udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 62 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-62
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Orbán István

2006. június 17.

Lassan szokássá vált, hogy mindhárom nagy kolozsvári magyar líceum a tanév vége felé megtartja iskolanapjait és közreadja évkönyvét. Nem kis teljesítmény egy évkönyv összeállítása, hiszen ezt a tanítás mellett rendszerint egy-két tanár vagy maga az igazgató végzi. Az évkönyveknek, értesítőknek nagy hagyománya: a 19. század második felétől az 1940-es évekig minden tanintézet többé-kevésbé terjedelmes füzetben közölte a tanév adatait, a tanárok tudományos dolgozatait, az ünnepi alkalmakkor elhangzott beszédeket. A kommunizmus évtizedeiben elképzelhetetlen volt ilyen évkönyvek megjelentetése, csupán az 1960-as évek végétől vált lehetővé diákfolyóiratok kiadása, s ebbe csempésztek bele iskolai adattárat, néhol évkönyvi részt. Az 1990-es években az iskolák vezetősége először a diáklapok felújításával kísérletezett. A Báthory István Elméleti Líceum Báthory-évkönyvének 2004–2005-ös kiadása az iskola fennállásának 427. évfordulójának alkalmából jelent meg, szerkesztője Tőkés Elek igazgató. A szerkesztés fő elve az iskola nemzetközi rangjának, országos első helyezettségének bizonyítása. A kötet legrangosabb dolgozata: P. Hell Miksa Rudolf jezsuita szerzetes, a kolozsvári csillagda megalapítója, Angyalosi Csaba, Czilli Péter, Szikszai Attila tanárok munkája. Orbán István az előkerült százéves iskolai zászló történetét mutatja be. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet nyugalmazott tanárnő cikke azt szemlélteti, hogyan sikerül a Házsongárd Alapítványnak mozgósítania a sírkert gondozására a báthorys diákokat. A Magyar Örökség fejezet a rangos díj 2005. június 25-i átvételének eseményeit eleveníti fel. Bemutatták a Vízi Imre vezette Teodidaktos Humanitárius Alapítvány munkásságát is. A kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum Évkönyve a 2005–2006. tanévről szerkesztője Wolf Rudolf igazgató. Az Apáczaiban tavaly 27 osztály működött összesen 687 diákkal, akik közül 681 sikeresen zárta a tanévet. Az 1557-ben alapított kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum Évkönyve a 2004–2005-ös tanévre című kötet szerkesztője dr. Gaal György. A kiadvány a klasszikus értesítők hagyományait élteti tovább. Hat tanár tudományos jellegű értekezése olvasható az évkönyvben. A múlt tanévben 751 nappali, 399 esti tagozatos, összesen 1150 fiatal tanult a Brassaiban. /Gergely Gyula: Három iskola – három évkönyv. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 17./

2006. október 23.

Több rendezvény zajlott az 1956-os események jegyében. Ennek szellemében ültették el az immár szimbólumtöbblettel bíró gesztenyefákat. Történések beszéltek, ötvenhatos ismereteik alapján történelmi vetélkedőt tartottak Csíkszereda középiskolái, Csíkcsomortánban pedig kopjafát állítottak Orbán István emlékének, a Szoboszlay-per egyik mártírjának. Az Erdélyi Magyar Ifjak faültetési kezdeményezése az ’56-ra emlékező rendezvények szerves részévé válhatott faültetés. Október 21-én a csíki EMI-s fiatalok, valamint Csíkszereda polgármestere és alpolgármesterei elültették a gesztenyefákat a felújított Cosbuc utca Márton Áron Gimnázium és a református templom közötti szakaszán. A Csíki Székely Múzeum szervezte előadássorozat is 1956 eseményeit idézte. Novák Zoltán történész a Román Kommunista Párt ’56 utáni kisebbségpolitikájáról beszélt, majd összefoglalta az ’56-ot követő megtorlások egész sorát. Nagy Mihály Zoltán történész az ’56 őszi székelyföldi szimpátiatüntetésekről és megmozdulásokról beszélt, kiemelte a csíkszeredai Fodor Pál építészmérnök és köre törekvéseit, a Kacsó Tibor vezette csoportot, Szoboszlay Aladár tervét, valamint a sepsiszentgyörgyi, szászrégeni és Brassó környéki szimpatizáns csoportok elképzeléseit. Olti Ágoston történész az 1956-os események összképét vizsgálta, én annak hatását Romániára nézve. Jalsovszky Katalin történész-muzeológus dokumentumértékű fotókat mutatott be. Végül Zágoni Balázs Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia című, Szoboszlay törekvéseit ismertető dokumentumfilmjét vetítették. Október 23-án Csíkcsomortánban a szentmise keretében emlékeztek az 1956-os forradalom erdélyi áldozataira. Közöttük volt Orbán István is, akinek most gyermekei, unokái állítottak kopjafát. Orbán Istvánt 1958. szeptember 1-jén a temesvári börtön udvarán végezték ki azért, mert keresztény pártot akart alapítani. A megemlékezésen jelen volt Orbán Péter és Orbán Etelka, a vértanú gyermekei, akik maguk is börtönbüntetést szenvedtek. Kelemen Csongor volt politikai fogoly a kopjafa előtt olvasta fel az 1958-as ítéletvégrehajtás jegyzőkönyvét. Beszédet mondott Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke is. /Antal Ildikó, Takács Éva: Ötvenhat szellemében fától a kopjafáig. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 23./

2006. december 22.

A kolozsvári születésű Orbán István látogatta meg a tordai népfőiskolát, és mintegy adventi ajándékként egy kiállításnyi festményt és grafikát hozott magával, bemutatta az idén megjelent Jósika öröksége – a kolozsvári Báthory István Gimnázium múltjából című könyvét is. Dumitriu Anna, a tordai Petőfi Társaság ügyvezető elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Orbán István grafikus-művész régi és új alkotásaiból szervezte meg a kiállítást. /Ladányi Emese Kinga: Kiállítás és könyvbemutató az Aranyosszéki Népfőiskolán. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./

2007. június 28.

Gedeon Zoltán festőművész június 29-én ünnepli 85. születésnapját. Szentegyházán 1922-ben. Kiváló művész-pedagógus, fantasztikus a vitalitása, alkotóenergiájára. Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanított. /Orbán István: Gedeon Zoltán tanár úr születésnapjára. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28./

2007. október 16.

Orbán István grafikusművész alkotásaiból nyílt kiállítás Kolozsváron október 14-én, a Hídelvei református templom gyülekezeti termében. A vendégeket a házigazda, Szöllősi János lelkész üdvözölte, és utalt arra a fontos szerepre, amit Orbán István alkotóművészként és pedagógusként – a Báthory-líceum rajztanára – betölt. /(-th): A természet és a betűk bűvkörében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./

2008. február 8.

A Báthory naptár 2008 a Báthory István Elméleti Líceum és a Római Katolikus Líceum kiadványa, összeállítója Orbán István művész-pedagógus, kiadója pedig a Báthory Szülői Szövetség. /Báthory naptár – 2008. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 8./

2008. február 16.

Február 17-én Csíkkozmáson gyűlésezett a Csíki Közbirtokosságok Egyesülete. A fórumon részt vett Orbán István államtitkár és Zsombori Vilmos szenátor is. Rafain Zoltán, az egyesület elnöke felsorakoztatta a gondokat, amelyekkel a negyvenegy közbirtokosság megbirkózott. Az egyesületből szövetséggé kell válniuk a közbirtokosságoknak, amely lehetővé teszi a nagy volumenű pályázatok elkészítését. A közbirtokosságok a települések gazdasági–társadalmi, művelődési életében is számottevően kivették a részüket. /Ferencz Imre: Látni a fától az erdőt... = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 16./

2008. május 14.

Kolozsváron a Barabás Miklós Céh Farkas utcai galériájában megnyílt Orbán István grafikusművész kiállítása, alkotásait Németh Júlia műkritikus ismertette. Orbán István 40 évvel ezelőtt kezdte pályafutását, 15 évesen érte el az első sikereket egy diákkiállításon. Azóta hosszú utat tett meg a valóságábrázolástól az absztrahálásig. Művészpedagógus, a Báthory István Elméleti Líceum rajztanára. /F. I. : Az alkotó fantázia ünnepe a BMC-nél. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 14./

2008. szeptember 2.

Szeptember 1-jén volt ötven éve, hogy Temesváron kivégezték az erdélyi 56-os elítélteket. A Szoboszlay-per vádlottai közül tíz személyen 1958. szeptember 1-én hajtották végre a halálos ítéletet. Emlékszik-e még a köztudat azok nevére, akik vállalták a diktatúrával való szembefordulást? Álljon itt nevük: Szoboszlay Aladár, Ábrahám Árpád, báró Huszár József, dr. Orbán Károly, dr. Kónya István, dr. Fantanaru Alexandru, Tamás Dezső, Tamás Imre, Orbán István, Lukács István. Tervüket – egy romániai Keresztény Munkáspárt létrehozását – nem sikerült megvalósítaniuk, ügyüket elárulták, a résztvevőket bebörtönözték, tízet közülük kivégeztek. De nem a Szoboszlay-per volt az egyetlen 1956 után. Más perekben még öt személy ellen hoztak halálos ítéletet: Sass Kálmánt, dr. Hollós Istvánt, Szígyártó Domokost, Teodor Margineanut és Bíró Károlyt szintén kivégezték. A megtorlás idején tehát Romániában 15 személyt végeztek ki, közülük 10-et a Szoboszlay-ügyben. A vallatások és a börtönbüntetésekben elszenvedett kínzások következtében még 17-en életüket vesztették. 25 évi börtönbüntetésre ítéltek 43 személyt; 20–25 év közöttire 21 embert; 20 évi börtönre 36-ot; 15–20 év közöttire 29-et; 15 évre 57-et; 10–15 évre 24-et; 10 évre 112-őt; 5–10 évre 93-at; 5 évre 43-at; 1–5 évre 43-at; 1 év alatti börtönnel 117 személyt sújtottak. (Az adatok Péterszabó Ilona ‘56 után 57-en... a temesvári perben /Arad, 2002/ című könyvéből származnak.) A halálra ítéltek között volt Orbán István is, akinek gyermekei, unokái 2006. október 23-án, szülőfalujában, Csíkcsomortánban emléket állítottak. Fiát, Orbán Pétert 25 évre, lányát, Etelkát öt évre ítélték, a szintén csíkszeredai Vorzsák Jánost pedig hét évre. Ők azóta is, ma is emlékeznek. De emlékeznek unokái is. Orbán István emlékére, kivégzésének 50. évfordulóján emlékező szentmisét tartottak Csíktaplocán. A család megkoszorúzta a taplocai temetőben a hősök emlékművét, amelyen Orbán István neve is szerepel. /Takács Éva: Fekete betűs gyásznap. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 2./

2008. október 18.

1958 a romániai magyarság történetében a véres megtorlásokkal, kivégzésekkel, példátlan retorzióval társuló esztendőként marad meg a közös emlékezetben. A román kommunista diktatúra számára a megtorlásokhoz az impulzust a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 22. és 28. közötti látogatása jelentette. Kállai Gyula 1958. február 24-én Marosvásárhelyen jelentette ki, hogy Magyarországnak a szomszédaival szemben semmilyen területi követelései nincsenek, majd kijelentette, hogy az 1956-os magyar ,,ellenforradalom” elsősorban Románia területi integritása számára jelentett veszélyt. A csúsztatás abban állt, hogy revíziós követeléssel egyetlen program sem lépett fel. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem programjában 16. pontként szerepelt, hogy a magyar kormány nemzetközi fórumokon képviselje a határon túli magyarok ügyét. Kállai Gyula arra is felhívta a ,,román elvtársak” figyelmét, hogy az ellenforradalmárokat példásan meg kell büntetni. Ennek a kijelentésnek azonnali hatása volt: véres kezű magyar gyilkos, Kádár János és kísérete még el sem hagyta az országot, amikor a Kolozsvári Katonai Törvényszék Fodor Pál csíkszeredai vasútépítő mérnök, Csiha Kálmán református lelkész – a későbbi püspök –, Hajdu Géza, Szőcs Ignác, Szentmártoni Bálint Ferenc-rendi szerzetes perében példátlanul szigorú büntetéseket mondott ki: Fodor Pált, Fodor Imre marosvásárhelyi polgármester (1996–2000) édesapját 25 évi kényszermunkára, a többieket 10 és 20 év közötti börtönbüntetésre ítélte. 1958. május 30-án Temesváron tíz személyt ítéltek halálra. Kegyelmi kérvényüket visszautasították, a Nagy Nemzetgyűlés elnöki tanácsa 1958. augusztus 22-én megerősítette a halálos ítéleteket. Ötven évvel ezelőtt, 1958. szeptember 1-jén a Szekuritáté temesvári börtönében a tíz értelmiségit, köztük dr. Fintinaru Alexandru aradi ügyvédet, kivégezték. Az ötvenedik évfordulón álljon itt a névsoruk: Szoboszlai Aladár magyarpécskai római katolikus plébános, Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános, báró Huszár József abafáji földbirtokos – letartóztatásakor Aradon élt –, dr. Fintinaru Alexandru aradi ügyvéd, a Nemzeti Parasztpárt egyik Arad megyei vezetője, Orbán Károly mezőmadarasi, nyolc nyelvet beszélő földbirtokos, dr. Kónya Béla István kézdivásárhelyi ügyvéd, Orbán István csíktaplocai tisztviselő, földműves, Lukács István magyarpécskai kereskedő, Tamás Imre csíksomlyói tanító, Tamás Dezső csíksomlyói tisztviselő. A hozzátartozók ma sem tudják, hol nyugszanak szeretteik földi maradványai. Tamás Imre tanító három gyermekének a börtönből kiadták édesapjuk véres foltokkal tele nagykabátját. Szoboszlai Aladár úgy képzelte, hogy Háromszék lesz az általa kidolgozott Keresztény Dolgozók Pártjának és programjának központja. Bérmakeresztapja, Ábrahám Árpád torjai plébános révén a szervezkedés egyik legfontosabb központja Torja lett. A mozgalomnak sejtje működött Kézdivásárhelyen, Csernátonban. Azért fontos, hogy a mozgalom hiteles történetét a Háromszékben közölt sorozat révén elsősorban a megye lakossága ismerje meg. 50 évvel ezelőtt, 1958. október 4-én a nagyvárad-velencei művelődési házban mondták ki az ítéletet az érmihályfalvi csoport perében. Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt és dr. Hollós István volt hadbíró századost, később magyar-francia-latin szakos tanárt halálra, 13 személyt életfogytiglani kényszermunkára és a többieket 5–25 év közötti börtönbüntetésre ítélték. Sass Kálmánt és Hollós Istvánt 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben végezték ki. Ez volt a legkegyetlenebb per, a túlélők nagy része a börtönből való szabadulás után elhunyt. A Háromszék folytatásokban közli Tófalvi Zoltánnak a Szoboszlai-per anyagát feldolgozó munkáját, emléket állítva Erdély mártírjainak. /Ötvenhat véres megtorlása Erdélyben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

2009. május 7.

