udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
201 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 85 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-85
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Kilin Sándor

2007. szeptember 10.

Szeptember 8-án eldőlt, Frunda György és Sógor Csaba a listavezető, erre adta áldását az RMDSZ Szövetségi Képviselőinek Tanácsa. A közvélemény-kutatások legújabb felmérései szerint, ha most lennének a választások, az RMDSZ nem érné el az ötszázalékos bejutáshoz szükséges küszöböt. Sógor Csaba civilben református lelkész, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben 1999–2000-ben a külügyi és ökumenikus tanácsosi tisztséget is betöltötte, tehát szíve óhaja ellenére is saját püspökével kell versenybe szállnia. /Kilin Sándor: Délibáb. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 10./

2008. február 4.

Uniós tagságának második évébe lépve Románia ismét megbotlott, a múlt árnyékába menekül visszafelé. Erre utal az Alkotmánybíróság döntése, mely szerint a Szekuritáté Irattárát Átvilágító Bizottság (CNSAS) működése alkotmányellenes. Azt a sepregetést, amit a németek, a magyarok és más kelet-európai országok már rég elvégeztek, Romániában mostantól kezdve még folytatni sem lehet. Emil Constantinescu annak idején, amikor kénytelen volt elhagyni államfői posztját, keserűen azt mondta, hogy legyőzte őt a Szekuritaté. Most súlyosabb a helyzet: nem egy államférfit, hanem társadalmat győzte le a múlt árnyéka. /Kilin Sándor: Árnyék. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 4./

2008. április 16.

Megindul a pártok közötti választási küzdelem, jön a sárdobálás, a pártok tisztségeket ígérnek az árulóknak. Megszületett hazai magyar kétpártrendszer (RMDSZ, Magyar Polgári Párt). A két magyar pártnak választási etikai kódexet kellene elfogadnia. /Kilin Sándor: Sárdobálás. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 16./

2008. június 7.

Mindegyik számottevő politikai alakulat győztesnek kiáltja ki magát. A szocialisták /PSD/ azt mondják, hogy ők győztek, hisz nekik van a legtöbb polgármesterük már az első forduló után, a legtöbb megyei elnökük. A Basescu-pártiak (PD-L) szerint övék a babérkoszorú, hisz a megyeszékhelyek, nagyvárosok többségében ők taroltak. A liberálisok (PNL) is örömünnepet ülnek: annak ellenére, hogy övék volt a kormányzás terhe, történelmük legragyogóbb eredményét érték el, a harmadik politikai erőként ők határozhatják meg, hogy ki kerüljön legközelebb kormányra. Az RMDSZ elégedett: vetélytársa, a Magyar Polgári Párt megjelenése igazából nem csökkentette erejét és politikai súlyát. Vannak, akik azt szerint a választás a Basescu-hívek és a Basescu-ellenzők csatája volt. Mások szerint a maffiák, a központi és helyi érdekcsoportok küzdelméről van szó, arról, hogy kiknek a kezébe kerüljenek azok az euró-milliárdok, amiket az elkövetkező négy esztendőben kaphat Románia. /Kilin Sándor: Győzelmek? = Nyugati Jelen (Arad), jún. 7./

2008. december 17.

A függöny legördült, de még nincs vége a sok felvonásos kormányalakítási komédiának. A publikum nem tapsol. Minek is örvendhetnének a demokrata liberálisnak nevezett elnöki párt szereplői? Annak, hogy csak legádázabb ellenségüknek segítségével tudnak kormányt alakítani? Hogy miniszterelnök-jelöltjük már beiktatása előtt megbukott? Hogy elvesztették az RMDSZ-nek adott becsületszavukat? Miért lehetnének elégedettek a szocialisták, akik térden állva kerülhettek csak be a történelminek kikiáltott nagykoalícióba? Új partnereik semmibe veszik őket. Az RMDSZ problémája sem egyszerű. Markóéknak rá kellett jönniük, hogy pingponglabdaként használták fel őket, és sohasem tekintettek rájuk mint egyenlő rangú felekre. /Kilin Sándor: Tragikomédia. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 17./

2009. március 18.

A román sajtó rosszindulatúan tálalta, hogy miként ünnepelték az erdélyi magyarok március tizenötödikét. A román újságolvasók értesülhettek (illetve félreértesülhettek) Sólyom László magyar köztársasági elnök erdélyi látogatásának kálváriájáról, öntudatosan gondolhatták, a Basescu-korszakban nem sétafikálhatnak már kényük-kedvük szerint az ősi román Erdély földjén idegen államfők. A román hatóságok lépései nemcsak barátságtalanok voltak, de ügyetlenek is: mást állított a Külügyminisztérium, mást a marosvásárhelyi repülőtér vezetője, mást Berceanu közlekedési miniszter, mást a beavatott politikusok. Egyes sajtótermékek azon ujjongtak, hogy több városban az RMDSZ-nek és a többi magyar szervezetnek nem sikerült az ünnepen sem összefogni, mások azt számolgatták, hogy az előző évekhez képest idén kevesebben voltak a magyarok az ünnepségeken. Sem a hatóságok, sem a pártok nem mertek (nyíltan) kiállni az újfasiszták mellett. Még nem. Továbbá nem március tizenötödikén vették elő Bukarestben ismét a magyar kártyát, hanem már sokkal korábban: a kormányalakításkor, amikor az RMDSZ-t nem kívánatosnak nyilvánították a végrehajtó hatalomban, aztán Basescu látogatásán Budapesten, ahonnan megüzente, hogy autonómia nem, nem, soha. A magyar kártyára most különösen szüksége van Basescu elnöknek: nyílt magyarellenességével akár új mandátumhoz is juthat. /Kilin Sándor: Üzenetek. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 18./

2009. július 23.

Ecaterina Andronescu tanügyminiszter néhány kezdeti lépést tett a Spiru Haret magánegyetem zavaros jogi helyzetének tisztázása érdekében. Behívatták a hölgyet a (szociáldemokrata) pártközpontba egy kis fejmosásra. Amennyiben nem ismerik el bukaresti diplomagyár engedély nélküli fakultásain végzettek diplomáját, az több százezer szavazatvesztést jelenthet Geoana pártelnöknek. Bizonyára megsúgták a miniszter asszonynak, hogy a nevezett egyetemen igen sok pártpolitikus professzoroskodik jó pénzért, az ő köreiket sem szabad zavarni, s nemcsak azért, mert az említett professzori címek jogosultsága is megkérdőjelezhető. A diplomagyár botránya ugyanúgy fog végződni, mint a többi botrány Romániában. Találnak majd valamilyen fél- és látszatmegoldást. Elgondolni is nehéz, mekkorára duzzadt volna e botrány, ha a hazai magyar felsőoktatás bocsátott volna ki nem több tízezer, hanem csak néhány diplomát illegálisan. /Kilin Sándor: Fejmosás. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 23./

2010. 21.

