udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 56 találat lapozás: 1-30 | 31-56
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Pál Antal

2008. február 23.

Szerzőit köszönti a 15 éves Mentor Kiadó, tájékoztatott Káli Király István, a működése során több mint 500 publikációt megjelentetett Mentor Kiadó igazgatója. A Mentor köszönti a néprajztudomány mestereit című – rendezvény február 22-én volt Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság székházában. Az előadást február 23-án megismétlik Marosvásárhelyen. Bemutatják Magyar Zoltán: Tetűbőr belezna. Ördöngösfüzesi népmesék és egyéb történetek című munkáját, melynek forrásanyaga Hideg Annától és – a népművészet érdemes mestere címmel kitüntetett – Kisláposi Andrástól származik, illetve András Erzsi Erdei Kedvemre való, hogy meséljek című művét. A falujában hivatásos népi íróként tevékenykedő Erdei alkotása az Emberek és kontextusok című sorozat első kötete. A 30 kötetnyire tervezett sorozat valamennyi publikációjához a tervek szerint DVD-n csatolják majd az illető népi író teljes életművét. A történészek rendezvényén majd bemutatják az Erdélyi nemesek és főemberek végrendeletei 1600-1660 között című művet, az Erdélyi testamentumok sorozat 3. kötetét, melyet Tüdős Kinga rendezett sajtó alá, illetve a Székely székek a XVIII. században sorozat első publikációját, a Pál Antal Sándor által szerkesztett Marosszék 1701-1722 között című kiadványt. /Nagy Székely Ildikó: Szerzőit köszönti a 15 éves Mentor. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 23./

2008. március 11.

A 15 éves Mentor Kiadó történész szerzőit köszöntötték Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában, az est témája nagyrészt az erdélyi történetírás újjászületése volt. A hitelesen megírt történelem bizonyos mértékig képes összefogni egy társadalmat, ezért egy kisebbségi helyzetben lévő nemzetnek nagyobb szüksége van rá, mint bárki másnak – mondta Egyed Ákos akadémikus, az Erdélyi Múzeum-Egyesület-elnöke. Hangsúlyozta, hogy az erdélyi múlt csakis az összmagyar történelmen belül vizsgálható. Pál Antal Sándor Székelyföld közigazgatási területeihez kapcsolódó forrásköteteivel az elmúlt másfél évtizedben a Mentor háziszerzőjévé vált. – A 20. század magyar történelméből kimaradt a külső magyar világ. Az erdélyi múlt egy olyan titkos tudás tárgyát képezte, amely legfeljebb függelék formájában létezett az ekkori kézikönyvekben. A kisebbségtörténelmet maradéktalanul vissza kell csempészni a magyar történelembe, az Erdélyben intézményesült történetírást az összmagyarság közkincsévé kell tenni – mondta Szarka László, a budapesti Kisebbségtörténeti Intézet igazgatója. Szabó Miklós marosvásárhelyi történész a helytörténet fontosságáról értekezett. Marosvásárhely vonzásterületén az utóbbi időszakban megjelent 50-nél több kiadvány mutatja, hogy születnek a falumonográfiák. Sebestyén Spielmann Mihály Erdély emlékezete című, a Mentor 1997-ben indított sorozatát mutatta be. A sorozat a 35. kiadványához érkezett. 2008-ban ebben a sorozatban jelenik meg többek között Berekméri Róbertnek a Székely Hadosztályról szóló munkája. Pál Antal Sándor Marosszék 1701–1722 között című munkája az ötrészesre tervezett Székely székek a XVIII. században sorozat első kötete, amely név szerinti és falvankénti katonai és adóösszeírások által ismerteti a térség lakosságának nemzeti és vagyoni megoszlását, illetve társadalmi rétegződését. Az Erdélyi testamentumok sorozat harmadik köteteként megjelenő Erdélyi nemesek és főemberek végrendeletei 1600–1660 között című kiadványt Tüdős Kinga, a bukaresti Történeti Intézet munkatársa rendezte sajtó alá. /Nagy Székely Ildikó: Tisztánlátó gondolatok. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 11./

2009. december 18.

Községek, egyházközségek, kiváltságos települések, székek és vármegyék pecsétjeit gyűjti össze a nemrég alakult Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport. A gyűjteményt jövő év márciusában állítják ki Csíkszeredában. Eddig több száz olyan lefényképezett pecsétlenyomatunk van, amelyeket 1870 előtt használtak – mondta el Pál Antal Sándor történész. A munkacsoport másik két tagja – Mihály János történész és Szekeres Attila István heraldikus – szerint minél teljesebb adattárat szeretnének létrehozni. A polgármesteri hivatalok pozitívan reagáltak Csíkszék Székely Nemzeti Tanácsának felhívására, amelyben arra kérték a településvezetőket, hogy tűzzék ki a polgármesteri hivatalok homlokzatára a már megyezászlóként is elfogadott székely lobogót. Tusnádfürdő esetében okafogyott a felkérés, ugyanis Albert Tibor polgármester már egy éve kitűzte a székely zászlót. Kászonaltíz helyi tanácsa megszavazta, hogy a magyar lobogó mellé a székelyt is feltűzik. /Kozán István: Gyűlnek a pecsétek, címerek, zászlók. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 18./

2010. április 7.

Kossuth, Deák, Garibaldi az Erdélyi Fotográfia Múzeum archívumában
Néhány igazi fotótörténeti "csemegére" hívta fel a figyelmet Molnár Attila, a 2007-ben alakult Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület elnöke. Mint kiderült, a gyűjteményben található többek között az egyik leghitelesebb, Kossuthról készült felvétel is.
A fényképezést ugyan feltalálták a magyar forradalom előtt, de tulajdonképpeni elterjedésére csak 1848 után került sor. Simonyi Antal nyitott elsőként fotóműtermet Pesten 1855-ben, s épp ebből a műteremből származik az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület (EFME) egyik értékes darabja, Deák Ferenc portréja. "Úgy tudom, Deák Ferenc úgy hagyta jóvá, hogy lefényképezzék, hogy az összes adomány, ami befolyik, a városi árvaházhoz kerüljön – magyarázta Molnár Attila. – Ebből a fotóból ezer példányt készítettek 1860 körül."
Akkoriban egyenesen kultuszuk volt a hősöknek, arcképeiket előszeretettel helyezték el családi albumokban is. A szalonokban főhelyet elfoglaló albumok gyakran a család politikai szimpátiáját is kifejezték – állítják a fotótörténettel foglalkozó szakértők.
Egy, szintén a múzeum tulajdonában található Kossuth-portré például festmény után készült. "Ez pedig Kossuth eddig leghitelesebbnek tartott portréja" – mutatta büszkén Molnár Attila a nagy forradalmár egy kevéssé ismert fényképét, amelyet Angliából szerzett be. Eredetinek számít, ugyanis a felvétellel egy időben készült pozitív kópiát tekintik eredetinek – tudom meg. Ez a fotó nem volt ismeretlen eddig sem a szakértők előtt, csupán a szerzője. Az EFME példányáról viszont kiderült, hogy Edinburg-ban készült John Moffat fényképész műtermében 1855 körül.
Az EFME archívumában az Andrássy Gyula grófról készült kép állítólag másolat, Ausztriából, egy királyi családi albumból származik. A felvételt Borsos és Doctor készítette. Őrizgetnek az archívumban még Eszterházy Pál Antal portrét, Türr István-portrét, Benedek Lajos tábornokról készült képet. Van még Eötvös József-portré, Orbán Balázs-kép, és egy Garibaldi fotó is. Helyi forradalmárok nincsenek a gyűjteményben.
"Következetes, sokéves kutatással talán össze lehetne gyűjteni a székely forradalmár-portrékból is egy csokorra-valót" – mondta Molnár Attila, csupán idő, pénz, kitartás kérdése lenne, és hogy a valószínűleg kis számú, fenn maradt forradalmár arcképek felkutatását szívügyének tekintse valaki.
Daczó Katalin
Székelyhon.ro

2010. július 1.

