udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 241 találat lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180 ... 241-241
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Kiss Tamás

2012. június 25.

Elit, unió, kisebbség
Változatos program és előadói lista jutott osztályrészül az első Erdélyi Politikatudományi Konferenciának Kolozsváron. Magyarországi és hazai előadók egymással vitázva, a közönséggel beszélgetve olyan kérdésekre kerestek választ, mint a rendszerváltás utáni magyar elitek helyzete, vagy az Európai Unió helyzete a globalizációs folyamat szorításában. Az elhangzottakat Kustán Magyari Attila foglalta össze.
A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Politikatudományok Szakbizottsága, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Politikatudományi Intézetének Magyar Tagozata, a Sapientia EMTE, valamint a Kolozsvári Magyar Politológushallgatók Társasága szervezte konferenciára több mint egy tucat társadalomtudományokkal foglalkozó szakembert hívtak meg. A szervezők fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy szándékuk szerint az 1998-ban Kolozsváron is megkezdődött magyar nyelvű politikatudományi képzés mérföldköve ez a találkozó, amely a szakma érettségét jelezheti.
A rommagyar elit Egyed Péter filozófus, Kiss Tamás szociológus, Szász Alpár Zoltán és Lőrincz József egyetemi oktatók a rendszerváltás utáni romániai magyar elitek helyzetéről értekeztek. Egyed Péter az RMDSZ-t megalapozó első lépésekről beszélt: rögtön civil szervezeti, szövetségi képződményben gondolkodtak, akkor viszont még nem értették, hogy ez azért fontos, mert egy jellegzetesen értelmiségi, civil társadalmi, a közjoggal kapcsolatos gondolatot fogalmaztak meg, és magyar szempontból, a társadalmi hovatartozásuk szempontjából ezt kellett képviselniük. Arra is oda kellett figyelniük, folytatta Egyed, hogy a magyar politika nehogy olyan szereplők kezébe kerüljön, akik korábban is részt vettek a vezetésben, vagy más, „ismeretlen zónákból” jönnek. Kifejtette, a román elit és a román állam egyik legalapvetőbb összefüggése a parazitáció volt, a korrupció, a maffiás szerveződés és egyéb hasonló jelenségek, mindez nagymértékben befolyásolta a magyar elitek helyzetét is, hiszen alkalmazkodni kellett. Az elitnek mindig a hatalomban való részvétel a fontos – mondta –, a pontosan artikulálható döntések, vagy a döntések előkészítése. A magyarság társadalmi pozícióiról, a román és a magyar közösségek közti különbségekről készített adatokat Kiss Tamás mutatta be. Az iskolázottság kapcsán előrebocsátotta, hogy mind a rendszerváltás előtt, mind az után ez a szempont volt a társadalmi státus legfontosabb meghatározója. Az erdélyi magyarságról a korábbi népszámlálási adatokból egyértelműen kiderül, hogy minden egyes generációban alulreprezentált a felsőfokú képzettséggel rendelkezők aránya. A most húszas-harmincas éveikben járók javítottak ezen a téren, de a román közösséghez viszonyítva még mindig elmaradás tapasztalható. Ezen a kérdéskörön belül érdekes megállapítás, hogy a művészeti szakmákban a magyarság felülreprezentált, de a jogi, gazdasági területeken nagyon erősen alulmarad.Kiss az egy főre eső átlagjövedelemről azt mondta, a magyarok ebben a tekintetben is a román közösség mögött végeztek: elsősorban a városokon tapasztalható jelentős különbség, a vidéki településeken kisebb mértékben. A kelet-európai országokhoz viszonyítva az erdélyi magyarságon belüli jövedelemegyenlőtlenségek kisebbek, a román viszonyokhoz képest kevésbé polarizált ez a társadalom, a magyarországinál azonban nagyobb különbségek mutathatók ki. Érzékelhető viszont a hagyományos értelmiségi pozíciók státusvesztése is, párhuzamosan a gazdasági és adminisztratív eliteknek a státusemelkedésével. De ez nem egyértelmű folyamat, mert a felemelkedő rétegek helyzete továbbra is kétséges, ahogy Kiss megfogalmazta, „gyanús dolog vállalkozással, politikával foglalkozni, vagy részt venni az adminisztrációban”. Különbség van a román és magyar közösségek felfogása között, miközben az előbbiek elsősorban a vállalkozókat jelölik meg mintaképül, a magyarok vagy senkit nem említenek meg, vagy azokat az értelmiségieket, akik a társadalmi státusukat a múlt rendszerben erősítették meg.
Nem omlik össze az eurózóna Gálik Zoltán, a multidiszciplináris társadalomtudományok doktora, Horváth Jenő, a budapesti Corvinus Egyetem magántanára az eurózóna jövőjét vázolta fel, míg Hunyadi Attila, a BBTE adjunktusa az Európai Unió megalakulásának előzményeiről beszélt. A beszélgetést Horváth Jenő indította, aki úgy látja, a jelenlegi gazdasági válság – a korábbiaktól eltérően – nem nevezhető globális méretűnek, hiszen a világ néhány jelentősebb országában még növekedés is tapasztalható. Ettől függetlenül pesszimista jövőképet vázolt fel: az általános egészségügyi ellátás, a nyugdíjazás fenyegetve van Európában, a munkanélküliség problémája szintúgy súlyos, hiszen a kontinensnek a kínai munkabérekkel kell versenyeznie. Az eurózóna összeomlását mégsem látja valószínűnek: véleménye szerint a sajtó riogatja az embereket, nem megalapozott az az elképzelés, hogy az Unió visszatérne a nemzeti valuták használatához. Számos alappillér felszámolására szükség volna így, a vámunió, a schengeni övezet megszűnne, ezzel a szabad utazás is, ugyanakkor tudni való, hogy az euró mögött a világ egyik legnagyobb regionális gazdasága áll. Az euró tehát nem szűnik meg, hanem tovább fragmentálódik, erőteljesebben körvonalazódik, hogy melyik ország tartozik a kemény maghoz, és melyik számít „fegyelmezetlennek” – véli a szakember. Gálik Zoltán egyetértett abban, hogy nem globális szintű a válság, viszont úgy látja, hogy világszinten hat az országokra. Az európai helyzetre rátérve arra emlékeztetett, hogy a kontinens déli perifériája – Olaszország, Görögország, Spanyolország, Portugália – és a korábban mintatanulóként emlegetett Írország válságba került. Az eurózóna ugyanis olyan rendszert hozott létre, amelyben ezek az országok olcsón jutottak hitelhez, a problémát aztán országonként más-más jelenség okozta. A görögök kihasználták az újraelosztást, még a költségvetési adataikat is torzították; az olaszok a nyolcvanas években felhalmozott adósságukat, a növekedés hiánya miatt, nem tudták kifizetni. A gazdaság növelésére volna szükség különböző intézkedésekkel, erre azonban nincs lehetőség, mert az exportot kellene felpörgetni, erre képes európai vállalatok azonban nem léteznek. Az Európai Unió szerkezete úgy épül fel, hogy létezik a központi bank, amely a pénz kibocsátója, és az EU-tagállam, amelyik a pénz használója. A tagállamnak pénzhez kell jutnia, ehhez pedig adót kell beszednie, vagy államkötvényt kell kibocsátania, pénzt tehát csak a piacon keresztül kaphat, de ha a piac bajban van, akkor ez hat az államra is. A megoldás Gálik szerint semmiképpen sem az, hogy Görögország kilépjen az euróövezetből. Hatalmas infláció következne be, az emberek, vállalatok, bankok megtakarításai elvesznének, húsz-harminc százalékkal csökkenne a GDP. Azt is kifejtette, a fő kérdés az, hogy létrehoznak-e az államok egy fiskális transzferuniót, amelyben a centrum a periféria felé címkézetlen pénzeket ad majd át, és a mostani egyszázalékos költségvetésről körülbelül tíz százalékra növekedik a tagállamok újraelosztási képessége.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2012. július 4.

Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében
Szerdán délelőtt, a 9. EU Tábor első szakmai napján sor került a népszámlálási adatok kiértékelésére, valamint az erdélyi magyar népesedés demográfiai és statisztikai adatainak elemzésére. A „Mennyi az annyi?” című előadás keretén belül Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok hasonlították össze a 2011-es népszámlálási adatokat az elmúlt évtizedben mért statisztikákkal.
Országos viszonylatban az előző évek adatai Románia lakosságát 19 millióra becsülték, ez azonban tizenkét százalékkal csökkent 2011-re. A konkrét számadatokat vizsgálva Románia jelenlegi román nemzetiségű lakossága 88,6%, míg a magyarok aránya 7,1%-ról 6 százalékra csökkent. Más kisebbségek esetén is fogyás tapasztalható, egyedül a roma lakosság száma növekedett.
„A magyar lakosság esetében jelentős arányvesztés volt: a régiós elosztást vizsgálva, Bánságban és Dél-Erdélyben a legjelentősebb a csökkenés, függetlenül a település méretétől vagy etnikai struktúrájától” – állapította meg Barna Gergő szociológus. A legaggasztóbb a szórvány települések sorsa, hisz Barna Gergő elmondása szerint „minél kisebb a magyar lakosság aránya egy adott településen, annál nagyobb eséllyel tapasztalhatunk csökkenést – szórványtelepüléseken a magyar lakosság csökkenése a 10%-ot is elérte: ez az elmúlt évtizedekhez képest egyharmados veszteséget jelent”.
A nagyvárosokban is jelentős fogyást tapasztalhattunk, ez elsősorban annak tulajdonítható, hogy a százezer fölötti nagyvárosokban a magyarok szórványhelyzetben vannak. Az előadó meglátásában ez a tény elgondolkodtatásra késztet, hisz a magyar lakosság csökkenésével változás észlelhető úgy a közigazgatási, mint a nyelvi jogok terén is. „A csökkenést Székelyföld ellensúlyozza: a magyarok arányának legnagyobb súlyát Székelyföld képviseli (38%)”- jegyezte meg Barna Gergő.
Kiss Tamás szociológus azokat a demográfiai tényezőket ismertette, amelyek a fogyást eredményezték. „A természetes népmozgalmi egyenleg (születés-elhalálozás aránya) a romániai magyarok számára kedvezőtlenebb, hisz ez az arány sokkal nagyobb az átlagnál”- ismertette Kiss Tamás. Fontos tényezőnek tekinthető az inter-generációs asszimiláció is, melyet két kockázati zóna veszélyeztet: a vegyes házasságok, valamint a szórványban élő magyarok helyzete. A nemzetiségváltást illetően Kiss Tamás kiemelte, hogy „míg az általánosan elfogadott tézissel ellentétben kevesebben vallották magukat roma nemzetiségűnek, addig a magyar-romák között ez az arány nagyobb volt. ”
Míg országos szinten a népességcsökkenés elsőrendű okának a migráció tekinthető, ezzel szemben a magyarok migrációs vesztesége romániai viszonylatban kisebb. „Európai viszonylatban Románia rosszul áll: az Európai Uniós bővítéssel kialakult emigrációs rendszer Romániát omlasztotta meg a legjobban”- fejtette ki Kiss Tamás, kitérve arra, hogy jelenleg Romániának nincs migrációs politikája, mely tény jelentősen befolyásolta ezt a tendenciát.
erdon.ro

2012. július 4.

Jobban fogy a magyar, mint a romániai átlag
Szerdán az EU Tábor első szakmai programjaként sor került a népszámlálási adatok kiértékelésére. Az erdélyi magyar népesedés demográfiai és statisztikai adatait Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok elemezték. A konkrét számadatokat vizsgálva Románia jelenlegi román nemzetiségű lakossága 88,6%, míg a magyarok aránya 7,1%-ról 6%-ra csökkent. Más kisebbségek esetén is fogyás tapasztalható, egyedül a roma lakosság száma növekedett. A magyar lakosság régiós eloszlását vizsgálva Bánságban és Dél-Erdélyben a legjelentősebb a csökkenés. Barna Gergő szociológus szerint a legaggasztóbb a szórvány települések sorsa, itt a magyar lakosság csökkenése a 10%-ot is elérte. Kiss Tamás szociológus a fogyást eredményező tényezőkről beszélt. A természetes népmozgalmi egyenleg, vagyis a születés-elhalálozás aránya a magyarok körében sokkal nagyobb az átlagnál, ennek okozója az inter-generációs asszimiláció, a vegyes házasságok, valamint a szórványban élő magyarok helyzete. A nemzetiségváltást illetően Kiss kiemelte, hogy általánosan a roma nemzetiségű lakosság közül kevesebben vallották magukat romának, viszont a magyar-romák közül többen jelölték meg ezt a népszámlálási űrlapon. Érdekes adat továbbá, hogy míg országos szinten a népességcsökkenés elsőrendű okának a migráció tekinthető, a magyarok migrációs vesztesége alacsonyabb a romániai átlagnál. (tudósítónktól)
Transindex.ro

2012. július 30.

Elemző: nem Basescu mellé álltak, hanem a PSD-t utasították el a magyarok
Nem Basescu mellé álltak, hanem Victor Ponta kormányfőt utasították el a népszavazástól távol maradó magyarok – mondta az urnazárás után az MTI-nek Kiss Tamás szociológus, kisebbségkutató a vásárnapi referendumon regisztrált magyar távolmaradást kommentálva.
A felfüggesztett Traian Basescu államfő leváltásáról rendezett vasárnapi népszavazáson a magyar többségű Hargita és Kovászna megyében a részvétel negyede, illetve alig több mint harmada volt az országos átlagnak. Erdély más magyarlakta megyéiben is jelentős volt a távolmaradás.
A szakember szerint a székelyföldiek távolmaradása nem azzal magyarázható, hogy Basescu különösebben népszerű lenne a körükben, hanem sokkal nagyobb az ellenszenv Victor Ponta miniszterelnökkel illetve az által vezetett Szociáldemokrata Párttal (PSD) szemben.
A román hírtelevíziók és az államfő leváltását kezdeményező Szociál-Liberális Szövetség (USL) politikusai Orbán Viktor miniszterelnök felhívásának tulajdonították a magyar távolmaradást.
„Nyilván ennek is volt egy szerepe: Orbán Viktor nyilatkozatát felkapta sajtó, a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (RMDSZ) pedig nem voltak egyértelmű nyilatkozatai a népszavazással kapcsolatban. De nem hiszem, hogy ez a felhívás lett volna a döntő, mert a PSD-vel és Pontával szembeni ellenszenvnek a Székelyföldön nagyobb múltja van, mint az elmúlt egy hét" – magyarázta a társadalomkutató.
Arra a felvetésre, hogy az RMDSZ részvételre kérte a magyarságot, amivel az USL esélyeit növelte volna, Kiss azt mondta: az RMDSZ valóban mondta, hogy el kell menni szavazni, de ezt nagyon halkan tette.
„Székelyföldön egyetlen választási plakátot sem lehetett látni, leszámítva azokat a magyar nyelvű plakátokat, amelyeket az USL helyeztetett ki. Az, hogy egy közleményt kiad az RMDSZ, aligha lehet elég befolyásoló tényező ilyen helyzetben, az RMDSZ semmifajta kampányeszközzel nem élt" – mondta a szociológus.
A román belpolitikai válságot illetően Kiss Tamás elhúzódó állóháborúra számít az őszi parlamenti választásokig. Arra a kérdésre, hogy a háborúnak ugyanazok lesznek-e a szereplői, az elemző igennel válaszolt. Mint kifejtette, nem tartja valószínűnek Victor Ponta lemondását, mert egy ilyen lépés jelentős veszteséget okozna az USL-nek. Basescu lemondását is elképzelhetetlennek tartja, még úgy is, hogy több mint hétmillió ember voksolt ellene. Kiss Tamás szerint abban az esetben lett volna ez lehetséges, ha Basescu és az őt támogató Demokrata Liberális Párt nem döntött volna a referendum bojkottja mellett.
A központi választási iroda (BEC) becslése szerint a részvétel nem érte el a 46 százalékot, így a referendum érvénytelennek bizonyult. A népszavazás érvényességéhez több mint 50 százalékos részvételre lett volna szükség.
A referendum hivatalos eredményét várhatóan egy-két napon belül teszi közzé a BEC, ezt még az Alkotmánybíróságnak is hitelesítenie kell. Ezek után térhet vissza a felfüggesztett Traian Basesscu államfő az elnöki hivatalba – ha a BEC vasárnap esti részvételi becslése helytállónak bizonyult.
mti.hu
Erdély.ma

2012. augusztus 12.

Gyorsul a magyarság „porladása"
Minél alacsonyabb volt egy adott településen a magyar nemzetiségűek aránya Romániában, annál nagyobb volt a számbeli csökkenés – állapította meg Kiss Tamás és Barna Gergő, akik a 2011-es népszámlálás magyar vonatkozásait összegezték. Arra is fölhívták a figyelmet, hogy az erdélyi magyarságon belül egyre dominánsabb szerepet játszanak a Székelyföldön élők.
2011-ben tartottak népszámlálást Romániában, amelynek előzetes eredménye szerint az ország népessége 12,2 százalékkal csökkent, így 19 042 936 fő élt keleti szomszédunkban. A Regátban a népességcsökkenés mértéke 13,1 százalékos volt, szemben az erdélyi 10,3 százalékos értékkel. A veszteség az ország keleti/délkeleti megyéiben volt a legnagyobb, míg viszonylag kismértékű volt a népesség csökkenése Temes és Kolozs megyékben, illetve a magyar többségű Hargitában és Kovásznában. A jelentős magyar lakossággal bíró Maros, illetve Bihar megyékben szintén jóval az átlag alatti volt a népességcsökkenés – olvasható Kiss Tamás és Barna Gergő tanulmányában.
Székelyföldön a magyar népesség csökkenése 7 százalékos volt, ami jóval az országos érték alatti, és megfelel a 2002–2011 közötti változásnak. A Partiumban a magyar népesség az országos átlagnak megfelelően alakult, és szintén megfelel az 1992–2002 közötti folyamatoknak. Közép-Erdélyben már az országos átlagnál kedvezőtlenebb folyamatokat találtak. Az igazi probléma azonban a szórványrégiókban észlelhető, ahol – amellett hogy az országos folyamatoknál jóval kedvezőtlenebb a magyar népesség számának alakulása – a demográfiai szétporladás az egy évtizeddel korábbiakhoz képest is felgyorsult – szerepel a tanulmányban.
Visszaszorulás a városokban
A szerzőpáros azt is megállapította, hogy minél alacsonyabb volt egy adott településen a magyarok aránya 2002-ben, annál jelentősebb volt a számbeli csökkenés. A magyar többségű és magyar dominanciájú településeken a népességcsökkenés az országos átlag alatti, viszont a szórvány- és a szórványosodó közösségek esetében meghaladja a 30, illetve a 20 százalékot – teszik hozzá.
Az eredmények azt mutatják, hogy jelentős mértékben megváltozott az erdélyi magyar népesség belső szerkezete. A százezer fölötti nagyvárosokban élők aránya 1992 és 2011 között 26-ról 21 százalékra esett, miközben a (nem metropolisz-övezethez tartozó) falvakban lakóké 38-ról 44 százalékra nőtt – olvasható a tanulmányban.
Tömbösödés A magyarok társadalmi pozícióira negatívan hat, hogy a közösség egyre nagyobb hányada koncentrálódik rurális jellegű településeken. E mellett az erdélyi magyarok „tömbösödése” is figyelemre méltó jelenség. 2002-höz képest 48-ról 53 százalékra nőtt azok aránya, akik magyar többségű közigazgatási egységben élnek, a székelyföldiek pedig – az 1992-es 33 százalékkal és a 2002-es 35 százalékkal szemben – immár a teljes erdélyi magyar közösség 38 százalékát teszik ki – olvasható az elemzésben.
Az elvándorlást illetően 2000-et követően Lengyelország mellett Románia vált a legfontosabb kelet-európai kibocsátó országgá. A népszámlálási eredmények is megerősíteni látszanak azokat a feltételezéseket, miszerint 2-2,5 millió román állampolgár tartózkodik életvitelszerűen külföldön. A legnagyobb mértékben a moldvai régió, illetve Dél-Erdély érintettek az elvándorlásban, míg a legkevésbé épp a magyarok által nagyobb arányban lakott területek, a Székelyföld, a Partium, Közép-Erdély, illetve a magyarok által kisebb arányban lakott Bánság – állítja a szerzőpáros. Kovács András
mno.hu
Erdély.ma

2012. szeptember 3.

