udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
201 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 175 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 151-175
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Király László

2007. december 27.

Magyarokról, székelyekről, anyanyelvről szólt Bartha Levente székelyudvarhelyi előadóművész Marosvásárhelyen, a Deus Providebit Tanulmányi Házban tartott műsora. A felidézett versek – Tompa László, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos és mások – a szülőföldhöz való ragaszkodást, az anyanyelv iránti hűséget szólaltatták meg. Befejezésként Móricz Zsigmondot idézte, aki 1941-ben a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumban járva a következőképpen szólt az ott összegyűlt diáksághoz: „Szeretettel üdvözöllek székelyek, kik több ezer éve itt éltek, ezen a tájon. Ne feledjétek, ti csak összekötő láncszem vagytok az eltelt ezredévek és a következő évezredek között. Vigyázzatok, ez a láncszem el ne szakadjon!” /Király K. László: Anyanyelves láncszemek. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 27./

2008. február 2.

Király László új verseskönyve /Míg gyönyörű késemet fenem. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007/ megkeseredett önvallomásokat is tartalmaz, de az irónia is jelen van verseiben. Király László verseinek fő mozgatóeleme az elhallgatás. /Bogdán László: A költő életei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 2./

2008. február 13.

„Élő klasszikusként” köszöntötte a kolozsvári Bretter György irodalmi körben Király Lászlót Karácsonyi Zsolt költő. Király László Míg gyönyörű késemet fenem című új verseskötetét mutatta be, amely tavaly jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál. Király László pályaképe fontos elemeként említette az egykori kolozsvári egyetemi színjátszókörben betöltött szerepét. /„Minden jó költő hatott rám” = Krónika (Kolozsvár), febr. 13./

2008. május 15.

Sepsiszentgyörgyön, a Bod Péter Megyei Könyvtár irodalmi estjén a kolozsvári Kriterion Kiadó mutatkozott be H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatójának vezényletével: Király László legújabb verseskötetéből olvasott fel, Balázs Imre József irodalomtörténészként a kiadó költői monográfiasorozatának szerkesztéséről beszélt. /Kriterion-versest. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 15./

2008. június 17.

Több mint hat hete történt, a szülők mégis csak a napokban döntöttek úgy, hogy a nyilvánosság elé tárják az ügyet, amikor az iskola nevelőtanácsa meghozta a döntést: Lavinia Dantis Kézdimartonfalván tanító szakképzetlen helyettesítőt írásbeli figyelmeztetésben részesítették testi sértés miatt, mert egyik tanítványa szemét megkárosította egy golyóstollal. A hetedikes diákot a baleset után azonnal megműtötték, a hónap végén újabb beavatkozásra kerül sor. Április 22-én a kézdimartonfalvi általános iskolában a román szakos tanárnő arra kérte sport szakos kollégáját, hogy románórán fát rakasson a gyerekekkel. A tanárnő kérését visszautasította Király László tanuló, mert a megelőző órán is ezt tették. Erre a tanárnő büntetésből 1-est írt be románból. Az ellenőrzőbe még külön beírta, hogy a szülők másnap jelenjenek meg az iskolában. A tanítónő a kezében levő golyóstollat úgy dobta gyermekhez, hogy súlyosan megsebesítette bal szemét. Mindezért a tanárnő adminisztratív figyelmeztetésben részesült. A szentkatolnai iskolaközponthoz tartozó martonfalvi iskola tanári szobájában Szörcsey Ibolya tanárnő elmondta, sajnálatos balesetről van szó. Szerinte a szülőknek nem a Háromszék szerkesztőségébe kellett volna menniük. Lavinia Dantis szerint szó sem volt farakásról, ellenben a hetedikes diák bejött a tanáriba, szemtelenül beszélt, amiért a tanárnő figyelmeztette, „erre ő obszcénül mutogatott egy kiflivel”. Az 1-est nem bosszúból adta, hanem amiatt, mert feleltette, és nem tudott semmit. „Megint mutogatott, ekkor dobtam feléje a golyóstollat, ami az asztalról pattant vissza a szemébe. ” – Farkas Csaba tanfelügyelő szerint a tanárnőnek többet nincs, mit keresnie a tanügyben. /Fekete Réka: Megsebezte tanítványa szemét. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 17./

2008. június 24.

A kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör 1992 óta működik, pályakezdő, illetve már befutott irodalmárok részvételével. Az irodalmi fórum 2007–2008-as évadját Pethő Loránd elnök értékelte. Szerinte a Bretter-kör Erdély legaktívabban működő irodalmi köre. A pályakezdők fellépései bizonyítják: az erdélyi irodalom jó utánpótlással büszkélkedik. Versekkel Vitus Ákos, Varga Borbála mutatkozott be, prózában Jancsó Noémi, Papp Zakor Ilka és Láng Orsolya, aki verseket is ír. Az irodalmi kör repertoárját nagy nevek gazdagították: Egyed Péter 23 buborék. A kurszk balladája, Bréda Ferenc Golania Magna Secunda esszékötetével, Józsa Attila Változatok sors-szimfóniára, Király László Míg gyönyörű késemet fenem című művével. A meghívottak között szerepelt Egyed Emese és Karácsonyi Zsolt is. Tervezik a román írókkal való kapcsolat kialakítását, egyfajta multikulturális szellem megalapozását. /Varga Melinda: A multikulturalizmus felé. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 24./

2008. augusztus 12.

A marosvásárhelyi Mentor Kiadó a városban kiadott Látó szépirodalmi folyóirat szellemi körére épült. Káli Király István, a kiadó vezetője elmondta, elsősorban az erdélyi magyar szépírók műveit szerették volna kiadni, beleértve az első köteteseket is. Aztán ráébredtek arra, hogy nincs elég irodalmi mű, és szélesítették kiadványaik palettáját. Felvállalták a történelmi jellegű dokumentumok és tanulmányok kiadását, néprajzi munkákat, művészeti és művészettörténeti jellegű kötetek megjelentetését, az Erdély emlékezete, a Kriza János Néprajzi Társaság Könyvtára, a Mentor Művészeti Monográfiák sorozatokat, valamint Wass Albert életműsorozatát. Új a Könyvbarát sorozat, amelyben az elfeledett, vagy még ki nem adott szépirodalmi művek jelennek meg, illetve az Erdélyi ritkaságok, amelyben a két világháború közötti, Jancsó Elemér által kezdeményezett sorozat darabjait teszik újra közkinccsé. A Mentornak vannak házi szerzői, például Bogdán László, Király László, Egyed Emese, Sebestyén Mihály, Király Kinga Júlia, Fazakas Attila. De említhető Demény Péter, Vermesser Levente, Szabó Róbert Csaba neve is. /Antal Erika Közszolgálatiságot vállalva. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 12./

2008. augusztus 20.

Augusztus 20-án a több mint ezerszáz éve hont foglaló magyarság államának megalapítóját, Szent Istvánt ünnepeljük. István uralkodása idején (1000–1038) augusztus közepén, Nagyboldogasszony napján törvénylátó napot tartottak. Ezt a napot a lovagkirály László idején augusztus 20-ra helyezték. 1083-ban ezen a napon avatták szentté I. István királyt. Ettől az időtől kezdve vallási ünneppé vált augusztus 20-a. Mária Terézia uralkodásától 1848-ig, a forradalom elbukásáig állami és egyházi ünnepként volt jelen a magyar történelemben. Az ünnep tiltása 1884-ig tartott. 1938-ban, Szent István halálának 900. évfordulóján augusztus 20-át nemzeti ünneppé nyilvánították. A második világháború utáni kommunista rendszer, vallási és nemzeti tartalma miatt nem vállalta az ünnepet. Az új kenyér ünnepévé alakították, majd 1949-ben augusztus 20-ra időzítették az új alkotmány kikiáltását, s így augusztus 20-a az alkotmány ünnepeként szerepelt a naptárban. 1991. március 5-én az Országgyűlés, mint nemzeti ünnepet, államalapító Szent István királyunk ünnepét, hivatalos állami ünneppé nyilvánította. Ma a szentistváni Magyarország területén élő vagy onnan messzebbre sodródott magyarok megemlékeznek a korának követelményeit felismerő, az országát Európába integráló, a fiához intézett intelmeiben minden nemzet tiszteletben tartására, országa és vallása megtartására tanító szent királyukról. Ezer év távlatából is érvényes tanításait a szentisvániból mára miniatűrré zsugorodott Magyarországot irányító politikusoknak sem ártana megszívlelniük. /Figyelő. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 20./

2008. szeptember 6.

Az anyaország szellemi életének meghatározó egyéniségei voltak azok, akik folyamatosan az utódállamok kisebbségi magyar kultúráját figyelték. Sokatmondó névsort lehetne összeállítani, Görömbei András nevét kiemelve. Mellette és vele együtt többeket is érdemes számon tartani Elek Tibort, akinek erdélyi magyar irodalmi tárgyú tanulmányait és kritikáit erdélyi kiadó jelentette meg /Elek Tibor: Magatartások és formák. Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2008/. Elek Tibor sokoldalú irodalmár, akit kritikusként és irodalomtörténészként csakúgy számon tartanak, mint szerkesztőként és rangos irodalmi-kulturális programok szervezőjeként. Nyíregyházán született 1962-ben, Gyulán él, és a Békéscsabán megjelenő Bárka című irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat főszerkesztője. Elek Tibor új kötetét több mint húsz év terméséből válogatta, legkorábbi írása 1985-ből, legfrissebb 2008-ból származik. Több tanulmányban és kritikában foglalkozott Sütő András, Székely János, Bogdán László, Mózes Attila munkásságával, elemezte Ferenczes István, Markó Béla költészetét, bemutatta Kocsis István drámaírói pályáját, és figyelmet szentelt például Sigmond István, Király László, Szőcs Géza, Vida Gábor egy-egy kötetének. Terjedelmes életműinterjút készített az évek során Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Ferenczes Istvánnal, Bogdán Lászlóval, Mózes Attilával és Orbán János Dénessel. Elek Tibor azonos mércét alkalmaz alkotókra, illetve művekre, tartozzanak azok akár az anyaországi irodalomhoz, akár valamely kisebbségihez. /Borcsa János: A kritikus mércéje. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 6./

2008. október 22.

Erdély szinte minden tájáról érkező magyar iskolák kiváló diákjait, az ún. „mákvirágokat” és a „tudós tanárokat” köszöntötték és díjazták az RMPSZ vezetői a szovátai Teleki Oktatási Központban az elmúlt hétvégén. A tanulók értékes bronz, ezüst, arany és gyémánt díjakat és okleveleket vehettek át ebből az alkalomból, ugyanakkor háromnapos táborozásban volt részük Szovátán, Országh Péter magyarországi történelem tanár vezetésével, aki Erdélyben kíván tovább dolgozni. Márton Zoltán a Teleki Oktatási Központ igazgatója köszöntötte a részvevőket. Több mint ötven Mákvirág-díjat osztottak ki. Rövid szünet után a pedagógusokat jutalmazták. Burus Siklódi Botond a Tudományos Tanács elnöke ismertette az Apáczai-díj történetét, amit idén harmadszor hirdettek meg. Idén huszonegyen pályáztak erre a díjra, ezek közül választották ki a legjobbakat. Burus Siklódi Botond szerint a beérkezett pályázatok mindegyike színvonalas volt. Honismeret és helytörténeti témakörben Apáczai-díjas lett: József Álmos (Országzászló állítások Háromszéken című munkájával) Dicsérő oklevelet kapott Farkas Aladár, Fazekas Loránd és Király László. Humántudományokban Apáczai-díjat érdemelt Péter Sándor (Térszínformanevek és vízrajzi köznevek felső-háromszéki helynevekben című dolgozatával). A természettudományok kategóriában Apáczai-díjat vehetett át Kiss Sándor a Bethlen-kollégium 1972-ben végzett véndiákja (Analitikus geometriai módszerek komparatív vizsgálata című dolgozatával)., Dicsérő oklevelet kapott Bencze Mihály és Bakó Botond. Neveléstudomány-Módszertan-Pszihológia tudományokban Apáczai-díjas Szabó K. Attila (Az erdélyi tanító és óvóképzés története című dolgozatával). Az óvodai és elemi oktatás területén dicséretben részesült Szabó Imola. /(bakó): „Fontos észrevenni a lámpásokat” = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./

2008. november 14.