Hagyományszületés pillanatának lehetnek tanúi azok, akik részt vesznek Tordán a Jósika Miklós Elméleti Líceum május 7–10. közötti rendezvényein. Az iskola-napokra, a Jósika-napokra minden érdeklődőt várnak, lesznek érdekes programot: sportrendezvények, diák-tanár mérkőzések, vetélkedők és színdarab is. Május 8-án tartják a Jósika-konferenciát, ahol Geréb Júlia budapesti Jósika-kutató, Bágyoni Szabó István író, Dumitriu Anna, a Petőfi Társaság ügyvezető elnöke, Orbán István tanár, Rus Fodor Dóra iskolaigazgató és Ladányi Csilla tanuló tart előadást. Május 9-én lesznek a vetélkedők. Nemeskürty István A betűk csendje című alkotását a középiskolás diákok adják elő. A rendezvénysorozatot gulyásfőző verseny zárja. /Ladányi Emese: Jósika-napok Tordán. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 7./

2010. május 18.

Felmentették az ’56-os vádlottakat
Kincses Előd ügyvéd tegnap sajtóértekezleten bejelentette: sikerült elérnie, hogy a Kolozs megye ítélőtábla érvénytelenítse 1958-as döntéseit, amelyekkel a katonai törvényszék több mint ötven személy ítélt el, egyeseket halálra, amiért részt vettek az 1956-os magyarországi forradalomban.
Kincses Előd elmondta: 1958-ban a III. számú Észak Kolozs Régió katonai törvényszéke 57 személyt ítélt el, amiért azok részt vettek az 1956-os magyarországi forradalom utáni erdélyi megmozdulásokban, majd a döntést megerősítette a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága is. Ekkor ítélték halálra és végezték ki Szoboszlay Aladárt és társait.
Az ügyvéd a sajtó tudomására hozta, hogy 2009 márciusában a Kolozs megyei Ítélőtábla elutasította a perújrafelvételt, ám azt elfogadta a Legfelső Ítélő és Semmítőszék, így visszaküldték az iratcsomót újratárgyalásra alapfokra Kolozsvárra, és most ez a bíróság hozott kedvező ítéletet.
„Sikerült érvényt szereznünk Szoboszlay Aladár testvére kérésének, és semmisnek nyilvánították az 1958-as ítéletet, felmentették az összes vádlottat” – mondta el Kincses. Hozzáfűzte: „végre az igazságszolgáltatás teljesítette kötelességét”.
Kincses elmondta: „Sikerült elérnünk az összes vádlott felmentését, visszanyerte katonai rangját Constantin Drăgăniţă, a híres kézilabdás Cezar Drăgăniţă édesapja. Édesanyját és édesapját egyaránt elítélték ebben az ügyben. A büntetőtörvénykönyv 211-es cikkelye alapján, fegyveres felkelést bűntette miatt ítéltek el mindenkit” – nyilatkozta Kincses, aki leszögezte, ilyesmiről szó sem volt.
Az ügyvéd elmondta, védőbeszédében arra hivatkozott, hogy a Tismăneanu-jelentés is embertelennek nevezte a kommunista rezsimet és kimondta, a katonai törvényszék abban az időben a politikum kiszolgálója volt.
„Nem az igazság kiderítése volt a céljuk, hanem az ellenállók eltiprása, a másképp gondolkodók fizikai megsemmisítése” – fejtette ki az ügyvéd, akinek ismeretei szerint jelenleg az 57 elítéltből hárman vannak még életben: Ferenc Ervin barát, Gyergyószárhegyen, Orbán Péter és testvére Etelka Csíkszeredában.
Az 1956-os magyarországi forradalom után a szolidarizáló erdélyiek közül sokakat meghurcoltak, bebörtönöztek vagy kivégeztek. Kolozsváron a katonai törvényszék 57 személyt ítélt el 1958. május 30-án, tíz vádlottat, Szoboszlay Aladárt, Fântânaru Alexandrut, Ábrahám Árpádot, Huszár Józsefet, Kónya Istvánt, Lukács Istvánt, Orbán Istvánt, Orbán Károlyt, Tamás Dezsőt és Tamás Imrét halálra ítélték, és 1958. szeptember elsején kivégezték.
Szabadság (Kolozsvár)

2011. március 19.

Szoboszlai Aladár székelyföldi szervezkedése
Annak ellenére, hogy Szoboszlai Aladár 1956. október 24-e és november 2-a között egyedülálló kísérletbe kezdett a rendszerrel szemben álló belső ellenzék mozgósítására, éppen Kosza József teljesen ártatlan meghurcolása, elítélése ismételten felveti a rabtársak által is jogosan megfogalmazott kérdést: gyermekien naiv álmodozó, vezető szerepre vágyó, felelőtlen karrierista volt, vagy pedig népe szabadságáért az életét bármikor feláldozó, jövőbe látó lelkész-politikus? A kérdés cseppet sem szónoki. Szoboszlai rövid életútja a bizonyság rá: egyszerre volt gyermekien naiv álmodozó, felelőtlen karrierista, de népe sorsáért valóban aggódó és azért bármilyen áldozatra vállalkozó lelkész-politikus. Amikor kivégezni vitték, a foglár megkérdezte: nem fél a haláltól, a golyótól? Azt válaszolta: nem mi, lelkészek hirdetjük az örök életet?
Szoboszlai a Keresztény Dolgozók Pártja programjában azt is megjósolta: a szocialista rendszer bukása után az ipari vállalatokat részvényesítik, és a földbirtokosoknak visszaadják földjük egy részét. Mindmáig a szocialista rendszer és ideológia egyik legpontosabb diagnózisát fogalmazta meg: a marxizmus-leninizmus a félelmen alapul, ezért tudnak százmilliókat rabságban, diktatúrában tartani. Ha ez a hatalmas tömeg elindulna — ahogy 1989 végén történt —, egyszerűen elsöpörné az egész rendszert. A magyar—román konföderáció, amelyhez laza államszövetségben Ausztria is csatlakozna, valójában a Mittel-Europa egyik első elméleti kérdésfelvetése. Szoboszlai Aladár 1956. október 28-ra tervezte a második államcsínyt. Éjjel-nappal azon fáradozott, hogy a kommunista diktatúra ellen fellázítsa az országot. Az 1958. január 5-i vádemelésben az ügyész ezt tételesen megfogalmazta: "Amikor a Magyar NK-ban megkezdődött az ellenforradalom, Szoboszlai Aladár úgy vélte: elérkezett a pillanat az RNK államrendje ellen.
Miután megtudta, hogy a Magyar Népköztársaságban megkezdődtek az események, Szoboszlai Aladár Bukarestbe utazott, Constantin Drăgăniţă alezredes lakására, ahol Iris Drăgăniţăval, a feleségével megállapodtak abban: sürgősen Caracalra, a férjéhez megy, ismerteti vele a szervezetet, az akciótervet, az lett volna a feladata, hogy Szoboszlai Aladár kérésére a tankalakulatával az akció megkezdésével egy időben elfoglalja a középületeket. Iris Drăgăniţă teljesítette ezt a megbízatást, ami kiderül az ő, valamint Constantin Drăgăniţă alezredes és mások nyilatkozatából.
A Magyar NK-ban zajló ellenforradalom első napjaiban Szoboszlai Aladár Huszár Józseffel együtt Orbán István lakására ment, ahol konspiratív gyűlést tartott, ezen részt vett Tamás Imre is. (...) Ugyanazon este Szoboszlai Aladár és Huszár József Sepsiszentgyörgyre utazott, ahol a helyszínt azonosították, majd folytatták az útjukat Kézdivásárhely felé, ahol kapcsolatot teremtettek Kónya Istvánnal, akit azzal bíztak meg, hogy a Sepsiszentgyörgy melletti fegyver- és lőszerraktár megtámadása révén fegyvert kell szerezni, ezért Kónya István embereinek kell akcióba lépniük. Ugyancsak Kónya Istvánnak és embereinek meg kellett volna támadniuk a Bereck melletti fegyverraktárt, hogy az őrség megtámadására felfegyverezzék magukat. Kónya Istvánnak a hat géppisztolyon kívül, amit egyedül is beszerezhetett volna, még más fegyvereket is kellett volna szereznie azon a két fegyveren és pisztolyon kívül, amelyet Tamás Dezső szerzett és a felforgató szervezet rendelkezésére bocsátott. Szoboszlai Aladár és Huszár József gyanúsított Kézdivásárhelyről Torja községbe, Ábrahám Árpád római katolikus paphoz utazott, ahol konspiratív gyűlést tartottak, amelyen Szoboszlai Aladáron, Huszár Józsefen és Ábrahám Árpádon kívül részt vett Szörcsey Elek, Baróthi Pál, Lőrincz Károly és mások."
A Securitate által összeállított dokumentumokat minden esetben nagy-nagy fenntartással és forráskritikával kell és szabad tanulmányozni, hiszen a valóság és a fikció gyakran keveredik. Bizonyítható, hogy Szoboszlai Aladár 1956. október 28-ra valóban tervezte az államcsíny kirobbantását. Azonban az általa alapított sejtek nem működtek, nem vették komolyan elképzeléseit. Nem lehet eléggé elítélően minősíteni azt a naiv elképzelést, hogy a Csíkszereda—Sepsiszentgyörgy—Brassó—Bukarest között közlekedő vonatra a különböző településekről egyszerűen csak úgy felszállhatnak, méghozzá fegyverrel (?!!), arról ismerik fel egymást, hogy a szájukban meggyújtatlan cigaretta, a kezükben gyufásdobozt lóbálnak.
A Securitate beépülését bizonyítja, hogy a konspirálók minden lépését követve, 1956. november 2-án Sepsiszentgyörgyön az esti órákban az állomás környékén razziát tartottak. Szoboszlai Aladárnál és Huszár Józsefnél ott volt az a riasztópisztoly, amelyet Tamás Dezső Pataki Zoltán közvetítésével szerzett, és amelyet Orbán Péter adott át Szoboszlainak a csíkszeredai állomáson. Amikor a razziát észrevették, a pisztolyt az állomás előtti hídról az Oltba dobták. Szoboszlai letartóztatása után egy egész katonai alakulat mindenféle detektorokkal átfésülte az Oltot, s valahol Sepsiszentgyörgy alatt megtalálták a már rozsdás pisztolyt. Ezzel tárgyi bizonyítékot találtak a fegyveres összeesküvésre! Ez végleg megpecsételte a vádlottak sorsát. Innen már gyors és egyenes út vezetett a tíz halálos ítélethez és a többi vádlottra kiszabott 1300 év börtönbüntetéshez.
Valójában beszélgetésekről, tervezgetésekről, az erdélyi kérdés megoldásának elméleti felvetéséről tárgyaltak. Mindezek ellenére több halálos ítéletet hoztak, mint Ion Antonescu háborús bűnös csoportjának perében. Az 57 vádlottat a mindössze másfél oldalas, 1950/199-es számú törvényrendelet alapján ítélték el, amely kimondja: "Az előkészületi és kísérleti cselekmények befejezett cselekményként büntetendők." Magyarán: a gondolatban "elkövetett" bűncselekményt is halállal büntették. Erre a jogtörténetben sajnos nemcsak a szocialista Romániában volt példa. Ezért kell a Szoboszlai Aladár és társai ellen indított koncepciós per minden fontosabb mozzanatát a világ közvéleménye elé tárni...
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. április 15.