Házában lenni rangot jelentett
Molter Károly életművéről
Elkezdődött a nyári szünet, csökkenőben a délutáni kulturális rendezvények száma. A Helikon – Kemény János Alapítvány mégis telt házas estet szervezett kedden a Bernády Ház nagytermében, ahol dr. Borcsa János irodalomkritikus tartott előadást Molter Károly életművéről.
A résztvevőket Nagy Attila, az alapítvány megbízott elnöke fogadta – és mutatta be nekik a vendégelőadót: dr. Borcsa János Kézdivásárhelyen él, többek közt a Román Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetség Kritikai Szakosztályának, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületének tagja, az Ambrózia Könyvkiadó vezetője és alapítója – majd az előadó vette át a szót, aki elmondta: Molter Károly marosvásárhelyi otthonába ellátogatni önmagában is közéleti rangot jelentett, háza az értelmiség találkahelye volt, sziporkázó humorú vendéglátóval. Molter közismert szórakozottsága miatt a köztudatban anekdoták tárgyává lett, és ő maga is nagy anekdotázó volt. Így vált derűs lelkületű vásárhelyi demokritosszá. Olyan értékeket hozott a székely fővárosba, amelyeknek köszönhetően munkássága igen fontossá lett, műveit olvasni, tanulmányozni, értelmezni érdemes. Már korai munkáit is méltatták, sokan írtak róla, 1980-ban például egy román irodalomtudós is, az ő meglátásai talán a leghelytállóbbak.
Dr. Borcsa János bevezető beszédét követő előadásának címe: Molter Károly, az építő magyarság írója. A felolvasott értekezés – értelmező esszé elsősorban a Tibold Márton című regényt vette górcső alá, ezen keresztül azonban a molteri életmű számos jellegzetességét elemezte, ismertette és értékelte. Egy olyan írástudó hagyatékát, aki egymaga kellett befogadó közönséget és közösséget létrehozzon, akinek munkáit a fokozott önismeretigény jellemzi, és amelyekben kiemelt fontosságot kap az identitás megszerzésének és megtartásának gondolata. A főhős fejlődéstörténete és az ebből leszűrődő szerzői koncepció, illetve gondolatmenet hűen példázza a molteri értékrendet. A regény műfaji jellegzetességei, az alkalmazott írástechnikák mind ezen értékrend szolgálatában állnak: a műfaj fejlődésregény, motívuma egy többnemzetiségű közép-európai ifjú identitáskeresése. Az előadó aprólékosan, a molteri értékrend szempontjából kiemelten fontos részekre időt szakítva ismertette a regény cselekményét, a főhősök jellemét, a környezetet, értelmezte a mondandót, elemezte a technikát, e művön keresztül világítva rá Molter Károly egész életművének jelentőségére.
A rendezvény hagyományteremtő szándékú ajándékozással zárult: dr. Borcsa János a vendéglátóktól Hunyadi László Magyar Örökség-díjas szobrászművész Kemény János emlékplakettjét és Pál Antal Sándor Marosvásárhely története című sorozatának első kötetét vette át.
Nb. Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 16.

A magyar tudomány ünnepe Szovátán
A novemberi ajándéknyárban egy pluszörömben is részesült Erdély legnevesebb fürdőhelye. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, marosvásárhelyi fiókja másodszor szervezte Szovátára a magyar tudomány napja egyik legrangosabb rendezvényét.
November 13-án a polgármesteri hivatal gyűléstermében a Székelyföld múltjáról értekeztek az erdélyi magyar történelemírás nagyjai. A tudományos ülésszakot a főszervező, dr. Pál Antal Sándor akadémikus, az EME marosvásárhelyi fiókjának elnöke nyitotta meg, majd dr. Sipos Gábor egyetemi előadótanár, az EME elnöke köszöntötte a jelenlévőket.
A délelőtt folyamán dr. Sipos Gábor értekezett a székely múlt EME-gyűjteményekben lévő emlékeiről, majd dr. Egyed Ákos akadémikus a székely örökség témájának több, még kellőképpen nem tisztázott részét helyezte új megvilágításba. A néprajzos dr. Balázs Lajos csíkszeredai egyetemi tanár tartotta a nap egyik legérdekesebb témájú előadását egy keresztény kor előtti székely házasságkötési rítusról. Adatokban bővelkedett dr. Simon Zsolt marosvásárhelyi tudományos kutatónak az 1671-1672-es vámnaplók alapján írt, a csíki harmincadról szóló előadása. A Székelyföldön letelepedett örmények történetéhez is forrásértékű adatokat tartalmazott dr. Garda Dezső gyergyószentmiklósi egyetemi előadótanárnak a 18. századi és a 19. század eleji gyergyói-medencei életmódváltozásról szóló értekezése. Lírai hangulatot teremtett dr. Tüdős Kinga tudományos kutatónak egy elfelejtett 17. századi székely nagyasszonyról, Mindszenti Krisztináról szóló előadása.
A délutáni előadók sorát dr. Rüsz Fogarasi Enikő egyetemi előadótanár nyitotta meg marosvásárhelyi végrendeleteket ismertető értekezésével. Spielmann Mihály, a Teleki Téka főkönyvtárosa új oldaláról, vérbeli hadtörténészként mutatkozott be: Marosszék 17. századi haderejéről, és a harctéren elesettekről. Dr. Tamási Zsolt tanár előadása az alcsíki és a felcsíki papságnak az 1848-as forradalomban játszott szerepéről szólt. A székelyudvarhelyi céhek történetének megismerését szolgálta Zepeczáner Jenő székelyudvarhelyi muzeologus céhpecsét-bemutatója. 1956 eseményeinek Erdély magyar értelmiségijei általi átélést tükrözte Boér Hunor sepsiszentgyörgyi dokumentarista a Magyar Autonóm Tartomány múzeumainak kollektív tanácsa 1956. – 1957. évi irattárának bemutatásával. A magyar történetírás szombati ünnepét a főszervező dr. Pál Antal Sándor akadémikus egy elhanyagolt kutatási témakör, a kézműtörténeti kutatások számbavételével zárta.
A hagyományoknak megfelelően szovátai helytörténészek is szót kaptak. A történészként bemutatkozó Birtok György mérnök, havasgazda a legnagyobb székely tulajdon, az ős-Marosszék közbirtokosságának történetéről értekezett, napjainkig követve az eseményeket. Szinte a tragikomédia határát súrolta a közbirtok román államtól való visszaszerzésének a története, hiszen – jogtörténetünkben példa nélkül álló módon –, még a bírósági végrehajtót is kénytelenek voltak beperelni a birtokba helyezés elvégzése végett. Józsa András helytörténész Szováta legelső térképét mutatta be.
Egy-egy tudományos előadás, könyvbemutató alkalmat teremt városunk értelmiségének a számbavételére is, ami – egypár tiszteletre méltó kivételtől eltekintve – jórészt nyugdíjasokra szűkül. A magyar tudomány napi előadás-sorozaton sajnos egyetlen, ma is aktív „tanügyi káder" sem volt jelen.
A rangos eseményre az EME marosvásárhelyi fiókegyesülete, Szováta Város Polgármesteri Hivatala, a szovátai Bernády Közművelődési Egylet szervezésében és a Communitas Alapítvány, a szovátai Teleki Oktatási Központ, a Nyárádremetei Közbirtokosság, a kibédi Dósa Húsüzem és a szovátai Elixon üzletház anyagi támogatásával került sor.
Józsa András, Népújság (Marosvásárhely)

2012. április 23.