Túl a kásahegyen – beszélgetés Bárdi Nándor történésszel.
„Szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető »ötödik hadoszlopra«. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.” Bárdi Nándor történésszel, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársával Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
– Nemrégiben az MTVA vezérigazgatója körlevélben kérte a munkatársakat, hogy ezentúl a határon túli kifejezés helyett a külhonit használják. Egy kisebbségkutató lát ebben valamiféle minőségi változást?
– Előrebocsátanám, hogy a magyar–magyar viszonynak nevezett tárgykört sűrű retorikai összevisszaság jellemzi. Célképzetek, amelyekről jelenvalóságként beszélnek és elvárásokká válnak; általánosítások; feldolgozatlan élmények, sértettségek és félreértett szerepek tömege bogozódik össze ebbe a tárgyban. Ahhoz, hogy a lényegi kérdésekről beszéljünk, egy kásahegyen kell keresztülverekedni magunkat. Sok publicisztika nem is jut tovább a politikai retorikák termelte képzetek leleplezésén.
A külhoni terminológia bevezetésének szerintem két értelmezési háttere lehetséges. Kövér László és Veress László 2010. június 4-én a Magyar Nemzetben megjelent Mi lesz belőlünk magyarokból? című identitáspolitikai cikke az egységes magyar nemzet mellett érvelt és a balliberális elit félrevezető kategóriájának tekintette a „nemzet szétfejlődését”. Ebben a gondolatkörben a magyar etnokulturális közösség egységes politikai térben értelmeződik. Van egy másik megközelítés is, ami legtisztábban Sólyom László az előbb említett cikk megjelenésének napján, a parlamenti Trianon-emlékülésen elmondott beszédében kristályosodik ki. E szerint a Kárpát-medence az itt élő népek közös hazája. Ez azt jelenti, hogy nem csak Szepesség vagy Brassó képezi a magyar kulturális örökség részét, hanem a román, szlovák stb. történelemhez is hozzátartoznak a budapesti, gyulai, békéscsabai stb. emlékhelyeik. Ebben a szellemben a külhoni megnevezés a határon túlihoz képest annyiban más, hogy például egy nagyváradi nem Budapesthez viszonyítva azonosítja magát. A mindennapi életben persze a romániai magyarok szimplán magyarnak tartják magukat és abban a pillanatban lesz belőlük romániai magyar, ahogy belépnek a magyar(országi) médiatérbe vagy fizikailag átlépik a határt. A Kárpát-medencében jó kétszáz éve párhuzamos nemzetépítések zajlanak, és lényegében a külhoni magyarok 1918-ban ezek közé szorultak. Ezekben önálló intézményi szerkezeteket építettek a két világháború között és 1989 után, az államszocializmusban pedig az adott ország magyarságpolitikáján belül próbált a magyar elit vélt vagy valós közösségi érdekeket kiharcolni. Ugyanekkor mindez egy környező népekkel közösen felépített toposz-rendszerben történik. Leegyszerűsítve: szomszédaink úgy tekintenek a magyar kisebbségekre, mint folyamatosan veszélyt jelenthető „ötödik hadoszlopra”. A magyarok tapasztalata pedig az, hogy ezen népek a 19. század óta a velük élő magyar közösségek elpusztítására szőtt tervek megvalósításán munkálkodnak.
– Mik lehetnek ennek a „toposztalanításnak” az eszközei?
– Szaktörténészként jó néhány, a nemzeti kánonokon túlmutató kutatás megvalósítását ajánlhatom, de a kisebbségi magyar önszemlélet szempontjából nem a kutatói vágyakat, hanem a fogalmi tisztázást tartom fontosnak. Alapvetésként ki kell mondani: a külhoni magyarként definiált közösségek lényegében kényszerközösségek, mert nem társadalomtörténeti folyamatok révén, hanem egy politikai döntés következményeként születtek, majd regionális sorsközösségekké váltak. Ez az önértelmező fogalmak első szintje. A második: a külhoni magyarok számára magától értetődő, hogy őshonosak szülőföldjükön, az ottani etnikai viszonyok megváltoztatását életviszonyaik sérelmeként élik meg. A harmadik viszonyítási pont, hogy ezek a magyar közösségek nemzeti kisebbségként definiálták magukat, az intézményesülésen keresztül párhuzamos társadalmat képeznek azon az országon belül, ahol élnek. Azért nem használnám szívesen a kisebbségi társadalom kifejezést, mivel ez egy vízió, a teljes társadalmi intézményrendszerről, a közösség viszont létezik, amelynek megvannak a saját integráló adottságai, élményei. Ezzel szemben a többségi nemzetek jellemzően birodalmi kisebbségként, a Magyar Királyság maradványaként tekintenek a velük élő magyarságra, mivel ezen kisebbségi közösségek kulturális öröksége nem függetleníthető a történelmi Magyarországtól.
– Hogy néz ez ki a „magyar–magyar viszony” felől nézve?
– Vannak, akik Trianont egyfajta traumaközösségként élik meg. Ez identitáspótló, kibeszélő önterápia is lehet. Nem hiszem, hogy minden Nagy-Magyarország matricás autótulajdonos irredenta volna. Sokkal fontosabb az, hogy a Kádár-korszak történelmi és identitáspolitikai amnéziájában a történelmi Magyarországra való emlékezés, a külhoni magyarok iránti figyelem az ellenzékiség érzetét adta, és ennek keretei sokfelé elágazva tovább élnek ma is. Ehhez képest egy másik út az úgynevezett detrianonizálás avagy határtalanítás, melyben az etnokulturális közösségnek egyes részei partnerként ismét együtt működhetnek. Hogy ez megtörténhessen, le kell építeni bizonyos határtermelő különbségeket. Trianont a közvélemény Magyarországon jórészt történeti kérdésként kezeli. Így van ez persze Kézdivásárhelyen is, csakhogy ott ez egyben családok, életpályák sorsát határozta meg. Az ottaniak elődeivel a magyar állam nem tudta fenntartani az állampolgári „szerződést”, mert a magyar politikai osztály két világháborúból is vesztesen hozta ki az országot. Az ennek révén létrejött magyar közösségek a magyarországi viszonyokhoz képest nemzetiesítettebbek, a változó politikai viszonyoknak is kiszolgáltatottabbak, hiszen a nyelvi, kulturális, sorsközösségbeli összetartozás szervezi ezeket. Jelentős különbség mutatkozik a hazafelfogásbanis. A magyarországiak haza fogalma döntően megegyezik az ország jelenlegi területével, míg a külhoniak számára egyszerre jelenti a szülőföldet, illetve egy virtuális magyar kulturális és médiateret, amelyet a sajátjuknak éreznek. A harmadik, legkevesebbet emlegetett különbség abból adódik, hogy a külhoniak döntő többsége kétnyelvű. Ennek kulturális vonzataként jó részük tudatában van annak, hogy a sajátján túl létezik egy „másik igazság” is, akár a szomszéd lakásban vagy a munkatárs fejében. Ehhez képest Magyarország lényegében Trianonnal érte el a reformkori nagy álmot, a homogén nemzetállamot. A magyar politikai elit úgy érzi, értelmiségi felettes énként megmondhatja, hogyan is kell gondolkodni Nyíregyházától Kaposvárig. Ebből következően Magyarországon az uralomra, az egységesítésre, az erdélyi politikában a dominanciára való törekvés volt a meghatározó.
– Mit jelent ez a detrianonizálás avagy határtalanítás a gyakorlatban?
– Ezeket a kifejezéseket eredetileg nyelvészek találták ki, ebből kifolyólag nyelvészeti problémaként fogalmazták meg. Nevezetesen, hogy a külhoni nyelvváltozatokat miként viszonyítsák a magyarországi standardhoz. Végül, megharcolva a nyelvművelőkkel, beemelték őket. Így például a „hajtási” a „jogosítvány” szinonimájává válhatott. Ezzel a határtalanító, integráló gesztussal a nyelvi sík azonnal ki is tágult, mivel azt eredményezte, hogy a külhoni kultúra termékei egyenrangú alkotóelemei lettek az egyetemes magyar kultúrának. A határtalanítás programja számomra pontosan arról szól, hogy mit tudunk kezdeni ezekkel az egyenrangú kulturális örökségekkel.
– A siker azon is múlik, hogy a szomszédos népek mit szólnak, ha mi határtalanításról beszélünk, főleg akkor, ha ők nem számolnak le a birodalmi kisebbség toposszal…
– Nagyon egyszerű, mint ahogy egy román mondás is tartja, nem beszélni, hanem cselekedni kell. Először azt kell tisztáznunk, hogy miért álságos, improduktív vagy hiteltelen a most használt beszédmód, mit csináltunk rosszul. Majd meg lehet keresni a helyzetleírás és az önértékelés új támpontjait. Ma az egyik legnagyobb probléma, hogy a külhoni magyar ügyeket a politikai retorika uralja. Gyakran a kommunikációs akciók önmagukért zajlanak. Az elmúlt húsz év tapasztalata egy hatalmas szakpolitikai deficitre mutat. Nincs meg a megfelelő szakmai és közigazgatási háttér a programok intézményesítéséhez és megvalósításához. Miért nincsenek Magyarországnak és a külhoni magyar közösségeknek a szomszédos országok nyelvén a magyarságról informáló honlapjaik? Miért nincs fent a neten a Madách, a Kriterion és a Fórum fordításirodalma? Médiaképesek-e a magyar külképviseletek munkatársai a szomszédos országok nyelvén? Soroljam?
– Az elmúlt időszak hibáinak feltárásakor milyen premisszák mentén lehetne elindulni?
– Nem egy interjú dolga ezt a kérdést mélységében feltárni. Most csak annyit tehetek, hogy történészként felhívom a figyelmet azokra a félreértett vagy félreérthető nézőpontokra, melyeket egy-két évtized múlva a politikai elemzők visszatekintve fontosnak tarthatnak. Az első ilyen a kettős állampolgárságról szóló népszavazás ügye. A politikai közbeszéd átalakította a történéseket, és ma már a magyarságpolitika következetes és legfontosabb megvalósításaként jeleníti meg a honosítás ügyét, miközben az autonómiatörekvések kudarca, a magyar kisebbségi pártok kormányzati részvétele és a Fidesz-kormány nagy projektjei után a parlamenti pártok igazából csak belesodródtak a kapcsolódó kampány politikai hiszterizáltságába. A 2004. őszi–téli népszavazási kampány nem a külhoni magyarokról szólt, hanem egy pártpolitikai verseny volt, a szomszéd országi magyarság a szavazás után mégis úgy élte meg, hogy lényegében a nemzeti hovatartozásukat kérdőjelezték meg, ennek egyik következményeként nemcsak hogy elfogadottá vált Magyarország és a magyarországiak bírálata („anyások”, „táposok”), hanem egyben politikai legitimációs retorikaként is használták a kisebbségpolitikusok. Egy következő másként értelmezés a kettős állampolgárság és a második Orbán-kormány projektjei körül alakult ki. Magyarországon a kilencvenes években létrejött a többpártrendszer és a kapitalista piacgazdaság intézményrendszere, megvalósult a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, egy új alkotmányos politikai közösség azonban nem jött létre, sőt a környező országoknál is lassabban halad ez a folyamat. Ez a Kádár-korszak elfojtott emlékezetpolitikai örökségével együtt óriási identitáspolitikai deficitet hozott létre. Ezt próbálja kompenzálni a politikai osztály. A második Orbán-kormány nagy projektjei alapvetően Magyarországnak szólnak. A háttérben ott munkál az új közösségépítés és az a vágy, hogy ne ismétlődhessen meg a 2004-es fiaskó. Mindezt a nemzetesítést, de elsősorban a kettős állampolgárságot a külhoni magyarság mintegy emancipációként élheti meg. Maga a nemzetpolitika kifejezés is, amely a külhoni magyarokat érintő viszonyra (azaz a magyarságpolitikára) vonatkozik, mintegy leszűkíti Magyarország hosszú távú közösségi politikáját a nemzet és az ország határának egybe nem esésére. Ehhez kapcsolható, ahogyan „nemzeti táj”-ként egyre inkább a Székelyföld és a Gyimesek jelenik meg a magyar médiában. A nemzeti összetartozás dala pedig az ünnepi alkalmakon a Szózat helyett egyre inkább a Székely Himnusz lesz. A harmadik álságos adottság, hogy a magyarság- és a kisebbségpolitikai retorika még jelenleg is nagyrészt az úgynevezett veszteség narratívára épül, miközben a külhoni közösségekben komoly változások történtek. Ezt jól példázza, hogy Szlovákiában és Romániában láthatóan megváltozott a magyar népszavazási kampány hangulata. Jöttek a humoristák, a jó nők, a magyarság magától értetődő volta, természetesebb hangvételben próbáltak egy önképet megfogalmazni. Mindeközben a magyarországi, illetve bizonyos részben a külhoni politikai elitek nyelvezete még mindig az állandó félelem fenntartására épül, ahelyett hogy pozitív irányba mutató, konkrét és számon kérhető közösségi célokat fogalmaznának meg. Magyarországon arról sem vesznek tudomást, hogy a kilencvenes években a kisebbségi politikusoknak mind a társadalomképe, mind a pozíciója megváltozott. A kulturális életből építkező politikai elit helyett, a kormánykoalíciós részvételek nyomán, sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak a regionális gazdasági érdekcsoportok, majd az ezredforduló után – az önkormányzati jogosítványok bővülésével – megjelent egy új, önkormányzati elit. A legitimitást a forrásszerzés biztosítja, így az átfogó kisebbségpolitikai programok sem igen valósulnak meg, kiüresednek a politikai üzenetek. Ez, generációváltás által felerősítve, a különböző érdekeket becsatornázni képes politikai integrációs fórumok híján, az egységes politizálás végét jelenti, jóllehet a régi szlogenek még részben fennmaradtak.
– Körbejártunk fontos fogalmakat, beszéltünk a detrianonizálás lehetőségéről illetve szükségességéről illetve a magyar-magyar viszony közelmúltjának elemzéséhez is támpontokat adott a félreértett vagy félreérthető események hátterének rövid vizsgálatával. Lehet a külhoni magyar kisebbségekhez más módon is közelíteni?
– Igen. Ha a kívánsággondolkodáson túl akarunk lépni, akkor az egyes kisebbségi magyar közösségeket, mint társadalmi jelenségeket kell megközelíteni. Az egyik lehetőség a területi elv. Ha felállítjuk az erdélyi települések listáját aszerint, hogy mely településeken él abszolút számban a legtöbb magyar, akkor az első 150 települést számba véve kiderül, hogy a romániai magyarok több mint 80%-a él ezekben a helységekben. Ha csak az első ötvenet nézzük, akkor az is 780 ezer magyarnak ad otthont. Mit látunk így? Ma az erdélyi magyarok 53%-a él magyar többségű közigazgatási egységben. Az is érzékelhetővé válik, hogy pl. Arad, Temesvár magyarsága számban vetekszik több székelyföldi kisvároséval. Ugyanakkor a magyar intézménysűrűség meg sem közelíti azt. A harmadik fontos tanulság, hogy 6 megyében lehet politikailag meghatározó Romániában a magyarság. Hargita, Kovászna mellett Maros, Szatmár illetve Bihar és Szilágy megyékben. A lényeg, hogy az illető 150 település nyelvhasználati, az oktatási, közművelődési viszonyai konkrétan monitorizálhatók és így pontosan meg lehet nevezni a hiányosságokat vagy épp a jó példákat, a jogszabályok érvényesülését. Egy másik megközelítés, ha a kisebbségi „társadalmat” intézményi alrendszerek összességeként fogjuk fel. Azt vizsgálhatjuk, hogy a politikai érdekvédelem, az önkormányzati pozíciók, a vallási élet, a nyilvánosság, az oktatás, a közművelődés, a tudományos élet, az egyesületek milyen intézményi keretek között működnek és, mennyire hatékonyak. Azaz az adott intézményi alrendszer szakmai szabályai ebben mennyire meghatározóak. Egy példa: a határtalanítás érdekes mozzanata lenne a magyarországi iskolákban használatos kompetencia mérés önkéntes kiterjesztése a külhoni iskolákra is. Ez külön költségekkel sem járna, hiszen a tesztek és az azok feldolgozásához szükséges programok jól begyakorolva rendelkezésre állnak. Ezzel nem csak az iskolák és tanáraik teljesítménye lenne követhető, hanem a magyarországi szülőkhöz hasonlóan a külhoniak is megnézhetnék az interneten az adott iskola és akár saját gyerekük eredményeit. Ez tényleg integráció, amely az adott ország oktatási rendszerébe is egy fejlesztési és nem szeparációs elemként jeleníthető meg. Csakhogy mi van, ha az eredmények sokkolják a külhoni magyar közvéleményt, pedagógustársadalmat? Miért nem éri el ez az erdélyi oktatáspolitikusok és megyevezetők ingerküszöbét? De érdemes utánanézni az egyik legintenzívebb romániai magyar rendezvény, a Kolozsvári Magyar Napok gyökereinek, a monostori negyedben szerveződő kismama klub, levelezési lista, az Életfa Alapítvány tevékenységének. A gyerekprogramok révén a több mint tízezres monostor negyedi magyarságot, tavaly a száz tagú cigány zenekarral a környező falvakat és olyan tömegeket is képes volt megszólítani, akiket eddig a magyar közművelődés nem tudott elérni. Ebből következik a kérdés: miért nincs magyar ház (napközi otthonnal) a Monostoron vagy a nagyváradi Rogerius negyedben? A magyar intézmények miért csak a városközpontban léteznek? Mennyiben befolyásolhatja az iskolaválasztást lakótelepen, az a komoly dilemma, hogy miként oldják meg I-IV. osztályba a beszállítást? Ezek persze mind kiragadott példák, de „nemzet kérdései” mit sem érnek a mindennapi problémákra adott válaszok nélkül. Egy közösség csak hasznos intézményekkel tud magához vonzani embereket, ettől lesz életképes.
– Mit tudhatunk arról, hogy melyek a külhoni magyar kisebbségek sorsát leginkább formáló, meghatározó társadalmi folyamatok az utóbbi két évtizedben?
– A négy nagy magyar kisebbségi közösség (szlovákiai-, ukrajnai-, romániai-, szerbiai) esetében hat folyamatot emelhetünk ki. Az első a népességfogyás kérdése, ami egyébként a többségi társadalmakra is jellemző, de a magyar kisebbségi csoportok esetében fokozottan érvényes. Három fontos új tendenciára azonban fel kell hívnom a figyelmet. Az egyik az, hogy Romániában a magyarság aránya az abszolút számban megjelenő 10 éves 194 ezres fogyás ellenére lényegében nem változott. Másrészt a kisebbségi magyarok népességfogyása 1918 óta folyamatosan kataklizmákkal járt együtt és azt lehet mondani, hogy ez az első olyan évtized, amikor alapvetően a természetes népmozgalom és a migrációs folyamatok voltak a meghatározók. A Barna Gergő, Kiss Tamás számította 6 ezres romániai asszimilációs veszteségnél jóval nagyobb várható Szlovákiában. A harmadik, egyáltalán nem új tapasztalat az, hogy a tömbterületeken jóval kisebb a magyar népességfogyás, mint szórványhelyzetben. (Tehát egy jól működő kisebbségi intézményrendszernek épp az lehetne a feladata a kisebbségi és szórványhelyzetben, hogy összegyűjtse, szocializálja a fiatalokat; a magyar dominanciájú helyeken pedig, hogy felszívja és a társadalmi mobilitást biztosítsa ezek számára is.) A második fontos évtizedes folyamat a reruralizáció: nő azon magyarok száma, akik kistelepülésen élnek, részben a nagyvárosi népességarányok romlása miatt. Romániában például a falvakban lakó magyarok aránya az utóbbi két népszámlálás között 38%-ról 44%-ra nőtt. Legalább ilyen fontos, hogy több nagyobb városban megszűnt a magyar többség, vagy jelentősen csökkent az arányuk, ugyanakkor a magyar intézményesség egyre inkább kisvárosi központokba került. Kolozsvár és Marosvásárhely mellett megerősödött a székelyföldi kisvárosok, különösen Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy intézményi súlya, ugyanekkor a Székelyföld alatt egyre inkább csak Hargita és Kovászna megyét értik. A harmadik lényeges pozíció romlás a kisebbségi magyarok lemaradása az adott ország új középosztályosodási folyamataiból. Ezt jelzi az, hogy a szomszédos országokban a magyarok körében a diplomások aránya még mindig az országos átlag felét éri el. Jelentős a lemaradás a szolgáltató szektorban, különösen a pénzügyi, kereskedelmi szolgáltatások körében. A következő fontos folyamat, a többes kötődéssel bírók – Erdélyben talán kevésbé érzékelhető – számának növekedése. Itt egyrészt a vegyes házasságok növekedéséről és az abból született gyerekek választásairól, másrészt a nem magyar intézményrendszerben szocializálódó, magyar médiát nem használó fiatalok Felvidéken és a Vajdaságban egyre jelentősebb csoportjáról van szó. Félig meddig még most is tabu kérdésnek számít a magyar anyanyelvű romák integrációja. Az Életünk fordulópontjai – Erdély 2006-os vizsgálat szerint 150 ezer magyarul beszélő roma él Erdélyben és közel 90 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Ez a romániai magyarság 6,5%-a. Itt az alapdilemma az: mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha a magyar szülők a cigány gyerekek miatt nem magyar iskolába viszik a gyerekeket? A székelyföldi I-IV. osztályos roma tanulók statisztikája, integrációja egy külön riportsorozat tárgya kell legyen – az ezt kutatókkal. Az utolsó, de az egyik legfontosabb téma az utóbbi 20 évben az összmagyar média tér létrejötte, amelyben a magyarországi tömegkommunikáció a meghatározó. Ez egy természetes folyamat, jelentős – ma már magától értetődő – eredmény, nagyon fontos következményekkel. Ezek közül a legfontosabb, hogy az 1989 után született külhoni magyar generációk jelentős része döntően magyar(országi) médiafogyasztóként szocializálódik. Részben ez nehezíti meg, különösen a magyar többségű területeken a honország nyelvének elsajátítását. Ugyanakkor szinte teljes hozzáférést biztosít a magyarországi politikai, kulturális információkhoz. Ennek hatását nem lehet túlbecsülni. A „politika Magyarországa” nem a nemzetegyesítő retorikával, a honosítási kampánnyal, hanem elsősorban a napi magyarországi hírfogyasztással terjeszkedik a határokon túl. Azt is megfigyelhetjük, hogy – pontosan ennek a közös médiatérnek a következtében – egy romániai magyar fiatal tulajdonképpen haza érkezik, ha eljön Budapestre. Ez a helyzet természetszerűen fokozza a külhoni magyarok magyarországi emancipációs igényeit. Itt azonban fontos azt is tudatosítani, hogy a külhoni magyar közösségekben nem alakultak ki meghatározó, a regionális vélemények, közszolgálati fórumaként elfogadott orgánumok. Egy-egy szomszédországi úgymond országos fórum hiányában a magyarországi médiát használják értelmiségiek, politikusok avagy teljesen elszigetelt, csak helyi vonatkozású vélemény és hírközlés folyik.
– A külhoni magyar kisebbségeket pár kérdés erejéig megpróbáltuk önmagukban vizsgálni, viszont nem hagyható figyelmen kívül a más szempontból már említett kettős állampolgárság kérdése. Nemrégiben beérkezett a 300 ezredik kérelem is, milyen hatással lesz ez az eddig boncolgatott folyamatokra?
– Nem vagyok jós. A helyzetet elemezni már csak azért is nehéz, mert konkrét vizsgálatok eddig tudtommal csak arra vonatkozóan születtek, hogy akik kettős állampolgárságot szereztek idáig, kire fognak szavazni. Az eddigi kérelmezők durván 60 százaléka Erdélyből származik, 20 százalék a Vajdaságból. Elég valószínű, hogy jelentős részük már huzamosabb ideje Magyarországon él, csak eddig nem sikerült elintéznie az állampolgárságot, és most kihasználja a lehetőséget. Bizonyára vannak olyanok is, akik a magyar útlevél miatt csinálják végig a procedúrát, mert például az amerikai vízumhoz ez nagy segítséget jelent. Jelentős a kérelmező nyugdíjasok száma, akik a gyerekeik után szeretnék megszerezni az állampolgárságot. Az igazi konfliktus a választójog körül van. Ugyanis a sokszor idézett külföldi példák esetében tudtommal valamennyi esetben azzal kapcsolatban az adott ország politikai osztályán belül konszenzus volt. Ez a választójog kiterjesztése esetében a magyarországi pártok között nincs meg, sőt a Jobbik és a Fidesz szavazók jelentős része is elutasítja azt. Ez egy kétélű fegyver: nem hiszem, hogy a baloldal kihagyná a következő választási kampányban azt a ziccert, hogy itt most olyan emberek is szavaznak, akik nem Magyarországon élnek. Ez lehet, hogy több szavazatot visz majd el a Fidesztől és a Jobbiktól, mint amennyit hoz a határokon túlról. Abban pedig biztos vagyok, hogy újabb stigmatizációk épülnek a magyar–magyar viszonyban. Arról már volt szó, hogy a magyar kisebbségi kérdésnek nem az állampolgárság megadása a kezelési módja, ez a külhoni magyarok magyarországi emancipációját biztosíthatja. Nem tudom, hogy a kettős állampolgárságnak milyen közvetlen kihatása lesz a kilencvenes évektől a kisebbségi elit által képviselt párhuzamos társadalomépítésre. Jelenleg nem ez, hanem a szomszédországi politikusi generációváltás, a kormányzati pozíciók elvesztése, a FIDESZ külhoni pártkonfliktusai együttesen hátráltatják ezt a folyamatot.
Erdélyi Riport

2012. október 1.

Fennállásának húszadik évfordulóját ünnepli a bukaresti Balassi Intézet - Fennállásának húszadik évfordulóját ünnepli a bukaresti Balassi Intézet, amely a héten négy kulturális rendezvényt is tart a román fővárosban.
Kósa András László igazgató az MTI-nek hétfőn elmondta, hogy az intézmény évente átlagban több mint száz programot bonyolít le, ami azt jelenti, hogy húsz év alatt több mint 2 ezer magyar vonatkozású rendezvény volt Bukarestben a Balassi Intézet szervezésében. Klasszikus zene, jazz- és blues-koncerteknek, irodalmi műsoroknak, film- és színházművészeti előadásoknak, képzőművészeti és fotográfiai kiállításoknak, történészkonferenciáknak, valamint gasztronómiai és népi kultúrával kapcsolatos rendezvényeknek adott otthont az intézet.
Az intézet magyar nyelvórákat, könyvtári és olvasószolgálatot is biztosít. Közös programokat bonyolít le a Bukaresti Egyetem hungarológia tanszékével, részt vesz az EU-tagállamok kulturális intézetei által alapított EUNIC tevékenységében.
Az intézet állandó partnerségi viszonyt ápol a nagyszebeni nemzetközi jazz fesztivállal, az Árkosi Kulturális Központtal, a bukaresti George Enescu múzeummal. Állandó jellegű rendezvényei közé tartozik a múzeumok éjszakája mintájára megszervezett bukaresti kulturális intézetek éjszakája, a Magyar Filmhét és a Magyar Zene Fesztivál.
Ezen a héten két kiállítást is rendeznek Budapest-Nagybánya-Bukarest címmel. Az egyiken nagybányai festmények tekinthetők meg, a másikon nagybányai rajzok és grafikák. Mindkét kiállítást a magyarországi Mission Art Galériával közösen szervezik. Kósa András László szerint a grafikák és a rajzok először lesznek láthatók a román fővárosban.
A húszéves évforduló jegyében rendezik meg Kobzos Kiss Tamás Balassi-estjét is, amely azért érdekes, mert húsz évvel ezelőtt a debreceni énekmondó vett részt a bukaresti magyar kulturális központ megnyitóján is. A művész rendhagyó zeneórát is tart a bukaresti magyar tannyelvű Ady Endre Líceumban.
Az évforduló jegyében kerül sor a Simándy József Nemzetközi Énekverseny tavalyi győztesének, az erdélyi Borsos Edith énekművésznek a dalestjére.
Bukarest,(MTI)

2012. október 17.