Báthory-napok Kolozsváron
A héten zajló Báthory-napok keretében huszonhárom év szünet után újra megnyitották a kolozsvári Báthory István Gimnázium galériáját, amely kiállításoknak, könyvbemutatóknak és kulturális mûsoroknak ad otthont - nyilatkozta tegnap lapunknak Tímár Ágnes, a gimnázium igazgatója. Az iskola könyvtárába berendezett terem felújítását pályázatokon elnyert pénzekbõl finanszírozták, a beruházás értéke húszezer lej. A gimnázium igazgatója lapunknak elmondta: a galériát elõször ezelõtt harminc évvel nyitották meg, a kommunizmus idején azonban be kellett zárni. Tímár Ágnes hozzáfûzte, legalább havonta egyszer szeretnének helyet adni egy kolozsvári képzõmûvész kiállításának. Elsõként Orbán István grafikus, az iskola rajztanára munkáiból nyílt tárlat. Az idei, 17. alkalommal megszervezett rendezvény megnyitóján, szerdán mutatkozott be a gimnázium idén alakult régizene-együttese. Tímár Ágnes még elmondta: az iskolai rendezvények egyik kiemelkedõ eseménye csütörtök délután a gimnázium dísztermében megrendezett Kérdezz-felelek játék, amikor az iskola diákjai a gimnázium egykori diákjaival - Felméri Cecíliával, Farkas Boglárkával, Felméri Péterrel, Köllõ Csongorral és Panek Katalinnal - találkozhattak. A Báthory- gimnázium diákjai könnyûzenei koncerttel is elõrukkolnak: a 8. C, illetve a 12. B osztályos tanulók zenekarai közösen lépnek fel. A záróünnepségen a gimnázium színjátszó csoportja Tamási Áron Tündöklõ Jeromos címû mûvét adja elõ.
Kiss Elõd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

2011. október 26.

Sokrétegű falumonográfia Pipéről
Szerencsés falu az olyan, amelyiket nemcsak tudóssá váló szülöttel ajándékoz meg a Teremtő, hanem olyan értelmiségiekkel is, akik képesek megörökíteni múltját, felmérni jelenét, alakítani jövőjét –, olyan szolgálattevőkkel, akik messze világló fénycsóvát hagynak maguk után, amely aztán az egymást követő nemzedékek útjának szikrázó szellemi szövétneke lehet.
Ilyen emberrel, egy fiatal pappal áldotta meg az Isten egykor a Pipe nevű falut. Aki most – talán a Bibliához társítandó – íme, a falu könyvét helyezi a maradvák egyre zsugorodó családi asztalára.
A rendkívüli, sajátos falumonográfiát fél évszázaddal pipei szolgálata után állította össze a minap kilencvenedik életévébe lépett Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkipásztor.
A Székely Partium kis faluja Pipe (románul Pipea, németül Wepeschdorf, szászul Wepeschdref), Maros megyében, Segesvártól 12 km-re északra fekszik, Szásznádashoz tartozik. 1325-ben Pype néven említik először. 1910-ben 336, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakosainak jó része Szásznádasra költözött. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozott. 1992-ben 105 lakosából 99 magyar, 5 cigány, 1 román volt, közülük 90 unitárius. A falu boráról és gyümölcséről volt híres.
Híres szülötte Gyulai Zoltán (Pipe, 1887. december 16 – Budapest, 1968. július 13.) fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Az unitárius templomban márványtábla őrzi emlékét.
Pipe rendtartó székely közösségén többször is eret vágott a történelem. A két világégés mellett főleg azért fogyatkozott drasztikusan a lakossága, mert a falu 1940-ben Dél- Erdélyben maradt, emiatt számosan hagyták el a szülőhelyet, Besztercén például utcányian telepedtek le. Még nagyobb kárt okozott az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása, amikor Erdély-szerte, az őseiktől megszerzett földeken, saját munkaeszközeikkel kellett dolgozniuk megalázó bérmunkában, a szocialista tervgazdálkodásnak nevezett rémálom "direktívái" szerint.
Az Udvarhelyszék, Kis-Küküllő megye, a Szászföld határán fekvő településen ma talán alig 44 lélek él. Amikor Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr 1947-ben Pipébe került, éppen a második világháborús sebeket próbálta kiheverni a gyülekezet, és ez nem kis részben sikerült is. Egy évtized múltán, amikor szolgálati helyet változtatott, 368 lelkes, erős közösséget hagyott utódjára. Az ifjú lelkész, az énekvezéri munkakört is betöltő tanítónő feleségével úgy illeszkedett be a közösségbe, hogy annak hitéletét buzgón szervezve, összeforrottságát fokozva igazi szellemi vezetőjévé vált híveinek. Az egyházi anyakönyv és a pontosan, rigurózusan vezetett gyülekezeti naplója segítségével, minden háztartást rendszeresen látogatva olyan családi történettárat készített, ami párját ritkítja tájainkon. Benne nyolcvannégy család történetét lehet nyomon követni 1870-től 1990-ig, a kötet munkálatainak lezártáig. A szorgos közösségépítés, a helytörténeti kutatás nem maradt nyom nélkül. Nyomdafestéket látott Adorjáni Rudolf Károly: Pipe. Egy Kis-Küküllő menti falu száz éve című könyve, a Kriza János Néprajzi Társaság és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában, Budapest–Kolozsvár 2011 jelzettel. A kiadványt 2011. június 27-én mutatták be Kolozsvárott, azon az emlékkonferencián, amelyet a néprajzi gyűjtő, unitárius püspök, Kriza János születése kétszázadik évfordulója tiszteletére szerveztek. Majd szeptember utolsó napján, vagyis Szent Mihály napján kivitték a kötetet Pipébe is. Marosvásárhelyen október 20-án ismerkedtek vele az elszármazottak és az érdeklődők. Az eseményeken jelen volt a lelkész-kutató, Adorjáni Rudolf Károly. Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében Nagy László főjegyző bevezetőjét követően dr. Barabás László néprajzkutató beszélt személyes kötődéséről Pipéhez, majd a szerző szorgos munkálkodásáról, nemcsak Pipében, hanem papsága következő állomáshelyein is, jelesen a Küküllő mente alsó folyásának néhány unitárius közösségében.
A szerzőnek nem ez az egyetlen könyve. 2006-ban jelent meg a Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között című kötet, a Kriza Könyvtár sorozatban. A halotti verses búcsúztató az unitáriusok lakta vidéken már a 17. századtól szokásban lehetett, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. Lukács Sándor, a világjárt unitárius pap felvállalta a ravai temetkezési szokások e mozzanatának a felügyeletét, éltetését. A kötet 92 – többnyire nevesített – búcsúztatót tartalmaz, de bemutatja a teljes halottas szokásrendszer összetettségét, a búcsúztató helyét és funkcióit ebben a rendszerben. Megismerhető belőle Lukács Sándor kalandos életútja is, valamint a Kis-Küküllő egyik mellékvölgyében fekvő Rava település rövid története.
A Pipéről szóló könyvben Adorjáni Rudolf Károly olyan világot örökített meg, amely már sosem jön vissza, vélekedett Nagy László, aki egykor az idős lelkész örökébe lépve Szőkefalván maga is "megfertőződött", és néprajzi gyűjtésbe fogott. Nem szokványos falukönyv, nem is a klasszikus értelemben vett monográfia ez, hanem voltaképp társadalom-néprajzi monográfia, de kis túlzással lehetne akár szőlészeti monográfiának is mondani, hangsúlyozta Barabás László. Közösségtörténet, családok sorsában elbeszélve, rengeteg érdekes konnotációval. A könyvet a Kriza János rokonságába tartozó fiatal Kriza Ildikó dolgozata vezeti be (Egy Küküllő menti unitárius falu száz éve), ezt követi a Pipei emlékek címet viselő, tízévi gyűjtés, amelyet íme, fél évszázad távolából bocsájt a Segesvárra, Marosvásárhelyre, az ország s világ más részeibe szóródott utódok rendelkezésére a népéhez ma is szívvel- lélekkel ragaszkodó, hűséges lelkipásztor. A további tartalom is változatos: életfordulókhoz kapcsolódó hagyományok leírása következik, születés, keresztelés, esketés, házasságkötés, a halottaskönyv üzenetei, majd Az év ünnepei Pipén –, melyből arra is választ kaphatunk, hogy a környező római katolikus és a szász evangélikus vallású közösségek szokásai miként hatottak az unitáriusok hagyományaira. A könyv második, Mellékletek cím alatt következő dolgozatai gazdagítják, kiegészítik és árnyalják a képet. Ezek: Orbán István: "…indulj hazafelé", Adorjáni Rudolf Károly: Úrvacsoraosztás és szüret püspöki segédlettel, Barabás László: Farsangi színjátékok Szásznádason és Pipén, Adorjáni Juliánna: Pipei hiedelmek, Adorjáni Rudolf Károly: Szőlőművelés Pipén 1947–1956 között, Fóris Géza: Adatok a pipei unitárius egyházközség történetéből, Burus János: Pipe helynevei.
A kötetet bő fényképanyag zárja.
A néphagyomány (Bálint Kicsi Lajos közlése) szerint a falu neve onnan ered, hogy lakott ott egy erdőpásztor, aki pipét lopott. Fiai elszaporodtak, falut alapítottak, de a lopott libáról Pipének mondták a helyet. Sokan köszörülték a nyelvüket emiatt a pipeieken. De azok sem maradtak adósak a csípős válasszal. Amikor például a szászok megkérdezték nagy gúnyosan, hogy hát mikor lesz már a Pipéből lúd, a székelyek azt felelték: – Az bizony csak akkor, amikor Hétúrból nyolc úr lesz!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

2012. február 24.

A kommunizmus áldoztai: Szoboszlay Aladár és társai
Szoboszlay Aladár egy erdélyi, római katolikus plébános volt, aki Confederatio című művében kifejtette egy közös román-magyar állam tervét, amelynek létrejötte szerinte az etnikai feszültségeket szüntette volna meg. Ezenkívül fel szerette volna számolni a kommunista diktatúrát, és visszaállítani az alapvető polgári jogokat, szólás, vallás és sajtószabadság, valamint megszüntetni a kollektivizálást. Elméletét először csak közvetlen barátaival, Reusz Máriával, Alexandru Fîntînaru ügyvéddel, báró Huszár Józseffel és Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébánossal, ismertette, azonban egyre több követőre találtak. Hamarosan külön-külön konspiratív szervezet működött Pécskán, Csíkszeredában, valamint Torján. A szervezkedés tagjai egy fegyveres felkelést kívántak kirobbantani, amelynek dátumát 1956. augusztus 28-ra tűzték ki. A felkelés azonban a rossz szervezés miatt el sem indult. A kudarcot követően azonban Szoboszlay és társai nem adták fel, hanem újabb dátumot tűztek ki a felkelés kirobbantására, a magyar forradalom hatására október 26-át. Azt akarták, hogy a két forradalom egyszerre győzzön a két országban, ezzel létrejött volna a Szoboszlay által elképzelt konföderáció is. A kijelölt időpontban azonban ismét nem történt semmi, ezzel a felkelés kirobbantásának terve a kútba esett, a magyar forradalmat pedig a szovjet csapatok időközben leverték, így megszűnt az együttműködés esélye is. A szervezkedést a Securitate egy „Iosif” álnevű besúgónak köszönhetően leleplezte, a résztvevőket pedig 1957 novemberében sorra letartóztatták. Összesen 57 személyt tartóztattak le, románokat és magyarokat egyaránt. Olyan személyek is fogságba kerültek, akik csak szimpatizáltak a felkeléssel, vagy csak tudtak róla, de nem támogatták. Az utóbbiaknak az volt a bűne, hogy nem jelentették a Securitatenak, hogy mi van készülőben.
A pert Kolozsváron tartották, a III. Hadtest hadbírósága ítélkezett, elnöke egy magyar, a szabóból hadbíró őrnaggyá előléptetett Macskássi Pál volt. Az elítéltekkel kegyetlenül bántak az őrök, rendszeresen és brutálisan megkínozták őket. A kirakatperek magasiskolája következett, ugyanis a bíróság az ítéleteket már jó előre megkapta Bukarestből, ennek ellenére fenntartották a helyben ítélkezés látszatát. A foglyokat „államrend elleni összeesküvéssel” és a „Román Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedéssel” vádolták, ítéletet 1958. május 30-án hoztak felettük. Az összes vádlottat teljes vagyonelkobzással sújtották, ezenkívül 10 személyt halálra, 5 személyt pedig életfogytiglanra ítéltek. A többiek ítélete 8–25 év között volt. A ítélkezés kegyetlenségét mutatja, hogy a tárgyalás „közönsége” minden egyes halál és életfogytiglani börtönbüntetést megtapsolt.
A halálraítélteket 1958. szeptember 1-jén golyó által kivégezték Aradon vagy Temesváron. Sírjaik máig ismeretlen helyen vannak.
A kivégzettek név szerint:
Szoboszlay Aladár, báró Huszár József, Alexandru Fîntînaru, Lukács István, Orbán István, Tamás Imre, Tamás Dezső, Kónya István, Ábrahám Árpád, Orbán Károly. A börtönbüntetésre ítéltek közül egy személy vesztette életét, Szörcsey Elek, a többiek az 1964-es amnesztia idején kiszabadultak, de mindannyian maradandó fizikai és szellemi károsodást szenvedtek.
Moyses Márton
Az Erdélyben élő fiú 1956-ban, a magyarországi forradalom idején, három társával megpróbált átjutni Magyarországra, de eltévedtek, és így kénytelenek voltak visszafordulni. 1960. november 22-én letartóztatták „Holnap forradalom lesz”, „Vörös és fekete reakció” és „Beszélgetés a halállal” című verseiért, és a Szokolay-féle perben hétévi börtönbüntetést kapott. A börtönben, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét, amit ott helyben minden érzéstelenítés nélkül visszavarrtak a securitatés titkosrendőrök.
1970. február 13-án, pénteken, egy évvel Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártíriuma után bement Brassóba a kommunista párt székháza elé, benzinnel leöntötte, és felgyújtotta magát. Rá három hónapra, a baróti kórházban hunyt el őrizet alatt, 1970. május 13-án. A Securitate parancsára minden orvosi ellátást megtagadtak tőle. A titkosrendőrség minden versét és valamennyi fényképét megsemmisítette.
A Párizsban megjelenő Irodalmi Újság 1969. február 1-jén megjelent számának első oldalán döbbenetes felsorolás adta tudtul az önkéntes tűzhalált választó tiltakozók névsorát: január 20-án Pilzenben Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás; 21-én Znojmóban Josef Jaros 19 éves traktorista; 22-én Brünnben Miroslav Malinka 22 éves munkás és a leopoldovoi börtönben Frantisek Bogyi fogoly; 23-án Léván Jan Gabor 22 éves munkanélküli; 24-én Pozsonyban Emanuel Sopko 23 éves mechanikus választotta a kétségbeesett tiltakozás e szélsőséges formáját. Ebbe a sorba illeszthető, Bauer Sándor, 17 éves, autószerelő ipari tanuló is.
Ordas underhang.freeblog.hu
Jambor Ileana írta (2012-02-24 11:28:11)
A Szoboszlay ügyhöz szeretnék hozzászólni. Jámborné Péterszabó Ilona vagyok Aradról. Könyvet írtam ezzel kapcsolatosan és van egy civil szervezetünk is, In memoriam 1956, amelynek célja éppen ezen áldozatok emlékének ápolása. Aradon már elhelyeztünk egy emléktáblát a belvárosi katolikus templom előterébe Karácsonyi István katolikus pap emlékére, aki 22 év kényszermunkára lett ítélve a Szoboszlay perben, ő tényleg teljesen ártatlanul és a Luciu Giurgen-i munkatáborban hunyt el 1963 nov. 9-én. Pécskán is sikerült egy szép emléktáblát elhelyezni Lukács István kivégzett házának falára és már öntik a rózsát a pécskai emlékműhöz, amelyet az összes áldozatnak szenteljük.
Akit bővebben érdeklik ezek a dolgok, megtekinthetik honlapunkat:www.xxx
Erdély.ma