Király Lászlóval készített interjút Lövétei Lázár László, a Székelyföld novemberi számában. Az idén 65 éves, Kolozsváron élő költő, író indulásáról, pályatársairól és irodalmi-esztétikai nézeteiről is vallott a csíkszeredai irodalmi folyóiratban. Királynak határozott véleménye van a „nép” és „nemzet” szavak állítólagos elhasználódásáról: „Azt gondolom, hogy az igazi pátoszt csak a kisszerű gyülevészség ócsárolja ferde szájjal. Idegen tőle a magasztosság, fél tőle, mert nem bír fölemelkedni hozzá. Félnek a mítoszoktól is; meghirdetik a mítoszrombolást ennek folytán. No legenda! No szárnyalás! No nemes magatartás! No emelkedettség! – Nem irigylem őket. Görbe szemmel kell figyelniük a verset is, ha költőiséget gyanítanak benne. ”A kolozsvári Helikon november 10-i száma Lövétei Lázár Lászlóval közöl portréinterjút. A költő, szerkesztő olvasmányélményeiről, irodalmi műhelyekről, költészetének „fordulatairól” nyilatkozott. Lövétei szerint: „Mára szinte teljesen kiirtották a népies hangot a kortárs magyar lírából, azt is mondhatnám, hogy teljesen szűz területről van szó, lehet pionírkodni. ” /Lapszempont. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./ Király László Esterházy Péter sokszor idézett kijelentésére célzott: Én nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodom.

2008. november 15.

Márciustól Balázs Imre József vette át a Korunk folyóirat főszerkesztői teendőit. Azért merte elvállalni, mert 1999 óta dolgozik a lapnál. A tematikus szerkesztés megmarad, de a témát sok szempontból, és alaposan fogják körüljárni. Jelenleg nincs olyan lapterjesztői hálózat Romániában, amelyik minden magyarlakta városba elvinné a folyóiratot. Az internetes változattal azokhoz az olvasókhoz tud eljutni a Korunk, akik másként nem olvashatnák el. A májusi számtól jelen vannak a magyarországi országos lapterjesztői hálózatban. 1990-től, amikor Kántor Lajos vette át a főszerkesztői teendőket, időről időre változott a szerkesztői csapat. A változás után Salat Levente, Visky András dolgozott itt, aztán Selyem Zsuzsa, később Demeter Szilárd, Szabó Géza és mások. A mai szerkesztők között pedig már vannak olyanok, akik a nyolcvanas években születtek. Két új szerkesztőségi tag van, Keszeg Anna, aki a társadalomtudományi, antropológiai jellegű írásokért felel, Zakariás Ágota pedig egyrészt a Korunk Galéria szervezését vette át, másrészt a lap képanyagát és művészeti írásait szerkeszti. A Korunk nemcsak folyóirat, hanem könyvkiadó, képzőművészeti galéria is, és egyfajta képzési központtá is vált /Korunk Akadémia néven futó programok/. Szabadegyetemi jellegű előadásokra is sor kerül. Balázs Imre József emellett a BBTE magyar irodalomtudományi tanszékén 20. századi irodalmat tanít. -A mai erdélyi magyar irodalom minden generációjában vannak olyan szerzők, akik jelentős munkákat hoznak létre, Szilágyi Istvántól Király Lászlóig és Kovács András Ferenctől Láng Zsoltig, Visky Andrásig, vagy a legfiatalabbakig. Kiegyensúlyozott irodalmi élet van. /Köllő Katalin: Mindenkinek ajánlom: merjen és tudjon egyedül lenni önmagával. Beszélgetés Balázs Imre Józseffel, a Korunk főszerkesztőjével. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 15./

2008. november 20.

Király László-kötetek bemutatására került sor november 19-én Erdőszentgyörgyön, a Szent György Iskolaközpont könyvtárában, abból az alkalomból, hogy a Sóváradon született és Kolozsváron élő József Attila-díjas költő, író, műfordító, a Helikon című irodalmi folyóirat helyettes főszerkesztője november 19-én töltötte 65. életévét. /Király László 65 éves. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 20./

2008. december 3.

Az 1995-ös tanügyi törvény biztosította a magyar történelem tanításának lehetőségét, kezdetben mégis szülői aláíráshoz kötötték ezt, sőt, voltak iskolák, ahol óvakodtak a törzsanyagba foglalni és órarendbe iktatni. Ekkor még nem volt sem tanterv, sem tankönyv. Az 1996–1997-es tanévben Hargita megyében többen a Hargita Népében hétről hétre megjelenő tankönyvpótlóból éltek. 1997-től kedvezőre fordult a helyzet a tanterv jóváhagyásával és az erre épülő tankönyv – László László, Vincze Zoltán: A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai – megjelenésével. Ez a tankönyv jó, többszöri utánnyomást is megért, de tíz év elteltével szükség van egy javított, az utóbbi évtized eseményeiről is beszámoló kiadásra. A tankönyv mellé a történelemtanárok munkafüzeteket is írtak, szerkesztettek a szórványban és Székelyföldön. Király László, Novák Károly István székelyudvarhelyi tanárok kétkötetes munkafüzete második bővített kiadását is megérte. A magyar történelmet tanító tanárok számára az Oktatásügyi Minisztérium Kisebbségi Igazgatósága novemberben és decemberben – szakmai képzést szervezett Nagyváradon. /Fodor S. Sándor szaktanfelügyelő, Székelykeresztúr: Történelmünk tanításáért, tovább. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 3./

2008. december 13.

Folyik a vita a budapesti Gondolat Kiadónál 2007-ben, a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával megjelent A magyar irodalom történetei című háromkötetes kiadványról (főszerkesztő: Szegedy-Maszák Mihály). A közelmúltban Görömbei András a Kortárs októberi számában mondotta el róla elítélő véleményét. Erdélyben mindeddig kevés szó esett erről a nagy vállalkozásról. A harmadik kötet az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot tárgyalja (szerkesztői: Szegedy-Maszák Mihály és Veres András; a szerkesztők munkatársai: Jeney Éva és Józan Ildikó. 51 szerző dolgozata olvasható a kötetben). Nagy Pál irodalomtörténész megdöbbenve a kötetből csak a legjelentősebb hiányzó erdélyi írókat sorolta fel: Bánffy Miklós, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Berde Mária, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Olosz Lajos, Endre Károly, Jékely Zoltán, Szabédi László, Nagy István, Asztalos István, Horváth István, Horváth Imre, Bajor Andor, Szabó Gyula, Farkas Árpád, Király László, Ferenczes István… Nem történik említés a következő irodalomtörténészekről: Kristóf György, György Lajos, Jancsó Elemér. Eszerint Szegedy-Maszák Mihályék az imént felsorolt erdélyi magyar írókat, irodalomtörténészeket nem tekintik említésre méltóknak. Ugyanakkor egész fejezet található – A ponyva klasszikusa címmel – Rejtő Jenőről… A kötetben Jeney Éva ilyen különös, lekicsinylő címen foglalkozik az erdélyi magyar irodalommal: „Maorik és transzszilvánok”. A szerző többek között ezt írta: „Napjainkban kérdésessé vált a nemzeti és a világirodalom fogalom is, s egyidejűleg létjogosultnak látszik az az elgondolás, hogy valamely nemzeti irodalom ugyanabban a történelmi korszakban több irodalomhoz is tartozik. ” Vagyis: nincsenek, nem lesznek önálló nemzeti irodalmak. Továbbmenőleg: „Az ún. »nemzeti hagyományok« is műhagyományok, »történeti fikciók«, s a piacgazdaság közepette elsődlegesen gazdasági érdekeket szolgálnak. ” Tehát 1848 vagy 1956 nem egyéb, mint „történeti fikció”, s a rá való emlékezés valaminő gazdasági érdeket szolgál, vonta le a következtetést Nagy Pál. Az erdélyi magyar irodalom szerves része az egyetemes magyar irodalomnak. Még akkor is, ha voltak (s még ma is akadnak), akik kétségbe vonják ezt a megkérdőjelezhetetlen tényt. Szegedy-Maszák Mihályék szerint a nemzeti kultúrák – ide értve az egyetemes magyar irodalmat is – halálra vannak ítélve, s csak „kizárólag a heterogén elemekből álló, töredezett hagyományú magyar művelődés egyes elemeinek, önmagukban álló részeinek van esélyük a továbbélésre: a többi osztályrésze provincialitás, a lassú haldoklás” – ahogyan Papp Endre írta e kötetekről szóló, Rút sybarita váz című, A nemzetnélküliség programja alcímet viselő kiváló tanulmányában. (Megjelent a Hitel 2008. februári számában.) Ez érvényesül a szóban forgó három kötetben. Ugyancsak Papp Endre kritikájában olvasható: „Érdekes, hogy a trianoni tragédia által szétszakított magyarság irodalmának területi válfajai, a határon kívülinek vagy nemzetiséginek nevezett változatai közül önálló fejezetként csak az Új Symposion alkotó köre kap helyet – a neoavantgárdhoz kapcsolható művészi törekvések reprezentációjától nem függetlenül. ” Nincs önálló fejezete az Erdélyi Helikonnak. Leírva sincs itt, hogy volt egyszer Erdélyben, Kolozsvárott egy Termés című folyóirat. Persze: sem Bánffy Miklós prózája, sem Reményik Sándor lírája, sem Tamási Áron novellisztikája, sem Dsida Jenő Psalmus hungaricusa nem függ össze mélyen a neoavantgárd törekvésekkel; így aztán nemlétezőnek kell tekinteni. (Ámde az avantgárdhoz oly közelálló erdélyi Bartalis János vagy Szentimrei Jenő neve sem íródott le A magyar irodalom történeteinek harmadik kötetében.) Végeredményben mit is várjunk egy olyan magyar irodalomtörténet-áttekintéstől, melyben Petőfi Sándor „megélhetési költőként” szerepel, s ahol 1848 azért fontos dátum, mert ekkor jelent meg Pesten egy kiadvány Első magyar zsidó naptár és évkönyv 1848-ik évre címmel… Bőséggel lehetne idézni, említeni ilyen és hasonló „furcsaságokat”. Leíródott ezeken a lapokon, rosszalló éllel – egyebek mellett – ilyesmi is: „(…) a XX. századi magyar kultúra egyik legnagyobb tehertétele az a hagyomány, az a »prófétai szerep«, mely Illyés Gyulától és Németh Lászlótól Juhász Ferencen és Nagy Lászlón Csoóri Sándorig követett minta lehet (…)”. Jelen van ezekben a kötetekben – méghozzá erős hangsúllyal – a közösségi indíttatású, nemzeti és társadalmi kérdések iránt érzékeny irodalmisággal való „leszámolás”. „Juhász Ferenc, Nagy László és társai olyan vita részesei, amely részben kilép az irodalom s általában a művészet közegéből a társadalmi kérdések megoldásának terepére” – írja az egyik szerző. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című remekművét nem is említi meg a kötet. /Nagy Pál: Ami benne van – és ami hiányzik. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./

2008. december 19.

