udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 61 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-61
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Nagy György

2008. november 22.

Hetedik alkalommal rendezte meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) a magyar tudomány napja Erdélyben elnevezésű szokásos évi konferencia első felét november 21-én, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az idei rendezvénysorozat témája az erdélyi magyar tudományos közgyűjtemények mai állapotának és jövőjének lehetséges alakulása. Az EME egykori természetrajzi, történeti, néprajzi, földrajzi gyűjteményeit annak idején jogtalanul államosították, és az intézmény sok éve folytatja harcát azok tulajdonjogának visszaszerzéséért. „Hatalmas értékekről van szó, ez az átmeneti állapot nem tartható sokáig” – jelentette ki Egyed Ákos EME-elnök a konferencián, a tulajdonjogi viszonyok rendezését sürgetve. Az EME jövőre ünnepli fennállásának 150. évfordulóját, erre az alkalomra kötetet fognak megjelentetni a kommunista rendszer által elkobzott gyűjteményekről. Ugyanakkor tudni kell, hogy más erdélyi magyar tudományos intézményeket is jogos tulajdonuk visszaszerzése vezérel. A tudományos kutatásokat szolgáló anyagokat német, román és zsidó kiegészítő források összefüggésében kell hasznosítani. Görömbei András, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar Tudományosság Külföldön elnöki bizottságának elnöke előadásában nemzeti önismeretünk felújításának fontosságát hangoztatta. A történelem során a magyarság – önként vagy idegen hatalmak nyomására – sokszor került öntudati válságba. Most a nyolc államba szakadt népet kell saját szellemisége megőrzésére sarkallni, miközben a szomszédok mindnyájan megteremtették saját országukat, és megerősödtek. – Mi nem akarunk senki ellen harcolni, csak saját magunkat akarjuk átmenteni a jövőnek, és ebben az EU lehetőségeket ajánl fel. A globalizációban erkölcsi-szellemi tartalékainkat felhasználva kell haladnunk tovább, nem a beolvadás gondolatával, hanem méltóságunk megőrzésével, mert nem vagyunk más nemzeteknél alábbvalók – hangsúlyozta Görömbei. Üdvözlő beszédet mondott még Bitskey István, a KAB-bal szoros kapcsolatokat fenntartó Debreceni Akadémiai Bizottság elnöke, és Szűcs Edit, a Debreceni Egyetem Műszaki Karának dékánja. Ezután plenáris előadások következtek. Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója a csíkszeredai Mikó-vár épületében található intézmény gyűjteményeit mutatta be. A múzeum alintézményei: a zsögödi Nagy Imre Emlékház és Galéria, a tusnádfalui Borvízmúzeum, a néprajzi, a szabadtéri, a régészeti-történelmi, a természettudományi és a régikönyv-gyűjtemény. . A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum közgyűjteményeit Vargha Mihály igazgató ismertette. Az intézmény most csak államosított gyűjteményekkel rendelkezik. Elkezdték az öt belső (természetrajz, régészet, történelem, néprajz, könyvtár) és öt külső részleg (Gyárfás Jenő Képtár, csernátoni Haszmann Pál Múzeum, kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, baróti Erdővidéki Múzeum) anyagának digitális feldolgozását. Zepeczáner Jenő, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója az 1950-ben államosított intézmény gyűjteményeit (történelem, néprajz, természetrajz, helytörténet, tudományos könyvtár, dokumentumtár) mutatta be. Az EME gyűjteményeiről több előadás hangzott el. Nagy-Tóth Ferenc a természettudományi szakosztály gyűjteményeinek múltjáról szolgáltatott adatokat, Sipos Gábor előadásában pedig az intézmény könyvtárának múltját vette számba. Murádin Jenő az EME képtáráról, Vincze Zoltán az érem- és régiségtárról, Tötszegi Tekla a néprajzi gyűjteményeiről, Mihály Melinda a középkori és kora újkori kőtárról, Bogdándi Zsolt pedig a jelenkori gyűjteményekről számolt be. A konferencián első ízben adták át a KAB-díjat, amit, Ferencz István főszerkesztő képviseletében, a csíkszeredai Székelyföld kulturális (de egyben szépirodalmi és tudományos) folyóirat kapott meg. Szintén először ismertették azok névsorát, akik az MTA köztestületi tagságát nyerték el: Asztalos Lajos, Marton Melinda, Magyari Tivadar, Ágoston Klára-Zsuzsa, Pálffy Károly, Fekete Pali-Pista Szilveszter, Kolumbán Vilmos József, Péter A. Sándor, Chirila Emil, Domandi János, Mintas Ioan, Simon Zsolt és Székely Csaba István. Az EME újjászervezésében és folyamatos működtetésében kifejtett kiemelkedő munkásságáért a Gróf Mikó Imre emlékplakettet Gaal Györgynek adományozták. A fiatal kutatóknak szánt Nagy György Emlékdíjat Gergely Orsolya csíkszeredai szociológusnak és Nagy Mihály Zoltán történésznek (EME) nyújtották át. /Ördög I. Béla: Visszaigényli tudományos közgyűjteményeit az EME. A Magyar Tudomány Napja Erdélyben – VII. Fórum. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 22./

2008. december 30.

Szatmárnémetiben a színház magyar tagozata, a Harag György Társulat szilveszterkor bemutatja Katajev szovjet-orosz író Bolond vasárnap című fergeteges bohózatát, melyben Katajev szövege Aldobolyi Nagy György zenéjével és Romhányi József dalszövegeivel egészül ki. A darab zeneszerzőjének nevéhez közel ötven zenés színpadi mű, húsz játékfilm és tévéfilm kísérőzenéje fűződik. Aldobolyi Nagy György zeneszerző most rendez első ízben Erdélyben, de „visszatérőnek” érzi magát, mert gyermekéveit Szamosújváron töltötte. /Babos Krisztina: Musical-bohózat szilveszterre. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 30./

2009. június 29.

Sikeres nemzetközi színházi fesztivált, több külföldi fellépést és rangos szakmai sikereket tudhat maga mögött a Szatmárnémeti Északi Színház a 2008–2009-es évadban. A Harag György Társulatot a következő évadtól új művészeti igazgató irányítja: a leköszönő Czintos József igazgatót Keresztes Attila váltja. A kolozsvári rendező, aki a Kolozsvári Állami Magyar Színház helyettes igazgatója is volt, Szatmáron szeretne színházat csinálni. Az elmúlt évadban öt bemutatót tartottak Szatmáron. A szezon elején Robert Thomas 8 nő című krimi-vígjátéka valamint Munkácsi Miklós zenés darabja, a Mindhalálig Beatles, szilveszterkor Katajev-Aldobolyi Nagy György Bolond vasárnapja, tavasszal pedig Caragiale Zűrzavaros éjszaka című komédiája és Láng György bohózata, a Két férfi az ágy alatt került színpadra. Idén a közönségkedvenc a színészzenekar által előadott Beatles-imitáció volt. A szatmárnémeti színház nézői idén Nagy Csongornak és Lőrincz Ágnesnek ítélték oda az év művésze címet. /Változás előtt a Harag György Társulat. = Krónika (Kolozsvár), jún. 29./

2010. január 18.

Sajtótörténeti pillanat
Tízéves a vártemplomi gyülekezet Új Kezdet című lapja. Az első szám 2000 januárjában jelent meg. Itt alapította Bustya Dezső, és négy hónapon át az Üzenet című református egyházkerületi újság is Marosvásárhelyen látott napvilágot. Amint megérkezett az egyház saját nyomdája, Kolozsvárra költözött. A szerkesztő-munkatárs lelkészek hiányként élték meg ezt. Fülöp G. Dénes vártemplomi lelkész álma mégis megvalósult, vagyis újrakezdődött a lapcsinálás, amikor 2000 januárjában Adamovits Sándor azzal állt elő, hogy Vártemplomi Kis Újság címmel kellene kiadványt nyomtatni, és mintát is mutatott. A lelkész feltárta dédelgetett tervét, és megszületett az Új Kezdet. A cím a bibliai üzeneten túl arra is utal, ami az erdélyi magyarsággal, azon belül a reformátussággal a diktatúra bukása után történt s történik, hiszen életünk minden fontosabb területén csaknem elölről, a nulláról kellett s kell kezdenünk szinte mindent. "A vallásos nevelést tekintjük fő célunknak, de felöleljük a népünk, nemzetünk, gyülekezetünk múltját, jelenét és jövőjét érintő kérdéseket, a szűkebb közösség és a nagyvilág híreit, ápolni kívánjuk nagy elődeink emlékét, és nem feledkezünk meg gyermekeinkről, fiataljainkról"– írta Beköszöntőjében Fülöp Dénes. "Az irányadó múlt mellett jelenünk evangéliumi üzenetével is kívánunk szolgálni a gyülekezeti közösségben lelkipásztorok és gyülekezeti tagok számára. Ezért közöltünk szívesen az egyéni bizonyságtételek mellett az ifjúság nevelésére vonatkozó híreket, a Kántortanító-Képző Főiskola, a Vártemplom gyülekezete, ünnepségek, vendégszolgálatok, diakóniai segélyezések eseményeit. A legfőbb jellemvonás: kétségbeejtően súlyos társadalmi kérdések között fölvállalni a diadalmas és sugárzó hit jelenlétét, felmutatását anyaszentegyházunkban. Ez a Krisztussal való közösség a szeretet türelmében." Ennek jegyében szerkesztette a lapot a fáradhatatlan Adamovits Sándor. Neki és a munkatársi közösségnek, a fenntartó gyülekezetnek, olvasóinak és a számos közelebbi és távolabbi érdeklődőnek köszönhetően az Új Kezdet 2008 áprilisában eljutott a századik számáig. Megjelenésének tizedik évében 120 számmal büszkélkedhet, vasárnap a százhuszonegyediket is olvasói asztalára tette a szerkesztőség – Ötvös József felelős szerkesztő; főmunkatársak: Ábrám Noémi, Dr. Barabás László, Dr. Bustya Dezső, Henter György, Fülöp Géza; szöveggondozó: Szőcs Katalin; tördelőszerkesztő: Donáth-Nagy György. Ami a lapban olvasható, az Ötvös József tömör fogalmazásában: "történelem és teológia, keresztelés és temetés, ének és imádság, énekkari szolgálat és gyülekezeti tükör, azaz fénykép és írott szó dokumentumaként a Vártemplom harmadik évezredének az élete."
Néhai Adamovits Sándor özvegye és hűséges munkatársa, Éva asszony elhozta a teljes gyűjteményt a Teleki-ház Bernády téri emeleti termébe, kiállítássá avatva a szerény sajtótörténeti eseményt. Az Új Kezdetről lapunk munkatársa, Bölöni Domokos szólt, a rendhagyó tárlat, mondotta: tisztelgés az eltávozottak: az alapító, a főszerkesztő, és a közeli-távoli munkatársak tartósnak bizonyult kezdeménye, tiszteletre méltó teljesítménye előtt. Az alapítóról, a munkatársakról, a szerkesztés és terjesztés gondjairól Ötvös József, a Kezdet kezdetéről Dr. Bustya Dezső és az alapító özvegye, Fülöp G. Dénesné, Ilona asszony beszélt. Az új, immár XI. évfolyamába lépett 121. szám szerkesztőségi cikkében áll: "Amikor megállunk egy pillanatra az Új kezdet útján, kedves arcok és emlékezetes nevek lépnek elő az elmúlt évtizedből, történetek, melyek a vártemplomi gyülekezeti lap nélkül elkallódtak volna, fényképek, melyekben konfirmációra vagy szép eseményekre emlékezünk, nevek, melyekben esküvőkre vagy szeretteink emlékére gondolunk." A friss szám emlékező írásai mellett folytatódik Molter Károly 1936-ban keletkezett, Marosvásárhely című dolgozata.
Damján B. Sándor. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. május 15.

A rövidpróza mestere
Bölöni Domokos szinte kizárólag csak rövidprózai műveket ír: novella, karcolat, tárca, glossza. Ez az ő igazi világa, könnyedén veti papírra műveit, kerek, rövid történetek, pillanatképek emberekről, helyzetekről.
Legújabb kötete a Micsobur reinkarnációja (Juventus Kiadó, Mvhely, 2010, a fedőlap Donáth-Nagy György munkája, Kedei Zoltán rajzaival). A kötet alcíme: Mákföldi történetek, a helységnév kitalált, szinte mesebeli, maga a művekben megrajzolt falu nagyon is valóságos hely, mai emberekkel, mai történetekkel, valós gondokkal. Mindenik írásban ott bujkál a kérdés: hogyan tovább?, mi lesz ezután? Mi lesz az elöregedő, elnéptelenedő falvainkkal, ahol minden évben többet temetnek, mint ahányat keresztelnek? "Erdély is ilyen Mákföld. Kincseit konokul őrzi, álmodozóit rendre hanyatt vágja. Időnként lángba borul." A szerző is konok megszállottsággal mesél róla, kevés olyan művészünk, írónk van, akit ez a világ érdekel, aki ennyi szeretettel fordul az elhagyatott, elfelejtett emberek felé.
Egy kissé a folklór is beköltözik a könyv lapjaira. A ragadványnevek, gúnynevek sokaságát találjuk itt, akárcsak a mindennapi életben. Micsobur, Tarfin bá, a Kapitány, Csurdé Pali, a Néma, Macsinika, Sami, Dzsumbuj Zsiga, Maszkura Gyuszi megannyi szereplő, antihős, hisz egyik sem akarja megváltani a világot. Néhány tollvonással is tökéletesen jellemzett személyek.
Feltűnnek persze a vámszedők is, a kis- és nagystílű szélhámosok, pl. A Mester ázsiója című írásban, hol a festőművészt, aki régivágású úriember, s másról is ezt feltételezi, átlátszó trükkel próbálja átverni egy "vállalkozó". Persze a művész rávágja az ajtót s faképnél hagyja. De az emberek iránti bizalma bizony sebet kap.
Van egy írás a kötetben – Két kuvik őrködik álmán –, megemlékezés az erdélyi magyar irodalom egyik érdekes alakjáról. A B. P. szignóban nem nehéz felismerni az utóbbi évtizedek egyik legtehetségesebb műfordítóját, a nyelvzsenit, kinek tehetsége sohasem tudott igazán kifutni. Sok száz mese tolmácsolója oroszból, litvánból, finnugor nyelvekből, Jeszenyin legavatottabb magyar fordítója volt. Bölöni Domokos könyvéből tudtam meg, hogy már nincs közöttünk.
A látszólag könnyed, humoros írásokban ott lappang egy adag szomorúság és aggodalom mindazokért, akik a szerző által megrajzolt világban élnek. Az irónia és önirónia szinte állandóan jelen van ez írásokban.
Bölöni Domokos munkabírását és munkakedvét ismerve, joggal várhatjuk az újabb köteteket.
Gábor Attila
Népújság (Marosvásárhely)

2010. május 29.

Leselkedő krónikások
Marosvásárhelyi Krónikák – avagy krónikák Marosvásárhelyről, néhai polgárok feljegyzései, vitái, észrevételei a város középkori és újkori életéből – mostantól könyvbe szedve, megvásárolhatóan, Sebestyén Mihály válogatásában. És két kötetben. E kötetek bemutatóján vett részt szépszámú közönség a Bernády Házban kedd délután.
Káli Király István, a könyveket gondozó Mentor Kiadó igazgatója fogadta a megjelenteket, majd a szerkesztő, Gálfalvi Ágnes szólt hozzájuk.
– A kötetek a kiadó Erdélyi Ritkaságok sorozatában jelentek meg, e sorozatnak a világháború előtt már volt előzménye. Eredetileg egykötetesre terveztük, de Sebestyén Mihály sorra hozta az érdekességeket, így kétkötetnyire duzzadt a mű.
– Ha az ember könyvtáros, állandóan olyan könyveket kérnek tőle, amelyek nincsenek meg a könyvtárban. Innen származott az ötlet, sajtó alá rendezni az egykori vásárhelyi krónikákat. Egy dolog közös bennük: hogy szerzőik marosszékiek, illetve marosvásárhelyiek voltak. Polgáremberek, egyikük kivételével – erre Tonk Sándor hívta fel a figyelmemet. A középkori és újkori város életét ábrázolják a kommentárokkal ellátott szövegek. A XVII. században Vásárhelyen krónikaíró-iskola alakult, a krónikaírás divattá vált. Egyszerű polgáremberek szabadidejükben leírták, hogy mi történt velük és mi történt a városban aznap. Az egyik szerzőnk Borsos Sebestyén bíra, Borsos Tamás apja. Borsos Tamás szövegeit nem közöljük, mert azok már megjelentek a Fehér Kötetek sorozatban, Nagy Szabó Ferenc, a szabócéh céhmesterének írásait azonban igen. Ő negyvenévesen kezdett írni, munkái átölelnek egy fél évszázadot. Mindent részletesen közöl a városi életről. Ebben Vásárhely élenjáró, más, korabeli, a városi életet taglaló munka nem született. Enyedi Lakatos Márton ugyancsak polgár és mondhatni voyeur, amolyan leselkedő krónikás. Kitűnő portrékat írt az igazi, veszekedő polgárokról, riporteri frissességgel, maró gúnnyal számol be a nézeteltérésekről 1660 és 1675 között. De közöljük – többek között – még Petri Nagy György és Rozsnyai Dávid írásait is. A teljes szöveget adjuk és igyekeztünk az olvasmányosságot szem előtt tartani anélkül, hogy a filológia szabályait áthágnánk. Mellékletekkel, hely- és névmutatóval, magyarázatokkal láttuk el a könyveket, amelyekben folyamatos mesélést olvashatunk. Kár, hogy Jókai nem inspirálódhatott belőlük. A sorozat eredetije Jancsó Elemér nevéhez köthető, 1938-ban indult, és keretében '48-ig jelenhettek meg kötetek. A Mentorén kívül van egy másik folytatása is, a Kriterion Téka-sorozata, az már hozzáedzte a közönséget a történelmi szövegekhez. Nekünk még jobbat kell csinálnunk – mondta Sebestyén Mihály.
– Átlagolvasóknak szánjuk a sorozatot, ezért is ügyeltünk az olvasmányosságra – tette hozzá a szerkesztő. – Két típusú szöveggel dolgoztunk: amelyeket már átírtak egykori szöveggondozók – mellesleg nagyon szépen –, és amelyek kézírását úgy kellett kisilabizálni. Az átírásnál a tájszólás jellegzetességeit ott is megőriztem, ahol az nem volt következetes. Rendkívül szórakoztató, regényes és egyáltalán nem száraz történelmi szövegekről van szó, ráadásul ez már a második idei kötetünk, amely Vásárhelyhez kapcsolódik. És hamarosan újabb következik: Szabó Éva Erzsébet Vásárhelyi villanypózna című könyve, amelyben a szerző két világháború közötti Palás-közi élményeit meséli el, tulajdonképpen a Palás-köz történetét írja le.
Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

2012. szeptember 18.