2012. február 24.

Tőkés: fennáll annak a veszélye, hogy a kommunisták utódai visszatérjenek
Marosvásárhelyre látogatott 2012. február 24-én Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, EP-képviselő, ahol a helyi December 21. Mártírváros Egyesület tagjaival együtt a kom- munizmus áldozataira emlékezett, illetve felkérésükre a forradal- már-státusz érdekében közbenjárt. „Sajnos Romániában még nem jelöltek ki emléknapot a kommunizmus áldozatainak tiszteletére, mert a forradalmárok nem tudtak megegyezni a dátumban. Magyarországon viszont néhány éve február 25-én megtartják A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját”– mondotta elöljáróban Tőkés László. Az Európai Parlamentben augusztus 24-ét jelölték ki a Totalitárius Rendszerek Áldozatainak Emléknapjává, amelyet az Európai Unió tagállamai opcionális megtarthatnak. Magyarországon az 1946-os parlamenti választásokon a Független Kisgazdapárt nyert, ezért 1947. február 25-én a párt főtitkárát, Kovács Bélát a megszálló szovjet katonai hatóságok jogtalanul letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban.
„Látogatásom másik apropója, hogy a December 21. Egyesület felkért, járjak közben a forradalmári státusz elismeréséért, hiszen tavaly novemberben a román kormány eltörölte a kedvezményeket, mintegy megszüntette a forradalmári státuszt. Ebből is látszik, hogy a romániai posztkommunista rendszer kettős játékot űz: előbb kedvezményeket adtak, hogy elhallgattassák a rendszer ellenzőit, majd felhígították a forradalmári státuszt azzal, hogy mindenféle beépített szekuristának igazolványt adtak és összemosták az áldozatot és a tettest, most pedig egyszerűen mindent eltörölnek, mert azt mondják, hogy túl sok a csaló. Néhány PDL-s tavaly azzal próbálkozott, hogy Temesvár helyett Iaşi-t ismerjék el forradalmi városnak, korábban pedig a CNSAS-ból kizárták Marius Opreát. Így lepleződik le a rendszer.
Az idei választásokon fennáll annak a veszélye, hogy a kommunisták utódai, élükön Victor Pontával, visszatérjenek. A volt kommunista, jelenleg uniós országokban Románia lenne az egyetlen, ahol ez megtörténhet”– fogalmazott Tőkés László. Hozzátette: a 2008-as prágai konferencián közös európai állásfoglalást kezdeményeztek a kommunizmus rémtetteinek elítéléséért. Erdélyi képviselőnk az ügyet azóta is nemzetközivé akarja tenni, mivel a nyugati EP-képviselőknek nincs személyes tapasztalata erről. „Meg kell velük ismertetni, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi történt a kommunizmus alatt, hogy 100 millió áldozatot követelt a rendszer. A nürnbergihez hasonló pert akarunk a kommunista vétkesek ellen” – mondotta az EMNT elnöke.
Konkrét javaslatként elhangzott, hogy a volt szekusok és nomenklaturisták vagyonát, érdemtelenül magas fizetését és nyugdíját kell megvonni, és szétosztani a valódi forradalmárok között, azok között, akik megérdemlik. Azt pedig, hogy ki a valódi forradalmár és ki a csaló, szakembereknek kellene eldönteniük.
Kincses Előd ügyvéd szerint azokat mindenképpen megilletnék a kedvezmények, akik balesetet vagy sérülést szenvedtek, illetve az elhunytak leszármazottait. „Huszonkét éve harcolunk ezért, és egyre nehezebb ezt eldönteni, de Dan Voinea tábornok szerint 70-80%-ban tudják, hogy kik a vétkesek, a dossziékat pedig titkosan őrzik”– mondta Kincses Előd, aki felsorolta annak a 10 személynek a nevét, akit az 1956-os szabadságharc kapcsán 1958 szemptemberében kommunizmusellenes tevékenység miatt Kolozsváron elítéltek és kivégeztek: Szoboszlay Aladár, Huszár József, Alexandru Fântânaru, Tamás Imre, Tamás Dezső, Orbán István, Orbán Károly, Lukács István, Kónya István és Ábrahám Árpád. „Elértem, hogy őket és további 47 elítéltet felmentették, tehát örököseiknek joguk van a kártérítéshez”– mondotta Kincses.
A December 21. Mártírváros Egyesület vezetői, Hamar Alpár Benjámin elnök és Emil Târnăvean alelnök szerint nagyjából 2600-3000 álforradalmárnak van igazolványa, mindez úgy, hogy 2004-től kezdve ügyészek feladata volt átvizsgálni és leleplezni a csalókat.
Erdély.ma

2012. december 9.

Lelkészszentelés és díjátadó
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KRE) rendes közgyűlésére került sor december 7-én pénteken, amely keretében lelkészszentelést tartottak és átadták a Pro Ecclesia, a Pro Partium és az M. Nagy Ottó Díjakat.
A KRE rendes közgyűlése reggel 10 órától kezdődött ünnepi istentisztelettel a Nagyvárad-Olaszi Református Templomban. A közgyűlést Varga Attila főgondnok nyitotta meg. Az igehirdetés szolgálatát Csűry István püspök végezte, aki a Lukács evangéliumából (Lukács 14, 25-27) felolvasott igerész alapján elhangzott prédikációjában az elhivatott szolgálatról beszélt, aláhúzva, hogy a lelkipásztoroknak, akire Isten sok embert és feladatot bíz, szüksége van lelkének megerősítésére, és Jézus Krisztus feltétel nélküli követésére. „Mikor Krisztus követői leszünk, megoldást találunk azokra a problémákra, amelyeket addig egyedül hordoztunk. Krisztussal találkozó embernek minden gondja megoldódik. Egy tapodtat sem fogunk tudni haladni, ha nem Krisztussal végezzük vállalt feladatunkat”- tette hozzá Csűry István.
Lelkészszentelés
Az igehirdetés végeztével került sor a lelkipásztorok felszentelésére. A nyolc felszentelendő lelkipásztor – Elek Arnold Zoltán, Máthé Loránd Árpád, Józsa Ferencz, Tolnai János-Bálint, Orbán István Dániel, Demeter Csenge, Zsákai Norbert, Ráksi Lajos István – a lelkipásztori eskü letétele után letérdelve fogadták az esperesek áldását, akik egy-egy bibliai idézettel kértek áldást és szentséget a lelkészek szolgálatára. Ugyancsak a közgyűlés keretében kerültek kiosztásra a Pro Ecclesia, a Pro Partium és a M. Nagy Ottó Díjak. Vinczéné Pálfi Judit missziói előadótanácsos ismertette a díjazottak neveit és felolvasta a laudációkat. A díjakat Csűry István püspök és Varga Attila főgondnok adták át. Pro Ecclesia díjat kapott a Szilágyborzási Református Gyülekezet (Somlyói Református Egyházmegye), az Erdőhegy-Kisjenői Református Gyülekezet (Aradi Református Egyházmegye) és a Borsi Református Gyülekezet (Bihari Református Egyházmegye). A Pro Partium Díjat dr. Vajda Sándor, borosjenői gyülekezet tagja (Aradi Egyházmegye) kapta meg. Az M. Nagy Ottó Díjat, amit idén először adtak át, Bara Erzsébet, a zilahi református Wesselényi Kollégium vallástanárnője vehette át. Az ünnepélyes istentiszteletet követően a közgyűlés a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében folytatódott.
Nagy Noémi
erdon.ro

2013. január 29.

Kolozsvári Intermezzó a Magyar Kultúra Napján
Amikor 1823. január 22-én szatmárcsekei magányában Kölcsey Ferenc befejezte a Hymnus a magyar nép zivataros századaiból című, nyolc versszakos költeményét, mintha megsejtette volna annak örök érvényűségét. Azt a rendkívüli szerepet, amit az Erkel Ferenc által 1844-ben megzenésített sorok a magyar nép életében betöltöttek. A zivataros századok ugyanis folytatódtak, s rájuk gyógyírt éppen azok a csodálatos zenébe foglalt, a balsorsból erőt merítő közösség összefogására, a harmóniára buzdító sorok nyújtottak: a néphimnusz, amit még a legkeményebb diktatúra sem tudott eltörölni. Ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet – vélte Kodály Zoltán és Illyés Gyula, amikor az ötvenes években Rákosi Mátyás új, a szocializmushoz illő himnuszt akart íratni velük, s ők mindketten, fejvesztés terhe mellett, ezt kategorikusan megtagadták.
Emblematikus jelentőségű tehát január 22-e, a Himnusz születésének napja, amelynek ma 190. évfordulóját ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napját.
Ünnepeljük pedig ezzel a különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként született kiállítással is. Ezzel a sajátos Intermezzóval, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., illetve Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) valamint a Kolozsvár Társaság, Székely Géza illetve Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek szóljanak akár a szemnek, fülnek, vagy értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány. A művészpedagógusok tárlatai, évente két-három alkalommal, immár hagyományosan, egy-egy kerek évforduló és meghatározott tematika köré csoportosulnak. A véletlen úgy hozta, hogy jelen esetben két homlokegyenest más kultúrkörből és művészeti ágból, jelesül a 19. század második felének magyar festészetéből és francia zenéjéből származó remekművek szolgáltak ihletforrásként művészpedagógusainknak. De bármennyire távolinak is tűnik Ferenczy Károly festészete Claude Debussy zenéjétől, mindketten az impresszionizmus bűvkörében teremtettek egyedi kolorithatásokkal pompázó alkotásokat. A színek bűvöletében eredeti színhangzataikkal és hangszíneikkel kápráztatták el közönségüket, hogy aztán egy derűs, kiegyensúlyozott klasszicizmusban teljesedjenek ki.
A nagybányai művésztelep egyik alapítójaként, Ferenczy ecsetjét a táj varázslatos szín- és fényviszonyai irányítják: a plein air, a pillanat hangulatában fogant festői impressziók, a napimádat, a sajátosan vibráló fény-árnyék játékok jellemzik munkáit. A természet iránti mélységes hódolattal kutatta kora modern művészetének lehetőségeit. Akkora sikerrel, hogy egynémely munkája már-már napjaink új-figurativitását, hiperrealizmusát juttatja eszünkbe. Nem véletlen, hogy művészpedagógusainkra oly serkentően hatott mindkét, a maga területén korszakalkotónak számító művész életműve. A különféle műfajokban – festészet, grafika, szobrászat, kerámia, textil – és a legkülönfélébb, hagyományos és modern technikákkal készült munkák magukon hordozzák azt a mágikus hatást, amit a színek, fények, ritmusok e két zseniális mestere gyakorolt a ma művészeire.
Az évszakok függvényében váltakozó természet a maga művészileg átlényegített konkrétumában, de töredékesen, motívumkincseiben, ritmusaiban, kifinomult harmóniáiban is, vagy éppenséggel áttételesen, az elvonatkoztatás, az általánosítás és összegzés különböző, olykor metafizikus irányultságú mélységeiben tárul fel előttünk olyan jellegzetes alkotásokban, mint többek között Antal Tövissi Anna, Ábrahám Jakab, Balogh Borbála, Bordy Margit, Essig Kacsó Klára, Forró Ágnes, Gally A. Katalin, Gedeon Zoltán, Koncz-Münich András és Judith, Kocsis Ildikó, Labancz Cismaşiu Ágnes, M. Lovász Noémi, Nagy Endre, Orbán István, Pócsai András, Sipos László, Starmüller Katalin és Géza, Székely Géza, Tompos Opra Ágota, Tudoran Klára, Valovits László, Vízi Katalin, Wanek Ferenc itt kiállított munkái. Ami pedig a Bálint Tibor írói munkássága, személyisége ihlette munkákat illeti, nos azok szintén a műfaji és stílusbeli változatosság jegyében születtek. Csupán egyvalami közös bennük: az az ihletforrásként szolgáló mindenkori útravaló, ami az írásokból sugárzik, legyenek azok tárcába foglalt pillanatképek vagy a mindennapi élet pillanatképeiből összeálló regényfolyam, színmű. S akkor itt el is indulhatunk, hogy a sánta angyalok utcaköveit róva eljussunk a Zokogó majombeli szíverősítős pihenőig, ahonnan az út már a Bábel toronyháza felé vezet. Ezt az utat pedig többek között Forró Ágnes, Horváth Gyöngyvér, Miklós János, B. Nagy Gabriella, Sipos László, Székely Géza élményszerű, lélekbevágóan látványos kalauzolásával tehetjük meg. Írott szó és képírott világ, a szavak és a képek művésze talált egymásra a konkrét illusztrációtól az elvont, színekbe fogalmazott hangulati reflexióig. S Bálint Tibor, a nagy mesélő, mindennapjaink, karaktereink egyszerűségükben nagyszerű rögzítője, immár képzőművészeink vizuális megfogalmazásában, képszerűen is ránk köszön. Ünnepeljük hát ezzel az összhangot sugalló, sajátos Intermezzóval a Magyar Kultúra, Nemzeti Himnuszunk születésének napját itt, Kolozsváron, Erdély fővárosában.
NÉMETH JÚLIA
Elhangzott 2013. január 22-én, Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Magyar Kultúra Napjának ünnepi rendezvényén.
Szabadság (Kolozsvár),

2013. augusztus 26.