Kevés olyan szerző van a kortárs magyar irodalomban, aki költészetben és prózában ugyanazt a magas színvonalat „hozná” egyenletesen, egy teljes életművön keresztül, írta Király Lászlóról Papp Attila Zsolt. Király Lászlónak 2003-ban jelentek meg összegyűjtött prózai írásai, Madarak árnyéka címmel. Legutóbbi verseskönyve, amely Míg gyönyörű késemet fenem /Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007/ címmel jelent meg. Verseinek egyik legfontosabb szervezőelve az emlékezés. Ehhez az emlékezéspoétikához hozzátartozik a személyesség. Király László sohasem „szöveget” ír, hanem verset, költeményt. /Papp Attila Zsolt: Királyi líra. = Krónika (Kolozsvár), dec. 19./

2008. december 22.

Rendkívüli év volt az idei, mondta Kovács András Ferenc, a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője, utalva arra, hogy 2008-ban kétszer adtak nívódíjat szerzőiknek. A Látó szerkesztői rendhagyó módon nem várták meg januárt a legszínvonalasabb írások szerzőinek díjazásával, hanem még év vége előtt átadták azokat. Marosvásárhelyen a Bernády Házban december 20-án nyújtották át a legjobbaknak az oklevelet esszé-, próza- és vers-kategóriában, illetve a pályakezdőknek szóló debütdíjat, a vele járó Batsányi-plakettet (Hunyadi László munkáját), illetve pénzösszeget. Váradi Nagy Pál a Látó márciusi számában megjelent Öregtorony című novellájáért debütdíjban részesült. Selyem Zsuzsa az esszé, valamint Király László a vers-kategóriában harmadik alkalommal vette át az elismerést. A Látó velencei számában közölt prózai szövegével Márton László budapesti író nyerte el az elismerést. /Antal Erika: Rendhagyó nívódíjak. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 22./

2009. március 2.

A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar irodalomtudományi tanszékén nem csupán irodalomtanárokat képeznek, hanem az egyéb, irodalommal kapcsolatos szakmákba (kiadványszerkesztés, kritikaírás, rendezvényszervezés, korrektúra) is bevezetik a diákokat. Balázs Imre József erdélyi irodalomóráin 1918-tól mutatja be a térség irodalmát. Balázs Imre József egyetemi adjunktus a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékén 1998 óta tanít a 20. század magyar irodalmával kapcsolatos tantárgyakat. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését, amely 2006-ban a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában jelent meg könyv formában. 2008 áprilisától a Korunk főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Vidrakönyv (Koinónia Könyvkiadó, 2006). Folyamatosan születnek doktori értekezések és államvizsga-dolgozatok is kortárs szerzők műveiről. Jentős államvizsga-dolgozatok készültek Faludy György, Bodor Ádám, Szávai Géza, Szőcs Géza, Király László, Oravecz Imre, Márton László, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Dragomán György és mások műveiről. Selyem Zsuzsa a Bevezetés az irodalmi tanulmányokba című tantárgy keretében a téma a kortárs költészet, próza, dráma és esszé. A harmadévesekkel a későmodernitás (Ottlik, Pilinszky, Weöres, Mészöly stb.) és a posztmodernitás (Bodor Ádám, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos stb.) irodalmával foglalkozik. Selyem Zsuzsa 2002-ben Balassa Péter szakirányításával doktorált Esterházy Péter prózájából az ELTE esztétika szakán. Balázs Imre József elmondta: A tanszék szakkollégiuma a Láthatatlan Kollégium (LK). A Láthatatlan Kollégium 1993-ban indult Gyimesi Éva irányításával, ennek az intenzív irodalmi műhelynek 2000–2002 között Lk.k.t. néven irodalmi lapja jelent meg, Selyem Zsuzsa volt a felelős szerkesztője. Selyem Zsuzsa szerint az egyetem felelőssége, hogy tudatosítsa a hallgatókban a világszinten megjelenő kortárs elméletek eredményeit. /Bonczidai Éva: Beszélgetés a kortárs irodalom tanításáról. = Krónika (Kolozsvár), márc. 2./

2009. március 23.

Március 21-én Marosvásárhelyen a Színházművészeti Egyetem előcsarnokában látta vendégül a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat írói körét, szerkesztőit a Látó folyóirat Irodalmi Színpada. A beszélgetésen Szilágyi István, a Helikon főszerkesztője, Király László, Karácsonyi Zsolt és Papp Attila Zsolt olvasott fel verseket, prózát. /Máthé Éva: Helikon a Látó-színpadon. = Krónika (Kolozsvár), márc. 23./

2009. május 2.

Király Lászlónak vannak nagy, visszatérő, verseskönyvből verseskönyvbe áttűnő sorozatai, mindenekelőtt a Nyezvanov-versek Tánya Szmirnovához, azután a Leveleskönyv vagy a Sókerti ciklus darabjai, s ilyenek a csúfhistóriák is. Ezek az elmúlt diktatúra visszásságait, kiszolgáltatott helyzeteit felelevenítő darabok eddig folyóiratokban jelentek meg. Király László új kötete /A nyitott könyv – Csúfhistóriák. Cédrus Művészeti Alapítvány, Napkút Kiadó, Budapest, 2008/ tartalmazza a csúfhistóriákat, így A dobrudzsai út, a székelyföldi elhurcoltak emlékére írott ciklus darabjait.,,Elindultunk – vittek / Isten hozzátok gótikus tornyaim / Cikáznak már a sínek mellett / az ablakokból kilógó fénylepedők / s a pupillán át a koponyába / betódulnak hisztériás emlékeikkel / a semmivé gyalázott legyalult / török temetők” – kezdődik az első vers (A. D. 1950)... Király László nagy visszatérő témája ez. /Bogdán László: Király László csúfhistóriái. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 2./

2009. június 10.

Lövétei Lázár László és Molnár Vilmos volt a Magyar Írószövetség Csikófogat című rendezvénysorozatának május 6-i vendége az írószövetség budapesti székházában. A szerzőkkel Ferenczes István költő, a csíkszeredai Székelyföld főszerkesztője beszélgetett, és bemutatták a folyóirat májusi, Kányádi-számát is. – „Ami kimaradt. ” Konferencia a kortárs magyar irodalom középiskolai oktatásáról címmel tartott tanácskozást az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) május 8–10. között az Árkosi Kulturális Központban. A programban szerepelt dr. Borcsa János előadása Holt Költők Társasága: Boér Géza címmel, valamint Elek Tibor előadása Király László munkásságáról. Az érdeklődők irodalmi esten vehettek részt Király Lászlóval. Pécsi Györgyi a 80 éves Kányádi Sándor, Elek Tibor pedig Székely János munkásságát mutatta be. Ambrus Ágnes Kortárs erdélyi irodalom a tankönyvekben témakörben tartott előadást, Orbán János Dénes és Sántha Attila előadása Az Előretolt Helyőrség tegnap és ma címet viselte. /Hírek. = Helikon (Kolozsvár), jún. 10./

2010. 23.

