udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 232 találat lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-232
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Kovács Zoltán

2016. március 17.

Ahogy akkor, ma is csak magunkra számíthatunk
Több helyszínen is tartottak március 15-én megemlékezést Érmihályfalván és a szokásokhoz híven a Márciusi Ifjak Díjat is átadták.
Már szokásosnak mondható esős időben kezdődött meg a március 15-i megemlékezés Érmihályfalván. Elsőként az Érmellék korabeli országgyűlési képviselőjének és kormánybiztosnak, Bernáthfalvi Bernáth Józsefnek (1801-1860) az emléktáblájánál gyűltek össze az emlékezők, akik előtt Balázsné Kiss Csilla lelkész egyebek mellett arról beszélt: csak rajtunk múlik, hogy tovább él-e a Bernáthok szellemisége, hiszen az igazi márciusi ifjúi lelkület nem hódol be semmilyen hatalomnak, nem válik szolgalelkűvé. Koszorúztak az egyház, a magyar pártok, az általános iskola, az önkormányzat és a vitézi rend képviselői, továbbá Takács Péter kolozsvári konzul. Ezen a helyen jelentette be Kovács Zoltán főgondnok: az egyházközség rövidesen “méltó emlékhelyet” fog létesíteni a templomkertben a Bernáthoknak (családi sírboltjuk a templom alatt van).
Kokárdák fáklyafényben
A református templomban folytatódott az ünnepség, ahol ugyancsak a tiszteletes asszony volt az igehirdető és arról beszélt, hogy a hit az ami megtart és legyőzi a Krisztus nélküli világot. Vendégként Bogdán István tisztelendő mintegy csatlakozott a gondolathoz, kifejtve, hogy feladatunk követni Jézust, akarata szerint cselekedni a jó ügyekért. Közreműködött a római katolikus egyházközség Jubilate Deo kórusa, Balázs Máté és Balázs Borbála diákok, továbbá Takács Péter konzul felolvasta Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi üzenetét. Időközben besötétedett, így érvényesült a Széchenyi téren az a 150 fáklya, melyet a helyi ifjúsági szervezet tagjai gyújtottak, ugyancsak az ERMISZ-tagok osztották szét azt 300 kokárdát, melyeket előzőleg a Szépkor nyugdíjas egyesület és az RMDSZ-Nőszervezet tagjai készítettek. A Petőfi-emléktáblánál Boda Brigitta tanárnő méltatta 1848 jelentőségét, ifj.Sütő Szabolcs diák pedig a Nemzeti dalt mondta el, majd az emléktáblára 19 párt, szervezet, intézmény képviselői tettek koszorút.
…csak mi magunk
Ma nem Haynauval kell megküzdenünk, hanem az érdektelenséggel , mondta már a kultúrházban Nyakó József polgármester rövid köszöntőjében, át is adva a szót Biró Rozália szenátornak. A politikus asszony egyebek mellett feltette a kérdést: hogyan lehetünk ma méltóak nem csak azokhoz, akik életüket adták a szabadságért, de azokhoz is, akik a fiaikat, férjeiket büszkén indították el a csatamezőre? Talán úgy, hogy legyünk bátrak összefogni és kiállni azok mellett, akik embert próbáló feladatot vesznek magukra, amikor a közösségért felelősséget vállalnak. Ahogyan akkoriban sem volt, úgy ma sincs, aki kiálljon értünk helyettünk, csak mi magunk. Nem nemzeti kisebbségként kell meghatározzuk magunkat, hanem mint ugyanolyan magyarjaiként a nemzetnek, akik bárhol élnek a világon, zárta beszédét Biró Rozália. Szavai után a “márciusi legifjabbak” következtek: ifj.Belényesi István és Karsai Kristóf I. C. osztályos diákok huszárverseket mondtak.
Márciusi Ifjak Díj
Március 15-én adják át Érmihályfalván a helyi RMDSZ alapította Márciusi Ifjak Díjat, amit olyan fiatal kap, aki munkájával, életével kiemelkedően képviseli a magyarság ügyét. Az idei jutalmazott Turucz Imola Annamária, aki helyben végzett iskolái, néptáncos és GGG-s múlt után lett debreceni diák, majd az ottani Hittudományi Egyetem teológus hallgatója, legátusként belföldön és Magyarországon is öregbítve szülővárosa hírét. A díjat Nyakó József helyi RMDSZ-elnöktől vette át.
Árva szívem…
Az ünnepség zárásaként a GGG Irodalmi Stúdió és a Nyíló Akác néptánccsoport közös műsorát láthattuk (közreműködött Szabó János, a Móka színjátszó csoport rendezője). Ebben a szabadságharcba vonultak hátramaradt gyerekeinek szemszögéből láthattuk a ’48-’49-es eseményeket. Már az “Árva szívem nagyon fáj…” cím is hűen kifejezi az érzéseket, melyet csak tovább fokoztak a reménykedő gyermeki szavak (“mire felébredek, édesapám talán itthon lesz”), vagy a látvány, ahogyan az apa táncát örökül hagyja cseperedő fiára. Aztán egy-egy szál virág maradt, melyet (jobb esetben) a sírra tehettek… Az ünnepségsorozat a Szózat éneklésével zárult.
Rencz Csaba. erdon.ro

2016. június 13.

Érmelléki zászló- és emlékműavatás a nemzeti összetartozás napján
Érmihályfalván ( Bihar m.) a június 12-i, vasárnap délelőtti istentiszteleten felavatták a Kárpát-medencei magyar református egyházkerületek közös zászlaját, valamint az Összetartozunk nevet viselő emlékművet. Igét hirdetett Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök.
Az eseményen mintegy háromszáz hívő mellett jelen volt Laky-Takács Péter kolozsvári magyar konzul, Rákosi Jenő, az Érmelléki Református Egyházmegye esperese, Érmihályfalva magyarországi testvértelepüléseiről pedig Kovács Péter, Budapest XVI. kerületének polgármestere, Püspökladány, Balmazújváros, Hajdúnánás lelkészei, valamint Kovács Béla professzor, a temesvári gyülekezet főgondnoka. A fővárosi polgármester egy gazdagon hímzett országzászlót is hozott ajándékba, amelyet Kovács Zoltán mihályfalvi főgondnok vehetett át.
Az esemény jellegét (2010-ig trianoni vasárnapként emlékeztek meg róla) minden esztendőben az első világháborút lezáró június 4-i trianoni békeszerződés adta (idén a megemlékezés a június 5-i romániai helyhatósági választások miatt tolódott el), mely paktum mind gazdasági-társadalmi, mind vallási hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, „mely egyaránt sújtott és sújt napjainkban is minden magyart országhatároktól függetlenül, vallási és politikai hovatartozás nélkül” – fogalmazott a kárpátaljai református püspök.
Az 1881-es Debreceni Alkotmányozó Zsinat 2009. május 22-i érvényesítése (128 év után) kimondta a Magyar Református Egyház részegyházainak újraegyesítését. Ennek kapcsán avatták fel az Érmellék „fővárosában” a Kárpát-medence kilenc egyházkerületét egyesítő zászlaját, amelyre rá van hímezve valamennyi kerület címere. A zászló díszvarrata mintegy 600 ezer öltéssel készült el Debrecenben – mondta Balázsné Kiss Csilla házigazda lelkipásztor. A egyházi összetartozásnak a szószék melletti falon függő jelképét a település ’56-os mártír lelkészének emlékére alapított Sass Kálmán-díj két fiatal tulajdonosa – Papp István és Hengye Kincső – leplezte le és Rákosi Jenő érmelléki esperes áldotta meg. Ezt megelőzően Kele Erzsébet, a helybéli Pálfy Gizella Nőszövetség elnöke mondott verset.
A templomdomb kertjében, mely alatt bernáthfalvi Bernáth József, a helyi református egyház mentora és 1848-as hadfi nyugszik családjával együtt, Kovács Zoltán főgondnok és Karászi Lóránt gondnok vonta fel az ajándékba kapott országzászlót, majd ugyancsak ők leplezték le a nemzeti összetartozást szimbolizáló emlékművet, illetve a Bernáth család nyughelyét jelképező gránitkövet is, amelynek alakzatát a régi templomtorony mintájára formázták. Az emlékmű fő motívuma a Szentkorona és a „…mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg…” (1Kor 12,13) igerészlet. A templomkerti ceremónián Vagyon Ilona, Balázs Kiss Borbála és Csűri Enikő mondott verset, Balázs Kiss Máté pedig a heidelbergi kátéból idézett. Díszőrséget állt a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület néhány tagja, valamint a Vitézi Rend képviseletében Hegedűs Attila.
A templomi perselyek tartalmát, a mintegy 200 ezer forintnak megfelelő összeget, ami az előre meghirdetett adakozás nyomán gyűlt össze, a kárpátaljai rászorultaknak ajánlották fel.
Sütő Éva
itthon.ma//karpatmedence

2016. június 20.

Tárlat nyílt Nagy Pál munkáiból Marosvécsen
Halálának harminchetedik évfordulóján Nagy Pál marosvásárhelyi festőművész és pedagógus kevésbé ismert munkáiból nyílt kiállítás a marosvécsi Kemény-kastélyban a szenvedélyes műgyűjtő, Madaras Sándor hatékony hozzájárulásával.
Pontosan harminchét évvel Nagy Pál és felesége, Kemény Zsuzsa tragikus halála után köszöntötte a nagyérdeműt a Kemények vécsi fészkében a tárlatot megnyitó Madaras Sándor a hétvégén. 1979. június 18-án, a makfalvi alkotótábor megnyitójára tartó házaspár és az autójukban ülő Varga Katalin újságírónő Erdőszentgyörgy és Csókfalva között halálos balesetet szenvedett. A korán távozó alkotót nem feledte az utókor: munkáiból több településen is emlékkiállítást szerveztek, a ’89-es fordulat után Marosvásárhelyen utcát neveztek el róla.
„Mindenki tudta, hogy kiváló ember, buzgó pedagógus és nagyszerű művész, de néhány lelkes újságcikken – többnyire ugyanazok tollából – nem terjedt túl a hivatalos elismerés. Van, akinek meg kell semmisülnie ahhoz, hogy jelentőségét felismerjük” – írta Nagy Pál halála után Borghida István néhai erdélyi művészettörténész.
Nagy Pálról, a vidám emberről igyekezett hű képet festeni a tárlatmegnyitón megjelent mintegy hatvan érdeklődőnek Kincses Elemér. Az ismert rendező és író egy régmúlt buli hangulatával elevenítette fel fiatalon távozott barátja emlékét. A szombaton megnyílt tárlat látogatói már a kastély folyosóján ízelítőt kaphattak Bordi András, Aurel Ciupe, Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor egykori tanítványának munkásságából. Az esemény plakátja a művész több mint fél évszázados festői állványáról köszön vissza, és belépésre buzdítja azokat, akik ellátogattak a Marosvásárhelytől negyven kilométerre fekvő kastélyba. A neves alkotó fiai a kinyomtatott grafikák másait aggatták ki a kastély két vendégszobájának a falaira. Az eredeti munkákat egy dossziéba lefűzve csodálhatták meg az érdeklődők.
A látogatóknak feltűnhetett az aránylag sok és egymáshoz nagyon hasonlító önarckép kiállítása, aminek sajátos a magyarázata. „Apám minden születésnapján készített egy-egy önarcképet magáról. Reggel a tükörbe pillantott, aztán nekiállt magát lerajzolni” – idézte fel emlékeit Nagy Pál kisebbik fia, Géza. Az egyik ilyen önarckép rendkívül eredetire sikeredett: a papír helyett a művész egy hatalmas üvegfelületet választott, mely alá tükröt helyezett el, a kettő közé pedig mennyasszonyi fátylat „komponált be”.
„Ha már van egy ilyen kastélyunk, használjuk ki a falait – osztotta meg a tárlatlétesítés ötletét Nagy Géza. A szervezők igyekeztek az alkalomhoz illően kicsinosítani a két hatalmas vendégszobát. A tűzcsapot például ötletesen egy alkotás közben lencsevégrekapott Nagy Pál-fotóval takarták el. A Marosvécsre visszatelepedett, és a kastélyt pofozgatni próbáló Nagy Géza arra kérte a látogatókat, hogy ne a málladozó falakat vagy a foltokat nézzék, hisz azokat a kastélyt évtizedeken keresztül használó kórházotthontól kapták „örökségbe”, kijavításuk időt, türelmet és főleg pénzt, sok-sok pénzt igényel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2016. augusztus 4.