Piktorok, lüdércek, egyebek
Tizennyolcadik alkalommal gyűltek össze képzőművészek a zsoboki alkotótáborban. Alapítói – az Essig házaspár – még két esztendeig működtetnék a több funkciót betöltő nyári műhelyt, a huszadik találkozót követően a fiatalabb nemzedék gondjaira bíznák. Szilágyi Aladár riportja Essig József és Mészáros Ödön felvételeivel.
A bánffyhunyadi állomáson két művészküllemű férfiú várakozik rám. Zsobok felé haladtunkban megtudom, hogy a gépkocsit vezető Buglya Sándor személyében a jeles filmrendezőt, operatőrt, a Sapientia Egyetem tanárát tisztelhetem, a másik táborlakóban pedig Orbán István kolozsvári grafikust, a Báthory István Líceum rajztanárát. Három esztendeje, amikor az Alszeget jártam, alulról, Váralmás felől közelítettük meg, most pedig Sárvásár végiben balra kanyarodva ereszkedünk lefelé a gödörfaluba, mely szláv eredetű nevét is azért kapta, mert valóban egy katlan fészkébe rejtőzött el. Azon az úton gördülünk, amelyiket a Molnár Irma helybeli lelkipásztor és férje, Molnár János teológiai professzor kezdeményezésére részint önerőből, részint nyugati támogatással építettek a 90-es években, hogy Zsobok a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő országútról is elérhető legyen. A húsz esztendő múltán is járható kövesút a megyehatárt képező vaspályán túl hirtelen aszfaltra vált. Szilágy megye felvállalta, hogy a saját szakaszát korszerűsítse, Kolozs megye nem. A Ríszegtető fara alatt haladtunkban István megállást kér, néhány perces domboldali portya után gazdag vadvirágzsákmánnyal tér vissza, a csokor minden szála más-más színben pompázik. További időmúlatásom idején nem egyszer látom, hogy a táborlakó művészek körében divatozik a virággyűjtés. A zsoboki határ gyakori botanizálásra csábítja a piktorokat.
A tábori műítész Amikor befordulunk a tábor lakóinak szállást és műhelyt adó Bethesda gyermekotthon udvarára, egy teremtett lelket sem látok, mindenki elvonult dolgozni valahová. Szerencsémre, a folyosó árkádjai alatt elsőként Banner Zoltán művészettörténésszel futok össze, Kalotaszeg két legjelesebb fafaragó mestere, a bánffyhunyadi Kudor István és a helybeli Gál Potyó István társaságában. Zoltán barátomat rögtön le is foglalom magamnak, hiszen tudomásom szerint fontos szerepet tölt be az alkotótábor életében.
„Ez most a tizennyolcadik alkalom, amikor a harmadikat rendezték, az alapító Essig Klára felkért, jöjjek, nézzem meg: kik vannak itt, mit csinálnak, és egyáltalán, mi a véleményem arról, hogy ne mind csak a Székelyföldön forgolódjanak a művészek, hanem itt, Kalotaszegen is működjön egy művésztábor. Ez egybeesett azzal a mozgalommal, amit a Molnár János és Irma lelkészházaspár kezdeményezett, aminek a koronája a Bethesda gyermekotthon, az ehhez kapcsolódó mezőgazdasági és ipari létesítményekkel együtt. A szomszédos Farnason öregotthont működtetnek, itt malom is van és kenyérgyár, sajtgyártó kisüzem, fóliás zöldségtermesztés. Az, hogy Zsobok, az egyik legelmaradottabb alszegi falu úgy kiemelkedett, hogy Kalotaszentkirály mellett a legizgalmasabb élet zajlik itt, főleg nekik köszönhető. A kétszázvalahány lelkes faluban hetven embernek adnak munkát. Klárika levélben kért fel a részvételre, el is jöttem. Az elején elsősorban a kolozsvári rajztanár kollégáira támaszkodott, lévén, hogy ők könnyebben ide mozgósíthatók. Magyarországról is igyekezett táborlakókat toborozni, onnan kezdetben jobbára amatőrök jelentkeztek. Amikor megérkeztem, csak két ismerős, hivatásos képzőművésszel találkoztam, Soó Zöld Margit jött el akkor meg Fodor Éva, Fodor Sándor író felesége. Mondtam is Klárinak, ez nagyszerű dolog, de ide a profikat kell meghívni, hogy amit itt alkotnak, Kalotaszegen, ne csak a saját kis körükbe jusson el, kerüljön be a hazai és magyarországi művészeti élet vérkeringésébe. Jöttem minden évben hűségesen, az amatőrök lassan elmaradoztak. Végül is a tábornak profi jellege lett, de azok a rajztanárok, akik tényleg kiállító művészek, továbbra is jönnek. Aztán megfordult itt Jakobovits Miklóstól Tóth Lászlón keresztül Árkossy Istvánig és Kádár Tiborig sok jeles művész – hogy hirtelen említsek néhány nevet. Eddig több mint százhúszan tanyáztak itt. Volt, aki egyszer vagy kétszer jött el, és van, aki rendszeresen visszajár. A szervezők ragaszkodnak ahhoz, hogy ha ide jelentkezik valaki, annak, amit itt alkot, „köze” legyen Kalotaszeghez. Essig Klára most Kolozsvárról távirányítja a tábort, ahogy tudja. Régóta betegeskedik, úgyhogy hősies dolog volt, hogy tegnap kijött a megnyitóra, a férje, Essig József fotóművész helyettesíti tulajdonképpen.
Nekem az a tisztem, mindenek előtt, hogy amikor vége a táborozásnak, megnyissam a kiállítást itt, a díszteremben, vagy a kultúrházban. Az egy társadalmi esemény a faluban, mert rendszerint istentisztelet után tartják, a falu népe átvonul, és megnyitjuk a tárlatot. A dolgom másik, gyakorlatiasabb része, hogy a két munkát, amit a táborlakók itt hagynak a gyűjtemény számára, értékeljem – euróban most már. Ez a kollekció tulajdonképpen a levegőben lóg, hiszen nincs hol kiállítani állandó jelleggel. A képek végül is jó helyen vannak, ennek az épületnek minden szobájában, a parókián és a farnasi öregotthon falain, meg Essigék lakásában, ahol egy pincegalériát alakítottak ki. Régebben úgy volt, hogy vasárnap, amikor véget ért a tábor, megnyílt a kiállítás, kürtőskaláccsal, köményes pálinkával, volt egy kis zene, éneklés, estefelé nekiálltunk, leszedtünk mindent, és másnap, hétfőn Kolozsváron az evangélikus egyház galériájában újból megnyitottuk, immár a szélesebb közönség számára. Három éve nem ott tartják, hanem a magyar színház előcsarnokában, egy-egy színházi vagy opera bemutató alkalmával.
Igazából minden órám le van kötve, mert amikor már elkészült néhány kép, megkérnek, nézzem meg. Nem vagyok igazán kritikus alkat, nem is tartom magamat igazán műítésznek. De elbeszélgetek velük, kiderül, hogy mit szeretek, mit nem. Természetesen nem lehet itt tíz-tizennégy nap alatt főműveket alkotni. Az a két kép, ami itt marad, annak befejezett munkának kell lennie. Ha több alkotás van, azt is megkérdik, hogy melyiket hagyják itt? Természetesen, a legjavát választom ki, annak ellenére, hogy a gyűjteménynek még most nincs állandó helye. Igen fontos volna, azt kellene még megszervezni, hogy a tizennyolc év alatt felgyűlt munkák javát, mondjuk, ötven képet egy vándorkiállítás keretében Magyarországon is bemutathassák.”
Banner Zoltánnak sietnie kell, hiszen amióta Békéscsabára költözött, egyre-másra tárlatokat kezdeményez, főleg erdélyi vagy Erdélyből átszármazott képzőművészek munkáiból, megnyitja őket, ír róluk. Legutóbb Péterfy László szobrászról készített monográfiát. Minden évben megjelenik egy erdélyi művészről szóló monográfiája. Legalább ötévente egy-egy tekintélyesebb, átfogó jellegű művészettörténeti kötetet is kiad. A sorozatot 1990-ben kezdte, az Erdélyi magyar képzőművészet a 20. században címmel. A jelenleg 81 esztendős, fáradhatatlan szerző bevallja: „Már készülök a hármaskönyvem harmadik kötetére. Mire nyolcvanöt éves leszek, a művészettörténészi pályám emlékeit írom meg, az ars poeticámat, aminek a lényege az, hogy nem csak transzilvanista irodalom van, hanem transzilvanista művészet is.” Beszélgetésünk végén az is kiderül, hogy tavaly, éppen a nyolcvanadik születésnapja körül tartották Békéscsabán a Költészet napját, és őt is felkérték: mondjon néhány verset a 24 órás versmaratonon. „Szavalatom hallatán a helybeli színház igazgatója, Fekete Péter azt mondta: neked még ebben az évben szervezek egy előadóestet! Már rég nem vállalkoztam ilyesmire, mert éreztem, hogy ez engem nagyon megvisel. De összejött a dolog, és azóta újra fellépek, nem győzök eleget tenni a felkéréseknek.” Ilyenformán az örökifjú Banner Zoltánt újra elcsábította régi, nagy szerelme, az előadóművészet…