Egy folyóirat sikertörténete
Beszélgetés Kovács András Ferenc főszerkesztővel a Látó húsz évéről
– A gazdasági válság okozta általános lehangoltságban, panaszáradatban a Látó hogyan éli meg a huszadik évfordulóját?
– Sopánkodhatnánk mi is, de úgy hiszem, hogy a Látó bizakodóan tekinthet a jövőbe, annál is inkább, mert az előző 20 év nehéz vagy könnyű, ám mindenképpen örömosztó munkával elért sikertörténet volt. Nevezzük annak.
– Akkor is annak nevezhetjük, ha azt tapasztaljuk, hogy az emberek mind kisebb csoportja ragaszkodik igazán a szépirodalomhoz?
– Az íráshoz, a szépirodalomhoz ragaszkodó emberek mindig megtalálják maguknak a Látót, a lap bármikor elérhető számukra. Egyébként a szépirodalmi jelleget nagyon hangsúlyoznám, mert a Látó kimondottan szépirodalmi folyóirat. Ez nagyon fontos nekünk, amennyiben az írás, maga az irodalmi aktus egyszerre örömet és játékot is jelenthet, meg hát valamiféle bölcsességet és kételkedést is ugyanakkor. Persze, körülnézve más folyóiratok háza táján, bemérve a közép-kelet-európai irodalmi, művészeti folyóiratok jelenlegi helyzetét, elmondhatjuk, hogy ’89 előtt mindez másról szólt. Más olvasási szokások voltak. Az ízlés csapásai mélyebbek voltak, de nem volt ennyiféle inger, ami akár az irodalmon belül is annyira változatos rétegízléseket szült volna. Én úgy gondolom, hogy nem az emberek fordultak el a Látótól vagy a szépirodalomtól, hanem nagyon gyors és differenciált világban élünk, és emiatt olvasnak általában kevesebbet, mint korábban. A mai sokféle kínálatot különben a színházak sínylették meg a legjobban. A színház lényege nem változott, egy-egy előadás elkészültének a módja más, és az, akinek illetve ahogyan szól. Azt hiszem, ez a fontos. Szemléleti kérdésekben lett nagy a különbség hirtelen. Ez a folyamat az irodalomban is elkezdődött már ’89 előtt, de ’89 után különösen felgyorsult.
– Hivatkoztál a magyar nyelvterület irodalmi, művészeti folyóiratainak egészére. Beszélhetünk arról, hogy az eltelt két évtizede során a Látónak kialakult valamilyen sajátossága, különleges erénye, ami megkülönbözteti más lapoktól?
– Nyilvánvalóan minden lapnak megvan a maga érdekessége és az ehhez ragaszkodó mikroközössége. Kiváló szerkesztő kollégámmal, Láng Zsolttal beszéltük éppen a minap, hogy mennyire érdekes például a nyíregyházi Vörös Postakocsi című irodalmi folyóirat, ami egy teljesen sajátos nyírségi lap, és azt is példázza, hogy vidéken is mennyi mindent meg lehet csinálni. A figyelem középpontjába is lehet emelkedni, az élvonalba is be lehet törni. Az számít, hogy mennyire tud élővé válni egy lap, mennyire képes érdekessé válni az emberek számára. És ez nem feltétlenül azzal mérhető, hogy mennyit lehet eladni egy lapból, vagy hogy hány előfizetője van. A szépirodalmi lapoknál különösen nem ez a mérvadó, hiszen ebbe beleszólhat az említett válság, a pénzhiány is, de az előfizetők el-elmaradása mással is magyarázható. A Látó esetében azzal is például, hogy van egy jó honlapunk, és a folyóirat megjelenése után legalább egy héttel a teljes lapanyag felkerül a világhálóra. Sokan ott olvassák.
– Ily módon tehát a Látó könnyen eljuthat a nagyvilágba. A lap létét, sajátosságait mennyiben határozza meg az, hogy mégiscsak provinciában készül?
– Azt hiszem, hogy jó értelemben vett provinciáról kell beszélnünk, hiszen bizonyos szempontból minden provincia, még Budapest vagy Párizs is. Azok is mutathatnak fel provinciális jegyeket. Csak nyilván nagyobb városok. Azt hiszem, hogy ezt fontos tudatosítanunk az elkövetkezendő 20 évben. A Látó egyébként igyekezett elébe menni az elvárásoknak. Ha jó az internetes hozzáférhetőség, akkor a lap ennek köszönhetően is ismertségnek örvend. A Látónak 7-8000-es létszámú az olvasottsága, a példányszám természetesen nem ekkora. Közben nő fel egy teljesen más nemzedék, persze ez is rétegzett, de a lapot nem nagyon veszik. Pedig nyilvánvaló, hogy a lap a külalakra, a megjelenési formára is sokat ad. Viszont a mostani tizenéveseknél más olvasási szokások alakulnak ki, már ha egyáltalán kialakulnak.
– A lap érdemeit sorolva meg kell említenünk, hogy kevés olyan, a tietekhez hasonló vállalkozás ismeretes, ahol ennyire rendszeres, élénk, közönségvonzó irodalmi színpadi program, hosszú távon tervezett pódiumtevékenység működne.
– Ez valóban így van. Mi nagyon régóta csináljuk, úgy 90-91-től. Még itt volt Markó Béla, amikor elkezdtük, hogy a régi főszerkesztőket is említsem, és Gálfalvi György, aki a Látó Irodalmi Színpadot egyedül, aztán velünk, a szerkesztőséggel együtt művelte. Most már más lapoknál, más városokban is zajlanak ilyen megnyilvánulások. Gondolok itt elsősorban a nagyon fiatal Várad című folyóiratra vagy a Korunkra, amelyik újabban Balázs Imre József főszerkesztősége alatt valósít meg hasonló projekteket. Mi ezt váltakozó szerencsével és váltakozó nézőszámmal, de nagy türelemmel tényleg hosszú ideje csináljuk. A ’90-es években más helységekre ez igazán nem volt jellemző. A Látó, ha valamelyest benne van a magyar köztudatban, és úgy hiszem, hogy benne van, sőt, nagyon előkelő helyen szerintem, akkor az mindenképpen a Látó Irodalmi Színpadának is köszönhető.
– Aligha van olyan szerkesztőségi műhely a magyar irodalmi életben, amelynek a képviselői ne fordultak volna meg az irodalmi színpadotokon. De ugyanezt a jelentős írókra, költőkre vonatkoztatva is elmondhatnám. Lehet ezt így folytatni? Van olyan fontos alkotó, akit még nem hívtatok meg Marosvásárhelyre?
– Persze hogy van. Mióta elkezdtük, felnőtt egy egész más generáció, új, érdekes emberek tűntek föl, új folyóiratok is. És könyvkiadókat is hívtunk, azokra is számítunk.10-15 év teltével vissza is hívunk csapatokat, ezt tettük például a Holmival, a nagyon rangos budapesti lappal. Ezt lehet folytatni. Sőt, az ember néha a bőség zavarával küszködik. Sok ötlet van, sok lehetőség. Megismétlem, a Látó kezdetétől így van ez, amiről beszélek, nem csak a saját főszerkesztőségem érdeme, Markó Béla és Gálfalvi György érdemei elévülhetetlenek. Itt egy közösség csinált valamit. Egy csapatnak volt elképzelése valamiről, az ő érdemük is, hogy a Látó Irodalmi Színpad létrejött, hogy van Látó- nívódíj. 1991-től adjuk át, általában négy Látó- nívódíjas van. A huszadik évfordulóra megjelenik a Látó-nívódíjasok írásaiból egy antológia, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor válogatta. Tehát a fiatal szerkesztők néztek vissza ilyenképpen. Láng Zsolt kollégámmal nem is nagyon szóltunk ebbe bele. Szép antológia, szép a címe is: A hibátlanság vágya. Király László egyik verssorából kölcsönöztük. A csíkszeredai Bookart Kiadó gondozásában jelenik meg, a Látó szerkesztőségével közös kiadásban. Ez lesz a jubileum egyik fontos eseménye.
– Kell egy csapat, szokták mondani, amikor valamit mérlegelnek. Szóba hoztad a szerkesztőség fiataljait. A lap menet közben igyekezett erre is figyelmet fordítani, az utánpótlást is biztosítani.
– Igen. Bár tegyük hozzá, hogy egy jó író mindig fiatal. Lehet 28 vagy 58 éves, akkor is fiatal, azért aposztrofálhattam tulajdonképpen fiatalként Vida Gábort, aki időközben itt nőtt íróvá mellettünk. Elég nagy szerencsének tartom ezt is. A mellettünk az egész szerkesztőséget jelenti, Gálfalvi Gyurkától Láng Zsoltig. Nyilvánvaló, hogy vannak konzisztenciák a Látóban, vannak hagyományosan megtartott vonalak. Lehetséges, hogy az új Látó, ami 2008-tól köntösében is új Birtalan Zsolt és Irsai Zsolt elképzelésének köszönhetően, hangsúlyaiban egy picit más, mint a korábbi. Erről már beszéltünk a Népújság hasábjain. De ez a Látó alapvetően ugyanaz a Látó, mert az igényesség, ami a lapot jellemzi, töretlenül megmarad, bárki a főszerkesztő.
– Vajon a munkatársi gárdával együtt, és most azokra is gondolok, akik szerzőkként szerepelnek a lapban, fiatalodott az olvasóközönségetek is?
– Úgy hiszem, hogy igen. Ugyanakkor sajnálattal attól tartok, hogy vannak, akik útközben le is koptak erről a folyóiratról. A honlap látogatottsága kiváló, illetve az érdeklődés irántunk azért megvan. Érzek egy pozitív kisugárzást, erőteret a Látó körül, az fiatalodott nyilvánvalóan. De remélem, mi is fiatalodunk. Szeretném még elmondani, hogy húsz év egy ilyen lap életében nagyon nagy dolog. Ráadásul ez sűrű két évtized volt. Nagyon jó a szerkesztőség, a nyugalom vagy béke szigete bizonyos szempontból napjaink nagyon ideges, túlhiszterizált világában. Itt irodalomról van szó. Jó csapat gyűlt össze, jó volt a társulatépítés, ahogy egy színidirektor mondaná. Ezt a társulatépítést nem én kezdtem, hanem az előttem járók. Szeretném, ha a lap jó volna ezután is, akkor is, ha nem volnék a főszerkesztője a következő 20 évben. Biztos vagyok abban, hogy a Látónak van annyi ereje, kisugárzása vagy vonzása, hogy magához közelítse a legfiatalabb nemzedéket is. Sok fiatal írónk van. Sok olyan költő vagy író van, aki a gyengébb nemhez tartozik, hogy így fejezzem ki magam, mert nem szoktam írónőt mondani vagy költőnőt, ugyanis egyesek közülük olykor ezt pejoratívnak érzik. Tudom, hogy a macsóság vagy a feminitás nem mond el sokat el az írás minőségéről. Érdekes a másik tapasztalatom, hogy kik olvasnak. Ezt is kérdezted. A nők. Olyan ez most, mint a magyar XVIII. század vagy a reformkor, a nők olvasnak, a nők írnak. Ők a költők, az írók. És vannak férfiak is.
– És ez jó?
– Persze. Miért ne lenne jó? Ez mindig változik az idő teltével.
– Akkor hát újabb sikeres és békés évtizedeket kívánok. Lényegében túl is vagyunk az évfordulón, valamilyen rendezvénnyel megünneplitek?
– Igen. A hónap végére tervezzük, január 30-án lesz egy tartalmas gálaműsor. Tíz szerkesztőt láthat a kedves néző a színpadon. A Látó jelenlegi öt szerkesztője és az időközben eltávozott öt régi szerkesztő lép fel. Beszélget, felolvas. Meglepetések is lesznek. Bemutatásra kerül a már említett antológia is, és bemutatkoznak barátaink, a Tiberius vonósnégyes zenél. Ez is rendhagyó, a Látó keretében ilyen még nem volt, de a Látó szerkesztői igazi zenebarátok, szeretik a zenét. Remélem, hogy a közönség is. Jöjjenek el minél többen!
Nagy Miklós Kund. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. 20.

Könyv, vers, festmény és zene az Áprily-esteken
A nagyenyedi Áprily-estek ünnepi rendezvényén könyvbemutatóval és festészeti kiállítással emlékeztek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megalakulásának 125. évfordulójára.
A rendezvény központi témája Adamovits Sándor Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig című, a szerző életében megjelent utolsó könyvének bemutatása volt.
Király László, az író egykori magyartanára felidézte a jeles tanítvány alakját, munkásságának lényeges vonásait. Adamovits Sándor életének legfogékonyabb éveit "… az erdélyi hagyománysűrűség városá"-ban, "a dús hagyományú és dús gyümölcstermésű" Maros-parti kisvárosban, Nagyenyeden töltötte. Az Őrhegy lábánál fekvő sétatéri villából, Áprily Lajos első enyedi lakásának, Jékely Zoltán szülői házának szomszédságából a kápolnadombi diákemlékmű mellett elhaladva jár be naponta a kollégiumba. Az akkor még a hajdani Enyed hangulatát árasztó Bethlen utcán Áprily Lajos második otthona és Vita Zsigmond lakása előtt halad el, szemben vele a Vártemplom vaskos tornya, jobbra a kollégium neoklasszikus épülete. Ez a sajátos hangulatú környezet és a kollégiumi tanulmányi évek szerettették meg vele a természetet és a transzszilván irodalmat, amelynek bűvöletében élt haláláig. Ez határozta meg irodalmi munkásságának jellegzetes témavilágát: az Erdélyi Helikon írói csoportosulás történetének kutatását. Ezt a célt szolgálta irodalomszervezői munkássága is. Mint a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke, életének utolsó évtizedét e nemes ügynek szentelte.
A nyugdíjazásáig kereskedelmi szakemberként dolgozó Adamovits már a hetvenes évek végétől rendszeresen jelentkezett a hazai magyar sajtóban, főleg irodalmi, művelődési jellegű olvasmányos írásaival. A bemutatott kötet a három évtizedes, több mint négyszáz írást felölelő termésből készült válogatás, Bögözi Attila szerkesztői munkáját dicséri.
Király László közvetlen, meleg hangon mutatta be az egykori tanítványt, a későbbi barátot. Érdekfeszítő, színes előadásával a nagyszámú hallgatóság elé idézte a hajdani Nagyenyedet, annak varázslatos természeti szépségeit, szellemi gazdagságát.
A kötetet bemutató, egy életen át az enyedi kollégiumot szolgáló professzor az öt fejezetre tagolt, félszáz kisebb-nagyobb írást mesterien szemlézi. Komplex képet ad a szerző témavilágáról, finom érzékkel emeli ki a legérdekesebb, a legjellemzőbb írásokat, különös tekintettel az enyedi vonatkozásúakra, amelyeket találó, frappáns szemelvényekkel mutat be. Remek párhuzamaiban virtuális hidat épít az enyedi helikonisták, Áprily Lajos, Kemény János, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Sipos Domokos, Vita Zsigmond és Adamovits Sándor közt.
Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznő, aki mindig nagy szeretettel jön Enyedre, Adamovits Sándor két kedvenc versének elmondásával és a kötet két remek kis írásának felolvasásával tette még emlékezetesebbé a tartalmas délutánt.
Bögözi Attila, a könyv szerkesztője, betekintést engedett a szerkesztés műhelytitkaiba, a különös cím megválasztásának körülményeire, a válogatás szempontjaira. Enyedre varázsolta a "gróf urat" (így nevezték a szerzőt legjobb barátai), akinek lételeme az írás volt és aki nyugdíjazásával új életet nyert, ugyanis ekkor kezd behatóbban foglalkozni dédelgetett témájával és a marosvásárhelyi Vártemplom Új Kezdet című gyülekezeti lapjának szerkesztésével.
A könyvbemutató méltó keretét a harasztosi származású, Székelyudvarhelyen élő Török Albert enyedi véndiák realisztikus táj- és faluképei biztosították. A szülőföldjétől térben elszakadt Török Albert szabadidejének egy részét a festészetnek szenteli. Képeinek témavilága a bölcsőhelyéhez és a székely faluhoz való erős ragaszkodását, szeretetét igazolja. A Szülőföld című kiállítás képeihez, amelyekből mintegy negyven olajfestményt állított ki a festő egykori iskolavárosában, jól illett a Sütő András írásaiból ő maga összeállította szöveg, amelyet Turzai Melánia magyar szakos tanárnő olvasott fel.
Az ünnepi Áprily-est befejező részében Fodor László nyugalmazott zenetanár Robert Schumannra emlékezett születésének 200. évfordulója alkalmából. A zeneszerző műveiből elhangzott részletek után könyvvásárral, a tárlat megtekintésével és Adamovits Sándorné szeretetvendégségével zárult a tartalmas délután.
Az április 15-i ünnepi délután sikere is beszédesen bizonyítja, hogy a Fehér megyei RMDSZ és a Dr. Szász Pál Egyesület rendezvényei iránti érdeklődés fokozatosan nő. Ez is igazolja, hogy él a magyar Nagyenyed. A hajdan oly híres Maros-parti kisváros emléke nem megy és nem mehet feledésbe!
Józsa Miklós
Népújság (Marosvásárhely)

