udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 46 találat lapozás: 1-30 | 31-46
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Léstyán Ferenc

2008. augusztus 1.

El Pelé Ceferina Giménez Mallára, az egyetlen boldoggá avatott roma nemzetiségű szentre emlékeznek augusztus 1-jén mise keretében a marosvásárhelyi Hidegvölgyben. György Tibor plébános elmondta, hogy dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek jóváhagyásával a hidegvölgyi roma plébániaközösséget El Peléről nevezték el, arról a boldoggá avatott roma személyről, aki életét adta Jézus Krisztusért. El Pelét 1936. augusztus 2-án végezték ki egy katolikus pappal összebilincselve, akit védelmezni akart. II. János Pál pápa 1997-ben vértanúságáért Rómában sok ezer roma jelenlétében avatta boldoggá. A Hidegvölgyben 1964-től Léstyán Ferenc foglalkozott a romákkal, munkásságát tizennégy éven keresztül Pál atya folytatta, György Tibor pedig két éve tart szombatonként katekézist ebben a lakónegyedben. /(berekméri): A boldoggá avatott romára emlékeznek a hidegvölgyiek. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 1./

2009. május 5.

Az együtt- és különélés sajátosságairól, kölcsönhatásairól és érdekességeiről Ezer esztendő – együtt és külön címmel Vetési László szórványügyi szakelőadó tartott előadást múlt héten Kolozsváron. Leszögezte: Erdély egységes földrajzi terület, bárki bármit mond, együvé tartozik. Románia lakosságának 6,6 százaléka magyar, ebből 500 ezer szórványban él. Vetési hangsúlyozta: különbség van a magyar szórvány és a vallási szórvány között. Lestyán Ferenc Megszentelt kövek című könyve alapján képekben mutatta be az erdélyi templomokat, majd beszélt a Romániában létező egyházakról. A kölcsönös együttélés ugyanakkor hangsúlyozta a kölcsönös asszimilációt, elrománosodott magyar falvakkal és elmagyarosodott román falvakkal példálózva. Olyanra is volt példa, hogy két felekezetnek egy telken van a temploma. Ennek ellenpéldájaként hívek nélküli templomokat is bemutatott. Az előadás az orsovai templom bemutatásával végződött. A posztmodern katolikus templomban nyolc nyelven misézik a pap. /Jakab Judit: Együtt és külön képekben. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./

2012. október 13.

Három nyelven a Várhegy alatt
Kissé nagyobbat ugrottunk szomszédolásunkkal. Sorrendben ugyan érdekes települések következtek volna: Árva Bethlen Kata faluja, Olthévíz, avagy a Persányi-hegyek mögé elrejtett Datk. Ugrani kellett, mert szeretettel hívott ünnepére a kőhalmi vallásos kisközösség, hadd húznánk meg jelképesen a harangokat, mutatnánk be az azokról szóló könyvet az államalapítás emlékünnepén. Szent Istvánra emlékeztek a kőhalmi keresztények, a szórványban élő magyarok.
Jókai és László Gyula nyomában a Homoród mentén
Az emlékezetes vasárnapon négy templom harangjai szóltak: a szász lutheránus központi nagy templomban, a városszéli kisebb görögkeleti tornyában, továbbá Szegedi László református tiszteletes főtéri templomában és a kőhalmi Várhegy alatt emelkedő magyar katolikus és unitárius templomban. Utóbbiban melegszívű kisközösség várt, ahol mindvégig úgy éreztük, nem Kőhalomban, hanem a Homoród mentén vagyunk, Homoródjánosfalván vagy Peteken, Homoródoklándon vagy éppen székelyzsomboriak, alsórákosiak között. Minden települést képviselnek – tudtuk meg tiszteletes Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkésztől. Hogyne tudná ő, milyen az etnikai összetétele ennek a kisvárosnak, milyen annak magyar lakóközössége, hiszen itt járt iskolába, itt szövődtek fiatalkori élményei-emlékei, falusfeleinek, régi barátainak és lehet, éppen iskolatársainak lett papja két évvel ezelőtt, amikor egyhangúlag meghívták az 5000 lelket számláló városkába. Ebből közel ezer ember vallotta magát magyarnak, azt is feltételezhetjük, hogy a 350 cigány között akadnak magyar ajkúak is.
Legyen elég abból a tizennyolc évből, tiszteletes úr – mondták bizonyára a kőhalmiak –, amit a fogarasföldi, majdnem haldokló unitárius szórványban töltött, itt többen vagyunk. A zsenge korban eltöltött kőhalmi és segesvári éveknek köszönheti a lelkész, hogy németül és románul is olyan szépen és folyékonyan prédikál bármilyen ünnepi alkalommal, hogy a más felekezetűek is magukénak tartották. A zömében románság lakta Fogarasban valaki úgy nevezte e sorok írójának, hogy „părintele cu gură de aur” (aranyszájú pap). Márkos Ervin tanár is, mert jelenleg a kőhalmi líceum minden nemzetiségű tanulóinak német nyelvet tanít. Ismerősként járta be néprajzi kutatóútjai alkalmával a Szentágota környéki szászság falvait, hiszen ő a lutheránus szász templomokban is megállta a helyét a szószéken. Így hát aztán bátran mondhatjuk: három nyelven él és tud prédikálni a kőhalmi Várhegy alatt is.
A parókia udvaráról, ahol már beérik a szőlő, rálátni a Hortobágyi-dombság Oltra behajló peremére. Miközben terül a fehér asztal, Torró Zoltánné Ida gondnokné asszony, aki a lelkét is belefőzte a savanyú levesbe, egy helybeli, főleg bútorokat restauráló kft. társtulajdonosa, a Kőhalom városi RMDSZ-választmány elnökeként és a városi tanács egyetlen magyar képviselőjeként arról beszélt, hogy másképpen kell tekinteni a szórványban élő magyarok sorsának alakulására. „Mi nem engedhetjük meg magunknak – mondta –, hogy több pártra szakadjunk, ajánlatos megmaradni egy tömbben az itt már működő RMDSZ mellett!” Beszélgetésünk idején közbeszúrta: „egyébként Kőhalomban született az önök tevékeny sepsiszentgyörgyi polgármestere is, Antal Árpád András, aki ugyancsak alsórákosi származású. Mi erre büszkék vagyunk.” Itt született a jeles farmakológus Issekutz Béla (1886–1979) is, fűzzük hozzá mi, az árapataki származású jeles magyar orvos, Jancsó Miklós életrajzírója is.
Kedves hely a parókia udvara. Birtalan Barangó, aki gépkocsi-vezetői gyakorlatát még az egykori téeszkamionokon szerezte, nyugdíjas ráérősként segít be a parókián, nekünk éppen a paplak kertjében termett szőlőből készült bort hoz fel a pincéből. A tiszteletes műkincseit mutogatja, kerámiagyűjteménye akkora, hogy kiállításra kívánkozik. Szomszédja, Faragó István a Kőhalomban és környékén élő magyar katolikus lelkek papjaként ugrott be villámlátogatásra, s mert a két lelkész két temploma nagyon közel egymáshoz, állja helyét a jó szomszédság. Mindkettőjüknek több szórványa van. Fiatal és háromszéki, csak egy kézfogásra futott be, mert hallotta, hogy földijei érkeztek: Faragó plébános bölcsőjét ugyanis Kovásznán ringatták. Van olyan fiatal is Kőhalomban, aki tanár úrnak szólítja Márkos tiszteletest, ugyanis vallást és német nyelvet is oktat a helybeli líceumban, ahol magyar anyanyelvű osztályok is működnek. Jó kapcsolatokat ápol a közismert tiszteletes Szegedi László református esperes-lelkésszel, aki nemcsak az anyanyelvű oktatásnak, hanem a kőhalmi magyar művelődésnek is mecénása. Az utóbbi népszámlálás alkalmával csak Kőhalomban közel ezren vallották magukat magyarnak. Ez az ezer lélek majdnem egyenlő arányban oszlik meg a három magyar felekezet között. A három lelkész által pásztorolt lelkekhez még hozzá kell adni a szórványban-filiákban élő magyarságot, no meg az illető településeken élő magyar anyanyelvű cigányokat. Mondanunk sem kell, három jeles és jó szónok-lelkész kezében a környéken élő magyarság identitástudatának ápolása. Az egykori szász településen, Kőhalomban az őslakó szászok száma megcsappant, helyüket túlnyomó többségben a románság és szerényebb kisebbségben a székelyek foglalták el. Ennek eredményeként jött létre a kőhalmi unitárius gyülekezet is 1978-ban, amelynek Vass Mózes nyugalomba vonult lelkész teremtett templomot, s később, a rendszerváltás után harangtornyot emelt.
Egy címer mesélni kezd
A parókia beépített udvarán emlékképek, művészi alkotások, László Gyula-emléktábla és a professzor rajzai láthatóak. A lelkész néprajzi gyűjtésének darabjai mellett szerettük volna látni az unitárius egyházközség ama címerét is, amely Pécsi L. Dániel magyarországi jelképtervező munkája. Márkos tiszteletes elmondta, a címer csak az egyházközség zászlóján látható, de távlati tervük plakettként is elkészíttetni. Leírását maga a szerző közölte a Budapesten megjelenő Unitárius Élet című folyóiratban. Felső felében az ismert unitárius címer látható, alsó mezőjében vörös színű háttérben aranyszínű szkíta szarvasbikafej. A szarvas fejéből agancskorona terebélyesedik, melynek középső mezejében egy félhold, fölötte pedig napkorong látható. „Ezzel az összetett jelképpel a Kőhalomban született és gyermekeskedő László Gyula unitárius régészprofesszornak állítottunk emléket – írja –, aki nemcsak a honfoglalás korát feltáró ásatásaival vált híressé, hanem a honfoglaló magyarság mindennapjait megálmodó gyönyörű rajzaival is. A címer és a zászló László János nemes adománya, amivel néhai nagybátyjának, László Gyula régészprofesszornak állított tiszteletre méltó emléket.”
A Széchenyi-díjas dr. László Gyula ősrégészt, a kettős honfoglalás megfogalmazóját több szál kötötte Háromszékhez. Édesapja, az unitárius vallású id. László Gyula kőhalmi igazgató-tanító Abásfalváról származott, édesanyja, Tordai Vilma bibarcfalvi, aki korán árvaságra jutott, és a székelyszáldobosi Jánó Sándor református kántortanító nevelte. Így kötődött emlékeiben, lélekben a gyerek László Gyula ehhez az erdővidéki székely-magyar településhez, ahová meglett emberként is gyakran visszajárt. Nosztalgiával emlékezett egyik könyvében azokra a kosaras bálokra, amelyeken a Hegyfarki feredő épületében vett részt. Szoros barátság fűzte a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kovács József (1928–2008) száldobosi bányafelmérő-helytörténészhez. Kovács Irén helybeli tanár tájékoztatott, hogy édesapja hagyatékában őrzik kettőjük levelezését is. Székelyszáldobos nem feledkezett meg a jeles tudósról, aki még az 1941-ben itt felszentelt magyar országzászló avatóünnepségére is eljött édesapjával, és előadást tartott. Kolumbán Sándor száldobosi lakos, Bardoc község alpolgármesterének kezdeményezésére 2009-ben egyházi és világi vezetők jelenlétében ünnepi keretek között emlékművet állítottak László Gyula professzornak a száldobosi református templom előtti emlékkertben, „hogy hirdesse az idők végezetéig, kölcsönös (volt) a tudós és a faluközösség ragaszkodása.” László Gyula, halálának története is hozzánk kapcsolódik. 1988-ban tartották Kézdimárkosfalván a nemzet festője, Barabás Miklós (1810–1898) halálának centenáriumát. „Erre az ünnepségre én hívtam meg László Gyulát – nyilatkozta Jánó Mihály sepsiszentgyörgyi művészettörténész –, de Nagyváradon útját állta a halál. Fáradt szíve ekkor dobbant utolsót.”
Válságban is épül a vár
A várost első ízben 1324-ben említi oklevél castrum Kuholm néven. Léstyán Ferenc is feltételezi, hogy még a szász telepítés előtt, a XI. században a Várhegyen, ahol most magasodik-szépül a vár, királyi vár állt. Ezt legjobban, ellentétben a sajtóban megjelent és nem okadatolt nézetekkel, a szászok betelepítése előtti magyar neve mutatja, ami nem más, mint Kőhalom. Nem töltött be nagy stratégiai szerepet a történelem folyamán, inkább az alatta lakók élelmiszerraktáraként és rejtekhelyeként szolgált. 1451-ben törökök rombolják le, de utána megerősítik, 1791-ben pedig vihar letépi a fedélzetét. A geológus szeme itt ennél többet is lát, hiszen a hely valóságos földtani kuriózum, mert a vár egy 608 m magas bazalt-batolit tetején áll. Látogatásunk idején a várfalat javították, a bástyák tetején már piroslott az új cserépfedélzet. Mint megtudtuk, felújítása nyolcmillió eurós pályázatból történik, amelyből majdnem hatmillió vissza nem térítendő összeg. Bizonyára elcsodálkozna Jókai, aki megmászta a Várhegyet, hogy a mai ember felújítja az ősi várat. Minden poklokon keresztül című történelmi kalandregényének (1884) ez a vár a helyszíne. Cselekménye itt kezdődik, de nagyobbik részét a szentföldi keresztes hadjárat történelmi eseményrétegébe beágyazott, II. Endre királyunk idejében történő kalandsorozat tölti ki, a hűséges nő és a vérétől űzött, csapodár férfi ellentéte. Kőhalomra már rá sem ismerne a regény egykori írója. Talán a heti piaca hasonlítana a régi sokadalmakra. Mindenben utánozza Európát.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. február 3.