Sepsiszentgyörgyön Emlékpark után emlékmúzeum (’56-os megemlékezés)
Rendhagyó módon idén október 20-án, szombaton tartják Sepsiszentgyörgyön az 1956-os forradalom és szabadságharc megemlékezését – ennek oka, hogy a magyarországi meghívottaknak az ünnepség napjára haza kell érniük. A sepsiszentgyörgyi ünnepség immár hat esztendeje az ’56-os események félszázados évfordulóján felavatott emlékmű körül kezdődik, s bár a köréje tervezett emlékpark addig nem készül el, egyúttal annak avatását is beiktatták a programba a szervezők. Közben készül a kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza is, ennek avatójára jövőben kerül sor.
Az október 20-ra előrehozott emlékünnepség magyarországi meghívottjai többek között a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) részéről a külügyi kapcsolatokért felelős dr. Kiss Tamás, a POFOSZ-ban az ’56-os hagyományőrzők szövetségének elnöke, Szécsi István és a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese – utóbbi, valamint Kiss Tamás beszédet is mond a szombaton 18 órakor kezdődő ünnepségen, mely az ’56-os emlékműnél lezajlott beszédek, szavalatok után fáklyás felvonulással folytatódik a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított Erzsébet parkbeli kopjafához, az ottani főhajtás után pedig szintén fáklyás menettel vonulnak az emlékünnepségen résztvevők a Székely Nemzeti Múzeumhoz, ahol könyvbemutató (Veress Sándor: Hét esztendő kálváriája), a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete által meghirdetett esszépályázat díjazása és 1956-os emlékérmek, emléklapok átadása zárja az ünnepséget. 23-án, kedden csendes felvonulással folytatódik a megemlékezés, ezúttal a helybeli volt politikai foglyok a polgármesteri hivatal falán elhelyezett emléktáblánál, illetve a Csíki utcai Szalay-emléktáblánál koszorúznak. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a Plugor Sándor Művészeti Líceum udvara most még sártenger, s bár munkások dolgoznak több helyszínen is, nyilvánvaló: szombatra leendő arcát még nem mutatja meg az ’56-os emlékpark. Török József, a VPFSZ megyei elnöke értetlenül áll a jelenség előtt, hiszen a tervek, a munkálat kiírása idejében megtörtént, eltelt a hosszú, építkezésre ugyancsak alkalmas nyár, de hát a kivitelező az anyagokat nem rendelte meg idejében, innen a csúszás – magyarázza bosszúsan.
Felderül azonban, amikor az emlékmúzeumról kérdezem. Egy alkalommal lement a Beőr-palota pincéjébe: sár, szeméttenger, ott meghúzódó hajléktalanok mindenféle maradéka, az egykori tévéstúdiótól megmaradt dobozok fogadták – ugyanakkor a nagyenyedi börtön valamelyik pincéjére emlékeztette, ehhez hasonlóban dolgoztatták elítéltetése idején. Adta hát magát az ötlet: a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát kellene ott berendezni. Mert az idő telik, az ember hamar felejt, és egyre gyakoribbak az „akkor bezzeg jobb volt” kezdetű beszélgetések. De az emberek elfelejtik, mi volt szabad, és mi nem, a börtönök tele voltak politikai foglyokkal, hogy nem fértek a cellákban, s a körülmények: a porciózott élelmiszer, másodnaponként meleg víz, fűtés csak takaréklángon, egyetlen tévéadás napi két órában, megszüntetett magyar adás, áramkikapcsolás és a legfontosabb, a politikai terror, amiről csak az nem vett tudomást, aki belesimult a rendszerbe, bólogatójánosként próbált túlélni – nos, emiatt kell a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát megvalósítani. Az ötletet azonmód támogatta a városvezetés, a Beőr-palota hatalmas pincéjét már átalakították, kiképezték a leendő helyiségeket: börtöncellát, szigorított cellát, vallatószobát, fekete szobát (a szigorított durvább változata: tenyérnyi hely szellőzés, fényforrás nélkül, amelybe alul még egy vödör vizet is beöntöttek, hogy bokáig vízben álljon a fogoly) és természetesen a kiállítófelületeket. Hatalmas kiterjedésű a Beőr-palota pincéje, de amikor Török József sorolni kezdi, mi mindent szeretnének ott elhelyezni, kiderül: kevés a százegynéhány négyzetméter. Az évek során felgyűlt dokumentumok a megfigyelési beszámolóktól a besúgók jelentésén át a periratokig, fényképekkel illusztrálva a kommunista hatalomátvételtől a rendszer bukásáig adna keresztmetszetet a korról, elsősorban az erdélyi magyarság többszörös meghurcoltatásaira (államosítás, kollektivizálás, ’56 stb.) fektetve a hangsúlyt. Mert a máramarosszigeti volt börtönből kialakított múzeumban gyakorlatilag ugyanez fellelhető, de ott az erdélyi magyarság szenvedéseit alig-alig láttatják. Az emlékház avatását jövő nyárra tervezik, bár a neheze még hátravan: a cellákhoz például eredeti börtönajtót, priccseket kellene keríteni (a Csíki utcai rendőrfogdát hamarosan felszámolják, talán a rendőrség megérti az emlékház fontosságát), a látványterv elkészítése is várat még magára, s minden bizonnyal akadnának még dokumentumok, melyeknek ott lenne a helyük.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. október 22.

Hit a büszkeségért és a megmaradásért (’56-os megemlékezés Sepsiszentgyörgyön)
Új helyszínen új hagyomány született: szombat délután, estébe hajlóan különleges, felemelő esemény részesei lehettek mindazok, akik az (előrehozott) ’56-os emlékünnepségen részt vettek. A felavatott emlékpark csak félig készült el ugyan, de már így is mutatja, több, mint építészeti kiválóság – igazi műalkotás. Az elhangzott beszédek pedig, különösképp a rendezvény fővédnökéé, nemcsak a múltat elevenítették fel, de hitet adtak a holnap, a holnapután megéléséhez – büszkén, emelt fővel.
Élni csak szabadon érdemes
A délután hat órai kezdettel meghirdetett emlékünnepségre számosan sereglettek össze, a frissen letett, még süppedő gyepszőnyeget kímélve, no meg az új helyszín be nem lakottsága miatt is a „régi” ’56-os emlékmű köré csoportosulva – holott a szónokok az új emlékmű, a pavilon túloldalán mondták majd el beszédeiket. Kissé zavaróan hatott (a tömegben néhány rosszalló megjegyzés is elhangzott emiatt), hogy a munkások hat előtt néhány perccel még nagy sebbel az utcát, járdát takarították, de az ünnepséget már nem zavarták.
A Kónya Ádám Művelődési Ház Cantus Firmus Vegyes Kara és Magyar Férfidalárdája a Szózat eléneklésével nyitotta meg az ünnepséget, „a lélekben felfakadó szabadságvágy tüzénél megtisztulni” összegyűlt közönséget László Károly színművész köszöntötte. Elsőként Dávid Gyula professzor, volt politikai fogoly szólalt fel, beszédében az emlékezés szilánkjait villantotta fel, kezdve: „amikor a szétdarabolt, megalázott nemzet kimondta: élni csak szabadon érdemes”, aztán a külföldi rádióadókra tapasztott füllel (mert „amit a mi újságjaink megírtak, a mi rádióink bemondtak, az színtiszta hazugság volt”) tájékozódni próbáló erdélyi magyarság, mely nemcsak együtt érzett, de segíteni is próbált – majd emiatt szenvedett, mert jöttek a letartóztatások, a kirakatperek, a kivégzések vagy a börtön, az éhezés, verés, kényszermunka szadista rabőrök hajszolásával, aztán „a szabadulás a szebbnek tűnő rabság külső világa”, majd lassan, sokak számára soha, a ’89-es változás a maga gyors kiábrándulásával, az új kiszolgáltatottság, a kor, melyben „az áldozat csak annyiban érték, amennyiben politikailag felhasználható”. Ilyen körülmények között „nem tehetünk mást, mint reméljük, unokáink, dédunokáink megérik mindannak a megvalósulását, amiért közülünk sokan életüket, még többen fiatalságukat áldozták” – zárta beszédét Dávid Gyula.
Küzdelmeink még nem értek véget
„Csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni, ezt mi, székelyek úgy hívjuk: szabadság” – kezdte beszédét a budapesti Szent István Zeneiskola előadása után Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere párhuzamot vont ’56 és napjaink között, kiemelve, bár most békésebb időket élünk, de a rendszer ma is elroppantja azokat, akik szavukat emelik az igazságtalanság ellen, akik a közért cselekszenek. „Ma is megfigyelnek bennünket, ma is lehallgatnak bennünket, mert Ceauşescu szelleme továbbra is kísért, ott van a tévékben, a parlament padjaiban. A Székely Mikó Kollégium példája bizonyítja, a régi beidegződések ma is működnek, csak az eszközök változtak” – figyelmeztetett a polgármester. „Holott mi mindig a történelem folyamán nem mások ellen, hanem magunkért küzdöttünk, és küzdelmeink még mindig nem értek véget, még nincs autonómiánk, közösségünk tagjait még mindig védenünk kell, épp ezért az ’56-os emlékpark mindig arra emlékeztessen: semmi sem elég drága, ha jogainkról van szó. Ne alkudjunk meg, és ne féljünk cselekedni” – kérte az elöljáró.
Évszázadok múlva is meséljen
Ady Endre kortársa, a Holnaposok egyik alapítója, Dutka Ákos Ember és magyar című versét Darvas László színművész adta elő, majd Kiss Tamás, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) képviseletében szólalt fel. Kiemelte, az erdélyi bajtársak kegyetlenebb elbánásban részesültek a magyarországiaknál, holott „bűnük” annyi volt csupán: elénekelték a Himnuszt, vagy az éjszaka leple alatt gyertyát gyújtottak. Felidézve ’56 történéseit, a mérhetelen lelkesedést, szabadságvágyat emelte ki legfőbb értékként – de ugyanezt érezte az erdélyiek cselekedeteiben is, tette hozzá. „Köszönet a hősöknek, akik később áldozatokká váltak” – zárta beszédét, miután elmondta azt is, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének lyukas zászlót hozott ajándékba. Octav Bjoza, a Romániai Politikai Foglyok Egyesületének elnöke beszédében kiemelte, a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc mély nyomot hagyott Európa történelmében. És hogy miért kellett bekövetkeznie? „Leigázva élni hazádban, miközben azt mondják neked, szabad vagy – hát ezt a fiataloknak igen nehéz elmagyarázni” – jelentette ki. Kifejtette, a kommunista rendszer politikai foglyainak pontos száma ma sem ismert, az 1944–1964 közötti időszakban mintegy tízezerre tehető számuk, a börtönökben pedig nem számított a nemzetiség, ott mindenki a kommunistaellenes harcosok nemzetiségéhez tartozott. „Büszke vagyok mindarra, amit nem tudtunk megvalósítani” – mondta, majd a felavatandó emlékparkra utalva reményét fejezte ki, évszázadok múlva is állni fog, mesélve a kommunista börtönök áldozatairól.
A magyarságnak köszönheti a Nyugat
A Szabad Európa Rádióhoz eljuttatott, ismeretlen politikai foglyok román nyelven írt versét Sergiu Aliuş színművész szavalta el, Ady Endre Fölszállott a páva című versét Gazda Zoltán színművész adta elő, majd a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese lépett a mikrofon elé. Az emlékezésnek, az ’56-os megemlékezésnek az egyes ember és a közösség életében kettős az értelme: hitet, erőt, büszkeséget adni és a tanulságokat levonni – kezdte beszédét. Van-e nagyobb büszkeség, mint ’56 örökösének lenni? A szónoki kérdésre válaszként kifejtette, ’56 halálos döfést vitt be a kommunizmusba, melyet nem tudott kiheverni. Hogy itt lehetünk, hogy a bolsevizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében, azért történhetett meg, mert volt ’56-ban a magyar szabadságharc, emiatt következhetett a Prágai Tavasz, a lengyel Solidarnosc, a temesvári forradalom. És hálás lehet a Nyugat is a magyarságnak, mert az ’56-os menekültek nyitották fel azoknak a nemzeteknek a szemét, melyek már-már hajlandóak lettek volna beleszédülni a kommunizmusba, micsoda embertelen és ezért istentelen, avagy istentelen és ezért embertelen rendszertől menekültek meg. Ami a tanulságokat illeti: ’56 szerencsésen illeszkedik a magyar történelem sodrába, miként Szent Istvántól napjainkig, a magyarság nem egyebet akar: függetlensége megmaradását, jogai biztosítását. Amit más népeknek lehet, nekünk is lehessen, az autonómia bennünket éppúgy megillet, mint Európa más népeit (szavait taps szakította félbe), soha semmit nem követeltünk, ami más népeknél már meg ne lenne – mondta. A magyar nemzet megmaradását a közjogi egyesítés teszi lehetővé, jelentette ki, e felismerés követeli meg a teljes állampolgárság megadását minden magyar számára. Végezetül arra szólította fel a jelenlevőket: tegyenek hitet, mindannyian ’56 örökösei akarunk lenni, mert ez a hit a büszkeségünket és a megmaradásunkat jelenti.
Intő példa az utókornak
A Kovács Kázmér tervei alapján készült új emlékművet, a pavilonszerűen kialakított építményt – melynek tartógerendáira magyar, román, német és angol nyelven Az 1956-os magyar forradalom romániai mártírjai és bebörtönzöttjei emlékére felirat, négy tartóoszlopán pedig 774 (és a névsor még nem teljes, talán soha nem is lesz az) név olvasható – Semjén Zsolt, Antal Árpád, Octav Bjoza és Török József leplezte le, Hajdú János római katolikus esperes szentelte fel és Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész áldotta meg. A koszorúzás alatt a Cantus Firmus és a Magyar Férfidalárda énekelt, majd Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke mondott köszönetet mindazoknak, akik az általa megálmodott emlékpark létrehozásában részt vettek, és reményét fejezte ki, a park intő példa lesz az utókornak arra, mit jelentett ’56. Egypercnyi néma tisztelgést kért még a kivégzettek emlékére, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult az emlékünnepség első fele.
Hagyomány születik
Fáklyákkal kezükben vonultak át az ünnepség folytatásában részt venni szándékozók az Erzsébet parkbeli, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított kopjafához, ahol Márton Simon Anna mikós diák Faludy György: 1956, te csillag című versét szavalta el. Koszorúzás, gyertyagyújtás – és néhány fáklya földbe szúrása, ez a gesztus, önkéntelen cselekedet, mi új lehetőséget adhat az elkövetkező ’56-os megemlékezésekhez. És innen tovább, a Székely Nemzeti Múzeumig, szintén fáklyákkal a kézben. A Bartók Teremben Vargha Mihály köszöntőbeszédében kijelentette, az ’56-os emlékpark megvalósulásával a város és lakói kimondták: polgárok vagyunk. ’56 történései megismerésében, szellemének ébren tartásában nagy felelősség hárul az iskolákra, az egyházakra, de a múzeumra is – hívta fel a figyelmet. A Pofosz által meghirdetett esszépályázat nyerteseinek díjazása, Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvének Puskás Attila általi ismertetése után Antal Árpád polgármester és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a város nevében emléklapot és emlékérmet adott át az ’56-os Bajtársi Társaság sepsiszentgyörgyi tagjainak, azoknak, „akik megmutatták az irányt, melyet ígérem, követni fogunk” – indokolta a polgármester a kitüntetést.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 8.

Statisztikai intézetet alapítanak Székelyföldön
Székelyföldi Statisztikai Intézetet alapítanak – jelentette be csütörtöki sajtótájékoztatóján Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Az eseményen a városvezetőség mellett több szakember is részt vett.
Az intézet elősegítheti a közpolitikák kidolgozását
Az városvezető szerint az intézet szerepe az lesz, hogy bemutassa a térség migrációs és demográfiai változásait, ezek alapján az önkormányzatok meg tervezhetik közpolitikáikat, így befolyásolni tudják az elöregedési, gyermekvállalási és migrációs folyamatokat.
A Székelyföldi Statisztikai Intézetet egy induló nemzetközi pályázat részeként hozzák létre – részletezte Antal Árpád, aki szerint a későbbiekben az önkormányzatok finanszírozzák annak működését.
Sepsiszentgyörgy elöljárója rámutatott: a gazdasági válság nem csak problémát jelent, hanem lehetőséget is teremt azoknak az önkormányzatoknak, amelyek tudományosan megalapozzák tevékenységüket, és másoknál jobb közpolitikákat dolgoznak ki, így nyertesei lehetnek a települések és régiók versenyének.
Kiss Tamás, a kolozsvári kisebbségkutató intézet demográfiai kutatója a projektindító sajtótájékoztatón rámutatott: a Székelyföldi Statisztikai Intézet feladatai közé tartozik, hogy biztosítsa Székelyföld jelenlétét a statisztikákban, mivel jelenleg ez a térség nem szerepel egységként.
Az intézet majd olyan adatokkal is támogathatják az önkormányzatok munkáját, amelyek felhasználásával megtervezhetik a család, egészségügyi, migrációs, identitásmegőrző politikájukat, de segítséget jelenthetnek az intézménytervezésben és romaintegrációban is.
Székelyföld szerepe felértékelődött
Kiss Tamás rámutatott: az 1992-ős, a 2002-es és a 2011-es népszámlálási adatok arra mutatnak rá, hogy Székelyföldön az országosnál kedvezőbbek a demográfiai viszonyok, Kovászna és Hargita megyékben mérsékeltebb a népességfogyás, mint az ország más térségeiben, illetve gyermekvállalás szempontjából is kedvezőbb a helyzet.
A demográfiai adatok szerint az erdélyi magyarságon körében is felértékelődik Székelyföld szerepe. „1992-ben az erdélyi magyarság 32 százaléka élt Székelyföldön, mára már 38 százaléka lakik ebben a térségben, és az iskolába járó magyar gyerekek többsége is székelyföldi" – részletezte Kiss Tamás.
A tudományos háttér előnyöket jelent
Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának államtitkára elmondta: amikor létrehozták a kolozsvári kisebbségkutató intézetet az volt a cél, hogy az tudományos tevékenységével szakmai hátteret biztosítson a jogszabályok előkészítéséhez, ez történik most is Székelyföld esetében.
Horváth István, a kolozsvári kisebbségkutató intézet elnöke úgy véli: a projekt lényegében összehozza az akadémiai szférát az önkormányzatokkal, hiszen ha beazonosítják az elvándorlás okait, azokra válaszlépéseket, közpolitikákat lehet kidolgozni.
„Átfogó migrációs kutatás kezdődik egy 3,2 millió eurós projekt keretében, amelyet a Magyarországi Központi Statisztikai Hivatal írt ki, és amelyben 11 európai ország és 28 intézmény vesz részt" - számolt be a sajtótájékoztatón Buja Gergely, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat projektmenedzsere. Értesülése szerit a 30 hónapos futamidejű projektben az országból a kolozsvári kisebbségkutató intézet, Hargita Megye Tanácsa és Sepsiszentgyörgy önkormányzata vesz részt. A kutatás során a humánerőforrás, a migrációs és demográfiai viszonyokat próbálják feltárni, előrejelzéseket és adatbázist készítenek.
Maszol.ro

2012. november 9.

Felértékelődő Székelyföld
Tegnap a sepsiszentgyörgyi városházán mutatták be azt a nemzetközi projektet, mely a demográfiai folyamatok, a migráció vizsgálata révén próbál szakmai hátteret nyújtani a hosszú távú közpolitikák megalkotására – közérthetőbben: eme folyamatok elemzésével olyan előrevetítéseket alkotnak, melyekből kiderül, hogy például harminc év múlva hány bölcsődei helyre lesz szüksége Sepsiszentgyörgynek. És ami talán ennél is nagyobb haszon az erdélyi magyarság számára: olyan stratégiák kidolgozásához szolgáltat támpontokat, melyek révén megállítható a népességfogyatkozás.
A programban 11 ország 28 intézménye vesz részt, irányítását a Magyar Központi Statisztikai Hivatal végzi, romániai partner a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI), Hargita Megye Tanácsa és Sepsiszentgyörgy önkormányzata, összköltségvetése három és egynegyed millió euró, kivitelezésére pedig harminc hónap áll rendelkezésre – ismertette a számadatokat Buja Gergely szociológus, a sepsiszentgyörgyi önkormányzat projektvezetője. Horváth István, az NKI elnöke a hivatalos nevén A migráció és a migrációs hatások kezelése Délkelet-Európában (rövidítése SEEMIG) projekt megszületésének körülményeit ismertette, Markó Attila államtitkár az NKI egykori létrehozatalának szükségességéről beszélt. Antal Árpád polgármester – távolabbról közelítve a témához – kiemelte, a gazdasági válság nemcsak gondot, de lehetőséget is jelenthet, ebben a versenyben, aki jobban megalapozza tevékenységét, jobban tud előzni, mert amikor dübörög a gazdaság, a nagyvárosok elhúznak: a demográfiai folyamatokat figyelembe véve, ha okos közpolitikát építünk e kisvárosra, akár Brassót is meg tudjuk előzni válság idején – mondta. A politikum, a gazdasági vezetők, választott tisztségviselők állandóan pillanatképeket készítenek a társadalomról, de a folyamatok ismerete nélkül ezek mit sem érnek, ugyanakkor különféle programokkal befolyásolni is lehet e folyamatokat – tette hozzá. A SEEMIG-projekt konkrét hozadékaként egy székelyföldi statisztikai intézet létrehozását nevesítette, mely évente követné Székelyföld demográfiai helyzetét, megvilágítaná azokat a folyamatokat, melyek a gazdasági tervezéshez fontosak. Kiss Tamás demográfus, az NKI kutatója a demográfiai és migrációs folyamatok erdélyi és romániai összehasonlítása révén kimutatta Székelyföld felértékelődő szerepét a magyarság számára. Példaként említette, míg 1992-ben a romániai magyarság 33 százaléka élt Székelyföldön, a 2012-es népszámlálás adatai szerint ez az arány 38 százalékos. A tömbmagyarság ugyanakkor lehetővé teszi regionális szinten a magyar közpolitika kialakítását, olyan programok kidolgozását, melyek a magyar közösség reprodukciójának szolgálatába állíthatóak, és ismertette a különböző politikai szereplők (önkormányzat, kormány) mozgásterét a népesedés- és migrációpolitikában. A projekt hasznát – az említett székelyföldi statisztikai adatszolgáltatás mellett – a népesség-előreszámítás kérdésének kezelésében, illetve a közpolitikák alakításában látja. A júniusban indított projekt az előtanulmányok elkészítésével folytatódik, konkrét cselekvési terveket jövő őszre dolgoznak ki.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 16.

Kicsi az esély egy román-magyar párt megjelenésére
Barna Gergő és Kiss Tamás erdélyi társadalomkutatók szerint kevés a valószínűsége annak, hogy Romániában a szlovákiai Híd-Mosthoz hasonló román-magyar vegyes párt jöjjön létre.
A két társadalomkutató erről csütörtök este beszélt Kolozsváron a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, az Etnikai szavazók – Az RMDSZ mozgósító képessége 1990-2012 című átfogó kutatásuk szűk körű szakmai vitáján. Az elmúlt 22 év romániai választási eredményei és az elmúlt 15 évben az erdélyi magyarság körében végzett közvélemény-kutatási eredmények alapján elkészített dolgozatot az erdélyi magyar társadalomkutatás mérföldköveként értékelték a jelen lévő szakértők. Kiss Tamás a szakmai vita után az MTI-nek elmondta, hogy a román partner hiánya az egyik akadálya egy román-magyar vegyes párt megjelenésének, de „az etnikai határok kevésbé porózus jellege is megkülönbözteti az erdélyi magyar társadalmat a szlovákiaitól”. Kiss Tamás álláspontja szerint Erdélyben sokkal kisebb a legitimitása a közvéleményben a két etnikum összemosódásának, mint Szlovákiában.
A szociológus hozzátette, hogy az erdélyi magyarok 12-13 százaléka vegyes házasságban él ugyan, ám a vegyes családokban valamelyik fél domináns lesz. Hozzátette: a hatalmi aszimmetriák következtében a vegyes házasságokban nagyobb arányban dominál a román fél, de identitásbeli összemosódás nincs.
Kiss Tamás szerint az erdélyi viszonyok között egy nemzeti minimum kialakítása is könnyebb, mint Szlovákiában, ahol „a nemzeti minimumot alulról előző” alakulat tudott teret nyerni. Barna Gergő az MTI-nek elmondta: a romániai választási rendszer is az etnikai törésvonalak megmaradásának kedvez. Hozzátette: amíg a rendszer a szavazatok arányában ad parlamenti mandátumokat a bejutási küszöböt átlépő pártoknak, a közösség valamennyi tagja úgy érezheti, hogy a domináns magyar szövetség jelöltjeire leadott szavazata hasznosul.
MTI
Erdély.ma

2012. november 17.