Jubilál a székely művelődés temploma
Százéves épületegyüttesét ünnepli a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum – Kós Károly reprezentatív alkotásának alapkövét 1911. október 22-én helyezték el.
Alig egyéves építkezést követően, 1912 óta büszkélkedhet a város múzeumának hajlékával, melynek az alapító- levél tanúsága szerint küldetése közösség- és értékmentő: „sokat szenvedett nemes székely nemzetünk dicső múltjának és gyorsan alakuló jelenének temploma, szent nemzeti hagyományainknak késő nemzedékekre szóló hirdetője, fenntartója és megerősítője”. A centenáriumi ünnepségsorozat – a Csaba királyfit ábrázoló ólomüveg-festmény júliusi elhelyezését követően – újabb momentumára holnap kerül sor: ekkor avatják a Kós Károly által 1914-ben tervezett kovácsoltvas lámpásokat, melyeket az olaszteleki vasműves, Nagy György készített, valamint bemutatják a múzeumépületeket ismertető színes kiadványt is.
Demeter Virág Katalin
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. október 27.

Az erdélyi önrendelkezési küzdelem állomásai (Autonómiát!) – dokumentum
1989. december 25.
A december 25-i Kiáltvány „egy új nemzetiségi Statútum” kidolgozását szorgalmazta, ugyanakkor megfogalmazódik benne a „kollektív jogok” alkotmányos szavatolása iránti igény, valamint az, hogy az RMDSZ „az önrendelkezési jog elvi alapján” áll, vagyis a dokumentum tartalmaz az autonómiatervezetek irányába mutató megfogalmazásokat.
1990. április 21–22.
Az RMDSZ első, nagyváradi kongresszusán elfogadott program általános utalást tartalmaz az önrendelkezésre nézve, azaz célként olyan jogi keretek kialakítását jelöli meg, „amelyek szavatolják nemzetiségi viszonyaink rendezését az európai demokráciában megvalósult legjobb modellek szerint, biztosítják az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok szabad érvényesítését, az önrendelkezést”. A program ezen elvi kijelentését a 13. pont konkretizálja: „különféle személyi és kollektív kisebbségi jogok gyakorlásának legmegfelelőbb biztosítéka a helyi önkormányzati rendszer kialakítása.” 1991. május 24–26.
Az RMDSZ II. (marosvásárhelyi) kongresszusán Szőcs Géza bemutatja Nemzetiségi törvénytervezet-csomagját, amely definiálja az autonómiaformákat is. A tervezet nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. 1992. október 25.
Az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén elfogadják a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, amely az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozatként lett ismert. A határozat a „belső önrendelkezés” koncepciójára alapozó autonómiastratégia felülkerekedését jelentette a kisebbségjogi és a helyi önkormányzatokra alapozó felfogással szemben. 1992. december 31.
December 31-i dátummal teszi közzé Csapó József a Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezéséről című tervezetét, amely bár a Kolozsvári Nyilatkozatra alapoz, még nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. E tervezet a „belső önrendelkezés” koncepciójának első megalapozási kísérleteként megpróbálta összefoglalni és hasznosítani a legfontosabb nemzetközi dokumentumokat. 1993. november 14.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elfogadta a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetet, amelyet a román parlamentben törvényjavaslatként iktattak. A tervezet mind a kisebbségi jogokat, mind a közösségi autonómia három formáját (személyi elvű autonómia, a sajátos státusú önkormányzatok autonómiája és a regionális autonómia) megjelöli, azonban – kerettörvényként – nem kodifikálja azt. 1994. március
Szilágyi N. Sándor a Korunkban közzéteszi Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről című törvényjavaslatát. A tervezet inkább nyelvi rezsimet szabályoz, de bevezeti „az önadminisztráló nemzeti közösségek” fogalmát is. 1994. május 13–14.
Román–magyar szakmai tanácskozás a közösségi jogokról és az autonómiáról Tusnádfürdőn. Résztvevői: Gabriel Andreescu, Renate Weber, Valentin Stan, Smaranda Enache, Biró Annamária, Kolumbán Gábor, Bakk Miklós, Bodó Barna, Fábián Ernő, Varga Attila, Balázs Sándor, Horváth István, Eckstein-Kovács Péter és Nagy György. 1994. szeptember 28.
Csapó József az Erdélyi Naplóban közzéteszi javaslatát a három autonómiaforma kodifikálásáról. Ezek címei: A sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma; A Romániai magyar nemzeti közösség személyi autonómiájának statútuma és A sajátos státusú helyi önkormányzatok regionális társulásának autonómia-statútuma. 1994. november
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának határozata alapján szakbizottság jön létre az autonómiastatútumok véglegesítésére. Tagjai: Csapó József, Tokay György, Varga Attila, Béres András, Bodó Barna, Balázs Sándor, Bakk Miklós, Papp Előd, Hajdú Gábor, Katona Ádám, Madaras Lázár, Markó Attila, Szabó István, Szilágyi N. Sándor. A bizottság Csapó József tervezeteit vette alapul.
1995. április
Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Főosztálya két tervezetet bocsát belső vitára: A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma (kidolgozói: Bodó Barna, Bakk Miklós, Szász Alpár Zoltán); Törvénytervezet a személyi elvű önkormányzatokról (kidolgozója: Bakk Miklós). 1995. április 7–8.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának ülése a szakbizottság javaslatai alapján megvitatta az alternatív tervezeteket, de nem hozott döntést róluk. Csupán az a határozat született, hogy az autonómiavita eredményeit bele kell foglalni a közelgő kongresszus programtervezetébe. 1995. május 26–28.
Az RMDSZ negyedik, kolozsvári kongresszusa programba foglalt néhány elvi tézist az autonómiáról (ezek szerint az autonómia egyaránt jelent elvet a jogállam kiépítésében, a nemzeti közösség jogát, melyet identitása megőrzése érdekében gyakorol, eszközt a romániai magyarság gazdasági és kulturális fennmaradásának megalapozásához és stratégiai célt, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében és a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolataiban követ), és rögzítette azt a három autonómia-formát, amelynek jogi megfogalmazására és a törvényhozás útján való érvényesítésére az RMDSZ törekedni fog. E három autonómia-forma: a személyi elvű autonómia, a sajátos státusú helyi önkormányzatok, valamint a területi autonómia, mely „a helyi önkormányzatok társulásával érdekszövetségként jön létre”. 1995. szeptember
Csapó József közzéteszi a Magyar Kisebbségben (1995/2. szám) Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetét, mely Székelyföld autonómiájának megfogalmazására irányul, a belső önrendelkezés elvére alapozva. Ez a koncepció később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tervezetének alapjául szolgált. 2003. április 23.
Megalakul az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete, amely az RMDSZ programjában is szereplő autonómiaformák megvalósítását tűzi ki célul. A Tőkés László püspök és Fejes Anzelm premontrei főapát elnökletével megalakult testületnek 31 tagja volt, köztük parlamenti és önkormányzati képviselők, polgármesterek, RMDSZ-tisztségviselők, vállalkozók, civil társadalmi szervezetek vezetői.
2003. július 7.
Gyergyócsomafalván megalakul az EMNT KT székelyföldi tagjainak részvételével, önálló testületként a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete azzal a céllal, hogy Székelyföld autonómiaigényének közképviseletére, illetve megvalósítására létrehozza a Székely Nemzeti Tanácsot. A kezdeményező testület tagjai nyilatkozatban üdvözlik az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2003/1334-es számú, Andreas Gross jelentése alapján elfogadott határozatát. 2003. október 26-án Sepsiszentgyörgyön, a Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Elnökké egyhangúlag dr. Csapó Józsefet választják. Alakulásakor meghirdetett célja, hogy a Székelyföld autonómiáját a jog és a demokrácia eszközével vívja ki, alkalmazva a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket. 2003. október 29-én a román parlament felsőházának jogi bizottságában Antonie Iorgovan kormánypárti szenátor Románia alkotmánya elleni támadásnak nevezi a Székely Nemzeti Tanács megalakulását, kérve, hogy a testület forduljon az ország legfőbb ügyészéhez „a Székely Nemzeti Tanács akcióival kapcsolatban”. A szenátus ülésén megjelent Ilie Botos, Románia legfőbb ügyésze, és biztosította a testület tagjait, hogy az általa vezetett intézmény az ügyben „már teljesíti kötelességét” – közölte a román közszolgálati rádió. 2003. november 13-án a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Csapó József közzétette a Székely Nemzeti Tanács által közvitára bocsátott Székelyföld-statútum román nyelvű változatát, és kijelentette, hogy a román változat alapján konszenzusra szeretnének jutni a székelyföldi románsággal. 2003. november
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által felkért szakértői csoport (koordinátora: Bakk Miklós, tagjai: Bodó Barna, Borbély Imre, Biró Gáspár, Komlóssy József, Kovács Péter) elkészíti az ún. Autonómia-csomagtervet (mely három összefüggő tervezetet tartalmaz a regionális autonómiára vonatkozóan: Kerettörvény a régiókról, Törvénytervezet Székelyföld különleges jogállású régió létrehozásáról, Székelyföld különleges jogállású régió autonómiájának statútuma). Később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vitatta e tervezet legitimitását, ezért nem vált az EMNT hivatalos dokumentumává. 2003. december 10.
Miután az Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Állandó Bizottsága a román és a magyar parlamenti pártok frakcióvezetőitől személyes találkozót kért, hogy tájékoztassa őket a Székely Nemzeti Tanács célkitűzéseiről, Ioan Solcanu, a kormányzó Szociáldemokrata Párt szenátusi frakcióvezetője fogadta az SZNT küldöttségét. A találkozó után Solcanu újságíróknak kijelentette: elfogadhatatlannak tartja a székelyföldi autonómiatervét. 2004. január 17.
Sepsiszentgyörgyön ülésezett a Székely Nemzeti Tanács, véglegesítette és elfogadta a Csapó József tervezetén alapuló Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. A tanács arról is döntött, hogy a statútumtervezettel Románia parlamentjéhez fordul. 2004. február 25.
Birtalan Ákos, valamint az RMDSZ-frakció polgári szárnyának képviselői, Kovács Zoltán és Szilágyi Zsolt Bihar, Pécsi Ferenc Szatmár, Toró T. Tibor Temes és Vekov Károly Kolozs megyei képviselő Románia parlamentje elé terjesztette Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. március 30.
A Képviselőház elutasítja Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. június 18.
Négy magyar képviselő és egy szenátor aláírásával iktatták a képviselőház állandó bizottságában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kidolgozott személyi elvű autonómia kerettörvényét, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet Bakk Miklós és Toró T. Tibor dolgozott ki. 2004. június 29.
A szenátus elutasítja Székelyföld autonómiájának statútumát. 2004. szeptember 9.
Alkotmányellenességre hivatkozva a képviselőház közigazgatási bizottsága elutasította a romániai nemzeti kisebbségek személyi elvű autonómiáját szabályozó kerettörvényt, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet június 18-án nyújtott be négy magyar képviselő és egy szenátor. 2004. december 23.
Az új kormány megalakításáról szóló parlamenti megbeszéléseken az RMDSZ a kisebbségek jogait magában foglaló és biztosító törvény megalkotását javasolta. 2005. január 18.
A Magyar Rádiónak adott interjúban Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök megállapította: a határon túl már van kulturális autonómia. 2005. február 8.
Az RMDSZ sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a többi kisebbség képviselőivel közösen dolgoznak a kisebbségi törvényen, mely kerettörvény jellegű lesz, és azt közvitára bocsátják. 2005. február 18.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint a kisebbségi törvény megalkotása aláássa az autonómiát. 2005. március 17.
Toró T. Tibor Temes megyei képviselő bírálta a tervezetet, mert az a kisebbségi szervezetek létrehozására vonatkozóan ugyanazokat a diszkriminatív kritériumokat tartalmazza, amelyeket a romániai választási törvényben több nemzetközi szervezet is kifogásolt. 2005. március 18.
Nyilvánosságra hozták az RMDSZ által kezdeményezett kisebbségi törvény tervezetének szövegét. 2005. március 21.
A Magyar Polgári Szövetség háromszéki egyeztető tanácsa bírálta a nemzeti kisebbségekről szóló törvény tervezetét, és széleskörű konzultációsorozat beindítását kezdeményezte az autonómiáról. 2005. március 22–25.
Toró T. Tibor képviselő benyújtotta a kisebbségi törvény tervezetéhez készített módosító csomagot, mely 15 indítványt tartalmaz, és az EMNT 2004-ben iktatott személyi elvű kerettörvény-tervezetéből indul ki.
2005. március 30.
Az erdélyi protestáns egyházfők Markó Bélához intézett nyílt levelükben kifejtik: nem célszerű jelen formájában a parlament elé terjeszteni a tervezetet, mert azt nem előzte meg széles körű szakmai és társadalmi vita.
2005. április 9.
A Székely Nemzeti Tanács ismét az igazságügyi minisztériumhoz fordult a népszavazásról szóló törvény módosításáért annak érdekében, hogy a székelyföldi helyi önkormányzatok által az autonómia kérdésében kiírt népszavazások ne legyenek megtámadhatóak a közigazgatási bíróságon. 2005. április 15.
Puskás Bálint szenátor bejelentette: az RMDSZ háromszéki törvényhozói népszavazási törvényt módosító tervezetet nyújtottak be a parlamentben annak érdekében, hogy váljon lehetővé a Székelyföld autonómiájáról szóló referendum kiírása. 2005. április 21.
A kormány úgy döntött, a kisebbségi törvény tervezetéről kéri a Velencei Bizottság és az EBESZ kisebbségi főbiztosának véleményét. 2005. április 23.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács közös nyilatkozatban bírálja a kisebbségi törvényt, mely „a magyar autonómia kijátszására és letörésére szolgál”. 2005. május 19.
Többszöri halasztást követően a kormány elfogadta az RMDSZ kisebbségitörvény-javaslatát. 2005. június 2.
A kisebbségi törvény tervezete eljutott a szenátus emberjogi, illetve közigazgatási bizottságának asztalára. 2005. június 3.
A kisebbségi törvénytervezet támogatását kérte az Európai Néppárttól Markó Béla. 2005. június 8.
Az RMDSZ frakciói úgy döntöttek, nem támogatják a Székely Nemzeti Tanács parlament elé terjesztett autonómiastatútumát. 2005. június 9.
Negatívan véleményezte a szenátus kulturális bizottsága a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. június 30.
A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét másodszor is a parlament elé terjesztik; ezúttal a beterjesztők: Sógor Csaba szenátor és Becsek Garda Dezső képviselő. A tervezet a 2004. március 1-jén benyújtott változathoz képest módosításokat tartalmaz, többek között a parlament törvényhozási bizottságának észrevételei alapján. A tervezetet a képviselőház 2005. október 12-én elutasította. 2005. július 7.
A szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága kedvezően véleményezte a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezetet. 2005. október 8.
A Székely Nemzeti Tanács összegzése szerint a tanács felkérésére 11 helyi önkormányzat határozott a helyi népszavazás megszervezéséről Székelyföld autonóm közigazgatási régió törvény általi létrehozásának tárgyában. A közigazgatási bíróságokon megsemmisítették a tanácsi határozatokat. 2005. október 12.
A képviselőház 188–16 arányban elutasítja a Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó, másodszor is a parlament elé terjesztett törvénytervezetét. 2005. október 14.
A Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútuma felvállalhatatlan – jelentette ki sajtótájékoztatón Márton Árpád parlamenti képviselő. Arra a kérdésre válaszolva, hogy ha az RMDSZ felvállalhatatlannak tartja az SZNT tervezetét, akkor miért nem nyújtotta eddig be saját javaslatát, Márton Árpád azt válaszolta: az RMDSZ nem tartja jónak a mostani időpontot. 2005. október 21.
A Velencei Bizottság soros ülésén úgy értékelte a kisebbségi törvénytervezetet, hogy az lehetőséget teremt majd Romániában a kisebbségi jogok megerősítésére és kiszélesítésére. Ugyanakkor a jelentés bírálta a tervezet kisebbségi szervezetek bejegyzésére és választási részvételére vonatkozó, korlátozó előírásait. 2005. október 24.
A szenátus elutasította a kisebbségek jogállásáról szóló törvényjavaslatot. 2005. október 26.
A képviselőház házbizottságában leszavazták a kormánykoalíció azon kérését, hogy az alsóház sürgősségi eljárással tárgyalja meg a kisebbségi törvényjavaslatot. A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) közleményben kérte az RMDSZ csúcsvezetőinek lemondását, a kisebbségi törvénytervezet visszavonását és egy másik, az autonómiáról szóló tervezet előkészítését. 2005. november 2.
A székelyföldi román civil szervezetek memorandumot tettek közzé, amelyben az európai követelményekkel ellentétesnek nevezik a kisebbségi törvényt. 2005. november 30.
Călin Popescu-Tăriceanu miniszterelnök kolozsvári sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a kisebbségi törvénytervezet „nem tartalmaz túlzásokat”. Mint mondta, nem hiszi, hogy félni kellene a kulturális autonómiától vagy a kisebbségeknek biztosított jogoktól. 2005. december 4.
Emil Boc, a Demokrata Párt elnöke kijelentette: pártja jelenlegi formájában nem támogatja a kisebbségi törvényt. 2005. december 7.
A képviselőház szakbizottságaiban megkezdődött a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet vitája. 2005. december 12.
Eugen Nicolăescu, az NLP–DP (D. A.) pártszövetség szóvivője bejelentette, hogy a két párt vezetői megállapodtak, kiiktatják a kisebbségi törvényből a kulturális autonómia-tanácsokra vonatkozó cikkelyeket. Az autonómiatanácsok hatáskörét, javaslatuk szerint, a Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) venné át. Markó Béla RMDSZ-elnök szószegőknek nevezte a román kormánypártok azon politikusait, akik nem támogatják, vagy ki akarják üresíteni a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. december 13.
Az RMDSZ frakciója megszavazta, hogy Toró T. Tibor Temes megyei parlamenti képviselő vonja vissza módosító indítványait. Toró a szavazás után is megerősítette a Szabadságnak, hogy ennek a kérésnek nem fog eleget tenni. 2005. december 15.Az EP megszavazta a Romániáról szóló jelentést. A Pierre Moscovici francia EP-képviselő által készített dokumentumban az áll, hogy az EP „elégedetlenségét fejezi ki a kisebbségi törvény folyamatos késése miatt”. 2006. január 12.
A Ziua című lap révén ismertté vált Valeriu Tabără kisebbségi törvénytervezete. 2006. március 21.
A képviselőház jogi, emberjogi és tanügyi szakbizottsága folytatta a kisebbségi törvénytervezet vitáját; a vita a harmadik cikkelyig jutott. 2006. április 20.
Tabajdi Csaba (MSZP) és Szent-Iványi István (SZDSZ) EP-képviselő közös levélben hívta fel Olli Rehn figyelmét, hogy Románia többszöri ígérete ellenére a mai napig nem fogadta el a kisebbségekről szóló törvényt. 2006. május 17.
A kisebbségek jogállásáról és a pártfinanszírozásról szóló törvények elfogadását szorgalmazta Bukarestben José Manuel Durao Barroso, az Európai Bizottság (EB) elnöke és Olli Rehn bővítési biztos. 2006. június 7.
Wilfried Martens, az Európai Néppárt (EPP) elnöke kijelentette: fontosnak tartja, hogy a román parlament elfogadja a kisebbségi törvényt, és hogy a romániai pártok támogassák ezt az ügyet. 2006. július 5.
A képviselőház plénuma elutasította az RMDSZ javaslatát, hogy tűzzék napirendre a kisebbségi törvénytervezetet. 2006. augusztus 2.
Antal Árpád Kovászna megyei RMDSZ-képviselő a Háromszék című lapnak nyilatkozva kifejtette, jobb lett volna, ha egy évvel korábban az RMDSZ azt kéri a kormánytól, vállaljon felelősséget a jogszabályért. Akkor frakció-kollégái nem támogatták ötletét. Meglátása szerint azért is kedvezőbb lett volna a másik utat választani, mert elutasítás vagy siker esetén az RMDSZ más fontos célkitűzésekre – például az önálló magyar egyetem létrehozására – összpontosíthatott volna. 2006. augusztus 31.
Frunda György Maros megyei szenátor kifejtette, nem hiszi, hogy a parlament a kormány által benyújtott formában elfogadja a kisebbségi törvénytervezetet. Emiatt viszont a magyar érdekvédelmi szervezetnek nem kell kilépnie a kormányból. 2006. november 3.
Az erdélyi magyar egyházak vezetői közös nyilatkozatban álltak ki az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, kinyilvánítva, hogy támogatják az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét, beleértve „Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét” is. 2006. november 23.
Az EP Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága, a román csatlakozás helyzetéről készült állásfoglalásában a kisebbségi törvény mielőbbi elfogadását szorgalmazta. 2006. december 10.
A Nemzeti Liberális Párt (NLP) és a Demokrata Párt (DP) fel kívánja gyorsítani a kisebbségi törvény parlamenti elfogadását. Markó Béla RMDSZ-elnök szkeptikusan fogadta ezt, kijelentvén: „Cinikusan úgy is lehetne fogalmazni, hogy miután kisebbségbe került a kormány a parlamentben, az RMDSZ partnerei megkönnyebbülten eldöntötték, hogy támogatják a kisebbségi törvényt.” 2006. december–2007. március
Az SZNT  kezdeményezésére Székelyföld számos településén nemhivatalos népszavazást szerveztek Székelyföld autonómiájáról. A nemhivatalos népszavazást annak nyomán szervezték meg, hogy a helyi népszavazási határozatokat a hatóságok (prefektúrák) jogi úton érvénytelenítették. 2008. február 21.
Klaus Johannis, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum elnöke kijelentette, hogy az erdélyi szászok nem kérnek autonómiát. 2009. június–2010. január
A 2009 áprilisában megalakult Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) keretében 2009 júniusában létrejött az EMEF autonómia-munkacsoportja (két társelnöke Márton Árpád képviselő és Bakk Miklós politológus). A munkacsoport 2009 júniusa és 2010 januárja között háromszor ülésezett, azonban határozatai nem valósultak meg. 2009. július 18.
Traian Băsescu román államfő megismételte a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor közönsége, Tőkés László és Orbán Viktor előtt korábbi, számtalanszor már hangoztatott álláspontját, miszerint az autonómia minden közösséget egyformán megillet Romániában, és ugyanolyan mértékű önrendelkezés képzelhető el Székelyudvarhelyen, mint például Caracalban vagy Tulceában. 2012. szeptember 25.
A román szenátus elutasította a székelyföldi területi autonómiáról szóló törvénytervezetet, amelyet még 2005-ben terjesztett a törvényhozás elé Sógor Csaba és Garda Dezső. Az SZNT által megfogalmazott, Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetet 2005. október 12-én a román képviselőházban 188–16 arányban leszavazták. A szenátusban érdemi vitát nem tartottak, 54 szenátor a jogszabály ellen szavazott, öten mellette, ketten tartózkodtak. Az RMDSZ-esek közül jelen volt, és igennel szavazott Albert Álmos, Cseke Attila, Fekete Szabó András, Günthner Tibor, de egyikük sem szólalt fel a tervezet mellett, ugyanakkor igennel szavazott Marcu Gheorghe SZDP-s honatya is. Hiányzott: Markó Béla, Frunda György, Verestóy Attila.
(Bakk Miklós politológus összeállítása alapján)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. január 7.