2010. 3.

Hazanéző
A korondi Firtos művelődési egylet folyóirata ezúttal is gazdag olvasnivalót kínál. Az idei első szám tartalma: Tófalvi Zoltán: Vallomás a húsz éve megjelenő Hazanézőhöz; Szekeres Lukács Sándor: Báthory István erdélyi fejedelemről és lengyel királyról; Józsa András: Hol épültek Szováta legelső házai?; Csutak Attila: A Nucu-i "Feliratos barlang"; Varga Géza: A magyarság antropológiai kevertségéről; Ráduly János: Az erdőszentgyörgyi rovásemlék betűrendszere; Márton Béla: Sturza professzor emberi példája; István Lajos: A korondvidéki solymárok; Deák-Sárosi László: Magyar ritmus, magyar vers; Balázsi Dénes: Találkozásaim az élettel (részletek az önéletírásból). E szám költői: Király László, Király Farkas, Király Zoltán, Földes Zoltán, Deák- Sárosi László. A Kicsinézőben Páll Lajos gyermekversei. A lap közli Józsa Judit Szűcs című kisszobrának repróját, a magyarság őstörténetéről szóló idézetekkel és a Nimrud című írással. A címlapon Páll Lajos Erdőszentgyörgyi utca című festménye látható.
b.d. Népújság (Marosvásárhely)

2011. 26.

Húszon innen, húszon túl
Jubilált a szászrégeni Kemény János Művelődési Társaság
"Számomra Szászrégen nem a szem, hanem a szellem mértékével lehet méltán híres" – idézte a Kemény János Művelődési Társaság emlékkönyvéből a hétfő esti jubileumi összejövetelen egyik korábbi jeles vendégük, Fodor Sándor író gondolatát az alakulat elnöke és szíve-lelke, Böjte Lídia tanárnő. A KJMT húsz évéből még számos kiválóság emelkedett hangú vagy tréfás, komolykodó vagy meghatott, de mindenképpen elismerő szavait ragadhatnók ki, igazán van miből. Bármilyen kulturális tömörülés dicsőségére válna az a névsor, amely a társaság rendezvényeinek vendégeit fogja egybe, és nyilvánvaló, hogy nem csak a régeni közönség kapott tőlük rendkívüli élményt és értékeket, erősödött mindabból, amit jelenlétükkel, megszólalásaikkal képviseltek, ők is feltöltődtek egy-egy ilyen találkozón és szívesen tértek vissza megszólítani újra meg újra a város magyarságát. Írók, színművészek, zenészek, képzőművészek, tudományos kutatók, könyvkiadók, szerkesztők, tanárok kapcsolódtak be az 1991 februárjában létesült társaság tevékenységébe, és ezek a rendszeresen ismétlődő estek kialakították a törzsközönséget, amelyhez alkalmanként még csatlakoztak sokan mások. Nem a semmiből született a KJMT, irodalmi körként működő és elismerésnek örvendő elődje ugyancsak az író Kemény János nevét viselte. Megszorításokkal, megfélemlítésekkel teletűzdelt diktatórikus időkben is tette azt, amit felvállalt, a régeni magyarok szellemének, identitásának ápolását, tudásának gyarapítását, alkotókészségének fejlesztését. A rendszerváltozás után indult társaság tágabb kitekintésben és más lehetőségek között folytatta a munkát és szélesítette a pászmát, amit az irodalmi kör alakított sok ötlettel, energiával, kitartással, hozzáértéssel. A helyiek lelkesedése elháríthatatlan ajánlólevél volt a különféle feladatokkal elhalmozott meghívottaknak, akik amint tudtak, jöttek Vásárhelyről, Kolozsvárról, Sepsiszentgyörgyről, Temesvárról, Budapestről, Bukarestből, Nagyenyedről.
Végére nem érnénk, ha mindenkit fel akarnánk sorolni, néhány nevet azért mégis említünk, amint Böjte Lídia is tette ünnepi visszatekintőjében: Oláh Tibor, Kötő József, Erdős Irma és férje, Bartha István Svédországból, Hencz József, Toró Tibor, Sebestyén Spielmann Mihály, Egyed Ákos, Tonk Sándor, Sombori Sándor, Nagy Olga, H. Szabó Gyula, Szekeres Gerő, Kemény Miklós, Adamovits Sándor, Király László, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Barabás László, Illyés Kinga, Kilyén Ilka, Farkas Ibolya, Lohinszky Loránd, Vitályos Ildikó, Bartis Ildikó, Nagy Dezső, Salat Lehel, Boér Ferenc, Albert Júlia, és még sok név szerepelhetne itt. Többen közülük már nem élnek. Hasonlóképpen végleg eltávoztak meghatározó egyéniségek a társaság vezetői, éltetői közül is. Török Béla, Darvas Ignác, Tamás Ibolya személyét, munkásságát méltán övezte elismerés Szászrégenben. Mindig akadtak olyanok, akik a helyükre álltak, hogy megpróbálják betölteni a kiesésük okozta űrt.
És nem is akárhogyan, hiszen a név kötelez. A Kemény János és helikonista barátai teremtette rendkívül gazdag szellemi örökség, amit megőrizni kívánnak, az az eszmeiség, amelynek jegyében tevékenykednek, magasra állította előttük a mércét. Természetesen az igényesség, a minőség mércéjére gondolunk, csakis ilyen magasságokban érdemes, kell folytatniuk a következő évtizedekben is a munkát. Nem könnyű, hiszen megállíthatatlannak tűnik a fogyatkozás folyamata. De hogy szól klasszikus költőnk, a 175 éve elhunyt Berzsenyi Dániel biztatása a Magyarokhoz II című versében? "... Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat." Ha fogyatkozik is, azért még elég népes Szászrégen és környékének magyarsága. Lélekben meg sohasem volt errefelé hiány. A Társaság és mozgatóinak lelkes csapata is meggyőzően bizonyította ezt az eltelt években. Erre a továbbiakban is alapozhatnak a jelenlegiek és azok is, akiknek átadják majd a stafétabotot. Ilyen szellemben járulhatnak maguk is hozzá, hogy ez a szabad nép még nagyon sokáig tehessen valóban csuda dolgokat.
Jó munkát, Kemény János Művelődési Társaság! Sok sikert, újabb léleképítő élményeket a következő évtizedekben! Népújság (Marosvásárhely)

2011. 4.

Régi barátság felújítása?;;?A korondi irodalmárok és a Salamon Ernő Irodalmi Kör tagjai között rég tartó kapcsolat felfrissítésére is alkalom a június 7-én, kedden délután 5 órakor, Gyergyószentmiklóson, a Tarisznyás Márton Múzeum kávéházában tartandó irodalmi találkozó.?;;?A Kriterion Kiadónál megjelent, Katona Éva szerkesztette 111 vers a Sóvidékről című versgyűjteményt és a korondi Hazanéző folyóiratot is magukkal hozzák barátaink. Az antológiát Katona Éva színművész, a Hazanézőt Ambrus Lajos költő mutatja be. Vendégeink között – mások mellett – ismételten üdvözölhetjük Király László költőt, Majla Sándor költőt, szerkesztőt.?;;?A találkozóra minden érdeklődőt szeretettel várunk. ?;;?irodalmikor.wordpress.com

2011. 23.