Negyven év az örökkévalóságból…
Halála és búcsúztatása kerek évfordulójáig napok vannak még hátra. De mert elkezdődik a Csíkszereda iránti tisztelgő eseménysorozat, úgy vélem, városunk egyik legkiválóbb személyisége, néhai Nagy Imre festőművész halálévfordulójának megemlékezését ennek műsorrendjébe kell illeszteni. Szabó András írása.
1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven –, Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta:
1. – Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „… augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.”
2. – A temetést szervező bizottság közleménye:
„Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál.
A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.”
Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra-egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek:
„Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől.
A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informaţia Harghitei című napilapok, a Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a Csíkszeredai múzeum, a Csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították.
A 13 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, Csíkszeredai dolgozók. A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet.
A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.”
Mindkét, illetőleg mindegyik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimAradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten a néhai Zsuzsika – Nagy Imre neveltlánya (1930-ban gyámságba fogadott unokahúga) –, követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatják, elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erről így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a Csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p. 69–70.)
2006-ban, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! – a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek nevében…« – és mindenki megkönnyebbült.”
A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos Gyulafehérvári kanonok koncelebránsa, Fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök tartotta.
„Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára.
A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztad, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember.
Nagy Imre mester, egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője.
Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével:
»Valahol lenni kell egy lakomának, hová hivatalos, / kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem. / Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos, / kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen. / Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor / befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.«
Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi:
»Nyugtot nem ad már se ecset, se véső. / A szív csak égi szerelemre vár, / mely a kereszten int, kitárja karját.«
Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában.
Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!”
Nagy Imre haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindegyik lapban megjelent búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a Kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavait választottam közlésre. A szerző szomszédja volt a mesternek, ismeretségük alapos, lelki-baráti volt.
„Nagy Imre boldog órája
A világon a legjobban Édes anyját szerette, a róla készített egyik rajza mindig ott függött az ágya fölött. Ennek a rajznak nem volt címe, csak igéje: »Eljött a boldog órája«.
És a lapon ott volt az Asszony, aki hajdan világra hozta; öregen, zihálva emelkedett ki a párnák közül, arcát betöltő vékony orral.
Nekem látnom kellett a festőt, amikor fölvette a legjobban szeretettnek a végső ábrázatát, darabos székely katona arca megsárgult és a koponya alakjához igazodott; orra természetellenesen megnőtt, szemében szunnyadni készült a mindig eleven fény.
A betegség már megtámadta az idegeket – mondta még mindig panasztalan, tárgyilagos hangon. Ami azt jelentette, hogy körülvették a halál borzalmai és az elmúlással néz esendően szembe.
Eltitkolt riadalommal magyaráztam neki lényegtelenségekről, és ő ötperces látogatásom alatt kétszer is elaludt, egy ízben válasz közben.
Ki kell menni a Hargitára, ott most bújnak elő a gombák, az ösvényekről a víz hamar leszalad…
Ezt mondta, nem búcsú, hanem a világ örök újulására való utalásképpen. Szelíd parolája után ellopakodtam, mint aki bűnt követett el.
Tudta, hogy többé nem látom; még mindég gazdag tervei nem tartoznak a történelem tervei közé.
Régi és nehezen fölfogható szavait idéztem: »A halálon is túl kell lennünk, mint a születésen.«
Sajnáltam magamat és mindazokat, akiket itthagy. Ezentúl nem húzza el a függönyt az ablakáról, mint eddig minden délelőtt, jelezve, hogy fény van és képet sző a sugarakból. Munkájának rabszolgája volt, mint Tyro1, akit ura a gyorsírásért tartott. Fáradhatatlanul, az elhivatottak szenvedélyes szakszerűségével és újító kedvvel művelt mindent, amit elkezdett: földet, állattenyésztést, méhészetet; büszke volt rá, hogy az Olton ő halászott először villantóval. Sürgette a hóesésben el-elakadozó gépkocsivezetőt: »Még fényben érjünk haza, mert most látható az a fehér, ami nekem kell.«
Szánkázó gyerekeket ábrázoló képhez kellett a hó friss árnyalata, és ez a tiszta szín az utcán csak órákig él. A múlásból kimentett színein mi is szánkózó gyermekként ujjonghattunk alá, vagy lábalhattunk fölfelé. A lét évszakainak örömét kínálja nekünk és utódainknak.
Látásával mindent megőrzött, amit néznie volt érdemes, az ember gazdagságát, a természet bőkezűségét, régi és átalakuló tájakat, az élet harsány dáridóját. Szülőföldjének, Csíknak életét és új balladáját gyűjtötte be, mint gazda a termést, vagy mint egy új Noé, aki az életet maga-készítette bárkáján az Ararát csúcsára viszi. Szeretett földjét látta az egyetemességben, helyünket a világban. A legnagyobbakhoz méltó egészet alkotott, mert mindent elmondott a látott világról és megélt életformákról. Színek és alakzatok enciklopédistája volt Ő.
Festette a falut, a hegyet, a krumpliszedőket, az erdőt, az ölyv fenyegető körözését, a nagyidő haragját, tenyésző gombákat, gyümölcsök szüretelőit, a test szépségét, széttöréstől formált fákat, építőket, leomlott várakat, az álom édességébe feledkezett lányokat, padon reggeliző öregasszonyt, kiállítási pavilont, fűszálat, Don Quijotét, látványt és látomást; a világot.
Úgy gondolom, a legszívesebben a kezet rajzolta és festette, építő lényegünk kifejezőjét; hogy eljuttassa eljövendő koroknak a történelmet megillető hírt: két világháború alatt – közben és után – nem ördögök és nem istenek serénykedtek a földön, hanem valóságos szép és darabos emberek. Ők élték az élet nagyszerű vagy nehéz pompáját, a mindennapot járták, a tündöklő és fáradalmas tündérkertet, ami örökké friss színekben ragyog. A sok ezer kéz eljövendő korok felé nyúlik, készen a kézfogásra.
Művének birtokában olyan gazdagnak tudhatjuk magunkat, mint egy keleti olaj-sejkség. Nem ok a töprengésre, hogy ebben a gazdagságban határainkon kívül alig kívánnak osztozni. A művész mindig óvakodott a zajos hírnévtől. Nemcsak szemérmességből, hanem a hírnév veszedelme, hamisságra kész alakja, kísértése miatt. Londonból a világhírnév elől menekült haza – nem hogy a sikert elutasítsa, de művészi forrásainak megőrzésére. Tartott a dübörgő visszhangtól is, mert ismeretlen sziklafalakat gyanított mögötte, ami kifejezésének értelmét eltorzítja. Nem háborította fel még egy főúrian dilettáns bírálata sem. Sőt, örült, mint a gyermek, aki illetéktelenek elől eredménnyel rejtette el a titkot.
Most a halál – Illyés Gyula drámájából vett szóval – meghúzta a vonalat a számoszlopok alatt. Sokan fognak kísérletezni a számok összeadásával, és mindég növekedni fog a végösszeg. Jelezvén, hogy az előző próbálkozó a számoszlopból kihagyott valamit.
Vagy a sors most találta a munkát befejezettnek. Eltávolította a tornyok és falak közeléből az építőt és gondos állványait.
A mű szempontjából nem történt semmi: nincs vég, változás. Velünk esett meg a szörnyűség: elveszítettük Őt, idegen maszkba rejtőzött előlünk és annyiféle arca közül – számunkra indokolatlanul és menthetetlenül – fölvette a személyétől elutasítót s műre utalót, a véglegest. Holott akik ismerték, azokat eddig a mű vezette Feléje, személyét kerestük az ecsetvonások között.
Most minden átfordul bennünk és körünkben. Köznapi arca: emlék; gondjainak emléke egyre távolodik; élete halállá, halála halhatatlansággá lesz. A mi szomorú óráink az Ő boldog órája.” (Bajor Andor: Nagy Imre boldog órája. Utunk, 1976. augusztus 27.)
Emléke legyen áldott, mert ő hozta haza és honosította meg itthon a tanult képzőművészetet, nélküle nem lenne csíki, Csíkszeredai képzőművészet; tiszteletének mindenkorinak kell lennie! Művészutódai megsokasodtak, számosságuk és előtérben valóságuk enyhe homályt is vet néhai nagy mesterünk emlékére – egyúttal élteti is azt.
Tiszteletünk jeléül tehát, a szombat este fél kilenckor kezdődő képtárbeli emlékestet követően helyezzük el koszorúinkat az emlékház műteremtraktusának fala melletti síremléknél, mert Nagy Imre mester 40 esztendőt letudott ugyan az örökkévalóságból, mégis a teljes örökkévalósággal kell továbbküzdenie!
Hogyan készült Nagy Imre halotti maszkja?
Kolozsvári Puskás Sándor azon kevesek közé tartozott, akit Nagy Imre barátjául fogadott. Az idős mester őt kérte fel, hogy készítse majd el halotti maszkját. Erről az eseményről számol be Kolozsvári Puskás Sándor a Kapcsolatom Nagy Imrével, a zsögödi festővel című írásában, amelyet Nagy Miklós Kund tett közzé a Kolozsvári Puskás Sándor című monográfiájában.
"A hetvenes évek elején történt. Egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment. Egy-két képet cipeltünk. Mikor az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt: – Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd-e? – Te jó isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?! – szörnyülködtem. – Ne mind beszélj annyit! Megöntöd vagy nem? – Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást. – Akkor megegyeztünk – fejezte be a témát. Erről többet szó nem esett… Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Gyönyörű onnan a kilátás. Az volt a szokásom, hogy ha Kolozsvárra, majd később Marosvásárhelyre indultam haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976-ban is, nyár elején. Imre bácsi a szobája ajtajában fogadott: Ide figyelj – mondta –, itt van ez a mérleg. Minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egy pár dolog elintéznivalóm, de úgy látszik, erre már nem jut idő. Úgyhogy amint megegyeztünk, a maszkot megöntöd… Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, igen. Elköszöntem, és többé már nem láttam Imre bácsit élve… Azon a nyáron hosszabb ideig nem mentem Zsögödre. Marosvásárhelyre áttelepedve sok volt a tennivalóm. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy víz áztatta, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Megígérték, hogy ha saját költségemen felújítom, kiutalják nekem. A Képzőművészeti Alaptól felvettem egy nagyobb összeget, beindult a teljes átalakítás, hogy műterem és lakás is legyen belőle, ez foglalta le minden időmet. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a Csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi 8 órakor meghalt. A gépkocsik, amiket a barátok korábban ígértek, nem voltak elérhetők. Késlekedni nem lehetett, a halotti maszk készítése időhöz kötött. A feleségemmel felültünk hát a kicsi motorbiciklinkre és elindultunk. A korondi tetőn elkapott egy máriás eső, bőrig ázva, átfázva délután 5 órára értünk a kórházba. Dr. Jeszenszky Ferenc főorvos azonnal felvitt a második emeleti különszobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, hogy becsukjam, akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Egy darabig csak álltunk némán, aztán lementünk az irodába. A doktor úr megkérdezte, mivel segíthet. Azt feleltem, hogy pálinkával. Vasárnap délután ilyen kérés egy kórházban?! A nővérek mégis szereztek valahonnan szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárnyit, és megittam, mint a borvizet. Aztán elmondtam, mire van szükségem. Szerencsére minden került. Mehettünk. Szomorú ígéretemnek eleget tettem, a két kezét is leformáztam… Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

2017. január 9.