Dicsőszentmárton – egy évszázada város
1912. április 23-án, pontosan száz évvel ezelőtt várossá nyilvánították Dicsőszentmártont, azt a Kis-Küküllő menti települést, amelynek nevét egy oklevél 1278-ban említette először Tysheu Sent Martun néven, s amelyet 1386-ban már Dychewzenrmartonnak írtak. A kerek évforduló tiszteletére a Kis-Küküllő Alapítvány tudományos értekezletet szervezett a Magyar Művelődési Központban, a volt zsinagóga épületében.
Dr. Kakassy Sándor, az alapítvány elnöke elmondta, sokkal többet kellene tudjunk múltunkról, hiszen ahhoz, hogy jövőt építsünk, a múltat kell felépítenünk. E céllal szervezték a tudományos értekezletet.
Vármegyeszékhely Medgyes fojtogatásában
Pál Antal Sándor akadémikus, történész, a település múltjára visszatekintve elmondta, hogy az már a XV. századtól 400 éven át jogilag mezőváros volt, ahol országos vásárokat, sokadalmakat tartottak. Fejlett volt a kézműipara, létrejöttek a céhek, 1573-ban például bejegyezték a csizmadiacéhet. A település Medgyesnek a konkurense, hiszen a szász város sokkal fejlettebb volt, s ennek fojtogatásban Dicsőnek ki kellett harcolnia a pozícióját. A mezővárosi státus 1876-ig maradt fenn, az akkori városvezetés nem tudta vállalni a városi státust, nem volt meg a gazdasági ereje hozzá. A történelem során a sors mégis úgy hozta, hogy megyeközpont lett. 1870-ben kezdődött a valódi gazdasági fellendülés. Kiépítették az úthálózatot, s beindult az építkezés: akkor épült a posta, a távirda, a vármegyeháza, a vármegyei kórház, az elmegyógyintézet, a városháza, kibővítették az egyházi épületeket, főként az iskolákat, 1902-ben megépült a zsinagóga, 1916-ban felépült az állami elemi iskola Kós Károly tervei alapján. Érdekességképpen: 1869-ben az EMGE itt tartotta az első mezőgazdasági termékkiállítását. 1916-tól itt működnek a nitrogénművek és 1917-től itt volt az ország legnagyobb villanyerőműve.
Elveszett a kiváltságlevél
A várossá válásban nagy szerepük volt az akkori főispánoknak: a bonyhai báró Bethlen Gábornak, Sándor Jánosnak és Kemény Ákosnak, továbbá az alispánoknak, Gál Domokosnak, Csathó Gábornak, az olyan befolyásos földbirtokosoknak, mint gróf Pekri Sándor és Pekri Géza, akik nemcsak a hatalmi befolyás révén, hanem anyagilag is támogatták a települést s az itt folyó építkezéseket.
A századfordulón a település takaros kisvárossá nőtte ki magát, s 1912-re megérett arra, hogy várossá kiáltsák ki. A kiváltságlevelet Csathó Gábor alispán április 23-án a piactéren olvasta fel. Sajnos, ez a levél nem került elő. Pál Antal Sándor hosszú levéltári kutakodás után sem bukkant rá. Vagy elveszett, vagy valahol, valakinél ott lapul, vagy megsemmisült. Pál Antal Sándor szerint nemcsak ez a levél hiányzik a dicsői "múltból", sok más levéltári iratnak is nyoma veszett.
A magyarok kisebbségbe kerültek
Az erdélyi településekéhez hasonlóan alakult Dicsőszentmárton demográfiai összetétele is. 1850-ben még nem jegyeztek ortodox vallásút a tiszta magyar helységben, de 1900 körül már kezdtek megjelenni, akkor 30-an voltak, ahhoz, hogy 1930-ban már 1957 lelket számláljanak. 1992-re számuk 20.000 fölé duzzadt. Ezzel szemben 3415 református, 1118 római katolikus és 1167 unitárius lelket tartottak nyilván. 1910-ben 410 izraelita élt a városban, ma egyről tudnak.
Képeslapok és emlékek
Csepreghy András, aki egykori dicsőszentmártoniként képeslap- kiállítással jelentkezett, a város személyiségeit emelte ki. Többek között a Gyárfás Károlyét, aki közbenjárt azért, hogy a főispánságot visszatelepítsék Erzsébetvárosról. Pekri Sándor volt a város főszponzora. – Akinek volt pénze, volt befolyása is – mondta. Említette Sipos Domokos író nevét, a várost ért csapásokat, az árvizeket, majd a háborús időket, Marcel Calutiu nevét, aki fegyveres erővel vette át a város vezetését, ő lett az első román nemzetiségű prefektus.
Adorján Károly Rudolf unitárius lelkész a település néprajzáról beszélt, felelevenítette a hely-, a dűlő- és utcaneveket.
Az értekezletre viszonylag kevés fiatal ment el, a kívülállónak úgy tűnt, mintha csupán az idősebb generációnak szólt volna a rendezvény.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

2012. május 28.