Schmitt Pál a Krónikának: tizenötmillió magyarban gondolkodom
A magyar állampolgárság felvételére, a magyar nyelv védelmére, továbbá legalább egy idegen nyelv elsajátítására buzdított tegnap befejeződött kolozsvári látogatása során Schmitt Pál. A köztársasági elnök egység kialakítására szólította fel az erdélyi magyar politikai szervezeteket, vidékjárása során ellátogatott Magyarpalatkára és Válaszútra, amellett magas rangú állami kitüntetéseket adott át. Schmitt Pál a Krónikának elmondta: a könnyített honosítás révén nő a magyar nemzet tagjai közötti szolidaritás.
Kodály Zoltánt parafrazálva biztatott arra mindenkit tegnap Schmitt Pál Kolozsváron, hogy tanuljanak idegen nyelveket, hogy ezt a tudást felhasználva gazdagítsák anyanyelvüket. Kétnapos Kolozs megyei látogatása során a köztársasági elnök megnyitotta a 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust, amelynek részvevői szerinte jelentősen hozzájárulnak a magyarságtudomány gazdagodásához.
Beszédében úgy foglalt állást: ma ismét felértékelődött a sajátos, az egyedi, a nemzeti kultúra (...), az embereknek mind nagyobb szükségük van olyan lokális, regionális világokra és újra megtalált közösségekre, ahol biztonságban és otthon érezhetik magukat. Kiemelte, hogy a magyar nyelv védelmében mindenkinek jut feladat, a köztársasági elnöknek például a nyelvek és a kultúrák iránti érzékenység növelésére kell törekednie, hangsúlyozva a nyelvtanulás fontosságát, hiszen az idegen nyelvvel párhuzamosan újra lehet tanulni, gazdagítani a magyart.
Traian Băsescu román államfő, a kongresszus másik fővédnöke üzenetét kisebbségügyi tanácsadója, Eckstein-Kovács Péter magyar nyelven tolmácsolta: a saját nyelv és kultúra biztos pont a gazdasági, szociális, politikai válságok közepette. Miközben Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár üdvözölte, hogy az ötévente megrendezett hungarológiai kongresszusnak az a kincses város ad otthont, ahol a magyar nyelv használata miatt sokakat megszólítanak az utcán, Florin Stamatian prefektus sajnálatát fejezte ki, hogy gyerekkorában csak annyit sikerült megtanulnia magyarul: „Kezicsókolom, nagymama, hol van Gyuri.” Schmitt Pál a tanácskozáson jelentette be, hogy védnöksége alá vett a kolozsvári levéltár által felfedezett felbecsülhetetlen értékű dokumentumok közül egy Mátyás királytól származó adománylevelet.
Az államfő tegnap megbeszélést folytatott négy erdélyi magyar politikai-közéleti szervezet vezetőivel is, akiket egység kialakítására szólított fel, annál is inkább, mivel ősszel népszámlálást, jövőre pedig helyhatósági és parlamenti választásokat rendeznek Romániában. Kifejtette, a négy szervezetnek – EMNT, RMDSZ, MPP és SZNT – el kell érnie, hogy mindenki bátran, határozottan vállalja fel magyarságát a lakossági összeíráson, a választások előtt pedig a legmegfelelőbb közös jelöltek felkutatására kell törekedniük a lehető legjobb eredmény érdekében. Az elnök leszögezte: ahogy most a kincses városban, úgy a jövőben a Sándor-palotában is csak együtt ül le a szervezetek vezetőivel.
Az államfő ezután megtekintette a Kolozsvár közeli Magyarpalatka visszaszolgáltatott református iskoláját, majd ellátogatott a Kallós Zoltán által létesített, a néprajzkutató nevét viselő válaszúti Mezőségi Néprajzi Múzeumba, továbbá a közel száz kisdiák oktatását-nevelését biztosító szórványkollégiumba. Kallós Zoltán „idegenvezetésével” a köztársasági elnök megismerkedett a tavaly megnyitott múzeum páratlan, a mezőségi, az erdélyi és a moldvai magyarság életmódját, értékrendszerét, népviseletét bemutató gyűjteményével. Schmitt elragadtatással szemlélte a magyarpalatkai, széki és más tájegységek kellékeiből álló tisztaszobák kincseit, a 18. századi magyar fanyerget, és tetszését különlegesen kivívta a kalotaszegi menyecske magyar címerrel ellátott ruhája. Nagyot derült az államelnöki delegáció annak a 19. századi tányérnak a feliratán, amely ezt üzente majdani tulajdonosának: „Végy meg, k…a, mert szép vagyok”. Schmitt Pál támogatásáról biztosította az elsősorban magyar állami finanszírozással épülő szamosújvári Kemény Zsigmond Oktatási Központot, ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy jövőre hat unokájával tér vissza Válaszútra, hogy feltöltődjenek magyar nyelvvel, kultúrával. Lapunk kérdésére az államfő nagyon jó érzésnek nevezte, hogy mandátuma idején több tízezerrel nő a magyar állampolgárok száma. „Én tizenötmilliós nemzetben gondolkodom. A számunk nem nő, mert a nemzet ugyanakkora marad, de a kötődésünk, a köztünk lévő szereteterő, a jogi kötődés, a kohézió, a szolidaritás egyértelműen növekszik annak révén, hogy magyarságérzésüket, – tudatukat nagyon sokan a magyar állampolgárság felvételével is erősítik” – jelentette ki a Krónikának a köztársasági elnök.
Az államfő tegnap megbeszélést folytatott a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vezetőségével is. Ígéretet tett arra, hogy az akkreditáció kérdését ezentúl is prioritásként kezeli a felelős fórumokon, és elmondta, az RMDSZ vezetőitől pozitív visszajelzés érkezett az intézményi akkreditáció helyzetéről, így az erre vonatkozó végső döntést októberre várhatja az intézmény. Schmitt jelenlétében erdélyi magyarok tették le az állampolgársági esküt a kincses város magyar főkonzulátusán, megtekintette a Házsongárdi temetőt, ahol megkoszorúzta Dsida Jenő sírját. Kolozsvári látogatása záróakkordjaként Schmitt Pál tizenkilenc erdélyi magyar személyiségnek adott át állami kitüntetéseket. (Kitüntetett erdélyi magyarok. Schmitt Pál tegnap 19 erdélyi magyar személyiségnek adott át állami kitüntetést Kolozsváron. A Magyar Köztársaság arany érdemkeresztjében részesült Czirják Árpád nyugalmazott érseki helynök, Cs. Erdős Tibor festő, grafikus, Pozsony Ferenc néprajzkutató, Schupler Tibor, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye gazdasági igazgatója és Somai József közgazdász, a köztársasági érdemrend lovagkeresztjében pedig Pallai Béla Miklós József görög katolikus lelkész, Heim András és Valovits László grafikus, Fodor Imre, Marosvásárhely volt alpolgármestere, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, a Házsongárdért Alapítvány elnöke, Juhász Tamás egyetemi tanár, Király László költő, Kristófi János festő, Hermann János egyháztörténész, Balázs Bécsi Gyöngyvér, a Kallós Alapítvány elnöke. Az érdemrend középkeresztjét Dávid László, a Sapientia EMTE rektora, a köztársasági elnök érdemérmét Guttman Mihály zenetanár, karnagy és Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő kapta, míg elismerésben részesült Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója.)
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

2011. 7.

Beszélgetés György Attila csíkszeredai íróval
Író, újságíró, szerkesztő. 1971. augusztus 15-én született Csíkszeredában. 1991 és 1997 között újságíróként, az Ifi Fórum, az If, a Zabhegyező ifjúsági folyóiratok főszerkesztőjeként, valamint az Erdélyi Napló munkatársaként dolgozott. 1999-ben szerkesztette a Könyvjelző című erdélyi könyvszakmai folyóiratot, illetve az Internetto Transsylvaniae nevű internetes portált. 1997 óta szerkesztője a Székelyföld című kulturális folyóiratnak. Novellái, publicisztikái romániai és magyarországi folyóiratok hasábjain egyaránt rendszeresen jelennek meg. A Magyar Írószövetség és a Fiatal Írók Szövetségének tagja, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának egykori intendánsa. 2011. március 12-én a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából szervezett átadáson József Attila-díjban részesült Budapesten. Főbb művei: Ki olyan, mint a Sárkány, novelláskötet (1995), A boszorkányok feltámadása, traktátus (1997), Történetek a nyereg alól, novelláskötet (1999), Harminchárom, regény (2002), Harcosok Könyve, traktátus (2005), Az én státusom, publicisztikák (2005), Hajós a kikötőben (2009).
– Hogyan lett önből író? Volt, esetleg van egy példakép, akire felnéz, aki terelgette, terelgeti az útját, vagy egyszerűen csak így hozta a sors?