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,

2013. február 25.

Kós Károly, a művészi kovácsoltvas formatervezője - könyvbemutató Sepsiszentgyörgyön
A Kós Károly Év keretében február 28-án, csütörtökön 18 órától a Székely Nemzeti Múzeum Bartók termében mutatják be Márton László, az Erdélyi Múzeum Egyesület kutatójának kötetét Kós Károly, a művészi kovácsoltvas formatervezője címmel.
Kós nem csak az összlátvány, de a részletek művésze is. Kovácsoltvas terveit eddig nem részesítették elég figyelemben, holott rész és egész csodálatos összhangját csak ezek alapos ismeretével lehet kellőképpen értékelni. Márton László az európai kovácsoltvas művészet kontextusába beágyazva ismerteti Kós vasmunkáit, és könyvét a mai továbbélő művészi munkák ismertetésével is kiegészíti.
A könyvbemutatóhoz így szervesen kapcsolódik Nagy György olaszteleki kovácsmester kamarakiállítása, aki az elmúlt években nagy szakmai alázattal tanulmányozta Kós Károly terveit, hogy megvalósítsa azokat a Kós-vasműveket, amelyeknek kivitelezését mindeddig meghiúsította a pénzhiány. Munkái a Székely Nemzeti Múzeum bejáratánál, lépcsőinél láthatók. Az est házigazdája Kinda István muzeológus. (közlemény)
Transindex.ro,

2013. március 2.

Kós, a díszműkovács
A Kós Károly Év rendezvénysorozat részeként az építész, az író, a grafikus után a művészi kovácsoltvas tervezőjével ismerkedhettünk meg a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban a csütörtök esti, könyvbemutatóval egybekötött rendezvényen.
Márton László gyergyószentmiklósi műszaki kutató (képünkön) az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudomány- és Technikatörténeti Füzetek sorozatában megjelent, Kós Károly, a művészi kovácsoltvas formatervezője című kötetét mutatta be. Építészetének szerves részeként, az európai vasművesség, formatervezés összefüggésében elemzi a terveket. Bevallása szerint a könyv célja, hogy az életmű e kevésbé ismert képét műszaki oldalról mutassa be. Az Európában ható építőművészeti stílusoktól eljut a nemzeti és egyéni formanyelv kialakulásának elemzéséig, majd a kört az erdélyi kovácsoltvas-művességre szűkíti, konkrétan Kós Károlyra, a fémművességről vallott felfogására. Kinda István muzeológus a könyv ismertetésekor a szerző anyag iránti rajongó szeretetét emelte ki. Kós Károly művészetéről szólva a díszkovácsmester, díszműkovács megnevezések is jelzik, hogy a fémművesség magasabb színvonaláról beszél. Az egyben ismeretterjesztő tanulmányban a pontos műszaki nyelvezet ötvöződik a szép magyar nyelv használatával. Márton László vetített képes előadásában részletesen bemutatta Kós gazdag motívumkincsét népművészet-építészet kapcsolatában. A könyvbemutatót Nagy György olaszteleki kovácsmester, számos Kós-vasműterv kivitelezőjének kamarakiállítása egészíti ki. Az ő alkotása a múzeum bejáratánál felállított három lámpatest és a feljárati lépcső díszes korlátja is. Az alkotót mesterségéről Szőcsné Gazda Enikő muzeológus faggatta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. december 28.

Kiegészítés a Marosvásárhelyi Városi, majd Tartományi, mai Maros Megyei Könyvtár 100 éves történetéhez (2. rész)
Már 54. éve örömmel tölt el, hogy annak idején dr. Bernády György városépítő polgármester könyvtárnak is helyett adott a palota építésekor, és az akkori legmodernebb szinten építette, rendeztette be azt. A szervezéssel is törődve dr. Molnár Gábor személyében kiválasztotta a legmegfelelőbb, nagy műveltségű, könyvet szerető és ismerő embert a könyvtár beindítására. Mivel az évfordulós ünnepségen e két jeles férfiúnak csak a neve hangzott el, az utánuk következő könyvtárigazgatóknak és beosztottaknak azonban még a neve sem, a múlt héten kezdődött sorozattal szeretném pótolni a hiányt. A következőkben a kezdetektől 2010. december 31-ig elhunytak életrajzi adatait mutatjuk be a készülő Maros megyei életrajzi lexikon (MMÉL) adatai alapján.
Az igazgatók
Alsócsernátoni Molnár Gábor (1858. nov. 22–1940. dec. 18.)
Jogász, szolgabíró, történész volt, mielőtt a könyvtár élére került volna. A marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, Kolozsváron volt egyetemen joggyakornok, majd átlépett a vármegye szolgálatába, ahol aljegyzőként, szolgabíróként működött. Később Maros-Torda megye főispánjának, báró Bánffy Zoltánnak lett a titkára, 1890–1908 között a marosi felsőjárás főszolgabírója, 1910-11-ben a Marosvásárhelyen felállított jegyzőtanfolyam első igazgatója. Kiváló várostörténész. A mv.-i Kultúrpalotában létesített Városi Könyvtár (a mai Maros Megyei Könyvtár) első kinevezett könyvtárosa, majd 1913. szept. 1-től 1935. ápr. 1-jei nyugdíjazásáig az igazgatója. Vezetésével 1913. november 15-én kezdte meg működését a könyvtár, de a világháború kitörése miatt az ünnepélyes felavatás elmaradt.
Molnár Gábor 1913-ban Budapesten könyvtártudományi szakképesítésben is részesült. Működése idején jelentős mennyiségű és értékű könyv- és folyóiratadománya gazdagította a könyvtár állományát. Kiadta Petri Nagy György marosvásárhelyi polgár naplója c. munkáját, amelynek kéziratát ilencfalvi Szász Péter, a kollégium preceptora előszóval ellátva, kivonatosan lemásolva hagyta az utókorra. Sokat közölt: helytörténeti, könyvtártudományi és könyvtártörténeti tanulmányokat, színészeti, irodalomtörténeti és közgazdasági cikkeket a Kolozsvár, Évkönyv a mv.- i Székely Társaság 100. összejövetele alkalmával, Vásárhelyi Napló, Maros- Vásárhely [A Kulturház könyvtára, 1912. aug. 15.; 1912. szept. 1.], Székely Lapok, Székely Napló, Ellenőr, Maros-Vásárhely szab. királyi város hivatalos közlönye, Ellenőr, Székely Ellenzék, Napló, Iskolai Ünnepeink, Tükör, Székelyföld című lapokban, s levelezője volt a budapesti Magyar Hírlapnak és a Pesti Hírlapnak is. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és több más társadalmi egyesületnek. Biás Istvánnal és Kelemen Lajossal egy marosvásárhelyi monográfia kiadását tervezték, de ez nem valósult meg.
Filimon Aurel Vasile (1891. márc. 4–1946. márc. 6)
Tanár, régész, archeológus, könyvtár- és múzeumigazgató. Felesége Ritz Erzsébet leánya F. Veronica. Besztercén és a dévai tanítóképzőben végezte iskoláit. 1910–13 között Felsővisón tanító, ahol etnográfiai gyűjtéssel, irodalmi szövegek és tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. A szövegek egy részét Budapesten az Etnographia c. folyóiratban tette közzé. A budapesti egyetemen történelmi, filológiai és természettudományi előadásokat hallgatott, kapcsolatba került a folklórkutató Sebestyén Károllyal, az orientalista Vámbéry Árminnal, a történész Hamper Józseffel. Budapesti tartózkodása idején a Magyar Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályának munkatársa (1913), s a M. Néprajzi Társaság, a Királyi M. Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat is tagjai közé választotta. Előadásokat hallgatott a berlini egyetemen is. Bukarestben Al. Tzigara-Samurcas professzor tanársegédje, majd a Román Néprajzi Múzeum titkára (1914–17). Mint az osztrák–magyar hadsereg katonaszökevényét letartóztatták, s a szebeni, majd a kolozsvári börtönben töltötte le büntetését. 1918- ban került Marosvásárhelyre, ahol 1921-ben alapítója és szervezője a történelmi, régészeti és néprajzi múzeumnak. A Kultúrpalotában működő Városi Könyvtár könyvtárosa 15 éven át (1921–36). Mint Molnár Gábor igazgató munkatársa, érintkezésbe lépett az MTA-val, a M. Kir. Külügyminisztériummal és szépszámú magyar nyelvű könyvállományt sikerült szereznie a Városi Könyvtár számára (1931), majd Bukarestben válogatott és hozott a könyvtárnak nagy mennyiségű magyar nyelvű hírlapot, folyóiratot és könyvet. Sikerült 4200 kötet hírlapot és folyóiratot beköttetnie, megmentve ezeket a szétszóródástól. 1936–1940 között a Városi Könyvtár igazgatója, s 1922- től a Maros-Torda vármegyei Román Történelmi és Régészeti Társaság elnöke. 1922-ben kezdeményezte a Történelmi, Archeológiai és Etnográfiai Társaság megalakítását. Kinevezték a társaság titkárának. 1924-ben a Kultúrpalotában archeológiai-történelmi, egyházművészeti és néprajzi állandó kiállítást rendezett be. Több ásatáson vett részt, Marosfelfaluban bronzleleteket talált (1924). Még kutatott Maroskeresztúron Ferenczi Sándor kolozsvári régésszel (1927–28), s Szováta, Déda, Mezőkapus, Mezőkecsed, Nyárádkarácson, Maroslekence, Erdőszentgyörgy, Mezőbánd területén. Munkája nyomán 1935- ben megalakult a román Régészeti és Néprajzi Múzeum Marosvásárhelyen. Déváról és Kv.-ról kapott kiállítási tárgyakat. Népművészeti kiállításokon vett részt Bukarestben (1933, 1936). 1940-ben oda is költözött. Részt vett a román népművészeti vándorkiállítás megszervezésében. A kiállítást Bécsben, Stuttgartban, Kölnben, Frankfurt am Mainban, Velencében mutatták be (1941–43). A bukaresti bombázás után, 1944-ben a Hunyad megyei Nagyrápoltba költözött. Tudományos megfigyeléseit, kutatásainak eredményeit az Anuarul Institutului de Istorie Nationala, Arta si tehnica grafica, Boabe de grâu, Credinta, Etnografie, Convorbiri literare, Daco-Romania, Dacia, Revista de preistorie si antichitati nationale, Glasul Muresului, Etnographia, Volk und Schrift közölte. Népköltési gyűjteménye jelentős. A Királyi M. Természettudományi Társulat valamint a Magyarhoni Földtani Társulat tagja volt. Mv.-en utca viseli a nevét.
(Folytatjuk)
Fülöp Mária
Népújság (Marosvásárhely)

2014. szeptember 15.

Szívvel-lélekkel munkálkodnak a mezőszengyeli templomon
Közeledik az ismerős, szél lábú deres ősz... de most mintha a szép időnél megrekedt volna, a simogató meleg napok ajándéknak számítanak a mezőségi embereknek, főleg azoknak, akiknek fontos munkát kell befejezni. Általában a kész munka számbavételére, az ünnepekre kapunk meghívást, amikor együtt örülnek az emberek az eredményeknek. Ilyenkor beszámolók hangzanak el arról, ki mit tett, mivel járult hozzá a kivitelezéshez, azonban a szereplések, fellépések mellett elsiklik a lényeg: a munka, ami ünneplésre teremt lehetőségét. Most kivételesen nem ünnepről, hanem önkéntes munkáról, a mezőszengyeli templom felújításáról szólunk, amelyet azért vállaltak, hogy október 25-én ünnepelhessen a közösség, hogy Kató Béla püspök jelenlétében újra felszentelhessék Istennek e mezőségi hajlékát.
Menteni, ami még menthető!
A Maros-mezőségi Egyházmegye gyülekezetei, lelkipásztorok, gondnokok, hívek összefogtak, hogy megmentsék a szórványban elárvult templomokat. Így újították fel a 35 lelkes báldi gyülekezet templomát vagy az uzdiszentpéteri egyházközséghez tartozó Pagocsa-völgyi haranglábat is. Szombaton újabb közmunka színhelyére, Szengyel felé haladva Jakab István esperes beszámolt az önkéntesek lelkesedéséről, a gyülekezeteket összekovácsoló önzetlen munkáról. Elmondta, hogy a tavasz folyamán a csittszentiváni egyházmegyei közgyűlésen tette szóvá, hogy az egyházmegyében sok a romosodó templom, harangláb, az elnéptelenedő gyülekezetek önerőből nem tudják elvégezni az állagmegőrző munkálatokat. Barabási Lőrinc mezőbergenyei gondok már akkor kinyilvánította: a bergenyei gyülekezet kész segítséget nyújtani. A jó szándék mellé többen csatlakoztak, mezőpanitiak, nagysármásiak, galambodiak, csittszentivániak, s elhatározták, megjavítják a mindössze 19 lelket számláló mezőszengyeli gyülekezet templomát.
Péter bácsi kívánsága
Az elnéptelenedő gyülekezetekről beszélve útközben megálltunk, és meglátogattuk a mezőtóháti templomot, igaz, csak kívülről. Sok időnk nem volt, siettünk, de ha lett volna, felkerestük volna az egyetlen gyülekezeti tagot, Simon Péter bácsit, akinek óhaja az, hogy Isten adja meg számára az örömöt, hogy még egyszer tele legyen a templom. Az egyébként kivitelezhető kívánságát a közelmúltban könnyes szemmel osztotta meg az esperessel. Ennek ismeretében mi kell több? Az egyházmegye népesebb gyülekezeteiből el kell látogatni oda, s meg kell tölteni a parányi templomot. Nem is ártana felvállalni ezt a szolgálatot, hiszen a tömbben élőknek szembesülniük kellene a pár tíz kilométerre levő, közeli mezőségi valósággal.
Munkaerőben, lelkesedésben nincs hiány
De kanyarodjunk Mezőszengyelbe. A templom a falu központjától kissé távolabb, a dombon, szép gyümölcsöskert közepén áll, amit "Isten segedelmével és dicsőségére Farcádi és Kovásznai Kováts Miklós és neje Váradi Varga Katalin emlékére, lányuk, dr. Albert Sándorné 1937-ben építtetett". Tehát nem régi, de mégis javításra szoruló templomról van szó. Érkezésünkkor a javítási munkálatok nyoma már látható volt, a tetőzet rendben, a csatorna új. A munkálatok május folyamán kezdődtek, júniusban folytatódtak, aztán szombaton újabb "forduló" következett. Mire Jakab István esperessel a helyszínre értünk, már javában keverték a maltert, a bergenyeiek már felállították az állványt, s a többi önkéntessel vakoltak, meszeltek. Mások az oldalbejárati lépcső építésén fáradoztak. Munkaerőben nem volt hiány, az önkéntesek között ott találtuk Balogh Károly csitt-szentiváni lelkészt, aki az elnőtt füvet kaszálta, Szabó László felsővárosi lelkészt, aki többek között a templom bejárati ajtaját mázolta, Kovács- Szabó Levente mezőméhesi lelkészt, Lakó Jenő mezőzáhi és mezőszengyeli lelkészt, Nagy György mező-paniti és Barabási Lőrinc mezőbergenyei gondnokot, Lőrinczi Károly mezőbergenyei kántort, továbbá Puskás Árpád csittszentiváni gondnokot, aki a szakács szerepét vállalta, hogy igazi finom halászlével és gulyással lepje meg a csapatot.
Hetven éve 26-an konfirmáltak a faluban
A sok férfi mellé egyetlen asszony, a szengyeli Fábián Aranka néni szegődött be önkéntesnek. Ő a volt gondnok özvegye.
– Sajnos én már 83 éves vagyok, nem tudok többet vállalni, a szakácsnak segédkezem. Tudja, kedves, kevesen vagyunk, csak 19-en. Elfogytunk. A legtöbb idős ember. Mi 1945-ben 26-an konfirmáltunk. Ha minden úgy marad, ahogy akkor volt, most nem kellene mások javítsák a templomunkat! Sajnos a parókiát lebontották, az építőanyagot elvitték, a templompadokat is ki akarták szedni, és el akarták vinni Andrássy-telepre, de nem engedtük! A férjem azt mondta: nem! Szükségünk lesz még rá. Még itt vagyunk! Idén volt egy konfirmálónk, igaz, román iskolába jár. A gyermekeim jók, látogatnak, egyik fiam Ludason, a másik Maroskeresztúron lakik. Az unokáim tanult emberek, ők is rendszeresen látogatnak, hiszen itt nőttek fel, szeretik Mezőszengyelben. Amikor itt vannak, többen vagyunk a templomban – mesélte Aranka néni, miközben a krumplit hámozta. A beszélgetéshez csatlakozott Szász Ferenc is, aki bodoni születésű, de jelenleg Szengyelben él, itt van üzlete.
– Tizennyolcból, mert tizenkilencedik a pap, heten járunk templomba. Szerintem az egyházmegyében ez a legjobb arány! Ha Marosvásárhelyen a gyülekezeti tagok 45 százaléka a templomba járna, nem férnének be! Állnának a templom udvarán – monda Szász Ferenc.
Sokan azt kérdezik: minek felújítani a templomot? Mire a végére érnek, meghalunk! Ez nem megfontolt gondolkodás. Ha csak egy ember van a gyülekezetben, akkor is megéri! Bólyán egy emberért javították meg a templomot. Nem hagyhatjuk, ami a miénk! Megjavítottuk a báldi templomot is – fogalmazott a mezőméhesi lelkész.
Megmutatjuk, mire vagyunk képesek!
– Olyan szép ez a templom, kár hagyni, hogy tönkremenjen! Amikor megláttuk, hogy néz ki, nem sokat gondolkodtunk, belevágtunk. A közmunkánk értéke körülbelül 40 ezer lej. De ezt nem lehet pénzben pontosan kifejezni. Ha vállalkozóval kivitelezik, akkor sokkal többe került volna. Nagyon sok segítséget kaptunk az esperesi hivataltól, gyülekezetektől, a polgármesteri hivataltól. Azon túlmenően, hogy dolgozunk, a más- más faluból érkezők megismerjük egymást. Nem kellett a noszogatás, önként jelentkeztek az emberek, pedig mindenkinek munkahelye van. A szentiváni gondnok egész éjszaka dolgozott, ma reggel mégis velünk tartott. Jó a hangulat, jólesik együtt dolgozni! Megmutatjuk, közös erővel mire vagyunk képesek! Kell egy mozgatóerő, amit Jakab István esperes személyében megtaláltunk – fogalmazott Barabási Lőrinc bergenyei gondnok, aki vállalta, hogy október 25-éig befejezik a munkát. Ehhez még két-három alkalomra lesz szükség, beleértve a nagytakarítást is, amihez újabb önkéntesek jelentkezését várják.
– Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét! – kezdte ebéd előtti áhítatát az esperes. – Krisztusi hívásra jöttünk. Jót teszünk a szengyeliekkel, de jót teszünk saját magunkkal is, hiszen a jó öröm forrása. Isten tudja, milyen jövőt szán a szengyeli templomnak, de mi hisszük, hogy helyesen cselekedtünk azzal, hogy átvállaltuk a terhüket – fogalmazott az esperes.
Ezt követően koccintás, tálalás, az ízek mesterének többszöri dicsérete, az árnyas fák alatti jó hangulatú ebéd, sörözés következett. Le sem nyeltük az utolsó falatot, a fizikai munkához szokott kőművesek máris az állványon teremtek. Nem pénzért, szeretetből, szívvel-lélekkel dolgoztak! Ezért is áldásos ez a munka!
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