Szoborpark-avató Marossárpatakon
Tegnap délben egyedi szoborparkot nyitottak meg Marossárpatakon. Miholcsa József szobrászművész által adományozott 18 erdélyi magyar történelmi személyiségről készített mellszobrokat, amelyeket mindeddig ideiglenesen a református templom melletti zöldövezetben helyeztek el. A helyi önkormányzat a környezetvédelmi alapból pályázati úton támogatást nyert el a központi park rendbetételére, amelynek keretében immár véglegesen is állhat a szoborgyűjtemény.
Tegnap az ünnepi istentiszteletet követően került sor a park megnyitására. Borbély László képviselő, Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke, Kozma Barna polgármester, Balog József megyei tanácsos, illetve Bartha József a megyei tanács gazdasági igazgatója elvágták az avatószalagot. Farkas Ernő történelemtanár Rákóczi Zsigmond fejedelemről beszélt, nem véletlenül, hiszen az ő mellszobrával egészült ki tegnap az erdélyi magyar történelmi személyiségek arcképtára. Az ismertetőt követően leleplezték az alkotást. Az ünnepi mozzanat után Berekméri Edmond, az RMDSZ helyi szervezetének elnöke röviden a szoborpark történetét vázolta fel a jelenlevőknek. Megtudtuk, hogy az ötletadó a Marosvásárhelyről Marossárpatakra költözött Miholcsa József szobrászművész volt, aki 2002 március 15-i ünneplést követő borozgatás közben ajánlotta fel a helybélieknek, hogy a községközpontban elkészíti az erdélyi magyar fejedelmek mellszobrait. 2002 augusztusában meglett Szent István, majd I. János Zsigmond. Aztán a megyei rendőrség be akarta tiltani a további szoborállítást, így a vita elkerüléséért a legutóbbi szobor visszakerült a műterembe. Végül a sajtónak is köszönhetően sikerült "meg-változtatni" a hatóságok álláspontját és elkészülhetett a többi alkotás is, igaz, ideiglenes fatalapzatokra. Eddig 18 szobor készült el, jövőre tervezik Szent László mellszobrának a leleplezését. Az önkormányzat először 2008- ban sikertelenül próbálkozott a parkosítási pályázattal, majd egy évvel később – Borbély László akkori tárcavezetőnek köszönhetően – sikerült 500.000 millió lejes pályázatot nyerni, amihez a tanács 60.000 lejjel járult hozzá. A munkálatokat a tervezés után 2011 októberében kezdték el és az idén fejezték be. Ide helyezték át az 1848-as szabadság leverését szimbolizáló huszárszobrot is a művelődési otthon elől, illetve úgy alakították ki a parkot, hogy az első és a második világháborúban elhunyt sárpatakiak emlékoszlopa is méltó helyre kerüljön. Az emlékpark mögött játszótér lett és az iskola udvarát is rendezték. Különlegessége, hogy napelemekkel táplált utcai lámpatesteket szereltek fel. Összesen 20 szobor fogja majd a szemlélőket történelmi visszapillantásra ösztönözni. A tervet d. Fekete Albert készítette, a munkálatok kivitelezője pedig az Odu Garden Center cég volt. Munkásságáért, a hagyományőrzésért Miholcsa József szobrászművész tavaly díszpolgári címet kapott.
A továbbiakban Kozma Barna polgármester megköszönte a munkálat kivitelezéséhez, finanszírozásához hozzájárulóknak a segítséget. Borbély László volt miniszter az önkormányzat odaadó munkáját hangsúlyozta, ahol van akarat, ott sok mindent meg lehet valósítani. Olyan parkot avatunk, amilyet még nem láttam, s amely a fiatalokat arra ösztönzi majd, hogy elmerüljenek a történelemben, hogy a múltra alapozva a jövőt építsék – mondta többek között a képviselő, aki azt is hozzátette, nemrég írt alá a községvezető egy ötmillió lejes támogatást a csatornahálózat kiépítésére, amelyet szintén a környezetvédelmi tárca finanszíroz. S ez jó, amikor láthatjuk, hogy van, aki tesz is valamit településeinkért.
Lokodi Edit Emőke elsősorban a továbbfejlődésért való összefogásról beszélt. Ahol van összefogás, ott építkezni, haladni lehet. S ezek az eredmények igazolják azt, hogy akik elvállalták, hogy a közösségért tegyenek valamit, jól végezték dolgukat. Miután Pál Antal Sándor történész, nyugalmazott főlevéltáros az erdélyi fejedelmekről beszélt, Balog József tanácsos szavaival megerősítette mindazt, amit az előtte szólók mondtak.
Mielőtt megkoszorúzták volna Rákóczi Zsigmond szobrát, Borbély László átadta a nemrég alapított Családbarát Önkormányzat díjat Kozma Barna polgármesternek. Amint mondta, ezt ezentúl azok az elöljárók vehetik át, akik időt, energiát nem kímélve közösségükért, a nagy családért dolgoznak sikeresen.
Az ünnepséget a helybéli református egyház kórusának verses-zenés műsora és a sárpataki Székely János hagyományőrző néptánccsoport fellépése tette színesebbé.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

2012. június 26.

Monográfia Abafájáról
Aki nem ismeri múltját, gyermek marad
Szerdán délután Szászrégenben, a Radnótfáji negyedbeli új református templomban mutatták be Barta Zoltán történelemtanár, helytörténész Abafájáról írt monográfiáját. A ma már a városhoz tartozó település leírása tízévi kutatómunka eredménye, s amint a bemutatón elhangzott, a leírt adatok több mint 80%-a ebben a kötetben látott először napvilágot.
A rendezvény házigazdáinak nevében Menyei Ildikó, a Humana Regun művelődési egyesület elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, ezt követően Nagy Atilla helybéli történelemtanár, a szerző tanítványa vállalkozott arra, hogy bemutassa Barta Zoltánt és könyvét.
Nagy Atilla elmondta, egy könyv megjelenése ünnep, s ez akkor válik igazán bensőségessé, amikor olyan monográfiáról van szó, amelyben ismerős helyszínek, emberek jelennek meg. Barta Zoltán 1948-ban született Abafáján, a szászrégeni 2-es iskolába járt, 1969-ben a marosvásárhelyi pedagógiai iskolában történelem–földrajz karon diplomázott, majd elvégezte a Babes-Bolyai egyetem történelem-filozófia szakát. Egyetemi tanulmányait követően 1990-ig a vajdaszentiványi általános iskolában tanított. Nem véletlenül készült első monográfiája 2001-ben erről a településről, Az idő sodrásában címmel. Majd írt következő munkahelyének helyszínéről, Marosvásárhely Remeteszeg városrészéről, és előkészületben van iskolája (volt 8-as számú általános iskola, ma Al. I. Cuza) története is.
– Ha többen kutatjuk azt, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, jobban megértjük egymást – mondta Nagy Atilla, majd a kötet néhány fejezetét ismertette. A monográfiából nem hiányzik Abafája természeti, földrajzi környezetének leírása, a helynevek eredetének elemzése, gazdag történeti leírás 1948-ig, a család- és ragadványnevek magyarázata, az egyházak és az iskolák, az udvarház és a kastély tartalmas krónikája is papírra került. Sőt, adatközlőktől első kézből tudhatunk meg második világháborús történeteket, s az abafáji labdarúgás története is helyet kapott az A4-es formátumú, 310 oldalas monográfiában, amelyet az Appendix könyvkiadó rendezett nyomda alá.
Nagy Atilla rövid bevezető után kérdésekkel árasztotta el a szerzőt, aki készségesen válaszolt. Elmondta, vajdaszentiványi tartózkodása alatt érdeklődött arról, hogy létezik-e helytörténeti leírás. Mindenki egy könyvről beszélt, ami soha nem került elő. Azért határozta el, hogy megírja a község monográfiáját. Ehhez hasonlóan, Abafájáról sem volt eddig ilyen jellegű leírás. Természetesen az is motiválta, hogy szülőfalujának történetét göngyölítette fel. "Ha nem tudod azokat a dolgokat, amelyek rég történtek, gyermek maradsz" – idézett egy lelkészt Barta Zoltán, s hozzátette, kutatásai során rájött, hogy ő sohasem nő fel, hiszen rengeteg mindent nem tudott meg s még sok nyitott kérdés maradt. Ez olyan értékmegőrző tevékenység, amelyet támogatni kell! – mondta, majd kérdésre kifejtette, kutatásának legnagyobb akadálya a pénzhiány volt, aztán a latin és német nyelv hiányos ismerete, de egyes levéltárosoktól is kitartóbban kellett kérni bizonyos dokumentumokat. S hogy mennyi munkával jár egy ilyen monográfia elkészítése? Tíz évig járt Barta Zoltán Kolozsvárra, az állami, az akadémiai levéltárba, a református egyházkerület gyűjtőlevéltárába, a marosvásárhelyi levéltárba, a Teleki Tékába, illetve a helyi református és katolikus egyházaknál. Szakértők is segítettek: Sebestyén Mihály, László Márton, Barabás Kiss Anna és dr. Pál Antal Sándor – akiknek külön megköszönte a hozzájárulást a szerző. S hogy milyen érdekességeket sikerült felszínre hozni? Adatok tükrében követhetjük Abafája népesedésének, etnikai összetételének alakulását, azt, hogy a többségben magyarlakta települést miként telepítették be a kommunista diktatúra idején mezőségiekkel és Görgény-völgyiekkel, akik először a mezőgazdaságban dolgoztak, majd az iparosodással a gyárakba kerültek, s a helyükbe miként szivárogtak be a cigányok, akik mára létszámban mindkét etnikumot meghaladták. Aztán olyan híres emberek kötődnek a helységhez, mint Báthory Zsigmond, Mikes Kelemen, akinek itt élt a féltestvére, József, akihez Rodostóról is írt levelet. Majd Bornemissza Pál királybíró és Szabó Sámuel, négy évtizedig szolgáló, egyházat erősítő lelkipásztor története is igen érdekes. Azt is megtudhatjuk, hogy Dsida Jenő is lakott Abafáján, igaz, nem írt valami elismerően az akkori településről.
Nemcsak helytörténeti különlegesség, hanem regionális sorstükör is, ahogy az évszázadok alatt alakult az egyházak sorsa. A katolikus templomot a reformátusok foglalták el, később törökök és tatárok rombolták le. A görög katolikusok az ortodoxok előtt, már a 18. század elején letelepedtek a környéken, s az 1848-as nemzeti mozgalom megjelenése előtt békésen megfértek a más felekezetűekkel. Az iskolák krónikája is beszédes. A dokumentumok először 1666-ban említik János (sz. m.: tanító) "mestert", 1694-ben pedig már telkekről is ír a krónika. 1830-ban épül a református felekezeti iskola, a román alma mater 1834-tól datálódik. S mind efölé vonalat húz az államosítás, amikor csak egy oktatási intézmény marad…, hogy milyen nyelven, nem nehéz kitalálni. S hogy milyen gazdagságot tett tönkre a kommunista rendszer, s az enyészetet még a rendszerváltás sem tudta megállítani – arról tanúskodik az abafáji Huszár Károly báró kastélyának részletes leírása, amelyből kiderül, nem csak belső pompája volt pazar. Udvarán ritka növényekből álló arborétum, ezenkívül lóversenypálya és csónakázó is volt az uradalomban.
Kétségtelen, értékmegőrző munkára vállalkozott Barta Zoltán, mert – ahogy elmondta – egyre kevesebben vannak azok az adatközlők, akik a már történelminek számító időkre emlékeznek. A rendszerváltást követő gyors leépülés pedig törli a múltat, amely az ilyen és az ehhez hasonló leírásokban, ismertetőkben megmentődik az utókornak.
(vajda) Népújság (Marosvásárhely)

