozsvári központú Magyar Tankerületi Főigazgatóság. A Ferenc József Tudományegyetem Kolozsvári Magyar Egyetem néven indítja az 1944/45-ös tanévet. Jellemző azonban az is, hogy ugyanebben az időben, 1944. végén a magyar többségű Szatmár megyében Ştefan Anderco főispán csak román nyelvű kiadványokra hajlandó választ adni, a tisztviselők pedig parancsba kapják, hogy a vármegyeházban „magyar szónak többé elhangzania nem szabad”. Megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben kialakuló autonómia inkább rövid illúzió, rövid álom, olyan történelmi esély, melynek megvalósulása nem az itt élőkön múlt.
1945 márciusa
A szovjet külügyi népbiztoshelyettes, Visinszkij, 1945. február 27-én, amikor Bukarestben véres utcai tüntetésekbe torkolló kormányválság uralkodik, a fronton harcoló Vörös Hadsereg biztonságára hivatkozva követeli a Rădescu-kormány menesztését és dr. Petru Groza kinevezését miniszterelnökké. Mivel a király vonakodik ezt megtenni, március 5-én fenyegetve jelenti ki, hogy Románia nemcsak Észak-Erdélyt veszítheti el, de nem garantált független állami léte sem. Így kerül sor március 6-án a Groza-kormány kinevezésére. Ellenszolgáltatásként Sztálin március 8-án táviratban közli, hogy engedélyezi a román adminisztráció bevezetését Észak-Erdélyben. Egyértelmű, hogy e terület hovatartozásának kérdése hatalmi játszma része. Sztálin zsarolással szorítja Romániát arra, hogy baloldali kormányt fogadjon el. Amikor 1945. március 13-án Kolozsváron nagygyűlés keretében megünneplik Észak-Erdély Romániához csatolását, Demeter János a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében Grozának memorandumot nyújt át. Ebben a két nép egyenjogúságát, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását kérik egész Erdély területén, kiterjesztve azt a vasútra, a postára, a hadseregre is. Azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar, a közigazgatás vezetője legyen magyar. Kérik a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását. Ifj. Teolfil Vescan – az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében – szintén memorandumot ad át. Legfőbb követelésük: az ODA VB nélkül a román kormány Erdély kérdésében ne hozzon lényegesebb döntéseket, ezért javasolják, hogy kolozsvári központtal – egy minisztérium mellett működő – államtitkárságot állítsanak fel. Javasolják, hogy a székely megyék magyar irányítás alá kerüljenek, más erdélyi régiókban biztosítsák a nemzetiségek arányos részvételét a vezetésben. A demokráciában reménykedő észak-erdélyi magyar és román politikusok hamar rádöbbennek arra, hogy a bukaresti baloldali kormányzat a korábbi reakciós politika folytatója, az „Erdély az erdélyieké” elv nem működik, „visszatért Bukarest mindenhatósága”.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-99




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998