Csiky Gergelyre és id. Kilin Sándorra emlékeztek Aradon
A névadó születésének 168., illetve halálának 119. évfordulójára emlékeztek ma délben az aradi Csiky Gergely Iskolaközpontban.
A gimnáziumi éveit Aradon töltő, később a papi hivatást a dráma- és színműírói, illetve műfordítói pályára cserélő Csiky Gergely 1842. december 8-án született az arad-hegyaljai Pankotán, és 1891. november 19-én halt meg Budapesten; a térségben az aradi iskolaközponton kívül az ő nevét viseli a temesvári magyar színház is.
A kilencedik alkalommal megszervezett Csiky-nap nemcsak a névadóra való emlékezést jelenti, hanem az iskola ünnepét is egyben – hangsúlyozta Bognár Levente aradi alpolgármester Juhász Béla iskolaigazgató köszöntője után. „Nagyon fontos, hogy Csiky Gergely – és minden magyar nyelvművelő – hagyatékát tovább vigyétek. Tanuljátok, használjátok, vigyázzatok a magyar nyelvre itt, ebben az iskolában, ugyanis ez az, ami meghatározza azonosságunkat. Generációk dolgoztak azon, hogy ma itt magyarul tanulhassatok és felkészüljetek az életre” – fogalmazott az elöljáró. Horváth Levente Arad megyei alprefektus beszéde után Pellegrini Miklós Arad megyei főtanfelügyelő-helyettes azzal a javaslattal állt elő, hogy a tanintézmény változtassa meg a nevét Csiky Gergely Iskolaközpontról Csiky Gergely Főgimnáziumra. „Ehhez az iskola minden feltételt teljesít – jelentette ki. – Megvan a legkevesebb 75 éves múltja, sőt annál jóval régebbi a története, rendelkezik kellő humánerőforrással, megvan az akarat, a lendület, vagyis szerintem minden adott ahhoz, hogy az iskola kikerüljön az árnyékból, mert jelenleg, ha a megye vezető iskoláit sorolják valahol, a Csiky rendre kimarad. Pedig ez egy a maga nemében egyedülálló iskola: más középiskolában nincs magyar tannyelvű tanítás a megyében, illetve olyan nevelést és tartást ad a diákjainak, amivel kevés iskola büszkélkedhet. Remélem, az ünnepek után erről is beszélhetünk az illetékesekkel.”
A hagyományokhoz híven, a Csiky-napon nem feledkeztek meg az aradi magyar oktatás jeles pedagógusairól sem. Idén a 110 éve született id. Kilin Sándor emléktáblája került be az iskola panteonjába, több diáknemzedék hálája jeléül. A néhai erdőhegyi majd pernyávai tanító és iskolaigazgató a szó szoros értelmében a nemzet napszámosa volt – mondta róla Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad megyei szervezetének elnöke. A Kolozsváron diplomázott Kilin Sándor negyed évszázadon át az erdőhegyi református iskola kántor-tanítója, egy darabig pedig igazgatója volt, majd egy évig bánsági, azt követően meg aradi magyar tanfelügyelő. „Az egykori diákok és szülők, a pernyávai városrész lakói elsősorban mint iskolaszervezőre emlékeznek rá. Kilin Sanyi bácsi az anyanyelvű oktatás utolsó mohikánja volt Pernyávában. Trianon után egyre sorvadt a magyar oktatás, és ő volt az, aki küzdött, járt, biciklizett, kilincselt az iskola érdekében. Tankönyveket, iskolai segédanyagokat szerkesztett, de ezek egy része engedélyek hiányában a saját, más részük pénz hiányában a kiadók fiókjában maradt. 1959-ban a Kapa utcai »Kilin-akadémia« is az iskolaegyesítés áldozata lett. Átvitték az Illés – ma Oituz – utcai román iskolába, ahol Sanyi bácsi aligazgatóként tovább küzdött a pernyávai magyar gyerekekért. Ma ez már csak emlék, hiszen a közelmúltban megjelent pernyávai oktatástörténetben a román nyelvű iskoláról esik szó. Az Erdőhegyről elhurcolt református pap helyett prédikált a templomban, temetett, keresztelt, és matematikát tanított, ha nem volt tanár, nehogy a szülők elvigyék a gyerekeket a magyar iskolából. Nem a nagy, neves középiskola tanára, hanem a napi munka, a családok hétköznapjainak alakítója volt. Emléktáblája a munkás pedagógusok és a neves tudós-tanárok között méltó helyre került” – emlékezett a 82 évet élt Kilin Sándorra Matekovits Mihály. Erdőhegyről az egyik volt tanítvány, a 85 éves Galambos Gyula is eljött az avatóra; a márványtáblát Matekovits és Csanádi János ny. tanár leplezte le, és Baracsi Levente arad-belvárosi református lelkipásztor áldotta meg.
Az ünnepség végén adták át a Csiky-díjat, amit idén a 12. osztályos Dancu Gréta érdemelt ki, hagyományosan most jutalmazták meg a nemzetközi rajzversenyek díjazott diákjait, majd Ilona János informatikatanár mutatta be az aradi iskola új internetes honlapját, amely awww.csikygergelyarad.ro webcímen érhető el.
Pataky Lehel Zsolt
www.nyugatijelen.com, Erdély.ma

2010. 16.

Bojkott
Miközben mi, magyarok, ma nemzeti ünnepünket ünnepeltük, a Cotroceni-palotában Băsescu elnök alkotmánymódosítási konzultációval kísérletezett.
Sikertelenül.
Alig érkeztek meg a meghívottak, s az államfő alig mondta el bevezető mondatait arról, hogy miként képzeli el az ország legfelsőbb törvényének megváltoztatását, és ehhez miért várja a javaslatokat, az ellenzéki pártok delegációi kivonultak a tanácsteremből.
Nem azért, mert jónak tartanák jelenlegi alkotmányunkat, s nem akarnák azt javítani, hanem azért, mert az államfő, meglepetésükre, nemcsak a parlamenti pártokat hívta meg a megbeszélésre, hanem az úgynevezett függetlenek csoportját is, tehát azokat a honatyákat, akik cserbenhagyták pártjaikat, s az utóbbi hónapokban ellenzéki oldalról átpártoltak a hatalmi oldalhoz.Elsőként a liberálisok álltak fel, majd a szociáldemokraták és a konzervatívok is, sértőnek tartva az államfő magatartását, annál is inkább, mivel alkotmánymódosítási programjavaslataikban az is szerepel, hogy az új alaptörvénynek meg kell tiltania a politikai vándormadár-politikát.
Az RMDSZ egyrészt könnyebb, másrészt nehezebb helyzetben volt.Könnyebb, mert a március tizenötödikei ünnepségek miatt csak harmadik-negyedik vonalával – két államtitkárral – képviseltette magát, Markóéknak tehát nem kellett az ellenzék szemrehányásait hallgatniuk, hogy miért nem vonulnak ők is ki, másrészt ugyanakkor azt a látszatot is kelthette, hogy még ebben a kényes kérdésben is lojális a kormányhoz, amelynek tagja, még akkor is, ha nem ért teljesen egyet az állampárt alkotmánymódosítási javaslataival.
Azzal sem többek között, hogy a kétkamarás parlamentet egykamarássá redukálják, a felsőházat az RMDSZ is meg akarja tartani, olyan formában, hogy az a jövőben a régiók érdekeit képviselje.
Azzal, hogy a honatyák számát 300-ra vagy 300 alá csökkentsék, ahogy azt a novemberi népszavazás is kérte, minden párt egyetért, azzal viszont nem, hogy az Alkotmány módosításának ez vagy az lenne a leglényegesebb pontja, hogy az államfő még nagyobb hatalomhoz juthasson.
Régóta – elfogadása óta – világos: Románia legfelsőbb törvénye elavult, nem felel meg az Európai Unió követelményeinek, gyökerestől kellene megváltoztatni.
Amit Băsescu akar, csak foldozás.
Kérdés azonban, hogy a jelenlegi politikai osztály akar-e, képes-e egyáltalán gyökeres alkotmányreformot.
Kilin Sándor. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

2011. 19.

Felszólítások
Mi, erdélyi-, partiumi- és szórványban élő magyarok igencsak emlékszünk még azokra az évekre, amikor egy (akkoriban) jelentős – egyébként romániai ősökkel rendelkező – magyar (magyarországi) politikus országgyűlési felszólalását szinte mindig azzal kezdte, hogy „Mondjon le!”
Nos, itthon, nálunk ma korántsem komikus, amikor szinte naponta elhangzik a „mondjon le!” felszólítás, vonatkozzon ez az államelnökre, a miniszterelnökre, vagy valamelyik szakminiszterre.
A szociáldemokraták elnöke a napokban kormányfőnket szólította fel lemondásra, de csak amúgy szónokiasan, jól tudva, hogy szavai nem egyebek pusztába kiáltásnál, s így hősies felszólítása nem is lépte túl az olcsó politikai propaganda és populizmus határait.
Kedden a szakszervezetek bizonyos tagszervezetei a munkaügyi miniszter lemondását követelték egy sikertelen tárgyalás után, melyen ismét kiderült, hogy a végrehajtó hatalom csak mímeli a társadalmi dialógust, szó sincs arról, hogy odafigyelne partnerei véleményeire és javaslataira.
Egy szatmári politikus ugyanaznap az aradi–pécskai gyökerekkel rendelkező új belügyminiszter lemondását követelte, akit többek között inkompetenciával és korrupcióval is vádol, s teszi ezt éppen egy olyan időszakban, amikor e magas pozícióba felbuktatott, eddig ismeretlen és jelentéktelen személy százszázalékosan teljesítette Băsescu elnök parancsait, hősiesen lefejezte a csendőrséget, amely annak idején nem volt hajlandó rendőröket verni a Cotroceni palota előtt.
Csupán mint érdekességet jegyezzük meg, hogy senki sem követeli Elena Udrea lemondását, pedig a miniszter asszonynak több vaj van a fülén, mint nálánál is inkompetensebb társainak, de hát a közvélemény elnéző magatartása megmagyarázható: egy szépasszonyt nem illik bántani.
Azon viszont nem nekünk, hanem a többségi nemzet fiainak és lányainak kell elgondolkozni, hogy a román kormány magyar nemzetiségű minisztereinek lemondását miért nem követelik, vagy miért kérik kevesebben. De ez már más kérdés, s talán azt is jelentheti, hogy a jövőben bármilyen kormányok is jönnek vagy mennek, bármilyen szövetségek és koalíciók is alakulnak, azokból most már aligha hagyhatók ki azok a politikusok és szakemberek, akik édesanyjuktól az első szavakat magyarul tanulták, s azok sem, akik magyar iskolákban lettek felelős romániai állampolgárok.
Kilin Sándor. Nyugati Jelen (Arad)

2011. 31.