2012. szeptember 8.

Csángó falu Dobrudzsában (Regáti magyarok között, 2.)
A folteşti-i csoda után – mert mi másnak lehet nevezni hetven katolikus megmaradását színtiszta ortodox környezetben, valamint azt, hogy egy elszánt csángó asszony erős hite elég ahhoz, hogy ez a kis közösség templomot építsen? –, a Prut vonalát követve értük el a dunai kompot. A Bákó megyei Esztufujból a Galac megyei Folteşti-re telepedett csángók történetéből fel sem ocsúdtunk, mire a Duna túlsó oldalán folytatva utunkat a Konstanca megyei Ojtozba (Oituz) értünk, ahol hatszáznál több lelket számláló, Lujzikalagorból származó csángó közösség készült a harmadnapi Nagyboldogasszony búcsúra.
Dobrudzsában, ahol tizenöt plébános gondozza a közel hétezer katolikus lelket, a konstancai katolikusok élnek legtöbben egy tömbben, két templomhoz háromezer hívő tartozik. A legnagyobb Fekete-tengeri kikötő óvárosában, ahol a több száz éves gyönyörű épületek jelenleg omladoznak, a Konstancát szimbolizáló, a XX. század első évtizedében épített tiszti kaszinó romokban áll, egykor gyönyörű termei a hőségben még inkább bűzlő galambürülékkel vannak tele. „A városvezetés inkább költ a fesztiválokra, mint az egykori Konstanca megmentésére” – jegyzi meg Ieronem Iacob páter, a Szent Antal római katolikus templom plébánosa, dobrudzsai püspöki helynök. A legismertebb északi csángó falu, Szabófalva szomszédságából, Dumafalváról származó páter, amikor megtudta, hogy utunk célja az ojtozi csángókkal együtt részt venni a Nagyboldogasszony-napi búcsúban, szívesen említette meg: bár az ő szülőfalujában nem beszéltek magyarul, jól ismeri a csángókat és a moldvai katolikusokat, „akiknek elődei Szabófalva környékén már az 1400-as esztendőkben építettek kőtemplomot, később, az erdélyi telepesek misszionáriusokkal, ferences szerzetesekkel érkeztek, akik beszéltek magyarul, ismerték a tanokat, és nekik is köszönhető, hogy fennmaradt a magyar nyelv Moldvában”. Ieronem Iacob kétezer lelkes katolikus közössége főként Erdélyből származik, „dolgozni érkeztek erre a vidékre az 1950–60-as években, Moldvából kevesebben jöttek városi szolgálatra, de a két világháború között sok olasz és német katolikus élt Konstancán. Az idetelepedett magyarok ma már románul beszélnek, amikor jönnek az irodába, a nevükről tudom, hogy ki milyen származású, vagy amikor megyünk házat szentelni januárban, akkor találkozom ezekkel a családokkal közelebbről.”
Magyar katolikusok Ojtozban
Ojtoz tizenkét km-re fekszik Konstancától Năvodari irányában, ezen a vidéken kilencven évvel ezelőtt olyan pusztaság volt, „mintha mindig es az akart vóna maradni”. Vasárnap későn este érkeztünk. Azt hittük, minket várnak a kocsmánál összegyűlt emberek, de kiderült, augusztusban megtelik a falu, ilyenkor jönnek haza a külföldön dolgozók, a búcsú miatt az is szabadságot vesz ki, akinek akadna még nyári munka Olaszországban, Spanyolországban, Magyarországon, de hét végén már a lujzikalagori rokonság is útnak indult, hogy a szerdai Nagyboldogasszonykor együtt imádkozzanak elszármazott szeretteikkel. Míg Sascu Iosifra (Szászkó János) várakozunk – aki az említett okokból ez idő alatt telt családi házak ellenére mégis megszervezte, hogy mindenkinek legyen szállása –, Consferenţ Tereza (a helybélieknek néni Teri) kérdésemre elmondott egyet s mást az életükről.
„1970-ben eljöttem dologra, s akkor férjhez is mentem. Az ember akkor jött Frumószából, mikor kicsike volt, aztán itt más faluban ültek, Bălcescuban, ott is vannak magyarok, onnét idemutálódtak. Nekem voltak itt nyámjaim, matusáim, s lejöttem dologra, s itt is maradtam. Az emberrel megtalálkoztunk, s esszeházasodtunk. Itt vannak oláhok is, kicsidén voltak, most megszaporodtak.” Teri néninek hat gyermeke van, hárman itthon laknak, három Olaszországban dolgozik, unokái ott tanulnak olasz iskolában. Rövid idő alatt kiderül, ez a csángó asszony három nyelvet tud: az öregasszonyokkal magyarul beszél, a középkorúakkal keveréknyelven, a fiatalokkal oláhul.
Tátámék csánták a falut
A Ferenţ Ion (Ferencz János) házába idegenként is ismerősként kopogtam be: a családfő testvére annak a Ferenţ Valentinnak, aki családjával együtt két napig volt szállásadóm Lujzikalagorban, felesége, Mária pedig a falut alapítók egyikének, Palcău Iosifnak (Palkó József) a leánya. Mária asszony a Rózsa névre is hallgat, de „Szűz Mária olyan közel van”, inkább szereti, ha így szólítják. A kalagori Palkó József kétszáz falusfelével együtt vett részt az első világháborúban, közel százan közülük oda is vesztek, és „amikor visszajöttek a verekedésből Lujzikalugarába, nem volt semmi, csak a szegénység. S akkor összegyűltek vaj negyven familie, mondták nekik, itt adnak földet, jöjjenek ide. Itt olyan pusztaság volt, nem volt semmi, templom es nem volt, csak Kogalniceanban, mi mondjuk neki Murat, Caramurat.”
Mária asszony hosszan meséli a falualapítás 1923-as történetét. Első esztendőben szárazság volt, nem termett jól a búza, és a lujzikalagoriak, kivéve Palkó Józsefet, Cociangă Mihályt és Pál Antalt visszamentek a falujukba. „Ez volt huszonkettőben, s adott az Isten nagy esőköt, s csánódott nagy gabona, s akkor tátám írt vissza ezeknek, hájtok vissza, olyan szép gabona csánódott ide, s jertek vissza, s csánjunk falut. Jöttek a karucákkal, ökrökkel, jöttek vaj két hétig. Tátám elment a prefekthez, s mondotta, kell jöjjön még tíz familie, s akkor csánjuk a falut. Szent Györgybe kellett érkezzenek, de nem értek ide az emberek, s meg kellett vóna mutitni őket a prefektnek.” Palkó József nem riadt vissza, elment a vásárba, és népviseletbe öltözött árusokat győzött meg arról, vegyenek részt a névsorolvasáson, hadd higgye a prefektus, hogy megérkeztek a kalagoriak. Később valóban megjöttek a falusfelei, „s még vaj három familie ortodox, s megcsánták a falut.” Arra nem derült fény, hogy kik voltak azok a népviseletbe öltözött magyarok, akik lujzikalagoriaknak álcázva magukat részt vettek a névsormustrán, csak találgatni lehet, hogy erdélyi vásárosokat győzött meg a falualapító. Azt ellenben Ferencz Mária biztosra állítja, 1950-ben, amikor ő megszületett, Ojtozban „vaj ötven család ült.”