2014. november 18.

Kastélyból négycsillagos szálló (Helyi történelemből feltarisznyázva távozik a vendég)
Kastélyszálló nyílt a vargyasi Daniel család olaszteleki ágának egykori rezidenciáján. Öt év munka után a lepattant állapotból felújított épület és parkosított kert várja a vendégeket. Az ingatlant 2009-ben vásárolta meg a Rácz házaspár, a Bukarestben dolgozó csíkszeredai Attila és felesége, a fővárosban egyetemet végzett sepsiszentgyörgyi Lilla. Álmuk valóra vált: két hónapja megnyitották a kastélyszállót. A gazdasági tevékenység mellett kulturális célokat is szolgál az épület és kertje, különböző rendezvényeknek biztosít helyszínt.
Építőtelep volt
Az Olaszteleken áthaladó észlelhette, hogy az egyre romló állapotú kastély körül öt éve mozdult valami: emberek járkáltak, mértek, ástak, dolgoztak, aztán nagyobb munkába kezdtek. Műemlékről lévén szó, előbb régészeti, művészettörténeti kutatási, feltárási, restaurálási munkát végeztek, s csak azután következhetett a tulajdonképpeni épületrestaurálás.
A tulajdonosok a vásárlás után megnyitották a kapukat a nagyközönség előtt az olaszteleki falunapon, jelezve a szándékot, hogy felújítás után gazdasági tevékenységet szeretnének folytatni, s párhuzamosan a kulturális élet felé is nyitnak. Öt év után megtörtént az átadás és a kastélyszálló hivatalos megnyitója. Ismét a falutalálkozó alkalmával szervezték meg a rendezvényt, és megerősítették abbeli szándékukat, hogy nyitottak a művelődési eseményekre. Keresik a partnerséget a helyi közösségekkel, kistermelőkkel, népi mesterekkel, vendégforgalmi szolgáltatókkal. A megnyitás óta megfordult vendégek értékelték, hogy falubeli kovácshoz, kürtőskalácssütőhöz látogathattak el.
A kastélyban
Az érkezőt a felújított kastély látványa fogadja. Előtte kőből rakott kerítésoszlopok. Kovácsoltvas kerítés készül Nagy György helybeli díszkovács műhelyében. A kapu hamarosan meglesz, aztán következnek a kerítéselemek. A hátsó behajtóban több kiskocsi: vendégek is vannak. A földszinti kőtornácból az utolsó ajtón belépve a recepció fogad. Boltív alatt könyvespolc: Erdővidéket, Háromszéket, látványosságait, turisztikai lehetőségeit népszerűsítő kiadványok kaphatók. A szálláshely elfoglalásához más ajtón kell bemenni. A benyitót érdekes látvány fogadja: az ajtó előtt földbe süllyesztett történelem. Üvegpadló alatt homokágyban kiképzett, megvilágított tározó, abban kőfaragványok, ajtó- és ablakkeretrészek, díszes csempedarabok – a feltárás során talált elemek, melyeket így értékesítettek. A látvány már sejteti, nem mindennapi helyre érkezett a vendég. Több évszázados, ódon tölgyfa lépcsőkön az emeletre feljutva egy folyosón át jutunk el az ebédlőbe. A tágas térben épp reggeliznek a vendégek. Néhol falfestmények tarkítják a teret. A terem rendezvények, konferenciák lebonyolítására is alkalmas. Már tartottak itt keresztelőt, s jelentkeztek kisebb lakodalom, konfirmáció utáni lakoma tartására, érdekes módon nemcsak távolról, hanem Székelyföldről is – meséli Lilla, aki Attilával felváltva kalauzol végig az épületen. Közben az anya az öt év alatt harmadik, egy hónapos kislányukra vigyáz, az apa a vendégeket fogadja. Más közösségi terek is használhatóak. A könyvtárszoba feltöltése még folyik, de már használható. Alant boltíves borpince, hangulatos lakomák helyszíne, ha például éppenséggel vaddisznópörköltet főznek bográcsban, ott feltálalható.
A feltárás során a fő meglepetést a falkutatás hozta, 17. századi szekkó technikával készített falfestményrészletek kerültek elő. Valamikor itt hatalmas bálterem volt, s falai a Facebook internetes közösségi oldal 17. századi megfelelői lehettek – véli Lilla –: a Daniel család szociális, politikai emelkedésének fontosabb mozzanatait festették a terem falára, hogy a bálozó közönség láthassa, kivel áll szemben. Nyolc majdnem teljes falfestményrészletet tártak fel és restauráltak. Hátravan még annak megfejtése, hogy pontosan milyen jeleneteket ábrázolnak a festmények. Megszemélyesített szobák
Az egykori bálterem utólagos feldarabolásával a falfestmények több terembe oszlottak szét. Az ebédlőn kívül a folyosón, a bárban és szobákban is láthatóak képek.
A pince fölötti emeleti sarokszobában jól kivehetőek a jelenetek. A Daniel család egyik tagja által vezetett erdélyi követség átadja a török portának járó adót a szultánnak Konstantinápolyban. A festményen feltüntették a pénzt őrző veretes ládát és erszényeket, az adóként szállított sólymot és az ajándékba vitt díszes paripát. A soktornyos várost ábrázoló szekkóról a helyiséget Kon­stantinápoly-szobának nevezték el. Lakója magával viheti a festmény mondanivalójának történetét, nem mindennapi élménnyel térhet haza.
A többi fenti helyiség közvetlenül kapcsolódik a Danielekhez. A legnagyobb építkezést végrehajtó Daniel Mihály és neje, Henter Judit nevét viseli egy-egy szoba. Továbbá az a terem, amelynek külső falán a családi hattyús címert tartalmazó méretes kőfaragvány díszeleg, a Hattyús szoba nevet kapta, a vendégek Nászutas lakosztályként is számon tartják.
A földszinten másik négy szoba. Az egykori boltíves kapubejáratot még a 18. században befalazták, oda másodlagosan reneszánsz faragott ajtókeretet helyeztek, szemöldökén a Daniel-címerrel és az 1649-es évszámmal. Két oldalán a Daniel Gábor és felesége, Rauber Mária emlékét őrző kőlap. A szoba a Kapubehajtó-szoba nevet kapta. Másiknak a neve Erdővidéki lak, mely kőfalmaradványával a Vargyas-szorost idézi meg, a fürdőszoba zöld kőburkolatával az erdőkre utal. Megőrizték az ajtók korabeli kovácsoltvas elemeit, és újakat is készíttettek. A szemlélő nem is tudja megkülönböztetni, melyik a korabeli és melyik az új. Szintén lent található az Olaszteleki szállás nevű szoba. A megnevezés abból adódik, hogy a legelső, még szállásként említett épületrészben kapott helyet. A Rejtélyek szobája neve onnan származik, hogy két épületszárny között befalazott, elzárt kamrára bukkantak, s rejtély, miért hagyták úgy. Ebből alakították ki a vendégszoba fürdőjét. Kastélyban nem is lehet elképzelni hagyományos szállókban megszokott egyenszobákat. Megvan mindeniknek a maga egyedisége, de ami mégis közös, az a bútorzat. Nem lévén információ egyik kor bútorzatáról sem, nem vásároltak össze régi, össze nem illő darabokat, hanem a kastély felújítása során kimentett több évszázados cserefa gerendákat használták alapanyagnak. Azokat szabták méretre, és ötvözték rézlemezzel, csiszolt kőlappal vagy asztal esetén síküveggel, meghagyva a régies hangulatot. Ahol szükség volt a szerkezet megerősítésére, a vasat régi fagerendával álcázták. Szálló és azon túl
A szállót Rácz G. Attila egyéni vállalkozása működteti. Egyelőre nyolcfős csapattal dolgoznak, de előreláthatólag bővül a munkatársak köre, amint állandósulnak a vendégek. Kiegészítő tevékenységeket, szolgáltatásokat nyújtanak, programokat szerveznek, ezeket többnyire partnerekkel oldják meg. A nyolc szobában tizenhat vendéget, pótágyazva huszonkettőt tudnak elszállásolni. Folyamatosan arra törekednek, hogy még szebbé, kényelmesebbé varázsolják a kastélyt – mesélik a tulajdonosok.
Mindezeken túl, mint már az eltelt öt év alatt is, kulturális rendezvényeknek biztosítanak teret. Három nagyobb rendezvény állandósult. Az olaszteleki falutalálkozók alkalmával művelődési események zajlanak a telken, s a baróti a Kájoni Consort által szervezett erdővidéki régizene-találkozónak is helyet adnak. A Webkastély című vetélkedő alkalmával összeállt egy Danielek apródjai nevű csapat, mely a kastélyt népszerűsítette. Ezeket a tevékenységeket már az ingatlan megvásárlásakor létrehozott Daniel Kastély Egyesület karolta fel.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. február 3.

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2015. február 5.

Vitéz Mihály, a kalandvágyó karrierista
Székely Csaba Vitéz Mihály című komikus történelmi drámáját, a Weöres Sándor születésének centenáriuma alkalmából kiírt drámapályázat fődíjas alkotásának ősbemutatóját tartja pénteken este a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulata – közölte az MTI-vel szerdán a teátrum vezetése.
A Weöres Sándor centenáriumi drámapályázat kiírása szerint a pályaműveknek a költő Testamentum című írásának szellemében kellett megszületnie. A pályázatra 2013-ban 174 jeligés mű érkezett be, az előválogatás után nyolc közül választotta ki a legjobbat a zsűri.
A Vitéz Mihály címszereplője a legismertebb román nemzeti hős, majd minden romániai városban áll szobra. A történet szerint a karizmatikus Mihály vajda a 16–17. század fordulóján egymás ellen fordítja a székelyeket és a magyarokat és elfoglalja Erdély trónját.
Székely Csaba Marosvásárhelyen született 1981-ben, elismert drámaíró, aki elnyerte a BBC rádiójáték-pályázatán a legjobb európai drámának járó díjat, megkapta a Vilmos-díjat, Szép Ernő-jutalomban és Látó-nívódíjban részesült.
Első helyen végzett az Örkény István Színház drámapályázatán, Bányavakság című darabjáért odaítélték neki a Színikritikusok díját is. Az író egy korábbi nyilatkozatában úgy fogalmazott: a megírásnál a történelmi eseményeknél jobban érdekelte Mihály személye, az a folyamat, ahogyan az ismeretlen kereskedő olyan ügyes manipulátorrá válik, hogy népeket fordít egymás ellen.
„Felfedeztem Mihályban a kalandvágyó karrieristát, akiben tisztesség és álnokság jól megfér egymás mellett, akinek az élet egyszerre mulatság és taktika, aki ritkán mond igazat, a hazugságait viszont komolyan gondolja, aki attól fogva, hogy ráérez a hatalom ízére, megállíthatatlanul tör előre. Egyszóval megláttam benne a mai politikust” – mondta.
A Vitéz Mihály címszerepében Bajomi Nagy Györgyöt láthatja a közönség, a darabot Béres Attila rendezte, a díszleteket Horesnyi Balázs, a jelmezeket Pillinyi Márta tervezte.
Krónika (Kolozsvár)

2015. július 11.

Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezése
A taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos)
A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját:
"Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra.
Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.
Pedig meg se vettem!"
Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim)
No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma)
"Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!"
A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!"
Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!"
A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..."
Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták.
– Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra.
– Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt.
– De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte:
– Maga ki?
– Én vagyok a korondi nagymama."
A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka.
(Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

2015. október 31.

A szóra bírt Pinokkió
Félszáz oldalnyi, tetszetős kis könyv hozta gyermekközelbe, szólaltatta meg újra a világszerte ismert, közkedvelt mesehőst. Vásárhelyi szerzőpáros – Kedei Zoltán és Bölöni Domokos – víziója kelti életre ismét úgy, ahogy elképzeltük a hazugságon mindig rajtavesztő kedves figurát, és úgy is, ahogy a festőművész évtizedekkel ezelőtt készült rajzaiból emlékezhetünk az esetlenségében is szerethető, rokonszenves alakra. Kedei Zoltánt a nyolcvanas években ihlette meg kisunokája, Virág kedvenc játéka, barátja, a hosszú orrú rongybábu. Huszonkét napon át ugyanannyi rajzban "hozta helyzetbe" Pinokkiót, általa próbálva pótolni a három hétig távol levő kislány hiányát. Füzetbe gyűjtve őrizte meg a színes grafikákat, amelyeket később az azonos témára alkotott tucatnyi olajképpel együtt ki is állított az egykori Új Élet Galériában. Most újra lehetőségünk van találkozni velük a Szivárvány kapujában. A művész, aki pár héttel a 86. születésnapja előtt is képes lenyűgözni irigylésre méltó vitalitásával, a korábbinál lényegesen jobb nyomdatechnikai minőségben emelte kötetbe a játékszerből főhőssé előlépő, hangulatemberré avanzsáló játszótársat. Meg is szólal Pinokkió. Ez a prózaíró Bölöni Domokosnak köszönhető, aki játékos kedvében gyermeki örömmel szellemesen versel, és azonosul a Kedei- grafikákon 22 alakban, megannyi hangulatban ugráló, hajladozó, sziporkázó bohócocskával. Nem csodálkoznék, ha ez a derűt keltő kiadvány rövidesen bekerülne a kisgyerekek és szüleik, nagyszüleik leggyakrabban lapozgatott könyvei közé. Íme egy bekezdés a tollforgató képzőművész kötetajánló bevezetőjéből: "A bohócvilág öntisztító folyamatában meghívlak egy érzelmes menetelésre. Induljunk el a fénypikkelyekkel kirakott úton. Közben-közben horgonyozzunk le a mesefa tövéhez, hol megszelídülnek gondolataink, magukra ölthetik a nyárnak sárgáját, a tél ezüst színeit. Újból Kis Hercegnek fogjuk érezni magunkat, s a szürke homályban a sárga korona pehelysúlyúvá válik fejünkön, miközben a fénysugarak besurrannak hétköznapjainkba s pillanataink reménnyel töltődnek fel".
Ha netán Kedei Zoltán festészetébe szeretnének mélyebben betekinteni, olajkompozíciói világához közelebb kerülni, erre ismét jó lehetőséget nyújt a műteremlátogatás. Egyesek már tudják, mások talán ebből az írásból értesülnek arról, hogy a megújuló marosvásárhelyi várban, ahol éveken át hangulatos műtermében találkozhattak a festővel, pár hete megint elérhető a Vár-lak, Kedei teljesen megújult, korszerű és kényelmes alkotótere. Biztos ugyanolyan vendégváró hajlékká válik nemsokára, mint amilyen hosszú időn át a korábbiakban volt. Kedei Zoltán: Szivárvány kapuja. Pinokkió-rajzok. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2015. A versek szerzője Bölöni Domokos. A fedőlapot Donáth Nagy György készítette a szerző grafikájának és Kiss Gellért Győző ötletének felhasználásával.
(N.M.K.)
Népújság (Marosvásárhely)

2015. november 9.