– Példaképeim nyilván voltak, de az íróvá válás nem feltétlenül volt tudatos folyamat. Igaz, hogy már körülbelül 14 éves koromban tudtam, hogy valószínűleg írásból fogok, próbálok megélni, de nem véletlen, hogy újságírással kezdtem, és sokáig azt is műveltem. Gyakorlatilag jelenleg is foglalkozom újságírással, de az irodalom most már sokkal fontosabb része az életemnek. Újságírásból most már csak a publicisztika, esetleg recenziók, tárcák írása maradt, és ez elég is egy író embernek. A napi újságírás egyébként az egyik leggyilkosabb dolog, ami a kreativitást érheti. Példaképek? Hirtelen sokat sorolhatnék fel, de olyan nem volt, akire azt mondhattam volna, hogy olyan akarok lenni, mint ő. Voltak olyan emberek, akiket rendkívül szívesen olvastam, a sors nagy ajándéka, hogy ezek az emberek szinte kivétel nélkül – persze, akik élnek – jó, személyes barátaim. Mondhatnám Magyarországról Temesi Ferencet vagy Erdélyből Bogdán Lászlót, Farkas Lászlót, Király Lászlót, Mózes Attilát, és hirtelen felsorolhatnék vagy ötven embert, úgyhogy le is állok. Hála Istennek, jó széles merítésű erdélyi és anyaországi irodalmi társaság van, amellyel jó érzés találkozni, beszélgetni és egy klánba tartozni.
– Erdélyi magyarként mennyire nyomta rá írásaira a bélyegét az 50 év kommunizmus, a kisebbségi érzés, az erdélyi magyarok elnyomottsága?
– Tény, hogy aki egyetlen publicisztikámat is olvasta, az előtt tiszta és világos, hogy én annyira utálom a kommunistákat, mint Petőfi a kukoricagölődint, tehát a publicisztikáimban ez tetten érhető. Az én családomat, sok más százezer családhoz hasonlóan, a kommunizmus megnyomorította, akárcsak az egész erdélyi magyar nemzetközösséget, és nem csak a magyarokat. De szépirodalmilag, azt hiszem, ez egyáltalán nem érhető tetten. Én amúgy is szeretek más korokban élni. Ebben nyilván van egyfajta önvédelmi reflex, hogy a múltba nyúlok vissza a regényeimben és a novelláimban is. Hála Istennek, az ember szellemi immunrendszere úgy működik, hogy sosem a Kun Bélákra vagy a Gyurcsány Ferencekre fogunk emlékezni, hanem Mátyás királyra, Rákóczira vagy Csaba királyfira, tehát mindenképpen a dicsőségesebb részletek maradnak meg a kollektív nemzeti emlékezetben, és ez így rendjén is van.
– A magyar állampolgárság könnyített eljárással történő megszerzése kapcsán egyszer azt mondta, hogy 1940 óta kétségtelenül ez a legjobb hír, amit a magyarság kapott. Miért gondolja így? Ön igényelte már a magyar állampolgárságot?
– Fenntartom most is, hogy 1940 óta ez volt a legjobb dolog nemzetpolitikai szempontból, ami történt a magyarsággal. Természetesen igényeltem, meg is kaptam, úgyhogy most már büszke tápos vagyok – egyszer megesküdtem, hogy ezt a szót nem használom, mert tényleg rendkívül pejoratív értelmet kapott egy ideje, és egyre kevésbé szeretem, de amolyan baráti bosszantásként ki lehet mondani. Óriási jelentősége lesz ennek a döntésnek évtizedekben, akár évszázadokban mérve, az eddig folyamatosan fogyó magyarság most gyakorlatilag új vérátömlesztést kap, nem beszélve arról, hogy tényleg összenőtt, ami összetartozik. Ezt az állampolgárságot tőlünk úgy vették el, hogy nem kérdezték meg szüleinktől – hála Istennek, most így is kaptuk vissza. Nyilván megkérdeznek, mert kérvényezni kell, de ott van a lehetőség, és én mindig azt mondom, hogy akiben még van egy szikra a magyar nemzethez való tartozás érzéséből, az kérje. A puszta tény, hogy jelen pillanatban, ha jól tudom, csak Csíkszeredában napi 180 ember teszi le az esküt, nemzetpolitikai szempontból hihetetlen nagy dolog. Ennek nemcsak nemzeti, hanem igenis anyagi, gazdaságpolitikai vonzatai is vannak, de hát ezt mások jobban tudják, mint én.
– Ha jól követtem a munkásságát, 2009 óta nem jelent meg írása könyv formájában. Mikor számíthatunk öntől újdonságra, új kötetre? Érik-e valami a dolgozószobájában?
– Az idén mindenképpen megjelenik egy új kötetem, talán egy hónap múlva, történelmi novellák gyűjteményéről van szó. Nem egy világmegváltó kötet lesz, de én úgy gondolom, az írás elsődleges célja az, hogy jól érezze az ember magát, amikor olvassa. Én meg különösen vonzódom a történelemhez, tehát ez szívügyem volt. Ugyanakkor decemberben újra kiadják a Harminchárom című kötetemet Magyarországon, továbbá már leadtam egy kiadónak egy újabb publicisztikakötetet. Emellett nemrég fejeztem be egy macskákról szóló könyvet, de még fiókban van, várom az ajánlatokat. Úgy gondolom, hogy ez lesz a magyar irodalom első macskás könyve, legalábbis úgy tudom. Kutyákról rengeteget írtak, de arról nem tudok, hogy valaki írt volna egy egész könyvet a macskákról.
– Macskákról szóló meséket képzeljek el?
– Nem, hanem egy könyvet a macskákról, ami nyilván humorral van megközelítve, de tulajdonképpen tényleg a macskákról szól. Férfi létemre nagy macskamegszállott vagyok. A macskák lojalitásáról, a macskák szexualitásáról, a macskák területfüggőségéről szól, öt-hat oldalas részekből áll össze. Egyfajta macskakalauz: macskalauz – ez is az alcíme. De hát remélhetőleg minél hamarabb meglátják az olvasók is. Egyébként könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla.
– Ha azt kérdezném, milyen könyv található az éjjeli szekrényén, mi lenne a válasz? Mit, kit olvas legszívesebben?
– Most mea culpázok egyet, mert az igazság az, hogy egyre kevesebbet olvasok, ami talán nem is baj. Kortársakat keveset, lassan csak az ismerősöket, meg az itteni fiatalokat, akikre valaki azt mondja, hogy érdemes figyelni. Jelen pillanatban az éjjeliszekrényemen Tari István óbecsei, délvidéki írónak a könyve van, egy megrázó olvasmány a délvidéki magyarság hétköznapjairól. Meg hát az örök szerelmem, amely úgy van ott nálam, mint másnál a Biblia: Mika Waltarinak a Turms, a halhatatlan című könyve. Hogy keveset olvasok, az talán azért is van, mert így, 40 évesen kezdtem rájönni, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvasson az ember. Ha valami nem tetszik az első öt oldal után, akkor már nem fárasztom magam vele.
– Íróként hogyan látja a kortárs erdélyi magyar irodalmat, milyen irányba halad?
– Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) nemrég Árkoson rendezett táborában volt egy felolvasás, ahol a legújabb nemzedék mutatkozott be, négy-öt ember, neveket szándékosan nem sorolok fel. A felolvasás után összenéztünk, annak idején fiatal írók – bár most már akárhogy nézem, a középnemzedék vagyunk –, és azt tudtuk mondani, hogy megérte az elmúlt 20 év, tényleg nagyon jók ezek a gyerekek. Abszolút optimista vagyok, szerintem 1990 után olyan erős irodalmi derékalj jelent meg Erdélyben, ami messze felülmúlja az anyaországit is, és ehhez fogható talán csak a két világháború közötti irodalmi „bumm” volt. Ha az én kortársaimmal, barátaimmal szétnézünk a közvetlen prérin, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Molnár Vilmos, Orbán János Dénes, László Noémi vagy Király Zoltán, és itt megint sorolhatnám hosszan, ők 50 év múlva mind külön fejezetek lesznek az irodalomtörténetben, úgyhogy ez külön ajándék volt a sorstól, hogy én ezekkel az emberekkel együtt dolgozhatok, együtt mulathatok, esetleg egymás gyerekeit kereszteljük. Ez nagyon jó társaság, és hála Istennek elkerültük azt a csapdát, hogy nem oszlott fel sem ideológiai viták mentén, sem másként. Ha nem értünk egyet valamiben, akkor maximum nem politizálunk, de a jó emberi kapcsolatok megmaradtak.
– Március 15-én a magyar íróknak járó legnagyobb elismerést, a József Attila-díjat vehette át Budapesten, a nemzetierőforrás-minisztertől. Mit jelent ez a díj az ön számára?
– Mindig jó érzés, ha az embert díjazzák. Butaság lenne azt mondani, hogy az ember nem örül, hogy nem esik jól az elismerés, hiszen mindenkiben van egy kis egészséges hiúság. Ez így természetes. Alkotó emberként, irodalmárként az egyik lehetséges legnagyobb kitüntetés, amit adhatnak az embernek. Ezek a díjak viszont jönnek, mennek, pár hónap múlva csak egy statisztikai tény, amit esetleg a Wikipédiában említenek. Ennél sokkal fontosabb – és nem udvariasságból mondom – az olvasók visszajelzése, ódivatú szó, de az olvasók szeretete. Nekem többet jelent az, hogyha egy könyvemet újra kiadják, mintha bármilyen díjban részesítenek
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