A születéstől a templomépítésig
Palkó József nem érte meg az 1989-es fordulatot, kilenc hónappal korábban, márciusban elhunyt, s bár naplót vezetett a falualapítás történetéről, az utókor ezt már nem olvashatja. Saját elmondása szerint leánya tépte szét egy alkalommal, amikor megunta, hogy az iskolaigazgató folyton hozzájuk jár és faggatózik, ezért attól való félelmében semmisítette meg édesapja füzetét, hogy abból bajuk eshet. Mária béranyától született, mivel édesapja felesége, akit Palkó József hadiözvegyként vett magához két gyermekkel, többé már nem szülhetett. A szintén lujzikalagori, tizennyolc éves Ghenţea Caterina annak fejében vállalta, hogy gyermeket szül az ötvenöt éves falualapítónak, hogy házat épít neki, ami meg is történt, majd amikor férjhez ment egy vele egyidős emberhez, és három gyermeke született attól, leánya, az időközben felcseperedett Mária, aki édesapjánál és nevelőanyjánál maradt, segített neki a gyermeknevelésben. A történet önmagában is rendkívüli, az pedig még inkább, ahogy főszereplője elmesélte; ellenben visszatérve az ojtozi csángó közösség életéhez, érdemes elidőzni a templomépítésnél.
„1957-ben csánták a régi templomot. Sokan lejöttek Kalugarból, s innen is sokan odaálltak. Éjjel csánták a templomot, hogy ne lássák a kommunisztok. Aztán mégsem bántották őket, béhunyták a szemüket, mit volt mit csánjanak.” A kicsi Szűz Mária-templomot az ojtozi katolikusság kinőtte, 2003-ban megkezdték az új, sokkal nagyobb templom építését, amelynek munkálatai jelenleg is folynak. Amint azt felszentelik, a régi templomot lebontják, plébániát építenek helyette. És miközben a katolikus templom befejezése lassan halad, tavaly Ojtoz csupán száz ortodox hívője számára templomot szenteltek.
Azok magyarok, mi csángók vagyunk
Mária asszonynak két fia van, egyikük sem tud magyarul, mindkettő ortodox román asszonyt vett feleségül. „Mi az emberemmel mind csak románul beszélünk, amikor szidom, még mondom így es.” Második napja kérdezgettem Ferencz Máriát a falu, a közösség és természetesen családja történetéről, úgy gondoltam, eléggé bemelegedtünk a beszélgetésbe ahhoz, hogy megtudjam, fontos-e számára, hogy a csángó ember, így ő is, éppen olyan magyar, mint mi, székelyek, erdélyiek, magyarországiak, a világon bárhol élő, magyar anyanyelvűek, csakhogy hozzájuk a sors mostoha volt, és kihagyta őket a nemzetté válás folyamatából. „Az öregek mondták, Ştefan cel Marétól vagyunk, s citiltam egy cartet, Dumitru Mărtinaşt, abban nem írtak arról, hogy apáink a magyaroktól származtak.” Ha először hallottam volna, biztosan lefordulok a székről, de számomra nem volt ismeretlen eme gondolatmenet, a moldvai csángók közül sokan ezt válaszolnák. Tudni kell, hogy Ştefan cel Mare és I. István, az „ungurok királya” sokuk számára egy és ugyanaz, Ardeal pedig szerintük Romániában van, Transilvania Magyarországon. Dumitru Mărtinaşnak a csángók eredetéről szóló könyvét (Originea ceangăilor din Moldova), amely szerint a csángók elmagyarosított románok, a papok előszeretettel terjesztik körükben, s mert magyarul nem tudnak olvasni (honnan is tudnának, hisz román iskolába jártak, járnak), „ha azt citiltuk, akkor úgy van.” És még akkor sem vesz fordulatot beszélgetésünk, amikor azt kérdem, nem gondolkodtatja el az a tény, hogy ugyanazon a nyelven beszélünk, mint ők, megértjük egymást, és a magyarországiakkal is lám, milyen jól beszélgetnek. Ugyan elismeri, hogy „egy kicsit megértjük vala egymást, de azok magyarok és mi csángók vagyunk”.
A hitnek erejével
A sors úgy hozta, a magyarul egy szót sem tudó Celina és Dan Stefanov volt három napig Ojtozban a szállásadóm, akiknek nemcsak a családias fogadtatást köszönhetem, hanem azt is: leginkább az ő életük által értettem meg, az 1923-as falualapítástól mostanig milyen átalakuláson ment át a Lujzikalagorból a Fekete-tenger partjára telepedett csángó közösség.
Mindkettőjüket ortodox román asszony szülte, a családfő édesapja orosz, felesége, két gyönyörű nagy lányuk édesanyja kalagori csángó apától származik. A szülői házban egyikük sem hallotta az apák nyelvét, mindkét vegyes házasságban románul nevelték a gyermekeket, természetes, hogy Celina és Dan is ezt a példát követi. Katolikus szertartás szerint házasodtak, ez Celinának nagyon fontos volt, lányaival együtt ma is aktívan kiveszi részét a templom körüli közösségi teendőkben. Ennek tanúja is voltam, asszonytestvéreivel több mint ezerötszáz galuskát (szőlőlevélbe csavart töltike) készítettek a búcsús vendégeknek.
Az épülő templom alagsorában tartott búcsús szentmise után újabb találkozás hozott számomra végső magyarázatot mindarra, amit Ojtozban láttam és halottam. Cojocaru Cristina félárva unokájához jött Lujzikalagorból, hogy vele együtt vegyen részt a búcsúban, és amikor egy helybéli férfi odajött hozzám, hogy megkérdezze, értjük-e egymást magyarok és csángók, az idős kalagori asszony csak annyit mondott: „Aki keveset tud, Isten előtt az is érdemesül.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 3.