Pótcselekvések
Nem, nem, sehogy se kerül a parlament napirendjére a kisebbségi törvény, pedig, legalább a megvitatását az RMDSZ jelenlegi koalíciós partnere megígérte, mint ahogy annak idején korábbi koalíciós partnerei is ígéretet tettek arra, hogy a törvényhozó testület asztalára teszik.
Évek óta becsapják nemzetiségi szövetségünket jobbról is, balról is, e tekintetben nincs különbség a pártok között. Jó példa erre, amit a liberális képviselők frakcióvezetője nyilatkozott a minap: „Uraim, mondta kormányzópárti kollégáinak, ha problémáik vannak bizonyos törvényekkel, mi megszavazzuk azokat, csak ne engedjenek az RMDSZ zsarolásának.” Az állampárt pedig nem enged, ez jól látható, de úgy tesz, mintha engedményeket tenne.
Ne gondoljuk azonban, hogy képviselő uraink nem dolgoznak, ez nem igaz, csak annyi belőle, hogy a munka könnyebbik felét választják, vagy éppen a felesleges, hiábavaló, értelmetlen részét. Március tizenötödikei hazai ünnepségeink után például nagy hévvel próbáltak elfogadtatni egy olyan nyilatkozatot, mely elítéli azokat a magyarországi politikusokat, akik nem a szájuk íze szerint ítélték meg Erdélyben az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményeit. Azt sem hisszük, hogy ezekben a nehéz időkben prioritása lenne a román parlamentnek azzal foglalkozni, hogy a külföldön élő román állampolgárok elektronikus úton is szavazhatnak-e, annál is inkább, mivel ez az egész külföldi szavazás-ügy igencsak gyanús.
Azt sem hisszük, hogy a szexuális perverzitás kérdése oldaná meg gazdasági és politikai válságból való kijutásunkat, pedig a bordélyház-törvénnyel igencsak foglalkoznak mostanság, újabban pedig egy kormánypárti képviselő azzal tűnt ki, hogy törvénytervezetet dolgozott ki a
gyermekek szexuális zaklatásáról, azt javasolva, hogy a pedofíliával gyanúsítottakat ítéljék életfogytiglani börtönre, sőt, bizonyos esetekben heréljék őket ki hivatalosan.
Kedden a képviselőház szavazattöbbséggel az úgynevezett napszámos-törvényt is elfogadta, mely szerint a napszámosoknak 16 százalékkal kell adózniuk, órabérük 2–10 lej lehet – e feketemunka állítólagos kifehérítése így még az államkasszának is hozhat valamit.
Mindez csak pótcselekvés azonban.
Az ország megreformálásának törvényei továbbra is hiánycikkek a parlamentben.
Mert azoktól félnek.
Nincs hozzájuk politikai akarat.
Kilin Sándor. Nyugati Jelen (Arad)

2011. 20.

Toldozás-foltozás?;;?Jó az, hogy itthon is beszélünk, vagy vitatkozunk a most elfogadott új magyar alkotmányról, mert belátható időn belül a hazai magyarok egy része is megkapja a kettős állampolgárságot, az anyaország alapvető törvényének ismerete tehet nemcsak illendőséggé, hanem kötelességgé is válik valószínűleg több százezer magyar nemzetiségű romániai polgár számára.?;;?A történelem által számunkra kiutalt jelenlegi hazánkban is folyik a készülődés az ország alaptörvényének megváltoztatására. Jelenlegi alkotmányunkban olyan cikkelyek is szerepelnek, amelyeket kénytelenek vagyunk betartani, bár nem értünk velük egyet, s a tervezett változtatáshoz már csak ezért is erőteljesen kell a hangunkat hallatnunk.?;;?Hiszen mi nem az Egyesült Államokban élünk, ahol 224 éve szent és sérthetetlen az egyébként mindössze tizenöt cikkelyes alaptörvény, nem is Angliában, ahol a britek alkotmány nélkül is megvannak irigylésre méltó jogrendben.?;;?Mi egy soknemzetiségű országban élünk, amely nem ismeri el soknemzetiségű mivoltát, egy olyan államban, amelynek létrehozásához mi is hozzájárultunk, amit szintén kétségbe vonnak, egy majdnem elnöki köztársaságban, holott parlamenti demokráciát szeretnénk, egy központosított, Bukaresttől függő államban, pedig történelmi, társadalmi és gazdasági hagyományaink szerint a tartományok lennének hatékonyabbak.?;;?Egy tavaly áprilisi kormányrendelet szerint most ezt az alkotmányt akarják ismét toldozni-foltozni, a módosítási javaslatok elkészültek, az elmúlt hét végén államfőnk ismét leutazott kedvenc kovásznai protokollvillájába csendes helyen tanulmányozni az előkészített módosításokat.?;;?Melyeket húsvét után át is küld a parlamentnek, s tervei szerint, amelyek, ugye, törvénynek számítanak e hazában, jövőre, a helyhatósági választások alkalmával már az alkotmánymódosítást jóváhagyó népszavazást is meg lehetne tartani, a 2012-es őszi parlamenti választásokra és a 2013-as elnökválasztásra pedig már az új alaptörvény lenne érvényes.?;;?Félő, hogy az alkotmánymódosítás nem lesz egyéb néhány szépségtapasznál, s csak azt célozza, hogy a jelenlegi hatalom maradjon a csúcson.?;;?De még az sem biztos, hogy keresztülvihető egy olyan alkotmánymódosítás, melyet pár év múlva újabb és újabb lesz kénytelen követni.?;;?Hisz Băsescu és Orbán között legalább olyan nagy a különbség, mint a két ország alaptörvénye és jogállamisága között.?;;?Kilin Sándor?;;?Nyugati Jelen (Arad)

2013. 8.