Sajtó ideát is van
Megtudtuk ezt is: vége.
Ami nem sikerült a román kommunista diktatúrának és összes cenzorának, a ’89 után beköszöntött vadkapitalizmusnak, a gazdasági és politikai (be)hatásoknak, az olvasó elpártolásának, az iWiwnek és a Facebooknak, nos az Orbán Viktornak, kormányának és a Fidesznek összejött.
Nincs többé pártatlan és szabad magyar újságírás Romániában, ledőltek a független magyar nyelvű sajtó utolsó bástyái is a transzszilván sajtóprérin, egyáltalán: kilehelte lelkét az erdélyi magyar sajtó. Vagy ahogy a romániai, erdélyi viszonyokat amúgy kiválóan ismerő, történetesen kolozsvári származású Tamás Gáspár Miklós filozófus, közíró a Hvg.hu-n egész pontosan fogalmaz: „Az erdélyi magyar sajtónak is vége”.
Ugyanakkor más anyaországi – és persze erdélyi – portálokon, blogokon és fórumokon is szembetalálkozunk ezekkel a szentenciaként kinyilatkoztatott véleményekkel, amelyeknek kivétel nélkül az a végkövetkeztetése, hogy a sajtó elleni merénylet kifejezetten a budapesti kormány lelkén szárad. „A nyomtatott sajtó mindent túlélne, ha nem lenne ilyen pusztító kormányunk. Lám, megszűnik a Nagyváradi Napló és ilyen-olyan műhelyek” – mondta ki a végszót a napokban az ATV-ben Kovács Zoltán, a budapestiÉlet és Irodalom főszerkesztője.
Még ha innen, a ránk kényszerített túlvilágról is, de nem árt kissé helyretenni a dolgokat. A TGM szerint nem létező Krónika hasonlóképpen volt-nincs olvasói nagyon is jól tudják, hogy nem a majd’ száz évvel ezelőtt kimúlt Nagyváradi Napló napilap, hanem az Erdélyi Riport portál megszüntetését, legalábbis tevékenysége felfüggesztését jelentette be annak tulajdonosa. Aminek erdélyi magyar olvasó emberként, de főleg a szakma alapjait Nagyváradon kitanuló (többek között riportos kollégáktól is!), a tollforgatásnak ugyanott nekiveselkedő újságíróként egyáltalán nem örülök. Még akkor sem, ha a korábban hetilap, majd pedig „csak” portál formájában megjelenő sajtóorgánumban megjelentekkel nem mindig és nem mindenben értettem egyet. (És remélem, online médiafelületüket a történtek ellenére megtarthatják, vagy új helyre költözhetnek.) Ugyanez a helyzet az azonos tulajdonosi hátterű Maszol.ro hírportáltól elbocsátott publicisták esetében is: a véleményünk többnyire nem „pászolt”, ettől azonban emberileg át tudom érezni a helyzetüket.
Márpedig én nem venném a bátorságot, hogy a Riport bezárása és a Maszolnál végrehajtott elbocsátások alapján azt a következtetést vonjam le, hogy befellegzett a sajtószabadságnak. És hogy ez a Fidesz műve. A mostani médiaapokalipszist vizionálók közül miért nem temette senki a romániai magyar sajtót az Erdélyi Napló hetilap 2009-es – végül egy évig tartó – vagy más magyar lapok, rádiók, televíziók bezárásakor? Bármennyire is ágálnak ellene a sajtómunkások, ez a szakma manapság nem sokban különbözik más hivatásoktól, és adott esetben az újságírókra, sajtótermékekre is addig van igény, amíg a tulajdonos úgy látja jónak. Lehet nem megbékülni ezzel az állapottal – és elvonulni blogot, portált létesíteni –, viszont kedvezőtlen fejlemények esetén nem elegáns sajtóhalált kiáltani, és mondvacsinált, a nyilvánosság előtt jól hangzó okokat keresgélni.
A legtöbben szóvá se tették, hogy több mint két évtizeden keresztül – természetesen a magyar közösségnek nyújtott állami pénzek révén – az RMDSZ diszponál a romániai magyar média jelentős része fölött. Egyszerűen hozzászoktunk, hogy a szövetség saját belátása – értsd: politikai érdekei – szerint juttat számára kedves újságírókat vezető pozíciókhoz, illetve nevez ki a sajtóhoz mit sem konyító csókosokat a közszolgálati médiában.
Magas rangú RMDSZ-es politikusok háttérbeszélgetések során gyakran dicsekedtek azzal, hogy a romániai magyar sajtóban egyedül a sepsiszentgyörgyiHáromszék, illetve a Krónika főszerkesztőjének kilétére nincsenek befolyással. Ez vajon nem a sajtó függetlenségének durva befolyásolása? Bezzeg akkor nem indult petíció, amikor kiderült, hogy a szövetségi elnök a Kolozsvári Rádiónál tartat fenn jól fizető állást sajtótanácsosa számára, miközben a lecsupaszított struktúrával működő magyar szerkesztőség maroknyi gárdája azon kínlódik, hogy miként vágjon neki az egész napos sugárzásnak. Senki sem féltette a független sajtót, amikor a Donát úti közmédiához főszerkesztő-helyettesnek kinevezték az RMDSZ-elnök bizalmasának a rádiózáshoz mit sem értő bizalmasát, aki két hónap elteltével amúgy is megpattant, hogy a helyét átadja másnak. Aki történetesen a politikai alakulat belső hatalmi harcaiba belefáradt volt ügyvezető elnök. (Annyira irigylem azokat a politikusokat, akik a székely bácsihoz hasonlóan mindenhez „is” konyítanak.) És még mondja valaki, hogy ezt sem a Fidesz vajazta le...
Tetszik, nem tetszik, az RMDSZ jelenlegi vezetősége most látta elérkezettnek az időt arra, hogy olyan markáns személyi és intézményes változásokat eszközöljön a sajtójában, amilyeneket éppen jónak lát. Hosszú éveken keresztül megtette ugyanezt azoknak a médiaintézményeknek az esetében is, amelyekhez normális sajtóviszonyok, demokratikus játékszabályok közepette hozzá se szagolhatott volna. Viszont egyesek bármennyire is szeretnék elhitetni a világgal ennek az ellenkezőjét, attól még létezik magyar sajtó, egyáltalán médialét az RMDSZ-es sajtón kívül is. Azt pedig, hogy mennyire (volt eddig is) független ez a pártsajtó, azt döntse el mindenki egyedül.
P. S. TGM igazán szólhatna Kovács Zoltánnak, hogy a Nagyváradi Naplót napra pontosan 83 éve, január 6-án szüntették meg. Tán a Fidesz.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

2017. február 3.

Elhunyt Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi képzőművész
Életének 87. évében elhunyt Kosztándi Jenő festőművész. A kézdivásárhelyi művész a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1949-ben, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát. 
Mesterei közt volt Kádár Tibor, Abodi Nagy Béla, Kovács Zoltán és Miklóssy Gábor. Szülővárosában telepedett le, ahol mint általános iskolai tanár, képzőművészeti szakosztályt szervezett, a 3. számú Ipari Líceum (volt Kantai Gimnázium), a Művelődési Ház és a Városi Könyvtár szaktermeit klasszikus írók arcképeivel gazdagította, 1989-ig képzőművészetet tanított.
A természeti látványt konstruktív rendbe átfogalmazva festett tájképeket, csendéleteket. A modern művészet úttörői közül Lyonel Feininger amerikai festő tanításához igazodott – írta Kosztándi Jenőről az Artportál.hu. Műveit számos egyéni és csoportos kiállításon ismerhette meg az erdélyi és magyarországi közönség. Munkásságáért számos díjjal tüntették ki, többek közt megkapta 2016-ban a Magyar Arany Érdemkeresztet, 2015-ben pedig feleségével, a szintén képzőművész Kosztándi B. Katalinnal együtt a Háromszék Kultúrájáért életműdíjat.
„A kortárs művészettörténész nagyítóján át is látszik, hogy a Kosztándi házaspár művészete nemcsak háromszéki, erdélyi, hanem európai mércével is mérhető, mert mélyen gyökerező, hiteles mondanivalójú és emberközpontú" – méltatta a Háromszék Kultúrájáért elismerés átadásakor a művészeket Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin műveiből 2010-ben nyílt állandó képzőművészeti tárlat a kézdivásárhelyi Art Galériában.
Kosztándi Jenő festőművész temetése február 4-én, szombaton 14 órától lesz a kézdivásárhelyi református temetőben.
Krónika (Kolozsvár)

2017. február 11.