Etnikai szavazók: az erdélyi magyar választói magatartás mozgatórugói
Az Etnikai szavazók. Az RMDSZ mobilizációs képessége 1990–2012 között című tanulmányukat ismertették csütörtökön egy szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben.
A szerzők az erdélyi magyar választói magatartásban empirikusan kikövetkeztethető trendeket mutatják be, a választói viselkedést vizsgálják a rendszerváltást követő időszakban – ismertette Horváth István, az NKI igazgatója. Salat Levente politológus, a beszélgetés moderátora szerint a tanulmány az elmúlt 22 év erdélyi magyar kollektív akaratképzés alapos, célratörő elemzését nyújtja, amely szervesen beleilleszkedik az erdélyi magyar társadalom- és politikatörténetbe. Mint mondta, a kérdés az, hogy megfogalmazott következtetései milyen mértékben kerülnek majd át a közgondolkodásba és késztetik önreflexióra a politikai szereplőket.
A kutatás alapvető adatforrásait a Központi Választási Iroda (BEC) által közzétett, az egyes megyékre vonatkozó választási makroadatok és az erdélyi magyar mintán végzett, politikai jellegű közvélemény-kutatások képezték. Terjedelmi, technikai okokból az elemzés mindenekelőtt a parlamenti választásokra irányul. A választói névjegyzék 1992-től kezdődően eltér a népszámlálások eredményei alapján kimutatható valós állandó lakosságszámtól. A szerzők ezért az 1992-es, 2002-es és 2011-es referendum adatai alapján megbecsülték a magyar választóknak a megyék szerinti számát. Azt vizsgálták, hogy a különböző régiókban a szavazók mekkora hányadát mozgósította az RMDSZ.
Politikai opciók az etnikai törésvonal mentén
Az RMDSZ etnikai párt, és a magyarok többségének politikai opcióit mindmáig az etnikai törésvonal határozza meg – hangsúlyozta Kiss Tamás. Az etnikai alapú választói preferenciák intézményesedésének előzményei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza: a társadalmi asszimetriától, az asszimilációtól való félelemre adott válasz az élet minden területére kiterjedő, párhuzamos – kisebbségi – társadalomépítés elképzelése volt – részletezte. Ehhez a programhoz folyamodott 1990 után az erdélyi magyar elit.
Kulcsfontosságú a többségi ajánlat hiánya
Bár ez a párhuzamos társadalom nem valósult meg, az elmúlt két évtizedben – Bíró A. Zoltán fogalomhasználatával élve – „etnikai burkot” vont a kisebbségi társadalom köré az intézményépítési program – magyarázta Kiss Tamás. A szerzők szerint az RMDSZ választói többnyire ma is erre a programra mondanak igent. A szerzők megállapítják, hogy az RMDSZ politikai elitje eltávolodott az intézményépítésben érdekelt értelmiségtől, a kormányzati szerepvállalást helyezve előtérbe. Utóbbi vált a magyar intézményes szerkezet által igényelt erőforrások biztosításának legfontosabb mozgatórugójává. Ilyen értelemben a választók szemében nem illegitim az RMDSZ kormányzati tevékenysége – magyarázta a szociológus.
Meghatározó továbbá, hogy a többségi pártok nem fogalmaztak meg politikai kínálatot az erdélyi magyarság felé – tette hozzá. A létező átszavazások ellenére az RMDSZ mozgósító képessége és az etnikai szavazás intézménye szempontjából kulcsfontosságú, hogy többségi részről nem érkezik a magyarok irányába ellenajánlat.
Esetlegesség és stratégikus politikusok
A parlamenti választásokon az országos szintű és a magyar szavazói részvétel csaknem teljesen együtt mozog: 1990-től 2008-ig nyolcvan százalékról a felére csökkent a választásokon mozgósított magyarok aránya – fejtette ki Barna Gergő. 1990-ben az RMDSZ régiók szerinti szavazóinak aránya a Székelyföld, Közép-Erdély, a Partium és az – Észak-Erdélyt, Bánságot magába foglaló – szórvány irányában csökkent; 1996-től kezdődően gyengült a székelyföldi választói aktivitás, 2004-ben és 2008-ban pedig megváltozott az addig jellemző struktúra: a szórvány javított pozícióin, a Székelyföld a szórvány szintjére süllyedt a szavazók mozgósítása tekintetében, a Partium pedig Közép-Erdélyt megelőzve a rangsor élét foglalta el – részletezte a szociológus. Az RMDSZ mobilizációs ereje tehát az úgynevezett etnikai ütköző zónában a legnagyobb. A politikusok hipotézise egyébként arról szól, hogy a választói mobilizációt pontosan meghatározhatja a politikai elit – mondta Barna Gergő.
A közvélemény-kutatások elemzése olyan összefüggéseket is kimutatott, amelyeknek megfelelően például az RMDSZ támogatottsága 2007 előtt magasabb volt az értelmiségiek körében; a 2010-es megszorító intézkedéseket követően az addigi legerőteljesebb támogató, a nyugdíjas korosztály már a fiatalokkal egyező arányban mozgósítható, az aktív középosztály pedig a leginkább mobilizált – emelte ki Kiss Tamás.
Egyéni racionalitás vs. szervezeti érdek
A szociológus elmondta, a tanulmány utolsó fejezetében az RMDSZ mozgósító képességében bekövetkezett változásokat értelmezték. Megállapításuk szerint a 2008-as, az egyéni választókerületeket bevezető választási törvény folytán az érdekvédelmi szövetség úgynevezett „kollektív cselekvési paradoxonnal szembesül”: bár a szervezet érdeke azt kívánná, hogy egész Erdélyre kiterjedő, intenzív kampányt folytasson, a jelöltek egyéni racionalitása ennek ellenében érvényesül. A regionális szétfejlődés hipotézisének keretében kifejtik: a párhuzamos társadalomépítés etnikai keretprogramja inkább a Kolozsvár és Marosvásárhely által uralt régió kérdéseire nyújt megoldásokat, a Székelyföld számára kevésbé.
Határ-megerősítéssel elkerülni a Most-Híd jelenséget
Az etnikai felüllicitálás elméletét igazolva az RMDSZ az erőteljes nemzeti programmal jelentkező kisebb magyar pártok kihívására úgyszintén radikalizálódó, autonómia-központú kampánykommunikációval válaszolt – magyarázta Kiss Tamás. Ugyanakkor, az érdekvédelmi szövetség úgynevezett etnikai-tribunus pártként megnyilvánulva, retorikailag hajthatatlan az identitással kapcsolatos kérdésekben, de pragmatikus az erőforrás-leosztás tekintetében. A kutatók szerint a választók is tudatában vannak, hogy az RMDSZ-nek pragmatikus módon kell fellépnie, és adott esetben másfajta diskurzust folytatnia Bukarestben. Úgy vélik, a Szlovákiában bekövetkezett Most-Híd jelenséget, az etnikai alullicitálást az erdélyi magyar közösségen belül működő határmegerősítési és kizárási mechanizmusok akadályozzák meg. A megfelelő nyelvi készségek híján ugyanis a magyar közösséghez való tartozás könnyen megszűnhet.
A tanulmány ismertetését a felkért szakemberek, Lőrincz D. József, Székely István Gergő, Toró Tibor, Horváth István hozzászólásai követték, Bakk Miklós politológus levélben fogalmazta meg az elemzéssel kapcsolatos megállapításait.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. december 10.

Választások Romániában – 2012
Magyar részvétel, átszavazás, pluralizmus
Az RMDSZ-nek gyakran szemére vetik, hogy egykor egymilliós szavazóbázisát húsz év alatt felére apasztotta. A magyar szavazók száma a népszámlálási korstruktúra alapján jelenleg valamivel egymillió felettire tehető, 1990-ben ez egymillió-kétszázötvenezer körüli volt. A választási eredményekből az derül ki, hogy bár a magyar részvételi trend nagy vonalakban követi az országost, a magyar szavazókat általában valamivel kevésbé sikerül mozgósítani, mint a románokat. Az eltérést pontosan nem lehet kiszámítani, mivel a román pártokra történő átszavazás bonyolítja a helyzetet, de nagyjából 2–7 százalék között mozog. Az is megfigyelhető, hogy a parlamenti választásokon a magyar mobilizáció kevésbé marad el az országostól, mint a helyhatósági választásokon, az EP-választáson pedig mindkét ízben lényegesen meghaladta azt.
A probléma másik vetülete az átszavazás. A Kárpát-medence más magyarlakta régióihoz képest Erdélyben a többségi pártokra leadott magyar voksok aránya végig viszonylag alacsonynak mondható, csak kivételes alkalmakkor nő tíz százalék fölé. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy amikor a verseny a román pártoknál szorosnak ígérkezik (mint például 1996-ban vagy 2004-ben), a magyarok valamivel hajlamosabbak átszavazni.
Annak magyarázatára, hogy miért veszítette el az RMDSZ szavazóinak csaknem felét, több hipotézis is létezik. Kiss Tamás és Barna Gergő megfogalmazta az úgynevezett privatizációs hipotézist, ami alatt a magánszférába való visszavonulást, a közügyektől való elfordulást értik. Ez azonban nem csak ránk, hanem a románokra, sőt, egész Közép-Kelet-Európára is jellemző. Ebben nyilván benne van a két évtizednyi átmenet miatti frusztráció, valamint az a gondolat, hogy „teljesen mindegy, ki alakít kormányt”.
Az említett szerzőpáros egy második magyarázata ahhoz kapcsolódik, hogy román oldalon fokozottabban jelentkezik a nem demokratikus mozgósítás, magyarán a választási csalás. Teleorman megyében például az idei népszavazáson több olyan település is akadt, ahol száz százaléknál többen szavaztak. Készítettem egy „toplistát” a legnagyobb részvételekkel, és az első húsz között – az üdülőtelepeket leszámítva – szinte kivétel nélkül Teleorman, Olt, vagy Mehedinţi megyei településeket találunk.
Egy harmadik lehetséges oka az alacsonyabb magyar részvételnek az elöregedettebb korstruktúrához köthető. Bár a választási hajlandóság fokozódik a korral (közismert, hogy a fiatalokat nehezebb megszólítani), ez csak hetven-hetvenöt éves korig igaz, azon túl biológiai okokból a részvétel ismét csökken. Bár pontos adatot itt nem tudok mondani, a magyar lakosság korstruktúrájában ez az idős korcsoport vélhetően számottevőbb, mint a románok esetében – ezt felmérések alapján lehet majd megválaszolni.
Az MPP és főleg az EMNP egyik gyakran hangoztatott érve, hogy a verseny megfordíthatja a választási hajlam csökkenését, tehát sokan elmennek majd szavazni, akik korábban az RMDSZ-re nem akartak voksolni. Ezt próbáltuk statisztikailag ellenőrizni, összehasonlítva a részvételt azokon a településeken, ahol volt verseny a helyhatóságin és ott, ahol nem, természetesen a kellő kontrollváltozókat is figyelembe véve. Sem a verseny mobilizáló hatását, sem annak ellenkezőjét nem sikerült egyértelműen igazolni, bár a mérleg egy picit talán a mozgósító hatás felé mozdul, de elenyésző mértékben.
Van viszont egy másik jelenség, ami eléggé egyértelmű: míg 2006 és 2009 között egyre többen gondolták úgy, hogy a magyar pluralizmus, a több magyar párt jelenléte pozitívum, 2010 óta ez az arány csökken, egyre többen vélik úgy, hogy túl sok magyar párt van, egy szervezetbe kellene ismét tömörülni. Amióta három magyar párt van, a megkérdezettek mintegy háromnegyede szerint csupán egy pártra lenne szükség.
A 2012-es helyhatósági választások
A 2012-es helyhatóságin a román szavazók nagyobb arányban vettek részt, mint a magyarok, mert büntetni akarták a komoly megszorításokat bevezető Boc-kormányt. Ez az RMDSZ-t hátrányos helyzetbe hozta. Az USL sikert aratott, néhány erdélyi megye kivételével szinte mindenhol átvette a hatalmat, a PDL pedig visszaszorult, továbbá megjelent egy új párt, a Dan Diaconescu-féle Néppárt. Utóbbi jellemzésére a „populizmus” igencsak enyhe kifejezés volna. Szavazóbázisa elsősorban alacsonyan iskolázottakból áll, illetve olyanokból, akik az elmúlt húsz év átmenetének mindenféle szempontból vesztesei. A párt működését találóan jellemzi az, hogy újságírói kérdésre az alapító tévés személyiség elmondta, pontosan mennyit kell fizetni ahhoz, hogy valaki a párt jelöltje lehessen. Románia-szerte meglehetősen egyenletes, tíz százalék fölötti támogatottsága van, ezzel a harmadik helyre várható a parlamentben, szórványmegyékben pedig az RMDSZ fő vetélytársa lesz a kompenzációs mandátumokért.
Magyar szempontból talán az a legfontosabb, hogy az RMDSZ elveszítette a Szatmár, illetve Maros megyei tanácselnöki tisztséget, valamint Szatmárnémeti polgármesteri hivatalát. Mindhárom pozíció elvesztésének fő oka a román szavazók nagyobb arányú részvétele volt. Az MPP és az EMNP viszonylatában a különböző tisztségek esetében szerzett szavazatok számát érdemes összevetni. Kitűnik, hogy míg az MPP eredményei viszonylag hasonlók valamennyi tisztségnél, és kiemelkedőek a polgármesterjelöltek esetében, addig az EMNP polgármesterjelöltjei lényegesen gyengébben teljesítettek, mint a párt helyi, de főleg megyei listáinak jelöltjei, rávilágítva a párt egyik fő gondjára: a jelöltállítási problémákra. Nehéz nekik helyi pártszervezeteket építeni, mert bár az embereknek azt többé-kevésbé el lehetett magyarázni, hogy miért kellett az RMDSZ mellé alternatívának az MPP, azt viszont már nehezebben értik meg, hogy mit is akar még ezek után harmadikként az EMNP. A helyi elitek is már nagyrészt beálltak vagy az RMDSZ vagy az MPP mögé. Azt is meg lehet állapítani, hogy az RMDSZ ellenzékének nem sikerült igazából területileg terjeszkednie, az MPP továbbra is a Székelyföldre van beszorulva, a Néppárt is csak kevéssel áll jobban, mivel a Partium bizonyos részeiben is meg tudta vetni a lábát. A nagyvárosokban azonban továbbra is várat magára az áttörésük.
Parlamenti választások: a választási rendszer és a várható magyar eredmény
Romániában az egyéni választókerületek bevezetése ellenére továbbra is alapvetően arányos választási rendszer van érvényben. Első körben a megyék szintjén a küszöböt teljesítő pártok vagy koalíciók szavazatait elosztják a mandátumok számával. Aki ezt a hányadost egész számmal teljesíti, az mandátumokat kap, az osztás maradékából származó „töredékszavazatok” pedig egy országos „kosárba” kerülnek, második körben a még ki nem osztott mandátumokat ezek alapján osztják szét, országos szinten. Ez így működött 2008-ig is, mielőtt megjelentek volna az egyéni választókerületek. Az a lényeg, hogy a közhiedelemmel ellentétben az egyéni kerületek nem az elosztás elején, hanem a végén kerülnek be a képbe, amikor már tudható az, hogy melyik párt melyik megyében hány mandátumot szerzett. 2004-ig az, hogy ki hogyan kap mandátumot a párt jelöltjei közül, a listán elfoglalt helytől függött, most pedig attól függ, hogy az egyéni választókerületben mi történt, de nem csak a jelöltek saját teljesítménye számít, hanem az is, hogy a többi egyéniben mi történt. Kivétel: ha valaki egyéni választókerületben abszolút többséggel nyer, akkor biztosan mandátumot szerez, de ha például csak 49 százalékot ér el, akkor már nem biztos. A számos bizonytalansági tényező ellenére a pártok tudják, kiszámították, hogy hol hogyan fognak szerepelni, és ebből indulnak ki jelöltállításkor. Meg kell még említeni az úgynevezett többletmandátum intézményét, amit akkor osztanak ki, ha valamelyik párt több egyéni választókerületben szerez abszolút többséget, mint ahány a megyei és országos mandátumleosztás szerint őt megilletné az illető megyében. Ilyenkor ezek a jelöltek mind bejutnak, a többi pártnak pedig nem a százalékszám, hanem az abszolút szavazatszám szerint osztják szét a maradék mandátumokat. 2008-ban egyetlen ilyen eset volt, idén azonban akár 50-nél több is lehet, mivel az USL az óromániai megyékben tarolni fog, rengeteg helyen abszolút többséget szerezve.
A választási kerületek határait 2008-ban a PSD és a PNL az RMDSZ hathatós közreműködésével úgy húzta meg, hogy az a PDL-nek a lehető legrosszabb legyen. Magyar szempontból azonban a beosztás kedvező. Kolozs megyében csak a kalotaszegi körzetben jelentős a magyar jelenlét, nincs abszolút többség benne, de az RMDSZ 2008-ban relatív többséget szerzett ott.
Az alternatív „6–3” küszöb azt jelenti, hogy egyidejűleg kell első helyen végezni hat képviselőházi és három szenátusi körzetben, viszont nem szükséges abszolút többség. Ezt a kitételt 2008-as elfogadása óta „lex UDMR”-ként szokás emlegetni, mivel a román pártoknak erre vagy nincs szükségük, vagy nem tudják teljesíteni. Az RMDSZ így viszont akkor is bejut a parlamentbe, ha egy másik magyar párt miatt visszaesik öt százalék alá.
A másik kérdés az, hogy az RMDSZ mellett bejuthat-e az EMNP is a 6+3 révén. Sok álhír és tévinformáció terjengett ezzel kapcsolatosan. Jogilag az EMNP bejutásának nem volna akadálya, a helyhatósági eredmények alapján azonban elenyésző az esélye 6+3 egyéni körzet megnyerésére. Számításaink szerint, ha az RMDSZ öt százalék alá csúszna vissza, nagyjából 7–8 szenátorra és 18–20 képviselőre számíthat. Azt szinte lehetetlen biztosra megmondani, hogy a bonyolult országos újraosztás következtében mely megyékben fognak elveszni RMDSZ mandátumok, de úgy néz ki, hogy nagyon inog a Kolozs megyei második és a Bihar megyei harmadik képviselői mandátum, a Brassó-Arad-Máramaros hármasból legalább egy megye vélhetően magyar képviselő nélkül marad, továbbá Frunda György (Maros) és Olosz Gergely (Kovászna) szenátori mandátuma is bizonytalan.
(Az előadás elhangzott az ErGo egyesület által szervezett V. Erdélyi Vándoregyetemen)
Székely István-Gergő 
A szerző politológus
Szabadság (Kolozsvár)

2013. január 9.

Dr. Kelemen Atilla: Tiszta vizet öntünk a pohárba
Beszélgetés a marosvásárhelyi szervezet megszüntetésének okairól
Két nappal ezelőtt az RMDSZ Maros megyei ügyvezető elnöksége nyilatkozatot adott ki, amely szerint azonnali hatállyal megszünteti a marosvásárhelyi RMDSZ döntéshozó és végrehajtó testületeit, és felmenti tisztségéből az elnökét. Dr. Kelemen Atillát, az RMDSZ megyei elnökét és Brassai Zsombor szervezési alelnököt kérdeztük az ügy hátteréről és részleteiről.
– Mi történt pontosan?
Kelemen Atilla: – A megyei ügyvezető elnökség úgy döntött, hogy újraindítja azt a megállított folyamatot, amely tulajdonképpen a választások idejére függesztett fel. Az erről az átszervezésről szóló határozatot, illetve, hogy mi indokolta ezt az átszervezést, tulajdonképpen még a nyári választások után meghozta az ügyvezető elnökség, illetve a Megyei Állandó Tanács és az SZKT is jóváhagyta. Mi ezt felfüggesztettük, hogy az őszi választásokon ne legyen nagy felfordulás. Egyesek szerint rossz döntés volt, mások szerint jó. Mi nem tettünk semmi egyebet, mint azt, hogy most újra beindítottuk a folyamatot. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy egy nagyon rossz döntés volt az a levél, amely tulajdonképpen megint "kivágta a biztosítékot". Politikailag elhibázott döntésnek tartom, amellett pedig a valóságtartalma sem helyénvaló. Nem Markó Bélával kell hadakozni, aki úgy teljesített, ahogy teljesített a választásokon, hanem le kell vonnunk bizonyos konzekvenciákat, és a politikában nem árt, ha néha önkritikát is tudnak gyakorolni az emberek.
– Az a nyílt levél váltotta ki a reakciót? Ha nem látott volna napvilágot, mi történt volna?
Kelemen Atilla: – A mi nyilatkozatunkban az van, hogy a Markó Bélához címzett levél felesleges volt, mert Markó Béla egy alapos analízis után mondta azt, amit mondott, és a véleménye szerintem helyes volt.
– Az aláírók szerint egy országos elemzés eredményei nyomán a marosvásárhelyi szervezet jó eredményeket hozott, jól mozgósított mind a helyhatósági, mind a parlamenti választásokon, jobban, mint a megye. Ezért indokolatlannak és igazságtalannak tartják ezt a döntést.
Brassai Zsombor: – A nyilatkozattevők egy olyan kerekasztal-beszélgetésen elhangzott mondatra hivatkoznak, amely országos szinten elemezte a decemberi választásokat. Kiss Tamás kétféle megközelítésben értékelte az eredményeket, és ebből a kontextusból ragadtak ki egy mondatot, és próbálták igazolni azt, ami tulajdonképpen olyan tényeken alapszik, hogy nehéz vitatni. Mert azt, hogy öt hónap alatt a helyhatósági választásoktól a parlamenti választásokig hova tűnt el hatezer RMDSZ-szavazat Marosvásárhelyen, nehéz megmagyarázni. Mint ahogy azt is, hogy a 2008-as és 2012-es parlamenti választások között megyeszinten eltűnt 9 ezer szavazat, de ebből hatezer Marosvásárhelyen. Nagyon nehéz azt is megmagyarázni, hogy 2004 és 2012 között Marosvásárhelyen hogyan tűnt el 13.500 RMDSZ-szavazat. Egyértelmű, hogy ezek a választási adatok azt jelzik, hogy vannak gondok a vásárhelyi szervezetben, és Markó Béla tulajdonképpen ezekről beszélt. És ez teszi időszerűvé az átszervezést. Itt egy új szervezeti struktúrát kell felállítani, amely képes mozgósítani a mintegy 70 ezer marosvásárhelyi magyart, amely képes megfogalmazni az RMDSZ társadalmi küldetését a megyeszékhelyen, amely képes egy olyan programot megalkotni, amelynek mentén érvényesíteni lehet Marosvásárhelyen is az RMDSZ politikai célkitűzéseit.
– Meglehetősen hányatott sorsa volt azért ennek a marosvásárhelyi szervezetnek, hol megszüntették, hol újraalakították, most megint megszűnt. Olyan, mint az "itt a vásárhelyi szervezet, hol a vásárhelyi szervezet".
Kelemen Atilla: – Ez nem éppen "itt a városi szervezet, hol a városi szervezet". Valamikor 17 évvel ezelőtt szűnt meg először, aztán egy darabig nem volt, és aztán én voltam az, aki megígértem, hogy lesz, és amióta én vezetem ezt a szervezetet – ennek már tizennégy éve –, töretlenül ment.
– Tizenhét évvel ezelőtt miért szüntették meg?
Kelemen Atilla: – Akkor én nem voltam benne a döntésben, nem tudom, miért történt. De most meg kellett tenni ezt a lépést, bár nagyon sok embert becsülök ebben a szervezetben, nagyon sok emberrel megpróbáltam beszélni. Negatívan érintett, mert ezt a szervezetet megpróbáltam mindig megvédeni, még akkor is, ha voltak nézetkülönbségek közöttünk, megpróbáltam egy olyan utat találni, ahol az ellentéteket megpróbáltam mindig úgy kordában tartani, hogy ne legyen ebből nagyobb gond. Az sem titok, hogy nem mindig örültem bizonyos választásoknak, de ettől függetlenül azt mondtam, hogy a koabitálás ilyen esetben szükséges. Sajnos, itt többször történt olyan próbálkozás, hogy engem kijátszva megpróbáltak ilyen-olyan dolgokat lenyomni a tagság torkán. Ez engem eléggé elkeserít. Mi a helyzet ezzel a levéllel? A marosvásárhelyi szervezet szerves része a megyei szervezetnek. Az eredmények tükrében mindenfélére lehet hivatkozni. A szövegolvasatok és a szövegmagyarázatok mindig olyanok, hogy mindenki azt olvassa ki belőle, ami neki tetszik vagy megpróbálja a számára pozitív dolgot kiemelni. Azt viszont tényleg nehéz megmagyarázni, hogy az eltűnt kilencezer szavazatból Markó Béla körzetében ezerrel volt kevesebb szavazat a szenátori listára, és Marosvásárhelyen hatezerrel! Ez azt jelenti, hogy ez a szervezet valamit nem jól csinált. Úgy gondolom, hogy ha lett volna valami ilyen indíttatás, hogy a Markó Béla – szerintem helyes – helyzetelemzésére mindenképpen válaszolni akart volna valaki, azt hiszem, az kellett volna legyen az első dolog, hogy a megyei szervezettel is megbeszéljék ezt. És meghallgatják ők is az esetleges ellenérveket. Véleményem szerint most, amikor az egész megye tisztújítás előtt áll, s ezt márciusig be kell fejezni, akkor nem üzengetünk egymásnak a sajtóban, nem manipuláljuk a közvéleményt, hanem megpróbálunk közös nevezőre jutni. Én még aznap is jártam a városi szervezetnél, amikor ők leadták ezt a szöveget a sajtónak, és senki nem szólt nekem, hanem mindenki félrenézett. Gyanús is volt nekem, hogy mindenki az asztal alá nézett, ahelyett hogy a szemembe nézett volna. Pedig mikor bementem és boldog új évet kívántam mindenkinek, megkérdeztem, mi újság, nem azt mondták, hogy van egy probléma, és valahogy ezt próbáljuk meg kezelni. Ezt úgy is vehetjük, hogy az én kudarcom, hogy ennyire nem bíztak meg bennem. Most tehát tovább megy az a folyamat, amit júliusban eldöntöttek országosan és helyileg, és tiszta vizet öntünk a pohárba.
– Mi a következő lépés?
Brassai Zsombor: – Az újraszervezéssel megbízott bizottság tagja továbbra is az az öt tisztségviselő, akit a tavaly nyáron megneveztek: Benedek István, a városi tanács RMDSZ-frakciójának vezetője, Kelemen Márton, a megyei tanács frakcióvezetője, Peti András frakcióvezető- helyettes, Csép Andrea, a MIÉRT elnöke, és jómagam mint szervezési alelnök. Nekünk most az a célunk, hogy március 31-ig, a megyei tisztújító közgyűlésig a marosvásárhelyi átszervezés olyan szintre jusson, mikor érdemben képviselő testületet tud a megyei közgyűlésbe delegálni. Természetesen az átszervezés egy hosszabb folyamat, mert újra kell szervezni azt a hálózatot, amely össze tudja fogni Marosvásárhelyt, tisztázza a tagsági viszonyokat. Addig is azon dolgozunk, hogy legyen Marosvásárhelynek egy hiteles közéleti képviselete, legyen az RMDSZ-nek egy megfelelő politikai testülete, amely befolyásolni tudja a helyi politikai döntéseket, illetve képviselni tudja a magyar érdekeket.
Kelemen Atilla: – Természetesen az átszervezésben mindenkinek helye lehet, régieknek és újaknak. De mindenféleképpen meg kell újítani ezt a szervezetet ahhoz, hogy el tudja látni azt a közösségi feladatát, amiért egy ilyen szervezet létre szokott jönni.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

2013. február 8.