Egy küzdelmes papi élet
Léstyán Ferenc ny. marosvásárhelyi főesperesről-protonotáriusról mind ez ideig nem jelent meg életrajz. Önéletrajzi feljegyzései sincsenek. Nem tartotta fontosnak, hogy magáról, papi munkájáról, meghurcoltatásairól írjon. Aktív papként keveset beszélt az elítéléséről és börtönéletéről. Amikor megöregedett, 90. évét betöltve, mesélgetett egyet-mást magáról. Röviden megpróbálom összefoglalni halálra ítélésének és szabadulásának történetét – életrajzának legfontosabb eseményeibe zárva.
Léstyán Ferenc 1913. február 11-én Csíkszentkirályon (Hargita megye) született. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskoláit a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumban végezte. Első nekifutásnak sikerült az érettségije. Ezt azért emeltem ki, mert a két világháború közötti érettségi (baccalaureatusi) törvények értelmében a magániskolák végezettjeinek állami központi bizottságok előtt románul kellett érettségizniük, esetleg tolmács útján, aki nacionalista szellemben működött közre, s általában a jelentkezők 90 százalékát elbuktatták. Léstyán atya büszkén emlegette, hogy a kemény megpróbáltatást kiállta. Papi hivatást érezvén, 1933 őszén jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. 1937. március 13-án szentelte pappá dr. Vorbuchner Adolf segédpüspök. Három egyházközségben szolgált káplánként: Gyergyóremetén (1937–1938), Sepsiszentgyörgyön (1938–1939) és Tordán (1939–1942). Utóbbi helyen érte a 2. bécsi döntés. Torda határ menti városként romániai területen maradt.
Léstyán Ferenc segédlelkész tanúja volt a dél-erdélyi magyarok Észak-Erdélybe való inváziójának. Amikor tehette, segített a határátkelő embereknek. De nem sokáig, mert a szemfüles román sziguranca hamar gyanút fogott. Márton Áron püspök, hogy segítsen buzgó papjának „elrejtésében”, egy évre (1942–1943) a nagyvilágtól eldugottnak számító boicai plébániára helyezte, majd a gyulafehérvári Püspöki Archívumba „dugta” el (1943) mint levéltárost. De a hatóságok itt is rátaláltak. 1943. június 29-én, Szent Péter és Szent Pál ünnepén, a kerelőszentpáli bérmálás napján, amikor Léstyán Ferenc Márton Áront kísérte, kifüggesztették ajtajára a halálos ítéletet tartalmazó törvényszéki végzést. Előbb Nagyszebenbe vitték, s innen fegyveres kísérőkkel lebilincselt kézzel Brassóba kívánták szállítani, ahol az ítéletet végrehajtani szándékoztak.
Léstyán Ferenc a gondviselő Isten közbelépésének vallotta azt a pillanatot, amikor a Nagyszeben–Kiskapus vasútvonal végén át kellett szállniuk a Tövis irányából érkező vonatra. A Tövisről beérkező vonaton olyan sokan voltak, hogy a fogdmegek őt és egy másik elítélt társát nem tudták a fülkébe begyömöszölni, a folyósón maradtak. Ekkor született meg benne a szökési kísérlet. Bár éjjel volt, de kiszámította, hogy kb. mikor érkeznek Apácára. Társával együtt a robogó vonatból két irányban kiszöktek. Léstyán Ferenc a magyar határhoz közel ugrott ki. Bilincsbe vert véres kézzel visszafelé futott, és az őrök által leadott lövések nem találták el. Néhány év múlva tudta meg, hogy a „futás” kimaradhatott volna, mert nem működött a vonat vészféke. Véres kézzel és éhségtől gyötörve egy napig bujkált és tájékozódott. Amikor a magyar határőrséghez ért, iratok hiánya miatt nem tudta magát igazolni. Kérte, hogy vezessék be a baróti plébánoshoz, aki bizonyítani fogja kilétét. Így is történt. Márton Áron püspök azt üzente neki, hogy maradjon Észak-Erdélyben. Az 1944-es nagy meneküléskor sok pap elhagyta plébániáját. Léstyán Ferenc a pap nélkül maradt Ditróban szolgált egy ideig, tele rettegéssel, mert nem volt egyértelmű a háború befejezésekor meghirdetett amnesztiatörvény. Főpásztora 1945-ben egy tekintélyes katolikus egyházközségbe, Csíkkarcfalvára helyezte. Itt működhetett 1952-ig. Léstyán atya ezekről az évekről utólag megelégedéssel és örömmel beszélt. Pedig lelkipásztori munkájában sokat gáncsolták, az újságokban „zsíros parasztnak, az embereket szipolyozó kuláknak” minősítették. A karcfalviak pedig nagyon szerették, az öregek mai napig emlegetik.
Márton Áron letartóztatása után neki is szembesülnie kellett az Erdélyben kibontakozó békepapi mozgalommal. Egyik békegyűlésre sem ment el. Sikerült mindhárom (marosvásárhelyi, gyergyószentmiklósi, kolozsvári) nagygyűlésről távol maradnia, amiért a gyulafehérvári betolakodott egyházi kormányzat (1951 őszétől 1955. január 6-ig, Márton Áron szabadulásáig) elmozdította Karcfalváról, és Belső-Szolnok megye Désakna plébániára helyezte. Éppen az áthelyezésekor nála volt – az ordinarius substitutus pápai intézkedés értelmében – a titkos ordináriusi joghatóság (1952. február 4-től egy hétig). Azért csak egy hétig, mert akitől kapta a megbízást, Szilveszter Sándort szabadlábra helyezték, és ő a joghatóságot visszaadta.
Désaknáról dr. Gurzó Anaklét ferencessel és még néhány egyházhű pappal együtt szervezték az egyházi ellenállást a békepapi korszakban. Nem fogadták el a békekormányzatot, engedetlenséget színlelve valósággal bojkottálták az Adorján Károly nevével fémjelzett központot. Léstyán Ferenc tettét, akárcsak a társaiét, államellenes megnyilatkozásnak minősítették, s mint reakciós, demokráciaellenes klerikust letartóztatták és börtönre ítélték. A piteşti-i fogház embertelen körülményei között raboskodott 1953. augusztus 6. és 1954. június 6. között. Elmondása szerint a legkellemetlenebb az volt, hogy a zsúfolt zárkában elhelyezett cseberbe kényszerültek végezni szükségletüket, s egész éjjel abban a bűzben aludtak.
1955. március 24-én Márton Áron visszatérhetett Gyulafehérvárra. Első intézkedései között található Léstyán Ferenc kinevezése Marosvásárhelyre, a kiközösített Ághota Endre helyébe. A város vezetősége nem adott tartózkodási engedélyt. A püspök ez ügyben a kultuszminisztériumba írt. Végre a hatóságok is hozzájárultak, hogy Marosvásárhelyre mehessen lelkipásztornak. Egy évig a főtéri ferences templom igazgatója lehetett, mert Márton Áron rehabilitálni akarta a békekormányzat által „nyugdíjba” kényszerített Jaross Béla főesperes-plébánost, hogy aztán egy év múlva (1956) más körülmények között vonuljon nyugdíjba.
Léstyán Ferenc 1956-tól 1992-ig a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János egyházközség plébánosa volt a szó nemesebb értelmében. Ezt követően tizenöt évig Gyulafehérváron élt. 1992–1997 között Bálint Lajos és dr. Jakubinyi György érsek vikáriusa volt. 1997-től tíz éven keresztül nyugdíjasként tovább tevékenykedett a főegyházmegye aulájában. A székesegyház legnépszerűbb idegenvezetőjének bizonyult. Készséggel és élvezettel ismertette a székesegyház történetét az idegenből idezarándokló embereknek. Ugyanakkor korát meghazudtolva szorgalmasan kutatta az érseki levéltárat, s az összegyűjtött anyagot könyvekben tette közzé.
Léstyán Ferenc 2006 őszén, hogy senkinek terhére ne legyen, bevonult a székelyudvarhelyi Pastor Bonus papi öregotthonba. 2008. július 14-én, 96 éves korában halt meg.
Lelkipásztori és népéért kifejtett munkáját értékelték egyházi elöljárói és az állami szervek is. 1970-ben pápai prelátus, 1993-ban apostoli protonotárius címet kapott. A politikailag megváltozott helyzetben 1992-ben Marosvásárhely díszpolgára, 1994-ben Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje, 2002-ben Fraknói Vilmos-díj kitüntetettje lett. Hozzátehetjük: apostoli lelkületű hozzáállásával, szellemi-lelki felkészültségével, kitartó és szorgos munkájával ki is érdemelte ezeket.
Léstyán Ferenc ny. főesperes-plébános, pápai prelátus, apostoli protonotárius élete intő példa marad az utókor számára. Reméljük, hogy a hithűségért való küzdelme nem maradhat folytatás nélkül, és követendőkre talál!
Dr. Marton József
Vasárnap (Kolozsvár),

2013. február 13.

Örök emlék Léstyán Ferencnek
– Amikor Léstyán Ferenc apostoli protonotárius, nyugalmazott vikárius, főesperes-plébános születésének 100. évfordulója alkalmából az ünnepséget terveztük, nem számítottam ennyi emberre – mondta főtiszteletű Oláh Dénes főesperes a rendezvénysorozat szentmiséjén. Valóban, a munkanap ellenére is nagyon sokan voltak jelen a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-plébániatemplomban azok közül a katolikus hívek közül, akik elevenen őrzik szívükben Léstyán Ferenc emlékét, akik hálával gondolnak rá, s akiknek lelkében mély nyomot hagyott szeretete, segítőkész magatartása, a hívek iránti elkötelezettsége. A biciklis papnak is nevezett plébános tiszteletére Marosvásárhelyre érkezett dr. Jakubinyi György érsek, Tamás József püspök, és még körülbelül száz egyházmegyés pap gyűlt össze a szentmisére.
A tegnapi emlékünnepség egy Léstyán Ferencről készített dokumentumfilm levetítésével kezdődött, majd a szentmisével folytatódott, amelynek főcelebránsa dr. Jakubinyi György érsek volt. Beszédében kifejtette, hogy ha az Isten áldását adja egy közösségre, akkor jó papot küld közéjük. Ez történt a marosvásárhelyi katolikus hívekkel is, jó papot küldött közéjük, aki 1955 és 1992 között szolgált közöttük. A marosvásárhelyiek hálásak lehetnek azért, hogy Isten ilyen pappal ajándékozta meg őket, mint Léstyán Ferenc. Olyan pappal, aki hivatásszerűen szolgált és végezte közösségépítő feladatát.
Léstyán Ferenc az anyakönyvi bejegyzés szerint 1913. február 12-én Csíkszentkirályon született, azonban ez a valóságban nem így van. A Regátban két nappal korábban látta meg a napvilágot, ahol szülei vendégmunkásként dolgoztak. Csakhogy nem itt íratták be, mert azt akarták, hogy fiukat Magyarországon, Csíkszentkirályon anyakönyvezzék.
1932-ben a csíkszeredai Római Katolikus Főgimnáziumban érettségizett, majd tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte. Lelkészi szolgálatát 23 évesen Gyergyóremetén kezdte, majd Sepsiszentgyörgyön, Tordán, Gyulafehérváron, Kolozsváron, Ditróban, Csíkkarcfalván, Désaknán folytatta. A diktatúra őt sem kímélte, a nagyszebeni hadbíróság halálra ítélte, majd egy koncepciós perben egy év börtönbüntetést kapott. Innen szabadulva került Marosvásárhelyre, ahol közel négy évtizedet szolgált.
1992-től Gyulafehérváron teljesített szolgálatot, majd nyugalmazott vikáriusként élt és dolgozott 2006 elejéig, akkor az udvarhelyi papi otthonba vonult, életének 96., papságának 71. évében itt érte a halál.
2008. július 16-án szülőfalujában, Csíkszentkirályon helyezték örök nyugalomra.
Nincs olyan marosvásárhelyi katolikus család, amelyben ne emlékeznének rá szeretettel. Erdély viharos huszadik százada tanújának, lángoló lelkű lelkipásztorának a szeretet és a mindenkori emlékezés jeléül emléktáblát állítottak a plébániatemplom belső udvar felőli falán. Ezt dr. Jakubinyi György érsek leplezte le, majd áldotta meg.
Baricz Lajos marosszentgyörgyi lelkész az ő tiszteletére írt költeményét olvasta fel. Az emléktáblát a szülőfalujából érkezett küldöttség is megkoszorúzta.
Az ünnepség keretében dr. Tamási Zsolt tartott előadást az atya életútjáról, majd bemutatták az általa szerkesztett, Erdély süveg nélküli püspöke. Msgr. Léstyán Ferenc, Vásárhely biciklis papja című kötetet. A kötetet Oláh Dénes főesperes méltatta.
Az ünnepség zárómomentumaként biciklis emlékkörúton vettek részt az emlékezők. Azt az utat járták végig, amelyen Léstyán atya heti rendszerességgel körbebiciklizett, kórházban fekvő beteg híveit látogatva.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely),

2013. február 15.