A Goma-dosszié
Nobel-díjra javasolta Paul Goma román írót a moldáviai írószövetség, ami után Románia (mostoha) testvér-országának hatóságai megadták a moldáv állampolgárságot is a Párizsban élő román írónak, aki, hírek szerint a nyár folyamán visszatér szülőföldjére, Besszarábiába.
E hírben nem az a kérdés, hogy a második világháború utáni román irodalom e kétségtelenül egyik legkiemelkedőbb alakja, akit sokan a román Szolzsenyicinként emlegetnek, valóban felemelkedett-e a világirodalmi élet legmagasabb csúcsaira – amit kétségbe lehet vonni, latin álmodozásnak is lehet nevezni.
Hanem az, hogy a Romániából annak idején kiutasított, Franciaországban politikai menekültként élő román disszidens, antikommunista és emberjogi harcos visszakapta-e már román állampolgárságát, s hogy miért nem Romániába tér vissza a hazájából elűzött román író, miért kellemetlen, nem kívánatos értelmiség ma is, több mint huszonkét évvel a rendszerváltás után Bukarestben?
Az Írószövetség nagy késéssel, tavaly visszaadta neki ugyan tagsági jogát, a Băsescu-féle kommunizmus bűneit kivizsgáló bizottságba viszont hiába hívták meg, nyolc nap elég volt ahhoz, hogy kidobják onnan.
Vajon nem dől-e meg előbb-utóbb az a tétel, mely szerint Romániának nem voltak kiemelkedő disszidensei, nem csak azért hangsúlyozzák-e ezt, hogy Ceauşescu egykori udvari költői, a ma is fénypompában fürdőző vadimtudorok, s azok, akik a rendszerváltás utáni második és harmadik gárda kiszolgálóivá váltak, tovább élvezhessék privilégiumaikat?
Gomáról a fiatalok többsége nem is hallott, iskolában nem tanítják műveit, de a történelemórákon sem tesznek említést róla.
Nagyszebenben, X-es diák korában hurcolta meg először a Securitate, 1956 novemberében, miután az orosz csapatok rátörtek a magyar forradalomra, Goma visszaadta IMSZ-tagsági könyvecskéjét, ami után ismét verőlegények keze közé került.
A fő botrány azonban azután tört ki, miután regényét egy nyugatnémet kiadó adta ki, s miután a Szabad Európa felolvasta rendszerellenes nyílt levelét, s az is kiderült 1977-ben, hogy nyílt levelében a csehszlovák Charta 77 aláíróinak a következőket írta:
„Ti, akárcsak a lengyelek, a keletnémetek, a magyarok, a bulgárok, orosz megszállás alatt éltek; mi románok, román megszállás alatt élünk, ami végső soron még fájdalmasabb, még hatékonyabb, mint az idegen megszállás…
Mindenütt a kard uralkodik: nálatok az orosz, nálunk a romázn kard. Itt az ideje, hogy egyiket is, másikat is visszadugják a hüvelyébe.”
Ezután már a jilavai és szamosújvári börtön, majd a baragáni kényszerlakhely következett, de az írónak akkor már olyan nagy nemzetközi hírneve volt, hogy az Amnesty International is közbelépett érte, börtönbe már nem merték vetni, hát kiutasították az országból.
Párizsban is folytatta antikommunista és emberjogi harcát, ám közben a hazátlan, megkeseredett író egyre jobban belecsúszott az amerikaellenesség, antiszemitizmus és szélsőnacionalizmus lejtőjébe, ami után kétszeresen is kétséges, hogy a Nobel-bizottság egyáltalán szóba áll-e a moldáv írókkal, s hogy a kisinyovi hatóságoknak egyáltalán kell-e egy ilyen kellemetlen ember, akit különben az írók a moldáviai kommunizmus bűneit tanulmányozó intézet létrehozásával szeretnének megbízni.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

2013. 6.

Alkotmánytoldozás-foldozás
Hosszú lazsálás után teljes gőzre kapcsolt a parlament alkotmánymódosítással foglalkozó bizottsága, de nem akarja észrevenni, hogy már kezdettől fogva rossz síneken halad.
Ha a testület vezetője, Crin Antonescu arról álmodozik, hogy ő lesz Románia új alaptörvényének a tisztelt apukája – ahogy az előző alkotmány szülőatyjának Antonie Iorgovan úr tartotta és tarttatta magát –, az eddigi magas tisztségeinél is magasabbra, államelnökségre vágyó politikusunk, elődje sorsára juthat: az ő alkotmánya sem állja majd ki sokáig az idő próbáit, már születésekor elavult lesz.
Amit saját táborának környékéről is kezdenek észrevenni, nem beszélve politikai ellenfeleiről, akik már nem titkolják, hogy ha nem veszik figyelembe módosító javaslataikat, még az elfogadásukat szentesítő népszavazást is ellenezni fogják.
Tăriceanu volt miniszterelnök, Antonescu korábbi elődje a Nemzeti Liberális Párt elnöki székében még határozottabban fogalmaz: abbeli keserűségét fejezte ki, hogy utódja nem mert egy valóban új, a mai és a jövő körülményeit tükröző alaptörvény-testületet vezetni, megelégedett a toldozgatásokkal.
És foltozgatással, tegyük hozzá, hisz inkább az történik, hogy lyukakat stoppolnak egy elhasznált harisnyán.
És itt nem arról van csupán szó, hogy a bizottság már első kézből visszautasította az RMDSZ azon javaslatát, amely kivenné az alaptörvény első szakaszából a nemzetállam fogalmát. Az sem tetszik a bizottsági uraknak, hogy azokban a térségekben, melyekben nagy számban élnek kisebbségek, a román hivatalos nyelv mellett azok nyelvét is ismerjék el regionálisnak.
Még arról sem, hogy elfogadhatatlannak tartják azt a javaslatot is, amely szerint a román egyesülés gyulafehérvári nyilatkozatának nemzetiségekre vonatkozó tételeit is tartalmaznia kellene az alkotmánynak, pedig ezt nem az RMDSZ, hanem a Romániai Német Demokrata Fórum javasolta.
Újdonságok, persze, vannak: az elfogadott javaslatok között szerepel, hogy a nemzeti zászlóra felkerül Románia címere, az alkotmány tartalmazni fogja, hogy az ország nemcsak községekből, városokból és megyékből áll, hanem régiókból is, ez utóbbiak azonban igencsak kétes jellegűek lennének, valamilyen megyék fölötti szervek, eléggé bizonytalan hatáskörökkel, amelyek az önkormányzati jogot csorbítanák. A királyi család történelmi szerepének elismerését is be akarták vinni az alaptörvénybe, egyelőre úgy látszik, hogy erre legfeljebb csak a bevezető szöveg utalhat. Érdekes, hogy a külföldön élő románok is teret kapnak az alkotmányban, függetlenül attól, hogy saját hazájukban románoknak tartják-e magukat.
Helyszűke miatt a felsorolást itt most nem folytatjuk, első látásra mindesetre úgy tűnik, hogy az új alaptörvényt nem a népszavazással, hanem a parlamentben lesz nehéz elfogadtatni a javasolt formában, amelyben most is sok a mellébeszélés és értelmezési lehetőség.
Szerény véleményünk szerint egyik legnagyobb hibája azonban, hogy államformaként nem hajlandó bevezetni a parlamenti köztársaságot, megmarad a mostani fél-elnökinek nevezett formulánál.
Nagy kár, hogy kopott síneken halad a módosítás vonatja.
Hisz egy alkotmányt nem tíz-húsz évre, hanem legalább százra kellene tervezni.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

2013. 26.

Jöttmentek
Hétfőn háromszázötven román ortodox pünkösdi búcsújáró nemzeti zászlót kapott ajándékba a székelyföldi, Kovászna és Hargita megyei püspökségtől a nagypataki kolostorban.
Amely nemrég két kilométernyi hosszú piros-sárga-kékre festett vásznat vásárolt, hogy templomaiban és kolostoraiban a szerzetesek minden hívőnek varrjanak egy-egy zászlót, így minden székelyföldi román családnak jut majd belőle.
A püspökség szerint, ez csupán e hazafias akció kezdete, újabb kilométernyi vászonra lesz hamarosan szükségük, hogy a nyár folyamán már minden román házra kitűzhessék a trikolort.
Ceauşescu nem tudta, s nem is merte elrománosítani a Székelyföldet, bár ő is próbálkozott vele, részleges sikerekkel is dicsekedhetett. Utódai napjainkban főleg a nemzeti egyház segítségét próbálják felhasználni e nagy történelmi álom beteljesülése érdekében.
A Kovászna és Hargita megyei püspökség ilyen irányú buzgó hazaffyas tevékenysége régóta ismert, s az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Ponta-kormány beiktatása óta felerősödött, hiszen már a kabinet, a prefektusok nyíltszínű támogatására is számíthatnak.
Lám, még ilyen vonatkozásban is megmutatkozik, mit jelent, ha az erdélyi magyarság nem képviselteti magát az ország végrehajtó hatalmában, bár kétségtelen, hogy a kormányszerepnek hátulütői is vannak.
E lépések a székelyföldi autonómia-kezdeményezéseknek kiabálnak vissza.
S a Székely Nemzeti Tanács múlt szombati küldöttgyűlésének is, illetve az ott elfogadott jelszónak: a „Székelyföldért megmozgatjuk Európát”-nak.
Gondolni sem merünk arra, mit kapnánk az orrunkra, s kapnának erdélyi magyar pártjaink, civilszervezeteink és templomaink a többségi sajtótól, s a hatalom intézményeitől, ha a mi történelmi egyházaink valamelyik püspökségének jutna eszébe, hogy két kilométernyi piros-fehér-zöld vásznat vásároljon, varrassa lobogókká azokat saját papjaival és apácáival, vagy kétezer méternyi székely zászlókat osztogasson a búcsúkon, adott esetben a reformáció ünnepségein. E zászlós eseményre nem véletlenül kerül sor most, amikor az ország területi-adminisztratív újjászervezésének előkészületei folynak, s folyamatban van az új alkotmány kidolgozása is. Hisz kétezer, több ezer méter trikolor akár több ezer éves múltat is szimbolizálhat, azt is jelentheti, hogy ezen a földön mi csak ezeréves ázsiai jöttmentek vagyunk.
Kilin Sándor
nyugatijelen.com
Erdély.ma

2014. 22.