In memoriam Kosztándi Jenő
Élete millió gyökerű volt. Nyolcvanhetedik életévében is minden hétköznap az alkotó ember friss, teremtő szándékával dolgozott műtermében, csak a vasárnap szentségét tisztelve tartott pihenőnapot. Halála napján befejezte a havas tájban őrként várakozó fenyőfás képet (Díszben), és aznap még új festési megoldásról beszélt. Mondta: ennek a képnek befelé hívogató mélységet adott. Egy megkezdett mű félben maradt, és új vásznak fehéren árválkodnak. Életévei ellenére fiatalos útkereséssel alkotott, környezetét nevelte, ötleteivel városunk arcát szépítette.
Kosztándi Jenő pályája az erdélyi képzőművészet kivonata is. Az egyetemi éveket záró diplomamunkája (Tanulmányi kirándulás, 1955) a varsói világkiállításon szerepelt, és ez nemzetközi elismerést jelentett. A Ion Andreescu Főiskola kiállításai és a kolozsvári tárlatok az induló művésznek versenyhelyzetben felívelő művészi életteret teremtettek.  Meghatározó egyetemi tanárai: Kovács Zoltán, Kádár Tibor, Abodi Nagy Béla és Miklóssy Gábor. Kolozsváron Harag György felkérésére gyakran színházi díszletet is készített. Szülővárosába, Kézdivásárhelyre letelepedve a brassói Mattis-Teutsch munkássága és barátsága a modern képiség szabadsága felé adott impulzusokat. Őszi és tavaszi tárlatok rendszeres résztvevője Marosvásárhelytől Brassóig, Sepsiszentgyörgyig, Kovásznáig, Kézdivásárhelyen a képzőművészeti élet és a tavaszi tárlatok szervezője. Hazai kiállítások végtelen sora jelzi, hogy Kosztándi Jenő művészete erdélyi sorsvállalás, közösségteremtő erejű.  Munkái magángyűjtemények mellett múzeumok és rangos galériák tulajdonában vannak. Itthon csaknem minden erdélyi városban és a Kézdivásárhely közeli településeken. Külföldi gyűjtemények: Budapest, Mezőhegyes, Gyöngyös, Ausztria, Svédország és Los Angeles.  A Kosztándi házaspár Kézdivásárhelyen felnevelt egy műértő közönséget. Kosztándi Jenő és Kosztándi B. Katalin kezdeményezésével és irányításával 1971-ben a Nagy Mózes Elméleti Líceumban gimnáziumi szinten létrejött a rajztagozat, felkészítésével tizenkilenc diákja szerzett diplomát a képzőművészeti felsőoktatásban. Aktívan részt vett a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létrehozásában. 2010-től Hegedűs Ferenc magánvállalkozó támogatásával Kézdivásárhely főterén megnyílt a Kosztándi Galéria, amely a művészházaspár életművének válogatását mutatja be. 2016-ban Kosztándi Jenőt Áder János magyar köztársasági elnök a Magyar Arany Érdemkeresztjellel tüntette ki.
A kisvárosi környezetben a közösségi feladatvállalás mellett folyamatosan építette képeinek magas esztétikai mércéjét. Kosztándi Jenő olajképein a modern egyetemesség szintézisét és az erdélyi művészet emelt szintű téziseit ismerhetjük fel. Láthatjuk környezetünk, múltunk és életünk felismerhető jeleit, amelyek szigorú struktúrák, zárt kompozíciók és aranymetszések mérnöki tervezésével a veszendő egyszeriből örök érvényű szabályrendszert, megtartó rendet teremtenek.  A főiskolai képzés szocrelatív neveltetését korán a posztimpresszionizmus tájelemeinek illuzórikus formakereső elemeire, majd az expresszionizmus felfokozott érzékiségére vagy a kubizmus felbontott síkjaira váltotta. Művészetében meghatározó az op-art fény-árnyék tükröződő látványelemeinek modernsége. A magas műveltségű formakultúra mégis erdélyi életszemléletet hordoz. Mitologizáló képein az örök visszatérés mítoszait festi újra. A táj felbontott síkjai, visszavert fénysávjai, megsokszorozódó képelemei a látszólagos és véletlenszerű mögött egyensúlyt keresnek. Úgy teremt plasztikusnak tűnő szilárdságot, hogy a véletlenszerűt és egyedit bontja fel és tágítja ki kozmikus távlatokba – emeli egyetemes rangra. A szintézisteremtő stílus ismérve képein alárendelődik egyéni látásmódjának. A formában az elem részelemekre tagolható, és azok megsokszorozódásából építkező fényjátéka a változó és változatlan együttes hatását sugallja. 
Gyakran építkezik a történelmi tudat megörökítésére. Kompozícióin a keresztek és nemzeti jelképek a szimbolikus térben és időben közösséggé nemesült sorsvállalás emblematikus képei. Az egyéni sorsszimbólumok megsokszorozódása közösségi összetartozásba szerveződött magasabb rendű értékszférát jelöl. A stílusgazdagságból épülő szintézis mellett a képek hangulatgazdagsága is megmutatkozik. A nézőre gyakran nagy hatást gyakorol a közelmúltban készült képek megoldásainak változatossága. A kidolgozott részletgazdagságot és tökéletes formakultúrát néha a minimális ábrázolás egyszerűségében rejlő végtelen nyitottság váltja, majd következő alkotás a hiperrealizmus művességét követi.  Hitvallásával zárom művészetének vázlatos bemutatását: „A művész nem titkolt szándéka a rendteremtés. Ehhez egyetlen területe a fehér vászon, amely arra kötelezi, hogy a kor ritmusát úgy láttassa, amint érzelmei sugallják és értelme vezérli.” Kosztándi Jenő volt az éber tekintet, aki előtt a hétköznapok rutinjában, a sokszor látott dolgok mögött is felcsillant az egyszeri és megismételhetetlen életöröm. Ötletei a gyerekkori repülés szabadságával vitték új kihívások felé. Kiváló anekdotázó tehetségében érzékeny és magas intellektus élt. Szellemisége halhatatlan, mert ifjú szívekben él tovább. 
DEÁK FERENC LORÁND
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. március 19.

Reklámgrafikus hallgatók kiállítása Udvarhelyen
A kortárs fotográfia, a képzőművészeti játék és kísérletezés témáiba kaphat bepillantást az, aki ellátogat a székelyudvarhelyi művelődési házba, ahol a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) reklámgrafika szakos hallgatóinak a Photo Ludens című tárlatanyagából nyílott kiállítás péntek este.
A kiállítás anyaga az optikai és vizuális játék témakörben a Design Week (Dizájnhét) rendezvény részeként készült el, a diákok az egy hónapos nyílt műhelymunka eredményeit mutatják be – mesélte a megnyitón Kovács Zoltán fotóművész, a PKE tanára, a kiállítás ötletgazdája. Rövid megnyitóbeszédében a kiállítás anyagának születéséről beszélt. Elmondta, hogy általában amikor vándorkiállításra indulnak, egy olyan tárlattal teszik ezt, ami pontosan tükrözi azt az irányvonalat, amit az intézmény képvisel, most viszont egy szerényebb anyag kerül bemutatásra. Másod- és harmadéves diákjaival egy hónapos műhelymunkát tartottak az említett témakörökben, és diákjait arra biztatta, hogy az alkotásban merészen kísérletezzenek, minél inkább kísérleti irányba induljanak el. A tárlat anyaga válogatás nélkül került fel a székelyudvarhelyi művelődési ház falára, a projektben részt vevő alkotók munkáit kivétel nélkül megtekinthetik az érdeklődők.
Kovács Zoltán azt is elmondta, hogy a képek nagy részén egyfajta konstruktivista irány is felfedezhető, hiszen ihletforrásként nagyon sokan Drégely Imre magyar fotóművész munkáihoz nyúltak, aki az alternatív kortárs fotográfia egyik legkiemelkedőbb képviselője, a miniatűr, a makró világ vizsgálója. A kísérletezés, a témában való elmélyülés volt a cél, hiszen nagyon fiatal hallgatókról van szó – tette hozzá a kiállítás ötletgazdája. A tárlat még két hétig megtekinthető Székelyudvarhelyen, innen Csíkszeredába viszik majd.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

2017. szeptember 5.

Az V. Fekete Körös-Völgyi Magyar Napok
Míg a rendezvény pénteki napja a hagyományörzésről szólt, szombaton, a tárkányi focipályán került megrendezése a családi nap. Ki is tettek magukért a szervezők, mert a program olyan „sűrű” volt, mint a szakácsok által megfőzőtt finom bográcsgulyás, és több volt benne a hús mint a lé.
Reggel 10 órakkor került sor a megnyitóra, közben Várasfenesen párhuzamosan a műfüves futballpályán Tulipán kupaselejtező folyt. Természetesen a nap első része a kicsiknek, gyermekeknek szólt, voltak programok – gyerek előadások , játszóház , ugrálóvár, kifestő és kézmüves műhelyek, ki – ki kedve szerint szórakozhatott. 16 órától már a színpad is megélénkült a Székelyhídi Enemy Dance Family hip – hop csoport mutatta meg a produkcióját, ezekután a magyarországi Dobrossy Family Magic Show bűvészpercei következtek. Erdekes és szép színfoltja volt a délutánnak az ugyancsak anyaországi a Szarvasi Városi Fúvószenekar játéka mely már azért is emlitésreméltó, mert többségük tizenéves gyermekekből állt, de profi előadást produkáltak! Koraeste a Kredenc együttes mulatós percei következtek, egy kicsit felturbózva a közönséget jó magyar nótákkal, majd a Debreceni Hajdú Táncegyüttes, akik lassan „eltárkányisodnak”, már szabályosan hazajárnak a Fekete –Körös völgyébe. Nem csak fellépni, hanem tanítani, mulatni mert mint mondák itt mindig, mindenki remekül érzi magát. Utánuk már a tanitványok következtek a Köröstárkányi Százszorszép Néptánccsoport előadása, mely egyre jobban fejlődik, hála a tanitóknak Lovas Bálint és Tiszai Zsuza koreográfusok, de ne feletjtsük el Micle Rozika tanitónéni állandó és állhatatos munkáját. Ő minden probán tanitja, buzdítja és igazitja a gyerekeket, és természetesen a színpadon is ott van velük. Már egy kiforott programot láthattuk a tárkányi táncosoktól.
Hazai pályán
Ezekután „hazai pályán” játszott a Köröstárkányi Royal zenekar, ők mulatós és jobbnál jobb slágerekke szórakoztatva a nagyérdemüt. A végső felvonás előtt, színpadra hívták a szervezőket, a helyi és megyei vezetőket, akik most, már ötödik alkalommal “főzték ki” ezt a szép magyar napokat, sikeres programot. Mikló Ernő helyi RMDSZ elnök melett ott volt ugyancsak a falubelije, Fenesi Tibor, a Bihar Megyei Tanács igazgatója és Borsi Imre Loránt, a megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke, pár hatásos szóban kiemelték a helyi szervezők áldozatos munkáját, és tovább buzdítva a hathatós , kitartó közösségépitő munkára, amely már évek óta hozza meg a gyümölcseit. Az est záróprogramja az Exotic együttes és Sipos F. Tamás – élő koncertje volt, amely remek hangulatban kezdödött, de sajnos már a végefelé az égiek nagyon beleszóltak a bulizni vágyók kedvébe és, egy hatalmas zápor tette fel a pontot a napra. Még szerencse hogy nem mindenki ázott el, mert hatalmas sátrak alatt meg lehetett várni az eső elcsendesedését.
Gyönyőrü élmény
A vasárnapi nap, már egészen más regiszterben folytatódott, a Köröstárkányi református templomban. Hálaadó Istentisztelet tartottak az új harangért, igét hirdetett Főtiszteletű Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. Az igehirdetés után gyönyőrü élményben volt része a híveknek, mert a Szarvasi városi fúvószenekarral együtt került előadásra nemzeti imánk, a Himnusz. A program folytatásaként Sebestyén László Ede köröstárkányi lelkipásztor, mint házigada vette át a szót, és a köszönetnyilvánitások után az új harang kicsinyitett mását adták át tisztlelet jeléül Főtiszteletű Csűry István püspöknek. És mivel a harangot Székelyudvarhelyen öntötték, ennek emlékére és a mesterek becsületére, a karzaton függő magyar nemzeti lobogó mellé kikerült a Székely Zászló is, melyet Derzsi Ákos RMDSZ szenátor függesztett ki, már csak azért is mert ő hargitai származású. Fontos megjegyezni, hogy a köröstárkányiak rekordidő alatt teremtették meg az adományokat, hiszen a harang mindig is a kereszténység fontos szimbóluma, a falu lelke ott, fent a tárkányi sudár toronyban! Énekkel dicsérték tovább a Mindenhatót, a Belényesi medence egyházi kórusok találkozóján, Köröstárkány, Belényessonkolyos és Kisnyégerfalva református kórusai és az Ászáf baptista ifjusági kórus szolgálatai hangzottak fel. Már jól elmúlt dél, amikor a népes hívek átvonulta a templommal szemben levö Köröstárkányi Közösségi Református Központ elkészült részének hivatalos átadására. Csűry István püspök megáldotta a létesitményt, és ezt követően Pataki Jánosssal, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének elnökével és Derzsi Ákos RMDSZ szenátor közösen adták át a Köröstárkányi Ifjúsági és Oktatási Egyesület új részlegét. Átadóbeszédében Pataki János az ifjúság szülőföldön maradásának fontosságát hangsúlyozta, mint fogalmazott, velük a magyarság tűnne el a térségből. Arra hívta fel a figyelmet, hogy ez ellen tenni lehet a közösségi élet erősítésével is. Az elnök úgy véli, a köröstárkányihoz hasonló ifjúsági létesítmények programjaikkal erősítik a közösséget, a nemzeti identitást és a szülőföld szeretetét, ezért nagyon fontos, hogy minden magyarlakta településen működjenek hasonló kezdeményezések. A létesítmény létrehozását a magyar kormány 2,1 millió Ft-tal támogatta, és a munkálatokat és kivitelezést kalákában, közmunkával végezték el a falubeliek apraja, nagyja. A program e részét a Köröstárkányi református ifjuság szolgálata színesitette, és zárta le.
Az időjárás
Bár eredetileg a közös ebédet a köröstárkányi kispályá adott volna helyszínt, de az időjárás belekontárkodott, így a finom töltöttkáposzta és kalács a helyi kultúrotthonban került felszolgálásra. Ugyancsak a templomban kerult sor az Evangelizációs Istentiszteletre melyen. Igét hirdetett dr. Molnár Róbert, a Magyarországi Kübekház város polgármestere. Este, már a záróünnepségre készülődtek a Fekete Körös-mentiek, a Hajdú Táncegyüttes Gálaműsorára a Belényesi Művelődési Házban, de még előtte természetesen idén is átadták a Zsisku János Szórványdíjat.
Várjuk a hatodikat
A „megszokott” sziporkázó táncprodukció, hatalmas tapsvihart csalt ki a lelkes közönségből, és mint mondhatnánk debreceni táncoslábu barátaink miden számmal rátettek egy lapáttal. Felejthetetlen, szép zárasa volt ennek a három magyar napok programjainak. Talán már közhelynek hathat, de a dicséret nagyon is kijár a helyi és megyei szervezőknek, mindenkinek aki anyagilag, nem utolsó sorban, a Bethlen Gábor Alapitványt, és azokat is akik kemény munkával támogatták a rendezést és lebonyolitást. Egy szóval, várjuk a hatodik Fekete Körös-Völgyi Magyar Napokat!
Kovács Zoltán / erdon.ro

2017. október 16.