Márton Áron püspökké szentelésére emlékeztünk
Márton Áron (1896–1980) püspökké szentelésének 74. évfordulójára emlékeztünk február 12-én. A Kolozsvári Római Katolikus Szent Mihály Plébánia által szervezett rendezvény a Római Katolikus Nőszövetség székhelyén kezdődött, majd Kovács Sándor főesperes előadása után a jelenlévők átvonultak a templomkertbe, ahol megkoszorúzták a püspök szobrát. Végül, a Szent Mihály-templomban megtartott ünnepi szentmisén hangfelvételről hallgathattuk meg Márton Áron egyik, 1972. évi szentbeszédét, amely a frissen végzett kispapoknak szólt.
– A Hit Éve jó lehetőség arra, hogy ne csak hitünket tisztítsuk meg, hanem különös figyelemmel forduljunk Márton Áron felé is. A közösségnek mindig jó példákra van szüksége ahhoz, hogy a helyes úton maradhasson. Olyan példákra, amelyek kitartásra sarkallnak. Kevesen vannak azok, akik Márton Áronhoz hasonlóan a nyugodt élet helyett az önfeláldozást és a meg nem alkuvást választották. Márton Áron szellemi öröksége elválaszthatatlan a hittől, utolsó körlevele is ezt támasztja alá – mondta bevezetőjében Fábián Mária nőszövetségi elnök.
A folytatásban Kertész Adél (hegedű) és Márton Szabolcs (gitár) G. Fauré Pavane című művét tolmácsolta, majd Kovács Sándor főesperes előadásában kifejtette: kettős ünnepet ülünk, hiszen Marosvásárhelyen Léstyán Ferenc vikáriusra, marosvásárhelyi főesperes-plébánosra emlékeznek születésének 100. évfordulóján, Kolozsváron pedig a 74 éve püspökké szentelt Márton Áronra. Hozzátette: jövőre, a 75. évforduló alkalmából nagyobb szabású ünnepséget szerveznek majd.
Előadásában a főesperes Jakubinyi György jelenlegi gyulafehérvári érsek 1980-ban, a püspök halálakor keletkezett, de csak 1996-ban napvilágot látott írásából idézett.
– Elődjéhez, Majláth Gusztáv Károly püspökhöz hasonlítva, Márton Áron a „hegy lábánál nőtt dombnak” nevezte önmagát. Most már ő lett szemünkben a hegy, sőt a szikla – idézett Kovács Sándor.
Jakubinyi írásából Kovács Sándor felelevenítette azt a megható találkozást is, amikor Márton Áron – nem sokkal halála előtt – megjelent a püspöki lak kertjében, az akkori papnövendékek pedig elénekelték neki a Jó atyánkért esdeklünk kezdetű püspökfogadó éneket. Végül a főesperes Márton Áron életrajzi adatait ismertette, amelyből kirajzolódott a püspök küzdelmes, nehézségekkel és megpróbáltatásokkal teli élete.
Boér Ferenc színművész szavalata után a jelenlévők elénekelték a Boldogasszony Anyánk katolikus éneket, majd átvonultak a Szent Mihály-templom kertjébe, ahol többen is (Magdó János magyar főkonzul, Horváth Anna alpolgármester, a piarista öregdiákok) koszorút helyeztek el a püspök szobránál.
Az ünnepi szentmisén hangfelvételről meghallgathattuk Márton Áron 1972-es beszédét a pap kötelességeiről, amelyek ma is időszerűnek bizonyulnak. – A római katolikus papnak közvetítenie kell a szükséges erkölcsi és lelki erőt híveinek, és osztatlan erővel kell szolgálnia a rábízott hívek lelki üdvét. Vezetnie kell az egyházközséget, azt élettel és lélekkel kell megtöltenie – mondta egykor a kispapoknak a püspök. – Olyan időben lettetek papok, amikor a világ változásai megszédítik az embereket. Ennek a világnak még inkább szüksége van olyan emberekre, akik Jézusban hisznek. Hirdetnetek kell Isten igéjét, amely örök és mindig új. Hirdetni kell azt alkalmas és alkalmatlan időben. Közvetítsétek az Istentől származó hitet és reményt, és így maradjatok hűségesek Istenhez” – mondta Márton Áron több mint negyven évvel ezelőtt, majd Isten áldásával bocsátotta útjukra a papnövendékeket.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

2013. február 20.

Márton Áron
Kettős ünnep van az egyházmegyénkbe, mondta Ft. Kovács Sándor főesperes. Marosvásárhelyen ünnepelték Léstyán Ferenc vikárius, főesperes – plébános születésének 100. évfordulóját.
Kolozsváron a Római Katolikus Szent Mihály Plébánia szervezésében ünnepi megemlékezést tartottak Márton Áron püspökké szentelésének 74. évfordulója alkalmából. Az ünnepi rendezvényt a Római Katolikus Nőszövetség előadótermében tartották. Ezt követően a templom-kertben koszorút helyeztek el Márton Áron szobránál. A Szent Mihály templomban ünnepi misén emlékeztek a nagy püspökre.
„A hegy lábánál nőtt domb”
Ft. Kovács Sándor főesperes előadásában Márton Áron személyiségét dr. Jakubinyi György érseknek, 1980-ban írt, a Hegy című írása alapján mutatta be. Ez az írás az akkori körülmények között nem jelenhetett meg, csak 1996-ban. (Megtalálható a „Márton Áron emlékkönyv születésének 100. évfordulóján”- című kötetben, melyet dr. Marton József szerkesztett). Jakubinyi György a püspök halála után írt nekrológ bevezetőjében kiemelte: „A hegy lábánál nőtt domb- így nevezte magát Márton Áron püspök, ilyennek érezte magát nagy elődjével, gróf Mailáth Gusztáv Károly püspökkel szemben, amikor átvette az egyházmegye vezetését. De most már szemünkben ő lett a hegy, sőt a szikla- amint idézi elődje mondását dr. Jakab Antal erdélyi püspök.”
Kovács Sándor szerint a hegy hasonlat találó. A hegy olyan, mint a szeretet, mégis adakozó. Felidézte Márton Áron püspök életének legfontosabb mozzanatait. Ember- közelbe hozta a nagy püspök személyiségét, kiemelve a következetességét, a totalitárius diktatúrával szembeni kritikus magatartását, annak ellenére, hogy tudatában volt a következményeknek. Nem alkudott meg a hatalommal szemben, hanem védte a katolikus egyház érdekeit.
1924-ben pappá szentelték. Papi állomáshelyein megismerte a katolikus hívők problémáit, a szórvány gondjait. Kapcsolatban került minden társadalmi réteggel.
1938-ban nevezték ki püspöknek. A püspöki szentelés a Kolozsvári Szent Mihály templomban történt.
1944-ben tiltakozott a zsidók elhurcolása ellen. A kolozsvári Szent Mihály templomban felemelte szavát a nácizmus nézetei ellen. 1948-ban tiltakozott a görög katolikus vallás betiltása, az egyházi vagyonok államosításával szemben. 1949-ben Bukarestbe történő utazása során letartóztatják. Bírósági döntés alapján életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik. 6 esztendei börtön évet élt át. Meghurcolják Jilava, Nagyenyed, Máramarossziget, Malmaison börtöneibe. Minden sínylődése ellenére, hitében nem törik meg. Kínzóival nem alkudott meg.
1955-ben kiszabadult a börtönből, s visszatérhetett a püspöki székhelyére.
Személyisége új lendületet jelentett az egyház számára.
Újrakezdte a pasztorális tevékenységet, bérma-utakat szervezett, hogy meglátogassa egyházmegyéjét. A nép lelkesen fogadta, ünnepelte a börtönből kiszabadult püspököt. A népszerűsége zavarta az állami hatóságokat.
1956-ban behívták a gyulafehérvári rendőrségre. Közölték vele, megvonják működési engedélyét. Megtiltották, hogy elhagyja a püspöki palotát. Úgy vélték, hogy jelenléte „zavart keltett az emberekben”. Rendkívül leszűkítették a mozgásterét, amely csak a püspöki székházra, az udvarra, a kertre, a székesegyházra terjedt ki.
Ez a „palotafogsága” 11 évig (1956-1961) tartott.
A palotafogságának feloldása Franz König bécsi bíborosnak Romániában való látogatásával volt kapcsolatban. Franz König a román ortodox egyház illetve a bukaresti pátriárka meghívottja. Azzal a feltétellel fogadta el a meghívást, ha lehetősége lesz találkoznia Márton Áron püspökkel.
Mivel kényszerlakhelyét Márton Áron nem hagyhatta el, az illetékes hatóságok elrendelték, autóval hozzák Bukarestbe. Visszaadták a polgárjogait. A püspök úr afelől érdeklődött, melyek szabadságának feltételei, ugyanis ő feltételeket nem fogad el. A válasz az volt, hogy „elfogadják, ahogy van”. Ismét elindult bérma-útjára.
1976-ban a Gyulafehérvári székesegyház zsúfolásig megtelt, Márton Áron püspök utoljára szentelt fel papokat.
Márton Áron Erdély 79. püspöke volt (1938-1980). Élete, helytállása a történelem viharos évtizedeiben, nyitottsága példaértékű a következő nemzedékek számára.
A Keresztény szó 2013. februári ünnepi száma Márton Áron püspök személyiségét mutatja be dokumentumok, visszaemlékezések, posztumusz portréfilm, interjúk alapján. A borítón: In memoriam Márton Áron, Szőcs Zsolt fotómontázsa. A hátoldalon részletet olvashatunk Bajor Andor „Nem mi választjuk ki szentjeinket” című szabad-versből.
Találkozásom Márton Áron püspök úrral
Amikor jelezték, Márton Áron püspök urat fényképezhetném, egy hónapi válaszadási időt kértem, ami azért kellett, mert ez alatt, beültem a könyvtárba, áttanulmányoztam a püspökké szentelésével kapcsolatos sajtóanyagot, olvastam, miként tiltakozott a náci atrocitások ellen. Olyan embereket kerestem fel, akikkel együtt raboskodott a szamosújvári, máramarosszigeti börtönben, ahol viselkedésével az őrök elismerését és tiszteletét is kivívta. Az olvasottak, de a hajdani börtöntársak elmondása alapján, kialakult bennem egy Márton Áron kép, ami a találkozásunk pillanatában mégis széjjelfoszlott. Képzeletemben robosztusnak láttam. Ezzel szemben egy nagyon kedves, acélos kék, vesébe látó szemű bölcs tekintetű, sokat látott és sokat átélt, egyszerű idős ember nyújtotta felém kezét. Úgy adott kezet, hogy a kézfeje szabadon maradt. Első mondataiból éreztem, mindent tud rólam. De nem csak rólam, hanem mindarról, ami a falakon kívül van. Hihetetlenül jól volt informálva. Úgy beszélgettünk, mintha évek óta ismernék egymást. Éreztem, a legnagyobb nyíltsággal, őszintén beszélhettem, kérdezhettem, azt, ami érdekelt. Jó volt vele lenni. És mikor? Abban a korban, amikor tájainkon nagyon kellett ügyelni arra, kivel állunk szóba, és mit mondunk. Talán édesapámmal és édesanyámmal beszélhettem ilyen nyíltan és őszintén. Ő maga elmesélte, hogyan lőttek rá. Hogyan kapott a golyó gellert. Előkerült a fényképezőgép, egy kétaknás, tükörreflexes Rolleiflex. Képmérete 6X6 cm. Kérdezte, mit kell, csináljon. Mondtam, semmit. Saját dolgozó szobájában beszélgessünk tovább, én időnként a kioldó gombot megnyomom. Kollaboráló magatartása volt. Mielőtt elváltunk volna, arra kértem: szeretném személyesen átadni a kész képeket, amelyek, megmondtam, mikor lesznek készek. Előzőleg, a beszélgetésünk alatt azt is megígértem, amíg él, a felvételekből kereskedelmi árut nem készítek. Ezt betartottam.
Aki vitt Gyulafehérvárra, az a személy hozott vissza Kolozsvárra is, egy számomra felejthetetlen nyári napon.
A kész, kabinet nagyságú képeket borítékba téve adtam át neki, aki ugyanolyan közvetlenséggel fogadott, mint első alkalommal.
Átadtam a kinagyított képeket tartalmazó borítékot. Egyenként vette ki a képeket. Mindeniket figyelmesen megnézte. Majd rám nézve a következőket mondta: „Hát fiam, ennél jobb képet nem hiszem, hogy ebben az életben tudnak készíteni rólam. Nagyon örvendek, hogy veled készíttettük ezt a képsorozatot!
Ebédeljünk megint együtt.” Bevitt a magán kápolnájába és azt mondta: „Tudom fiam, református vagy. Te csak ülj le, én, majd imádkozom helyetted is.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

2013. szeptember 30.