Gyermekeinket magyar iskolába
Az RMDSZ idén is meghirdette a „Minden magyar gyermek számít” országos beiskolázási kampányát, amely arra biztatja a magyar vagy etnikai szempontból vegyes családokat, írassák magyar tannyelvű osztályokba gyermekeiket. Kiss Tamás szociológust arról kérdeztük, felméréseiknek megfelelően a vegyes házasságból származó gyermekeknek hány százalékát íratják magyar iskolába, milyen érvek alapján döntenek a szüleik arról, hogy melyik iskolában, a magyarban vagy a románban kezdje el tanulmányait csemetéjük. Kiss Tamás lapunknak elmondta: országos szinten a vegyes házasságból származó gyermekeknek alig egyharmada sajátítja el a magyar nyelvet és vallja magát valamilyen szinten magyar nemzetiségűnek. Ebből az egyharmadból csak nagyon kevesen tanulnak magyar nyelvű oktatási intézményekben. Szórványvidékeken elenyésző az aránya azoknak a vegyes házasságokból származó gyermekeknek, akiket magyar iskolába íratnak, sok esetben annak tulajdoníthatóan, hogy a magyar oktatási hálózat nincs annyira kiépülve, hogy felvehesse a versenyt a román tanintézményekkel – véli a szakember.
Kiss szerint alacsony, az említett egyharmad alatt van a magyarul tanuló gyermekek aránya Kolozsváron, és más nagyvárosokban is. Az aránytalanság csökken a Székelyföldön és a Partium bizonyos részein, ahol a vegyes házasságból származó, magyarul beszélő gyerekeknek körülbelül a felét oktatják magyar intézményekben, amelyek versenyképesebbek, és nyilván hálózatuk is sűrűbb, mint a szórványtelepülések esetében – magyarázta. Az aránytalanságot tehát egyrészt az etnikai szocializáció, másrészt a magyar oktatási hálózat versenyképessége határozza meg – tette hozzá.
A vegyes házasságból származó gyermekek beiskoláztatásakor a legnagyobb mértékű lemorzsolódás óvoda után, az első elemi iskolai osztályba való beiratkozás előtt következik be: a magyar tannyelvű óvodába járatott gyermekek aránya a legnagyobb, még szórványvidéken is jellemző, hogy az ilyen korúakat magyar nyelven taníttassák – részletezte Kiss Tamás. Mint megállapította, a nyelvváltás egyébként egyirányú, ugyanis elenyésző azok száma, akik román tanintézményről magyarra váltanának.
A beiskoláztatással kapcsolatos döntéseket alapvetően két tényező határozza meg: egyrészt a családon belül érvényesülő hatalmi asszimetria, másrészt, hogy az oktatási hálózat mennyire, és milyen minőségben áll rendelkezésre – fejtette ki a szociológus. A társadalomban fennálló kisebbségi/többségi viszony ugyanis a családon belül is újratermelődik. A magyar fél eleve hátránnyal indul, mivel kisebbségi státust visz be házasságába. A családon belüli hatalmi viszony alakulása ugyan nem egytényezős, előfordul, hogy a magyar partner magasabb szakmai státusa, különböző kvalitásai kiegyenlítik helyzetét, de a gyerekek beiskoláztatására irányuló döntések összességén jellemző módon meglátszik a többségi-kisebbségi viszony.
Az RMDSZ által indított tudatosító kampány kapcsán Kiss Tamás megállapította: jó kezdeményezésnek tartja a népszámlálás után, 2012-ben indított programot, amelyhez hasonló Szlovákiában is régóta működik. Úgy vélte, az eredményesség érdekében a programot minél szakszerűbben, célzottabban kell lebonyolítani. Nincs sok értelme például annak, hogy a Székelyföldön törekedjenek a szülők megszólítására a magyar nyelvű média közvetítésével; azokat a településeket kell megcélozni, ahol a magyar oktatási rendszer veszélyben van, illetve azokat a családokat, ahol az elemi iskolai beíratás előtt álló gyermekek vannak – magyarázta. Hozzátette: a kampánynak jól célzott közpolitikákkal, a megfelelően irányított támogatási rendszerrel is ki kellene egészülnie, hiszen szórványtelepüléseken, ahol a magyar iskola, magyar tannyelvű osztály versenyképessége nem kielégítő, az adott oktatási egységnek presztízsnövelő intézkedésekre van szüksége.
Kiss Tamás szerint a felfogás, miszerint hosszú távon hátrányos, ha a fiatalok a teljes beiskoláztatási periódusban magyar nyelven tanulnak, nem indokuk, hanem utólagos racionalizációjuk azoknak a vegyes házasságban élő szülőknek, akik román tannyelvű iskolába adják gyermekeiket.
Magyari Tivadar, az RMDSZ Oktatási Főosztályának főtitkár-helyettese elmondta: az RMDSZ által 2012-ben kezdeményezett mozgalomnak pozitív hatása volt.
– Több megyéből jelezték nekünk, hogy néhány településen, ahol veszélyben volt a magyar oktatás, sikerült meggyőzni a szülőket arról, hogy gyereküket magyar osztályba írassák, és ennek eredményeképpen megmaradtak az osztályok. Ugyanakkor a Mezőségről és a Zsíl völgyéből is olyan adatok kerültek hozzánk, hogy nőtt azon vegyes házasságban született gyerekek száma, akiket magyar osztályba írattak: 10-ről 25 százalékos növekedésről van szó – összegzett Magyari.
(N. H. D.)
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár),

2013. március 15.

Fiatalos március
Tegnap a sepsiszentgyörgyi ’56-os emlékparkban a déli harangszóval egy időben csendült fel a magyar himnusz. A Plugor Sándor Művészeti Líceum Sebestyén Lajos által vezetett fúvószenekara ezzel ténylegesen és képletesen is igyekezett ráhangolódni és ráhangolni a mai ünnepre.
A mintegy százfős, jobbára diákközönség korántsem az ilyenkor szokványos, hosszú beszédekkel, koszorúzással zajló ünnepségen vehetett részt. Az alkalomhoz illő térzene, a himnuszok mellett Kiss Tamás tizenegyedikes dráma szakos diák rövid beszédében fiatalos lendülettel, rendhagyó módon „hozta közelebb” a százhatvanöt évvel ezelőtti fiatalok gondolatait, cselekedeteit. Akik hősökként kissé belemerevedtek a történelembe, s hajlamosak vagyunk így emlékezni rájuk. Pedig hasonló korú fiatalokként ugyanúgy szerették a jókedvet, a szórakozást, a szerelmet, mint a maiak. És főleg a szabadságot, amelyért nem féltek életüket adni, pedig nem is élvezhették annak gyümölcsét. S ez a szabadságeszme az, amiért ma is érdemes feltenni a kérdést: mit kezdünk mi szabadságunkkal?
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. április 5.

Letölthető Word dokumentum (DOCX)

Megszámláltattak a szórvány napjai?
Felmérések és népszámlálási adatok szerint a magyarok száma 2032-ig oly mértékben csökken a kilenc erdélyi szórványmegyében, hogy ez a kisebbségi intézményrendszer összeomlását, a közösségek megszunését vetíti elore.
A legutóbbi népszámlálás adatai szerint 2011-ben 1237746 magyar élt Romániában, közülük 1224937 Erdélyben. A 2002-es népszámlálás óta 190781 fovel csökkent az erdélyi magyarság száma, 1992 és 2002 között pedig 188205 fo volt a fogyás. Húsz év alatt tehát több mint 378 ezer lélekkel fogyatkozott meg az erdélyi magyar közösség. A veszteség arányai régiónként nagyban változnak, a Székelyföldön és a Partiumban aránylag jó a helyzet, Közép-Erdélyben, Kolozsvár és Marosvásárhely térségében az országos átlagnak megfelelo mértékben fogytak a magyarok. A szórványbeli, bánsági (Temes, Krassó-Szörény, Arad), dél-erdélyi (Brassó, Fehér, Szeben, Hunyad) és észak-erdélyi (Beszterce-Naszód, Máramaros) magyarság azonban demográfiai szabadesésben van. Két évtized alatt az Arad megyei magyarság lélekszáma 61 ezerrol 37 ezerre csökkent, a máramarosi magyaroké 54 ezerrol 34 ezerre, a Krassó-szörényiek pedig 7800-ról 3200-ra fogyatkoztak.
Katasztrofális népességcsökkenés
Szórványnak olyan közösség tekintheto, amely külso segítség nélkül nem tudja megorizni a nemzeti identitását - mondja Kiss Tamás szociológus, a kisebbségkutató intézet (NKI) munkatársa. A konkrét kritériumok tekintetében azonban nincs egyetértés az erdélyi társadalomkutatáson belül: egyes szakemberek 20, mások 10 százalék közösségen belüli arány esetén beszélnek szórványról, és van olyan megközelítés is, amely az intézményes ellátottságot is meghatározónak tekinti. Az utóbbi megközelítés alapján - bár 20 százalék alatti a magyarság aránya a városban - Kolozsvár nem tekintheto szórványnak, ugyanis olyan intézményhálóval ellátott, amilyen még tömb-magyar vidékeken sincs - magyarázza Kiss Tamás. Elmondása szerint a magyarság 2002 és 2011 között bekövetkezett 13,5 százalékos népességvesztése egyedülálló mértéku Közép-Európában, a szórványban azonban az átlagosnál sokkal rosszabb, túlzás nélkül katasztrofális a helyzet.
A Bánságban mintegy 30 százalékkal csökkent a magyarok száma, és ez még az NKI által néhány évvel korábban készített, és optimizmusra nem sok okot adó elorejelzés adatainál is rosszabb. Az okok között szerepel a magyarok nyugat-európai munkavállalása, a magyar iskolák végzoseinek elvándorlása és az asszimilációs folyamatok felgyorsulása (a szórványmegyékben 29 és 77 százalék között változik a vegyes házasságok aránya, az ezekbol születo gyerekek közül csak minden harmadik lesz magyar). Temes megyében például halódik a magyar nyelvu oktatás, ha pedig az megszunik, akkor egy-kettore vége a magyar közösségnek. A városok elrománosodása szintén komoly probléma (Arad és Temesvár magyarságának a létszáma húsz év alatt a felére csökkent), ugyanis, ha a magyar élet felszámolódik, akkor a magyar identitásnak faluhelyen nagyon leesik a presztízse -fejtegeti a kolozsvári szociológus. Véleménye szerint a foleg Dél-Erdélyben és a Mezoségen szaporodó szórványkollégiumok sem jelentenek feltétlenül megoldást, ezek is okoznak járulékos károkat.
[.]
Oktatási stratégia kellene
Az általános folyamat alól lehetnek kivételek - véli Kiss Tamás -, egy-egy mikrórégió, mint például Arad megye északi része vagy Nagyenyed környéke életképesnek bizonyulhat. Az Arad megyei magyar oktatásban érvényesülo folyamatok a szórvány néhány évtizeden belüli eltunését valószínusíto elorejelzést támasztják alá. Király András államtitkár elmondása szerint ezelott húsz évvel 220-240 magyar diák volt a megyében a gimnáziumi oktatás egy-egy évfolyamán, jelenleg pedig mindössze 110-120. Csupán két aradi, illetve a pécskai és a kisiratosi iskolában megfelelo a létszám, az iskolák többsége összevont osztályokkal muködik. Temes megyében még katasztrofálisabb a helyzet.
[.]
Románként élo magyarok
Az államtitkár felhívja a figyelmet arra, hogy a vegyes házasságok miatt a valóban magyarként élok száma vélhetoen alacsonyabb, mint azt a statisztikai adatok mutatják. Van egy statisztikai közösség, melyrol azt hisszük, hogy magyar, pedig nem tudjuk, hogyan élik meg a magyarságukat. Jelenleg egy torz tükörbe nézünk. Ahhoz, hogy a valóságot lássuk, belso népszámlálást kellene tartanunk, e nélkül csak áltatjuk magunkat. A valóság a választások alkalmával mutatkozik meg. Azok, akik nem szavaznak az RMDSZ-re, de az EMNP-re sem, nem a pártoktól, hanem a magyarságtól távolodtak el, nem úgy tekintenek a magyarságra mint mi - vallja Király András.
A szórvány erózióját, úgy tunik, az sem tudja lényegesen csökkenteni, ha a magyarság az adott településen megbecsülésnek örvend, hangsúlyosan jelen van a döntéshozatali fórumokban. A kevesebb mint 15 százalékban magyarok lakta Zsombolyának 2000 és 2012 között magyar polgármestere volt, az RMDSZ pedig a magyarság arányát messze meghaladó súllyal rendelkezett az önkormányzatban. Ennek ellenére 2002 és 2011 között a zsombolyai magyarok száma 1643-ról 1165-re csökkent, a valóság pedig még annál is tragikusabb, mint amit a statisztikai adatok sugallnak. Kovács István tisztelendo, aki 2009-ben megkezdett szolgálata után múlt héten hagyta el a bánsági mezováros katolikus parókiáját, évente 25-30 magyar hívét temette el, míg olyan gyereket, akinek mindkét szüloje magyar, kettot-hármat keresztelt. Olyan házasság, ahol mindkét fél magyar, csak elvétve köttetik Zsombolyán. A fiatalok elvándorolnak, a magyar közösség elöregedett. A legszomorúbb az, hogy sok magyar gyerek nem tud az anyanyelvén beszélni, még olyanok sem, akiknek mindkét szüloje magyar. Többeket ismerek, akinek apja-anyja magyar, de a saját nevét sem tudja kiejteni rendesen, mert otthon románul beszélnek - mondja rezignáltan a tisztelendo.
Tettekre van szükség, nem szavakra
Szegedi László kohalmi református lelkész szerint nem siratni, temetni kell a szórványt, hanem tenni érte, a helyzet ugyanis távolról sem reménytelen. Jelenlegi gyülekezetébe 1989 oszén került, s oroszlánrésze volt abban, hogy rá egy évre beindult a magyar óvoda és a magyar nyelvu szakoktatás a Brassó megyei, egykori szász kisvárosban. 1995-ben aztán megnyílt a bentlakás is, mely az eltelt 18 év alatt 750 diáknak nyújtott ideiglenes otthont. Itt talált egymásra a templom és az iskola. Ez a követendo példa, az egyháznak jobban oda kell figyelnie az oktatásra - hangsúlyozza a tiszteletes. Elmondása szerint a kohalmi kollégiumba székelyföldi településekrol is jönnek diákok, s az ott végzetteknek több mint 85 százaléka idehaza keresi a boldogulást. Ez azért van így, mert a gyerekek ezt látták-hallották tolünk, ezt a szellemiséget sugalltuk nekik minden gesztusunkkal. A lányoknak azt mondom, hogy a legszebb karrier az anyaság. Ez nem azt jelenti, hogy a szakmai karrierrol teljesen le kell mondani, de lehet a kettot párhuzamosan végezni. A szórvány jövoje demográfiai kérdés. Ha lesz szaporulat, akkor megmarad, ha pedig nem, akkor a világ pénzével sem lehet megmenteni - vallja Szegedi László. Büszkén mondja, hogy 24 évvel ezelott 236 lélekkel vette át a gyülekezetet, jelenleg pedig 219 híve van, s valószínuleg kevés erdélyi magyar közösség büszkélkedhet ilyen minimális létszámcsökkenéssel negyedszázados távlatban. Azt azonban Szegedi László is elismeri, hogy rengeteg még a tennivaló, ugyanis a kohalmi magyar fiataloknak egyharmada napjainkban is román iskolába jár. A demográfiai adatok szintén nem túl kecsegtetoek a jövot illetoen, ugyanis az általános tendencia Kohalom esetében ugyanaz, mint bárhol máshol a szórványban: 1992-ben még 1428 magyar élt a településen, 2011-ben azonban már csak 977, ami 31 százalékos csökkenésnek felel meg. Ennek következtében a magyarság
Pengo Zoltán, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. május 9.