Őszbúcsúztató versmondók
Huszonhat éve versekkel búcsúztatják az őszt a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban. Szombaton szervezték meg a Petőfi Sándor Elhull a virág, eliramlik az élet mottójú Őszi szavalóversenyt.
Ezúttal is megtelt a díszterem verskedvelőkkel. Budapesti, hatvani, csíkszeredai, marosvásárhelyi, szovátai és idén első alkalommal gyimesfelsőloki versmondók is beneveztek a versenyre a helyi Batthyány Ignác Szakközépiskola és a Salamon Ernő Gimnázium versenyzői mellett. Radnóti Miklóstól választották a kötelező verseket, a Szerelmes vers címűt mondták a IX-X. osztályosok, az Il faut laisser címűt a XI-XII-esek.
A Korpos Szabolcs tanár vezette iskolakórus, valamint a hatvani diákok éneke tette még színesebbé a rendezvényt, amelyen a szervezőkön kívül a zsűritagoknak is akadt bőven dolguk. Összesen huszonhárom versmondó kötelező illetve szabadon választott versét hallgatták meg úgy, hogy a végén jegyfelmutatással értékelték az előadásokat. Bajna György újságíró, Drentea-Istók Erzsébet magyartanár, Fodor Györgyi, a Figura Stúdió Színház irodalmi titkára, Pál Judit magyartanár, Ráduly Andrea egykori szavaló, Varga Gyöngyi román-magyar szakos tanár, valamint a zsűri elnöke, Dézsi Szilárd rendező tetszését leginkább a házigazda iskola diákjai nyerték el. Tizenegy jelentkezőből nyolcan díjat érdemeltek.
A IX-X. osztályosok közül első díjat nyert Kedves Tamás Hanga, a Salamon Ernő Gimnázium diákja, második Kaltenecker Evelin, a budapesti Veres Pálné Gimnáziumból, harmadik díjazott Dezső Renáta a házigazda iskola diákja. Dicséretben részesült Nagy György Kriszta salamonos diák és Kelemen Szabolcs, a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium diákja.
A XI-XII. osztályosok közül az első három díjazott salamonos diák, Darvas Emőke nyerte az első díjat, második Varga Katalin-Eszter, harmadik pedig Ambrus Dorottya. Dicséretet érdemelt Szalma Szilárd, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium versmondója és Berki Eliza, a hatvani Széchenyi István Római Katolikus Középiskola diákja.
A közönségnek a salamonos Domokos Orsolya és Lőrincz Adrienn szavalata tetszett. A különdíjak idén sem maradtak el. Az Árus Zsolt által felajánlott díjat Ambrus Dorottya vehette át, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége díját Darvas Emőkének adták, Bajna György újságíró Kelemen Szabolcs versmondását értékelte, Gergely Géza magyartanár pedig Kedves Tamás Hangának ajándékozta kötetét.
Érdemoklevél és Varga Lőrinc által készített ajándék járt minden versmondónak, felkészítő tanárnak. A versenyzőket pedig hasznos tanácsokkal tarisznyálta fel a zsűri elnöke.
Tamás Gyopár
Székelyhon.ro

2016. január 30.

„Ne legyen többé Székelyudvarhely következmények nélküli város!”
„Minket leginkább az botránkoztat meg, hogy az Önök intézményei mintha nem is léteznének, a következmények nélküli város lettünk” – olvasható a Székelyudvarhely polgármesterének, rendőrparancsnokának és főügyészének címzett nyílt levélben, amelyet a városba tervezett tüntetés előtt két nappal tett közzé helyi civil társadalom több ismert személyisége.
Az aláírók „az elmúlt napok blikkfangos eseményei” (legutóbb a Mokkában történt lövöldözéses incidens) miatt érezték szükségét annak, hogy felszólítsák az intézményvezetőket: kezeljék első számú prioritásként a város közbiztonságának újrateremtését és a megrendült bizalom helyreállítását. „Városunk életének azon válságos pillanatait vagyunk kénytelenek megélni, amit egykoron legrosszabb álmainkban sem gondoltunk volna” – írják.
A nyílt levél megfogalmazói emlékeztetnek: lassan nem telik el úgy hét vagy akár nap, hogy valamilyen erőszakos cselekmény ne kerüljön a városlakók figyelmének középpontjába, és a hatóságok semmit nem tesznek a polgárok biztonságáért. „Ismerik mindannyian a mondást: bűnösök közt cinkos aki néma, így érthetik, hogy miért emelünk szót, és miért hiányoljuk ugyanezt, miért aggaszt bennünket a néma csönd az Önök részéről” – olvasható a levélben.
Az aláírók szerint az illetékesek hallgatása morális és bizalmi válsághoz vezetett, egészségtelen mértékben vált a közbeszéd részévé a bűnözés, a látszólag következmények nélküli antiszociális magatartásminták. „Mára odajutottunk, hogy a világos és egyértelmű állásfoglalás, a cselekvés hiánya, vagy éppen a botrányos előállítási kísérlet miatt, sokak számára nincs iránytű és már-már beletörődnek, feladni látszanak a hitet, hogy egy félelem nélküli városban élhetnek” – szögezik le a székelyudvarhelyi „civilek”.
A nyílt levél aláírói:
Komoróczy Zsolt, Nagy György, Pócs Sándor, Laczkó György, Péter Péter, Kozma Ernő, Vass Dénes, Geréb László, Kubanek László, Péter Balázs, Porsche Éva, Dunkler Róbert, Fincziski Andrea, Szűcs Gellért, Dávid Botond, Hajdó Csaba, Szabó Csaba, Tókos Attila, Szabó Levente, Hermann Örs, Balázs Attila, Péter Tamás. maszol.ro

2016. június 29.

Máris tárgyalt Hargita megye és Udvarhely vezetősége
Együttműködésről egyezett meg Hargita Megye Tanácsának elnöke és Székelyudvarhely polgármestere az inkubátorház működtetése, illetve a Bányai János Szakközépiskola által tervezett, számítógépes vezérlésű (CNC) marógép kezelését oktató szakosztály elindításával kapcsolatban.
A megye, valamint a városvezetés nyitott arra, hogy az Udvarhelyszéki Kis- és Középvállalkozások Szövetsége (UKKSZ) által támogatott programokat folytassa, ez pedig nagy előrelépésnek számít – jelentette ki szerdai sajtótájékoztatón Nagy György, az UKKSZ elnöke, aki kitért a szakoktatás, illetve az inkubátorház működtetésének kérdésére is. Barabás Csaba, a megyei tanács beruházási irodájának vezetője hangsúlyozta, a CNC-marós szakosztály elindítása azért is kiemelt, mert az ilyen képzettségű dolgozók magasabb bérezésre számíthatnak. Általánosságban fontosnak tartja olyan képzések támogatását, ahol a diákok már a diplomaosztó előtt állásajánlatokat kapnak.
A megyei tanács – a vállalkozók kérésének eleget téve – létrehozott egy olyan weboldalt, ahol nyilvánosságra hozzák az ezer euró feletti direkt vásárlásaikat, amelyekre bármely cégvezető adhat le ajánlatot. Barabás Csaba reményét fejezte ki, hogy ehhez a kezdeményezéshez csatlakozni fog az udvarhelyi önkormányzat és alintézményei is. Hangsúlyozta, igyekeznek minél több projektet kidolgozni azoknak a cégeknek, amelyek munkahelyeket teremtenek. Példaként az adókedvezmények bevezetését is említette.
Gálfi Árpád székelyudvarhelyi polgármester kijelentette, fontos számára az olyan projektek támogatása, amelyek előremozdíthatják a várost és a környező településeket, így ilyen kérdésekben szívesen együttműködik a megyei tanáccsal. Hangsúlyozta, továbbra is a szakmaiságot tartja a legfontosabbnak, ennek fényében alakítja a hivatal vezetőségét. „Mindannyian tudjuk, hogy az elmúlt tizenöt év nem az együttműködésről szólt Udvarhelyen. Én azt szeretném, hogy ne tekintsünk a múltba, hanem nézzük meg, mit tudunk tenni a továbbiakban azért, hogy a város és a vidéki települések közösen dolgozhassanak” – fogalmazott.
Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke örömét fejezte ki, amiért együttműködési hajlandóság van az új udvarhelyi városvezetésben. Külön gratulált az UKKSZ tevékenységéért, hangsúlyozva, hogy egy jól működő vállalkozói szervezetet a politikusoknak is komolyan kell venniük. Borboly hozzátette, hogy a korábbi városvezetés június 16-án egy beadvánnyal fordult a megyei tanácshoz, amelyben azt állították, hogy az udvarhelyi helyzetet figyelmen kívül hagyták az áfavisszaosztáskor. Arra kérte Gálfit, hogy az új önkormányzat ne bíróságon keresse az igazságot, hiszen „egy kávé mellett” hamarabb megtalálják.
Orbán Árpád alpolgármester úgy értékelte, jelzésértékű, hogy nem sokkal a választások után már tárgyalni kezdett a megye és a város vezetősége.
Borboly Csaba arról is beszélt, hogy bár van még tennivaló, ősszel már beüzemelnék az inkubátorházat. Péli Levente, az inkubátorház projektfelelőse hangsúlyozta, az épületet még nem adták át, de ez július végéig megtörténik. Mint kiderült, a bebútorozás elkezdődött, illetve az árambekötés kivételével a közművesítés is megtörtént. Noha erről nincs hivatalos szerződés, elvileg öt év múlva az udvarhelyi polgármesteri hivatalra szállna át az inkubátorház tulajdonjoga – mondta Péli.
Szakács-Paál István, a Bányai János Szakközépiskola igazgatója azt a termet mutatta be, amelyet a CNC-marós szakosztály számára készítenek majd elő. Mint mondta, az induláshoz számítógépek, illetve egy CNC-marógép megvásárlására van szükség, ami nagyjából 50 ezer euróba kerül. Az anyagiak biztosításához segítséget kértek a városházától, illetve a megyei tanácstól is, amelyek képviselői ezt pozitívan fogadták. A teljes összeg előteremtéséért a magyar államnál is pályázni fognak. Hosszabb távú terveik között szerepel egy második CNC-maró megvásárlása is, ezt európai uniós pályázatból valósítanák meg.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

2016. július 9.

Kőbe vésett szeretet
Szikár arcomról lecsurog a bánat,
könnyem öntözi sorsverte földemet –
Én tenyeremben hordozom hazámat
s szívem csücskén az erdélyi eget.
Örömünkre ismét új verskötetet tarthatunk kezünkben. Tavaly jelent meg a szerző Harmat a fény porában című, sorrendben a negyedik kötete. És most az ötödik, a Kőbe vésett pillanat*.
Kézbe simuló könyv – mert, mint tudjuk, az első benyomás számít –, Kedei Zoltán festőművész olajképével díszített fedőlapja sokat sejtet.
Miért kell kőbe vésni a pillanatot? Azért, hogy láthassuk, hogy örökre velünk mAradjon. Valljuk be, mindannyiunknak vannak kőbe vésendő pillanataink. Ezek lelkünk kőtábláira íródtak, erőt adnak a köznapok fájdalmainak elviseléséhez. De az öröm végtelenségének múló érzete is olykor kőbe vésett boldogságként élhet a szívünkben.
Fülöp Kálmán a tőle megszokott egyszerűséggel, de gazdag, telített mondandóval megírt verseit tárja újfent elénk. Legrejtettebb gondolatait sem fél kimondani. Vivódik: megfelel-é a mai világnak, kellenek-é a versek, elég-e ő maga mai költőnek? "Én Istenem, csak/ ne tarts sokáig/ ebben a rám/ omló ismeretlenben – ennél már az is jobb,/ ha akárki/ szemembe/ mondja: alkalmatlan/ vagy, költőnek kevés". (Adventi várakozásban).
Tétovázása pillanatnyi, hiszen jól érzi: hivatása a tollforgatás, helye van a költészet asztalánál, feladata is volna: "szeretnék lenni/ az, aki falat bont/.../ égni versben/ és szavakban/... mAradni magyar/ a magyarért. (Egyedül ezer alakban). Szűk patakmederben halk csobogás a rímek tisztasága – Isten szelíd biztatása – mondja. A "magyar szavak édes selyme", "a vers meleg kelyhe" öleli át és ad erőt a mindennapok harcaiban. Mint "apró tollvonás – fehér lapon" – letisztult formában, kerülve a tekervényes szószerkezeteket, fogalmazza meg a szabadon gondolkodó ember hitvallását: "mert én vagyok én/ s hiszem, hogy soha/ nem leszek más,/ mint aki vagyok,/ mindenben a/ magam ura".
A kőbe vésett pillanat egy kiforrott költői lélek megnyilvánulása. Határozott kézzel nyúl köznapi témákhoz, nem tesz hozzá sok mázt, cicomát, mégis összhatása megnyugtató, soraiban lépten-nyomon magunkra ismerünk.
Békés természetű, a civakodást, bosszúállást elutasító, akit nem kímélt az élet, mégis híven őrzi Istenbe és a jóhiszemű emberekbe vetett hitét.
Ha lázad is, halkan teszi, vigyázva, hogy ne bántson senkit. Tudja, semmivel sem mArad el embertársai mögött azzal, hogy vállalja gondolatatait, érzéseit: "Nem tudom, miért kellene/ másnak mutassam magam,/ mint aki vagyok, és élek.../ a nagy Föld-planétán,/ szerénynek lenni/ semmivel sem kevesebb/ mint dicsőnek..." Értelme szabad, akarata megingathatatlan, a többi csak "váz és keret", amelyre építkezik s "ma már csak önmagamtól félek" – írja. (Önbecsülés) Az elmúlás gondolata őt sem kerüli el, egyre többet foglalkoztatja. Alkotói magányában felsejlik a nagyapa, a szülők képe, a régi hazavárásokra gondol, édesapja határozott, édesanyja szelíd hangja a Kis- Küküllő morajában máig élő kép. Gyümölcséréshez hasonlítja a meglett kort, és mély vallásosságából eredendően Isten kegyelmét kéri: "Csak egy kis türelmet/ kérek tőled, Atyám,/ hogy viszszataláljak/ önmagamhoz…" Istenhitének tükre Meditáció című verse, ragaszkodása biztos alapot szolgáltat olvasóinak: "Túlélni csak versben tudom – / sziklavár, múló fájdalom,/ könnyeket töröl, fellazít,/ az Úrban bízni megtanít.// Ő legelső ma nekem,/ én vele élem életem:// megalázhatnak emberek – gazdag vagyok, mert Ő szeret".
Fülöp Kálmán nem vészharangot kongat, hanem valós bajt jelez, amikor így ír: "…fogyunk,/ nagyon fogyunk/ akár a gyufamakk – / felégünk némán/ önmagunk sebében…" Bár a "partok lemorzsolódnak", szembenéz az árral, nem turkál porosodó napjai magányában. A világ megváltozott, "mostanában más arcát/ mutatja a színdús szivárvány", "érzéktelen világunk/ hátsó kapuit nyitogatva" mégsem szűnik meg bízni egy új, fehér lappal indítható holnap ígéretében.
A kőbe vésett pillanatokban ott az örök emberi téma, a szerelem, a sóvárgás, a keserédes emlékezés, a be nem teljesült álmok elsiratása (Mélyrepülésben, Valamit rejt, Félresikerült monológ, Kimondom, Sokszor, Realitás). Könnyednek tűnő szavakkal vall mindezekről: "a kilátástalanságban is/ cipelem arcod", (Kimondom). "Az akkor illatát még/ mindig érzem, ott lapul/ szakállam sűrűjében – // de ma már csak a volt/ szorongatja imára/ kulcsolt kezem." (Mélyrepülésben).
Fülöp Kálmán nehéz pályát kapott örökül Teremtőjétől. Hűsége urához, népéhez, bibliás hite, népi gyökeressége élvezhető, szavalható, emlékezetünkbe véshető lírában kristályosodik kötetekké.
Rokonszenves, kedvelhető költő.
* Fülöp Kálmán: Kőbe vésett pillanat, Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2016. Szerkesztette: Bölöni Domokos. A fedőlapot Kedei Zoltán festményének felhasználásával Donáth Nagy György készítette.
Doszlop Lídia Naómi
Népújság (Marosvásárhely)

2017. január 9.