Msgr. Borbély Gábor emlékére
„Négy szép holló talpig gyászba
rászállt a két cserefára.
Tövig égtek a villámok,
ragyog újra a magasság,
leng a fény a lomb közt, mint a
kaszát mikor fölakasztják.
Ősszel aztán a két vén fa
bronzba önti lenn a hantot;
jönnek majd és megcsodálják,
mint egy ledöndült harangot.
Farkas üvölt, öltözködnek
a hollók majd patyolatba;
csillagot tart ölelőleg
karjaiban a két nagy fa.
Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.”
(Kányádi Sándor: Tamási Áron sírjára)
Gyászoló testvérek!
Egy hónappal ezelőtt, a csíkszentdomokosi Márton Áron konferencia résztvevői abban az élményben részesülhettek, hogy a Mária Rádió hangtárában megörökítve hallhatták többek között Borbély Gábor nyugalmazott felcsíki főesperes vallomását nagy püspökünkről, akinek szálfa gerincét egész életében csodálta, akiért rajongott, és akit udvarhelyszéki székelyként követett is.
De Nagygalambfalva fia most hazatért mennyei Urához. Csillaga nem a Küküllőbe hullt, hanem most már egyházunk és székely népünk egén tündököl. A Mester magához hívta: jól van, te hűséges, derék szolgám, a kevésben hű voltál, sokat bízok rád, az örök élet koronájával ékesítlek. Gyere fiam, édesanyádhoz engedlek, a földihez, akit oly nagy szeretettel gondoztál nyugdíjasként is, és az én Édesanyámhoz, a te égi Édesanyádhoz, akiről – az emlékezetünkben eleven élő nagyszabású pünkösdi búcsús beszédedben – azt mondtad: „Gyermekkorunkban, amikor még mezítláb jártunk, s megütöttük lábunkat a kőbe, s bicskával elvágtuk az ujjunkat, katolikus vidéken azt mondták a felnőttek: ne sírj! A Csíksomlyói szép Szűzmária meggyógyítja…” Gyer fiam, mert a jó harcot megharcoltad, a pályát végigfutottad.
Kedves testvérek, Borbély Gábor főesperes úrról nem én lennék a legilletékesebb beszélni, hiszen nem voltam sem osztálytárs, sem évfolyamtárs, sem közeli barát, mindössze négy évig munkatársa az Úr szőlőjében. Csak arra a képre szorítkozhatok, amely bennem róla, ezek alatt az évek alatt kialakult. Csíki ember lévén csodálattal néztem s nézek fel rá, mert Csíkszeredában otthon érezte magát. Igazi székely, áldott jó ember, s pap volt a javából. A 90-es évek elején, amikor nálunk is elindult a nagy szabadság, ő volt a higgadtság, a józanság megtestesítője, aki nem ugrott neki egyből mindennek, ami új, de nem zárkózott el soha a kihívások elől. Káplánjait, munkatársait felnőtt, vele egyenrangú társakként, papokként kezelte, akikben megbízott, és akikkel szemben végtelenül nagylelkű, rugalmas vezető volt. Együtt örült sikereiknek, minden féltékenység nélkül. Ha létezett egyházmegyénkben legjobb káplántartó plébános-etalon, azt nyugodt szívvel állíthatjuk, akár huszadmagammal is, hogy Borbély Gábor volt az.
Gábor atya, főesperes úr, itt koporsód mellett is bizton állíthatjuk: hogy Csíkszereda népe, földijeid, egyházmegyéd, Székelyföld nem felejt el téged. Már csak azért sem, mert:
– Szerényen, alázattal vetted tudomásul a nyugdíjbavonulás tényét. Nem visszakoztál, díjakkal, elismerésekkel sem halmoztak el, mindössze Ferencz Imre költő, újságíró írt egy cikket a Hargitába. Most őt idézem: „Nem véletlen hát, ha nyugdíjaztatása után hiánya sokak számára döbbent csendként jelentkezett, mivel mondhatni észrevétlenül, halkan, lábujjhegyen távozott. Különben elő szokott fordulni, hogy nagy embereknek kicsi búcsúztató jut, olykor csupán egy kézszorítás, egy letörölt könnycsepp. Végül is egy embert a hiánya mér fel, határoz meg, tájol be.”
– Csíkszereda több mint húszezres katolikussága nem felejti, amit évtizedek alatt a lelkek megmentésért, örök üdvösségükért tettél. Amilyen plébános volt Viennay Szent János Arsban, vagy XXIII. János a nagy egyházban, Lestyán Ferenc Marosvásárhelyen, úgy kötődünk hozzád, s kötődik Csíkország hívő népe személyedhez. Nemzedékeket neveltél fel hitben, tudásban, a kultúra s az igényes lelkiség, az egyházhoz való ragaszkodás és húslég szeretetében. Névjegyed mindig “egyházam és hazám, szülőföldem és hitem” volt.
– Nem felejtjük el azt sem, hogy minden anyagi nehézség ellenére az egyház és a város szellemi-lelki kincseit is gazdagítottad, amikor templomokat, kápolnákat építettél, még ha nem is tudtad mindegyiket szíved szerint befejezni. Kezdettől fogva szíveden viselted nagy püspökünk, Márton Áron ügyét, akinek nevét a Főgimnázium viselheti, és neked köszönhetően kapott helyet szobra is a legméltóbb helyen. Nélküled nem volna Szent József kápolna, Segítő Mária Líceum, hargitafürdői Plébániaközpont, Hármaskereszt a Tolvajos-tetőn, de Szent Ágoston-templom sem. Galambfalvi kápolnát varázsoltál saját lakásodból, és költségeden haranglábat állíttattál, harangot öntetettél. Krisztus-szeretetét hirdeti kereszt a Keresztfa tetején. Az első világháborús emlékműre újraöntetted a turulmadarat, illetve a helybéli cserkészetre emlékezve kopjafát állíttattál. A sokat gúnyolt csűrtemplomban ministránsok, elsőáldozók és bérmálkozók ezrei zsúfolódtak, és a felújított és kibővített plébániaépület adott helyet az első civil teológusoknak is.
– Élményszámba menő hittanóráidon, házassági és keresztelői felkészítőiden nemzedékek sora kapott eligazítást az életre, s arra bíztattad őket, valósítsák meg azt a krisztusi eszményt, amit Elek apó íratott a sírkövére:
“Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam, / A szívemhez felemeltem, / Szeretetre úgy neveltem.”
– Amikor az újdonsült házasokat megajándékoztad a feszülettel és egy kis Szentírással, gyöngybetűkkel magad vésted be mindegyikbe Gárdonyi Géza útravalóját:
„ Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
(…)
Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!…
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.”
– Az adventi hajnali szentmisék előtt órával kígyóztak a sorban álló gyónók, és a húsvéti eledelszentelés mára már Kárpár-medencei ritkaságszámba megy.
– Kedves Gábor atya, nem felejtjük nagylelkűségedet és igényességedet, amellyel minden családot szerettél és meglátogattál munkatársaiddal együtt, azt a leleményességet, hogy a börtönben, ha kellett, népdalokra tanítottad a rabokat két hittanlecke között, és a kórházban minden emeletre jutott egy pap, hogy hetente lelkisegélyt nyújtson a betegeknek.
– Amikor anyagiakról volt szó, nem restellted szóvá tenni, de mindig tudtad a helyét, és nem volt olyan koldus, akinek ne jutott volna egy szelet kenyér. Csíkszereda első vállalkozásai a te nagylelkű segítségeddel indulhattak el. Káplánjaid jövőjéről is gondoskodni akartál, és megtanítottad őket a kevés és a sok megbecsülésére. Nem szégyellted a fizikai a munkát, az áldozatot, és jutott időd arra is, hogy észrevedd a csírázó papi hivatások jeleit, a kegyelem gyümölcseit. Személy szerint a legtöbb csíkszeredai paptestvér neked köszönheti, hogy megkapta Krisztus meghívását. Olyan év is volt, amikor egyszerre 21-en indultak Csíkszeredából a teológiára. Felpártoltad az erőseket, erősítetted a gyengéket. Plébániád mindig a közösség háza volt, ahová öröm volt betérni laikusnak és papoknak egyaránt. Gyertek be, van tea s minden, mondtad, és nem nézted az órát, amikor lejárt a fogadási idő. AZ orvostudmány, vagy más tudományágak képviselői, a hatósági emberek, a pedagógusok, a szülők, mindig feltöltődve jöttek el tőled. Káplánjaid a Toró Tibor atomfizikussal vagy Kányádi Sándor falusfeleddel töltött meghitt esték élményeit egész életükben szívükben hordják.
Gábor atya, koporsód mellett köszöni egész Csíkszereda népe, hogy a 89-es események mámorában és zavarában, nemcsak a lelket tartottad bennük, hanem bölcsességeddel, azzal, hogy köztük voltál az utcán, tartást, méltóságot adtál nekik, és imádságra fogtad kezüket.
Most az érett gyümölcs lehullt, ahogy ez ősszel természetes.
A mennyei Gazda begyűjti csűrébe, hogy íze, zamata a többit is gazdagítsa.
Jól van, te hűséges derék szolga, nyugodj meg Mestered kebelén, a hogy a feltámadáskor az igazak jutalma elnyerhessed. Gábor atya, Isten veled!
peterpater.com/content/hu//Alkalmi-irasok

2013. december 3.

Ablakok a múltra
Tizennégy történész, egyháztörténész, történelemmel foglalkozó kutató nyitogatta a város, a megye régmúlt, középkori és újkori történelmére nyíló ablakokat szombaton a Kultúrpalota kistermében tartott tudományos ülésszakon. Ezzel köszöntötték a magyar tudomány napját Erdélyben, amelynek a 12. fórumát a százéves Kultúrpalota kisterme látta vendégül. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a történészek Borsos Tamás Egyesülete által szervezett ülésszakon 14 előadás hangzott el, amelyből 12 Marosvásárhelyről szólt, kettő pedig a megyére való kitekintés volt – hangzott el Pál-Antal Sándor akadémikus, megyei főlevéltáros összegzőjében. Elégedetten nyilatkozott a szakhallgatóság elvárásainak megfelelő előadásokról, s ígéretet tett, hogy – a korábbi szokásnak megfelelően – az elhangzottakat könyv formájában is kiadják, természetesen, ha találnak hozzá támogatókat. Ezt hangsúlyozta bevezetőjében Simon Zsolt, az EME marosvásárhelyi fiókegységének titkára is, aki köszönetet mondott a történészeknek az összefogásért és a támogatóknak (megyei tanács, megyei múzeum, dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Evoline) a segítségért.
Az ólmozott üvegablakokon besütő napfényben mintha Bethlen Gábor tudósai is megelevenedtek volna a teremben történtekre figyelve, ahol egy akadémikus, kolozsvári egyetemi professzorok s az idősebbek mellett a szárnyaikat bontogató tehetséges fiatal történésznemzedék tagjai avattak be egy-egy jól meghatározott témába.
Az ókori történelem emlékeinek mai célokra való felhasználásáról beszélt Pánczél Szilamér Péter, a megyei múzeum régésze, aki bemutatta, hogy milyen mértékben sikerült feltárni a római birodalom megyénk néhány településén húzódó határait, a római limeseket az őrtornyokkal, parancsnoksági épületekkel, fürdőkkel stb., s ezt milyen rendezvények keretében népszerűsítik a közönség körében.
Soós Zoltán, a megyei múzeum igazgatója a marosvásárhelyi vár kutatása során elért eredményekről számolt be, a ferenceseknek a várdombon épített kolostoráról, amely 1400- ban kapott búcsújáró engedélyt, a bronzfeldolgozó műhely feltárásáról, amely egyedi a maga nemében. Beszélt az ostromokról, s arról is, hogy a bástyák változatos formája és stílusa annak tulajdonítható, hogy a városnak nem volt pénze hadmérnököt fogadni.
Simon Zsolt, a megyei múzeum történésze az egyik legelterjedtebb kézműves iparág, a kovácscéh legényeinek 1565-től 1781-ig érvényes szabályzatát ismertette, ami a legények vallásos és világi élete mellett a vásárhelyi kézművesség és írásbeliség fejlettségét is tükrözi.
Weisz Szidónia, a Teleki-téka könyvtárosa egy erdélyi főúr, Somkereki Erdélyi István 1638-ban kelt végrendeletét mutatta be. A szamosújvári kapitányi, Torda megyei főispáni, fejedelmi tanácsosi, országgyűlési elnöki tisztséget betöltő főúr tulajdonában volt a somkereki és a zsuki udvarházak mellett a gernyeszegi kastély is, amelyeket harmadik feleségére hagyott.
Érdekes színfoltot jelentett az egyháztörténeti részleg, amelyben Buzogány Dezső protestáns teológiai professzort hallgattuk az 1559. november 1-jén szerkesztett marosvásárhelyi hitvallásról, amely az úrvacsoráról szólva, a református és az evangélikus egyház megegyező dogmái közül az egyetlen kivételt jelentve, előkészítette a két egyház szétválását. Kolumbán Vilmos, szintén a kolozsvári protestáns teológia tanára Christian Wolff hallei filozófus, tanár eszméinek a marosvásárhelyi Református Kollégiumban való elterjedéséről szólt. Tamási Zsolt egyháztörténész, iskolaigazgató Msgr. Léstyán Ferenc római katolikus plébános-főesperes titkos szerepét mutatta be, aki Márton Áron püspök bizalmasaként vállalt fontos, de veszélyes feladatot abban, hogy késleltesse az állami szervek által kiválasztott személynek a püspök székébe való kinevezését.
Érdekes története Marosvásárhelynek, hogy miképpen létesült az 1700-as évek kezdetén a szegények és betegek számára épített, sövényből font, tapasztott falú ispotály körül templom, lelkész és gyülekezet a Szent Miklós utca lakóiból. Az ispotály helyére pedig a mai Gecse utcai Kistemplom épült – hangzott el Berekméri Róbert egyházi levéltáros előadásában.
Három előadó beszélt dr. Bernády Györgyről. László Lóránt, a Teleki könyvtár történésze, Marosvásárhely legnevesebb polgármesterének életét és politikai pályafutásának kezdeteit mutatta be. Bernády 1894-ben adta bérbe Hints Elemérnek a gyógyszertárát, amikor a Függetlenségi Párt országgyűlési képviselőjévé választották. 1890- től törvényhatósági tag, majd 1900. december 24- től 1902. április 10-ig a város rendőrfőkapitánya. A 19.000 lakosú Marosvásárhelyen 28-30 rendőr dolgozott irányítása alatt, s megreformálta a rendőrség és a bíróságát működését is. A rend fenntartása mellett gondoskodott a város tisztaságáról és a rendőrök ruhájáról. Tevékenysége alapján a rendőrség udvarán ő is szobrot érdemelne.
Jól ismerte tehát a város helyzetét és a tennivalókat, amikor 1902-ben – hosszú torzsalkodások után – meglepő módon egyöntetűen, ellenszavazat nélkül választották meg polgármesternek a városi törvényhozási bizottság közgyűlésén – kezdte előadását Pál-Antal Sándor. Bernády legfőbb célja a modern Vásárhely megteremtése, s erről szóló elképzeléseit székfoglaló beszédében hozta nyilvánosságra. Ígéretet tett a városi közigazgatás rendbetételére, a törvényes formáknak az anyagi ügyekben való szigorú betartására, a nagy megterhelés alatt álló polgárok megkímélésére, a közegészségügyi viszonyok javítására (egészséges ivóvíz biztosítására), a városi iskolaügy fejlesztésére, a város jövedelemforrásainak gyarapítására stb. Mivel tudta, hogy a reformok legnagyobb akadálya a pénztelenség, a fővárosi körökkel kiépített kapcsolatait, a szabadkőművesekhez tartozását használta fel az anyagiak megteremtésére – hangzott el többek között az előadásban. Pál-Antal Sándor szóvá tette, hogy írott programot nem találtak, csak a székfoglaló beszéde jelent meg a korabeli sajtóban, s azt sem lehet tudni, hogy milyen körülmények eredménye volt, hogy 1902-ben ellenszavazat nélkül választották polgármesterré. Az előadó azt is szóvá tette, hogy továbbra sem készült egy átfogó monográfia a tevékenységéről, s még mindig az első lépes előtti topogásnál tartanak.
Fodor János történész doktorandus mutatta be a Bernády-kultusz egy jelentős eseményét, a 70 éves Bernády megünneplését a marosvásárhelyi Transilvania étteremben, amely a polgármester kedvenc helye volt. Az ünnepséget 1934. április 23-án tartották 400 személy részvételével. Előzetesen a Református Kollégiumban ünnepelték, amelynek főgondnoki tisztségét betöltötte, s a vidéki főúri nemesek a marosszentgyörgyi kastélyban köszöntötték. A városi ünnepségen 70 szál szegfűt 70 szépasszony, széplány adott át Bernádynak, akit minden idők legnagyobb koponyájának neveztek.
1786-ban, viszonylag későn létesült az első nyomda Marosvásárhelyen, amely Kapronczai Nyerges Ádám nyomdász és betűmetsző korai halála után több kézen át került a Református Kollégium tulajdonába. A tulajdonosokról, a Marosvásárhelyen megfordult nyomdászokról Spielmann Mihály történész számolt be.
Marosvásárhely fényképészetének történetébe kalauzolt el Oniga Erika, a megyei múzeum művészettörténésze, aki Csonka Géza fotográfus életét és lakóházának történetét ismertette. A megyei múzeum 40 fotóját őrzi a Marosvásárhelyen több műtermet működtető, kitűnően képzett fényképésznek, aki a város jeles személyiségeit, és magát a várost is megörökítette fényképein. Rendkívül aktív volt társadalmi téren, tagja volt a város törvényhatósági bizottságának, megalapította és vezette a kerékpározók egyesületét. 1904-ben anyagi gyarapodása lehetővé tette, hogy a Sándor János utcában villát építsen, ami nagyon hasonló egy budapesti városligeti villához, s nem lehet biztosan tudni, hogy ki kitől ihletődött. A szecessziós stílusban épült villában a szocializmus éveiben pionírház működött, s mai tulajdonosai korhűen restaurálták és szállodát építettek mögéje.
A tanácskozás záró előadásaként Tófalvi Zoltán ismertette Dudás József, a kádári hatóságok első kivégzettje ellentmondásokkal teli életének sok érdekes részletét.
A reggeltől estig tartó ülésszak előadásai, ahogy a címben is jeleztem, sok érdekes ablakot nyitottak elsősorban Marosvásárhely történetére, s valóban hasznos volna a kötet, amely lehetővé tenné, hogy alaposan is el lehessen mélyedni a részletekben. Ahogy a vásárhelyi történészeket ismerem, a következő tanácskozásig a könyvbemutatón is tapsolhatunk nekik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2014. augusztus 22.