Műhelyről műhelyre Arról már előzetes tájékozódásom során tudomást szereztem, hogy Zsobokon immár évek óta a festőtábor mellett – azzal egy időben – fotóművészeti, ritkábban filmes tábort is szerveznek. Igaz, ők kevesebb napot töltenek itt, éppen tegnap távoztak. Azt már magától értetődőnek tartom, hogy a grafikus Essig Klára fotósként és tévéoperatőrként is excelláló férje, Essig József az egyik fő kezdeményezője ezeknek az alkalmaknak. Viszont mindebben jelentős, mentori, szakirányítói szerepet tölt be az engem ideszállító Buglya Sándor, aki 2004 óta a Sapientia Tudományegyetem fotó-filmművészet-média szakának vezető tanára. A tanár úr nemcsak a tanítványait hozza el Zsobokra, szakmai gyakorlatra, hanem a fotográfia és a filmművészet iránt fogékony középiskolásokkal is foglalkozik. József és Sándor nem kis megelégedésére, a most lezárult alkalomra sikerült nyolc magyarországi művészt, a Felföldi Fotográfusok Szövetsége csapatát meghívniuk, akik Kalotaszegnek a déli részét fényképezték, Tordaszentlászló, Kiskapus vidékét. Amikor szerre meglátogatom a műhelyekként fungáló osztálytermeket, nem kis meglepetésemre, Buglya Sándort „in flagranti” kapom egy festőállvánnyal meg egy ecsettel. Kiderül, hogy piktorként is „jogosan” tartózkodik Zsobokon. Éppen egy tájképen dolgozik, két műhelytársa állingál mögötte, azon frissiben véleményezik a félig kész alkotást. Itt természetes gyakorlat, hogy nem csupán Banner úr, hanem ők maguk is megbeszélik egymással a dolgaikat. A szakmai eszme- és véleménycsere alól legfeljebb csak azok képeznek kivételt, akik igénylik a magányt az alkotáshoz, vagy akik valahol a faluban, a határban bolyongva dolgoznak. A táborzáró kiállítás idején viszont ők sem mentesülnek az elbírálás alól.
Sándorral egy teremben buzgólkodik másik fogadóm, Orbán István grafikusművész is. „Kolozsvárról jöttem, második alkalommal vagyok itt, először 1998-ban, amikor a harmadik tábort tartották. Kíváncsi voltam, mi minden történt itt az elmúlt másfél évtized alatt, sok az új arc, de vannak emberek, akik törzstagoknak számítanak. 1975-ben diplomáztam, tagja vagyok a Barabás Miklós céhnek. A megélhetés érdekében rajztanári munkát is kell végeznem, a Báthory líceumnak vagyok a tanára, az egy nagyüzem, ezerkétszáz gyerekkel, ott van egy saját galériánk is, a Klubgaléria, ahol rendszeresen havonta újabb és újabb kiállításokat szervezünk, meghívott képzőművészek munkáiból. Rám mindenképpen inspirálólag hat ez a közösség. Egymáshoz bejárunk, megnézzük, ki, mit csinál, hogy dolgozik, mikkel kísérletezik. Összeülünk, beszélgetünk, anyagot hozunk, katalógusokat, egyebet, amit kicserélünk egymás között. Mindenképpen konstruktívan hat ránk a környezet is, egymás közelsége is. Most, ha jól számolom, huszonnégyen vagyunk, Magyarországról is jöttek kollegák.” István két kiadvánnyal ajándékoz meg. Az érszalacsi születésű, portugál földön fényes pályát befutott, odakint elhalálozott Balaskó Nándor szobrász és egyetemi tanár munkásságának két szegmentumát, aktjait és rajzait bemutató albumot Orbán István rendezte sajtó alá, és előszavazta. Ha valaki, akkor ő alaposan ismeri a művész életművet, hiszen Balaskó Nándor az apósa volt…
A faragott fa illata Korábbi ígéretemhez híven, ellátogatok Gál Potyó István alszegi portájára is. A tágas udvartér megannyi épülete tanúsítja, hogy itt a faanyagot szerető, a megmódolásához művészi fokon értő emberek laknak. Ahogy benyitok a hátsó traktus földszintjének szerény műhelyébe, egy, a szemközti sarokban ékeskedő fali tékán akad meg a tekintetem. Bármelyik hajdani céhlegény örömest vállalhatná magáénak ezt a harmonikus díszítésű remeket. De számomra, nagyváradi polgár számára, a rogériuszi református templom belterének famunkái képezik a „referenciát” Potyó mester produktumait illetően, hiszen két esztendeig faragta annak minden darabját, a szószéktől az úrasztaláig, a mózesszéktől a padelőkig.
„Most éppen kapufélfákat faragok, a Varjúvárnak. Felújítások kezdődtek el Kós Károly házánál. Egy autóbehajtó kaput és egy gyalogkaput faragok. Nagyapámat ugyancsak Gál Potyó Istvánnak hívták, ő volt Kalotaszeg leghíresebb mestere. Kós Károly idejében élt, ő készítette a Varjúvárhoz és a szentimrei nyaralóhoz a teljes bútorzatot annak idején. Bár apám nem folyatta a szakmát, én a génjeimben hordoztam a fa szeretetét. Gyerekkoromban is már próbálgattam apró munkákat, nagyapám sajnos, meghalt, amikor én tíz éves voltam, de a munkái megmaradtak. Néhány szerszáma és néhány mintája is. Ennek alapján kezdtem el faricsgálni, és miután megnősültem, Bánffyhunyadra költöztünk, ott megismerkedtem a Kudor családdal. Nagyon nagy hatással volt rám ez a jeles faragódinasztia, olyan szép dolgokat láttam náluk, hogy muszáj volt nekilássak faragni. Először hobbi szinten, utána váltottam. A kolozsvári népművészeti iskolának volt egy osztálya, ahol várfalvi meg körösfői faragó volt a tanárunk, elvégeztem két évet, de többnyire autodidakta módon tanultam. Összegyűltünk nyolcan-tízen faragni szerető emberek, mindenki hozta, amiket talált, régi faragásokat, s abból inspirálódtunk.
A rogériuszi templomot nagy élvezettel, szívvel-lélekkel csináltam, akár itt, a zsoboki templom fakazettás mennyezetét, a nagypetri imatermet, a vajasdi templomot, Hunyad megyében, épp úgy, mint az ugyancsak Bihar megyei Jankafalvát. A fiammal dolgozom együtt, 2000-ig nem győztünk a megrendeléseknek eleget tenni. Magyarországon is volt néhány nagyobb munkám, borospincéket, és egy modern irodaház belsejét borítják a faragásaim.”
Gál Potyó István a művésztábor mintájára faragótábort rendez minden évben. „Egy időben párhuzamosan ment a festőtáborral, meglátogattuk egymást, egymás előadásaira átjártunk, de mostanában az később működik, mint a miénk. Van nekünk, népművészeknek egy egyesületünk, a Bokréta Kulturális Egyesület, ennek a keretében van faragó, bútorfestő, varró-hímző tábor. Az utóbbi az idén elmaradt, de a faragót és a bútorfestőt megtartottuk. Most volt a tizedik alkalommal. Általában tíz, tizenöten vagyunk. A bútorfestők Mákófalván, a fafaragók itt, az én portámon találkoznak. Kolozsvárról is jönnek, a környékről, de a legtöbben Magyarországról. Sikerült ide édesgetnem a faluból is néhány gyereket. Remélem, lesz utánpótlás, mert most egy kezem is sok, hogy előszámláljam: hányan faragunk Kalotaszegen…”
Lüdércek pedig nincsenek Az esti irodalmi rendezvénynek riporterségem a meghívottja, néhány könyv mellett lapjainkat, az Erdélyi Riportot és a Váradot is bemutatom, megtisztelő partnerem Egyed Emese professzor asszony, irodalomtörténész, költő. Immár hagyomány a szerzői estek tartása, az örökös moderátor szerepét Emese vállalta el. Vele és gyerekkori barátommal, Essig József táborszervezővel a kései órákban ülünk le beszélgetni. Emese asszonynak is szívügye Kalotaszeg, Zsobok. Egymást kiegészítve mesélik, hogyan sikerült összemelegedniük egy reménybeli partnerrel,Barcsay Tamás Kanadában élő honfitársunk személyében. A történelmi család sarja sikerrel igényelte vissza ősei gyalui kastélyát. A részben tűrhető állapotban lévő, hatvan szobás épület jelentős, multifunkcionális központtá válhatna. Úgymond, még mielőtt teljesen megnyugtatóan rendeződött volna a grófi ingatlan jogi helyzete, az örökös támogatásával, a helybeli alpolgármester közreműködésével „birtokba vették” és „felavatták” a kastélyt: Ott szervezték meg a fentebb emlegetett nyolc jeles magyarhoni fotóművész kiállítását, az önkormányzat vezetője pedig népi tánccsoporttal, énekesekkel, muzsikusokkal tette ünnepélyesebbé a tárlat megnyitását. Jóska barátom hosszan sorolja, hány kudarc érte az Essig család, illetve a bánffyhunyadi Kós Károly Egyesületpróbálkozásait, hogy itt, Zsobokon vagy egyebütt tető alá hozzanak egy kalotaszegi gyűjteményt, ahol a képeknek, a faragásoknak, a festett bútoroknak, a kézimunkáknak is helye volna. Talán a gyalui kastély lehetne a megfelelő hely?… Egyed Emese, aki már három könyvet írt az irodalmár Barcsayakról, felajánlotta a segítségét Barcsay Tamás történésznek: kutatásait a családja történetével foglalatoskodó tisztelt kolléga rendelkezésére bocsátja.
Nem tudok a riportom végére pontot tenni addig, míg egy passzus erejéig nem idézem fel Emese asszony „zsoboki intrádáját”, amint jön velem szemben, elegáns, fehér lenvászon ruhában, széles karimájú szalmakalapban, a karján egy hatalmas csokor mezei virággal. „Ez a liláskék a gémorr – magyarázza –, ez a sárga az orbáncfű, az zsálya, amaz meg mogyorós lednek, bürköt is szedtem, sárga vadhagymát, fehér galajt és mentát. A galajt alabástromon találtam, az alabástrom kő fehéren vakított a zsoboki réten, talajréteg nem volt rajta, csak egy nagy virágbokor. Erős illata van. A minerálé és a vegetária ugyanazt a fehér színt kínálta.” Emese az anyatejjel szívta magába ezeket az ismereteket, hiszen az édesanyja botanikus volt.
Hajnalban tovább csámborgok az Egellő sikátorán, ahová tegnap Emese elkísért, a temetőkertet megmutatni. A domboldalon szépségesen szeszélyes rendben, lábon álló, félig vagy teljesen eldőlt két-háromszáz éves, faragott, feliratos sírkövek – érdemes lenne alaposan végigkutatni. Emeséről tudom, hogy a helynevek szerelmese, hiszen tavaly ilyentájt versbe szőtte Zsobok legszebb neveit, Tűnődés tengerfenéken címmel. Jelentem: elmerészkedtem egészen az általa emlegetett Ördögkosara aljáig, de egyetlen lüdérccel se találkoztam. Pedig a vers szerint ez az apró katlan a „lüdérctánc helye” volna. Talán nem a megfelelő órában érkeztem oda…
erdelyiriport.ro