Turulmadaras szobrot avattak Érmihályfalván
A városnak és a református gyülekezetnek az egykori Turul-nemzetséghez tartozását jelképező szobrot avattak Érmihályfalván. Nem az a fontos, hogy faji besorolása szerint a kerecsensólyomról van szó, hanem, hogy egykoron és ma is erkölcsi iránytű a nemzet számára.
A lexikon szerint Érmihályfalva „első írásos említése 1270. augusztus 20-áról származik, és Turul Comes özvegyét említi birtokosként. A Michal nevű birtokot IV. Béla király adományozta Pál Comesnek, aki Onnus nevű lányának hozományként adta a Turul Comessel történt házasságkötése alkalmával.” A város, ezzel együtt a református gyülekezetnek a Turul-nemzettséghez való kötődése jegyében avattak október 15-én, vasárnap délben turulmadaras emlékművet a református templomkertben, mely, mint elhangzott, része és egyben utolsó eleme a tavaly júniusban avatott Összetartozunk-kompozíciónak.
Az ünnepség a megszokott 11 órás istentisztelettel kezdődött, melynek igehirdetője Forró László hegyközkovácsi lelkész, egyházkerületi főjegyző volt. Egy hétköznapi életből vett példán át mondta el, miként ismerkedett meg a műszaki életben használt „lebutítás” fogalmával. Ezt jelenti, amikor egy eredetileg jó terméket, alkotást „lesilányítanak”. Valami hasonló történik társadalmunkban is, miközben Isten a maga hasonlatosságára teremtette az embert, ám a „mindenki valósítsa meg önmagát”-elv uralkodott el. „Vannak lebutított verziójú emberek, akikkel nincs mit kezdeni, nincs már mit mondani nekik, ők csak a magukét fújják”, fogalmazott az igehirdető. Ilyen körülmények között nehéz a bűnöktől megszabadulni, megbocsátani, a dolgokat meg nem történté tenni. „Megbocsátunk, de nem felejtünk”, szól az emberi bölcselkedés, a kérdés pedig: mi lesz a javakban, még inkább a lelkekben okozott károkkal? A főjegyző válasza: mindezt Isten által lehet rendezni, Jézus áldozatáért. Az avatóra utalva hozzátette: az egykori Turul nemzetség központjában a szobor üzenet a múltból a jelennek, a jövőnek.
Erkölcsi iránytű
Forró László szolgálatát Balázsné Kiss Csilla helyi lelkész köszönte meg, majd a vallásórás gyerekek műsora előtt ahhoz kapcsolódó gondolatokat osztott meg. Ebben egyebek mellett kifejtette, a turul, őseink szent madara kifejezi, hogy kik vagyunk és milyenné kell formálódjunk. Nem az a fontos, hogy faji besorolása szerint a kerecsensólyomról van szó, hanem hogy egykoron és ma is erkölcsi iránytű a nemzet számára, megmutatva: hová és mi végre rendelte a magyarságot Isten. Az említett vallásórások nemzeti érzelmű versekből összeállított műsora végén Balázs Borbála énekelt szólóban, majd Himnusszal ért véget az ünnepség templombeli része. A tavaly avatott Összetartozás-kompozíció előtt folytatódott a rendezvény, ahol a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület helyi és székelyhídi tagjai álltak díszőrséget. Egy imádság után Czeglédi Kinga és Baricz-Nánási Balázs mondott egy-egy verset, majd dr. Tiba István országgyűlési képviselő, Érmihályfalva egyik testvérvárosának, Balmazújvárosnak korábbi polgármestere és Kovács Zoltán főgondnok leplezték le a szent koronán álló turulmadarat ábrázoló alkotást (a marosvásárhelyi Miholcsa József szobrászművész alkotása, a hozzá tartozó obeliszk a helyi Erdélyi István vállalkozó önzetlenségét dicséri).
Üzenet haza
Avatóbeszédet a Fidesz-MPP politikusa mondott, egyebek mellett Garay János: Az Árpádokból című verséből idézve: „Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket.” Mi nem vagyunk törpe nép, bár sokan szeretnék, ősi nemzettségeink egyike a Turul, melyhez érthetően ragaszkodik birtokuk központja, Érmihályfalva lakossága, fejtette ki a politikus, aki szerint ezt a ragaszkodást jól kifejezi annak a szobornak az avatása, mely híd a múlt és a jövendő között. Kovács Zoltán meghatódottan adott hangot örömének, Wass Albert versére utalva „üzent haza” a Turul nemzetség, a Bernáthok és Sas Kálmán nevében: itt voltunk, vagyunk, leszünk. Ezek után Csűri Enikő tolmácsolásában el is hangzott az Üzenet haza című vers, melynek a hagyományőrző íjászok csatakiáltása adott nagyobb nyomatékot. Rencz Csaba / erdon.ro

2017. október 24.

A vidéki magyar oktatás problémáiról
Iskolaigazgatókkal találkozott Novák Csaba Zoltán szenátor
A magyar nyelvű oktatás terén fennálló helyi problémák feltérképezése volt a célja annak a megbeszélésnek, amelyen a gyulakuti, székelyvéckei, erdőszentgyörgyi és balavásári iskolák vezetőivel és pedagógusaival találkozott Novák Csaba Zoltán szenátor. A tanácskozásnak csütörtökön az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastély adott otthont.
Novák Csaba Zoltán oktatásügyekért felelős Maros megyei szenátor az előző napokban Dicsőszentmártonban és Szovátán ismerkedett az ottani problémákkal. Az erdőszentgyörgyi találkozóra Balavásár, Gyulakuta, Székelyvécke és Erdőszentgyörgy polgármesterei, iskolaigazgatói, aligazgatói és pedagógusai voltak hivatalosak. A találkozók célja, hogy az aktuális, helyi problémák ismeretében a szenátor segítsen azok megoldásában, ugyanakkor az elkövetkezőkben javaslatait a tanügyi törvény módosítására tett indítványába is belefoglalhassa. A szenátor az erdőszentgyörgyi találkozón is hangsúlyozta, határozottan kiáll amellett, hogy meg kell őrizni a magyar nyelvű elméleti oktatási vonalat Erdőszentgyörgyön, Nyárádszeredában, Szovátán, de más Maros megyei városokban is.
A megbeszélésen Csibi Attila Zoltán, Erdőszentgyörgy polgármestere is jelen volt. Rávilágított a helyi középiskolából jelenleg hiányzó elméleti oktatás újboli elindításának a fontosságára, arra hivatkozva, hogy a gyermeklétszám terén nincsenek gondok, viszont olyan eredményeket kell felmutatnia a tanintézetnek, ami meggyőzi a diákokat és szülőket egyaránt, hogy érdemes az erdőszentgyörgyi líceumban kezdjék a kilencedik osztályt. Mint mondta, örül, hogy az oktatásügyekért felelős szenátornak sikerült találkoznia azokkal a pedagógusokkal, akik ezúttal személyesen tudnak neki beszámolni a nehézségekről, amelyekkel a mindennapi munkájuk során szembe kell nézniük. A városvezető javasolta, hogy ne csak az iskolaigazgatók építsenek ki kapcsolatot Novák Csaba Zoltán szenátorral, hanem azok a szaktanárok is, akik később érdemben kérdéseket, problémákat tudnak felvetni, hozzászólni adott témához.
A jelen lévő pedagógusok, iskolaigazgatók számos megoldásra váró hiányosságot vetettek fel. Első és legnagyobb problémaként a magyar nyelvű szakkönyvek hiányát nevezte meg Léta Áron, az erdőszentgyörgyi Szent György Technológiai Líceum igazgatója. Mint kiderült, ez egy általános gond, és számos magyar nyelvű iskolában ezzel szembesülnek a pedagógusok. Ehhez a témához kapcsolódott Kovács Zoltán, a gyulakuti iskola igazgatójának a megjegyzése, miszerint a munkafüzetek miatti problémára is megoldást kellene keresni, hiszen a törvény szerint jelenleg ezek nem használhatók az iskolai oktatásban. Az igazgató rámutatott, a tankönyv egy adott témakör kapcsán csak néhány feladatot tartalmaz, ami nem elégséges az ismeretanyag elmélyítéséhez, példaként felhozva a matematika tantárgyat, amelynél elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű feladatmegoldás.
A találkozón javasolták az óvodai oktatás kötelezővé tételét. Mivel a jelenlegi beiskolázási törvény nem mondja ki, hogy az óvodai nevelés kötelező, sok gyerek úgy kerül be első osztályba, hogy sosem járt óvodában, így hiányoznak náluk azok az alapok, amiket csak ott kaphatnak meg, majd a tanító erre építve folytatja az oktatásukat. Arról nem is beszélve, hogy a gyerek hátrányos helyzetből indul – világított rá Kovács Zoltán.
Ezenkívül az igazgatók részéről megfogalmazódott a pedagógusok kihelyezési procedúrájának a könnyítésére tett javaslat is, ugyanis jelenleg ez a folyamat nagyon hosszú és bonyolult. Novák Csaba Zoltán szerint ez az új tanügyi törvény feladata lenne, hiszen az óvodától az egyetemi szintig rengeteg bürokratikus akadály van, és ezeken már „a gyökereikben” kell módosítani. Eddig egy kormány sem vállalta fel, hogy gyökeres változtatásokat vezet be, de a szenátor reménykedik abban, hogy ez nem marad így a jövőben.
A találkozón a roma gyerekek integrációja is szóba került, ugyanis egyre több az olyan gyerek, aki különféle okok miatt nem jár iskolába. A résztvevők az iskolai mobiltelefon-használat vetületeit is megvitatták, ugyanakkor az iskolai programok gyermekközpontúvá tételére is kitértek.
Vajda József, a balavásári Török János Általános Iskola igazgatója a túlzsúfolt tantervet nehezményezte, és egy példát is felhozott, miszerint egy gyereket, aki Németországban végezte az első osztályt, nem tudtak itt második osztályba íratni, mert csak a betűk felét ismerte, így osztályt kellett ismételnie.
Győrffy Melinda, a Székelyvéckei Általános Iskola igazgatója az osztályok indításához szükséges létszámot csökkentené. Mivel térségükben kevesebb a gyerek, hatékonyabban tudnának dolgozni kisebb létszámú osztályokkal. A tanügyi törvény szerint 26 gyerek után lehet párhuzamos osztályt indítani, viszont egy tanítónak nagyon nehéz már 24 gyerekkel is dolgozni.
Az erdőszentgyörgyi pedagógusok a színvonalas továbbképzőket hiányolták, illetve felvetették a szemléltető eszközök hiányát is, ugyanis az iskolák 2008-ban kaptak utoljára pénzügyi keretet szemléltetőeszközök beszerzésére, ezért a jelenlegi tanév kezdetén is sok tanító kénytelen volt saját zsebébe nyúlni a tantermek berendezése végett. Menyhárt Borbála / Népújság (Marosvásárhely)

2017. november 2.