Szoborkincs Vágásból
„Ritka az ilyen korú műalkotás a Gyulafehérvári Főegyházmegyében. Udvarhelyszéken nincs is ilyen – lelkesedett a műtárgy azonosítója, Hegedűs Enikő művészettörténész. A faszobor keletkezése az 1600-as évek elejére tehető. A vágási templomban a helybéliek is megtekinthették az ötszáz éves Mária-szobrot. Művelődéstörténeti elemzése folyamatban van.
Sokan látták korábban is a szobrot a templom padlásán. A helyi szájhagyomány úgy tartja, az egykor ott élt trinitárius atyák áldozatvállalásának hozadéka, hogy a térséget elkerüli a baj és „áldás terem”. Napjainkban is: elkezdődhetett a plébániatemplom nagyjavítása.
Templomkrónika
„1333-ban Dobov néven jegyzik a pápai tizedjegyzékben és 1334-ben is. (…) Vágás és Dobó között egy középkori templom állott, amely a két falunak közös temploma volt. (…) Létét megerősíti az is, hogy 1488-ból ismeretes plébánosa, Máté, aki mint a Keresztelő Szent János-templom papja a pápától kéri, hogy a papi rendeket felvehesse. (…) Erről a templomról dönt 1630-ban a Brandenburgi Katalin által kiküldött bizottság a katolikusok javára. A középkori templom tanúja a szépen faragott, egy kőtömbből álló szentségfülke, melyet az új templom szentélyének keleti falában helyeztek el” – írja Léstyán Ferenc. A megrongálódott templomot a 18. század elején javíttatták ki. A jelenlegi alapkövét 1843-ban tették le, és 1854-ben szentelték fel Szent Ilona tiszteletére.
2014
Szükségessé vált a templom javítása: a tetőzet- és ablakcsere mellett vakolást, valamint az omladozó sekrestye újjáépítését tervezik. Dréneznek, elvezetik a vizet, és járdákat képeznek ki a templom körül – reméli Jakab Lajos plébános. Pályázatukat kedvezően bírálta el a Kulturális Minisztérium Vallásügyi Államtitkársága. Az egyházközség hozzájárulásából és a pályázati pénz első részletéből a tetőzetet cserélték ki.
Nem volt elrejtve
Sokan látták korábban is a Mária-szobrot. A tetőzet munkálatai során a homályos térből hozták le. A Gyulafehérvári Érsekség művészettörténésze, Hegedűs Enikő elmondta: a hársfából készült alkotás Máriát ábrázolja térdeplő formában, magassága 1,20 méter. Az orr-rész sérült, a kezek hiányoznak. Szárnyas oltárnak lehetett a része, a középszekrényben helyezkedhetett el. Béta, Dobó, Vágás régi katolikus jelenlétére utal.
A szakszerű beavatkozást, a tisztítást és fertőtlenítést Mihály Ferenc restaurátor végzi. Utána derül ki, milyen festékréteg van rajta, aranyozás nyoma is látszik. A szoborral kapcsolatos kutatás eredményeit a közeljövőben közli Hegedűs Enikő.
Gyulafehérváron láthatjuk
A vágási egyháztanács, a plébániahivatal, valamint a Gyulafehérvári Érsekség megállapodása szerint a tulajdonjog a vágási egyházközségé marad, ám ritkasága és kiállíthatósága miatt a főegyházmegyei egyháztörténeti kiállításon láthatják majd az érdeklődők a szobrot. Hegedűs Enikő lelki üzenetnek érzi, mintha „visszaköszönne”: a vágási fél évezredes Mária-szobor akkor kerül látóterünkbe, amikor a csíksomlyói Szűzanya kegyszobrának ötszázadik évfordulójára készülünk.
Molnár Melinda, Székelyhon.ro

2014. augusztus 24.

Több mint plébániatörténet
Derzsy András A székelyudvarhelyi Szent Miklós római katolikus plébánia rövid története a kezdetektől napjainkig című könyve, mely (amint az előszóban olvasható) „15 éve tartó gyűjtőmunka eredménye”, több, mint plébániatörténet. Több, mert századokat átfogó korrajz is egyben, s nemcsak Székelyföld szóban forgó jelentős egyházközségéről, hanem az egész erdélyi egyházmegyében lezajlott jelentősebb eseményekről, illetve történelmet alakító egyházi és világi személyiségekről.
A kötet első része a plébánia közel hét évszázados múltjáról szól (az első írásos feljegyzés 1332-ből való), s ezen belül: keletkezése feltételezhető időszakáról, a reformációtól a jezsuita rend beszüntetéséig (1773) tartó küzdelmes korszakról, valamint a gyönyörű templomot fölépíttető papról, Kadicsfalvi Török Ferencről, aki 1774–1804 között volt székelyudvarhelyi plébános. (1793. május 27-én Gróf Batthyány Ignác püspök szentelte fel a reneszánsz, barokk és késő rokokó elemeket is magán hordozó istenházát).
A könyv másodikés nagyobbik részét kifejezetten a 20. század tárgyalásának szentelte a szerző. Gróf Mikes Jánossal kezdődik a két világháborút is átélt vérzivataros udvarhelyi 20. század, aki 1906–1911 között volt főesperes és plébános. Az ő idejében épült fel egyébként a ma Tamási Áron nevét viselő római katolikus gimnázium. Sorrendben őt követték: Pál István (1911–1934), Sándor Imre (1934–1939), akit később Márton Áron általános püspöki helynökké nevezett ki. A Gyulafehérvárra áthelyezett főpapnak Sass Antal (1939–1968) lett az utóda. Átmenetileg Leitner János volt egy ideig az iskolaváros lelkipásztora. Őt követte László Ignác, 1978-ig, majd Erdély későbbi első érseke, Bálint Lajos, és a titokzatosnak vélt betegségtől súlyosan megkínzott, nagy hírnevű Pálfi Géza (1981–1984).
Derzsy András egyik lapalji megjegyzése szerint 1982–2007 között, tehát jórészt Pálfi idejében (is!) a plébánia alkalmazottja volt, s mint ilyen, a korabeli történések egyik fontos szemtanúja.
Pálfi Géza halála után a 20. század utolsó udvarhelyi plébánosát Jakab Antal püspök nevezte ki Kovács Sándor, jelenlegi kolozsvári plébános személyében. Az azóta eltelt viharos időket és az ő ottani 23 éves közösség- és templomépítő tevékenységét jól fejezi ki az általa felújított plébániaépület nyugati falán olvasható felirat szövege: „Régi idők viharait kibírtam állva szilárdan – megújítva leszek oltalom, újra erős.”
A könyv harmadik részében szó esik még az Udvarhelyhez tartozó leányegyházakról, az egyesületi életről, az egyházközség dalárdáiról és kántorairól, valamint katolikus iskoláiról, az egyházközség birtokairól és legutoljára, de nem utolsósorban a papok és hívek végső nyughelyéről, a temetőről.
Pálfi Géza betegségéről és haláláról
Részlet Derzsy András könyvéből
1983 augusztusában betegség vett erőt rajta, gyakran belázasodott, néha be is sárgult. A feleségem ekkor még a kórházban dolgozott asszisztensként, és hosszas rábeszélés után orvoshoz vittük. Alapos vizsgálat után, a betegség ismerete nélkül engedték haza. November hónapban ismét kórházba került, akkor a fertőzőosztály főorvosa, dr. András Zoltán sárgaságra gyanakodott, és ebben az irányban próbálta kezelni, de sajnos, eredmény nélkül.
Karácsony előtt két héttel engedték ki a kórházból: értse meg, nem tudom, mi baja lehet Pálfi plébánosnak – mondta a főorvos a feleségemnek. Otthon ágyban feküdt, a láza nem jött le. Karácsony vigíliáján felkelt, mert az ünnepek alatt misézni akart. Az éjféli szentmisét a következőkkel kezdte: néhány perccel ezelőtt minden valamire való rádió azzal köszönt, hogy boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk. Ez a bátor kijelentés, mellyel a Román Rádióra célzott, mindenkit meglepett, mert – mivel karácsony első napja vasárnapra esett, és akkoriban a gyárakban a vasárnapi munka is kötelező volt –, ilyen bátor kijelentés szokatlan és veszélyes volt. Másnap a nagymisét ugyancsak ő végezte, de már 40 fokos lázzal. A szentmise bevezetőjében kérte a híveket, hogy emlékezzenek meg azokról, akik saját hibájukon kívül nem vehetnek részt a szentmisén, mert a kormány intézkedése folytán dolgozniuk kell. Ez még nagyobb meglepetést okozott. Ez volt az utolsó nyilvános szentmiséje. A hívek többet nem látták őt.
1984. január 2-án a kadicsfalvi plébános – Pálfi Géza falujabelije – Simon Dénes, kocsival vitte Marosvásárhelyre a kórházba, ezen az úton Kovács Judit főasszisztensnő kísérte el. Marosvásárhelyen már várta Gáspár Mária mallersdorfi nővér, és beutalták az egyes klinikára. Ettől kezdve elindult a szóbeszéd, hogy a plébánost letartóztatták a karácsonyi kijelentései miatt. Sokan azt feltételezték, hogy Temesvárra vitték börtönbe. Hetente látogattam, telefonon közölte, hogy mire van szüksége. Egy alkalommal megjegyeztem, hogy nem is tudom, mit keresek én Marosvásárhelyen, amikor otthon azt mondják, hogy Temesváron van, mert az állambiztonsági szervek, a Securitate börtönbe csukatta. Nagy kacagásba tört ki, hogy miket híresztelnek róla. Minden egyes látogatásomkor közöltem vele az újabb és újabb fejleményeket, amiket távollétéhez fűztek. Annyi bizonyos volt, hogy a kórteremben, ahol feküdt, egy securitatés is feküdt, aki figyelte, hogy kik járnak hozzá és miről beszélgetnek. Az orvosok figyelmeztették is erre Mária nővért, hogy tudjunk róla. Egyik ottlétem alatt sokat beszélgettünk erről, és akkor elmondta, hogy gyulafehérvári tartózkodása alatt több ízben is kihallgatták, kényszeríteni akarták, hogy szálljon szembe Márton Áron püspökkel, de Udvarhelyen egyszer volt csupán a rendőrségen, amikor odaköltözött, és a személyi igazolványba be kellett íratnia az új tartózkodási helyét.
Március elsején átszállították az egyetemi klinikára, hogy megműtsék, de ott sem fedezték fel betegségének okát. Ide is kísérte a megfigyelő. Az orvosok lemondtak róla, és közölték Lestyán Ferenc marosvásárhelyi főesperessel, hogy felkészülhetnek a legrosszabbra, mert a plébánost nem tudják megmenteni. Ezt közölte az udvarhelyi plébánián szolgálatot tevő Réthi György káplánnal, és kérte, hogy a ruháját vigyük oda, hogy ha bekövetkezik a halála, legyen mibe felöltöztetni. Magam vittem el a ruháit, ekkor látogatóba jött Csató Béla sepsiszentgyörgyi plébános is, akit megkért Léstyán, hogy közölje Pálfival az orvosok megállapítását, hogy egy paphoz illően tudjon felkészülni a nagy találkozásra. Csató vállalkozott e nem könnyű dologra – mint jó barátja –, tudatta Pálfival a rideg valóságot. Csendben és nyugodtan vette tudomásul, csupán egy könnycsepp gördült le az arcán, majd megköszönte az őszinte baráti figyelmeztetést.
Március 10-étől többször elvesztette eszméletét, félrebeszélt, és 13-án reggel háromnegyed kilenckor meghalt. Azonnal közölték velünk, mi pedig értesítettük az édesanyját és rokonait. Az egyik unokatestvérének volt egy IMZ gépkocsija, azzal mentünk utána. A kórház hullaterméből kihozták, Mária nővérrel felöltöztettük, közben részvétnyilvánításra odajött hozzánk a boncolóorvosa, egy katolikus magyar ember, ő tudatta a fel nem ismert betegség okát: mirigyrák okozta halálát. A gyomra tele volt alma nagyságú mirigyekkel.
Délután 5 órára érkeztünk haza. A templom előtt közel száz hívő várta a koporsóban hazaérkező plébánosát. Harangszó közben vittük be a templomba, s ott ravataloztuk fel. A temetés napjáig, 15-éig, egész nap tele volt a templom azokkal, akik utolsó búcsút akartak venni tőle. Ezek között nemcsak katolikusok, de más felekezetű hívek is voltak, és természetesen nem hiányoztak a Securitate emberei sem.
A temetés napja egybeesett a magyar szabadságharc ünnepével, amit abban az időben Romániában tilos volt még emlegetni is. A temetési menet egy igazi magyar papot és hazafit gyászolt, és ugyanakkor ünnepelt is. Délelőtt 11 órára zsúfolásig telt a templom: több mint kétszáz pap volt jelen. A temetési szentmisét, szertartást és szentbeszédet Bálint Lajos segédpüspök végezte. A volt osztálytársai vállukon vitték a koporsót a sírig, és a többi, Udvarhelyen szolgálatot tevő pap mellé temették.
Temetése után néhány nappal a Szabad Európa Rádió úgy jelentette be, hogy Pálfi Gézát az udvarhelyi Securitatén agyonverte egy Fekete István nevű „szekus”, a mája leszakadt, és meghalni vitték a kórházba. Minket, a plébánia alkalmazottait, főleg Illyés István kántort és engem az utcán állítottak meg az emberek, hogy mondjuk meg az igazságot, ami Pálfi Gézával történt. Bármennyire is ragaszkodtunk a valósághoz, senki nem hitt nekünk, azt mondták, hogy félünk a Securitatétól és azért nem merünk nyilatkozni.
Jakab Gábor, Vasárnap (Kolozsvár)