Precedensijedelem
Nem az elmúlt hét zsúfolt belpolitikai eseményei miatt hallgatta el szinte teljesen a hazai többségi sajtó (kormánypárti, ellenzéki és bulvár egyaránt), hogy Gagauzia baskanja, azaz kormányzója „persona non gratanak” nyilvánította államfőnket.
Történt ez azután, miután Băsescu elnök Brüsszelben az Európai Parlament elnökével tárgyalt, majd a hazai diplomácia vezetőivel találkozva hangsúlyozottan tért ki az államilag Románia testvérének tartott Moldovai Köztársasággal kapcsolatos néhány kényes kérdésre.
Mert hisz már maga a gagauz autonómia is kényes kérdés a Prut innenső felén.
Olyan téma, amelyet elhallgatnak, amelyről nem ildomos, sőt, egyenesen veszélyes lehet beszélni a még nagyobb Romániáról álmodozó országban.
Nem véletlen, hogy az átlagos román állampolgárnak fogalma sincs arról, hogy a testvéri Moldovai Köztársaság, amelyet Románia saját területéhez szeretne csatolni, vagy visszacsatolni, még 2004-ben autonómiát biztosított a török eredetű gagauz lakosságnak, pedig létszámuk csupán mintegy tizede az erdélyi magyarságnak.
De azért fővárosukban, a kis Komrátban, még multikulturális egyetem is működhet, ahol orosz, gagauz és román, illetve, ahogy ott mondják, moldáv nyelven is oktatnak, ez utóbbi többek között bukaresti anyagi és szellemi támogatással is történik.
Nos, a gagauz kormányzó felháborodását az váltotta ki, hogy Băsescu elnök Brüsszelben úgymond figyelmeztette az Európai Uniót a gagauz és Dnyeszteren túli szeparatista terület kockázataira, a diplomatáknak pedig azt mondta, hogy e veszélyeket érzékelve a román külpolitika nem maradhat politikailag közömbös.
E kényes kérdés azzal vált aktuálissá, hogy február másodikán Gagauziában népszavazást tartanak arról, hogy önálló állammá váljon-e az autonóm tartomány, ha a Moldovai Köztársaság lemond függetlenségéről, és csatlakozik Romániához.
A jelenkori világ politikai eseményeiben Băsescunál járatosabb bukaresti politikusok csak fél szájjal beszélnek e kényes kérdésekről, s arra figyelmezetik a felelőtlen nacionalista álmodozókat, hogy lassabban a testtel, hisz a két ország házasságához mindkét félnek igent kell mondania, meg arra is, hogy egy ilyen házasság máris két nemkívánatos gyermeket is hozna magával: a gagauz autonómiát, s a Dnyeszteren túlit, amelynek még szélesebb körű jogokat ígérnek.
Ami precedens lehet a székely autonómia megadására.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad),

2014. 6.

Abszurdia
Ha Eugene Ionesco (pardon, Eugen Ionescu, hogy a bukaresti Nagy-Romániások, Nagyobb-Romániások és kékharisnyák is értsék), részben román származású francia drámaíró, az abszurd dráma atyja élne, bizonyára írna egy új drámát elhagyott hazájáról.
Abszurdia címmel, amely akár a világsikerű Orrszarvú sikerét is meghaladná.
És itt most nem csupán Románia pillanatnyilag abszurd helyzetére gondolunk, amikor: van is kormányunk és nincs is, pedig a parlament megszavazta, de van államelnökünk, akit a választópolgárok népszavazással elzavartak ugyan, ám az Alkotmánybíróság ujjainkon megszámolható tagjai semmisnek mondták ki a sokmilliós voksot.
És nem csak arra, hogy van is kormányprogramunk, meg nincs is, mert az, amivel annak idején a Ponta-kabinet uralomra került, most az államelnök szerint kénytelen kiegészülni az RMDSZ kormánybelépési követelményeivel.
Aki egyébként kezdi elfelejteni, milyen nagy magyarbarátnak mutatta magát, amikor a Székelyföld szavazataira vadászott, s amikor a Székelyföldön szeretett leginkább nyaralni.
Néhány nappal ezelőtt, amikor még úgy tudta, hogy magyar orvos lesz az egészségügyi miniszter, még az ellen is hevesen tiltakozott, hogy az egészségügyben a magyar betegek magyarul beszélhessenek orvosaikkal, ha beszélni akarsz a doktoroddal, testvér, fogadj tolmácsot, mondta.
Ahol pedig maga az állam elnöke adja meg a magyarellenes hangot, nem véletlen, hogy az ország fél- vagy tizedművelt politikai osztályának nadrágjait és szoknyáit viselők, mondvacsinált politikai elemzők és tévékben megfizetett zsoldos tömeg-manipulátorok is hasonló butaságoknak és primitívségeknek adnak hangot.
Az RMDSZ legújabb kormányszerep-vállalásának kísérlete felerősítette a szélsőnacionalizmus által elkábított elfogultság, tájékozatlanság és tudatlanság szószólóinak hangját.
Az abszurd dráma minden eszköze itt már olyannyira adott, hogy Ionesco úr bizonyára a sírjában is megfordult néhányszor.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad),

2014. 19.

Szélsőségesek
Amikor a román hatóságok úgy döntöttek március tizenötödike után, hogy kiutasítanak az országból négy radikális magyarországi személyt, akik úgymond Románia nemzetbiztonságát és területi épségét veszélyeztetik, nem gondoltak arra, hogy ezzel a túlméretezett lépésükkel beavatkoznak a választási kampányba, a magyar szélsőjobbot erősítik, még akkor is, ha az érintett két jobbikos képviselő, a magyar gárda és a rongyos gárda tagjai aligha jelentenek valamit a magyar politikában.
Így viszont valóságos hősökké váltak, Romániában is, Magyarországon is nem várt ingyen reklámhoz jutottak, ami égi mannának számíthat számukra.
Persze, a politikában nem egyedüli eset ez, a más szemében megtalált szálka gerendává minősítése igencsak bejön, gondoskodnak róla nemcsak a hordószónokok, pártagitátorok és bizonyos sajtóorgánumok zugzsurnalisztái, még akkor is, ha minden csoda csak három napig tart, ahogy a március tizenötödike utáni bukaresti primitív hisztériázás sem tartott tovább.
Nem tarthatott, hiszen látva a józanabb hangokat, ez utóbbiakat volt nehezebb megállítani, azokét a megszólalókét, akiket Erdélyből kérdeztek a fővárosi moderátorok.
És főleg azért, mert a témát, amely így is kibújt a zsákból, a hazai szélső-nacionalistákkal, idegengyűlölőkkel, magyarfalókkal, újfasisztákkal, xenofóbokkal kellett volna folytatni, ami pedig, ugye, kellemetlen lett volna.
A tévékben meg kellett volna mutatni azt is például, miként randalíroztak Kolozsváron márciusi ünnepünkön az ellentüntető romániai új-jobbikosok, miket kiabáltak be a bukaresti új-rongyosfarmerű Dinamo-szurkolók az egyetemisták meccsén, s miként viselkedtek ugyanezekben a napokban bukaresti tüntetéseken bizonyos izgága zsebpártvezérek.
Az sem semmi, hogy a múlt hét végén Funar úr bejelentette: a Nagy Románia Párt új EP-jelöltje Ilie Năstase úr lesz, az egykori legendás sportolóra vár az a szerep, hogy a Nagy-Románia Párt választási zászlóvivője legyen, mivel jó patrióta, jó román.
Aki el is fogadta az ajánlatot, de csak azért, hogy elmenjen egyszer Brüsszelbe, hogy valami szépet mondjon hazájáról, ne úgy beszéljen róla az európai törvényhozásban, mint Ladislau Tőkés, s ha ezt megtette, vissza is fog vonulni a politikából.
Ami pedig Kolozsvár egykori fura urát illeti, aki e javaslatot tette, s aki nemrég úgymond elrabolta a Nagy-Románia Pártot Corneliu Vadim Tudortól, a levitézlett vezér a következő címmel írt cikket róla saját újságocskájában: „Gheorghe Funar, a veszett magyar kolozsvári cigány”.
Elnézést a fenti szavakért, csak idéztük azokat.
Hát, ennyit a szélsőségesekről.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad),

2014. 9.