KEREKASZTAL Marosvásárhely – a város, amely felszámolja önmagát?
Miért hiszterizált a marosvásárhelyi magyar közélet? Kiss Tamás, Novák Csaba Zoltán és Székely István a történet hátteréről.
Valami miatt a dolgok nehezen mennek Marosvásárhelyen. Legyen szó polgármester-jelölt állításról, magyar kultúra napról vagy civil protesztről, ugyanaz a magyar-magyar feszültség jelenik meg, más-más formában. Valamiféle általános szociális diszkomfortérzet a jellemző. Az aktorok folyamatos kényszert éreznek arra, hogy legitimálják, túllegitimálják önmagukat. Miért is? A Jakabffy Elemér Alapítvány, az Erdély FM és a Transindex közös kerekasztal-beszélgetésén ennek jártunk utána.
I. A magyar többségi tudat meghasonulása
Novák Zoltán: A hisztéria kifejezés nagyon találó. Ha a napi sajtót fellapozzuk, látjuk, hogy nem telik el nap, hogy a magyar-román adok-kapok csörtéket az utóbbi időkben ne írják felül ilyen hisztérikus megnyilvánulások, és ezek nagyon sok területen zajlanak.
Marosvásárhely mindig is az erdélyi nagyvárosok árnyékában volt. Az 50-es évek hoztak egy változást, ami saját küldetéssel látta el. Ez a Magyar Autonóm Tartomány fővárosi státusa. Történik ez egy olyan kontextusban, amikor a párt hivatalos magyarságpolitikája gyakorlatilag a Székelyföldre szorult.
Az ebben szocializálódott politikai elit ezt a küldetést továbbvitte, ezzel magyarázható az, hogy 1990 márciusában milyen módszerekkel próbálta visszahozni az elveszett intézményeket.
1968-tól megváltozik a politikai helyzet, és más lesz a színtér. A Magyar Autonóm Tartomány, ahogy Stefano Bottoni is fogalmazott, egyféle üvegházként védte a várost és a régiót, 1968 után ez az üvegház megszűnik mint óvó tényező, és elkezdődik az a folyamat, ami sokkal drasztikusabban megy végbe, mint más erdélyi városokban. Ha demográfiailag csak később, de politikailag a marosvásárhelyi magyarság már a 80-as években kisebbségben volt. Ez a magyar elit elveszti pozícióinak többségét.
1990-ben történik egy intézményi restaurációs kísérlet, ez a magyar elit megpróbálja a még többségben lévő magyarokkal visszahozni a korábbi állapotokat, és innen kezdődik a mélyrepülés. Egy győztes csata után egy vesztes háborúról beszélhetünk. Ami történt, egy csonka intézményes restauráció, de ez nem volt elég ahhoz, hogy erre jövőképet lehessen építeni. A probléma kulcsa az, hogy a fekete március és a kilencvenes évek demográfiai fogyása után a helyi elitnek nem sikerült egy, a helyi magyar társadalmat egészében összefogó és megszólító jövőképet megfogalmaznia.
Kiss Tamás: A 60-as évektől, de még inkább a megyésítéstől számítva indul Székelyföld fogalmának egyféle szűkülése. Azzal, hogy Marosvásárhely elvesztette az Autonóm Tartomány központjának a státusát és egy román többségűvé váló megyének a központja lett, elkezdődött egy olyan folyamat, ami afelé mutat, hogy a város kezd leszakadni a székelyföldi magyar tömbből. Másrészt 1968-tól olyan demográfiai folyamatok indultak be, amelyek átrajzolták a város képét. 1989 után Marosvásárhely egy román többségű várossá vált. Viszont, ha az utóbbi 10 év demográfiai történéseit nézzük, ezek korántsem drámaiak. A jelenlegi 45%-os magyar arány (a kilencvenes években tapasztalt brutális arányvesztéshez képest) egy pozitív csalódás.
A magyar politikai elit Marosvásárhelyen (ahhoz képest, hogy ez ma is egy 45 százalékban magyarlakta város) intézményesen nagyon alulteljesít. Például a marosvásárhelyi népszámlálási bizottságnak annak idején nem volt magyar tagja. E miatt azt gondoltuk, hogy ennek az alulteljesítésnek sokkal drasztikusabb következményei lesznek az adatok szintjén is. Florea számára ugyanis láthatóan tétet jelentettek a város etnikai arányai. A magyarok aránya azért nem csökkent nagyobb mértékben, mert megindult egy szuburbanizációs folyamat, amiben elsősorban a románok vettek részt. A jómódú, középosztálybeli románok kiköltöztek a peremfalvakba. Másrészt a városból való más irányú elvándorlás is nagyobb volt a románok esetében.
Székely István: Maros megyében már két olyan generációról beszélhetünk, amely román többségű megyében nő fel, érezvén a saját bőrén ennek a mindennapokat is befolyásoló közpolitikáit. Marosvásárhely esetében a lokális többség kisebbségé válása az elmúlt két évtizedben valósult meg, szerintem ez képezi a várossal kapcsolatos trauma alapját. Kérdés, hogy az a generáció, amelynek életét ez a folyamat határozza meg, tud-e egyáltalán erre egy racionális választ adni.
Többféle válasz fogalmazódott meg a politikai közélet részéről ezzel kapcsolatban. Az egyik válasz az egykori polgármesteré, Fodor Imréé. Ez egyféle politikai radikalizálódás, aminek egyik exponense a Székely Nemzeti Tanács. Az elveszett főváros képzetére építve, világosan látva, hogy Maros megye politikailag levált a Székelyföldről, mégis megpróbál egy össz-Székelyföldet építeni, méghozzá egy kisebbségi létből.
A másik modell, amiről nem beszélünk, mert nem látszik, az a 89 utáni gyorsított ütemű individualizáció irányából fogalmazódik meg. Arról van szó, hogy a mindennapok problémáiból egyre kisebb számú jelentkezik az etnikai közösség határain belül, és a válaszok sem ezen belül keresendőek. Látszik egy társadalmi réteg, amely nem találja politikai képviseletét sem az “itt apáink vére folyt” programban, sem az “együtt-împreună” programban, ami végülis a modernizálódó nagyvárosok, így Kolozsvár problémája is. Lehet, hogy újra kell fogalmaznunk a nemzettudatot a modernizáció és az individualizáció feltételei közepette.
2. A magyarok belső aszimmetriái
Kiss Tamás: A 70-es években és még a 80-as években is egyértelmű volt, hogy szimbolikusan is és akár társadalmilag is a magyarok voltak felül. A középosztály javát a magyarok alkották. 89 után nem pusztán az történt, hogy egy román többségű várossá vált Marosvásárhely, hanem a románok és magyarok közti szimbolikus viszony is megfordult. Statisztikai adatok szintjén is kimutatható, hogy a románok például iskolázottabbak, vagy jobb a jövedelmi helyzetük. Ezt a pszichózist az arányvesztés mellett a szimbolikus lefokozódás okozza.
Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a magyarok elvándorlása 89 előtt és után is szelektív volt. Leginkább a jól képzett és magasabb státusú magyarok mentek el. Ez a státuskülönbség amúgy mindenben megfigyelhető, a munkanélküliek, a szegények között is több a magyar annak ellenére, hogy Marosvásárhely egy prosperáló sávjában van Erdélynek.
Novák Zoltán: Ha a civil szervezeteket nézzük, nem számszerűségükben, hanem a hatékonyságukkal van a gond, ebben mindenképpen előnyben vannak a románok.
Székely István: Amikor Kolozsvár gyengítéséért az orvosit és színit elviszik Marosvásárhelyre (pusztán épülethiány miatt nem ment oda a tanárképző is), akkor olyan városba kerül ez a két csúcsegyetem, amelyben az értelmiségi lét feltételei kevésbé voltak adottak, mint mondjuk Nagyváradon vagy Kolozsváron. A 70-es és 80-as években Marosvásárhelyen az értelmiségi elit szempontjából szinte monokultúra volt. Voltak az orvosprofesszorok, a színészek, képzőművészek, egy-két intézményvezető, de nem beszélhetünk az értelmiségiek szempontjából többszólamú, teljes értelmiségi struktúrájú nagyvárosról. Másrészt Marosvásárhely a 70-es évek második felétől saját magát számolja fel. Az elit nagyon nagy mértékben távozik, és ennek egy leszivárgó hatása is volt.
Ide tartozik, hogy amíg a “Fodor Imre habitus” főleg a szimbolikus tartalmakra és a kétnyelvűségre koncentrált, és annak a radikalizálódó közösségnek akart megfelelni, amely szerint nem elég autentikus a magyarság képviselete, addig a várost szépen szétprivatizálják, ami ahhoz vezet, hogy a középosztály szempontjából a román etnikumhoz tartozók elég jó pozíciókat foglaltak el.
Kiss Tamás: Amit Székely István monokulturálisnak, én egy rossz értelemben vett rendiességnek neveznék. Ez helyenként már nem reális tartalmakkal feltöltött, szimulált társadalmi különbségeket jelent. A marosvásárhelyi elit integrációképtelenségének ez az egyik magyarázata. Az, hogy bizonyos rétegek nem találják az érdekképviseletüket, ennek a rendi pökhendiségnek tudható be, ami szerintem normális ember számára elég nehezen viselhető el.
Novák Zoltán: Látom, hogyan építkezik Hargita és Kovászna megyében jól, rosszul egyféle helyi, székely tudat. Marosvásárhelyen nem találjuk, nem mutattuk meg azokat a fogódzókat, amelyekre hosszútávon egy közösséget lehet építeni. Úgy tapasztalom, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség egy rendkívül heterogén közösség, nem egy Udvarhelyszékből Udvarhelyre, Csíkszékből Csíkba települő közösség, hanem a mezőségi és belső erdélyi identitású ugyanúgy megtalálható, mint a székelyföldi. Ezt tetőzi a számbeli kisebbségbe kerülés ténye, és ebből a görcsös spirálból képtelen szabadulni a város magyar közössége.
3. A politikailag gazdátlan város
Székely István: 1989 után a politikai eliten belül Marosvásárhelynek és Maros megyének végig kitüntetett szerepe van. Hargita eleve három külön részként szerveződött meg, így Maros lett a legnagyobb erdélyi magyar megye. Másrészt a 90-es évek első felében a marosvásárhelyi történések igen mély nyomot hagytak a politikai elitben. A pogrom okát abban lehetett megtalálni, hogy két többségi tudattal rendelkező közösség van, a román, amelynek van egy országos többségi tudata és a magyar, amely egy lokális többségi tudattal él. A magyar vezetőségnek volt egy meghatározó része, akiknek egyes számú prioritása az volt, hogy a hasonló eseményeket próbálják elkerülni, és a mindennapi élet szintjén jelenlévő interetnikus problémákra valamiféle strukturális válaszokat próbáljanak adni.
Emiatt el lehet mondani, hogy az országos RMDSZ-t egy olyan interetnikus környezetben szocializálódott elit határozta meg, amely legfontosabb célkitűzése a mindennapok szintjén jelentkező etnikumközi feszültségek feloldása. Ez az igazi oka annak, hogy ez az elit nem igazán érti a Székelyföldet, és nem igazán van válasza arra, amikor a problémák nem lokálisan interetnikusak, hanem Székelyföld-Bukarest vonatkozásában jelennek meg, elsősorban közjogi kérdésekben.
A kilencvenes évek hat meghatározó magyar politikusából három, Markó, Borbély és Frunda marosvásárhelyi. Mindhárman valamilyen országos politikai pályát választanak maguknak, de egyik sem köthető Marosvásárhelyhez. Frunda bekerül az Európa Tanács küldöttségébe, és olyan külpolitikusként határozza meg magát, aki történetesen Marosvásárhelyen lakik. Markó 1993-tól az RMDSZ szövetségi elnöke, és mint ilyen, számára Marosvásárhely ugyan fontos terep, de máshol is sok dolga akad. Borbély 1997 januárjától a kormányzati pozícióvállalásban látja saját jövőjét, és az elsőszámú erdélyi kormányzati befektetőként jelenik meg. Ezek nem a marosvásárhelyi problémákra fókuszáló politikai habitusok.
Az utolsó olyan politikus, aki egyes számú politikai prioritásként határozta meg a marosvásárhelyi társadalomépítést, Zonda Attila volt, aki Marosvásárhelyre költözött, teljesen alulról szervezte meg az RMDSZ-t, ezzel egyféle modellt is nyújtott, ami az értelmiség megkerülésének is a modellje. Zonda 1997 tavaszán elhunyt, azóta több elnöke is volt a helyi RMDSZ-nek, de valahogy a várost senki nem érezte elsődleges prioritásnak.
Külön történet a Kelemen Atilláé, ő megyei elnökként is úgy érzi, hogy elsősorban a vidék elnöke, mint ezt már többször is elmondta. Ebből következik, hogy a városnak politikai értelemben legalább 15 éve nincs gazdája.
A kilencvenes évek végétől volt Markónak egy intézményalapítási sorozata: Marosvásárhelyen jön létre az Erdély FM, ott lesz az Erdély TV, ez az az időszak, amikor felfut a körzeti közszolgálati rádió, megalakul a román televízió marosvásárhelyi stúdiója, és nem utolsósorban ennek kapcsán erősödött meg a Sapentia. Azonban ezeknek a marosvásárhelyi politikai vonalvezetésre minimális hatásuk volt.
Kiss Tamás: Marosvásárhely (paradox módon) megsínylette, hogy az RMDSZ felső vezetése innen került ki. Részben ennek tudható be, hogy nincsen olyan elit, amely a helyi problémákat kezelni tudná. A nem Marosvásárhelyt prioritizáló, de mégis jelen lévő elit egyszerűen blokkolta és blokkolja ezeket a pozíciókat. Nem hagyja, hogy karizmatikus, a helyi problémákkal, helyi társadalomszervezéssel valamit kezdeni tudó vagy akaró társaság fel tudjon nőni. Amíg ez a dolog nem változik, nem várható áttörés. Elég felemásnak láttam például, amikor a választások után teljes mértékben a helyi szervezetnek tolták át a politikai sikertelenség okát.
Ami az értelmiségi szerepmodelleket illeti, ehhez köthető az a fajta radikalizálódás is, ami Fodor Imre kapcsán látható. Elég nyilvánvaló azonban, hogy ez egy kifutó értelmiségi modell. Marosvásáhelyen lakossági mérések is bizonyítják, hogy az itt élő magyarokban még ott van a vágy/nosztalgia, hogy Marosvásárhely a székely régió központja legyen, hogy oda tartozzon. De a fiatal generáció számára elég egyértelmű az, hogy nem igazán lehet Székelyföldet szervezni Marosvásárhelyről. Így jelenleg inkább a Székelyföld, az ottani lehetőségek árnyékában van Marosvásárhely, nem Nagyvárad és Kolozsvár árnyékában, ahogy volt az 1930-as, vagy akár az 1950-es években.
4. Revans-értelmiségiek?
Székely István: Az egyik modell a székelyföldi, magyar többségi. Ugyanígy világos modell az erős számbeli kisebbségi helyzet, ami a szórványban van. Itt a magyar közösség a nyelvi jogokat és a saját nemzeti identitásának megélését tűzheti ki, elsősorban egy általános emberi jogi megközelítésben. Van a harmadik alternatíva, ami legtisztábban Szatmár és Bihar, illetve Szatmárnémeti és Nagyvárad esete, ahol egy jól teljesítő magyar népesség van, ami alapját képezi a szintén jól teljesítő politikai felépítménynek.
Marosvásárhelynek, annak ellenére, hogy magyar lakosságának jelentős többsége egyféle lokális többség mentalitásával él, ami nemzeti radikalizálódást eredményez, és célként egy székelyföldi alternatívát fogalmaz meg, mégis világos, hogy ez nem járható út. Inkább egyféle érdekbeszámításos pozíció működne, mint Nagyvárad és Szatmárnémeti esetében. Azért nem hozom példának Kolozsvárt, mert ez ott sem működik, szintén azért, mert a helyi politika alulteljesít. Novák Zoltán: Hatalmas űr tátong Marosvásárhelyen. Azt érzékelem, hogy a politikai osztály egy része is ráébredt arra, hogy embereket kell beemelni a civil szférából. Tíz éves ottlétem alatt azt tapasztaltam, hogy megjelent egy új generáció a városban, amelynek tagjai más szocializációs háttérrel rendelkeznek, Marosvásárhelyt választották ilyen vagy olyan okokból kifolyólag, és ezzel a generációval talán lehetne valamit kezdeni, ki lehetne lépni a klikkesedés bűvköréből.
Kiss Tamás: Kérdés, hogy a magyar elit tud-e versenyképes lenni. Kérdés, hogy Florea hogyan tudja integrálni a város lakosságát, és milyen magyar csoportokat tud vonzani ez a Florea projekt. Közvéleménykutatások alapján elmondható, hogy Florea kapcsán megjelenik a modernizáció, a sikeresség toposza, az, hogy a klikkesedett, rendies magyar Vásárhelyhez képest egy pezsgőbb valamit tud felmutatni. Ez a Florea féle Vásárhely ráadásul a magyarok fele nem, vagy nem egyértelműen kirekesztő. Egyfajta jólfésült román nacionalizmus. Mert azt természetesen hozzá kell tenni, hogy a Florea-projekt fő hajtóereje mégiscsak a román nacionalizmus. Ez a „jólfésült” nacionalizmus az egyik kulcsa az ő integrációs képességének. Egyrészt képes arra, hogy a román közösséget immár tizenöt éve összefogja, másrészt egyes magyar csoportok, elsősorban az alsó rétegek számára vonzó is tud lenni. A magyar politikai elit (amely az utóbbi évtizedben nagyon kevés jelét mutatta a politikai innováció képességének) egyelőre nem találta meg ennek a dolognak az ellenszerét.
Transindex.ro

2013. május 29.

Asszimilál a román tévézés?
A határon túli magyarok egyre gyakrabban választják országuk többségi kereskedelmi csatornáit, mindez jelentős hatással van a kisebbségek asszimilációjára – hangzott el Médiatanács Médiatudományi Intézete által szervezett konferencián kedden Budapesten.
Ezzel szemben Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet kutatója a konferencián elhangzottakra úgy reagált a Krónikának, az utóbbi időben készített számos erdélyi felmérés eredménye igazolja, hogy a romániai magyarok egyre inkább a magyar nyelvű médiumokat választják.
Az autonómia nem elég a fennmaradáshoz
A kisebbségek erózióját okozhatja a tömegmédia – mondta vitaindító előadásában Apró István, a Médiatudományi Intézet munkatársa a budapesti Média és identitás című tanácskozáson. A kutató szerint a határon túl élő magyar kisebbségek számára az autonómia sem biztosíthatja a történelmi fennmaradást, mégis ennek létrehozására kell törekedni, hiszen ez nyújthat megfelelő életminőséget a magyarok számára – mondta. Dobos Ferenc, a B-Fókusz Intézet kutatási igazgatója egy 2011 novemberében és decemberében végzett, a határon túli magyarság médiafogyasztását bemutató kutatás eredményeit ismertette.
Ezek alapján megállapította, hogy a média még azoknak az asszimilációjához is hozzájárul, akik őrzik identitásukat, vagyis homogén házasságban élnek és gyermeküket is magyar nyelvű iskolába járatják. Mint mondta, egy olyan műsort, amely anyanyelven és az adott ország többségi nyelvén is megnézhető – például egy futballmérkőzés – az erdélyiek 17 százaléka románul követ, a vajdasági, vegyes házasságban élő magyaroknak pedig mindössze a fele választja a magyar nyelvű adást.
A 2011-es vizsgálat eredményei összevethetők egy tíz évvel korábbi felmérés adataival. Ebből kiderül, hogy a kisebbségek tagjai körében csökken a magyarországi közszolgálati média nézettsége, és egyre többször választják a többség nyelvén sugárzott kereskedelmi csatornák kínálatát – mondta. Beszámolt arról is, hogy az Erdélyben, vegyes házasságban született gyermekek 95 százaléka románul használja az internetet.
Inkább magyar nyelvű adókat néznek a romániai magyarok
"Az elmúlt évtizedben egyre jellemzőbbé vált, hogy a romániai magyarok a magyarországi tévécsatornákat részesítik előnyben a román nyelvű adókkal szemben" – fejtette ki lapunk kérdésre Kiss Tamás szociológus. Mint hangsúlyozta, a médiafogyasztás ilyen irányú változását több, Erdélyben és a Partiumban, például a Kisebbségkutató Intézet vagy a Quantum Research közvéleménykutató cég által az elmúlt években készített felmérés eredményei igazolják.
"Egyértelmű, hogy médiafogyasztás a 2000-es évektől kezdődően – a digitális televíziózásnak tulajdoníthatóan is – hangsúlyosan "magyarnyelvűsödik". Ez fokozottan és egyre inkább igaz a Székelyföld, de a Partium esetében is, ahol a magyarországi csatornákat nézi a magyarok többsége. Ugyanakkor a rádióhallgatási szokások is ebbe az irányba mozdultak el, főként miután megjelentek a helyi, magyar nyelvű kereskedelmi rádiók.
A szórványvidékeken, például Dél-Erdélyben vagy a Bánságban a magyarok gyakrabban választják a román nyelvű csatornákat, de globálisan ez nem jellemző a romániai magyarságra" – mutatott rá Kiss Tamás. Mint kifejtette, a médiafogyasztás nem releváns az asszimiláció szempontjából, sokkal többet nyom a latban a vegyes házasságok számának növekedése, a magyar nyelvű oktatás leépülése – ezek a tényezők befolyásolják nagy mértékben a kisebbségek erózióját.
Az identitás építése elsősorban az iskoláztatással függ össze
A Magyar Rádió külhoni magyarsággal foglalkozó műsorairól, a kárpátaljai magyar médiumokról, az identitásválasztás lehetőségeiről és a média ebben betöltött szerepéről is hallhattak előadásokat a tegnapi budapesti konferencia résztvevői.
A média nemzeti identitásképzésre gyakorolt hatásáról beszélt Papp Z. Attila, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója, aki azt mondta: az identitás erősítésére csak a nyomtatott sajtó hat kimutathatóan, más médiumok nem járulnak hozzá ahhoz. Az identitás építése elsősorban az iskoláztatással függ össze, nem a médiához kapcsolódik – mondta.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

2013. július 4.

Kérkedik a hamis népszámlálási adatokkal Victor Ponta
Victor Ponta miniszterelnök szerint a 2011-es népszámlálás végleges eredménye igazolta, hogy valójában meghaladta az ötven százalékot a részvétel az államfő leváltásáról rendezett tavalyi népszavazáson.
Ponta a csütörtöki kormányülés elején a sajtó jelenlétében kommentálta a népszámlálási adatokat, amelyek szerint Románia felnőtt lakossága 16 millió 270 ezer fő. 2012. július 29-én Románia 18,3 millió választópolgára közül csaknem 8 és fél millió polgár vett részt az államfő leváltásáról rendezett népszavazáson, amelyet az alkotmánybíróság érvénytelenített, mivel a részvétel nem haladta meg az 50 százalékos érvényességi küszöböt. Ponta megjegyzése arra utalt, hogy a referendumon többen voltak jelen, mint az országban élő felnőtt lakosság fele.
Emil Boc volt kormányfő, a jobbközép ellenzék ismert politikusa felelőtlennek nevezte Victor Pontát, amiért ismét megkérdőjelezte Traian Băsescu államfő legitimitását és úgy állítja be, mintha a népszavazási küszöb az ország lakosságának és nem a választópolgárainak felére vonatkozna.
A politikai vita ismét a külföldön dolgozó – és román állampolgárként választójoggal rendelkező – vendégmunkások kérdésére irányította a közfigyelmet, mivel valós számukra a népszámlálás sem adott egyértelmű választ.
Az egy évtizeddel korábbi 21,7 millió lakoshoz képest az országos statisztikai intézet (INS) most 20,1 millió állandó lakost mutatott ki, míg tavaly februárban még 19 milliós állandó lakosságról közölt népszámlálási részeredményeket. Az INS akkor jelezte, hogy nem sikerült megszámolnia körülbelül egymillió lakost és az adóbevallási ívek, az egyetemek, a katonai intézmények és a börtönök adatbázisai segítségével pótolja a hiányos népszámlálási adatokat.
A népszámlálási végeredmények szerint 727 ezer román állampolgár él több mint egy éve külföldön, ami az INS elnöke szerint a valós szám legfeljebb 30 százaléka. A hivatal vezetője rámutatott, hogy az uniós statisztikákat összegző Eurostat szerint 2,2 millió román állampolgár él külföldön.
A maszol.ro által korábban megkérdezett szakemberek, Székely István és Kiss Tamás egyöntetűen állítják: a román hatóságok mesterségesen felduzzasztották a csütörtökön közölt végleges népszámlálási adatokat. Az Országos Statisztikai Intézet alelnöke, Dan Gherghut a kormányfő kijelentéseire reagálva megjegyezte: a csütörtökön közzétett adatok referendum szervezése esetén irrelevánsak.
Cs. P. T./MTI
Maszol.ro

2013. július 5.

Kiss Tamás: Kevés köze van a valósághoz a népszámlálási adatoknak
Nem Románia lenne az első ország Kelet-Európában, ahol kozmetikázzák a népszámlálási adatokat – nyilatkozta a Szabadságnak Kiss Tamás szociológus. A szakember a 2011-es népszámlálás végleges adatait értékelte, amelyet tegnap tett közzé az Országos statisztikai hivatal, és amely a korábban ismertetett előzetes eredményekhez képest lényegesen magasabb lakosságszámot állapít meg.
– A népszámlálás módszertanát tekintve 2011-ben a kérdőíveket személyes lekérdezés alapján töltötték ki, nem volt szó regiszter alapú népszámlálásról. A személyes összeírás 19 milliós lakosságszámot eredményezett, ezt egészítették ki több mint 1,2 millió személlyel, akiknek az adatait különböző nyilvántartásokból vették át, például a pénzügy, a munkaügy, a nyugdíjosztály, vagy épp az egészségügyi minisztérium adatbázisaiból – magyarázta Kiss Tamás, aki szerint óriási a különbség az előzetes és a végleges adatok között.
A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa szerint egyértelmű, hogy a 20 millió fölötti lakosságszám „felmutatása” volt e manőver célja. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy az ország lakossága meghaladja ezt a számot, vagy alatta marad, még ha kevéssel is. Hogy a „nagy” vagy a „kis” népességű országok kategóriájába tartozik Románia. Az Európai Unióban például bizonyos források, vagy épp az europarlamenti képviselői mandátumok száma függ az illető ország lakosságának számától.
– Úgy tűnik, hogy a népszámlálás folyamán, amely eléggé kaotikussá sikeredett, nem sikerült kellőképpen csalni, és végül ehhez a módszerhez folyamodtak – hangoztatta a szakember. – Az persze kérdéses, hogy mennyire számítanak majd hiteleseknek ezek a mutatók, hogy az Eurostat elfogadja-e például ezeket az adatokat, tette hozzá Kiss Tamás.
– Románia különben nem az egyetlen Kelet-Európában, ahol a népszámlálási eredményeknek egyre kevesebb közük van a társadalmi valósághoz, Szlovákiában és Bulgáriában is kozmetikázták az adatokat. A regiszterek alapján fel lehetett volna vinni akár 23 millióra is, hiszen a lakosságnyilvántartóban még mindig 23 millió fölött van a román állampolgárok száma – vélekedett.
Kiss Tamás szerint még a 19 milliós lakosságszám is nagyon optimista becslésnek számít, hiszen a nyugat-európai országokban a hivatalosan nyilvántartott román állampolgárok száma most már 3 millió fölött van, és folyamatosan nő.
A szakértő szerint azoknak a személynek a nagy száma, akik nem vallottak nemzeti hovatartozásukról, szintén arra vezethető vissza, hogy a különböző regiszterekből egészítették ki az adatokat, ilyenformán nem volt lehetőség rákérdezni erre. Kiss Tamás szerint fontos odafigyelni, hogy mihez viszonyítva fogják megállapítani ezentúl a nemzetiségi arányokat. Az RMDSZ-nek következetesen képviselnie kell azt az elvet, hogy az etnikai arány megállapításakor ne vegyék figyelembe azokat, akik nem nyilatkoztak a nemzetiségükről, hiszen nem is volt alkalmuk erre. A szakértő elmondta: a statisztikai hivatal közleményéből egyelőre arra lehet következtetni, hogy viszonylag korrekt módon járnak el, mivel a 19 millióból számítják a nemzetiségi arányokat.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. július 5.

Kiss Tamás: önkényesen kozmetikázták az adatokat
Minősíthetetlen kozmetikázással javított a népszámlálási adatokon az országos statisztikai intézet – állítja Székely István politológushoz hasonlóan Kiss Tamás szociológus a 2011-es népszámlálás csütörtökön nyilvánosságra hozott végeredményéről.
A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa a maszol.ro-nak elmondta: amint a hivatal közleményéből is kiderül, önkényesen változtattak a 2011-es népszámlálás módszertanán, és regiszterekből – különböző nyilvántartói adatbázisokból – egészítették ki 1,2 millióval népességszámot, és az így kapott adatot közölték végeredményként.
A szakember emlékeztetett arra, hogy a statisztikatudomány két féle népszámlálást ismer. Az egyik szerint kérdőívvel felkeresik a háztartásokat és összeírják a személyeket. A másik szerint nem küldenek kérdezőbiztost, hanem különböző regisztereket kapcsolnak össze, és ez alapján kapnak adatokat az ország népességéről. Romániában szerinte már csak azért sem lehetett alkalmazni az utóbbi módszert, mert a különböző regiszterekben is óriási ellentmondások vannak. „A lakosság-nyilvántartóban például jelenleg is 23 millió állampolgár szerepel” – magyarázta.
Kiss tájékoztatása szerint a statisztikai intézet elsősorban nem a lakossági nyilvántartót, hanem a pénzügyi, nyugdíjosztályi, munkaügyi, szociális ügyi adatbázisokat használt ehhez a kozmetikázáshoz. „Anélkül számoltak hozzá a végeredményhez személyeket, hogy fogalmuk lett volna arról, hol tartózkodnak ezek az emberek. Ilyen alapon akármennyivel ki lehet egészíteni az adatokat, nem csak 1,2 milliót, hanem 2,5 milliót is hozzá lehetett volna tenni a népességszámhoz” – fogalmazott a szociológus.
A szakember szerint a hivatalos végeredménnyel ellentmondanak a különböző migrációs vizsgálatok adatai, illetve a főbb bevándorlási célországok statisztikái, amelyek szerint már meghaladta a 3 milliót a külföldön élő román állampolgárok száma. „Szerintem még az előzetes adatok szerinti 19 milliós népességszám is túlbecsült adat” – tette hozzá.
Felvetésünkre Kiss Tamás kijelentette: a román hatóságok eljárása „nyilvánvalóan” összefüggésben áll a különböző uniós támogatásokkal is. „Románia számára az uniós struktúrák szempontjából is katasztrófát jelentett, hogy 19 millióra csökkent a lakosságszám. Ez nem volt egy vállalható dolog. Ezt nem gondolták végig a népszámlálás során, utólag pedig ilyen minősíthetetlen kozmetikázással javítottak az adatokon” – fogalmazott.
Mint ismert, a csütörtökön nyilvánosságra hozott adatok szerint a lakosságnak mintegy hat százaléka ismeretlen nemzetiségű. Kiss szerint nem is érdemes sokat gondolkodni azon, hogy a népességnek ez a része milyen arányban magyar nemzetiségű. „Sokkal inkább az a kérdés, hogy ezek az emberek léteznek vagy sem, hiszen fiktív tömegekről szóló adatok keringenek a statisztikai hivatal közleményeiben” – vélekedett.
A kisebbségkutató intézet munkatársa szerint az RMDSZ és az erdélyi magyar politikai elit a történtek után csak egyet tehet: ragaszkodnia kell ahhoz, hogy az etnikai arányokat abból a népességből számítsák ki, akiket kérdezőbiztosokkal számolták össze. „A regiszter alapon pótolt népességből kiszámítani a magyarság arányát nyilvánvalóan badarság” – szögezte le a szociológus.
Cs. P. T.
Maszol.ro

2013. július 5.