Ahol a lélek és a vas melegsége összekovácsolódik
Forog a kő, s mi mellette vagyunk
Székelyföld. Háromszék. Erdővidék… Aki nem székelyföldi, nem biztos, hogy hirtelenjében könnyen be tudná határolni a fentebb felsorolt tájegységeket – és nem csak a besorolással van ez így, hanem vélhetően nem is ismeri ezt az egyébként Kovászna megyéhez tartozó vidéket, annak rejtett – vagy csak kevésbé ismert – szépségeit. Így volt ez sokáig velem is, de ma már tudom: a többszáz éves templomok, páratlan természeti kincsek, kastélyok, gyógyfürdők, múzeumok, neves családok sok esetben már felújított kúriái mellett érdemes még egy dolgot a látogatni való helyek sorába felírnia annak, aki arra „téved”: azokat a műhelyeket, ahol a hagyományos népi mesterségek talán utolsó művelői dolgoznak úgy, ahogyan azt elődeiktől tanulták. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) maroknyi csapatával a Háromszék Megye Turizmusáért Egyesület és a Kovászna megyei önkormányzat meghívására volt alkalmunk megtekinteni az olaszteleki kovácsmester műhelyét és a kisbaconi vízimalmot is.
„Én még ilyen tiszta műhelyben nem jártam”
– Nagy György vagyok, kovács, hagyományos technikával kovácsolok – mutatkozik be a messzi földön ismert kovácsmester, amikor bevezet a mai kornak megfelelő, de mégis hagyományos műhelybe, amelynek láttán egyik kolléganőm álmélkodva jegyzi meg: „én még ilyen tiszta kovácsműhelyben nem jártam!”
Pedig a műhely tényleg műhely, nem csak afféle „múzeum”: mint megtudjuk, mindig van munka úgy másfél-két évre előre…
– Ez egy hagyományosan működő műhely, olyan, mint amilyen 100 évvel ezelőtt volt funkcióban. De azt ma már nem tudjuk elvárni, hogy az ember erejét ne helyettesítsük a villanyáram erejével. A szerszámok a falon ugyanazok, mint 100 évvel ezelőtt, annyi a különbség, hogy a fújtató most már nem bőrfújtató, amit az inas kezel, hanem egy kisebb ventilátorocska fújja a levegőt, izzasztja a parazsat. Az üllő is száz évnél idősebb, azt írja rajta: Resicza Aczél – folytatja műhelyének bemutatását a kovács –, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében készült, és azt tudni kell, hogy a legjobb minőségű kovácsüllőket készítették valamikor Resicán. Ezen az üllőn készültek a csíksomlyói kegytemplom vasmunkái is, Máté Jenőcsíkkozmási kovács által – teszi hozzá később.
Semmi lézer, semmi flexelés
S miután valamelyest megismerkedtünk a műhellyel, azt is jó lenne tudni – újságíróként nem mozgunk túl otthonosan e témában –, hogyan különböztetjük meg a hagyományos technikával készült kovácsoltvasat a többitől. Sejti ezt Nagy György is, kérdezni sem kell, s már mutatja is:
 – A falon ott van egy gótikus ajtópánt, teljesen hagyományos technikával készült, sehol nincsen flexelés, sehol nincsen reszelés, csak az a felület, ami nem a régiségtől alakul ki, hanem a kovácsolástól – magyarázza, majd rendre emeli le és adja kezünkbe a falon lógó kovácsoltvas tárgyakat. Mint megtudjuk, legtöbbjüket kiállításra készítette, többeket Budapesten, a Hagyományok Házánál zsűriztett a nép iparművésze címért, amihez 35 tárgyat kell lezsűriztetni. – Már megkaphattam volna, de a helyzet az, hogy én nem tartottam ezt annyira fontosnak, hogy most tűzön-vízen át meglegyen… Ahogy az idő s a lehetőség engedi – mondja szerényen, majd a másik falra mutat, amelyen tömött sorokban állnak a különféle szerszámok. – A szerszámokat is magam készítem. A kovács valóban többgenerációs szakember… vannak dolgok, mint például a kovácsolás is, amikről beszélnek a tárgyak. Minél több a generáció, annál több a szerszám. Mert minden munkához általában új szerszámot kell készíteni, mivel egyediek, nem sorozatgyártásban készülnek. És akkor a szerszámok örökké szaporodnak. Itt az általam készített szerszámok vannak, hátul pedig az édesapámtól örököltek.
Nem összepotyolni, hanem kovácsolni!
Aztán a munkaasztalhoz lépünk, ahol egy korlát készül éppen.
– Elő van fúrva, összeszegecselésre előkészítve. Nincs lézer, semmi modern technika, csak a hagyományos: a hátulján látszanak a kivágások és a szétnyitások – mutatja. – A baj az, hogy ma a kovácsolásban pontosan az ellenkezője történik, mint ami kellene. Mert a formavilágban foggal-körömmel ragaszkodunk a régi formákhoz, viszont a technológiában, ahol ragaszkodni kellene a hagyományokhoz, ott nem. Bevisznek mindenféle modern technológiát, a lézervágástól a villanyhegesztésig, pedig csak tűzből szabadna dolgozni, úgy, mint valamikor. Pedig a formákat kellene fejleszteni; a népi kovácsolástól a barokk, a reneszánsz, a szecesszió mindig így fejlődött, de sajnos most nagyon holtponton van – összegez.
Aztán, a fentieket bizonyítandó, ismét az általa készített darabokat mutatja.
– Kovácscégér. Itt is meg lehet nézni a felületeket, mennyire tisztán látszik a kovácsolás. Nem összepotyolva van, mint egy-egy helyen, ahol úgy akarják bizonyítani, hogy kovácsolt, hogy a vasat össze-vissza kopácsolják. Ez pedig egy hagyományos ajtópánt modernebb formával, ha meg tetszenek nézni a díszített felületeket, össze van szegecselve a kettő, itt vannak a szegecsfejek... Itt van egy kovácsolt csengőtartó, a levéldísz ki van kovácsolva. S itt van elrejtve – nehogy valaki összetévessze a dolgot, mindig elásom jó mélyre –, na, itt van, amit általában ma kovácsolt vasnak neveznek, amit a kereskedelemben lehet kapni. Így, távolról, ugye mutat. Még ha felhegesszük egy ilyen díszes csigára, akkor is mutat. De amikor ezt és a hagyományost egymás mellé tesszük, tessenek megfogni a két anyagot, és megnézni a különbséget. A kettőnek a tapintása is egészen más, nem beszélve a formavilágról. Itt a lélek és a vasnak a melegsége megjelenik, abból pedig éppen az hiányzik, a lélek s a melegség.
Ahogy a nagykönyvbe megírták
Nagy György egyedül dolgozik, ha kell, a felesége segít – például amikor festeni kell, vagy hosszabb anyagnak a végét kell megtartani. 
– Sokkal jobb lenne, ha egy vagy két ember még lenne a műhelyben. De sajnos, én nem tudok átnézni azon, ha egy tárgyban hiba van. Na, most ha alkalmazott vagy segítség van, akkor ezzel szembesülni kell. Anyagilag biztos jobb lenne, ha két emberrel, hárommal dolgoznék, mert több lenne a jövedelem. De a szakma szeretete nagyobb, mint a pénzé.
– A családban van, aki továbbvigye a szakmát?
– Két kislányom van…
De ez cseppet sem zavarja, s mi is viccelődve „nyugtatgatjuk”: ha a feleség is segít, akkor talán majd a lányokat is be lehet fogni.
Balázs Bence
Szabadság (Kolozsvár)

2017. május 4.

A Kálnoky-kastélymúzeum új pompájáról (Miklósvár)
A miklósvári Kálnoky-kastély felújításáról, az ott berendezett múzeumról számolt be Erdővidék Múzeumában gróf Kálnoky Tibor, Magyarósi Imola művészettörténész és Lakatos Csilla muzeológus, majd szóba került az ingatlan hasznosítása is. Az Erdélyi Élet Múzeuma nemcsak letűnt korokról szól: az ott befogadásra kerülő rendezvények által zenét, irodalmat, képzőművészetet fog szolgálni, s hozzájárul ahhoz is, hogy a kis tájegység népszerűbbé, ismertebbé váljon a turisták előtt – hangoztatták a meghívottak.
Kálnoky Tibor úgy fogalmazott, közel harmincesztendős álma vált valóra azáltal, hogy a háborút követő évtizedekben romossá váló épület visszanyerte régi fényét. „Elhoztam ide feleségem, s mondtam neki, ezt az épületet fel fogjuk újítani. Nézte az épületet, majd nézett engem, de szerencsére nem kérdezte azt, hogy miből és miért, csak rábólintott, hogy rendben. Pedig nem is volt a miénk a kastély. Úgy képzeltük el, vendégházakat hozunk létre, azoknak pedig lesz akkora jövedelme, amiből költhetünk a kastélyra. A vendégházak elkészültek, de egyre több lett az alkalmazott, akiket fizetni kellett, folyton volt, amit javítani, úgy sosem telt rá igazán” – villantotta fel a kezdeteket az ősi kastélyt bő tíz esztendeje Barót városától haszonbérbe vevő gróf.
A rengeteg buktató ellenére Kálnoky Tibor és felesége, Anna nem adták fel: anyagi lehetőségeikhez mérten terveket készítettek – ahogy mondotta: papírhegyeket gyártottak –, szakemberekkel vették fel a kapcsolatot, s megpróbálták előkészíteni a terepet a majdani munkához. A lehetőséget a Norvég Alap kiírása jelentette: támogatásként bő egymillió eurót nyertek, amihez maguk részéről tíz százalékkal kellett hozzájárulniuk, azaz végül 1,2 millió eurós költségvetéssel foghattak neki a munkának.
Magyarósi Imola a felújítás során figyelembe vett szempontokról szólt. Mint mondotta, elsődleges feladatuknak tekintették, hogy munkájuk hiteles legyen. A Fehér János vargyasi művészettörténész által levéltárak mélyéről kibányászott inventáriumokból a kastélynak és parkjának gazdag leírását ismerték, s próbálták azokat iránytűként használni. Úgy érzi, a feladatot sikerült elvégezni, s a miklósvári Kálnoky-kastély ma Erdély legpéldásabban felújított műemlékei közé tartozik. Parkja, bár elvadult volt, de mivel évszázados fákban nincs hiány, nem volt nehéz dolguk a helyreállítással, s érzékeltetni tudják, milyen lehetett hajdanán; kialakították azt az angolkertet is, amelynek egy rajzát megtalálták. A kastély mellett újra van tó – ha ragaszkodnak az eredeti elképzelésükhöz, s a történelmi tavat állították volna vissza, az engedélyek beszerzése sokkal nehezebb lett volna, ezért csak fele méretben készült el, s nem a patak táplálja, hanem vízátnemeresztő réteggel képezték ki a víztükröt –, a kastély előtt pedig kialakították azt a füves teret, ami a jövőben számos rendezvénynek lehet majd helyszíne, köréje pedig tört kavicsból vontak keretet. A gabonást is felújították, de új szerepköre megmutatni, milyen lehetett valamikor egy szolgálati lakás. A gabonás faláról nem távolították el a felújításkor előbukkant, néhány évtizede odafestett Éljen május 1.! feliratot sem – maradjon annak a korszaknak mementójaként.
Magyarósi Imola többször hangsúlyozta a helyi mesterek szakértelmét: a kivitelezést a baróti vállalkozó, Derzsi Sámuel alkalmazottjai végezték, a kovácsolást az Olasztelekről elszármazott ifj. Bene János és a falu hírnevét otthon tovább öregbítő Nagy György, az asztalosmunkáért és a farestaurálásért Jakab Árpád és Pál Miklós felelt, ácsként a kisbaconi Benedek András dolgozott, a kőrestaurátor Nagy Benjámin volt, a falkép-restaurálást és a stukkókat Kiss Lóránt készítette, a tájépítész Fekete Albert volt, az üvegmunka a csíksomlyói Egyed János kezét dicséri, a korabeli kályhák hű másának elkészítése Péter Alpár sepsiszentgyörgyi képzőművész szakértelméről tesznek tanúbizonyságot.
Lakatos Csilla, a múzeum alkalmazottja a kastély berendezéseinek szempontjairól beszélt. Mint mondotta, a Nagypalota egyik részében kapott helyett az Asszony háza Terem, ahol a késő reneszánsz–korai barokk tárgykultúrájával mutatják be az asszonyélet mindennapjait, az Úr háza Teremben a XIX. századi nemes úr életébe tekinthetünk be. A biedermeier szalont a XIX. század első feléhez kapcsolódó tárgyakkal rendezték be, az ónémet szalonban pedig az 1850–1900-as évek közt a háromszéki polgári életmódot rekonstruálták, és egy hálószoba is megtekinthető. A kastély tetőterében három szoba vár berendezésre, pincéjében konyhát szereltek fel, s van egy terem, amely eseményekre lesz kibérelhető. A muzeológus ígérte: a kastély folyamatosan nyitva lesz, rendezvények tucatjait fogja befogadni, s azért fognak dolgozni, hogy a tájegység kulturális központjává váljon. Közelebbről csatlakoznak a Múzeumok éjszakája rendezvényhez, s június közepén kamarakoncertnek is otthont biztosítanak.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. június 16.

Több mint a hagyományok éltetése
Megélhetést jelent
A sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola 120 sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi középiskolás diáknak szervezett mesterség-bemutatót június 13-án, kedden, partnerségben a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal, ez utóbbi műhelyeiben és udvarában.
A program célja azoknak a hagyományos népi mesterségeknek a bemutatása volt, amelyeket a népfőiskola mesteremberei, szakemberei oktatnak. A fiataloknak a Művészeti és Népiskola igazgatója, Gáj Nándor tartott ismertetőt az iskolában zajló képzésekről, Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus pedig a hagyományos népi mesterségekről, azok fontosságáról mesélt.  A fiatalok megismerkedhettek a szövéssel, kádársággal, bútorfestéssel és fafaragással, ugyanakkor népi mesterségeket bemutató dokumentumfilmeket néztek meg, és megtekinthették a Kovászna Megyei Művelődési Központ által készített, népi mesterségeket ismertető kiállítást is.
A Művészeti és Népiskola egyik legfontosabb feladatának tekinti a szakképzést, valamint a régi mesterségek: a kádárság, a népi kovácsolás, a fafaragás és a népi bútor­asztalosság oktatását. Mind a négyet kiváló mesterek oktatják, akik kiemelkedő teljesítménnyel rendelkeznek saját szakmájukban: a kádár szakmát a haralyi Szőke Tibor Barna, a fafaragást a csernátoni Haszmann László, a népi bútor­asztalosságot Bagoly Zoltán, a kovács szakmát az olaszteleki, népi iparművész címmel kitüntetett Nagy György tanítja. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. augusztus 24.

Emlékező alkotók – erdélyi életutak
Kedei Zoltán Vár-lak-beli műtermében találkozhattunk augusztus 18-án ismét. Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes, az Új Kezdet című református kiadvány felelős szerkesztője, közíró és Kiss Székely Zoltán költő-tanár, közíró voltak a vendégeink. Ötvös József nemrég tartotta utolsó istentiszteletét a Vártemplomban, formailag nyugdíjba vonult. De tud-e egy lelkész nyugdíjba vonulni? A lelkész a hivatást elhivatásnak érzi, igent mond az isteni hí- vásra, jellemével, egész lényével, cselekedeteivel, szavaival élete végéig jó pásztor módjára pásztorolja híveit. Ez a hivatás nem szűnik meg a papi palást levetésével. Ötvös József munkásságát népe és szűkebb pátriája, az erdélyi magyarság szolgálatában töltötte. Tette ezt több mint négy évtizeden át, lelkipásztorként, esperesként, missziói elő- adóként, és jelentős szerepet vállal egyházi és közíróként. A Felső-Maros mente – Székelyföld-Mezőség találkozásánál született 1952. augusztus 27-én, Pókában. „Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nemigen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.” Földműves család gyermekeként mindvégig a szülőföld és nemzete elkötelezettje. Elemi iskoláit Pókában, a középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte. Ezek az évek alakították jellemét, határozták meg egész tevékenységét. Teológiai tanulmányait 1971–1976 között végezte Kolozsváron. Itt érett be a szülőfalu, a család, a marosvásárhelyi iskolai évek ötvözetéből származó gyümölcs, mellyel útnak indították Ötvös Józsefet. Gyümölcs, ajándék és hagyaték, ami a tálentumok megsokszorozására kötelezte. „Lelkipásztori szolgálatom helyei egy szép erdélyi életút nyomai” – vallja. Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Alsóidecs, Jedd az akkor hozzá tartozó Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány falvakkal, majd a marosvásárhelyi Cserealja egyházközség és 2002-től a marosvásárhelyi Vártemplom – ezek a gazdag életút állomásai. A gyülekezeti tagok száma változó volt, a görgényüvegcsűri néhány oda férjezett református asszonytól egészen a cserealji ezres létszámú közösségig. Szívesen mesél a kezdetekről, lelkészként és családfő- ként egyaránt. Már házasságkötése is egyfajta szálka lehetett a hatalom szemében, hiszen feleségének édesapja ’56-os elítélt – Kacsó Tibor, néhai Csiha Kálmán püspök, Páll Lajos festőművész-költő, Dávid Gyula irodalmár egykori rabtársa. Régi történetek elevenednek meg, huszonöt évi fogságra ítélt apósa és társai kifogyhatatlan, keserű emlékei, melyeket fiatal lelkészként receptíven hallgatott. Hogyan lehetett kibírni, hogyan lehetett együtt élni a huszonöt év tudatával? „Úgy gondolták – mondja –, az eltelt huszonöt év alatt háromszor változott a hatalom, így lesz talán a következőkben is, és valamelyik hatalom csak kiszabadítja őket.” Gyermekei névadásában is a tudatos belső ellenállás jelét fedezzük fel: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos – ősmagyar nevek, melyek szimbolisztikája mindnyájunk számára értelmezhető. Közíróként is jelen van, Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötete 2004-ben jelenik meg Kolozsváron, ez rádióban elhangzott beszédeinek, publicisztikai írásainak gyűjteménye; 2011-ben pedig az Ahol még magyarul szól a zsoltár címmel 33 református gyülekezetről szóló riportkötete. Ötvös József felelős szerkesztőként jegyzi a Vártemplom egyházi folyóiratát. „Az Új Kezdetet örököltem… rám testálódott… Azért merem dicsérni, mert egy olyan űrt tölt ki, egy olyan sajátos kiadvány, melyet nem kell szégyellni. A 210. számnál tart a lap. 2000-ben alapította Adamovits Sándor és Fülöp G. Dénes… Voltak hullámvölgyek, amikor nem tudtuk, lesz-e folytatás, mert a lap ráfizetéses, húsz oldalon jelenik meg, száz, fontosabb események alkalmával kétszáz példányban. Egyházi lapról lévén szó, a második oldalán a kezdetektől fogva egy-egy vers olvasható, nagyrészt vallásos versek, eleinte klasszikus magyar költőktől, de helyüket átvették a kortárs, erdélyi költők vallásos versei, például: Baricz Lajos, Nagy József Levente, Fülöp Kálmán. Elmélkedések, prédikációk, történelmi vonatkozású írások követik egymást, két évtized marosvásárhelyi, vártemplomi élete benne van… Amikor a kétszázadik számot szerkesztettük, elkészítettem a lap bibliográfiáját – egy nagy anyag –, és akkor döbbentem rá, hogy a 15 év alatt csupán öt vers ismétlődött… Kétszáz prédikáció, 100 oldalnyi történelmi anyag, még házigazdánkról, Kedei Zoltán festőművészről is van külön írás” – tárja fel előttünk a lap „titkait”. Az Új Kezdet Donáth-Nagy György műszaki szerkesztésében jelenik meg. Ötvös József az Új Kezdet antológiát is örömmel látná nyomtatásban. A másik vendég, Kiss Székely Zoltán is e táj fia, 1951. január 3-án született Marosvásárhelyen, és bár 1990-ben kitelepedett Magyarországra, otthonról gyakran jön haza Erdélybe. Jól ismeri minden zegétzugát, hisz biológiatanár, botanikus kutató. 1974-ben szerzett biológiatanári oklevelet Kolozsváron. Tanárként tevékenykedett Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytat, emellett rendszeresen közöl szaktanulmányokat napi-, heti- és havilapokban, többek között a Népújságban is. Külső munkatársa volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. „Civilben” a versírással szemezett már fiatalon, a ’60-as évek elején. A vers felé terelgették: keresztapja, Paál Elek festőművész, Kapusi Ildikó, „bolyais” tanárnője, Cseke Gábor, Lázár László szerkesztők, Székely János, Lőrincz József költők. A kezdeti lelkesedést felváltja egy hallgatási időszak. 1997-ben ért meg benne újra az elhatározás, hogy: „amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(oma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igazi vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket”. 2008 óta közöl a Népújság Színes Világ mellékletében, a székelyudvarhelyi A Versben, az Erdélyi Tollban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a debreceni Tisztásban. „Én jelenleg Magyarországon élek, és itt is, ott is keresztre feszítik a nyelvet, megpróbálunk ezzel a teherrel élni…” Nem véletlen, hogy verseskötének címe Az anyanyelv keresztje (2015-ben jelent meg, Turcsány Péter gondozásában). Allegorikus cím. „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe…” Kiss Székely Zoltán „körülbástyázza” magát a nagy elődök lírai útravalójával, ezt tapasztaljuk A természet kalendáriuma című népszerű sorozatában, és ennek jegyében született az Áprily Lajos tiszteletére írt versciklus, vagy Bolyai János, József Attila, Reményik Sándor emlékének megidézése. A szülőföld vonzásában alkot, ez az érzelem végigkíséri líráját, néhol fájdalmas, másutt öniróniával fűszerezve szövi lélekfonalát verseiben. „Megérkeztem megint. Itthon vagyok/ ebben a kifosztott tájban.” (A Székely körvasúton 2014-ben) Erdélyi sorskö- zösséget vállal, vallomásszerűen írja: „Sorsom a megmaradás, nem tűnök el.” (Címerem) A délután ünnepi fényét emelte a találkozás elején Kilyén Ilka színművésznő előadásában Áprily Lajos A Fejedelemhez című költeménye, majd Áprily Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott verse, és a kései utód Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexiója. Zárásként a költő felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak
Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

2017. szeptember 7.