Tanulságok
Más-más az aktuális tanulsága a vasárnapi magyarországi választások eredményének az anyaországi, erdélyi magyar, romániai román, közép-kelet-európai és az összességében vett Európa polgárai és politikusai számára.
Sőt, a bukaresti román politika is megosztott Orbán győzelme kapcsán: míg Băsescu elnök, akinek volt pártja Európában a néppárt családjához tartozik, akárcsak a Fidesz, vagy az RMDSZ, s nemrég alakított új pártja is a keresztény-demokratákhoz kíván csatlakozni, szívélyes gratulációt küldött Budapestre, miközben a szocialista miniszterelnöknek, de még a saját magukat nemzetinek nevező liberálisok Antonescu által vezetett pártjának is bizonyára fejfájása támadt az eredmények hallatán.
Az államelnök virágos diplomáciai gesztusa érthető: egy cipőben járnak Orbánnal nemcsak autoritás-törekvéseikben, de abban is, hogy mindketten számítanak a kettős állampolgárok szavazataira.
A romániai Jobbik, a Nagy-Románia Párt lehet a legkényelmetlenebb helyzetben: egyrészt politikája szerint támadnia kell Magyarországot, a mindenkori magyar kormányt is, másrészt a hozzá hasonlóan szélsőjobboldali és szélső-nacionalista párt igencsak előkelő szereplési eredményének sem örülhet, pedig ugyanazon EU-ellenes, antiszemita és idegengyűlölő családhoz tartoznak.
A magyarországi baloldal a sebeit nyalogatja, s úgy tűnik, nem tanult a vereségből, nem képes felfogni, hogy nem a populista sikerpropagandát folytató Orbán miatt nem lehetett kormányváltó, hanem azért, mert nincs egy karizmatikus vezéregyénisége. A széles néptömegek megszólítására alkalmas programja sincs. Megbocsáthatatlan hibának bizonyult a rezsicsökkentés elleni harca, és az is amint a határon túli nemzettársak kérdését kezelte, nem beszélve legújabb korrupciós botrányairól és középszerű vezetői kirívó hatalomvágyáról és egymás mocskolásáról.
Az Európai Unió országai a magyar szélsőjobb magasra nyúló görbéje miatt aggódik másfél hónappal az EP-választások előtt, Vona Gáborék pedig azért, mert csak pártként voltak sikeresek, a névre szóló voksoknál alul maradtak.
Érdekes és tanulmányozandó tanulságokat vonhatunk le a Magyarországon most részben kikísérletezett levélbeli szavazásról is, főleg az érvénytelen szavazatok hatalmas tömege miatt.
A külföldi megfigyelők némileg bírálták a magyarországi választási rendszert is, amely a legerősebb pártnak nyújt kétségtelen előnyöket, magáról a választás korrekt lebonyolításából azonban Románia sokat tanulhatna.
Arról, például, hogy miként lehet kizárni a kettős szavazást és a turistaszavazást, ami pofon egyszerű az informatika mai világában.
De hát, hogy ne legyenek választási csalások, ahhoz politikai és állami akarat is kellene, aminek Bukarestben még nem jött el az ideje.
Kilin Sándor. Nyugati Jelen (Arad)

2014. 10.

Tanulságok
Más-más az aktuális tanulsága a vasárnapi magyarországi választások eredményének az anyaországi, erdélyi magyar, romániai román, közép-kelet-európai és az összességében vett Európa polgárai és politikusai számára.
Sőt, a bukaresti román politika is megosztott Orbán győzelme kapcsán: míg Băsescu elnök, akinek volt pártja Európában a néppárt családjához tartozik, akárcsak a Fidesz, vagy az RMDSZ, s nemrég alakított új pártja is a keresztény-demokratákhoz kíván csatlakozni, szívélyes gratulációt küldött Budapestre, miközben a szocialista miniszterelnöknek, de még a saját magukat nemzetinek nevező liberálisok Antonescu által vezetett pártjának is bizonyára fejfájása támadt az eredmények hallatán.
Az államelnök virágos diplomáciai gesztusa érthető: egy cipőben járnak Orbánnal nemcsak autoritás-törekvéseikben, de abban is, hogy mindketten számítanak a kettős állampolgárok szavazataira.
A romániai Jobbik, a Nagy-Románia Párt lehet a legkényelmetlenebb helyzetben: egyrészt politikája szerint támadnia kell Magyarországot, a mindenkori magyar kormányt is, másrészt a hozzá hasonlóan szélsőjobboldali és szélső-nacionalista párt igencsak előkelő szereplési eredményének sem örülhet, pedig ugyanazon EU-ellenes, antiszemita és idegengyűlölő családhoz tartoznak.
A magyarországi baloldal a sebeit nyalogatja, s úgy tűnik, nem tanult a vereségből, nem képes felfogni, hogy nem a populista sikerpropagandát folytató Orbán miatt nem lehetett kormányváltó, hanem azért, mert nincs egy karizmatikus vezéregyénisége. A széles néptömegek megszólítására alkalmas programja sincs. Megbocsáthatatlan hibának bizonyult a rezsicsökkentés elleni harca, és az is amint a határon túli nemzettársak kérdését kezelte, nem beszélve legújabb korrupciós botrányairól és középszerű vezetői kirívó hatalomvágyáról és egymás mocskolásáról.
Az Európai Unió országai a magyar szélsőjobb magasra nyúló görbéje miatt aggódik másfél hónappal az EP-választások előtt, Vona Gáborék pedig azért, mert csak pártként voltak sikeresek, a névre szóló voksoknál alul maradtak.
Érdekes és tanulmányozandó tanulságokat vonhatunk le a Magyarországon most részben kikísérletezett levélbeli szavazásról is, főleg az érvénytelen szavazatok hatalmas tömege miatt.
A külföldi megfigyelők némileg bírálták a magyarországi választási rendszert is, amely a legerősebb pártnak nyújt kétségtelen előnyöket, magáról a választás korrekt lebonyolításából azonban Románia sokat tanulhatna.
Arról, például, hogy miként lehet kizárni a kettős szavazást és a turistaszavazást, ami pofon egyszerű az informatika mai világában.
De hát, hogy ne legyenek választási csalások, ahhoz politikai és állami akarat is kellene, aminek Bukarestben még nem jött el az ideje.
Kilin Sándor. Nyugati Jelen (Arad)

2015. 3.