Dr. Szabó Miklós köszöntése
Konferencia az erdélyiek külföldi egyetemjárásáról
Múlt vasárnap a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem szenátusi termében a Román Akadémia Gheorghe Sincai Társadalom- és Bölcsészettudományi Kutatóintézete az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókjával közösen szaktanácskozást szervezett A külföldi egyetemjárás és Erdély európai kapcsolatai a 12–20. században címmel. A témával kapcsolatos tudományos kutatások bemutatása mellett a tanácskozás tulajdonképpen arra teremtett alkalmat, hogy felköszöntsék a 80 éves dr. Szabó Miklós volt levéltárost, főiskolai tanárt, történészt, aki e kérdéssel közel 40 évig foglalkozott.
A tudományos dolgozatok ismertetése után dr. Szögi László egyetemi tanár, a budapesti ELTE könyvtárának igazgatója, Körtesi Zsuzsa, a Román Akadémia munkatársa, Pál Antal- Sándor nyugalmazott levéltáros és dr. Cornel Sigmirean egyetemi tanár, valamint a családtagok és fiatal munkatársak köszöntötték Szabó Miklóst. Igencsak meglepődött az ünnepelt, amikor bemutatták A történetíró elhivatottsága – emlékkönyv Szabó Miklós születésének 80. évfordulójára című, a Mentor által kiadott kötetet, amelyet dr. Pál-Antal Sándor, dr. Cornel Sigmirean és dr. Simon Zsolt szerkesztett. A könyv 33 szerző magyar, román és német nyelven írott szakdolgozatait, tanulmányait tartalmazza.
Az ünnepség után dr. Szabó Miklós a kutatómunkája kezdetéről beszélt lapunknak.
– Az erdélyi egyetemjárás kérdésének kutatását úgy vetették fel, hogy ha foglalkozom a kérdéssel, akkor áthelyeznek az akadémia társadalomkutató intézete marosvásárhelyi fiókjához, ha nem, akkor kimegyek Panitra tanítani, ahol egy katedrát hárman tölthettünk be. Amikor a kutatást elvállaltam, majdnem hat évig levéltárosként dolgoztam, illetve ezt megelőzően 1962-től 1976-ig a főiskolán tanítottam. Ismertem a kutatás alapvető kérdéseit. A kezdetekben Bözödi Györggyel, Kocziány Lászlóval és Tonk Sándorral fogtunk hozzá a munkához, az előbbi két munkatársunk kimaradt, így Tonk Sándorral folytattam – mondta. Nem volt könnyű a kommunista időszakban egy olyan témát kutatni, ami az erdélyiek nyugati kötődését vizsgálta, hiszen nemcsak kizárólag az egyetemjárást vizsgálták. Miután az első évet szerencsésen lezárták, egy bukaresti kutató felvetette, hogy a külföldi egyetemre járó erdélyiek közül hány volt román.
– Megmagyaráztam neki, hogy a nevek latinok, és nem tudjuk kideríteni a nemzetiségi arányt – mondta, amit elfogadható válasznak találtak, ezért etnikai szempontokból többet nem feszegették a kérdést.
A több évtizedes kutatómunka során sok érdekes vetületét kutatták a társadalmi jelenségnek. Ezek közül példaként említette, amikor egy olyan középkori dokumentumra bukkant, amely leírta, hogy egy brassói gimnáziumban végzett diákot miként kísértek ki a város kapujáig, majd neve három hónap múlva felbukkant az akadémián. "Érdekes végigkövetni miként jutott el, milyen útvonalon haladt, hiszen ez a korabeli világlátásnak, -járásnak egy módozata volt".
Az erdélyi diákok – főként a szászok, akiknek könnyebb volt bejutni – a wittenbergi vagy heidelbergi egyetemre jártak leginkább.
S hogy mit jelentett ez a nyitás az európaiság fele? Azt sikerült igazolni, hiszen a diákok alig 5%-a maradt külföldön, a többiek hazatértek és itthon kamatoztatták mindazt, amit tanultak, láttak, tapasztaltak. Volt, aki csak három évet élt külföl-dön, mások peregrinációja 15 évet is tartott. Ez nemcsak azt jelentette számukra, hogy kitörtek a falusi környezetből, ahol szabadparasztként vagy kisnemesként éltek, hanem megismerték, behozták tájainkra a nyugati értékeket. Nemcsak szellemiekben, hanem mezőgazdasági, műszaki és tudományos szempontok szerint gazdagították Erdélyt. Például az 1800-as évek elején Gyarmati Sámuel hozta be a fehér krumplit, ami megmentette az itt lakókat az 1813-tól 1818-ig pusztító éhínségtől, mi több, a mai napig is a Székelyföldet éltető mezőgazdasági termény lett. Az évszázadok során egyre több erdélyi diák jutott el külföldi egyetemekre, például 1849 és 1918 között számuk elérte a 9.522-t. Ők voltak azok, akik Erdély szellemi kincstárát gazdagították.
Mai szemmel vizsgálva a kérdést, érdekes volt a kapcsolatrendszert is elemezni, amelyet ők építettek ki és ápoltak a korabeli Európával. Ez a mai társadalmi- politikai helyzetben is érdekes téma a kutatók számára – mondta dr. Szabó Miklós. Az évfordulóra kiadott kötettel kapcsolatban közölte, titokban készítették elő, ezért óriási volt számára a meglepetés.
– A kötet megjelenése örvendetes, fellelkesít és további erőt ad ahhoz, hogy a munkát folytassam. Az egyetemjárás kérdése 1976 óta foglalkoztat, s még mindig vannak olyan vetületei, amelyeket érdemes kutatni. Ma is volt két idevágó előadás, egy útinapló ismertetése valamint a külfölddel való kapcsolatot taglaló. Vannak fiatal történészek, levéltárosok, mint akár dr. Simon Zsolt is, akik tovább kutatják a témát, ezért sem volt hiábavaló a több évtizedes munkásságom – mondta lapunknak dr. Szabó Miklós.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

2013. február 5.