2012. 13.

A könnyűlovasság és a páncélosok – beszélgetés Király Lászlóval
Költő, író. Sóváradon született 1943. november 19-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán diplomázott. 1967-ben a Lászlóffy Aladár által szerkesztett Vitorlaének című antológiában is szerepel, ugyanebben az évben jelenik meg első kötete Vadásztánc címmel. Az úgynevezett második Forrás-nemzedék egyik hangadó egyénisége. Előbb az Előre kolozsvári tudósítója, majd 1968-tól az Utunk szerkesztője, 1990-től pedig a Helikon főszerkesztő-helyettese volt nyugdíjazásáig. Költőként és íróként is ismert és elismert: több mint tíz verseskötete, két novelláskötete és egy regénye, a Kék farkasok jelent meg. Számos díj tulajdonosa, többek között József Attila-, Déry Tibor-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
– Versben és prózában is igen elismert alkotó. Szétválasztja ezt a két alkotói „címet”?
– Nem választom szét. Úgy gondolom, minden, amit papírra vetek – eltekintve a kisebb munkáktól, amelyek távolabb állnak a fikciós szépirodalomtól –, fontos számomra, és nem teszek különbséget vers és próza között. Vannak írók, akik kirándulnak a költészet mezejére, és írnak néhány verset is, néha igen jókat, a magyar irodalomban sok példa van erre. Nálam fordítva volt: a próza területére tettem kirándulást, de a kirándulás tulajdonképpen rossz szó, mert nagy késztetést éreztem, hogy bizonyos dolgokat prózában mondjak el, éppen ezért nem teszek különbséget.
– Több mint tíz verseskötete és mindössze három prózakötete jelent meg, mégis sokszor hallani, hogy a Kék farkasok című regényt tartják egyik fő művének. Mit szól ehhez Király László, a költő?
– A Kék farkasoknak igen fura története van. A legnagyobb meglepetésemre a regény megjelenése után talán 35 évvel, a szovátai zöldségpiacon valaki meghallotta a nevemet, és egyből rákérdezett, hogy „a Kék farkasok?”. Egy fiatalember volt, engem nem ismerhetett arról a helyről, amelyet a Kék farkasok megidéz. Kiderült, hogy a Nyárád mentéről származik, és az édesapja adta a kezébe a regényemet azzal, hogy olvassa el, mert róluk szól. Ez igen jóleső dolog. Nem tudom, meg lehet-e mondani, hogy egy írónak mi a fő műve addig, amíg él, és tervei vannak elkövetkező munkákat is tető alá hozni. Kétségtelen, hogy regény lévén más az olvasóközönsége, és olyan témáról szól – szerénytelenül mondom, de nem én mondtam először –, amelyet így még nem közelítettek meg az erdélyi magyar irodalomban.
Hozzávéve azt, hogy egy fiatal költő első jelentősebb prózai művéről van szó, az ezzel járó „tökéletlenségekkel” együtt, úgy gondolom, hogy az őszinte beszéd az, ami ezt a könyvet az emberek számára érdekessé tette.
– Mit gondol, miért olvasnak ma sokkal kevesebben verset, mint mondjuk 50 éve?
– A hatvanas években, amikor indultam, a verseknek azért volt erősebb a hatása, mert a költők munkáiban, az akkor jelentkező fiatal nemzedékek munkáiban lehetett fölfedezni egy olyan hangot, látásmódot, szándékot, ami a nyíltabb, őszintébb beszédet tette meg céljául, holott olyan kor volt az, amelyben az őszinteség nem volt túlságosan célravezető, kifizetődő meg egyáltalán nem.
Minden korban létezik ez a probléma, de akkor kifejezetten így volt. Úgy gondolom, hogy az előttünk járó nemzedék és már a mienk is olyan úton indult el, amelyre odafigyeltek. Hozzá kell venni ehhez, hogy abban az időben a sajtóviszonyok, a médiaviszonyok milyenek voltak: magyar nyelvű televízió nem volt, rádió is alig, írott sajtó pedig majdnem semmi a mostanihoz képest, így érthető, hogy például egy Utunk című lapot habzsolva olvasott az ember, mert abban vélt fölfedezni néhol, a sorok között, netán teljesen eldugva, de a bennfentesek, a vájtfülűek számára mégis érzékelhetően olyan dolgokat, amelyre vágyott tulajdonképpen.
Úgy gondolom, hogy a vers a régi harcmodort tekintve a könnyűlovasság, amely először jelenik meg, és becserkészi a terepet, és először válik láthatóvá mindenki számára. A próza később érkezik, az a nehéztüzérség, meg a páncélosok, nehezebben mozognak. És hát a költők alkatilag is nyugtalanabbak, feltűnőbbek, mint a prózaírók. Abban az időben volt nekünk a híres-nevezetes Gaál Gábor Irodalmi Körünk, ahol hetente hangzottak el ezek az új lírai próbálkozások, amelyek az akkori hatalom szemében vadabbnál vadabb megnyilatkozások voltak. Híre is szaladt a dolognak – a versnek ilyen szempontból nagyobb volt a hatása. A próza később jön, a nagypróza megállapodott időkben születik, csata közben harci dalt rikoltoznak az emberek, és nem novellákat olvasnak, meg regényeket.
Hogy manapság olvasnak-e verset, vagy sem, azt nem tudom. Nyilvánvalóan nagyobb a dömping is, hiszen szűrés gyakorlatilag nincs, mindenki maga szűri meg a mondandóját. Ilyen értelemben eltűnt a verseket körüllengő kis titok, hiszen akkoriban az én kedvenc elméletem szerint minden jó erdélyi magyar versben – azért mondom ezt, mert ezt a költészetet ismerem a legjobban – két vers volt tulajdonképpen: egy vers a sorokban és egy vers a verssorok között.
Nemrégiben a Székelyföldben Ferencz Imre igen jó verset írt arról, hogy a verssorok közötti verset nem találja manapság sehol, illetve nem magáról írja, hanem a kétségbeesett nyugdíjas cenzorokról, akiknek már nincs mit kutatni (A sorok között című vers). Lehetséges, hogy e titokzatosság – ami nem árt a művészetben, hogyha van – miatt volt népszerűbb a vers. Egy régi kedves ismerősöm, egy egyetemről eltávolított irodalomtanár, aki okítgatott bennünket az induláskor, azt mondta: ne légy hülye, és nehogy mindent beleírj a munkádba, meg kell hagyni az egyharmadot vagy az egynegyedet az olvasónak, hogy ő írja tovább magának.
Egy tapasztalatom azért van, és ez egészen friss: ha a verset a hallgatóhoz viszi az ember, akkor igen nagy hatása van mind a mai napig, mindenki felvillanyozódik a versek hatására, és olyankor derül ki, hogy tulajdonképpen mennyire hiányzik nekik. Lehetséges, hogy egyik útja ez lenne a versek ezutáni terjesztésének.
– Esterházy egy televíziós műsorban mondott véleménye jut eszembe, miszerint a „beszélő író” szerep nem természetes állapot, hiszen az írónak arra van jogosítványa, hogy a műveit létrehozza, nem arra, hogy beszéljen azokról vagy bármilyen közéleti problémáról. Ön visszahúzódó alkotó, ritkán szerepel, mit gondol a „beszélő író” szerepkörről?
– Nem abból indulok ki, hogy ki mit mondott erről, én valóban nem szeretek szerepelni. Nagyon szerettem szerepelni diákkoromban, mint amatőr színész, ma már nem. Kiülni egy asztalhoz a közönség elé kifejezetten nem szeretek, elkerülöm az ilyen alkalmakat, amennyiben lehet. Valóban úgy gondolom, hogy az irodalmi mű önmagáért beszél, még interpretáló művészekre, színészekre, előadóművészekre sem igen lenne szüksége.
Igen ám, de amennyiben olyan világot élünk, amelyben nincs idő arra, hogy az előadóművészeink a mi verseinkkel utazzák körbe a Földet, azonfelül a könyvterjesztés olyan állapotban van, amilyenben, vagyis a könyv nem jut el arra a helyre, ahol tulajdonképpen várnák, az ember nem tud ellenállni egy-egy meghívásnak, és bár megválogatom, hogy hova megyek el, évente négy-öt meghívásnak eleget teszek. Nem az a célom, hogy magamat helyezzem előtérbe és mutogassam, hanem az, hogy a közönséget próbáljam bevonni a mindnyájunk által most írt irodalom szeretetébe, fölpártolásába. Ilyen értelemben úgymond „hazafias lelkesedésből” teszem ezt, mert én magam nem jelentkeznék soha.
– Visszatérve a sorok közötti versekhez, ön szerint a kommunizmus kimondottan a művészet számára rossz volt, vagy éppenséggel jó volt?
– Az én és a hozzám közelebb álló alkotók egybehangzó véleménye szerint nem tehető fel így a kérdés, hogy rossz volt-e, vagy jó volt. Rossz volt abból a szempontból, hogy nem lehetett egyenesen beszélni, éleslövészet nem létezett, de a művészet egyébként sem éleslövészet. A művészetnek minden hatalom jót tesz, az igazi művészetnek, ha a kezét, lábát lekaszabolják, és a nyelvét kivágják, az is jót tesz, az igazi művészetet egy dolog teheti tönkre: ha az alkotót sikerül a hatalomnak megvásárolnia vagy megijesztenie.
Egyébiránt a művészetre hatványozottan igaz a mondás, hogy ami nem öl meg, az erősít. Tisztességes művész számára a kommunizmus éveiben nem volt kétséges az, hogy hol a helye, a hatalomhoz viszonyítva milyen állást foglal el. A legjelentősebb munkák azok, amelyek túl tudják élni a hullámvölgyeket – az olvasói hullámvölgyeket, és ezek mind válaszként születtek erre az elnyomásra. Könyvekkel igazolható, hogy abban az időben igen-igen jelentős művek születtek, úgyhogy szerintem helytállt a művésztársadalom.
– Jó viszonyban volt Lászlóffy Aladárral, akit élete végén sok más művésszel együtt szintén meghurcoltak ügynökmúltja miatt, holott pozíciójánál fogva nem kerülhette el a titkosszolgálattal való kapcsolattartást. Mit gondol az ügynökmúltak mostani erőltetett feltárásáról?
– A leszámolásnak semmilyen körülmények között nem vagyok híve, hiszen mögötte mindig ott a gyanú, hogy pillanatnyi meggondolások alapján történik, és nem biztos, hogy erkölcsileg vagy akár az igazság szempontjából jó cselekedet. Az kétségtelen, hogy a tisztánlátás érdekében szükség van, hogy megtudjuk, ki mit, hogyan ítélt meg annak idején, főleg az erkölcsi hozzáállása mit engedett meg, milyen fajta kapcsolatot a hatalommal. Van egy küszöb, mégpedig, hogy valaki önszántából informálta-e a hatalom soros szerveit, vagy sem, és persze még rosszabb, ha ebből előnye is származott.
Azt, hogy Lászlóffy Aladár milyen viszonyban volt a belügyi szervekkel, nem tudom. Jó viszonyban voltam vele, generációm indulásakor a Vitorlaének című, fiatal költők műveit tömörítő antológiát ő gyűjtötte, ő szerkesztette és intézte el a kiadását, így mi hálásak voltunk ezért. Aladár írószövetségi párttitkárként hivatalból kapcsolatban állt ezekkel a szervekkel, köteles volt véleményt nyilvánítani időnként arról, hogy mi történik az írószervezetben. Ha azon kívül, magánszorgalomból dolgozott nekik – amit én nem hiszek –, akkor igen súlyos lenne a helyzet. Mivel azonban a részleteket nem ismerem, nem is vagyok hajlandó változtatni visszamenőleg azon az emlékeimben élő Lászlóffy Aladár-képen, amit megszoktam.
– Korábban azt nyilatkozta, hogy a Gaál Gábor-kört a szabadság levegője járta körül. A hatalom hogyan viszonyult hozzá?
– A kör spontán nőtte ki magát egy olyan heti fórummá, ahová úgy érezték az emberek, hogy érdemes elmenni, és odafigyelni arra, amit az ifjú titánok fölolvasnak és megvitatnak. Állítom, hogy az én nemzedékem jóindulattal és teljesen naivan ment bele ebbe a dologba, föl sem merült, hogy előre leszögezett szempontok alapján vitatkozzunk, így spontánok, kissé talán színvonaltalanok, de annál vehemensebbek voltak a vitáink.
A hatalom természetesen gyanakodva figyelte ezt a sok tagot számláló kört, de annak idején a Szovjetunióban – amelytől nagyban függtek a kelet-európai országok – a művészetekben, különösen az irodalomban volt egy nagy nyitás, szabadabb légáramlás volt érzékelhető, ezért úgy gondoltuk, hogy itt is lehet. Szándéka sem volt senkinek rendszerellenes műveket alkotni vagy fölolvasni, de természetesen voltak beépített emberek. Itt mindig a jelentőkkel volt a baj, hiszen sokan nem pontosan azt jelentették, ami elhangzott, hanem igyekeztek jó pontot szerezni a hatalom szemében. Akkoriban született és mindig érvényes a vélekedés, hogy békében megvolnánk a besúgóinkkal, csak annyit várnánk el, hogy pontosan azt jelentsék, amit hallottak.
– Mennyire volt meghatározó a kör a pályakezdők számára, illetve az egykori kör hagyományait tovább éltető Bretter György Irodalmi Kör által nyújtott lehetőségek mennyiben mások a mostani pályakezdők számára?
– Nem ismerem a Bretter-kör tevékenységét, csak annyiban, amennyi ifjú barátaim révén eljut hozzám. Gondolom, lényeges különbség az, hogy a mi időnkben az egyetemi tankönyvekben sem szerepelt semmi, ami nyitást jelentett volna számunkra, így a körnek önképző, egymást képző szerepe is volt, művészképzésnek számított. Voltak idősebb kollégák, akik szívesen eljártak a körre, és szóba álltak velünk, ami kezdő tollforgatóknak sokat jelentett. Rang volt részt venni a körön, nemcsak a szerzőknek, hiszen volt, hogy 80–100 ember is megjelent, akik közül sokan nem irodalmárok voltak. A mai nemzedék elképesztő előnnyel indul, hiszen a tájékozódásukat tekintve nyitott kapuk előtt állnak, egyedül rajtuk múlik, hogy milyen művészeti élményeket építenek be a saját művészi világukba. Ez nehezebb is, hiszen a mi időnkben más út nem volt, most annyi út van, ahány ember. De a szabadság sem könnyű műfaj.
– Mi a véleménye a fiatalabb nemzedékről?
– Ha szívesen olvasok manapság irodalmi alkotásokat, akkor legszívesebben a fiatalokat olvasom, annál is inkább, mert tőlük várom az újítást, az általam eddig nem ismert szempontok fölfedezését és a dolgok megközelítésének egy más módját. Természetes, hogy a világot a fiatalok viszik előbbre, és nem az öregek, az öregeknél csak az lehet érdekes, ha szellemükben fiatalosak maradnak. Igen derűlátó vagyok az erdélyi magyar irodalmat illetően, érdekesnek tartom az új alkotásokat, nagy szeretettel olvasom őket, és egyáltalán nem vagyok kétségbeesve, hogy válságban lenne az irodalom, a költészet meg különösképpen nem. Nagyon szeretem a fiatalokat, és nagyon büszke vagyok rájuk, ezt olyan helyen is szoktam hangoztatni, ahol szinte nem is veszik jó néven.
– Min dolgozik mostanában?
– El nem készült munkákról nem szívesen beszélek. Természetesen írok verseket, készül egy új verseskönyv, szándékom szerint ebben az évben elkészülök vele, talán meg is jelenik. Ami a prózát illeti, ott egy kissé csehül állok, legalább három hosszabb prózai munkám áll félbehagyva, és nem tudom biztosan megmondani, hogy tovább írom, befejezem-e őket, vagy sem. Ahhoz még mindig túl mozgékony vagyok, hogy teljes erőmet erre tudjam koncentrálni. Nem azok közé a szerzők közé tartozom, akik évekkel előre megtervezik, hogy mit fognak írni, nálam még mindig igen nagy a szerepe annak a látogatónak, aki időnként arra biztat, hogy fogjak neki valaminek.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

2012. 18.

Lírától a próza felé
Noszlopi Botond könyvbemutatójával kezdődött csütörtökön este a 10 éves Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) által szervezett háromnapos irodalmi fesztivál Kolozsváron. Az eseménynek a Bulgakov Irodalmi Kávéház adott otthont, ahol a szerző második, A szórakoztatás mesterfoka című kötetét Murányi Sándor Olivér mutatta be.
Murányi Sándor bevezetőjében viccesen foglalta össze a fiatal költő életét és munkásságát, Noszlopi írásait az unikumhoz, hasonlította, mint mondta, mindkettőt kézbe kell venni és „olvasni”. A költő, versei mellett egyik naplóbejegyzését is megosztotta a résztvevőkkel, amelyben a monogámia-poligámia témáját igyekezett körbejárni. Az est folyamán kiderült, hogy Noszlopi Botond több területen is kipróbálta már magát, előbb jogot tanult, majd a politológiába kóstolt bele, pókerezett, és a filológia is élete része. – Szeretnék prózába átnyergelni – vélekedett. A résztvevők tapssal jutalmazták a költőt.
Az irodalmi fesztivál második napján, tegnap este Jancsó Noémi- és Veress Gerzson-emlékestet tartottak, a rendezvény keretében Veress Gerzson Igazolatlanul – jelen című versgyűjteményét és Jancsó Noémi A webkamera-arc című, összegyűjtött írásokat tartalmazó kötetét mutatták be. A könyvismertetők sora ma este 6 órától folytatódik, ekkor Egyed Emese Briszéisz (bemutatja: Bréda Ferenc), valamint Benő Attila A város és a kutyák című kötetét (bemutatja: Király László) ismerhetik meg az érdeklődők.
LÁSZLÓ RÉKA
Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 151-175




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998