Emléktábla a belényesi református templomfalán
Amikor Luther Márton 1517 október 31-én, levelet írt Albert püspöknek, amelyben tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen, biztosan nem egyházszakadásra gondolt. A levélhez csatolta vitairatát, amely később a 95 tétel néven vált ismertté. Vasárnap Belényesen is erre emlékeztek. Viszont Európaszerte olyan változásokat idézett elő, amelyek bizonyos szempotokból máig is kihatóak és érvényesek. Magyarország és Erdély után, 1550 körül Biharban, Váradon és Belényesen már terjedtek titokban a protestáns tanok. A dél-bihari város mindenesetre főszerepet vállalt a reformáció melett, az új tanok térhódítása ezen a vidéken elképzelhetetlen lett volna Belényes létezése, kihatása, irányítása nélkül. Feljegyzések szerint, 1553 ban hívták meg Belényesre Szegedi Kis Istvánt, aki előbb tanítóként tevékenykedett, majd nyilvánosan is terjeszteni kezdte az új elveket. Ettől a dátumtól Belényes mintegy másfél évszázadon át a reformáció fellegvára volt, olyannyira, hogy hatása nemcsak a környékbeli magyarság, de még a románság életében is kimutatható, mivel számos román ember kiművelése az itteni református iskolából indult el, nem létezvén még sehol sem román iskola.1553-tól 1680-ig az egész város protestáns volt, Tárkány és Fenes 1600-ban már önálló református egyházak voltak. A reformáció meghonosodása Belényesen a római-katolikus templom elvételével is járhatott, amely az uradalmi vendéglő helyén állt valószínűleg, ahol feliratos faragott köveket találtak később az építkezések idején. Mintegy félszázados fénykorszak után az 1660-ik évtől kezdve 1667-ig hanyatlási időszaka következett a belényesi egyháznak. A régi templom romhalmazzá lett. Ilyen viszonyok között felépülhetett a fatornyú templom, a ma is fennálló templom helyére, körülbelül az 1670 -es évben.
1760. február 22.
A belényesi református egyház történetírásában igen fontos dátum 1760. február 22. Ekkor nyitotta meg az egyház a legrégibbi anyakönyveket. Az újjáéledt római katolikus püspökség nem engedélyezte az új templom felépítését a régi helyen, ezért az úgynevezett Magyar utcában építették fel, a legmódosabb, előkelőbb, nagyrészt nemes református polgárok épp ebben az utcában laktak. A templomépítésre végül 1779 júliusában érkezett meg az engedély Pozsonyból, s 1780. október 9-én letették az alapkövet. 1782-ben elkészült a templom külseje és belseje, majd a torony 1785-ben készült el. Ilyen előzmények után (melyek történelmi hitelességéhez Kun József – Belényes monografiája adott ihletet), jutottunk el a jelen napjaihoz, amikor a belényesi protestáns magyarság, számban megfogyatkozva, de hitben annál töretlenül ünnepelte meg a reformáció 500-ik, jubileumi évfordulóját. Az elmúlt vasárnapi istentisztelet adott helyet Belényesben a megemlékezésnek, meghivottak voltak a belényesi Baptista Gyülekezet tagjai is, élükön János Levente ügyintéző lelkipásztorral. Réman Elek István, mint házigazda lelkipásztor vezette le a program szerinti eseményeket, először az Ige szavai hangzottak el az Ünnepi Istentiszteletben, melynek keretében a belényesi református vegyeskar szolgált. Ezekután a hiveknek, meg lett teritve az Úrasztala, kenyérrel és borral emlékezve bűneinkre, a Krisztusi áldozatra, a mindenható Isteni kegyelemre és szeretetre. Az istentisztelet után, János Levente ügyintéző lelkipásztor, a baptista gyülekezet részéről tartott rövid köszöntőt, és kitért a reformáció történelmi és hitbeli fontosságára, a mai napokat is figyelembe véve.
Soli Deo Gloria!A program végén, a hivek kivonultak a templomkertbe, ahol a déli falon került felállitásra az eseményt rögzitő emléktábla: „Isten dicsőségére álitotta a belényesi református gyülekezet a Reformáció 500-ik jubileumi évében Soli Deo Gloria!”. Az emléktábla érdemi szerzője Erdei Attila sirkőfaragó, és Réman Elek István lelkipásztor és Gábor Ferenc gondnok leplezte le. Zárásként, a jelenlévők rövid szeretetvendégségre voltak hivatalosak a református templom meletti Megmaradás Házában. Kovács Zoltán / erdon.ro

2017. november 18.

Magunkról szóló kötet bemutatója
Pápay Zoltán Magunkról című könyvének bemutatója zajlott péntek este a nagyváradi Góbé csárdában. A szerző elbeszélgetett a jelenlévőkkel, majd dedikálta az ingyenes kötetet.
A könyvbemutató egy kissé másként alakult, mint ahogy tervezték, ugyanis Kovács Zoltán, akinek be kellett volna mutatnia a kötetet, betegség miatt távol maradt, így Pápay Zoltán olvasta fel szavait. Mint elhangzott, a negyedik kötet témája ugyanaz, mint az előzőeké, a magyar történelem és erkölcsiség bemutatása. Amint a kötet címe is jelzi, büszkék kell lennünk magyarságunkra és arra, hogy Nagyváradon van szerencsénk élni – olvasta Pápay Zoltán – hiszen csodálatos, hogy ilyen nagy tudású püspökeink és szent királyaink voltak, akik a nemzet boldogságát tartották szem előtt. Sajnos nem kirívó az a példa, mely a könyv elején szerepel, s melyből kitűnik az a hozzáállás, mely szerint az erdélyiek, partiumiak „románoknak” vannak tekintve a határon túl.
Vendég és gazda
Az utóbbi évtizedekben a manipuláltság szintje elérte a maximumot, ez betudható a tévéknek és számítógépeknek, ahol mindenki kifejteti – akár aberrált – véleményét, s mindig akad, aki vevő az ilyesmire – hangzott el. Fontos hagyományaink megőrzése, egészséges múltismeret nélkül nincs sem jelen, sem jövendő. Célunk a megmaradás, s ezt összetartással, jó példával, őseink cselekedetinek megismerésével érhetjük el.
Később Pápay Zoltán mondta el: műszaki előélete okán eddig sem tudta meghaladni a kétszáz oldalt, s most sem lépte túl, a kétszáz oldalból hatvan „általános erkölcsi prédikáció” a vendég és a gazda beszélgetése formájában, a többi pedig a váradi püspökség története, melyhez többek között Bunyitay Vincze kötetei szolgáltak alapul.
Erkölcsi értékrend
A kötet első részében közelmúltunkról, nyelvünkről, népi hagyatékainkról szó esik szó, a második rész során pedig a püspökség első századairól, a protestantizmus megjelenéséről hazánkban, s az elkövetkező évszázadokról, egészen a XX. századig. S hogy miért eddig? Amint Pápay Zoltán elmondta, Trianon miatt nem tud fájdalom nélkül foglalkozni a XX. századdal, így számára a kiegyezéssel véget ér a történet.
Zárógondolatként a szerző arról ír: a Hunor-Magyar testvérpár szeretet alapú erkölcsi értékrendje szöges ellentétben áll a bibliai Káin-Ábel, illetve Romulus és Remus testvérek irigységre, gyűlölködésre alapozó szemléletével. Egyúttal a hitbéli formalizmus és kiürülés veszélyeire is figyelmeztet, mint írja, „ami keresztény ember számára kötelező, az az Úrral való közvetlen kapcsolat!”
Saját történelmünket
Mint elhangzott, a kötet a Királyhágómelléki Református Egyházkerület támogatásával jelent meg, az egyházkerület nyomdájában, a borítót kisebbik lánya, a tördelést a nagyobbik lánya, a reklámoldal szerkesztését a fia vállalta el. Jó néhány ezer példányban tervezi megjelentetését, de nem egyszerre, hanem úgy, hogy ha elfogy, majd újakat nyomtat ki.
Végül kihangsúlyozta: semmit olyat nem jelentetett meg, amit tudósok ne támasztottak volna alá. Nem az a dolgunk, hogy cáfoljuk a dák-római folytonosságot, hanem az, hogy saját házunk táján sepregessünk. Tapasztalata az, hogy teljesen nemzethez köthető szakemberek is a finn-ugor teóriát emlegetik – jellemzően nem a saját történelmünket tanuljuk, első sorban ezen kellene változtatni. A könyv nem kerül pénzbe, a bemutató végén a szerző dedikálta is a kötetet a jelenlévőkkel. Neumann Andrea / erdon.ro

2017. november 23.

A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjára
Nyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője.
Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták.
Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek.
A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez.
Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna.
Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen.
Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik.
Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein.
Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament.
A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is.
Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989).
Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült.
A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét.
Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010).
És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg.
Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét.
Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is.
Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016).
Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg.
Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk...
Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt!
Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 13.

Sok minden érdekli a tanulókat a hivatalos tananyagon kívül
Nagyenyeden tartották a TUDEK országos szakaszát
Három napon át betöltötték a nagyenyedi Bethlen-kollégiumot azok az „okos diákok,” akik diáktudományos munkákban jeleskedtek. A szervező iskola kitűnő vendégfogadónak bizonyult, és igen jó körülményeket biztosított a részvevőknek. A tanulók felkészítő tanáraikkal Erdély legkülönbözőbb részeiből érkeztek. A 2017-es TUDEK (Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciája) lehetőséget kínált számukra, hogy tanórán kívül született ötleteiket, munkáikat, egyben tehetségüket, szorgalmukat bemutassák hasonló érdeklődésű társaik és tanáraik előtt.
A konferencia nem kimondottan verseny jellegű, hiszen innen mindenki nyertesként távozott. A rendezvény benne van az iskolai és iskolán kívüli nevelő tevékenységek országos kalendáriumában, tehát hivatalos és támogatott. A 2017-es TUDEK előzetesen 138 diákot és felkészítő tanáraikat szólította meg. Jeles vendégek segítettek a szakszerű lebonyolításban. Soós Anna, a kolozsvári BBTE rektor helyettese a bíráló bizottság elnöki tisztjét is betöltötte. Köszöntötte az értekezletet: Kovács Zoltán, a tanügyminisztérium kisebbségi oktatási államtitkárságának képviselője, Dăncila Alexandru Fehér megyei főtanfelügyelő helyettes, Lőrincz Helga Nagyenyed alpolgármestere, Pénzes Gábor a Kutató Diákok Országos Szövetsége ügyvezető elnöke, Nagy Timea Fehér megyei magyar tanfelügyelő, Kovács Irén Erzsébet oktatási államtitkár, Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató
Az önképzés jelentőségét a következőképpen fogalmazták meg: „szabadidőben zajló, második, sokszor falak nélküli iskola, ahol nincs sulykolás, kényszer vagy izgalmas számonkérés, de annál több kíváncsiság, kezdeményezés és eredetiség. Itt könnyen megterem a jó közösségi élmény, az alkotás, a felfedezés öröme. Nő a diákok önbizalma, személyiségük autonóm módon fejlődik.” Ez a hosszú tapasztalatból adódó meggyőződés vezette azokat a diákokat, akik bemutatták munkáik eredményeit. A tartalmas programfüzet széles skálájú tematikát tükröz. Tíz szekcióban folytak a bemutatók és az értékelések, például irodalom, irodalomelmélet, nylevészet; történelem, művészet és vallástörténet; néprajz, társadalomtudományok; biológia (állattan, növénytan, embertan); földrajz, környezetvédelem; matematika, fizika, kémia. Összesen 89 dolgozat hangzott el. Minden bemutató teremben a kollégium házigazda tanára segítette a gördülékeny lebonyolítást. Az értékelő bizottság zömében kolozsvári egyetemi szakemberekből állt. Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

2017. december 18.