Egy kihalt szakma újjáélesztése (Székely ezermesterek)
Az olaszteleki Nagy György kovácsmester nevét ma már szinte mindenki ismeri – nemcsak Háromszék-szerte, de a Kárpát-medencében is. A hírnév mögött mindenekelőtt rengeteg munka áll, de a székely emberre olyannyira jellemző makacsság és kitartás is kellett ahhoz, hogy egy kicsi erdővidéki faluban bármiféle reklám nélkül a legkülönfélébb helyekre kerülő, míves kovácsmunkák készülhessenek. A teljesség igénye nélkül csak néhányat soroljunk fel Nagy György munkái közül: a baróti református templom kerítése és kapuja; a székelyudvarhelyi művészeti iskola nagy csillárja; a Székely Nemzeti Múzeum Kós Károly által tervezett mellvédrácsa és lámpái; a székelyszáldobosi református templom három nagy csillárja; a szentkatolnai kastély kapuja; a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium kapuja; a sepsikőröspataki Kálnoky-kastély kapuja; a sepsiszentgyörgyi kulcsosház cégére; az olaszteleki Daniel-kastély kerítése, kapuja és lámpái; a brassói Fekete templom néhány vasmunkája. És szintén Nagy György nevéhez fűződik a kovácsmesterek székelyföldi találkozójának kiötölése és megvalósítása – ennek harmadik kiadására épp a hétvégén kerül sor Sepsiszentgyörgyön. Inasévek Ha jól emlékszem, a Székely Nemzeti Múzeumba készített első munkája, a lépcsőkorlát kovácsoltvas díszítőelemeinek helyére kerülésekor beszélgettünk első alkalommal. Csendesen állt a háttérben, nem várt dicséretet, csak a szemében látszott a büszkeség. Ami elsősorban annak szólt, hogy Kós Károly tervét valósíthatta meg, és csak másodsorban a szépen kivitelezett munkának. Azóta sokat találkozunk, időnként beszámol arról, hogy mit dolgozik éppen – az elismerésekről szerényen hallgat. Pedig olyanban is van része: a kovácsversenyeken nyert díjak mellett tavaly év végén elnyerte a népi iparművészi címet is. Számára azonban minden díjnál fontosabbak a míves munkáiban gyönyörködő tekintetek. Nagy György örökölte a mesterséget. Édesapja is kovácsként dolgozott Olaszteleken, hogy falusi mesterembernél többre nem vihette, arról a kor tehet. A kommunizmus éveiben a kovácsolás holtvágányra került szakmává vált, és csak azért nem halt ki teljesen, mert a mezőgazdaság számos részterületén szükség volt rá – és van a mai napig is. Nagy Györgynek azonban hosszú utat kellett bejárnia a lópatkolástól a díszkovácsolásig.
– Szerencsés embernek mondhatom magamat, vagy talán a jóisten akarata, hogy úgy nőttem fel, hogy a házból ahogy kiléptem, a kovácsműhelyben téblábolhattam. Édesapámnak már a hetvenes években műhelye volt otthon, mert ő a kisipari szövetkezetnél dolgozott, de a kollektívben nem volt kovács, ezért pártunk és kormányunk tudott róla, megtűrték, nem is zaklatták, de csak azért, hogy délután elvégezhesse a kollektívlovak vasalását, és amellett a magánembereknek is dolgozott természetesen. A falusi kovácsműhelyekben a kovácsnak mindent kellett csinálni: lópatkót, ajtópántot, sarlót, amire a mindennapi életben szükség volt. Édesapámnak a szívügye a szekérkészítés volt. Egy felvasazott szekéren a szakma minden alapja megvan. A lőcsvasalatok, a lajtorjavasalatok, a fellépők, a felhőcpálca, a lőcsküpük díszítése, nem beszélve a járomláncról, ahol minden láncszemet szépen meg kellett csavarni, ezeket mind láttam és megtanultam.
– Miért kellett minden szekéralkatrészt díszíteni?
– Azért, mert az emberiségben mindig volt igény arra, hogy ami körülötte van, az szép legyen. És ahhoz, hogy szép legyen, díszíteni kellett. A díszítések pedig egyénre szabottak, kinek milyen volt az elvárása és a kovácsnak milyen volt a szépérzéke. Voltak finomabb kezű és durvább kezű kovácsok, ki mennyire tudta finoman kidolgozni a munkáját. Így indultam el édesapám mellett a pályán, s a jóisten adottságával, amivel megáldott engem, és a szakma szeretetével minden kapu nyitva volt a mesterség felé.
– Nem is volt tehát kérdéses, hogy mi leszel?
– Nem, pedig amikor én választottam a kovácsszakmát 1988-ban – akkor végeztem a tíz osztállyal –, akkor az, hogy valaki maszekként dolgozzon, szóba se jöhetett. Édesapám a fordulat után, 1990 januárjában váltott iparengedélyt. Akkor volt, hogy Baróton megnyílt az első magánvendéglő, a Crama. Jött a tulajdonos sarkokat rendelni a cserefa ajtókra, édesapám munkában volt, én otthon délelőtt. Gondoltam, én egy sarkot megpróbálok elkészíteni, ha sikerül, jó, ha nem sikerül, legalább nem látja, mert különben leszidott volna. Megcsináltam egy sarkot két délelőtt, kirajzoltam, de nem mutattam neki semmit, jött haza második nap délután, előveszem a sarkot, s azt mondja, na, fiam, akkor a többinek is neki kell állni s meg kell csinálni.
Egyik munka a másik után
– Amikor azt mondja a mester, innen tovább csak csinálni kell, az azt jelenti, az inas az iskolát kijárta. Azelőtt is kovácsoltál magadra, vagy csak segítettél édesapádnak?
– Tizennégy éves koromban önállóan a lovat patkoltam. Tizenkilenc éves voltam, amikor katonának berukkoltam, Brassó mellett, Vledényben voltam egy lőszerraktárnál, betettek a kazánházba, egész nap nem volt semmi dolgom. Unalmamban olyan szekeret csináltam, azzal a lehetőséggel, ami ott volt, hogy amikor meglátták, két hétre küldtek haza. Nekem az ilyesmi nem jelentett gondot, akkorra már megtanultam önállóan dolgozni. 1994-ig édesapámmal ketten dolgoztunk, akkor ő egy infarktus során meghalt. Nehéz volt feldolgozni, napközben a műhelyből hiányzott, este a ház üres volt, volt egy olyan éves kilengésem, nem különösebb, mert végeztem a dolgomat, csak éjjel nem ültem otthon, sokszor egy hétig nem aludtam.
– Mi mozdított ki a holtpontról?
– 1996-ban megismerkedtem Enikővel, 1997 szeptemberében elvettem feleségül. Láttam, hogy a mezőgazdasági munkából a műhelyt fenntartani nem lehet, az emberek kezdtek gépekre átállni, és akkor kezdtem a díszmunkák felé átlépni. 1998 elején jött Barótról valaki, hogy szüksége lenne a régi vaskapujához hasonló kerítésre, elvállalom-e. Mondtam, természetesen, akkor ez nekem már nem jelentett gondot. Mindig volt meglátásom, amikor valamit kell csinálnom, látom magam előtt azt, amit el kell végeznem. Elkészítettem a kerítést, és akkor érdekes módon a felső szomszéd azonnal kaput rendelt. Következett az alsó szomszéd, kaput rendelt kerítéssel. És így szép csendben egyik munka a másikat hozta. Mindig arra törekedtem, hogy a kuncsaft elégedett legyen, nem volt sehol reklámom, azt gondoltam, ha egyik munka tudja vonzani a másikat, az úgy jó. Tudom, ma ez nagy dolog, a reklámon múlnak vállalkozások, de én nem erre mentem.
– Van-e kedvenc munkád?
– Itt van az öt ujjam, egyik vastagabb, másik kisebb, melyiktől lehetne megválni? Mindegyik munka pont olyan szép és olyan kedves. Két egyforma munkám nincs. Mindeniknek más a munkamenete, más a stílusa, más a formája, és mindig más a kihívás. A munkáknak a szépsége a kidolgozástól van. Nem mindegy, hogy lézerrel kivágod azt a formát, vagy kirajzolod és szépen kivágod. Amikor a vágót beleütöd, az az anyagot megnyomja kétfelé, az már ad egy felületet, amely eltért az iparitól. Az már kézi munka. A régi vasakon is nem azért szépek a felületek, mert régi, a vas nem öregedik meg. Mint a fának a szála, a vasat is, ahogy formálod, ahogy nyújtod, az szépen ereket alakít magának. Ezért van az, hogy például egy kerítésszakaszban, ahol a laikus ember csak egy egyenes, négyzet keresztmetszetű rudat lát, az mégsem a boltban megvásárolt félkész termék, azt végig kell kovácsolni, mert ilyenkor a molekulák tömítődnek az anyagban, így lehet időtállóvá tenni. A felületi oxidáció mindig is meglesz, de a rozsda nem tud mélyen behatolni.
Elégtétel a léleknek
– A mesterség csínját-bínját megtanultad jórészt édesapádtól, de rengeteg elméleti dolgot is tanulmányoztál, utánanéztél.
– Én azt tartom, hogy muzsikálni tisztán kottából lehet. Ahhoz, hogy az ember napirenden legyen dolgokkal, könyvek kellettek. Régi szakkönyvek, leírások formáról, stílusokról, technikai megoldásokról, erre mind szükség volt. És rengeteget jártam külföldre szakmai rendezvényekre, voltam Lengyelországban, Magyarországon többször, Bécsben, rengeteg kiváló szakemberrel ismerkedtem meg, egyetemi tanárokkal, mert külföldön tanítják az egyetemeken a kovácsolást. Ha az ember valamit szeret csinálni, az olyan, hogy beleül egy csónakba és a víz viszi tovább.
– Nem elég beleülni a csónakba, előbb ki kell evezni a víznek abba a sodrásába, amelyik már visz tovább, aztán már csak irányítani kell a csónakot.
– Erdővidékről, egy kicsi faluból, a létra legalsó fokáról kellett elindulni a mindennapi munkákkal, utána következtek a díszműmunkák, és ott is lassan, a létra fokán szépen, biztosan menegetni előre, hogy amikor elértem azt a pontot, hogy az édesapám műhelye már nem megfelelőnek tűnt, akkor készítettem magamnak a kornak megfelelő hagyományos műhelyt. Az édesapám szerszámait kibővítve egy kovácsműhelynek készített tárgyak gyűjteményével létrehoztam egy bemutató jellegű, hagyományos kovácsműhelyt, és így szép apró léptekkel, egyik munka a másikon, a tisztességes és a tiszta munkák mindig hozták a gyümölcsüket.
– Közben jöttek az elismerések is.
– Magyarországon nagyobbak a lehetőségek, 2010 óta a Hagyományok Házánál folyamatosan zsűriztetem a munkáimat, és tavaly év végén erre megkaptam a népi iparművészi címet, ami nem több, nem kevesebb, mint egy elégtétel az embernek a lelkében, mert ez egy hivatalos elismerés.
Megismertetni és megszerettetni
– Hogyan született a székelyföldi kovácstalálkozó ötlete?
– Több külföldi rendezvényen való részvétel után sokat gondolkodtam, hogyan lehetne létrehozni itt is egy ilyen dolgot. És miért. Mert ma mindenki kovács. Ez egy kihalt szakma, az embereknek nincs, ahonnan tudniuk, milyen az igazi kovácsmesterség. A kirakodóvásárokon ott van a lézerrel kivágott forma, ráhegesztve egy darab cső, abban mi a kovácsolás? Ez motivált egyik felől, másfelől, hogy haragszunk, amiért a fiataljaink nem akarnak szakmát tanulni, de miként tanuljanak szakmát, ha csak azt tudják, hogy a kovácsszakma füstös, poros, sokat kell dolgozni, meleg van? Nem látják a szakma szépségét, szabadságát, kihívását. Ott voltam egyszer a Park vendéglőben, mondtam Kovács Istvánnak kicsit komolyan, kicsit komolytalanul, milyen jó kovácsrendezvényt lehetne csinálni itt a parkolóban. Erre ő, hogy valósítsuk meg, a szállást és a helyet biztosítom. Így jött létre az első kovácsmester-találkozó, mert az jutott eszébe, ha kovácstalálkozót hirdet meg, ami Kovács nevezetű van, mind megjelenik.
– Egyetlen rendezvénynek indult, vagy benne volt a folytatás lehetősége?
– Ez úgy volt, mint a székely mondás, hogy fogjuk meg s vigyétek, de nem épp úgy. Amikor felmerült, hogy jó volna megvalósítani, mindenki odaállt. Jött Gazda Enikő, Damokos Csaba, s így sorba, egy adott pillanatban olyan kör alakult ki, hogy mindenki csinálta a jó cél érdekében. Ami nekem a legfontosabb volt, hogy színvonalas szakemberek jöjjenek, s a kiállításon ha valaki végigmegy, tudjon gyönyörködni azokban a tárgyakban, tanulja meg felismerni a kovácsoltvas tárgyakat. Aztán a visszajelzések adták azt a szikrát, amire tovább szükség volt. A szentgyörgyi polgármesteri hivatal segítsége is kellett, mert nemcsak felkarolták a kovácsmester-találkozót, hanem lehetőséget adtak a fejlődésére. Ha nem állnak oda a másodikra, nem tudtuk volna továbbvinni. Most elértünk arra a pontra, hogy a rendezvény kikerült a főtérre, ahol a helye van.
– Volt olyan ötleted is, hogy a kovácsmester-találkozók után valami több is maradjon a városnak, mint egy szép emlék, konkrétan egy ilyen alkalommal egy napóra elkészítésére gondolok.
– Még nem nőttünk addig, lassan lehet lépni, annak hely, engedélyeztetés kell. Ellenben mintegy a rendezvény melléktermékeként megalakult a romániai kovácsok egyesülete vagy céhe, nincs hivatalosan bejegyezve, nem is ez a lényeg, hanem hogy ez is Sepsiszentgyörgyhöz köthető, nem Bukaresthez, nem Temesvárhoz.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. november 4.

Összekacsintó mosoly és keserédes líra
Kedei Zoltán Vár-laki műtermének két vendége is vendége volt október 24-én: Fülöp Kálmán nagykendi költő és Kádár Dombi Péter székelykeresztúri agyagszobrász.
A rögtönzött műtermi kiállítóasztal megelevenedik, Kádár Dombi Péter agyagszobrai helyet kérnek, és betöltik vidámsággal.
„Az agyagot véletlenül vettem kezembe, és amikor rájöttem, hogy érdekes és értékes formákat is ki lehet hozni belőle, István Lajostól, Korond neves keramikusától kértem segítséget. Bandi Dezső tanár úrtól hasznos tanácsokat, útmutatást és bátorítást kaptam. Ezután autodidakta módon a szakirodalom és a különböző művészi alkotások állandó tanulmányozásával bővítettem ismereteimet. Elkezdtem agyagba mintázni azt a sajátos világot, amelyet személyesen tapasztaltam meg: a székely paraszti életet, arcokat, mozdulatokat, hangulatokat. Főleg az átélt élményeimet, amelyek mélyen bennem élnek, próbálom alkotássá alakítani” – vallja magáról.
Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, a főbb helyszínek: Erdőszentgyörgy, Marosvásárhely, Korond, Csíkszereda, Barót, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely, Budapest, Ajka, Kiskunfélegyháza, Karcag, Amiens (Franciaország), Unna (Németország); továbbá rendszeres résztvevője a nyári alkotótáboroknak (Homoródszentmárton, Makfalva, Zeteváralja).
Kádár Dombi Péter agyagszobrai „mesélnek”. Dialógust kezdeményeznek. Továbbgondoljuk a megjelenített karaktereket. Elképzeljük, mi történne, ha megelevenednének. Ha csak egy lépést is tennének felénk. Ott van a kezét csípőre helyezett, „harcias” testtartású nő alakja, szinte halljuk, amint mondja: „Na mi lesz, apjuk, itt tétlenkedünk naphosszat?!” Útszéli „pletykaparti” asszonyok között; olvasó férfialak, botjára támaszkodó bajszos székely atyafi, aki gondolataiba, netán gondjaiba merül, őt meg sem merjük szólítani, hogy ne zavarjuk önreflexiójában; női és férfiarcok agyagba formázva. Van itt táncoló pár, nagybőgőn játszó zenész, vígan összeölelkező komák, vajat köpülő asszony – kedvelhető figurák.
Kádár Dombi Péter nem modell után dolgozik; lelkének mélységeiből hozza elő a székely népi alakokat, úgy formázza agyagba. Bölöni Domokost idézem: „Benczédi Sándor ironikusan szemléli alakjait, gyakran harsány nevetésre ingerlőn mutatja fel a nehezen leplezhető fonákságot, az irigységet, a gőgöt, a dölyföt, a kivagyiságot. Kádár Dombi Péter humora szelídebb, mondhatni: megbocsátó. Összekacsintó. Mintha ezt mondaná: tudjuk, hogy ilyen a világ, és hogy mi magunk is ilyenek meg amolyanok vagyunk benne – de hogyan is tehetnénk mást, ha egyszer ilyennek teremtett bennünket az Isten… Ez a szemlélet sajátos lelki alkatából fakad. Habitusa fölöttébb rokonszenves. És ha figuráira is át tudja ruházni ezt a csöndes rezignációt – márpedig miért ne tudná, sikerei azt bizonyítják, hogy igencsak értik és kedvelik művészetét –, akkor máris megnyerte magának a közönséget”.
Fülöp Kálmán visszatérő vendége társaságunknak. Termékeny költő, csak úgy ontja lelkének virágait. Kedvező „széljárásban” alkot, hiszen szülőhelye, Nagykend közössége büszke „saját költőjére”; a községi, balavásári önkormányzat támogatja köteteinek megjelentetését. Bemutatóin részt vesznek a község vezető emberei, ezúttal Koncz Csaba alpolgármester kísérte el a várba a szerzőt. Fülöp Kálmán most már tudhatja: falujának lakosai elfogadják poéta voltát, maguk közül valónak tudják, még ha nem is volt ez mindig ilyen egyértelmű.
Sorban a hatodik verseskötete jelent meg a közelmúltban, Angyalok keresnek címmel, a Kreatív Kiadónál, Bölöni Domokos szerkesztésében és Donáth Nagy György tördelőszerkesztő munkájának eredményeképpen. A kötetborító elmaradhatatlanul Kedei Zoltán festőművész festménye felhasználásával készült. Előző könyveihez hasonlóan a maga sajátos lírai pászmáján halad Fülöp Kálmán. Nem „adagol” fölösleges csillámot, nem is „beszél” tekervényes fejtörő sorokban; verseinek tiszta a hangzása. Ő maga is így vélekedik róluk, amikor azt mondja: „Verseimet mindenkinek, közérthető módon írom”. Ez a közérthetőség azonban nem von le semmit költeményeinek értékéből. Hangja a nagyközönséget szólítja meg, és el is éri, hiszen mindannyiunkat kellemes érzés tölt el, amikor mindennapi történést, életérzéseket, apró örömöket, boldogságot, hitet, népünk iránti hűséget és számtalan benső érzést tud úgy átadni, hogy egy-egy vers olvasása után akaratlanul is felsóhajtunk: milyen szép, milyen igaz. „Azt mondják,/ üvegharang hangzása/ van, verseimnek,/ pedig csak az ébredések/ lélek-varázsa bujkál/ a szerény sorok mögött/ tisztán, mint reggeli/ mosakodás közben/ az arcomról leperegő/ ezüstbuborékok.”
Életérzések, pillanatokra vetítve. „A változás múló/ tisztaságát/ ha csak egy percre is/ kezemben morzsolni/ édes élvezet.” Vagy: „csak te és én/ várjuk türelmesen/ a csillagok jelentkezését/ visszatérő álmaink/ örök sziklabörtönében”.
Sorai a köznapi élet szépségeit, de nyomasztó gondjait is sajátos színekben kínálják az olvasónak.
„Ég, föld, víz -/ homokszemek// Ne feledjetek./ Ha meghalok,/ rólam csak/ úgy beszéljetek,/ mint földmélyéről/ az elvetett magok.”
Könyvéből egy-egy vers naponta olvasható a Cseke Gábor szerkesztette Káfé Főnix című irodalmi és fotóművészeti lap internetes portálján. Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely)

2017. november 14.