XV. Aradi Magyar Sajtó Napja
Szolgálat és köszönet
2001-ben, az Alföld 1861. augusztus elsejei megjelenésének 140. évfordulóján szervezte meg először a Nyugati Jelen kiadója és szerkesztősége az Aradi Magyar Sajtó Napját. Azóta minden esztendőben sor kerül erre. Az idei rendezvény nagy meglepetése a minden eddiginél sokkal nagyobb érdeklődés volt, olyannyira, hogy igen sok pótszéket is el kellett helyezni ahhoz, hogy mindenki leülhessen.
A Jelen Ház teraszán péntek délután az asztalok köré és közé szép lassan elhelyezkedtek a meghívottak – jelenlegi és korábbi újságírók, külmunkatársak, testvérlapok munkatársai, a lap közeli barátai, nemcsak Aradról, hanem a megyéből, sőt külföldről is! –, akiket Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője üdvözölt. Bevezető szavai a köszönetéi voltak. Az elsők címzettjei az Arad Municípium Polgármesteri Hivatala és az Arad Municípiumi Kulturális Központ voltak, amelyek a rendezvény anyagi hátterét biztosították. Következtek az olvasók, akik nap mint nap szeretettel fogadják öt megyében a lapot. Nem maradhattak ki a lap szerkesztői és munkatársai sem, akik „összeszokott, erős csapatként” végzik napi penzumukat, hogy minél érdekesebb, hitelesebb olvasmány kerülhessen az olvasók asztalára.
Megható momentum volt az egyperces megemlékezés az utóbbi időben elhunyt volt kollégákra: Berecz Sándorra, Péterfi Rozáliára, Bălaj (Balázs) Katalinra és Lészay Bélára. Különböző okok – főleg betegség – miatt nem lehetett közöttünk Kilin Sándor, Mórocz Tibor és Simonfi Imre, akik így is lélekben velünk voltak, akárcsak Böszörményi Zoltán laptulajdonos, aki üdvözletét küldte az esemény alkalmából. Lévén szó az Aradi Magyar Sajtó Napjáról, a meghívottak között voltak a Szövétnek és a Havi Szemle vezetői és munkatársai is, akiket külön köszöntött a főszerkesztő asszony.
Az idei rendezvény központi eseménye Puskel Péter Hangosan gondolkodom című új kötetének a bemutatója volt. Az „aktust” Jámbor Gyula, a kötet szerkesztője ejtette meg, aki méltatásában kiemelte: a legfőképpen helytörténészként számon tartott szerző nemcsak a múltba fordul, hanem publicisztikáiban a ma történéseiről is szól. Ezúttal is egy ilyen kötetről van szó, amelynek mind a 47 írása már megjelent a Nyugati Jelenben, és a mindennapokban tapasztalt szembeszökő és bántó visszásságokat szerencsésen ötvözi a múltból feltárt pozitív történésekkel.
Egy dolgot nem lehetett megkerülni, mégpedig azt, hogy Puskel Péter és Jámbor Gyula nemcsak évtizedek óta kollégák, hanem jó barátok is, így a méltatás óhatatlanul nem nélkülözhette ennek a kapcsolatnak a szubjektív vetületeit, ám mindezt szimpatikus humorral, jóérzéssel oldották fel.
Puskel Péter tizedik önálló kötete kapcsán a szerkesztő külön értékelte, hogy a szerző írásai komoly dokumentáción alapulnak. Külön színt adnak ezeknek az írásoknak, hogy számos külföldi útja érdekes összehasonlítási alapot is szolgáltat azzal a szeretett szülővárossal kapcsolatban, amely Európa Kulturális Fővárosának címére pályázna 2021-ben.
Puskel Péter megköszönte, hogy a legutóbbi cikksorozatában közzétett írásaiból készült válogatás megjelenhetett az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban, majd felhívta a figyelmet a Nyugati Jelen szerkesztőségének magas átlagéletkorára, és ezzel szoros összefüggésben a fiatalítás fontosságára.
A könyvbemutatót Grosz László humoros verses köszöntője zárta.
A meghívottakat ezután a szervezők jóvoltából gazdag ital- és hűsítőválaszték, valamint svédasztal várta, a fehér asztal mellett a vendégek jó hosszasan elbeszélgethettek – közülük sokan amúgy rég nem látták egymást.
A jó hangulatot ezúttal is a Laly és July kettős biztosította, a táncra perdülés lehetőségét azonban csak kevesen használták ki.
Az Aradi Magyar Sajtó Napját idén a szolgálat és a köszönet hangulata lengte be: a magyar írott szó iránti szolgálat és a köszönet az olvasóknak, azoknak, akik ezt értékelik, és alkotó energiát adnak a további szolgálathoz.
Kiss Károly
Nyugati Jelen (Arad)

2016. 21.

Hálátlan történelmi emlékezet
„Sírt-rítt, jajgatott mindenki”(1.)
Persze, persze, értem én, hogy a közvéleményt most a román futballcsapat szégyenletes Eb-szereplése, meg a villámokkal, zivatarokkal, jégesővel ránk tört kánikula, a migránsveszély és a helyhatósági választások utáni lehetséges személycserék latolgatása foglalkoztatja, a történelmi emlékezetre nem jut már idő.
Hálátlanok vagyunk most is, mint annyiszor, pedig ha egy állam vagy társdalom nem tudja magának feldolgozni saját történelmi múltját, nem képes vagy nem akar őszintén szembe nézni vele, aligha kerülheti el, hogy a múlt árnyékai visszalopózkodjanak, s jövőépítés helyett árnyékbokszolással legyen kénytelen idejét fecsérelni.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

2016. 27.

Hálátlan történelmi emlékezet
„Sírt-rítt, jajgatott mindenki” (2.)
Az 1951. június 17-ről 18-ára virradó éjszakán valósult meg a „népi demokráciának” kozmetizált, Gheorghe-Gheorghiu-Dej által szovjet „segítséggel” irányított romániai kommunista diktatúra egyik legnagyobb szégyene, a tömeges bánsági deportálás.
Éjszakánként ekkor már nemcsak a Szekuritaté „fekete kocsijától” reszkettek (főleg falun, s különösen a határzónákban, a legjobban a jugoszláviai határ mentén) az emberek, hanem a kitelepítésektől is, hisz rebesgették már itt is, ott is, hogy „készülnek a listák”. Azt még nem tudta senki, hogy mi lesz a sorsa azoknak, akik rákerülnek.
Kilin Sándor
Nyugati Jelen (Arad)

2016. 3.

Elhunyt Kilin Sándor
Augusztus 2-án délután az örökkévalóságba távozott Kilin Sándor. Borzalmas egy kedves kolléga halála kapcsán akár egyetlen mondatot is leírni. Hát, ha még az egyúttal a legjobb barátok egyike volt, majdnem ötven esztendeig, s annak idején, pályafutása kezdetén amolyan, őt sok mindenben eligazító pártfogója, tanítómestere.
Szörnyű leírni: Kilin Sándor nincs többé, hogy ezután csak emlékezetünkben él – és természetesen számtalan, az Aradi, jó ideig az országos magyar sajtóban megjelent cikkében. Nem hinném, hogy cikkeit számon tartotta, hiszen soha, sehol nem akart parádézni, dicsekedni velük: megírta, amióta lehetett, azt, amit gondolt, érzett, előtte pedig a sorok között próbált – mint minden igaz újságíró abban a korban – az olvasó szívéig, elméjéig jutni.
Az egyetlen (minden kétséget kizáróan a legérdemesebb) volt az Aradi újságírók között, akit a Magyar Újságírók Szövetsége, úgy másfél évtizede, Aranytollal tüntetett ki munkássága elismeréseként. Sokszor kérdeztem tőle az utóbbi években: miért nem ír könyvet, hiszen hosszú – idén éppen ötvenéves – pályafutása alatt olyan dolgokat élt át, tapasztalt meg, amelyek rendkívül tanulságosak lehetnek a későbbiek számára. Ugyan, ne szamárkodj, intett le mindig. Pedig még jól emlékszem azokra a beszélgetéseinkre, amikor 35-40 vagy 45 évvel ezelőtt megjegyezte az akkori idők egy-egy elképesztő bődületére, a funkcionáriusok packázására: ezt le kellene jegyezni, hogy ne felejtsük el, valamikor (minthogy akkor nem lehetett) jó cikket írhatnánk belőle.
Nem jegyezte le, nem írta meg, sajnos, emlékezetből sem, pedig roppant érdekes lett volna a visszaemlékezés gyermekkoráról (tanítócsaládban nőtt fel, apja Kisjenőben kántortanító, majd Aradon neves iskolaigazgató volt), moszkvai, majd Kolozsvári egyetemi éveiről, kürtösi tanárkodásáról, de talán főleg arról a fél évszázadról, amit az Aradi magyar újság szolgálatában eltöltött. Szolgálatában, mondom, mert a legnemesebb értelemben vett szolgálat volt a nyugdíjazása, majd Magyarországra költözése után is.
Legutóbbi – mint mindig: okos, egyéni, összetéveszthetetlen hangvételű, kiváló elemzőkészséggel és nagy mesterségbeli tudással megírt – vezércikke július 21-én jelent meg, amikor már, bizonyára maga se tudta mennyire, súlyos beteg volt. A rá következő szombaton immár visszajáró nehéz fájdalmakra panaszkodott, holott soha nem szokott.
Próbálom elhessegetni magamtól az utolsó képet, amikor battonyai házuk előtt, segítséggel, beszállt az érte küldött mentőautóba s azzal búcsúztunk, hogy (a külön kocsiban utazó feleségével és fiával együtt – ragaszkodott hozzá, hogy családja elkísérje) rövidesen találkozunk az orosházi kórházban, ahova kivizsgálásra utalták be. Mintha érezte volna, hogy utolsó napjaiban, perceiben családjával együtt kell lennie. Ott azonban megállapították, hogy nagy a baj, s Gyulára, a jobb felszereltségű megyei kórházba vitték, ahol az életmentőnek remélt műtét közben csütörtökön kora délután megállt a szíve. Újraélesztették, a gépek még pár napig életben tartották.
Nyolcvanadik születésnapját tavaly (november utolsó napján született 1935-ben) családjával és néhány volt kollégája, barátja társaságában ünnepelte. Dehogyis gondoltuk, hogy az utolsó lesz. Most már, sajnos, tudjuk.
Hatalmas, s az Aradi magyar újságírás számára pótolhatatlan veszteség ért bennünket a halálával.
Jámbor Gyula(Nyugati Jelen)
Kilin Sándor (Nagyszalonta, 1935. nov. 30. – Battonya, 2016. aug. 2./ újságíró volt, a Nyugati Jelen Arad) munkatársa.
vitalap.hu

2016. 10.