„Azzal becsüljük meg a hősi halottak emlékét, ha nem térünk le az általuk megjelölt útról”
1989. december 15-én, pénteken délután hatalmas tömeg gyűlt össze a temesvári református templompalota bejárata előtt, magyarok, románok és más nemzetiségűek, reformátusok és a többi temesvári felekezet tagjai, hogy tiltakozzanak Tőkés László lelkész és családja kilakoltatása ellen. Ebből a tiltakozó megmozdulásból terebélyesedett ki a diktatúrát elsöprő temesvári népfelkelés, amelyet december 17–18-án sikertelenül próbált vérbe fojtani a kommunista elnyomó gépezet. Huszonnyolc esztendővel a temesvári forradalmi események kezdete után, az egykori harcostársak és emlékezők egy maroknyi csoportja, a református gyülekezet képviselői gyűltek össze a Mária téri református palota előtt, hogy fejet hajtsanak az 1989. decemberi hősi halottak emléke előtt.
Az egybegyűlteket Fazakas Csaba, a temesvár-belvárosi református gyülekezet lelkipásztora és az egykori temesvári lelkipásztor, Tőkés László EP-képviselő, korábbi püspök üdvözölték. „Köszöntöm az 1989-es Emlékbizottság és a presbitérium tagjait, főgondnok urat, a Temesvár Társaság képviselőit, egykori harcostársaimat – mondta Tőkés László –, egy gondolattal szeretnék adózni a 89-es temesvári népfelkelés hősei, áldozatai emlékének. Azzal becsüljük meg őket, hogyha azért, amiért ők harcoltak és életüket áldozták, azért mi is tovább folytatjuk a küzdelmet. Ha letérünk arról az útról, amelyen ők áldozatukat bemutatták, akkor mi is méltatlanokká válunk irántuk és méltatlanukká válunk régi önmagunkhoz. Ez érvényes a temesvári gyülekezetre, amely 89-ben példát mutatott hitből, kitartásból, lelkesedésből és érvényes mindazokra, akik a régiek közül még itt vannak. Ilyen értelemben cselekvő módon emlékezzünk rájuk és nem siratva csupán, mint Krisztus urunkat a keresztfán, hanem mint akik együtt örvendeznek Krisztusban a feltámadáskor. Ezekkel a gondolatokkal hajtsunk fejet előttük” – mondotta Tőkés László, aki a jelenlevőkkel együtt imádkozott a temesvári mártírokért és megáldotta a megemlékezés résztvevőit.
A református palota falán lévő emléktábláknál elsőként Tőkés László volt királyhágómelléki püspök és Kovács Zoltán volt főgondok koszorúzott, majd a Temesvári Református Egyházmegye, a Belvárosi és az Új Ezredév egyházközség képviselői, az Érmihályfalvi Református Egyházközség, az 1989-es Temesvári Emlékbizottság, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői helyezték el koszorúikat. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

2017. december 18.

Könyvbemutató és kerekasztal-beszélgetés a forradalom évfordulóján
„A rendszerváltozás nem egy kapu, hanem hosszan tartó folyamat, göröngyös út”
A belvárosi református templompalotánál megtartott megemlékezést és koszorúzást követően december 15-én, pénteken az Új Ezredév Református Központban könyvbemutatóra és kerekasztal-beszélgetésre került sor. Gazda István házigazda lelkipásztor igei köszöntése után Dénes László szerkesztő bemutatta a Szabadulás az Egyház „babiloni fogságából” – 1989 című kötetet, majd a könyv kapcsán rendszerváltozásról és visszarendeződésről, az egyház szerepéről vitáztak a temesvári fórum résztvevői.
Miért éppen most jelent meg az egyházi rendszerváltozás 25. évfordulója alkalmából (2015-ben) megrendezett nagyváradi konferencia anyagát bemutató kötet? Dénes László szerkesztő elmondta: a könyv mostani megjelentetésével egyszerre adóznak a reformáció 500 évének és az 1989-ben megindult rendszerváltozásnak, amelynek egyházi vetületeit volt hivatott áttekinteni a két évvel ezelőtti tanácskozás. A temesvári könyvbemutatón és kerekasztal-beszélgetésen részt vettek a rendszerváltozás időszakának szereplői, a nagyváradi konferencia előadói: Tőkés László volt királyhágómelléki püspök, Kovács Zoltán volt főgondnok, Tolnay István és Zalatnay István egyetemi oktatók, Balaton Zoltán, a püspök egykori harcostársa.
Tőkés László európai parlamenti képviselő szerint Temesvár, a magyarság és a reformátusok sorsdöntő szerepét a rendszerváltozást elindító népfelkelés kapcsán a kezdetektől a háttérbe szorították, „ellopták a forradalmat”. „Éltetni kell a temesvári népfelkelés eredeti szellemét, az egyházi kezdetektől – hangsúlyozta Tőkés László – annál is inkább, mert 28 év után Bukarest csúcsot döntött a kommunista visszarendeződésből és ennek a szekértolója a magyar érdekképviselet.” A visszarendeződés negatív hatásai alól a református egyház se vonhatta ki magát, ennek egyik oka, hogy az RMDSZ „maga alá gyűrte”, befolyása alá vonta az egyházakat és a civil szervezeteket.
Zalatnay István egyetemi oktató, a budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkipásztora szerint nem szabad lekicsinyelni a rendszerváltozás pozitív hatásait, nagy fordulat történt 1989-ben, de azzal egyet értett, hogy „nagy hiányérzet van bennünk”. Zalatnay István úgy véli, az a legnagyobb gond, hogy az egyház nem mer megszólalni a saját hangján, ezt tükrözi a Reformáció 500. évfordulója kapcsán megfogalmazott üzenet is. Ha 1989-ben a hallgatás falának áttörése hozta meg a változást, most új a feladat, szerte a Kárpát-medencében, sőt talán egész Európában: „a hazug beszéd falának az áttörése”.
Tolnay István professzor arra hívta fel a figyelmet, hogy 1990-ben ígéretesen indult az egyházi rendszerváltozás és akkor nagyot lépett, lépni mert a református egyház azzal, hogy létrehozta a Sulyok István Református Főiskolát, utat nyitva az önálló magyar egyetemek létrehozásának. A magyar oktatásnak nem minden szintjén sikerült elérni ilyen jelentős eredményeket, a református egyháztól elvett több mint 400 iskolából, sziszifuszi erőfeszítéssel mindössze hármat sikerült visszaszerezni, újraindítani.
Kovács Zoltán, aki partiumi magyar elöljáróként sok fontos tisztséget töltött be az évek során, szintén a hiányérzeteit fogalmazta meg és a visszarendeződés hatásairól beszélt, amely miatt sok értékes ember kivonult, illetve kiszorult a magyar közéletből, ugyanakkor egyházi vonalon, a presbiterválasztásokon nyomulnak az egyházra ráerőltetett személyek. A kerekasztal-beszélgetésbe bekapcsolódott Balaton Zoltán, Bódis Ferenc és Gazda István is, akik egyetértettek abban, hogy nem szabad lekicsinyelni a rendszerváltozás vívmányait, de az 1989-es elvárásokhoz képest a csalódás egyértelmű.
Összefoglalva az elhangzottakat, Tőkés László azt a következtetést vonta le, hogy a rendszerváltozás nem egy kapu, amelyen belépünk és minden megoldódik, hanem egy hosszan tartó folyamat, egy göröngyös út, amelyen haladva sok megaláztatást kell azoknak elviselni, akik nem térnek le erről az útról. Az egyháznak azonban továbbra is fontos szerep jut a rendszerváltozás kapcsán, hiszen a kommunista diktatúrának egyetlen ellenzéke az egyház volt.
A rendezvényt az Új Ezredév énekkar szolgálata színesítette, vezényelt Szabó Gabriella. Gazda István házigazda lelkipásztor örömhírrel zárta a találkozót: ha minden a remények szerint alakul, akkor a temesvári forradalom 30. évfordulóját 2019-ben a frissen felszentelt Új Ezredév Református Központban ünnepelheti a temesvári magyarság! Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

2017. december 19.

Kiegészítették a vezető testületet
MAKOSZ-kongresszus
December 15–17-én a Sapientia EMTE Kolozsvári Karán tartották meg a Romániai Magyar Középiskolások Szövetségének XXIV. kongresszusát.
A rendezvényre 12 megyéből 83 küldött és mintegy 50 megfigyelő érkezett. A tanácskozás megnyitóján jelen volt Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke, László Attila szenátor, Csoma Botond parlamenti képviselő, Olteán Csongor, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke, Kovács Zoltán Zsolt, a Nemzeti Oktatási Minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának államtitkári tanácsosa, Murádin János Kristóf, a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának kari kancellárja és Lőrincz István, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke, akik mindannyian köszöntötték a résztvevőket, és további támogatásukról biztosították a MAKOSZ-t.
Az elnökség és a tagszervezetek beszámolói után a küldöttek módosították az alapszabályzatot, majd megválasztották az elnökség új tagjait: Józsa Kriszta kommunikációs, Bencze Erik Tamás belügyi referenseket, elnökségi tagok lettek: Domokos Ferenc, Horváth-Kovács Mátyás, Pánczél Orsolya, Szegedi Zsolt, cenzoroknak pedig Boga Balázst, Bokor Zalánt és Kovács Árpádot fogadta el a kongresszus – tájékoztatott Józsa Kriszta kommunikációs referens. Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 19.

„Azzal becsüljük meg a hősi halottak emlékét, ha nem térünk le az általuk megjelölt útról”
1989. december 15-én, pénteken délután hatalmas tömeg gyűlt össze a temesvári református templompalota bejárata előtt, magyarok, románok és más nemzetiségűek, reformátusok és a többi temesvári felekezet tagjai, hogy tiltakozzanak Tőkés László lelkész és családja kilakoltatása ellen. Ebből a tiltakozó megmozdulásból terebélyesedett ki a diktatúrát elsöprő temesvári népfelkelés, amelyet december 17–18-án sikertelenül próbált vérbe fojtani a kommunista elnyomó gépezet. Huszonnyolc esztendővel a temesvári forradalmi események kezdete után, az egykori harcostársak és emlékezők egy maroknyi csoportja, a református gyülekezet képviselői gyűltek össze a Mária téri református palota előtt, hogy fejet hajtsanak az 1989. decemberi hősi halottak emléke előtt.
Az egybegyűlteket Fazakas Csaba, a temesvár-belvárosi református gyülekezet lelkipásztora és az egykori temesvári lelkipásztor, Tőkés László EP-képviselő, korábbi püspök üdvözölték. „Köszöntöm az 1989-es Emlékbizottság és a presbitérium tagjait, főgondnok urat, a Temesvár Társaság képviselőit, egykori harcostársaimat – mondta Tőkés László –, egy gondolattal szeretnék adózni a 89-es temesvári népfelkelés hősei, áldozatai emlékének. Azzal becsüljük meg őket, hogyha azért, amiért ők harcoltak és életüket áldozták, azért mi is tovább folytatjuk a küzdelmet. Ha letérünk arról az útról, amelyen ők áldozatukat bemutatták, akkor mi is méltatlanokká válunk irántuk és méltatlanukká válunk régi önmagunkhoz. Ez érvényes a temesvári gyülekezetre, amely 89-ben példát mutatott hitből, kitartásból, lelkesedésből és érvényes mindazokra, akik a régiek közül még itt vannak. Ilyen értelemben cselekvő módon emlékezzünk rájuk és nem siratva csupán, mint Krisztus urunkat a keresztfán, hanem mint akik együtt örvendeznek Krisztusban a feltámadáskor. Ezekkel a gondolatokkal hajtsunk fejet előttük” – mondotta Tőkés László, aki a jelenlevőkkel együtt imádkozott a temesvári mártírokért és megáldotta a megemlékezés résztvevőit.
A református palota falán lévő emléktábláknál elsőként Tőkés László volt királyhágómelléki püspök és Kovács Zoltán volt főgondok koszorúzott, majd a Temesvári Református Egyházmegye, a Belvárosi és az Új Ezredév egyházközség képviselői, az Érmihályfalvi Református Egyházközség,az 1989-es Temesvári Emlékbizottság, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt képviselői helyezték el koszorúikat. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

2017. december 22.