2014. október 2.

A legnagyobb kaland (2.)
Beszélgetés Sebestyén Spielmann Mihállyal az erdélyi zsidóság történetéről
A marosvásárhelyi zsidóság múltjáról tartott két sikeres előadást a Vásárhelyi Forgatag tavalyi és idei rendezvényén Sebestyén Spielmann Mihály történész, író, a Teleki Téka nyugalmazott vezető könyvtárosa. A volt Iskola utcai zsinagógát mindkét alkalommal megtöltötte az érdeklődő közönség. A beszélgetés múlt héten közölt első részében a zsidóság megtelepedéséről, nyelvéről, vallási irányzatairól és életéről volt szó az első világháborúig. Mai számunkban az ezt követő időszakról beszél Sebestyén Spielmann Mihály.
– Hogyan alakult a két világháború között a zsidók száma?
– Az 1941-es népszámlálás szerint több mint 5.780 zsidó élt Marosvásárhelyen. 90 százalékuk magyarul beszélt. A férfiak 18-52 év között 1941-től kezdve fegyvertelen munkaszolgálatot teljesítettek, eleinte egyenruhában, később saját ruhájukban. A legtöbb férfi Magyarország történelmi határain kívül, elsősorban a keleti fronton végzett kisegítő munkát. A doni menekülés során ezeket az embereket éppúgy magukra hagyták, akárcsak a közhonvédeket. A második doni hadsereg áldozatai magyarok és zsidók, észak-erdélyi románok vagy németek.
1940-ben az egyik fontos változás az volt, hogy Erdély Magyarországhoz való csatolása révén a magyar parlament 1938-39-ben hozott zsidótörvényei automatikusan Erdélyre is kiterjedtek. Ezek megakadályozták, hogy a zsidó közösség beváltsa a magyar visszatéréshez fűzött álmait. Következményként a zsidókat sorra minden szervezetből kizárták. Jellemző példa, hogy a Kereskedők Társulatából, amely 1860 óta folyamatosan működött, s amelynek 1920 után Rosenfeld Jenő volt az elnöke, kivált egy csoport, s létrehozta a keresztény kereskedők szervezetét, amely megindította a konkurenciaharcot minden eszközzel, állami segítséggel s az úgynevezett Baross szövetség támogatásával a zsidó kereskedők ellen. A végeredmény, hogy 1944-ben az összes üzletet elvették, s ezeket a magyar állam kegyként osztogatta a hívei között.
– Mennyire tartották a vallásukat ebben az időszakban?
– 1944 előtt az egész zsidóság vallásos volt, az jelentette a kapcsot és az etnikai lét megélhetésének fórumát. A ’30-as években szocializálódó nemzedék, az apáink nemzedéke azonban már szakított a vallásos formákkal, s akár nyíltan ateista is volt, ami összefüggött a baloldal felé fordulással, illetve ezek az emberek úgy gondolták, hogy a vallásos lét már nem megoldás a nemzetiségi kérdésre, ugyanis kettős kisebbségben éltek, egyszerre voltak zsidók és magyarok. Az a fajta mély vallásosság, amely a hasszidokat jellemezte, nálunk Marosvásárhelyen nem volt általános jelenség. A fiúkat 14 éves korban felnőtté avatták (bar- miczvah). Ez a főbb imák elmondásából állt, s a zsinagógában fel kellett olvasni egy szakaszt a Tórából, ami nagy megtiszteltetést jelentett, s ezért harc is folyt érte. A templomi helyeket évekre bérelték, a temetéshez, amelynek során az egyszerűséghez mindig ragaszkodtak, tíz férfiember kellett. Két jelentős temető volt, a kövesdombi, ahova az ortodoxok temetkeztek, s a Széll Kálmán utcai, amely a neológoké volt, de ma már ez az egyetlen működő zsidó temető Marosvásárhelyen. A vallásos zsidók külön temetkeztek, külön sorba férfiak és nők, nincsen rátemetkezés, ezért a temetők nagy kiterjedésűek kell legyenek. A köztemetőkben például, a Házsongárdiban vagy a Kerepesiben külön részt kaptak. A rabbik a ’30-as évekig részt vettek a város közéletében, de 1940 szeptemberében, a bevonuláskor megtiltották, hogy üdvözöljék a bevonuló honvédeket s a kormányzót.
1944 áprilisában kellett felvarrni a sárga csillagot, akkor kezdődött el a listázás. Zsidó tanácsot is választottak, hogy a gettóba zártak és a német parancsnokság között közvetítsenek, a két hitközség elnöke, néhány rabbi és jelentősebb személyek vettek részt benne. Voltak hitvány zsidók is, egy Lax nevű ékszerész például, aki pontosan megsúgta, hogy kinek milyen ékszerei vannak, hiszen évtizedekig nála vásárolták, javíttatták az ékszereket a nők, s ezeket az eldugott pénzzel együtt valósággal "kiverték" a zsidókból. Voltak, akik a kerítésen át dobtak élelmiszert a gettóban levőknek, akik a meleg ruhát is nélkülözték, hisz május vége abban az évben esős és hideg volt. A koronkai téglagyári gettó 600 ember befogadására volt alkalmas, de 4.000-et zsúfoltak össze, s meg kellett nyitni egy második gettót, az egykori marhavásártéren (ma a December 22. utcai lakótelep).
A holokauszt lebonyolításához Magyarországon (Észak-Erdélyt is beleértve) elég volt 2.500 csendőr, ugyanis a zsidó lakosság fegyelmezett volt, nem fejtett ki ellenállást a gettóba zárás, a deportálás ellen. Néhány család szökött meg, és néhány embert bújtattak. Voltak egyéni akciók, amelyek során orvosok, elöljárók, katonák mentettek zsidókat, de a történelem szempontjából nem elegendőt.
Marosvásárhelyről, a koronkai téglagyár területén levő gettóból 1944-ben három szállítmánnyal 7.000 embert vittek el, amelyben benne vannak az udvarhelyi és a Marosvásárhely környéki zsidók is. Hogy hányan értek el Auschwitzba a négy-öt napig tartó út során, azt már nem lehet tudni, de az elhurcoltaknak alig az egyhetede tért vissza.
– Itt fejeződött be döbbent csendben az előadás, majd valaki feltette a kérdést, hogy mi történt azután. Hát mi is történt?
– A folytatás a kivándorlás és az elöregedés volt. A kivándorlást a Ceausescu-rendszer gyorsította fel, amely a hazai németekhez hasonló sorsot szánt a zsidóknak is, s ezért pénzt kapott mind Izraeltől, mind Németországtól, amit a szocialista nagyipar fejlesztésére fordított.
Marosvásárhelyen utoljára 1952-ben szolgált saját rabbi, Bukarest megszüntette az istenhitet illető különállást, s csak egyféle ortodox hitközség létezik. Ennek a jegyzőkönyvei kerültek elő, amelyek a marosvásárhelyi hitközség belső életének elsőrendű forrásai.
– Azok számára, akik lemondtak a vallás gyakorlásáról, mi jelentette a megtartó erőt?
– Megtartó erő volt az ünnepek megülése, a szokások, az, hogy mindenki olvasta a héber betűket. Megtartó erő volt a külvilág taszítása, az a tény, hogy az 1930-as évek második felétől kezdve a zsidókat kizárták a város mindennapi életéből. Erre a román törvények is lehetőséget adtak, 1938-tól kezdve a Iorga-kormány bevezette a romanizációt, ami azt jelentette, hogy minden vállalatba, intézménybe meghatározott számban kellett románokat fölvenni, ami akár a szakértelem rovására is mehetett. A Iorga- kormány és Gogáék elrendeltek egy állampolgári revíziót is, s a királyi diktatúra bevezetésével megszüntették a különféle szervezeteket, megalkották a Nemzeti Újjászületési Frontot mint egyetlen, kizárólagos országos szervezetet.
A vallásváltoztatás az első világháború előtt nem volt túlságosan gyakori Erdélyben. 1944-ben, a zsidótörvények alkalmazása idején a katolikus és a református lelkészek, szerzetes rendek nagy számban adtak ki hamis keresztlevelet, hogy az embereket mentesítsék a gettótól és a deportálástól. Így tett például Csíky József vártemplomi lelkész, Léstyán Ferenc plébános. Kevésbé volt megszokott az unitárius egyháznál, mivel annak püspöke nem javallotta ezt az utat. A katolikus egyház mentőtevékenységére nagy hatással volt Márton Áron bátor kiállása, aki 1944 májusában a kolozsvári Szent Mihály-templomban elítélte a deportálást. Apor Vilmoson kívül ő volt az egyetlen főpap, aki aktívan mentett. A magyar főispáni karból ketten mondtak le a deportálás elleni tiltakozásképpen, Bethlen Béla, Észak-Erdély utolsó kormánybiztosa és Mikó László, Maros-Torda vármegye főispánja. Korábban 1938-ig Bernády György nagyon jó kapcsolatokat ápolt a zsidókkal, s amikor már régen nem volt polgármester, György napján a hitközség vezetői rendszeresen felköszöntötték. A nagy városépítés idején ugyanis, a hozzáértést részesítve előnyben, munkát adott a zsidó szakembereknek.
– Gyerekként hogy alakult ki benned a zsidó öntudat?
– Mesélős család voltunk. Nem volt titok, hogy kik vagyunk, olyan családokkal szemben, ahol szemérmesen elhallgatták azt. Nálunk mindenki átesett valamilyen módon a deportáláson, munkaszolgálaton, nekünk nem voltak idős rokonaink, a nagyszüleinket egyszerre vitték el és ölték meg. Anyámat is elvitték, a kezén ott volt a szám, azt nem kellett megkérdezni, hogy miért, mert ő elmesélte. Az apánk valamikor ifjú cionista volt, onnan lépett át a baloldali mozgalmakba, de a könyvtárában megvoltak a könyvek, amelyeket olvastunk. Másik nagybátyám, aki egy véletlen folytán életben maradt, Kasztner Rezső svájci csoportjához tartozott, aminek történetét a halála előtt mondta szalagra.
Anyám zsidó iskolai tanítónő volt. A román tanítóképző elvégzése után, 1940-ben helyezték Marosvásárhelyre. Apám ugyancsak 1940-ben kapta meg az orvosi diplomát Kolozsváron, és Marosvásárhelyen érte a bécsi döntés. Két évig munkanélküli volt, aztán munkaszolgálatos lett. Mivel tudott románul, elküldték egy román faluba, ahol orvosként dolgozott, amíg vissza nem tért a nagybányai századához, ahol kitűnő parancsnoka, Reviczky Imre, a költő unokája a rábízott munkaszolgálatosokat megmentette. Anyám a lipcsei gettóban volt, s kényszermunkásként egy repülőgépgyárban dolgozott. 1944 végén megszökött, és visszament az üres gyárba, ahol az amerikaiak szabadították fel, és azt követően jött haza. Amikor a románok kiugrottak a német szövetségből, apám megszökött, bujkált, majd egy zsidó szervezet megbízta, hogy keressék meg a munkaszolgálatosokat. A csoportot letartóztatták az oroszok, és Munkács várába zárták, de mivel tudott oroszul, a parancsnok elengedte.
A családban mindent elmeséltek, tudtuk, hogy mik vagyunk, a környezet is, amiért olykor csúfolódtak. Ez nagyon rosszulesett, de igazából azt, hogy mi mások lennénk, a társadalom nem nagyon éreztette.
– Soha nem akartál végleg külföldre telepedni?
– Az én mesterségem olyan, hogy beszélni kell, engem ez a világ, ez a történelem érdekel, és odaátról ezt nem tudtam volna művelni. A Teleki Tékában annyira jól éreztem magam, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy kitelepedjek, holott mindenkim elment, még a testvérem is. De nem szakadt meg velük a kapcsolat, jó, ha hazajönnek, jó, ha az embernek a világban vannak barátai, én viszont úgy éreztem, hogy itt van dolgom, itt alapítottam családot, s bár beszélek idegen nyelveket, ezt a megtanulhatatlanul szép magyar nyelvet imádom. Nem tudnék más nyelven gondolkodni, ez ad számomra biztonságot, s valóban úgy érzem, hogy a legnagyobb kaland itthon maradni.
– A bevezetőben nem szóltunk az életed során művelt sok mesterség közül az újságírásról, holott közel két évtizede írod jegyzeteidet a Népújságban és a Romániai Magyar Szóban. Ezt a tevékenységedet értékelte a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete. Milyen érzés volt az idei újságíró-nívódíjat a nagykárolyi kastélyban átvenni?
– Nem tagadom, felmelő volt, és meghatódtam. Éreztem, hogy a publicisztika meghozta számomra az elismerést egy olyan területen, amelyet viszonylag későn kezdtem el művelni, szeretni. Jó volt ott állni a sok-sok szakmabeli tekintetének kereszttüzében. Azt mondtam köszönő válaszomban: azt szeretem, ha az olvasó reagál ezekre. Így vagy úgy. De a közöny halálos.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 10.