2013. november 5.

In memoriam Gárdonyi Géza, Jékely Zoltán, Weöres Sándor
Művészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában
Egy kép gyakorta többet ér, mint ezer szó – Arthur Brisbane amerikai újságíró száz egynéhány évvel ezelőtti mondása közismert, igazságtartalmát sem vitatjuk, most mégis ellenkező irányból, az ezer szó birodalmából közelítünk az itt látható képekhez. Amelyek korántsem akármilyen szókapcsolatok révén születtek, hanem több ezer szavas írói, költői birodalmak sajátos kisugárzásaiként. Lévén, hogy a téma adott volt: 150 éve született Gárdonyi Géza, a „láthatatlan ember”, és 100 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a tagadhatatlan erdélyiségű, „költői költő” Jékely Zoltán, valamint sorstársa, a sajátos képzettársítás, játékosság, zeneiség, egyszóval a bravúros verselés és bravúros gondolkodás bajnoka, Weöres Sándor. Hármójuk írói termésének erőteljes képszerűsége szülte a Szó-kép társítást, azaz a Székely Géza vezette Apáczai Galéria legújabb, 44 művész 56 alkotását tartalmazó tárlatát.
A kiállítás új keletű, de immár jól begyökerezett hagyományt követ. Hagyományt, amely a különböző művészeti ágak közti kapcsolatra épít. A kerek évfordulók pedig mintha egyenesen besegítenének ennek a fiatal hagyománynak a megszilárdításába. Amely főhajtás kultúránk és az egyetemes kultúra nagyjai előtt.
A Szó-kép, akárcsak az előbbi Apáczai-tárlatok, egyfajta művészetközi kutatás gyakorlati bemutatójaként is értelmezhető. S ahogyan a művészetek természetes egymásmellettisége és kölcsönhatása eredményeként születtek az eddigi, Bartók, Kodály, Mozart, Debussy, Vajda Lajos, Ferenczy Károly, Szenczy Molnár Albert és a többiek ihlette képzőművészeti seregszemlék, azonképpen vált ez a jelenlegi, a szavaktól a képek felé vezető művészeti mélyfúrás is sajátosan jellegzetes, egyedi vizuális megnyilatkozássá. Amelynek egyedisége éppen a szó szoros, de átvitt értelemben is felfogható sokoldalúságában, sokszínűségében rejlik.
A magyar irodalom három, egymástól különböző, de a képszerű fogalmazást egyaránt előnyben részesítő alkotója szinte tálcán kínálja a témát képzőművészeinknek. Mert ott van például az életöröm és a melankólia láthatatlan örökös csokrával a kezében a költői költő, a költő archetípusa, Jékely Zoltán – ahogyan Nemes Nagy Ágnes jellemezte ugyancsak képszerűen költőtársát. A részünkről, erdélyiek részéről talán méltatlanul kevéssé emlegetett lírikust, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a kolozsvári Református Kollégium egykori diákját, aki tanulmányait ugyan már Budapesten fejezte be, és ott is teljesedett ki írói, költői életműve, lélekben azonban, sőt nyelvhasználatában is mindvégig megmaradt erdélyinek. S ezt nem csak kalotaszegi regényei (Kincskeresők, Medárdus), esszéi, erőteljes színekkel szavakba festett költeményei (Őrjöngő ősz, Őszvégi intelem, Kalotaszegi elégia) tanúsítják, hanem emberi magatartása is: 1941-ben visszaköltözött Kolozsvárra és az Egyetemi Könyvtár munkatársa lett, de 1946-ban kénytelen ismét elhagyni Erdélyt.
Múltba révedő, emlékeiben is saját magát, legbenső énjét kutató, elégikus hangvételű költeményei hemzsegnek a természetből ihletődött, a romantikusok erős színeivel festett, szuggesztív szóképekben, amelyek nem véletlenül találtak visszhangra képzőművészeink alkotásaiban. Itt van mindjárt Bordy Margit mély zengésű, aranyló felvillanásokban is játszó pasztellje, a sajátos műgonddal megoldott, perspektívában, szín-, forma- és gondolatvilágában egyaránt különleges mélységeket sejtető Őszi Tanácskozás. És folytathatnám Tompos Opra Ágota lendületes ecsetkezelésű, foltszerű ragyogásában pompázó meseerdejével, Pócsai András klasszikus hangvételű, színekben, harmonikus színvillanásokban gazdag Tavaszi impresszióival, Dobribán Lini Enikő vitalitástól duzzadó Zöld világával, Gedeon Zoltán élénken kavargó Szín-fóniájával, Lovász Noémi visszafogott színvilágú, töményen kifejező, konstruktív megfogalmazásaival, Nagy Tibor elégikus hangvételű Csendélet kompozíciójával, Boar Szilvia és Császár Gábor hangulatos munkáival, Essig Kacsó Klára tiszta színekbe öntött Farkas utcai Templom és iskolájával. Sőt Lőrincz Lehel míves pasztelljei, Nagy Endre sarkosan-keményen fogalmazott, de színeiben könnyedebb, megkapó Házsora és Színháza, valamint Valovits László sejtelmesen kifejező, lírai fogantatású női portréja is beleillik a Jékely-életmű hangulatába. Nem beszélve a rézkarc első számú kolozsvári mesterének, Székely Gézának a Szórvány-(templom)áról, a biztos kezű Ábrahám Jakab ugyancsak rézkarcban megjelenített Állóképéről vagy Kozma Rozália vonal összetevőinek feszültséget és harmóniát egyaránt árasztó mozgalmas világáról, a grafikus és a textiles erényeit egyesítő Remember című munkájáról. S ha van a szó és a kép sajátos összefonódásának mintapéldája, akkor az az Orbán István telitalálatnak is nevezhető, 47 művésztársam aláírása című, ötletesen míves tusrajza.
A zseniális „szó-szemfényvesztő” Weöres Sándor, a szabad képzettársítások, szürreális, gyermekien mesés és filozofikusan mély költői gondolatok nagymestere. Mi sem természetesebb, mint hogy a költői és epikai műfajok legszélesebb skáláját megszólaltató életműve szintén erőteljes visszhangra találjon művészpedagógusaink körében. Érdekes módon talán nem is játékosan képszerű megfogalmazásai, ötletes szójátékon alapuló bizarr képzettársításai a legnépszerűbbek, hanem a Hamvas Béla-i tanokon alapuló, A teljesség felé törekvő, filozofikus eszmefuttatásai. Ő teremtett bennem harmóniát – vallja mesteréről a költő. Ezt a harmóniát, a lélek harmóniáját árasztja kötete is, s mintha éppen erre a harmóniakeresésre rezonálnának leginkább képzőművészeink.
Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra – vallja a lírai szürrealizmus húrjait pengetve, élénken ragyogó, tiszta színeinek meggyőző beszédével Forró Ágnes. És hasonló alapállásból kiindulva vezet a földiektől az égiek felé tartó, de immár visszafogottságában és kevés beszéddel sokat mondó stílusában Gally A. Katalin, mert Weöressel együtt tudja, hogy „az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.” És tudja ezt Károly Zöld Gyöngyi is, aki az infografika nyelvén különleges eleganciával kalauzol a csillagvilágba, a várva várt találkozás felé. Ugyancsak a modern technika eszközeivel kommunikál meggyőzően Ovidiu Petca, Dobribán Emil pedig land-art munkájának képi dokumentumával lep meg.
Formai megoldásaiban, sajátos felületképzésében és gondolati mélységében egyaránt izgalmasan figyelemfelkeltő munka Sipos László A szó szíve című olajképe és Csata Hermina Az értelem szeme című diptichonja. Horváth Gyöngyvér a játékosság és a filozófiai mélység határait feszegeti életszerűségével, dekorativitásával kitűnő kollográfiáiban, Farkas Melinda pedig Egy pohár bor mellett nyilvánít ötletes művészi véleményt. Koncz-Münich Judit mozgalmasan kiérlelt, egyedi látásmódról tanúskodó, figuratív kompozíciója, Koncz-Münich András játékos Vándor zenészei, Tamus István mívesen kifejező rézkarca, Miklós János látványosan nagyívű, modern művészi Üzenete, Kocsis Ildikó konstruktív jegyekkel megfogalmazott, sajátos Életútja, Veres Noémi A személyiség szétbomlása című érzékletes tusrajza, Szakáll Szilvia míves Tükör-képe, Fátyol Zoltán leheletfinom figurái, Éles Bulcsú kedvesen játékos Avantgárd lovacskája, Fazakas Tibor Keresztek című fegyelmezett vonal-szigorlatai, Fehér Csaba rapszodikusan örvénylő Moszatszigete sikerrel egészíti ki az igényes kínálatot.
A képszerűség az Ady által magyar Dickensnek nevezett Gárdonyi Gézától sem idegen. Bár őt inkább regényíróként, az új népiesség, a realizmus, s a lélektani regény megtestesítőjeként tartjuk számon, a költészet felségvizeire is kimerészkedett. Impresszionizmussal rokonítható lírai termését a keresetlen egyszerűség jellemzi. „A próza fű. A vers közötte rózsa” – véli ő maga. S íme egy festőecsetre kívánkozó, rövid ízelítő ebből a rózsából: „A fáknak éjjelente préme nő, s a nap fehér folt csak a köd fölött.” Azonban kifejezetten gárdonyis mindössze talán csak Székely Géza (R)égi hídja – találó grafikai és nyelvi játék. S akkor nem szóltam még Boros György vegyes technikával készült Erupcióiról, valamint Gárdonyi Sándor figuratív linómetszetéről.
A szobrászokat Hunyadi László klasszikus hangvételű, Kálvin Jánost ábrázoló plakettje, valamint Kovács Géza Hierarchia című acélkonstrukciója képviseli. S végezetül, de olyannyira nem utolsósorban, hogy akár az egész kiállításra is feltehetné a pálmát: Tudorán Klára Lívia meseszerű, fantáziadús, érzékletesen mélymeleg színekbe fogalmazott Királyi ajtók című textilkompozíciója.
Elhangzott 2013. október 24-én, az Apáczai Galériában, a Szó-kép tárlat megnyitóján
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

2014. május 28.

Megjelent az új Művelődés
Egy fiatal, ma a kincses városban élő csíkszeredai lány javasolta 2011-ben: legyen Kolozsvár Európa ifjúsági fővárosa 2015-ben. Erről és a siker hozadékairól ír a friss Művelődés vezércikkében Farkas András.
A májusi lapszám Közösség c. rovatában Józsa Benjámin és Serfőző Levente a szebeni magyarok HÍD egyesületét mutatja be, Egyed Emese pedig a temesvári Bartók Béla Gimnázium szervezésében megtartott Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalmi verseny országos döntőjéről ad számot.
A Színpad rovatban Palocsay Kisó Kata a bábszínház rejtelmeiben kalauzolja (tovább) az olvasókat. A Kibeszélő rovatban Laczkó Vass Róbert Lukács Csaba publicistával és világjáró riporterrel folytatott beszélgetésének záró részét közli, amelyben az észak-koreai kommunista diktatúra valóságába nyerhet betekintést az olvasó.
A Galéria rovatban Orbán István Fazakas Tibort és op-art művészetét, az Enciklopédia rovatban pedig Kovács J. Attila az erdélyi gyógynövényismeret kiemelkedő alakját, Rácz Gábort mutatja be. Kolumbán Szende és Socaci Anita nagyenyedi diákok néhai Weress Margit kollégiumi tanár Áprily Lajoshoz és Reményik Sándorhoz fűződő barátságát ismertetik, a Könyvesház rovatban pedig Sz. Kurkó Irén Szekernyés Jánosnak a magyarság bánsági emlékjeleiről írt könyvét recenzálja. Krónika (Kolozsvár)

2014. október 24.

1956 mártírjaira emlékeztek (Kézdivásárhely)
Tegnap, a magyar forradalom kitörésének 58. évfordulóján a kézdivásárhelyi református temetőben a Szoboszlay-kirakatperben kivégzett vértanúk – Szoboszlay Aladár, Huszár József, Ábrahám Árpád, dr. Kónya B. István, Orbán Károly, dr. Ştefan Fîntînar, Lukács István, Tamás Imre, Tamás Dezső és Orbán István – emlékére állított kopjafánál a Református Kollégium tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket.
Ruszka Sándor iskolalelkész a szabadság fogalmáról tartott beszédet, hangsúlyozva tanítványainak, akik 1989 után születtek, hogy mekkora kincs a szabadság. „Ott van szabadság, ahol az emberi életnek értelmes küldetése van” – mondta az iskolalelkész. Szabó Csenge végzős tanuló 1956 jelentőségét méltatta, majd a kollégium IX. B osztályos tanulói ünnepi műsort mutattak be.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. augusztus 31.

Hegedüs Csilla: „A legfontosabb, hogy itthon érezzük magunkat”
Mindenki találhatott kedvére valót a XIV. Barock Kastélynapokon
„Művészeket, matematikusokat és mindenkit meghívunk: segítsenek nekünk, hogy ez a kastély kulturális és művészeti központtá váljon, amely tovább viszi Bánffy Miklós szellemiségét. Hiába a helyreállítás, ha nem használjuk ki megfelelően; a legfontosabb tehát, hogy itthon érezzük magunkat!” – hívta fel a figyelmet Hegedüs Csilla szombaton Bonchidán, a Transylvania Trust Alapítvány által szervezett XIV. Barock Kastélynapokon. Ezt az otthonosság-érzetet erősítette a kétnapos rendezvénysorozat is, amely remek lehetőséget kínált családok és baráti társaságok számára egyaránt, hogy kellemes környezetben töltsenek el néhány órát az utolsó augusztusi hétvégén. Erdély Versailles-ába érkezők kézműves foglalkozások, kiállítások, koncertek, filmvetítések, színházi és bábelőadások, gyermekjátékok, szakmai beszélgetések közül választhattak kedvükre valót. S hogy mi mindennel távoztak? Bizonyára megannyi élménnyel és tapasztalattal is…
Földre telepedve dúdolni a The Best of Me zenekar slágereit, a Szitakötő táncára pedig hirtelen felpattanni; belefeledkezni a papírsárkány készítésébe; cigánylánnyal barátságot kötni és őt is táncba vinni; a mászófalról félúton visszafordulni, majd újból nekiveselkedni; lepedő alá bújni a tikkasztó nap elől; a fűben néhány percre elszenderedni; nézni, amint egy örökbe fogadott eb kikandikál az asztal alól; Péterfy Borival együtt énekelni, hogy „előző életemben denevér voltam, nappal aludtam, éjjel éltem én…” – általunk megélt vagy ellesett pillanatai ezek a Barock kastélynapoknak, amelyekért érdemes volt kilátogatnunk szombaton Bonchidára. A felsorolás persze még hosszasan folytatható, hiszen a Transylvania Trust Alapítvány rendezvénye idén is megannyi élménnyel, hasznos és tartalmas kikapcsolódási lehetőséggel szolgált valamennyi korosztály számára.
Eleve ez a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát, s örüljön annak, amit az alapítvány munkatársai igyekeznek tenni, felújítani és élettel megtölteni a kastélyt – hívta fel a figyelmet a megnyitón Hegedüs Csilla, a Transylvania Trust igazgatótanácsi tagja. Emil Cărhaț bonchidai polgármester és Vákár István megyei tanácsi alelnök mellett Bánffy Miklós unokája, Elisabeth Salnikoff Bánffy is köszöntötte az egybegyűlteket, magyarul, románul és angolul is: „Isten hozta önöket, nagyon örvendek annak, hogy visszatért az élet a nagypapám kastélyába. Remélem, hogy jól érzik magukat itt, jó szórakozást kívánok!” A Párizsban élő leszármazott, bár korábban több alkalommal járt már Bonchidán, most először vett részt a kastélynapokon, így aztán számára is bőven tartogatott érdekességeket a rendezvény.
Mint ahogy nekünk is, akik már visszajáró vendégeknek számítunk, s tudjuk nagyjából, mit hol érdemes keresni, legyen az a régiségvásár, a lovasbemutató vagy akár a lacikonyha; újdonságok, felfedezésre váró elemek azonban mindig vannak, ezúttal például a Miklós-épületben szervezett kiállításokat néztük meg közelebbről. Az emeleti teremben Balázs László Élet–Jelcímű tárlatát Hegedüs Csilla nyitotta meg, aki kifejtette: valamennyi kép egy-egy külön világot tár elénk, egyesek a tűzzománc művészetére emlékeztethetik a látogatót, mások meditációra késztetik, és persze rácsodálkozhatunk általuk a bennünket körülvevő dolgokra. Az újonnan készült és korábbi bőrmetszetek mellett az alkotó három Li Taj-po verssel is kedveskedett a résztvevőknek, akik aztán egy másik kiállítást is szemügyre vehettek, immár az épület pincegalériájában: Orbán István 1969-es munkáit hozta magával, egy letűnt korral együtt pedig képzőművészeti szárnybontogatásaiba, a különböző technikák kikísérletezésébe is betekintést nyújtott.
„Ebben a füstös, fura szagú, szokatlan világban, a kolozsvári rakodópályaudvaron meglátta a szépet, a színest” – jegyezte meg Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat korábbi főszerkesztője, Hegedüs Csilla pedig reményét fejezte ki, hogy a kastély egyre inkább olyan hellyé válik, amelyet az erdélyi magyar – és nemcsak – művészek a sajátjuknak éreznek, s ahova szívesen jönnek alkotni. Jövő nyárra kortárs művészeti műhelyt terveznek megnyitni a díszudvarban, és természetesen továbbra is szívesen fogadják a kiállításokat – ezáltal is szeretnének hűek lenni Bánffy Miklós örökségéhez, sokrétű tevékenységéhez.
Szabadság (Kolozsvár)

2015. szeptember 22.