Izsák Balázs: ha kell, újra és újra leteszik a Parlament asztalára a székely nép jogos követelését
A Székely Nemzeti Tanács elnöke nyílt levélben köszönte meg Kulcsár Terza József képviselőnek, hogy benyújtotta a Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet a Parlament elé.
Tisztelt Képviselő Úr!
A Székely Nemzeti Tanács nevében megköszönöm Önnek, hogy a Székely Nemzeti Tanács által elfogadott, Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet a Parlament elé terjesztette. Engedje meg, hogy a nyilvánosság előtt részleteiben elemezzem ennek a lépésnek a fontosságát.
1. A székely nép a törvénytervezet korábbi, kétszeri elutasítása ellenére sem mond le Székelyföld területi autonómiájáról.
2. Az ország törvényhozó szerve, a Parlament, egyben a romániai társadalmi párbeszéd legmagasabb szintű fóruma. Ez az egyetlen méltó fórum, ahol a székelység saját jövőjéről párbeszédet folytathat az ország többségi lakosságával.
3. Székelyföld Autonómia Statútuma, egy olyan törvénytervezet, amely Székelyföld lakóinak teljes és tényleges egyenlőségét biztosítja, mint ilyen hozzájárul a jogállamiság és a demokrácia elmélyítéséhez Romániában. A törvénytervezet beterjesztésével ezt az üzenetet is meg kell kapnia a román közvéleménynek és a román politikai osztálynak: a székely autonómiatörekvések elválaszthatatlanok azoktól a céloktól, amelyeknek minden elkötelezett román demokrata híve.
4. Székelyföld Autonómia Statútuma az egyetlen olyan törvénytervezet, amely a román társadalom egészének felmutatja a székely székek által őrzött hagyományos értékeket, azt az akaratot, hogy az itt élő közösség ezeket meg kívánja őrizni. Ezen keresztül tettük láthatóvá, hogy a széki központoknak, a székely városoknak vissza akarjuk adni mindazokat a közhatalmi jogosultságokat, amelyek a történelmi hagyomány és a helyi közösség igényei alapján őket megilletik.
Tisztelt Képviselő Úr!
A Székely Nemzeti Tanácsban, küldöttekként, együtt szavaztunk arról, hogy parlamenti képviselők, vagy állampolgári kezdeményezés révén harmadszor is a Parlament elé kívánjuk terjeszteni Székelyföld Autonómia Statútumát. 2008. október 25-én, a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében, amikor ezt a határozatot elfogadtuk, nem tudtuk azt, hogy éppen Ön lesz az, aki ezt a küldetést teljesíti.
Történelmi pillanat ez a mai. Székelyföld Autonómia Statútumának eddigi nyolc beterjesztőjének (Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Szilágyi Zsolt, Pécsi Ferenc, Toró T. Tibor, Vekov Károly, Becsek-Garda Dezső és Sógor Csaba) névsora kiegészül egy kilencedik névvel, az Ön nevével.
Bízom abban, hogy addig a pillanatig, amíg a román közvélemény és román politikai osztály is ráébred arra, hogy Székelyföld Autonómia Statútumának elfogadása Románia érdeke is, mindig lesznek olyan követei Székelyföldnek, akik támogatják, érvelnek mellette és szavazatukkal megteremtik annak lehetőségét, hogy a tervezet törvényerőre emelkedjen, s ha kell, újra és újra leteszik a román Parlament asztalára a székely nép jogos követelését.
Ennél reménytelibb várakozást Advent idején nem is kívánhattunk volna magunknak.
Áldott Ünnepeket és sikeres, boldog új évet kíván:
Izsák Balázs
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
Marosvásárhely, 2017. december 22. itthon.ma/erdelyorszag

2017. december 23.

Az SZNT üdvözli az autonómiastatútum beterjesztését, az RMDSZ és az MPP hallgat
A Székely Nemzeti Tanács köszönetét fejezte ki Kulcsár-Terza József parlamenti képviselőnek, amiért a román törvényhozás elé terjesztette a szervezet által elfogadott, a Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetet. Értesüléseink szerint az RMDSZ és az MPP felső vezetősége nem támogatta a lépést.
Történelmi pillanatnak nevezi a Székelyföld autonómiatervezetének parlamenti beterjesztését a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), amely szerint ennél reménytelibb várakozást advent idején nem is kívánhatott volna magának a szervezet és a tömbmagyar régió magyarsága. Az SZNT arra reagált, hogy Kulcsár-Terza József háromszéki parlamenti képviselő pénteken egyéni törvényjavaslatként iktatta a bukaresti képviselőházban Székelyföld autonómiatervezetét. Kulcsár-Terza József egyénileg iktatta a parlamentben az SZNT autonómiatervezetét Egyéni törvényjavaslatként iktatta a bukaresti képviselőházban Székelyföld autonómiatervezetét pénteken Kulcsár-Terza József háromszéki parlamenti képviselő.
Szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében Izsák Balázs SZNT-elnök leszögezte, a székely nép a törvénytervezet korábbi, kétszeri elutasítása ellenére sem mond le a Székelyföld területi autonómiájáról.
„Az ország törvényhozó szerve a parlament, egyben a romániai társadalmi párbeszéd legmagasabb szintű fóruma. Ez az egyetlen méltó fórum, ahol a székelység saját jövőjéről párbeszédet folytathat az ország többségi lakosságával. Székelyföld autonómiastatútuma olyan törvénytervezet, amely Székelyföld lakóinak teljes és tényleges egyenlőségét biztosítja, mint ilyen hozzájárul a jogállamiság és a demokrácia elmélyítéséhez Romániában. A törvénytervezet beterjesztésével ezt az üzenetet is meg kell kapnia a román közvéleménynek és a román politikai osztálynak: a székely autonómiatörekvések elválaszthatatlanok azoktól a céloktól, amelyeknek minden elkötelezett román demokrata híve” – állapítja meg a szervezet vezetője.
Izsák szerint a Székelyföld autonómiastatútuma az egyetlen olyan törvénytervezet, amely a román társadalom egészének felmutatja a székely székek által őrzött hagyományos értékeket, azt az akaratot, hogy az ott élő közösség ezeket meg kívánja őrizni. „Történelmi pillanat ez a mai. Székelyföld autonómiastatútumának eddigi nyolc beterjesztőjének (Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Szilágyi Zsolt, Pécsi Ferenc, Toró T. Tibor, Vekov Károly, Becsek-Garda Dezső és Sógor Csaba) névsora kiegészül egy kilencedik névvel, az Ön nevével” – emlékeztet Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke bízik abban, hogy amíg a román közvélemény és a román politikai osztály is ráébred, hogy a statútum elfogadása Románia érdeke is, „mindig lesznek olyan követei Székelyföldnek, akik támogatják, érvelnek mellette és szavazatukkal megteremtik annak lehetőségét, hogy a tervezet törvényerőre emelkedjen, s ha kell, újra és újra leteszik a román parlament asztalára a székely nép jogos követelését”.
Egyébként nem véletlen, hogy Kulcsár-Terza az SZNT autonómiastatútumát, és nem a saját alakulata, az MPP, valamint az RMDSZ által három évvel ezelőtt kidolgozott, a Székelyföldnek autonómiát előirányzó törvénytervezetet terjesztette be a parlamentben. Lapunk úgy tudja, hogy a területi autonómiát célzó törvénykezdeményezést az RMDSZ vezetősége ezúttal sem tartotta időszerűnek, és nem támogatta a színeiben törvényhozói mandátumhoz jutott honatya indítványát.
Ugyanakkor a Krónika értesülései szerint Kulcsár-Terza József pártbeli felettese, Biró Zsolt MPP-elnök sem pártolta a törvényjavaslat beterjesztését, ezzel magyarázható, hogy a háromszéki képviselő az SZNT statútumával állt elő.
Mindez azért is furcsa, hogy Biró Zsolt eddig rendszerint úgy nyilatkozott, hogy fontosnak tartja az autonómiatervezet előterjesztését a román parlamentben. Arról nem beszélve, hogy az MPP szeptemberi, Gyergyószentmiklóson rendezett választmányi ülésén döntés született arról, hogy még idén benyújtják a bukaresti törvényhozásban az autonómiastatútumot. Krónika (Kolozsvár)

2017. december 29.

Az elnök pálfordulása
Az Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) hat parlamenti képviselője, név szerint Birtalan Ákos, Kovács Zoltán, Pécsi Ferenc, Szilágyi Zsolt, Toró T. Tibor és Vekov Károly 2004 júliusában benyújtotta a román parlamentben a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Székelyföldre vonatkozó autonómiatervezetét.
Az RMDSZ képviselőházi és szenátusi csoportjának az ügy kapcsán akkor közzétett nyilatkozatában többek között ez állt: „egy nem kellő időben, nem kellő formában és nem kellő tartalommal benyújtott tervezet csak árt az autonómia ügyének.” Érdekvédő szervezetünk folyó év december 22-én sem állt az autonómiatervezet benyújtása mögé, így Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt (MPP) RMDSZ-színekben megválasztott parlamenti képviselője kénytelen volt egyéni törvényjavaslatként iktatni azt a román parlamentben.
Elgondolkodtató, ami történt, mert a választópolgárban azt az érzést keltheti, hogy képviseletünkben nincs meg a jogaink kiharcolásához és érvényesítéséhez szükséges bátorság, elszántság és akarat. Az ugyanis ki van zárva, hogy a diktátor bukása óta eltelt 28 év alatt ne lett volna egyetlen alkalmas pillanat sem az autonómiatervezet benyújtására. És ezúttal a kellő forma és tartalom hiányára sem hivatkozhatnak, mert időközben kidolgozták a saját autonómiatervezetüket.
Senki előtt nem lehet kétséges: számunkra az autonómia a meg- és fennmaradás egyetlen biztosítéka. Megvalósítani viszont csak szervezett formában, egységes fellépéssel, kemény kiállással és következetes küzdelemmel lehet. Egy olyan érdekképviselet által, amelynek a hangjára bel- és külföldön egyaránt odafigyelnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az erdélyi magyarság eltűntetésén fáradozó román hatalom csakis belső kényszer és külső nyomás hatására lesz hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni erről.
Ami viszont igazán tragikus, és ugyanakkor mélyen elítélendő, az Biró Zsolt képviselőnek az autonómiatervezet benyújtásával való szembehelyezkedése. Hiszen ő a Székelyföld autonómiájáért küzdő MPP országos elnökeként, annak megbízásából és javaslatára került be a román parlamentbe. Legfőbb feladata pedig az autonómiamozgalom megismertetése, népszerűsítése, valamint elfogadtatásának elősegítése lenne. Éppen ezért pálfordulása nem maradhat következmények nélkül. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma



lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-232




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998