Búcsú Kilin Sándortól
Tisztelt gyászoló gyülekezet!
Önök közül sokan barátként, ismerősként, néhányan volt osztálytársként jöttek el ma megadni a végtisztességet. De bizonyára vannak itt olyanok is, akik személyesen alig, vagy csak futólag ismerték Kilin Sándort, talán csak pár mondatot váltottak vele életében. Az utóbbi majdnem tíz évben bizonyosan ritkán, mert nem élt Aradon, kényszerűségből a magyarországi Battonyára költözött. De írásaiból ismerték, tisztelték – az idősebb, régi előfizetők szinte pontosan fél évszázadon keresztül olvashatták a mindenkori Aradi magyar napilapban, a Vörös Lobogóban, majd a Jelenben, Nyugati Jelenben cikkeit, mindenekelőtt kivételes szakmai tudással, könnyed stílusban, olvasmányosan megírt, mindig fontos kérdéseket felvető és vitató, a történések mögöttes jelentését, igazságát kutató-boncolgató jegyzeteit, vezércikkeit.
Az, akitől most búcsúzunk, igazi, nagy formátumú újságíró volt, aki, ha csak egy mód volt rá, soha, vagy csak kivételesen fogta a nagyok, a hatalom pártját – csak ha igazuk volt –: mindig a közember és igazsága mellett állt ki.
Kilin Sándor nem volt igazán „terepember” – ezért is van az, hogy viszonylag kevés (bár kitűnő) helyszíni riport alatt olvasható a neve. Mestere volt ellenben az esszészerű írásoknak, és ez a műfaj, mint a sportban az atlétika, az újságírás valóságos királynője, igazán jól művelni csak keveseknek adatik meg.
Ha az újságírásnak vannak (és meggyőződésem szerint vannak) abszolút szükséges és a legnagyobb tiszteletet érdemlő, újságírói kifejezéssel élve a „napi kenyeret” biztosító napszámosai (nélkülük semmilyen lap nem létezhetne), ugyanakkor rangot adó arisztokratái: Kilin Sándor kétségtelenül ez utóbbi kategóriába sorolandó.
Neki megadatott a legmagasabb kasztba való tartozás. Valamelyes műveltséget, érdeklődéssel és kitartással, némi erőfeszítéssel bárki értelmes ember szerezhet (elhunyt barátunk értelmiségi családban nőtt fel, ahol az olvasás mondhatni kötelező volt, tanítói, édesanyja és édesapja a nebulók közül mindig őt kezelték a legszigorúbban), a másik elengedhetetlen összetevőre, a magas fokú íráskészségre azonban születni kell. Bebizonyosodott: ő írásra született. Nagy, és immár pótolhatatlan veszteség, hogy nem mAradt ránk általa írott könyv, még az a nagyobb Dosztojevszkij-tanulmány sem született meg (eredetiben is olvasta a nagy orosz írót), amelyet utolsó éveiben tervezett.
De mAradjunk még kicsit a múltban. Az 1970-es évek legelején – a pár év múlva bekövetkező, elképzelhetetlenül bárgyú, primitív és erőszakos diktatúra előtt, ő volt az, aki közeli újságíró-barátai, köztük a kivételes tehetségű Tokay György, meg Oroszhegyi Károly, az akkor még újonc Puskel Péter támogatásával „új fuvallatot” hozott a Vörös Lobogóba, egy sor, merőben újnak, merésznek számító rovatot-oldalt (köztük az Ember és közösség címűt) indítva be. Órákat vitatkoztunk – ma már szinte hihetetlennek tűnik a dolog –, egy-egy megjelenés előtt álló cikk tartalmán, megfogalmazásain. Néhány évvel ezelőtt megdöbbentem, amikor valaki (nem tudom, hogy köztünk van-e most), azzal támadt rám: „Kilin? Kommunista (előtte még egy, most nem idézett jelző szerepelt), párttitkár volt”. Azt persze nem tudhatta, hogy Kilin Sanyi kézzel-lábbal igyekezett elhárítani a „megtisztelő” funkciót, és közeli barátait rábeszélte (sikerrel), hogy választáskor ellene szavazzanak. Csakhogy barátai alulmAradtak, mert a be nem avatott többség tisztességes, közülük való, hozzáértő embert akart.
A sors megajándékozott azzal, hogy nemcsak munkatársa, hanem, remélhetőleg nem túlzok, közeli barátja lehettem, majdnem 48 esztendőn keresztül. Ezernyi emlékem van róla: közös riportút, például, a magam újságírói pályájának kezdetén, az akkor épülő dunai vízerőműről, az elöntés-eltűnés előtt álló Ada-Kaleh szigetről, az osztrák–magyar monarchiabeli Herkulesfürdőről – a riportút hozományát, azt hiszem, ma, 45 év után is mAradéktalanul vállalhatnánk, sok-sok szerkesztőségen kívüli találkozás. Rengeteg beszélgetés a politikáról, világról, de leginkább a lapról és újságírásról: hittünk abban, talán kicsit naivan, hogy valamit tehetünk, valami rajtunk is múlik.
Nem értettünk mindig és mindenben egyet, olykor üdítően jókat vitatkoztunk – de hát mi vinné előbbre a világot, mint a nézetek ütköztetése, s ebben az érvek felsorakoztatása? Barátságunk, természetesen, az ilyen viták miatt picinyke csorbát se szenvedett.
Három nappal ezelőtt battonyai házának szépen gondozott, rózsákkal, egyéb virágokkal övezett udvarán, az olcsó nyári sátor alatt – Sanyi kedvenc helye volt a szép tavaszi és őszi időkben, nyári kánikulában – heten ültünk az asztal körül, a temetésről egyeztettünk a fájdalomtól jóformán megszólalni se tudó özvegyével és fiával az általa ültetett és gondosan ápolt, mára szép fácskává serdült szomorúfűz árnyékában. Szinte fizikai fájdalmat éreztem az első pillanattól: valaki borzasztóan hiányzik, és már sohasem jelenik meg újra, hogy egy (ritka) szabad hétvégén parázson sült mititéj, tarja, a nagyszerű és szerető feleség, háziasszony Irmi által készített előételek, körítések után néhány pohár sör mellett a végtelenségig, olykor magunkat ismételve osszuk-szorozzuk a múlt emlékeit, a valamikori és mai világ dolgait.
Sanyikám, veled immár másodszor-harmadszor veszítettem el az utóbbi néhány évtized legjobb barátainak egyikét. Egy-egy pótolhatatlan darab szakadt ki velük a magam szűk világából.
Mint nagyszalontai születésű – mindig igen büszke voltál rá, hogy az egyik legnagyobb magyar költővel azonos helyen láttad meg a napvilágot – biztosan ismerted Arany Jánosnak költőtársa, Tompa Mihály sírkövére írott sorait: „S ha nem pönög lantunk s gitárunk / A varjú se károg utánunk”. Te se kívántad az utókor elismerését. Életedben tetted, amit tenned kellett, a lehetőségekhez képest, amit lelkiismereted diktált.
A többi, ha még lesz, legyen az utókor gondja.
Nyugodj békében. Nekem nagyon fogsz hiányozni.
Jámbor Gyula
Jámbor Gyula búcsúztatta a kedves, szeretett kollégát, Kilin Sándort temetésén, 2016. augusztus 9-én.
Nyugati Jelen (Arad)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-85




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998