Fokozott hatósági készültségben békés megemlékezés
Békés megemlékezésnek lehetett tanúja Marosvásárhely kedden délután, amikor mintegy ezer ember gyűlt össze a postaréti emlékmű körül, hogy méltóképp emlékezzen a 161 évvel ezelőtt itt kivégzett öt vértanúra, Gálffy Mihályra, Horváth Károlyra, Török Jánosra, Bertalan Lászlóra és Benedek Dánielre. Miközben városszerte a hatósági készültség súrolta az irracionalitás határát, semmilyen rendbontás nem történt.
Az egész város tele volt a nap folyamán csendőrkatonákkal, rendőrökkel, kivitték az utcákra a helyi rendőröket is. A város Marosszentgyörgy felőli bejáratánál is látni lehetett a készenléti állapotban várakozó, bevetési öltözetben posztoló csendőröket, mi több, az emlékmű melletti Constantin Romanu Vivu utcában még tűzoltókat is láttunk. A November 7. lakótelep minden utcájában fölös számmal állomásoztattak csendőralakulatokat. Teljességgel fölösleges volt a nagy készültség, ugyanis a megemlékező tömeg példás békességgel viselkedett, s ugyanígy hagyta el a megemlékezés színhelyét is. Semmilyen információt nem kaptunk lapzártáig arról, hogy a városban bárhol is rendbontásra került volna sor.
Kincses: távoznia kellene Bretfeleannak
Az emlékmű körül már a kora délutáni óráktól gyülekezett a tömeg, amely 17 órára elérte az ezer feletti létszámot. Az obeliszket körülvevő kőkerítésen gyertyákat gyújtottak, a vasrácsozatba virágszálakat tűztek a megemlékezésre érkezettek. Öt óráig csendesen álldogáltak, beszélgettek az emberek, várták, hogy valaki valamilyen formában elkezdje az emlékező áhitatot. Az időközben megérkezett Kincses Előd ügyvédet a sajtó lerohanta, részletekről faggatva. Kincses elmondta: egyszerű megemlékezésről van szó. Emlékezni jöttek az emberek arra, hogy 161 évvel ezelőtt, ugyanezen a napon az osztrák önkényuralom ezen a helyen végeztetett ki három hazafit, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy szerették a hazájukat, és szabadnak akarták volna látni. Ilyen megemlékezésre nem szükséges engedélyt kérni, ezért is érthetetlenek számára a helyi rendőrség vezetőjének, Valentin Bretfeleannak a feszültségkeltő kijelentései, fogalmazott Kincses. „Jogot végzett ember lévén – bár lehet, hogy a jogászi tanulmányait látogatás nélkülin végezte – érthetetlen, hogy miért fenyegette meg a potenciális emlékezőket” – fejtegette az ügyvéd. Hozzátette: a város polgármestere megengedte, illetve egyetértett az emlékműnél való emlékezéssel, ezért is furcsa a beosztottjának számító helyi rendőrségi igazgató fenyegető jellegű viszonyulása. Kincses kifejezte abbéli meggyőződését, hogy az ilyen közalkalmazottakat le kell váltani tisztségükből.
Ima, igehirdetés
Egy kisebb csoport Petőfi-dal éneklésébe kezdett, majd Kossuth-nótát énekeltek, végül a Marosmenti fenyves erdők... zárta a rögtönzött előadást, amely nem kimondottan talált egy kivégzés évfordulójának megemlékezésére.
Ezek után Kecskés Csaba unitárius lelkész lépett a vértanúk emlékműve elé, és az egész tömeg vele együtt mondta el a Miatyánkot. Ezt követően a lelkész János apostol első levele második részéből olvasott fel a lélek világosságára utaló passzust. „Aki pedig gyűlöli testvérét, az a sötétségben van” – hangzott el az ige hirdetésében. A vértanúkra vonatkoztatva elmondta: világosság volt őbennük, s ezt a fényt, ragyogást reánk is ragyogtatják, mintegy figyelmeztetve arra a jelenlévőket, hogy a vértanúk cselekedete örök példát szolgáltat arra, hogy aki a nemzetéért, népéért cselekszik, megdicsőül, az utódok nem feledkeznek el róla, emlékét örökké ápolják. Ezért van az, hogy több mint másfél évszázaddal a gyászos emlékű nap után is itt lehet a város népe, amely örökre befogadta lelkébe a három vértanút, mint ahogyan annak a másik két ugyanitt kivégzett honvédnak az emlékét is, akiket 77 nappal később vezettek bitófa alá ugyanezen a Postaréten.
A két himnusz eléneklése után Kincses Előd megköszönte a jelenlévőknek, hogy megtisztelték jelenlétükkel a vértanúk emlékét, s néhai Lestyán Ferenc katolikus lelkész emlékét és szavait idézve kérte fel a kegyelettevőket, hogy méltósággal távozzanak, a járdán haladva hagyják el a megemlékezés színhelyét hazafele útjukban.
Hatósági provokációtól tartottak
A megemlékezést megelőzően a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák Balázs elmondta: tudomásul vette a polgármesteri letiltást, és jogkövető magatartást tanúsítva lemondott a székely szabadság napjára tervezett felvonulás és a tiltakozó nagygyűlés megszervezéséről. A prefektusnak azt a kijelentését, miszerint, ha bármi történik Marosvásárhelyen március 10-én, azért csakis ő tehető felelőssé, visszautasította. Beszámolt arról is, hogy ő délelőtt 11 órakor helyezett el virágot a székely vértanúk emlékoszlopánál, s a csendőröknek megköszönte, hogy lefilmezték ebből az alkalomból.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke úgy értékelte, hogy emberi jogok sérültek, a szabad gyülekezés és a szabad véleménynyilvánításé. Szilágyi is, akárcsak Izsák, attól tartott, hogy a hatóságok provokálni fogják a méltósággal ünneplő tömegeket. Erre a város utcáira kivezényelt több száz csendőr, rendőr és helyi rendőr jelenléte engedett következtetni.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

2015. március 23.

Emlékezzünk és emlékeztessünk Marosvásárhely fekete márciusára!"
Nem történt meg az igazságtétel, sem a felelősségre vonás
"Huszonöt évvel a fekete március után sokkal egyértelműbbé vált számomra a bukaresti vezetés felelőssége, az, hogy nem csak helyi szervezés volt, mint ahogy egyes történészek hangoztatják. A hadsereg mozgását nem Marosvásárhelyről irányították, hanem a központból. Jogászként továbbra is fenntartom, hogy Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt" – nyilatkozta dr. Kincses Előd a marosvásárhelyi fekete március 25. évfordulójára szervezett emlékesten. Smaranda Enache emberjogvédő kijelentette, a marosvásárhelyi események dossziéját újra kell nyitni, a bűnösök felelősségre vonásának meg kell történnie, "hogy huszonöt év után is ne azok legyenek a nyertesek, akik meg akartak osztani minket". Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és Kincses Előd ügyvéd által szervezett rendezvényre csütörtökön este került sor az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház zsúfolásig telt nagytermében.
Kilyén László színművész üdvözölte a rendezvényt támogató Magyarország Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága és Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa képviselőit, dr. Zákonyi Botondot, Magyarország romániai nagykövetét, Zsigmond Barna Pál főkonzult, dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzult, Tőkés Lászlót, az EMNT elnökét, Kincses Előd ügyvédet,Sándor Krisztinát, az EMNT ügyvezető elnökét, Zakariás Zoltánt, az Erdélyi Magyar Néppárt alelnökét és az emlékest résztvevőit.
Elsőként Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Európa parlamenti képviselő szólalt fel, felidézve a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi pogrom és a júniusi bukaresti bányászjárás körülményeit, kijelentve: beigazolódott, hogy a megosztás jegyében sikerült a 89-es forradalmat a visszájára fordítani, és egymás ellen ugrasztani mindenkit. "A megosztó politika sikeres volt, a kommunista párt és a szekuritáté állt a háttérben, bár a titkosszolgálat későbbi vezetője, Ioan Talpes egyenesen a Magyarországról beszivárgott irredentákra fogta a márciusi tragikus események kirobbantását" – mondta az EMNT elnöke, hangsúlyozva: sem a marosvásárhelyi fekete március, sem pedig a bukaresti bányászjárás esetében nem történt meg az igazságtétel, sem a felelősségre vonás, márpedig igazságtétel nélkül nem beszélhetünk jogosságról, demokráciáról. Hozzátette, Eduard Hellvignek a SRI élére való kinevezése nem mutat gyökeres szakítást a titkosszolgálat eddigi gyakorlatával. Tőkés László a bányászjárás dossziéjának újranyitását apró elégtételnek, a Temesvári kiáltványt ma is időszerűnek nevezte, és köszönetet mondott mindazoknak, akik "kiálltak a pástra", akik harcoltak a szabadságért, igazságért, a magyarság jogaiért.
Dr. Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete pozitívumnak nevezte, hogy a fekete március nem ismétlődött meg, majd utalva arra a visszatérő témára, hogy a magyar szélsőségesek az anyaország támogatásával eszkalálták 90 márciusában az eseményeket, hangsúlyozta, Magyarországnak nem lehetett és nem lehet érdeke semmilyen konfliktus kirobbantása, semmilyen ártó szándéka nem volt. A diplomata úgy vélte, a 90-es márciusi események legnagyobb vesztesége, legszomorúbb kifejlete, hogy Marosvásárhelyről és környékéről nagyon sok magyar elhagyta az országot, ugyanakkor hangsúlyozta, az események kapcsán elkezdődött tényfeltáró hullám nyomán "van egyfajta tisztuló képe a 89- es télnek és a 90-es tavasznak". "Fontos, hogy a román társadalom tisztán lásson a közelmúltjáról, hiszen ez oldaná a magyarsággal szembeni álláspontját" – tette hozzá Zákonyi Botond.
"Az utat keressük Európába"
Az emlékest a Fehér januártól a fekete márciusig című 34 perces dokumentumfilm- összeállítás vetítésével folytatódott. A képsorokon megelevenedett az 1990. január 20-i nagygyűlés, a feszültségterhes hangulatban az igazság kiderítésének fontosságát hangsúlyozó Kincses Előd, a január 30-án a Bolyai líceumban tartott megbeszélés, amelyen az ügyvéd elvi döntést sürget a tanintézet magyar iskolává alakításával kapcsolatosan, álláspontja szerint erre a tanév végén kellene sort keríteni. A február 9-i képsorok váltják egymást, látható a prefektúra előtti tömeg, majd amint Ioan Frandes őrnagy az oktatási tárca félretájékoztatásával vádolja Kincsest. Sütő András szavai, "az utat keressük Európába", ma is időszerűek. Pillanatokkal később már csak a döbbenetet érezzük a március 19-ét követő, RMDSZ- székház elleni román támadás során súlyosan sérült írót látva kórházi ágyon. A március 20-i megrázó eseményeket felidéző képsorokon láthatjuk az erőszakmentes jogkövetelésre bátorító Léstyán Ferenc római katolikus lelkészt, a megbékélésre, az egymás iránti bizalomra, az egyes szélsőségesek által előidézett fasiszta pogromhangulatban is civilizált viselkedésre, önmérsékletre biztató Kincses Elődöt. A Ion Scrieciu tábornok sajátos igazsága címmel vetített interjú világossá teszi, hogy a hatalom képviselője mennyire ferdítve, bizonytalanul, ellentmondásosan, megtévesztően beszélt a "tényekről". Válaszaiból kiderül, Király Károlyt Bukarestbe hívták, hogy "ne uszítson Marosvásárhelyen", az "uszítók az RMDSZ vezetői voltak", "de talán az RMDSZ meg sem volt alakulva", hogy Vranceából és Suceaváról félezer román állt indulásra készen, megvédeni a marosvásárhelyi románságot, és a Zsil-völgyi bányászok is kis híján elindultak, ugyanakkor a Grand szálló tele volt külföldi tudósítókkal. Scrieciu szerint "a dolog meg volt idejében rendezve a felbujtó csoport által". A március 19/20-as "színdarabnak" a tábornok szerint rendezői nincsenek, szereplői a románok és magyarok, akik nem akartak verekedni, de középen maradtak, a bujtogatók "csak a magyarok!".
Az RTV magyar adásának volt főszerkesztője, Boros Zoltán archívumából készült ötperces Post scriptum – utóirat a véres események áldozatait szólaltatja meg. "Láttuk a valóságot, smink nélkül, hogy az akkori, az államfői sajtóiroda irányítása alatt levő média, a helyi román sajtó hogyan járult hozzá a lincshangulat kialakításához, és azt is, hogy hogyan lehet utólag félremagyarázni a történteket" – mondta Boros Zoltán.
Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt
Dr. Kincses Előd ügyvéd Fekete március című könyvének új, bővített kiadását Boris Kálnoky író, újságíró, nemzetközi tudósító (Németország) mutatta be, hangsúlyozva, a 25 évvel ezelőtti tragikus események azért következhettek be, mert a megbukott diktatúra állambiztonsági elitje meg akarta őrizni hatalmát. "A módszerek mindenhol ugyanazok" – hangsúlyozta, hozzátéve, ilyen helyzetben nagyon nehéz helyesen dönteni, Kincses Előd pedig bátorsággal, felelősséggel cselekedett akkor, amikor az emberiség értékeit próbálta megvédeni". Annak kapcsán, hogy a Magyar Köztársaság elnöke kitüntette Kincses Elődöt, Boris Kálnoky felvetette, hogy tulajdonképpen a román köztársaság elnökének kellett volna e gesztust megtennie, hiszen a marosvásárhelyi ügyvéd román állampolgárok életét mentette meg azáltal, hogy megakadályozta az összecsapás kiszélesedését.
Kincses Előd véleményét könyvében fogalmazza meg, elmondása szerint mára már sokkal egyértelműbbé vált számára a bukaresti vezetés felelőssége. "Szó sincs arról, hogy csak helyi szervezés lett volna, mint ahogy egyes történészek hangoztatják. A hadsereg mozgását nem Marosvásárhelyről irányították, hanem a központból. Jogászként továbbra is fenntartom, hogy Marosvásárhelyen pogromkísérlet történt, és furcsának találom, hogy a jogi szakvéleményemet történészként felülbírálják. Egy bűncselekmény minősítése nem történészi, hanem jogászi feladat" – tette hozzá.
A rendezvény további részében a könyv szerzője a 25 évvel ezelőtti tragikus esemény résztvevőivel beszélgetett, Veress Eszterrel, Hîrsan Viorellel, Körmöczky Zoltánnal, Vali Russuval, Magos Métával, Kincses Elemérrel.
Smaranda Enache, a Pro Európa Liga emberjogvédő szervezet társelnöke szerint a marosvásárhelyi véres eseményekért ugyanazok a felelősek, akik a decemberi államcsínyért is, akik "hamar át tudták hangolni a jogokért való küzdelmet, mondván, hogy az szeparatizmus, nacionalizmus". "Újra kell nyitni a marosvásárhelyi események dossziéját, megállapítani a bűnösöket, nem szabad megengedni, hogy huszonöt év után is azok legyenek a nyertesek, akik meg akartak osztani minket" – jelentette ki az emberjogvédő.
Antalfi Imola?
Népújság (Marosvásárhely)