LÉGBŐL KAPVA
1,2 millió embert berajzoltak a statisztikákba
Kiss Tamás szociológus úgy gondolja, mesterségesen, különböző regiszterekből átvett adatok alapján duzzasztották fel a statisztikákat. Fontos, hogy az RMDSZ ragaszkodjon ahhoz, hogy az etnikai arányokat a ténylegesen lekérdezett kérdőívekből számolják.
A részeredményeket és az előzetes becsléseket cáfolja a tavalyelőtti népszámlálás végleges, csütörtökön közzétett eredménye: nem csökkent 20 millió alá Románia lakossága.
A hivatalos információ szerint 20.121.641 személy volt Románia állandó, stabil lakossága 2011. október 20-án, ami 2002-es népszámlálás óta 1.559.300-as lakosságcsökkenést jelent – jelentette be az Országos statisztikai hivatal.
Kiss Tamás szociológust arról kérdeztük, mi lehet az oka annak, hogy a 19 milliós lakosságszámot előrevetítő részeredmények és az ideiglenes eredmények nem igazolódtak be. Kiss Tamás: – Nagyon egyszerű, hogy mi az oka ennek: ha finoman akarunk fogalmazni, akkor regiszter alapon pótoltak 1,2 millió személyt, ha nem, akkor 1,2 millió személyt berajzoltak a népszámlálási adatbázisba.
Két fajta népszámlálás létezik: az egyik a regiszter alapú népszámlálás, ezzel a módszerrel mérték fel a lakosságot például Szlovéniában és Ausztriában, ahol nem volt hagyományos értelemben vett népszámlálás. Romániában nem ez történt, hanem a másik fajta, a hagyományos, kérdőív- és kérdezőbiztos alapú népszámlását hajtották végre, melynek során kiment a biztos, és feltette a kérdéseket a válaszadóknak vagy az otthon tartózkodó háztartástagoknak.
Az eredeti módszertanban nem szerepelt az, hogy regiszter alapon egészítenének ki adatokat, ennek ellenére itt különböző regiszterekből – azt is lehet tudni, hogy milyen regiszterekből, például a pénzügy-, a munkaügyi minisztériumnak, a nyugdíjosztálynak, a tanügyminisztériumnak, illetve az egészségügyi minisztériumnak az adatbázisából – vettek át személyes adatokat, és ezeket hozzácsapták a lekérdezett adatmennyiséghez, így bizonyos értelemben mesterséges módon növelték a népességszámot húszmillió fölé.
Milyen hozadéka volt vagy lehet az ország számára ennek az adatduzzasztásnak?
- Románia számára – elsősorban az EU-s struktúrákon belül – nagyon nehezen vállalható dolog lett volna, hogy 19 millióra csökkent a népesség száma, hihetetlen népességvesztést jelent, ami nyilván az ország befolyása súlyának a csökkenését vonta volna maga után. Ami az adatok realitását illeti, érdemes elmondani, hogy a különböző bevándorlási statisztikák szerint a külföldön tartózkodó román állampolgárok száma meghaladta a hárommillió főt. Egyébként valószínűleg a 19 milliós adat előrevetítése is felülbecsülte a tényleges népesség számát Romániában.
Fel lehet becsülni, hogy milyen kategóriájú személyek kerültek be a végleges népszámlálási adatsorba? – Fel lehet becsülni a területi adatokból, abból, hogy az előzetes adatokhoz képest hol növekedett a népesség leginkább. Úgy tűnik, elsősorban Bukarestben, illetve a nagyvárosokban érhető tetten ez a gyarapodás. Egyelőre nem látom, miként lehetne megvizsgálni azt, hogy ez esetben a korstruktúra vagy az iskolai végzettség hogyan viszonyul az országos átlaghoz, de nagy valószínűséggel a migráns népességhez lehet hasonló, valószínűleg fiatalok, az átlagnál jobban képzett emberek. De valójában azt érdemes tudni, hogy többségük nem is létezik, tehát teljesen fiktív számokkal dobálózik a statisztikai hivatal.
A népességduzzasztásnak az etnikai vonatkozása is érdekes. Nyilvánvaló, hogy a tényleges népszámlálás alapján körülbelül 54 ezer volt azoknak a száma, akik nem nyilatkoztak a nemzetiségükről. Más kelet-európai népszámlálásokhoz viszonyítva ez egy minimális arány, tehát Romániában majdnem mindenki nyilatkozott a nemzetiségéről. Most pedig megjelent több mint 1,2 millió ember, akiről nincs ebben a tekintetben adat. Lényeges, hogy az RMDSZ ragaszkodjon ahhoz, hogy az etnikai arányokat minden szinten a ténylegesen lekérdezett kérdőívekből számolják, ne a 20 milliós népességből, mert ennek az 1,2 millió embernek nem kérdezték meg a nemzetiségét, csak berajzolták őket a statisztikákba.
Kérdezett: Kertész Melinda
Transilvan.ro

2013. július 30.

Milyen egy székelyföldi női vállalkozó? Négy kötetet mutatnak be a Studia Terræ Siculorum sorozatban
2013. augusztus 1-én, 17 órától kerül sor a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet székelyföldi regionális kutatásokat összegző Studia Terræ Siculorum c. könyvsorozatának bemutatójára a Csíki Székely Múzeumban. Az alábbi kötetek kerülnek bemutatásra:
Kiss Tamás – Barna Gergő – Deák Attila: Székelyföldi turisztikai régió? Kérdőíves, fókuszcsoportos és statisztikai vizsgálat a székelyföldi turizmusról. (Studia Terræ Siculorum, 1.) – bemutatja dr. Horváth Alpár;
Gergely Orsolya: Vállalkozás női módra. A székelyföldi női vállalkozók profiljának és motivációinak vizsgálata. (Studia Terræ Siculorum, 2.) – bemutatja Oláh Sándor;
Horváth Alpár: Turizmusfejlesztés a Székelyföldön. (Studia Terræ Siculorum, 3.) – bemutatja dr. Biró A. Zoltán;
Nagy Benedek: A turisztikai helymarketing Székelyföldön – az imázs- és márkahasználat tudományos megalapozása. (Studia Terræ Siculorum, 4.) – bemutatja Székedi Ferenc.
A rendezvény szervezői a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Csíki Székely Múzeum. (közlemény)
Transindex.ro

2013. augusztus 1.

Tanulmányok Székelyföldről
A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet székelyföldi kutatásokat összegző Studia Terrae Siculorum című könyvsorozata első négy kötetét mutatták be a csíkszeredai Mikó-várban csütörtökön.
„Könyvsorozatunkkal az a célunk, hogy közlési lehetőséget biztosítsunk a székelyföldi kutatók tudományosan elkészített munkáinak. Már előkészületben van további két kötetünk, ugyanakkor itt jelezzük, hogy a közlési lehetőség mindenki számára nyitott” – mondta üdvözlőbeszédében Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője.
Elsőként Kiss Tamás – Barna Gergő – Deák Attila: Székelyföldi turisztikai régió? Kérdőíves, fókuszcsoportos és statisztikai vizsgálat a székelyföldi turizmusról című munkát ismertették. A társadalomkutatói munka a turisztikai szakma számára szükséges kutatási eredményeket összegez. A kutatásból kiderült például, hogy a Székelyföldre látogató magyarországiak számára ez a vidék rendezetlen, elhanyagolt, fejletlen térségként hat. Ezzel szemben a román vidékekről, elsősorban a román alföldről érkezők számára Székelyföld nagyon rendezett és tiszta.
A második kötetben Gergely Orsolya Hargita és Kovászna megyei kis- és középvállalkozók körében megjelenő női szereplők vállalkozásindítási, vállalkozásmenedzselési motivációinak szociológiai módszerekkel történő vizsgálatát mutatta be.
Harmadikként Horváth Alpár Turizmusfejlesztés a Székelyföldön című munkáját ismertették. Munkájában a szerző Székelyföld turizmusfejlesztését a térségi, regionális szereplők, közösségek szemszögéből próbálja megközelíteni. A négyes könyvbemutató végén Nagy Benedek munkája következett. A csíkszeredai szerző kötetének címe: A turisztikai helymarketing Székelyföldön – az imázs- és márkahasználat tudományos megalapozása. A városnapok programjaként megtartott esemény társszervezője a Csíki Székely Múzeum volt.
Kozán István
Szekelyhon.ro

2013. augusztus 5.

Tudományos magyarságfóbia
Megvált egyik munkatársától az akadémia háttérintézménye, az Etnikai Kérdések Európai Tanulmányi Központja, miután a kutató bepanaszolta az intézményt a diszkriminációellenes tanácsnál. A háttérben etnikai ügy áll, ugyanis Cristian Gojinescu a felettese szakmai irányítása alatt megjelentett, magyarokat sértő tanulmányait kifogásolta. A történteknek Cseke Péter Tamás járt utána.
Félrevezető fotó látható a mai napig is a Román Tudományos Akadémia égisze alatt működő Etnikai Kérdések Európai Tanulmányi Központja (CESPE) honlapján (www.cespe.ro). A fényképen heten ülnek körül egy asztalt, láthatóan jó kollegiális hangulatban, mert mindannyian nevetnek vagy mosolyognak. Ők szociológusok, történészek, a tanulmányi központ kutatói. A fotó azért félrevezető, mert az intézményben távolról sem olyan jó hangulat, mint ahogy a felvétel érzékelteti. Ráadásul a fényképen szereplő egyik férfi már áprilistól nem is a CESPE munkatársa: kirúgták, mert bepanaszolta az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD) a – szavai szerint – „gyűlölködő” felettesét, Radu Baltasiu igazgatót, akinek a szakmai irányítása alatt a központ a magyarokat sértő állításokat tartalmazó tanulmányokat jelentetett meg. A CNCD július 10-án hozott határozatában megállapította: Cristian Gojinescunak igaza van.
Asztalos: sértő volt több állítás A kutató panasza nyomán a testület figyelmeztetésben részesítette a Román Tudományos Akadémiát két tanulmány miatt. Asztalos Csaba, a CNCD elnöke az Erdélyi Riportnak elmondta: a tanács öt szavazattal egy ellenében döntött úgy, hogy a tanulmányok diszkriminatív és sértő megállapításokat tartalmaznak a magyarságról. Az egyik tanulmány a 2011-ben hatályba lépett román oktatási törvényt elemzi, a másik a Hargita és Kovászna megyei románok helyzetével foglalkozik. A 2010-ben, illetve 2012-ben az akadémia logójával közétett tanulmányoknak Radu Baltasiu, a központ igazgatója volt a szakmai irányítója.
A testület elnöke lapunknak elmondta, Cristian Gojinescu kutató fordult a diszkriminációellenes tanácshoz, mert szerinte a tanulmányokban használt terminológia nem felel meg a tudományos ismérveknek, és sérti a nemzeti kisebbségek jogait, például az anyanyelv használatához való jogot. A CNCD kifogásolta egyebek közt azon megállapításokat, amelyek szerint „a romániai magyar elitek megpróbálják befolyásolni és megszervezni a demográfiai folyamatokat a magyar etnikumúak reprodukciója érdekében”, illetve „a vegyes házasságokban élő magyar nők román gyereket szülnek, akik kiemelt figyelemben részesülnek”. „Ezek a megállapítások hátrányos megkülönböztetésnek minősülnek. A tanács ezért azt ajánlotta az intézetnek, hogy tanulmányaiban ne használjon olyan megállapításokat, amelyek sértik a magyarok méltóságát” – magyarázta Asztalos.
Aki „eladta magát” a magyaroknak Cristian Gojinescu szerint kirúgása egyértelműen összefügg azzal, hogy megkereste panaszával a diszkriminációellenes tanácsot. „A főnököm bosszújának az áldozata vagyok. Nemcsak kirúgott, de azt terjeszti rólam, hogy eladtam magam a magyaroknak” – nyilatkozta az Erdélyi Riportnak.
A kutató elmondta, már múlt év tavaszán jelezte az akadémiának, hogy a CESPE a magyarságot sértő tanulmányokat közölt. Azért érezte szükségét ennek, mert szerinte „a tudományossággal összeférhetetlen” a tudományosnak szánt két munkában használt terminológia. „Úgy éreztem, szégyent hoznak a kutatócsoportunkra ezekez a tanulmányok” – magyarázta. Előbb megpróbálta házon belül intézni az ügyet. „Közvetíteni szerettem volna az akadémia és Radu Baltasiu igazgató között. Többször kihallgatást kértem az akadémia elnökénél is, ám ők elhárítottak, megpróbálták szőnyeg alá söpörni az ügyet” – fogalmazott a kutató.
Az igazgató bosszúintézkedései már tavaly októberben elkezdődtek Gojinescu szerint. Baltasiu eltüntette az intézmény jelenléti naplóját, s utóbb azzal vádolta meg a beosztottját, hogy nem jár rendesen dolgozni. Utána lecserélte a zárat az irodáján, így be sem jutott az íróasztalához, majd megszüntette hozzáférését a hivatali elektronikus postaládájához. „November elején kaptam tőle egy levelet, amelyben figyelmeztet, hogy az utóbbi két évben nem jelentettem meg egyetlen írást sem a CESPE online folyóiratában, az Etnosferában, ezért a központ belső szabályzata és a munkatörvény előírásainak értelében munkajogi szankciókra számíthatok. Hát persze, hogy nem jelentettem meg cikkeket, hiszen az igazgató volt az, aki nem volt hajlandó publikálni az írásaimat” – mondta a kutató, akinek végül Baltasiu a fizetését is levágta: tavaly december óta egy lej bért sem kapott a CESPE-től. Minderről Gojinescu az akadémia vezetőségét is tájékoztatta beadványaiban, minden eredmény nélkül.
„Ezek után januárban eldöntöttem, a diszkriminációellenes tanácshoz fordulok panasszal. Meg akartam tudni, valóban nekem van-e igazam” – idézte fel a történteket. Ekkor már eldurvult a viszonya az igazgatóval: Gojinescu szavai szerint Radu Baltasiu azzal fenyegette meg, hogy kirúgja állásából, ha nem vonja vissza panaszát. A kutató ezek után sem hagyta annyiban, újabb kihallgatást kért az akadémia elnökétől és alelnökétől is. Ezúttal fogadták az intézmény vezetői, meghallgatták panaszát arról, hogy a központ igazgatója már fizetést sem folyósít számára, ám nem történt semmi. „Olyasmiket mondtak, hogy meglátjuk, megnézzük, mit tehetünk. Arra hivatkoztak, hogy most éppen húsvét van, vagy más kifogásokat kerestek. Nem akartak szembesülni a történtekkel” – mesélte lapunknak.
Júniusban Gojinescu a Bukaresti Területi Munkaügyi Felügyelőséghez fordult tisztázni munkajogi helyzetét. Az intézmény azonban tudomására hozta, hogy kirúgták az állásából: Radu Baltasiu április 24-én értesítette a felügyelőséget arról, hogy április elsejei hatállyal a kutató már nem a központ munkatársa. Gojinescu ekkor eldöntötte, hogy a bíróságon keresi igazát. Azt állítja, bizonyítani tudja, hogy igazságtalanul – bosszúból – rúgták ki állásából. „Bizonyítékaim vannak arra, hogy az igazgató lecserélte a zárat az irodámban és eltüntette a jelenléti naplót. Hogyan tudjam igazolni, hogy bejárok dolgozni, ha egyszer nincs napló? Fültanúim vannak emellett arra is, hogy Baltasiu április 8-án megfenyegetett, kirúg az állásomból” – mondta Gojinescu.
A kutató szerint felettesének nem lehetett panasza a szakmai tevékenységére. Több írása is megjelent múlt évben az akadémia által kiadott, a romániai kommunista rendszert elemző tanulmánykötetben, emellett európai folyóiratokban közöl rendszeresen. „Tudta, hogy szakmai alapon nem tud rajtam fogást találni, ezért folyamodott olyan cselszövésekhez, mint a jelenléti napló eltüntetése” – tette hozzá. Mint mondta, ha pert nyer, az akadémia is kínos helyzetbe kerül, amiért hónapokig igyekezett eltitkolni a CESPE-nél történteket.
Mit mond az akadémia elnöke? A diszkriminációellenes hatóság elmarasztaló döntése után Ionel Haiduc, a Román Tudományos Akadémia elnöke vizsgálatot ígért az ügyben. „Tudom, hogy Cristian Gojinescu és Radu Baltasiu jó ideje konfliktusban állnak egymással. Az igazgató azt állítja, hogy a kutató nem jár be dolgozni, nem írja alá a jelenléti naplót. Ezért vizsgálatot rendeltem el. Az igazság valahol középen van, de elképzelhető, hogy bírósági ügy lesz a konfliktusból” – nyilatkozta Haiduc az Adevărul napilapnak. Azt maga az akadémia elnöke is elgondolkoztatónak tartja, hogy Baltasiu nem értesítette az akadémiát Gojinescu elbocsátásáról. A CNCD elmarasztaló döntésével kapcsolatban ugyanakkor leszögezte: a tanulmányi központok írásai nem tartoznak az akadémia hivatalos dokumentumai közé, az akadémiához tartozó valamennyi intézet maga felel azért, amit közöl.
Kiss Tamásékat is belekeverte Baltasiu A kutatót eltávolító igazgatót nem sikerül megszólaltatnia az Erdélyi Riportnak. Válaszok helyett elküldte lapunknak azt a közleményét, amelyet román lapoknak küldött, és amelyeket – állítása szerint – a címzettek nem voltak hajlandóak leközölni. Állásfoglalásában Baltasiu leszögezi: Cristian Gojinescu elbocsátásának semmi köze az Országos Diszkriminációellenes Tanács határozatához. „A munkatörvénykönyv előírásainak megfelelően váltunk meg tőle, mert sorozatosan hiányzott a munkahelyéről. Ha úgy érzi, igazságtalanság érte, forduljon bírósághoz” – közölte Baltasiu.
Az igazgató tájékoztatása szerint az intézmény megfellebbezi a CNCD elmarasztaló határozatát. Arra hivatkozik, hogy a két tanulmányban kifogásolt passzusok tulajdonképpen magyar szerzőktől származnak, mert Csata István és Kiss Tamás Hargita megye demográfiai perspektívái című munkájából vett idézetek. „A CNCD minket szankcionált, holott két magyar kutatót kellett volna büntetnie: Csata Istvánt és Kiss Tamást” – fogalmaz Baltasiu.
Az igazgató által hivatkozott tanulmány letölthető Hargita Megye Tanácsának honlapjáról. Fedőlapján ez szerepel: „Ez kézirat. Ebben a formájában nem idézhető!” Lapunk megkereste Kiss Tamást is az ügyben. A kolozsvári kisebbségkutató intézet munkatársa elmondta, a tanulmányt korábban Hargita megyei önkormányzat megrendelésére írták. „Valóban használtuk a munkánkban az etnikai reprodukció kifejezést, de hát ez bevett fogalom a szakmában. Másfelől a CESPE tanulmányai a kontextusból kiragadva, ferdítően közöltek részleteket tőlünk” – mondta a szociológus.
Baltasiu paramilitáris kiképzőtáborokat vizionál
Cristian Gojinescu felhívta a figyelmünket arra, hogy Radu Baltasiu különböző weboldalakon és blogokon korábban is közölt olyan állításokat, amelyek szerinte bizonyítják, hogy egykori felettesének „van valamilyen baja a magyarokkal. Ezekből idézünk néhányat: „Milyen történészek a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet munkatársai, ha nem képesek összekapcsolni a magyar fasizmust a revizionizmussal és az irredentizmussal, és nem húzzák meg a vészharangot egy Romániával szomszédos EU-tagállam, Magyarország politikusainak kijelentése hallatán?”; „A magyar fiatalok agymosáson mennek keresztül: azt sulykolják beléjük, hogy a magyar egy felsőbbrendű nemzet”; „Az úgynevezett Székelyföld a román államtól idegen államstruktúrákat őriz a Kárpátok szívében, amely hungarista geopolitikai logika szerint alakult ki”; „A magyar elit jelentős része a román államot közvetlen módon destabilizáló technikákat alkalmaz: jó néhány éve magyar paramilitáris kiképző táborokat szerveznek Románia területén magyarországi segítséggel”; „A magyarok azzal vesztegetik az idejüket, hogy olyan térségekre terjesztik ki az identitásukat, amely soha nem volt az övék. Így Európa szívében agresszív, követelőző emberek születnek. Furcsa egy kultúra”.
CESPE: magyar témákról, magyar kutatók nélkül
Honlapja szerint az Etnikai Kérdések Európai Tanulmányi Központja (CESPE) a Román Tudományos Akadémia kutatóintézete, amelyet 1991-ben hoztak létre kormányhatározattal. Az intézet elsősorban a romániai etnikumközi kapcsolatok dinamikáját vizsgálja, s megpróbálja feltérképezni a romániai nemzet kisebbségek, illetve a határon túli románok legfontosabb problémáit. A honlap szerint a CESPE célja aktívan segíteni a Romániában élő etnikai közösségeket kulturális identitásuk megőrzésében. „Szociológiai, antropológiai, demográfiai és etnográfiai vizsgálataink az etnikai közösségeknek az európai átalakulások kontextusában bekövetkezett identitásválságait is nyomon követik” – fogalmaznak a CESPE alapítói. Ahhoz képest, hogy 22 éve tevékenykedő intézményről van szó, a honlapon csak kis számú tanulmány érhető el. A legfrissebb a CNCD által is elmarasztalt jelentés az új oktatási törvényről. Akad néhány sokat ígérő cím: „A romániai nemzeti kisebbségek jogai”; „A magyar kérdés Romániában”; „A román geopolitika és a magyar revizionizmus”; „Az erdélyi magyar kérdés szintézise”; „A románok lakta székelyföldi települések listája”; „A moldovai római katolikusok”. A CESPE felsorolja honlapját azokat a szakembereket, kutatókat, akikkel rendszeresen együttműködnek: nincs közöttük egyetlen magyar sem.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2013. augusztus 6.

Megszólalt a magyar sajtónak az állásából kitett „magyarbarát” kutató
„A főnököm bosszújának az áldozata vagyok. Nemcsak kirúgott, de azt terjeszti rólam, hogy eladtam magam a magyaroknak” – nyilatkozta az Erdélyi Riportnak a Román Tudományos Akadémia égisze alatt működő Etnikai Kérdések Európai Tanulmányi Központjának (CESPE) volt munkatársa, akit kitettek állásából, miután bepanaszolta az intézményt az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD).
Mint ismert, Cristian Gojinescu azért fordult a CNCD-hez, mert a CESPE két olyan tanulmányt is közölt igazgatója, Radu Baltasiu szakmai irányításával, amely a magyarságot sértő állításokat tartalmazott. A diszkriminációellenes tanács júliusban igazat adott a kutatónak: figyelmeztetésben részesítette a Román Tudományos Akadémiát két tanulmány miatt.
Gojinescu a hetilapnak elmondta, azért érezte szükségét annak, hogy védelmébe vegye a magyarokat, mert szerinte „a tudományossággal összeférhetetlen” a tudományosnak szánt két munkában használt terminológia. „Úgy éreztem, szégyent hoznak a kutatócsoportunkra ezekez a tanulmányok” – magyarázta. Előbb megpróbálta házon belül intézni az ügyet. „Közvetíteni szerettem volna az akadémia és Radu Baltasiu igazgató között. Többször kihallgatást kértem az akadémia elnökénél is, ám ők elhárítottak, megpróbálták szőnyeg alá söpörni az ügyet” – fogalmazott a kutató.
Az igazgató bosszúintézkedései már tavaly októberben elkezdődtek Gojinescu szerint. Baltasiu eltüntette az intézmény jelenléti naplóját, s utóbb azzal vádolta meg a beosztottját, hogy nem jár rendesen dolgozni. Utána lecserélte a zárat az irodáján, így be sem jutott az íróasztalához, majd megszüntette hozzáférését a hivatali elektronikus postaládájához.
„November elején kaptam tőle egy levelet, amelyben figyelmeztet, hogy az utóbbi két évben nem jelentettem meg egyetlen írást sem a CESPE online folyóiratában, az Etnosferában, ezért a központ belső szabályzata és a munkatörvény előírásainak értelében munkajogi szankciókra számíthatok. Hát persze, hogy nem jelentettem meg cikkeket, hiszen az igazgató volt az, aki nem volt hajlandó publikálni az írásaimat” – mondta a kutató, akinek végül Baltasiu a fizetését is levágta: tavaly december óta egy lej bért sem kapott a CESPE-től. Minderről Gojinescu az akadémia vezetőségét is tájékoztatta beadványaiban, minden eredmény nélkül.
Radu Baltasiu replikája. A román lapoknak szétküldött állásfoglalásában Radu Baltasiu azt állítja: Cristian Gojinescu elbocsátásának semmi köze az Országos Diszkriminációellenes Tanács határozatához. „A munkatörvénykönyv előírásainak megfelelően váltunk meg tőle, mert sorozatosan hiányzott a munkahelyéről. Ha úgy érzi, igazságtalanság érte, forduljon bírósághoz” – közölte Baltasiu. Az igazgató tájékoztatása szerint az intézmény megfellebbezi a CNCD elmarasztaló határozatát. Arra hivatkozik, hogy a két tanulmányban kifogásolt passzusok tulajdonképpen magyar szerzőktől származnak, mert Csata István és Kiss Tamás Hargita megye demográfiai perspektívái című munkájából vett idézetek. Az igazgató által hivatkozott tanulmány letölthető Hargita Megye Tanácsának honlapjáról. Fedőlapján ez szerepel: „Ez kézirat. Ebben a formájában nem idézhető!” Az Erdélyi Riport megkereste Kiss Tamást is az ügyben. A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa elmondta, a tanulmányt korábban Hargita megyei önkormányzat megrendelésére írták. „Valóban használtuk a munkánkban az etnikai reprodukció kifejezést, de hát ez bevett fogalom a szakmában. Másfelől a CESPE tanulmányai a kontextusból kiragadva, ferdítően közöltek részleteket tőlünk” – mondta a szociológus.
„Ezek után januárban eldöntöttem, a diszkriminációellenes tanácshoz fordulok panasszal. Meg akartam tudni, valóban nekem van-e igazam” – idézte fel a történteket. Ekkor már eldurvult a viszonya az igazgatóval: Gojinescu szavai szerint Radu Baltasiu azzal fenyegette meg, hogy kirúgja állásából, ha nem vonja vissza panaszát. A kutató ezek után sem hagyta annyiban, újabb kihallgatást kért az akadémia elnökétől és alelnökétől is. Ezúttal fogadták az intézmény vezetői, meghallgatták panaszát arról, hogy a központ igazgatója már fizetést sem folyósít számára, ám nem történt semmi. „Olyasmiket mondtak, hogy meglátjuk, megnézzük, mit tehetünk. Arra hivatkoztak, hogy most éppen húsvét van, vagy más kifogásokat kerestek. Nem akartak szembesülni a történtekkel” – mesélte a lapnak.
Júniusban Gojinescu a Bukaresti Területi Munkaügyi Felügyelőséghez fordult tisztázni munkajogi helyzetét. Az intézmény azonban tudomására hozta, hogy kirúgták az állásából: Radu Baltasiu április 24-én értesítette a felügyelőséget arról, hogy április elsejei hatállyal a kutató már nem a központ munkatársa. Gojinescu ekkor eldöntötte, hogy a bíróságon keresi igazát. Azt állítja, bizonyítani tudja, hogy igazságtalanul – bosszúból – rúgták ki állásából. „Bizonyítékaim vannak arra, hogy az igazgató lecserélte a zárat az irodámban és eltüntette a jelenléti naplót. Hogyan tudjam igazolni, hogy bejárok dolgozni, ha egyszer nincs napló? Fültanúim vannak emellett arra is, hogy Baltasiu április 8-án megfenyegetett, kirúg az állásomból” – mondta Gojinescu.
A kutató szerint felettesének nem lehetett panasza a szakmai tevékenységére. Több írása is megjelent múlt évben az akadémia által kiadott, a romániai kommunista rendszert elemző tanulmánykötetben, emellett európai folyóiratokban közöl rendszeresen. „Tudta, hogy szakmai alapon nem tud rajtam fogást találni, ezért folyamodott olyan cselszövésekhez, mint a jelenléti napló eltüntetése” – tette hozzá. Mint mondta, ha pert nyer, az akadémia is kínos helyzetbe kerül, amiért hónapokig igyekezett eltitkolni a CESPE-nél történteket.
Maszol.ro

2013. augusztus 21.