Orbán István vonatfüstös emlékei
A bonchidai kiállítás elé
Immár hagyományosan minden esztendőben a bonchidai Bánffy-kastély népszerűsítését szolgáló augusztus végi Barokk kastélynapokon kiállítást szervez a Művelődés Galéria. Előbb a legelőször felújított Szakácsok házában, majd a hajdani kápolnában, s az utóbbi két évben a Miklós szárnyban, a Pincegalériát vettük birtokunkba azokra a napokra. Főleg grafikusokat, de festőket, szobrászokat, magyarokat és románokat, klasszikusokat és ma élőket, csoportokat és egyéneket is bemutattunk a nagyérdeműnek. Ezzel tisztelegtünk a szebb napokat látott kastély utolsó ura, Bánffy Miklós sokoldalú művészeti tevékenységének emléke előtt.
Jelenlegi főszereplőnk Orbán István kolozsvári festő, grafikus, rajztanár és művészeti szakíró. Külön érdekessége ennek a kiállításnak, hogy az 1953-ban született művész 1969-es sorozatának legszebb darabjait kínáljuk, szám szerint mintegy másfél tucat pasztellt, akvarellt, szénrajzot a kolozsvári rakodó pályaudvarról.
Manapság nagyon divatos a retró ezernyi formája, ide sorolnám ezeket a munkákat is, minthogy szinte az orromban érzem azokat az illatokat, amelyek nem sokkal azelőtt ivódtak belém amikor a nyári szünetben éjszakai műszakban a vasúti műhelyek főjavításán segédmunkásként dolgoztam. Talán emiatt is éreztem át annak idején nagyon is élményszerűen Moldova György irodalmi szociográfiáját – Akit a mozdony füstje megcsapott –, azokat a jellegzetesen szénsavas, szénporos, savanyú degenyeggel és ammóniával is mélyen átitatott illatokat, hangélményeimben pedig a vasúti szerelvények dobogó robogását, a vonatfüttyöt.
Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ha a mi 6-8 évvel idősebb nemzedékünk az avantgárd különböző irányzatainak újra felfedezésével lázadt a szocreál egyedül üdvözítőnek kikiáltott irányzatával szemben, Orbán István az idősebb nemzedéktől megtanult, helyenként az egész apró részletekig kidolgozott realista módszerekkel kereste és fedezte fel a világból a másságot. Az ezeken a képeken a fényben, színben pompázó világnak egy teljesen más képét mutatja be. Az ő Kolozsvárját, egykori világát, életterét és ifjúkora városát. Hogy aztán érett művészként inkább az absztrakt megoldásokat válassza mondandójának közvetítésére.
Visszaemlékezései szerint gyerekkorának első rajztanárai: Váczy Margit és Macskássy József voltak, de megfordult Márkos András, Benczédi Sándor és Nagy Imre műtermében is. Turós László egyengette első absztrakt próbálkozásait, majd Teodor Botis, Mircea Vremir, Gedeon Zoltán és sokan mások irányították főiskolai tanulmányait. Ezt az örökséget adja tovább diákjainak is a Báthory Gimnázium tanáraként. S a diákok illusztrálták például Benedek Elek Kisbaconi verseit, a Korunk Évkönyvét, jelentek meg rajzaik a Napsugárban, országos és nemzetközi díjakat is nyertek. Részt vett számos megyei és külföldi tárlaton, diák és egyetemi kiállításon, tavaszi és őszi szalonon. Szervezte mások kiállításait, és volt néhány egyéni tárlata is. A Báthory Gimnáziumban a népszerű Klubgalériát szervezi-vezeti. Ezért is örvendek, hogy tanártársai közül sokan ma is itt vannak, és együtt fedezik fel velünk pedagógus kollégájuk mostanáig csipkerózsika-álmot alvó szép képeit.
SZABÓ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2015. október 24.

Emlékezés a gyönyörű lehetetlenre (Kézdivásárhely) (Ötvenhat Háromszéken)
Két helyszínen, a régi református temetőben (fotó) és az egykori hadapródiskola előtti téren emlékeztek a magyar forradalom kitörésének 59. évfordulójára tegnap Kézdivásárhelyen.
A református temetőben a Szoboszlay-kirakatperben kivégzett erdélyi vértanúk – Szoboszlay Aladár, Huszár József, Ábrahám Árpád, dr. Kónya B. István, Orbán Károly, dr. Ştefan Fîntînar, Lukács István, Tamás Imre, Tamás Dezső és Orbán István – emlékére állított kopjafánál a Református Kollégium tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket és emlékeztek a magyar forradalom mártírjaira. Ruszka Sándor iskolalelkész néhány gondolatát osztotta meg a hallgatósággal az alig tizennégy napig tartó forradalomról, gyönyörű lehetetlennek nevezve a pesti srácok hősies próbálkozását, akik szembeszálltak a szovjet tankokkal és harcoltak a szabadságért. „Soha többé nem akarunk hasonló terrort, mint amilyen ‘56-ban volt” – hangsúlyozta. Ezt követően Mike Bernadett diáklány ünnepi beszéde hangzott el – aki a mai nemzedék példaképeinek nevezte az ‘56-os forradalmárokat –, majd a kollégium IX. B osztályos tanulói alkalomhoz illő ünnepi műsort mutattak be Rancz-Gyárfás Zsuzsa magyartanár és Ruszka Sándor iskolalelkész rendezésében. A magyar himnusz eléneklése után koszorúkat helyeztek el az ‘56-osok emlékjelénél.
Kézdivásárhely önkormányzata és a város középiskolái idén is közösen emlékeztek a forradalomra. Este az öt középiskola tanulói és pedagógusai fáklyákkal és gyertyákkal vonultak a Gábor Áron térre, majd együtt érkeztek a megemlékezés helyszínére, a volt hadapródiskola előtti Hősök emlékművéhez. Ezt megelőzően a Magyar Polgári Párt önkormányzati képviselői és a Gábor Áron Szakképző Líceum tanárai megkoszorúzták az 1956-os emlékművet, Vetró András szobrász alkotását, ahol a 15. gyalogezred hagyományőrző katonái álltak díszőrséget.
Az egykori kaszárnya előtti téren, a világháborús hősök emlékműve előtt több százan gyűltek össze. Az alkalomhoz illő zenés-verses műsort – Kormorán- és Ákos-dalokkal fűszerezve – a Nagy Mózes Elméleti Líceum tanulói mutatták be Nagy-Babos Tamás magyartanár és Pakó László zenetanár irányítása alatt. Egyetlen beszéd hangzott el, Tell Edit alpolgármester Paks testvérváros üzenetét tolmácsolta. „Tartsanak meg hitünkben és akarásunkban 1956 hősei. Mutassunk példát egymásnak és legfőképpen gyermekeinknek, mutassuk meg a hétköznapok és az ünnepek értelmét, legyen kitartásunk, türelmünk egymáshoz, mindenekelőtt a gyermekekhez és a fiatalokhoz, tanítsuk meg őket a példaképek vállalására, a tisztesség és az igazság melletti kiállásra” – mondotta a magyar atomváros elöljárója. A magyar és a székely himnusz eléneklése után az ünnepség koszorúzással és gyertyagyújtással ért véget.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. november 18.

Nagy mesterének állít emléket a Barabás Miklós Céh jubileumi tárlata
Fennállásának tízedik évfordulóját ünnepelte kedd este a kolozsvári Barabás Miklós Galéria. Az egyik legismertebb, XIX. századi erdélyi festő nevét viselő kis képtár akkor alakult, amikor még nagyon kevés kiállítási lehetőség volt Kolozsváron. A helyszín Andrásy Zoltán festő- és grafikusművésznek köszönhető, így az ő munkáiból összeállított tárlattal ünnepelte a kerek évfordulót a Barabás Miklós Céh.
A Farkas utca 27 szám alatti udvarban álló kis ház ad otthont immár tíz éve a Barabás Miklós Galériának: egészen pontosan 2005. november 18-án nyitotta meg kapuit Abodi Nagy Bélának, Kós Andrásnak és Andrásy Zoltánnak köszönhetően. Ez utóbbi volt az ugyanis, aki az egyházi tulajdonú, romos ház hosszú távú használatáért cserébe felajánlotta lakását a református egyháznak – tudtuk meg az est házigazdájától, Németh Júlia művészettörténész-műkritikustól.
„Nem tudok meghatottság nélkül emlékezni a tíz évvel ezelőtt történtekre, a mindannyiunk által tisztelt és szeretett Jakobovits Miklós céhelnök túláradó lelkesedésére, amellyel az ország minden részéből és külföldről is egybesereglett művészeket és műpártolókat fogadta, és arra a meleg, baráti légkörre, ami ott, akkor kialakult, és bizakodással töltött el mindenkit” – idézte fel a kezdeteket Német Júlia.
Ioan Horváth Bugnariu az 1960-as évek kolozsvári képzőművészeti iskoláját idézte fel, amely akkor Romániában a legjobb iskolának számított, és amelynek Andrásy Zoltán volt az egyik legmarkánsabb mestere. Mindenki szerette, mindenki csak jót mondott róla, emlékezett az egykori tanítvány. A Barabás Miklós Galériát tíz évvel ezelőtt az ő kiállításával nyitották meg, de a nagybeteg mester már nem tudott elmenni az eseményre. Andrásy Zoltán másfél hónappal később, 2006. január elsején „megbékélten és abban a tudatban távozott, hogy tanítványai, a fiatalok, megvalósítják elképzeléseit. Nem tévedett” – tette hozzá Németh Júlia.
Az eltelt tíz év alatt a Barabás Miklós Céh kiérdemelte a Magyar Örökség-díjat, és Erdély számos magyar képzőművészének kiállítási lehetőséget biztosított, közülük sokan mára eltávoztak az élők sorából. A Munkácsy-díjas Jakobovits Miklós, Soó Zöld Margit, Kolozsi Tibor, a Szervátiusz-díjas Kákonyi Csilla, Székely Géza, Tosa Szilágyi Katalin, Lőrincz Lehel, Horváth Gyöngyvér, Bordy Margit, Gally A. Katalin, Orbán István, Gedeon Zoltán, Forró Ágnes, Nagy Annamária, Lukács Solymossy Éva, Kovács Géza, Siska Szabó Hajnalka, Muhi Sándor is kiállított itt, a fiatalok közül pedig többen, köztük Berze Imre, Dobribán Lini Enikő és Marincas Mira már a budapesti Műcsarnokban is képviselték alkotásaikkal a Céhet.
A galériának otthont adó ingatlant éppen tatarozzák, „házra, Céhre, mindannyiunkra ráfér egy kis fiatalítás” – jegyezte meg az est háziasszonya.
A kerek évfordulót ismét Andrásy-tárlattal ünneplik meg a Barabás Miklós Céh tagjai. A kiállításon, egy-két kivételtől eltekintve, jobbára az Andrásy-gyűjtemény eddig még ki nem állított darabjai csodálhatók meg.
T. Koós Imola
maszol.ro

2016. április 7.

In memoriam Orbán István
Orbán István grafikusművész Rekviem című tusrajzának mélyen szántó akkordjai csendülnek most fel bennünk, akik néhány nappal ezelőtt részesei lehettünk legutolsó nyilvános jelentkezésének az Apáczai Galériában, a Kondor Béla, Marc Chagall és Paul Cézanne emlékének szentelt EMME-kiállításon. Fogyó erejével, de biztos kézzel papírra vetett, megrázó erejű hattyúdalába, a fekete-fehéren tündöklő grafikába mintha mindent bele akart volna foglalni: azt az elszántságot, határozottságot és kitartást, amellyel szembeszállt az elkerülhetetlennel, a halálos kór fenyegetésével, de azt az élni akarást is, az elkerülhetetlennek tűnő vég mögött mégis fel-felcsillanó reményt, hogy hátha-hátha kap még egy csöppnyi haladékot.
Németh Júlia
Szabadság (Kolozsvár)

2016. április 7.

Orbán István kollégánkra emlékezve
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló. (Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)
Orbán István kedves, humoros, a hivatásában megalkuvást vagy középszerűséget nem tűrő kollégánk volt. Sokan méltatták képzőművészeti munkásságát, mi elsősorban kollégánkra emlékezünk.
Mindannyiunkban a mosolygós István arca él, aki szenvedélyesen szerette munkáját, az alkotást, de legalább ennyire fontosnak tartotta azt is, hogy a gyerekeket a rajz, a festészet, képzőművészetek szeretetére nevelje. Ő, aki megannyi értékes kiállítással szerepelt már a nagyközönség előtt, szeretettel, mentori gyengédséggel, megértéssel oktatta a gyerekeket. Bölcsességgel és nagyvonalúsággal kezelte azt a tényt, hogy mindenkiből nem lehet festőművész, ellenben művészetet szerető, a szép iránt fogékony ember annál inkább. Sok tehetséges diáknak egyengette iskolánkban képzőművészeti szárnybontogatásait, olyan volt – s úgy véljük, nem túlzás e hasonlattal élnünk –, mint egy boldog óriás a kis törpe művészek között.
A Báthory István Líceum tanári közössége
Szabadság (Kolozsvár)

2016. október 1.

Emléktárlattal nyitott a Báthory Klubgalériája
Emléktárlattal nyitott tegnap a Báthory István Elméleti Líceum Klubgalériája: a líceum idén tavasszal elhunyt rajztanárának, Orbán Istvánnak a fiatalkori, 16 éves kora körül, az 1960-as évek végén készített munkáiból állítottak ki a kolozsvári rakodó pályaudvart ábrázoló pasztelleket, akvarelleket és szénrajzokat.
Kollégák és munkatársak, családtagok, közeli barátok, ismerősök és természetesen volt diákjai zsúfolódtak be az elegáns Klubgalériába – emlékezni, ahogyan azt a kiállítás tervezője és szervezője, Murádin Lovász Noémi képzőművész-rajztanár megnyitó beszédében elmondta. Orbán István tanítványának tekinti magát, magyarázta, hiszen sokszor és sokat dolgoztak együtt. Most átvette a hagyatékát, és úgy érzi, tartozik a tanár kollégának ezzel a kiállítással, amellyel most ismét beindul a galéria tevékenysége.
(Ú. I.)
Szabadság (Kolozsvár),



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-62




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998