Látogatás a végvidéken: Aldoboly
Más, különlegesebb Aldoboly hangulata, mint a megye felsőbb részén elterülő falvaké. Tiszta történelem históriájának minden szelete, tele kontrasztokkal. Túl voltunk, túl szakadtunk a hozzánk közel húzódó határon – idézik fel az idősek. Dél-Erdély darabkája lettünk, de legalább együtt az utolsó megyésítés előtt Brassó megyéhez leszakasztott Vámoshíd vidékével, amely szintén Aldoboly területéhez tartozott. Több erdőnk, több szántó- és kaszálóterületünk volt, hatalmas érvágást jelentett elcsatolása. Aldoboly, a vegyes lakosságú falu most Illyefalvához tartozik közigazgatásilag. A székelyföldi falvak életét éli, amely csak árnyalataiban különbözik a szomszédos településekétől.
Picinyke múlt
Tanulságképpen tolakodott elénk látogatásunk idején egy picinyke múlt. Csak picinyke, de sokatmondó, mert mesélője, Stanciu János ma is él. De mi lesz azzal a rengeteg Aldobolyhoz kötődő kultúrtörténeti érdekességgel, amit sürgősen össze kellene szedni, meg kellene írni akár egy rövid históriás, de a mát sem elkerülő – mondjuk – falufüzetbe. Sok érdekesség, jeles személyek kapcsolódnak a Hollaki családhoz, több kevésbé ismert negyvennyolcas személyiség nyugszik az aldobolyi temetőben, itt élt a Coșbuc-fordító, tehetséges tollforgató és jogász, Szánthó Vitus, előnévként használja a település nevét a jeles zeneszerző, Aldobolyi Nagy György. Utóbbi Szenes Ivánnal együtt szerezte az Ennyiből ennyi című filmdráma zenéjét, amely lapunk rendszerváltás előtti szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi születésű néhai Csiki László novellájára épül, és idézi a hazai rendszerváltás kezdeti időszakának hangulatát, amely azóta is, jelenleg is kísérti az aldobolyiakat, főleg azokat, akik huszonhét esztendő után is várják vissza föld- vagy erdőjussukat. Mert ami nem kerül nyomdafesték alá, annak maradék nélkül pusztulnia kell, az belevész a feledés mocsarába. „Közvetlenül a romániai forradalom után játszódik a forgatókönyv alapjait adó Csiki László-novella. Egy kicsiny magyarlakta faluról (a Csiki László által jól ismert Aldobolyról – Kgy. Z. megj.) készít látleletet úgyszólván a változás pillanataiban – olvashatjuk a filmdráma recenziójában. – Valami van a levegőben, senki nem tud semmi bizonyosat a faluban, munkálnak a régi beidegződések, de az új lehetőségek sejtelmes ígérete is ott lebeg. Senki sem elég tájékozott, csak annyi világos, hogy itt változások lesznek, hogy megindul a küzdelem az újraosztásért. Ebben a kis faluban a várakozók közt, úgy tűnik, hárman kapnak esélyt. Klára, aki mint az elhanyagolt kastély bárói örököse jelenik meg a színen, az egykori termelőszövetkezet ambiciózus, lendületes, erőt mutató mérnöke és egy helyi vállalkozó, az egykori mozis, aki a változó idők újsütetű terméke. Hármójuk egyszerre tipikus és mégis sajátos küzdelme rajzolódik itt ki. Az asszony magányos, a történet során kiderül róla, hogy valahol Románia túlsó szegletében már férjnél volt, sőt, gyereke is van, akit váratlanul az ajtaja elé tettek. Ezenkívül semmi köze az egykori földbirtokos bárói családhoz. A mérnök helyi potentát, ő a legesélyesebb, de ugyanakkor gyengéjévé válik a »bárónő« mint a falu egyetlen elfogadható nője...”
Jakab István illyefalvi tanácstagot keresve volt alkalmunk megismerni Stanciu Jánost. Lánya, Jakabné Stanciu Irénke mutatta be a 86. életévébe lépő édesapját, aki éppen neki segített az őszi munkálatokban.
– Apám tehenet és három disznót gondoz, és mindenben segítségemre van – mondta a lánya. – A munka nem akadálya az erőnlétnek – így János bátyánk, aki tökéletesen beszéli a magyar nyelvet. – Megpróbáltatásokból volt elegem az életben, munka is volt mindig, a családot fenn kellett tartani. Apám román volt, ortodox és Tohánban dolgozott 1940-ben. Egy nap hazajött, s mert közel volt a román–magyar határ, átszökött Illyefalvára a magyar rokonokhoz. Itt, Dobolyban már uralkodtak a vasgárdisták, akik ezt megtudták, s minket elkísértek a határig és könyörtelenül áttettek. Menjetek, mondták, ha a magyarokhoz kívánkoztatok. Ide ne merjetek visszajönni. Közben lakásunkba máshonnan jövő regátiakat tettek be. Nem is mertünk volna visszamenni. Rokonoknál voltunk. A magyaroknak sem kellettünk. „Miért jöttetek ide, ’sze ti románok vagytok, menjetek haza. Majd mi itt munkára küldünk.” Senkinek sem kellettünk. Csak 1944 végén, amikor ismét változott a helyzet, csak akkor tudtunk visszajönni Dobolyba. Akkor azok, akik a házunkban voltak, mielőtt megérkeztünk volna, elmenekültek. Ez volt a mi keserves kálváriánk.
Vissza a jelenbe
A múlt kontrasztos megidézése után János bátyánk vejével, Jakab Istvánnal visszafordultunk a mába.
– A községi tanács tagjaként kérem, mondja el, hogy még milyen közösségi megvalósításokra volna szükség Aldobolyban, vázoljuk fel a közeljövőt.
– Örömmel mondom, hogy tegnap átvettük a teljesen felújított egykori aldobolyi faluházat, no meg azt a megyei rangú útszakaszt is, amely falunkon halad át Szászhermány irányába. Maradt még tennivaló. Lázárfalva Aldoboly szélső része. Sor kerül, mert kértük, a bekötőutca kavicsozására, ugyanis sártenger az a falurész. Tervben még a dobolyi Gödör utca rendbetétele. Mindkettőre jó lenne aszfaltburkolat a jövőben, mert a többi mellékutcában már mindenütt aszfaltoztak. Dobolynak van ivóvize, természetes, hogy a szennyvízhálózatra is sor kerül. Az illyefalvi önkormányzat már meg is vásárolt Lázárfalva mellett egy területet, ahová meg lehetne építeni az ülepítőt. Még ősszel megkezdik a helyi villanyhálózat fokozatos kicserélését, megszűnnek a viharok idején előforduló áramkiesések, s jövőre az új villanyórákat is kiteszik a kapuk elé. A községvezetés tud róla, hogy rendetlen állapotba került a falu déli kijáratánál levő hősök temetője, ahol román és orosz katonák nyugszanak. Községi tulajdonban a lassan romladozó műemlék Hollaki-kúria, arra is anyagiakat kellene szerezni, menteni. – Szép és teljesen korszerű lett az aldobolyi volt községháza – mondta Fodor Imre illyefalvi polgármester. – Az Országos Vidékfejlesztési Alap támogatásából épült a Pro Sanit tervei alapján. Felszerelték központi fűtéssel, belső bútorzata és a felszerelések is megérkeztek. Most, decemberben megtartjuk avató-szentelőjét is egy faluünnep részeként. Megkezdik a villanyhálózat cseréjét, amely szerepel a villanyszolgáltató vállalat tervében, a hősök temetője szakszerű rendezésének költségeire a Leader-programban szeretnénk pénzalapra pályázni. Évek óta harcot folytat a dobolyi erdő-közbirtokosság a jussaiért. Bár tulajdonjogát illetően utolsó látogatásunk óta különösebb változások nem történtek, a helyzet jelenlegi állásáról Csergő Máriától érdeklődtünk, aki elmondta, hogy perben állnak az illyefalvi önkormányzattal egy 113 hektárnyi, közbirtokossági tulajdonú legelő miatt, amely időközben a község tulajdonába került. A törvényszék szakember általi kivizsgálást kért, de a kivizsgálóra egy esztendeje várnak. Szakember nincs, a törvényszék pedig mindig azt feleli, hogy a visszaszolgáltatás nem járt le, mert határidejét minden év elején meghosszabbítják, a földosztók pedig a per végleges döntésére várnak.
– Nálunk nemcsak a közbirtokosságnak vannak gondjai, hanem több egyénnek is – tájékoztatott Muscalu Ágota. – Nekünk birtokunk volt Vámoshídon. Érdekes módon Brassó megye visszaadta, adott birtoklevelet és telekkönyvet is. Itthoni területeinket még a 18-as törvénnyel kértük, visszamérték, használjuk is, de az illyefalvi hivatal azóta sem állította ki a birtoklevelet.
Búcsú után
Kedves emlékezetű Deák József néhai aldobolyi református lelkipásztor többször nyilatkozta, hogy a bécsi döntés után Dél-Erdélyhez szakadt Aldobolyban soha nem került sor vehemensebb román–magyar ellentétekre, és ezért ő maga is sokat munkálkodott. „A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve (…) – jegyzi a lelkész. Olteanuról az a hír járja, hogy »nagy magyargyűlölő«. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székely-magyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel” – írta Benkő Levente lapunk oldalain 2013. október 19-én. Ez ma is így van, hangoztatták a faluban, s elmondták, ennek egyik magyarázata az, hogy számos vegyes házasságú család él a településen, amely ápolja a békességet.
Búcsú volt a görögkeleti templomban – hírként jelezte számunkra több helybeli. A felújított községháza nagytermében tartották a búcsús Szent Demeter-napi ebédet. Az egyházközségnek új lelkésze van, Iosif Stoia, aki szintén a felekezeti békesség híve. Gondnokuk Iosif Rujoiu.
Szaloniki Szent Demeter vértanú az ortodox keresztény egyház egyik legtiszteltebb szentje. A keresztényüldöző Maximianus keletrómai társcsászár parancsára vértanúhalált halt Szaloniki városában, amelynek védőszentje lett. A hívek védelmezőjének tekintik, és karddal-pajzzsal ábrázolják. A Szent Koronán is szerepel. Az aldobolyi görögkeleti templomot 1895-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idején építették, és a következő évben, a magyar millennium idején szentelték fel.
Bekopogtattunk az aldobolyi református parókiára is Vinczi Botondhoz, aki közel háromszáz helybeli lelkipásztora és a környéki szórványok lelkésze: Vámoshídon nyolc, Farkasvágón tizenegy és Prázsmáron húsz magyar református hívét látogatja. A helybeli református templom turisztikai látnivaló. Előbb egy régebbi, gótikus ízlésű épület állt itt, amely a bővítések, alakítások, majd újjáépítés áldozata lett, 1732-ben ugyanis tűzvész, 1802-ben földrengés pusztította. A mai épületegyüttes a második világháború rombolásainak kijavítása nyomán nyerte el formáját. A templombelső több érdekességet rejteget. Márványutánzatú, mellvédes karzatát 1804-ben készítette Cseh Izmael asztalosmester. A padelőkék ornamentikája Nagy Béla sepsikőröspataki népművész munkája (1973). Tavaly kijavították az épület tetőzetét, kicserélték a lécezetet és a cserepeket – mondotta a lelkész –, idén javításokat végeztek a prázsmári imaháznál és a helybeli gyülekezeti háznál. Kapcsolatokat ápolnak svájci testvérgyülekezetükkel, akik tavaly tavasszal látogattak el Aldobolyba, és anyagilag is besegítettek a templomi javításokba. Gondnokuk Bende Sándor, nőszövetségi elnökük Daniela Ardelean. A templomot övező cinteremben emlékműveket láthatunk: egy millecentenáriumi obeliszket és egy kopját, amely a kuruc és a negyvennyolcas szabadságharcra, a romániai rendszerváltás esztendejére és a két világháború áldozataira és borzalmaira emlékeztet (Akácsos Pál Botond munkája, 1996). Itt áll a vidék egyetlen Trianon-emlékműve (2002). Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. november 26.

Negyedévszázados fennállását ünnepelte az UKKSZ
Vérünkben van a vállalkozás?! És a jótékonyság is? címmel tartott konferenciát szombaton a megalakulásának 25. évfordulóját ünneplő Udvarhelyszéki Kis- és Középvállalkozások Szövetsége (UKKSZ). A székelyudvarhelyi városháza Szent István Termében lebonyolított rendezvényen egyebek közt az is kiderült, hogy az udvarhelyszéki vállalkozók dominálják a Hargita megyei piacot.
„Sorstársak vagyunk, bármelyik felén is üljünk a tárgyalóasztalnak” – fordult a meghívottakhoz Nagy György, az UKKSZ elnöke. Mint mondta, szövetségük jót és rosszat is kapott az elmúlt huszonöt évben, legfőbb céljuk most is a megmaradás és a megerősödés. Ehhez fontosak a támogatások, amelyeket egyebek mellett a magyar államtól, a megyei tanácstól és a kapcsolódó intézményektől, illetve az udvarhelyi polgármesteri hivataltól kapnak. Lényegesnek tartotta ugyanakkor kiemelni, hogy a vállalkozók jótékony oldalát is megismerjék az emberek, így egy ezt szemléltető kisfilmet is bemutattak a jelenlévőknek.
Gálfi Árpád polgármester örömét fejezte ki, amiért a vállalkozók annak idején szövetségbe tömörültek és most is közösen gondolkodva próbálnak fejlődni, erősíteni a térség gazdasági értékét. Ezt a hivatal is segíteni kívánja.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke kijelentette, bármennyire is kiszámíthatatlanok is a román törvények, egymásban bízva, egymáson segítve át lehet vészelni a nehéz helyzeteket. Az UKKSZ-szel való jó együttműködésük megköszönéseként Bíró Barna Botonddal, a megyei önkormányzat alelnökével közösen emléklapot nyújtottak át Nagy Györgynek.
„A vállalkozók mind Magyarországon, mind Romániában a nemzetstratégia legfontosabb művelői, alakítói. Így van ez a kis- és középvállalkozások esetében is. Ez különösképpen igaz Székelyföldre, ahol a nagy beruházások hiányában a kkv szektor az, ami a vállalkozói szférát adja” – vázolta meglátását Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke, a rendezvény társszervezője. Úgy véli, noha Székelyföld a Kárpát-medence perifériáján található, tenni kell azért, hogy magyarságunkat megőrizve minél inkább felzárkózzunk az ország többi részéhez, bekapcsolódjunk a Kárpát-medencei gazdasági életbe. Ehhez azonban egyebek mellett jó közlekedési infrastruktúrára – az utak mellett egy Cekend-tetői repülőtérre –, egy regionális kórház megépítésére, a közműszolgáltatások fejlesztésére lenne szükség.
Az elmondottak ellenére szép jövőt jósolt a térségnek, mivel az itteni vállalkozók Magyarországon is otthon vannak, így nemzetközi kapcsolatokat ápolnak. A cégvezetőknek a gazdasági autonómia megteremtésére kell törekedniük. Szász ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy ha lassan is, de a helyi, illetve az anyaországi tőke is megfelelő stratégiai ágazatok felé irányul. Ez alatt a térségi mezőgazdaságot, az erdőgazdálkodást, az energetikai fejlesztéseket, a kommunális szolgáltatásokat és a turizmust értette. Emellett az infokommunikációs technológiákba, valamit a kutatásfejlesztési innovációs tevékenységekbe való befektetéseket is említette. „Egy prosperáló székelyföldi gazdaság nemcsak a térségi szereplőknek kedvez, hanem a magyar és a román gazdaság egészének” – fogalmazott. Az NSKI elnöke egyébként úgy látja, hogy a kedvező gazdasági folyamatoknak köszönhetően a gazdasági teljesítmény és a jövedelmek is növekednek térségünkben. Mindemellett nagy kihívásaik vannak a vállalkozóknak egyebek mellett a fiatalok és a szakemberek elvándorlása miatt. Ezt mielőbb meg kell állítani, amit megfelelő bérek biztosításával lehet szavatolni.
Szász kijelentette, a vállalkozóknak gazdasági téren is lokálpatriótaként kell gondolkodniuk. Áldozatokat kell hozniuk a helyi oktatás megszervezése, a kultúrára, az egészségügy, a szociális ellátások és a közszolgáltatások érdekében – véli Szász.
Lepsényi István, a magyar nemzetgazdasági minisztérium államtitkára először a javuló anyaországi helyzetről beszélt, majd a helyi cégvezetőkkel való együttműködés fontosságát hangsúlyozta, akiknek segítséget is ajánlott. Úgy látja, ha fejlesztésekről beszélünk, elengedhetetlen az innováció.
Kereskedelmi térség vagyunk
Az udvarhelyszéki vállalkozók egyértelműen dominálják a Hargita megyei piacot – jelentette ki az általuk végzett kutatást ismertetve Geréb László, a REGA Egyesület elnöke.
Az udvarhelyi vállalkozók több nyereséget termelnek, mint a csíkszeredaiak és a gyergyószentmiklósiak összesen.
A vizsgálatból az is kiderült, hogy elsősorban kereskedelmi térség vagyunk, az ipari jellegű tevékenységek nagyon visszaestek az elmúlt időszakban. Székelyudvarhely legjobban teljesítő cégei esetében óriási árbevétel-növekedésről lehet beszélni az elmúlt évekre vonatkozóan. Volt, aki megötvenkétszerezte árbevételét. Egy felmérésből az is kiderült, hogy az udvarhelyi vállalkozók többsége saját ügyességének tulajdonítja cége működését. A tulajdonosok szerint a térség nagy hátránya a szűk piac és a kevésbé fizetőképes kereslet. A legnagyobb segítség a munkaerőhiány csökkentésében kellene nekik.
Díjat kaptak
Az ünnepség részeként két vállalkozói díjat adtak át: egyikkel Gálffi Dezsőt, a másikkal pedig Boros Csabát jutalmazták. A konferencia jó hangulatú gálavacsorával végződött. Fülöp-Székely Botond / Székelyhon.ro



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-61




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998