Nemzethalál elhalasztva
A román kormány el akarja lehetetleníteni az erdélyi magyarokat – legalábbis ettől félnek azok a székelyek és erdélyi magyar politikusok, akik az elmúlt hónapokban tüntetéseket szerveztek, és hamarosan helyi népszavazásokat is indítanak a közigazgatás átszervezése ellen. A magyaroknak létkérdés, hogy egyben tartsák a megyéiket, és megőrizzék a hatalmukat, mert ez lehet az alapja a székelyföldi autonómiának, amitől a legtöbb ember azt várja, hogy egy csapásra megoldja a problémáikat.
Frissen vágott fűvel megrakott szekér zötyög gyalogtempóban a kanyargós úton, egy férfi a bakon ül, egy másik mögötte ballag kezében nagy alumíniumkannával, így gyorsan beéri őket a következő jármű: egy újabb szekér. A fával megrakott járművet két ló is húzza, a bakon két férfi, a rakáson két fiatal fiú ül kapucnis pulcsiban. A szűk utcán kisebb forgalmi dugó alakul ki, amikor a két kocsi egymás mellé ér, és még egy szippantós tartályt vontató traktor is beéri őket. Legalább van egy kis élet, mert az utca aprócska boltjának kapuját támasztó eladó egyébként legfeljebb csak azt nézheti, ahogy a szemben lévő roskatag fakerítésre ragasztott plakátokat tépi a többnapos hőséget hirtelen kisöprő szél.
„Az autonómia a megoldás!" – hirdetik a kifakult, félig leszakadt plakátok a Székelyföld déli határához közel fekvő Maksa utcácskáján azt több tucat székely faluba meghirdetett tüntetést, amit az Erdélyi Magyar Néppárt rendezett még július végén a román kormány régiósítási tervei ellen, iletve Székelyföld autonómiája mellett. A plakátokat látva és a romániai magyar sajtót olvasva úgy tűnhet, hogy Erdélyben, de legalábbis a Székelyföldön az elmúlt hónapokban mindenki ezzel a két témával, a régiók átszervezésével és az autonómia óhajával kelt-feküdt.
Ehhez képest a kapuban álldogáló idős asszony csak a vállát vonogatja, amikor megkérdezzük, volt-e a tüntetésen, és mennyire fontos neki a téma. „Tudja, mi Sepsiszentgyörgyön lakunk, nem itt, csak hétvégére járunk ki ide. Építettük ezt a kulipintyót, jöjjenek, nézzék meg, milyen aranyos" – invitál a kertjébe.
Hiába feszegetjük a székelyföldi autonómia kérdését, vagy azt, hogy mit szólnak a kormány régiósítási terveihez, csak azt ismételgeti, hogy nem foglalkoznak ilyesmivel, megvan nekik a maguk baja: a városi lakásban drága a közös költség, ketten kell megélniük 800 lej (kb. 56 ezer forint) nyugdíjból. Még az a szerencséjük, hogy van ez a kert a kis házzal, amiben ugyan nincs víz, villany is csak akkumulátorról, de a kertben megterem sok minden – már ha nem olyan száraz a nyár, mint most. Nézzük csak meg, minden senyved, nem győznek elég vizet húzni a kútból. Ők még csak elvannak a férjével, viszont a fiuk hiába járta ki az iskolákat, nem talál munkát, kilátástalan az élete. Hogy a politikusoknak van-e válaszuk ezekre a problémákra? Az asszony szerint nincs. „Elvannak az autonómiával, ami lehet, hogy jó lenne, talán tényleg könnyebb lenne az élet" – mondja bizonytalanul. Hogy ez pontosan mit jelentene számukra, arra nem tud válaszolni.
Nagyobb a fagy, nem csúszik a hó
Alig egy órával később és néhány kilométerrel odébb, Sepsibesenyőn, a Háromszéki Ifjúsági Tanács szabadegyetemén a legnagyobb romániai magyar párt, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) vezetője, Kelemen Hunor és Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád meghirdette, hogy helyi népszavazásokat indítanak a közigazgatási átszervezés ellen.
A cikkünkhöz pont kapóra jött a bejelentés, mert éppen azért utaztunk Erdélybe, hogy megvizsgáljuk, miért fáj az erdélyi magyaroknak a román kormány régióátalakítási terve – bár épp most dőlt el, hogy ezekből a bonyolult belpolitikai csatározások miatt biztos, hogy egy éven belül nem születik róla döntés.
Egy év a román politikában nagyon hosszú idő, közben teljesen megváltozhatnak az erőviszonyok, úgyhogy a halasztás valószínűleg azt jelenti, hogy a tervekből már nem lesz semmi – mondta több interjúalanyunk is. Az RMDSZ azonban nem ilyen bizakodó. „A kérdés nem kerül le a napirendről. A lavinaveszély nem múlt el, csupán kicsit nagyobb a fagy, és nem csúszik a hó, de bármelyik pillanatban olvadhat, és akkor jön a lavina" – indokolta a népszavazásokat Kelemen Hunor. Az átszervezéstől azért félnek ennyire az erdélyi magyar politikusok, mert úgy gondolják, hogy azok veszélybe sodorhatják az egyébként is kiszolgáltatott magyar közösségeket. Romániában jó tíz évvel ezelőtt, az EU elvárásainak megfelelően, a lakosságot lélekszáma alapján nagyjából egyforma részekre osztva, nem túlságosan átgondoltan alakítottak ki nyolc régiót. Ezeknek valós funkciójuk és hatáskörük nem volt, a magyarországi régiókhoz hasonlóan főleg arra kellettek, hogy az uniós fejlesztési pénzeket meg tudják pályázni. A pénzeket viszont mechanikusan osztották el, egyáltalán nem figyeltek arra, hogy az elmaradottabb régiókba több jusson, így csak tovább növelték az országban amúgy is meglévő egyenlőtlenségeket – magyarázta Horváth Anna, Kolozsvár magyar alpolgármestere, aki éppen nemrég fejezte be doktori értekezését a régiók átalakításának problémájáról. A nemzethalálig is eljutottak
A régiók átalakításának az lenne az elsőrendű tétje, hogy ezeket a problémákat kiigazítsák, ezzel azonban már elkéstek, mert a következő uniós költségvetési ciklusra már semmiképp sem készül el – mondta Horváth. Ráadásul az átszervezés ötlete nem is ezért, hanem politikai okokból merült fel. Még az előző kormányzati ciklusban vetette fel az államelnök, Traian Basescu, hogy új régiókat alakítana ki, és azoknak hatásköröket is adna, hogy így próbálja meg a nagyhatalmú, de a többségében ellenzéki megyei vezetőket ellehetetleníteni. A tervből a Basescuval együtt kormányzó RMDSZ ellenállása miatt a kormányváltásig nem lett semmi. A jelenlegi kormánynak már se politikai, se egyéb racionális oka nincs a régiók átalakítására, mégsem tettek le erről a tervről – foglalta össze a lényeget Székely István politológus.
Konkrét tervekig azonban egyik kormány sem jutott el, legfeljebb elnagyolt tervezetek jelentek meg arról, hogyan osztanák fel az országot régiókra. Ezek között volt olyan is, amely a három nagy, többségében magyarok lakta megyét – Hargita, Kovászna és Maros megyét, tehát a Székelyföldnek is nevezett tömböt – szétszabdalta volna, és több régió között osztotta volna el. Ez pedig azt jelentené, hogy a magyaroknak egyetlen régióban sem marad többségük. „Erre azonnal beindult a magyar hiszti, ha nem is sokan, de volt, aki a nemzethalálig is eljutott" – mondta Székely.
„Én már nem tudok jóhiszemű lenni a román politikusokkal, és azt gondolni, hogy ez nem tudatos, ellenünk irányuló lépés volt. Ezzel ők több legyet is ütnek egy csapásra. A nyilatkozataikból az derül ki, nagyon zavarja őket, hogy a többségében magyarok lakta megyékben erősek vagyunk az önkormányzatokban. Sokféleképpen próbáltak ez ellen tenni, de választásokon nem tudtak minket legyőzni. A közigazgatási reform viszont jó alkalom lehet erre: ha olyan régiókat hoznak létre, ahol kisebbségben vagyunk, akkor előbb-utóbb kiszorulunk a hatalomból" – mondta Kelemen Hunor.
Marosvásárhelyen már megtapasztalták, hogy mit jelent, ha nincs többség: folyamatosan vesztik el a pozíciókat, megcsappannak az anyagi források, és beszűkülnek a magyar közösség lehetőségei. A kormányzati tervekre válaszul ezért az RMDSZ és a kisebb magyar pártok is elkezdtek olyan régiófelosztási tervezeteket készíteni, amelyek egyben tartották volna a magyarok lakta részeket. Ezeket azonban a román politikusok csípőből utasították el azzal, hogy Romániában nem lesz etnikai alapon régiófelosztás – és ezzel elindult a hónapokig tartó nyilatkozatháború.
„Annak ellenére, hogy a nacionalizmusnak már egyre kisebb a közönsége és a felhajtóereje Romániában, egy magyar többségű régió létrehozása elég meredek ötlet. De az is természetes, hogy a magyar politikusok reflexszerűen úgy gondolják, hogy ha már át kell szabni valamit, akkor úgy tegyék, ahogy az nekik a lehető legjobb" – mondta Székely. Horváth Anna úgy látja, hogy a román tervek sem feltétlenül lennének végzetesek – „rosszabb, mint most, nem biztos, hogy lehet, hiszen ennél kevesebben nem leszünk" -, de ha már hozzányúlnak a régiókhoz, a magyar politikusoknak kötelességük, hogy minimálisan képviseljék azt, ami a székelyföldi autonómia alapja lehet a későbbiekben. „Az autonómiának ennél teljesebb formáját biztosan nem lehet mostanában elérni, úgyhogy arra kell törekedni, hogy legalább ez meglegyen" – mondta.
A mindent megoldó varázsszó
A székelyföldi autonómia kérdése évtizedek óta sarokpontja a romániai magyar politikának, a kérdés a kilencvenes években és a kétezres évek elején többször a parlament elé is került, de a román többség mindig határozottan leszavazta. Amikor az RMDSZ kormányra került, az autonómia helyett inkább a kulturális jogokra koncentrált, viszont az ellenzékükként alakult magyar pártoknak mindig egyik legfontosabb céljuk volt a székelyföldi autonómia kivívása, és ez az a kérdés, amellyel az anyaországi politikusok is a legtöbbet foglalkoznak.
„Középtávon a közösség fennmaradása szempontjából az autonómia kulcskérdés, de semmi jele annak, hogy az erdélyi magyar eliten belül bárki is komolyan foglalkozna azzal, hogy pontosan miről szól az autonómia, és hogyan lehetne elérni, hogyan lehetne erről meggyőzni a román politikusokat és a román közvéleményt. Az autonómiát minden politikus csak szlogenként használta az elmúlt években, mozgósításra és az egymás elleni küzdelmekben" – mondta Kiss Tamás szociológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója és Barna Gergő, a kolozsvári Kvantum Research szociológusa.
Szerintük ezért egy időben kicsit hitelüket is vesztették az autonómiatörekvések. A választók felismerték, hogy ez egy olyan szlogen, amivel négyévente az urnák elé citálják őket, „látták, hogy na, jönnek a választások, megint teszik ki a fiúk a Székelyföld-táblákat", de aztán semmi nem történik. Az elmúlt években azonban valami változik: az önkormányzatok élére került vezetők is elkezdtek tudatosan építkezni, és a fogyasztási termékekben már kezd működni a „Székelyföld-brand". És az emberek is megint nyitottabbak lettek. „Nemrég volt egy vizsgálatunk, ami meglepő eredményt hozott. Azt kérdeztük a Székelyföldön élőktől, hogy mi áll hozzájuk közelebb, a székely vagy a magyar zászló, mire több mint hetven százalék a székely zászlót választotta. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire felfut ez a dolog. Látszik, hogy elindult valami" – mondta Kiss Tamás. Az autonómia egyetemleges mantra lett, amibe az összes vágyunkat és pozitív jövőképünket kivetítjük, de ennek a realitása nagyon-nagyon messze van – mondja Székely. A két szociológus is hasonló okokat lát a megerősödött autonómiatörekvések mögött. „Kiürültek a jövőképek. Sokáig az Európai Unió volt a hívószó, mindenki azt hitte, hogy ha belépünk az EU-ba, akkor azon a szinten fogunk élni, mint Franciaország. Ez persze nemcsak a magyarokra volt jellemző, hanem az egész román társadalomra, de a magyarok még abban is bíztak, hogy az EU-tagsággal itt is eljön majd a kisebbségek közötti harmónia, mint Svájcban. Ez a jövőkép megdőlt, és Székelyföldön az autonómia vette át a helyét, ettől várják az emberek, hogy a sorsuk jobbra forduljon."
Popzene és székely csizma
A sepsibesenyői szabadegyetem fiatal, a napok óta tartó táborozásban már láthatóan megfáradt hallgatósága pénteken reggel tíz órakor csak akkor élénkült fel kicsit, amikor a hangszórókból megszólalt Carly Rea Jepsen Call me maybe című száma, egyből énekelni és táncolni kezdtek a padokon ülve, egész addig, amíg le nem halkították a zenét. Kelemen Hunorék bejelentését, ami alapjaiban érintheti a jövőjüket, már egykedvűen hallgatták. Ahogy később kérdezgettük őket, kiderült, sokan azt sem tudták, miről szól az egész régiós átszervezés, és az autonómiáról sem volt sok mondanivalójuk.
Így egészen megörültünk, amikor egy laptopon dolgozó fiú nagyon határozottan válaszolt a kérdéseinkre. „Szerintem a régiós átszervezés miatti hangoskodás a székelyföldi autonómiának kedvez, ez a válasz arra, hogy az átszervezéssel földbe akarták tiporni a magyarok elképzelését. Én a Partiumban élek, engem nem érint az autonómia, de azt gondolom, jó lépés lenne az erdélyi magyarság számára. Szerintem a legkedvezőbb a gazdasági és önkormányzati autonómia lenne. Ugyanúgy Románia területéhez tartozna Székelyföld, de saját önkormányzata lenne, saját törvényeket hozhatna, és gazdaságilag is külön állna, vámolhatna és a többi" – mondta határozottan, a két társaságában lévő lány pedig csillogó szemekkel nézett rá: hű, megmentetted a becsületünket, ehhez nem tudunk mit hozzátenni.
Sokkal nehezebben tudunk szóra bírni egy idősebbnek tűnő, a klasszikus Ray-Ban szemüveg rikító zöld másában álldogáló fiatalt. „Ha az embernek fáj valami, nem beszél róla. Egy székely férfi nem panaszkodik" – indokolja később. De azért sem akart beszélni, mert ő székelyként nem tartja jó ötletnek a székelyföldi autonómiát. „Nagyon szép, nagyon jó, hogy nekünk lesz autonómiánk, de nem csak Székelyföldből áll a romániai magyarság. Ha kapunk itt egy kis autonómiát, mi megesszük egymást bent, azokat a magyarokat meg, akik kint maradnak, megeszik a románok" – mondja. Szerinte az egész felhajtást csak a politikusok gerjesztik. „Rájöttek már régen, hogy olyan dolgokkal kell elterelni az emberek figyelmét, amik érdeklik őket. Most szépen elvan itt mindenki a székely zászlóval, a székelységgel meg a magyarsággal, és közben megy tönkre az ország. Én egy kulturális intézetben dolgozom, annyit, mint egy süket, minimálbérért, ami olyan nettó 40 ezer forint körül van. Szeretem, de nem tudunk megélni belőle. A székelyföldi autonómiához erősen kötődnek érzelmileg az emberek, a politikusok meg kihasználják, hogy ezzel elfedhetik a konkrét problémákat". „Én azt mondom, hogy a székelységet nem zászlóval kell megmutatni. Az én székelységem nem abban kell, hogy megnyilvánuljon, hogy a székely zászlót tetoválom a vállamra, vagy kirakom az ablakba és az autóba. Isten őrizz! Én székely vagyok, a menyasszonyom székely, és lesz nekünk székely gyerekünk. Ezt tudjuk magunkról, s ez elég, nem kell, hogy verjük a mellünket, hogy mi székelyek vagyunk."
Ha problémája van, inkább megoldja. „Soha nem nézem azt, hogy nekem nincsen pénzem arra, hogy készíttessek magamnak székely csizmát, mert az belekerül ezer lejbe. Az egy vagyon. Vagy így, vagy úgy, de megoldjuk. Én ezt látom, hogy mindenhez optimistán kell hozzáállni. Lesz csizmám, mert van egy fél székelyruha-készletem, amit be kéne fejezni, mert lehetőleg viseletben szeretnék esküdni. Csak kifizessük majd valahogy."
A csizma sem azért kell, hogy mutassa, mekkora székely, mondja, hanem azért, mert néptáncol, és ahhoz nem árt, ha van az embernek egy viselete. „Adidas cipőben vagy szandálban elég nehéz csattogtatni a lábadat, az fájdalmas. A székely csizma meg azért lett kitalálva, mert abban nem fáj az embernek a lába."
Vorák Anita
origo.hu
Erdély.ma

2013. szeptember 14.

A kutató, a vezető és a kisebbségi sors
Idén tizedik alkalommal szerveztek társadalomtudományi tábort a Szentegyháza melletti Szeltersz-fürdőn. Bárdi Nándor (PhD) történész-kutatóval, egyetemi oktatóval, az MTA Társadalomtudományi Központjának Kisebbségkutató Intézetének munkatársával, a romániai magyarság múlt századi történetének egyik legavatottabb ismerőjével és az ezredvég óta zajló események értő szemlélőjével tudományról, társadalomról és magyarság helyzetéről beszélgettünk.
– Eltelt majdnem egy negyedszázad a rendszerváltozások óta Kelet-Európában. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket?
– A társadalomtudományoknak az a dolga, hogy a valóság eseményeit vizsgálja. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagy ívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik az, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly, és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalom-központú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket? Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösségek: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán pl. a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. Ugyanakkor ez nem egy amorf entitás, hanem intézményi alrendszerekre (érdekvédelem, önkormányzati pozíciók vallási élet, nyilvánosság, oktatás, közművelődés, gazdaság) épül, amelyek annál hatékonyabbak, minél inkább a saját szakmai mezőny játékszabályai szerint működnek. (Pl. nem elég magyarul tanítani, hanem használható készségeket kell átadni és ennek megvannak a mérési és pedagógiai módszertani szabályai.) Érdemes erről a KAM, Biró A. Zoltán „klasszikus” értelmezése mellett Kiss Dénest olvasni. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hivószó alá sorolható be. Ide tartoznak a társadalmi rétegződésen belüli pozíciók (demográfiai adottságok, iskolai végzettség, foglalkozás, gazdasági aktivitás, településszerkezet), az oktatási intézményekben szerezett kompetenciák (szövegértés, logikai készség stb.), a kétnyelvűségből származó előnyök, illetve a megosztott kultúrájú társadalomban való érvényesülés tapasztalatai. Itt többek között Kontra Miklós nyelvészeti, Kiss Tamás demográfiai és Papp Z. Attila iskolai teljesítményekre vonatkozótanulmányai megkerülhetetlenek.
Az ezredforduló óta a kisebbségekre vonatkozó kutatásokat egyrészt a tagoltság, a tipologizálás és az összehasonlítás tematizálása jellemzi, lásd a Péntek János szerkesztette határtalanító nyelvtervezési összefoglalót, Kiss Tamás romániai rétegződési elemzését vagy a kisebbségjogi helyzetképeket. Másrészt a szaktudományokon belül a legfejlettebb módszertant és elméleti kereteket alkalmazzák a nemzeti-etnikai kutatásokban. Pl. Lőrincz D. József, Salat Levente, valamint. Így az élőnyelvi és a történeti-demográfiai kutatásokban, az etnográfiában és a földrajztudományban a kisebbségi tematika egyik központi kérdéssé vált, míg a magyar nyelvű szociológiában és a történettudományban az utóbbi évtizedben vált megkerülhetetlenné. Harmadrészt a magyar kutatási kérdés-hagyományok a somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok) és ezen csoportok szerveződésének, a problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánsá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni. Lásd például Szabó Á. Töhötöm vagy Székely István Gergő és kollégái munkáit. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonyságának (akinek jobban hangzik: modernségének) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be.
– Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégia-féleség készíthető a jövőre vonatkozóan?
– A társadalmi- vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet, nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó és annak határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállóak, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ként szocializálódottak Reform Tömörülés szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az Sapientia Eredélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan amilyen a kommunikációs tanszék honlapja, – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb.
A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ tanácsosnak nem folyik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: a LAM Alpítvány, a Góbé termék, a CEMO, az Igen, tessék! mozgalom, a gyergyóremetei településfejlesztés, az Areopolisz és az Örökségünk egyesületek munkája stb.) A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómia–szövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantum csoportnál, a Babes-Bolyai Tudományemetem (BBTE) Szociológia Tanszékén, a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjánál, a KAM-nál, az Omnibusznál, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népesség előszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es konferenciát és az A határon túli magyarság a 21. században című című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nem csak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem, hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé közvetíteni?
– Európa, az Unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat?
– Az Unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az Uniós fejlesztési pénzek lehívásában, ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben azonban ez megfordult.
A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ-menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród-mentén lezajló útépítések, a csatornázás, a földgáz bevezetése stb.
Nem csak a Székelyföldre leszűkítve érvényes, hanem általánosan kulcskérdés az erdélyi magyarságra vetítve is a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angol nyelvtudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlap-készítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a tantervek Bukarestből érkeznek, majdhogynem általános a számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből, a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az Uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol a Székelyföldön érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony?
– Tíz éves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hová fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer?
– Tízedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás munkájáról, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatók számára egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60-70 fő jön el. Az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – az utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebb Benda Gyula, Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik.
– Hogyan, kinek a segítségével valósult meg a mostani tábor?
– A tábornak immár hagyományosan a Szent Gellért Alapítvány menedékháza ad helyet. A napi egyszeri meleg ebédet és a sátorhelyeket finanszírozzák a támogatók a közös étkezéseket és a szállást a résztvevők finanszírozzák. Legfontosabb támogatónk a Hargita Megyei Kulturális Központ, valamint a fentiekben többször is emlegetett kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Jakabffy Elemér Alapítvány.
Simó Márton
https://kulturhon.szhblog.ro



lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-150 | 151-180 ... 241-241




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998