2015. április 11.

Marosvásárhely márciusa (4.)
Másnap ígéretek egész sora hangzott el: legyenek román és magyar katonák, tisztek a rendőrségben. A rendet és fegyelmet, az állampolgárok személyes biztonságát a hadsereg és a rendőrség biztosítja. Vannak dolgok amelyek a megyére, vannak, melyek a kormányra tartoznak. A nemzetiségi jogokat a megye vezetősége biztosítani tudja. Majd többször is hangsúlyozták: a március 19-ei véres eseményekért felelős személyek ügyét azonnal kivizsgálják, a felelősök ellen bűnvádi eljárás indul.
A Nemzeti Egységtanács mindenféle nacionalizmust elítél, szigorúan elhatárolja magát a szélsőségektől. A hadsereg pedig – hangzott a megnyugtató kijelentés – szükség esetén azonnal közbelép, biztosítja a tüntetők védelmét. 1990. március 20-án déli egy óráig még minden megoldhatónak, világosnak látszott. Az emberek elégedetten süttették magukat a tavaszias ragyogásban. A megyeháza erkélyéről elhangzott az Ideiglenes Nemzeti Egységtanács közleménye is. (A teljes szöveget – az Egységtanács tagjainak kérésére – én olvastam fel .) Idézem: „A Maros megyei Ideiglenes Nemzeti Egység Tanácsa elítéli a Marosvásárhely municípiumban az utóbbi napokban lezajlott erőszakos eseményeket, amelyek március 16-án kezdődtek, és március 19-én délután, illetve este érték el tetőpontjukat. E nemkívánatos események következtében több személyt – többek között Sütő Andrást, a legnagyobb élő magyar írót, az RMDSZ elnökét – súlyosan bántalmaztak, szétzúzták egyes politikai pártok, elsősorban az RMDSZ székházát. Az igazságügyi szervek megkezdték a tettesek kézrekerítését és az ügy kivizsgálását, eme nemkívánatos események okainak feltárását. Felhívjuk Önöket,  legyenek türelmesek, és tanúsítsanak mértékletességet,  s ne felejtsék: ezeken a tájakon a románok és magyarok megértésben éltek, egyformán szenvedtek és közösen hozták létre az itteni civilizációt. A káros akciók megismétlődése és kiterjedésének megakadályozása érdekében, az Ideiglenes Tanács elhatározza:
1. Mindazok azonnali felelősségre vonását, akik hibásak a vandál cselekedetekért, akik szervezik ezeket, és akik az instabilitást kezdeményezték
2. Az Ideiglenes Megyei Tanács rendkívüli ülésszakának azonnali összehívását és mindazok leváltását, akik képtelennek bizonyultak feladataik ellátására
3. A rendőrségi szervek tevékenységének elemzését és megfelelő stabil keret biztosítását annak érdekében, hogy a rendet és  békét a megye egész területén megőrizzük
4. Az Ideiglenes Egységtanács határozottan elítél mindenféle nacionalista, soviniszta propagandát, felkéri a román, a magyar, a német lakosságot, hogy őrizze meg a hagyományos és kölcsönös tiszteletet, amely eme népek között kialakult, és felkér mindenkit, hogy ne adjanak hitelt a szélsőséges elemek manipulációinak.
Marosvásárhely, 1990. március 20.
Aláírják: Király Károly (telefonegyeztetés után!), Scrieciu Ioan, Gîlea Valer, Kincses Előd, Pleşa Octavian, Man Nistor, Pop Dorel, Jakabffy Attila, Virág György, Grozav Mihai, Florian Aurel, Micu Dumitru, Veress Károly, Körmöczki Zoltán, Lutsch Walter – a Végrehajtó Bizottság tagjai.” Alaptalan tehát minden olyan állítás, amely azt próbálja bizonygatni, hogy a város magyarsága elfoglalta a megyeházát! Bárki bejöhetett, bárki elmondhatta véleményét. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának román  tagjai végig  a székházban tartózkodtak, s becsületükre legyen mondva, mindent megpróbáltak a vérontás elkerüléséért. Fontos  hangsúlyoznunk, hogy madiszos fiatalok órákon át védelmezték a Vatra Românească székházát.
Egészen megváltozott a tér arculata, amikor a Grand Szálló tájékán megjelentek az első román tüntetők. A magyarság kérte, hogy Iliescu elnök azonnal utazzon Marosvásárhelyre. A március 20-ai tragédia sorsa ezekben az órákban dőlt el: az elnöki látogatás megnyugtatta volna az immár szembenálló feleket, talán nem került volna sor a véres összecsapásra. Hasonló megoldási lehetőséget kínált volna a hadsereg kivonulása: 13 órakor kétéltűekkel, tankokkal még könnyen el lehetett volna választani a két csoportot. Erre csak jóval később, este hét órakor került sor. A gyér rendőrkordon csak statisztaszerepet játszott. Egyébként is csak a Grand Szálló és az ortodox templom előtti parkig állt sorfalat a belügyi alakulat. Az akkori Nemzeti Egységtanács municípiumi székháza előtti utcát teljesen szabadon hagyták. 
Felfegyverzett falusiak itt támadtak a magyar tüntetőkre. A mind jobban szaporodó román felvonulók az egész teret betöltő hangerővel üvöltözték: Iliescu nu uita, şi Ardealul e ţara ta! (Iliescu, ne feledd, Erdély is a te országod!), Ungure, nu uita, nici o ţară nu te vrea! (Magyar, ne feledd, egyetlen ország sem akar Téged!), Noi suntem acasă, voi sunteţi în gazdă! (Mi itthon vagyunk, ti albérletben!) 16 órakor  a bukaresti rádió magyar nyelvű adása Király Károly telefonüzenetét közvetítette hangszórón: mindenki őrizze meg nyugalmát, józanságát, mind a románok, mind a magyarok oszoljanak szét, menjenek haza, nehogy valamilyen provokáció áldozatául essenek. Király Károly telefonüzenetében világosan kifejtette: nem Erdélyt akarjuk, hanem jogainkat a közös haza, Románia határain belül. A beszéd románul, magyarul elhangzott. Még csak fél öt volt, mindkét fél ordibált, fütyült. Zolcsák Sándor, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke többször is szólt a tüntetőkhöz: a magyarság jogos követeléseinek helyességére, megalapozottságára hívta fel mindkét fél figyelmét. Szabó György Pál románul, magyarul kérte a tömeget: ne hagyják magukat manipulálni. Az esetleges összetűzés mindkét fél részére végzetes lehet. A megyeháza erkélyéről Lestyán Ferenc katolikus esperes szólott kéréssel románokhoz, magyarokhoz egyaránt: Békesség nektek! Dicsértessék a Jézus Krisztus! (Megszólalt a városháza toronyórája is.)  Fülöp G. Dénes református lelkész az emberi jogok vérontásmentes érvényesítését kérte. Utána az ortodox esperes is. (A tömeg ismétli a Miatyánk teljes szövegét.)
Scrieciu tábornok ígérete szó szerint: „Iliescu elnök úr arra kéri a tömeget, hogy őrizzék meg nyugalmukat. Két-három napon belül itt lesz a megyében, ugyanannál az asztalnál akar beszélni a románokkal és a magyarokkal egyaránt.” Közismert: NEM JÖTT. Majd a tér jobb oldalán gyülekező tömeghez: „A románok, akik bejöttek a Grand Szállóhoz, menjenek haza. Ha vátrások, húzódjanak haza.” A fiatalok román képviselője is szót kért. Pillanatnyilag úgy tűnt, hogy sikerült lélektani csatát nyerni. Érdemes emlékezni  szavaira: „A románok húzódjanak vissza. Eddig békében zajlott le a tüntetés. Nem akarunk vérontást! A gyerekeink jövőjéről van szó!  Az a tiszt pedig, aki az Avram Iancu-szobor körül uszítja a románokat, vonuljon vissza. Vegyünk példát a magyarok békés tüntetéséről.” Zolcsák Sándor bejelenti: „Kérjük a szélen levőket, alkossanak élőláncot. Vigyázzunk a mellékutcákra! Nem akarjuk, hogy a két nép végzetes hibát kövessen el! Megkérjük román testvéreinket, hogy álljanak  mellénk. Scrieciu tábornokot pedig arra kérjük, maradjon itt, nem úgy, mint tegnap. Mi nem akarunk előjogokat, csak a jogainkat követeljük!”  Mindenhol piros-sárga-kék zászlók lengenek, feliratok a testvériség szellemében: Magyar–román barátság, Sütő András, Egyenlő jogokat!, Édes anyanyelvünkért tüntetünk! Az utóbbi táblát egy fiatalember az erkély előtti fenyőfára helyezte, így maradt épen a támadást követően.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. január 17.

Fókuszban a családközpontúság: húsz éves a remeteszegi plébánia
A plébánia alakulásának húszéves évfordulóját ünnepelték a marosvásárhelyi Egyesülés negyedbeli Szentcsalád római katolikus templomban szombaton. Csató Béla plébánost – aki önálló útjára indította a remeteszegi közösséget – nagy szeretettel és tisztelettel fogadták.
A főtéri plébánián szolgáló Lestyán Ferenc javaslatára már 1989-ben egy magánházat vásároltak az Egyesülés negyedbeli Kerektó utcában, hogy a remeteszegi és környékbeli hívek ne kelljen a főtéri plébániára menjenek szentmisére. A ’90-ben felszentelt kis kápolna gyorsan megtelt, s önkéntesek a gyerekekkel is elkezdetek foglalkozni, hitoktatást tartottak, megszületett a helybéli asszonyok szövetsége, lassan kialakult a gyülekezet. Önálló plébániává 1996-ban alakult. Az első esztendőkben szükséges anyagiakat nagy lendülettel és hozzáértéssel Csató Béla akkori marosvásárhelyi főesperes gyűjtötte össze.
A helyi közösség nagy vágya volt, hogy saját templomot építsen, ehhez 2005-ben fogtak neki, és 2012-ben szentelték fel. Szénégető István plébános, aki 2002-től szolgál a közösségben, érdeklődésünkre büszkén mesélte el: a templomszentelés óta eltelt három esztendőben nem csökkent a lelkes hívek száma, vasárnapról vasárnapra megtöltik a Szentcsalád templomot, amelyben megtalálták helyüket a kisgyermekes családok is. A plébános, aki oroszlánrészt vállalt az elmúlt években a munkából, örömmel számolt be, hogy a templom szomszédságában már elkészült a közösségi ház, ahol elkezdhetik a lélek és test gyógyítására, tájékoztatásra és közösségi élmény gyarapításra szolgáló tevékenységeket.
Az istentiszteletet követően a gyülekezet húszéves fennállását bemutató képeket, kisfilmeket tekinthették meg a jelenlevők, s együtt örülhettek az eddig megtett útnak,s beszélgettek a jövőbeli tervekről is. A templom és a közösségi ház készen áll, de az udvaron van hely még a zöldövezetnek, játszótérnek, szükség van egy kerítésre is, s  továbbra is nagyon fontos, hogy a  a környékbeliek bekapcsolódjanak a Szentcsalád templom közösségébe.
Simon Virág. Székelyhon.ro



lapozás: 1-30 | 31-46




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998