Vásárhelyről, vármegyéről
Kettős könyvbemutató a Bernády Házban
A marosvásárhelyi Mentor Kiadó két új, hiánypótló és jelentős kötetét mutatták be csütörtök délután a Bernády Házban. Mindkét kiadvány városunkhoz köthető, hiszen a köteteket – A Marosvásárhely történetéből III., illetve A Maros megyei magyarság történetéből III. című könyveket – felkért történészek tanulmányai alkotják. A kiadó képviseletében Szőcs Katalin üdvözölte a telt házas közönséget, a két sorozat legújabb köteteit a társszerző Sebestyén Mihály méltatta a szerkesztők – Pál Antal Sándor és Simon Zsolt jelenlé-tében.
– Marosvásárhelynek kezd irodalma lenni, az utóbbi 15 évben számos, a várossal foglalkozó kiadvány jelent meg, egyre több várostörténeti munkát láthatunk a könyvespolcokon. Pál Antal Sándor az utóbbi húsz évben aratja le több évtizedes levéltári munkásságának, kutatásának babérjait. És az utóbbi húsz évben felnőtt egy történésznemzedék, amelynek tagjai ugyancsak kutatják a város történelmét. A harmadik kiadvány elegáns kötet, amely nem muszájtémákról szól. Meglehetősen széles spektrumú, a tanulmányok terjedelmesebbek, minden történelmi kort magukba foglalnak. Berekméri Árpád Róbert például hadtörténész, de ezúttal Marosvásárhely első szociális intézményéről, az ispotály történetéről értekezik, Rusz Fogarasi Enikő pedig az örökösödési perekkel foglalkozik, ezekből a fejedelemségek korának mindennapjai bontakoznak ki. Simon Zsolt tanulmánya Vásárhely középkori piackörzetéről szól. Újabb történet a XX. század, amely egyre fontosabb lesz, hiszen most válik az anyag hozzáférhetővé. Pál Antal Sándor például a huszadik század eleji vízművesítésről ír, amelynek 1908-as elkészültével Vásárhely belépett a civilizált városok sorába. Fodor János Bernádyt dolgozta fel – nem a sikeres polgármestert, hanem azt, akinek a Trianon utáni Romániában kellett megállnia a helyét. Ismét a polgármesteri székbe került, de ezek nem voltak sikeres évek. A kudarctörténet oka a román rendszer idegenkedése a Bernády-féle gondolatoktól. Szabó Miklós a vásárhelyiek külföldi egyetemjárásával foglalkozik, Tamási Zsolt a vásárhelyi iskolákkal a Bernády-korszakban, míg Zepeczaner Jenő a XIX. század második felének fürdőéletével.
A Maros megyei magyarság történetéből című kiadványban az előzőnél is több tanulmány (16, míg a Marosvásárhely történetéből című könyv esetében 10) szerepel. Balázs Lajos a szent királyok kultuszát és a székelyeket, illetve e kettő viszonyát kutatja, Weisz Szidónia középkort tanulmányozó történész Somkeréki Antalról, Luxemburgi Zsigmond egy közeli hűbéreséről értekezik karriertörténeti munkásságában, Egyed Ákos a nevezetes nyárádszeredai fejedelemválasztást taglalja – ahol mindenki ott volt, csak a fejedelem, Bocskai hiányzott. Garda Dezső a Lázár család marosszéki ágáról, Gidó Csaba a nyárádmenti kisvasútról szól, az utolsóról, ami a Monarchiában elkészült. Józsa András pedig arról értekezik, hogy az Anghelescu-féle törvénnyel hogyan sorvasztották el a sóvidéki oktatást. László Márton krimiszerűen ír a vadadi kulákgyilkosságról, Nemes Gyula nagyernyei helytörténész a marosszéki sírfeliratokkal foglalkozik, Pál Antal Sándor a legnagyobb székelyföldi pestisjárványt kutatta. Szekeres Attila István Radnótról és az ottani kastélyról ír, míg Tamási Zsolt a katolikus alsópapságnak az 1848-as forradalomban betöltött szerepét, törekvéseit vizsgálja. Zepeczaner Jenő tanulmányának második részét ebben a kötetben olvashatjuk, itt Maros-Torda vármegye fürdőéletéről van szó a dualizmus korában.
E kötet is igen komplex, átfogó kiadvány, eltűnnek a fehér foltok, és helyettük ott vannak az újabb adatok – mondta részletes méltatásában Sebestyén Mihály, majd Pál Antal Sándor szólt a kötetek előéletéről, a két sorozatról és a 12 esztendő alatt megjelent három-három kiadványról.
Az estet Simon Zsolt felszólalása zárta, a társszerző-szerkesztő történész a tanulmányok sokszínűségét, a választott témák gazdagságát emelte ki, és megemlítette: a mesterképzősöktől a nyolcvanéves akadémikusokig terjed a szerzői gárda, az írások legtöbbje eddig nem vizsgált kérdésekről szól.
– A XV. századi nemességről alig van szó, ez esetben három tanulmány is foglalkozik a témával, és megemlítendő Spielmann Mihály munkája is: ő a marosvásárhelyi szabadkőművességgel, annak lajstromával foglalkozott – hallottuk az érdekes könyvbemutató végén, a szerzői dedikációk előtt.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),

2013. február 9.

Székely történelemóra a román sajtónak
A székelység történetét bemutató, tavaly megjelent történelemkönyvvel, a székely zászló történetével, székely szimbólumokkal ismerkedett a központi román sajtó képviselőinek egy csoportja péntek este Csíkszeredában.
Egyfajta székely történelemóra zajlott a csíkszeredai Gambrinus Csárdában tartott találkozón, főleg azért, mert jelen voltak Pál Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály és Mihály János történészek, akik nemcsak az alternatív tankönyv elkészültéről, hanem a székelység történetéről is beszéltek.
A román újságírókat a megyei önkormányzat hívta meg Hargita megyébe, a látogatás egyik célja a Csicsóban megrendezett megyei farsangtemetés volt, de nem várt aktualitást adott a székely jelképek tanulmányozásának a székely zászló körül a napokban kialakult hangulatkeltés – mondta házigazdaként Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Pál Antal Sándor szerint az egységes székely azonosságtudat, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, most is létezik, ezt a szimbólumrendszer használata is jelzi. Hozzátette, míg az évszázadok folyamán a román fejedelemségeken központi irányítás volt, addig Erdély területén a székelység mellett számos regionális, és helyi autonómiaforma működött. Hermann Gusztáv Mihály ezt példákkal illusztrálta. Hermann beszámolt arról is, hogy az alternatív tankönyv megjelenése után sok támadás érte a szerzőket, a székely radikálisok túl akadémikusnak, a románok túl radikálisnak tartják. „Mi a munkánkat elvégeztük, készül a román nyelvű fordítás is, amely nem azonos az interneten elérhető változattal, mert az sok hibát tartalmaz” – mondta a történész, megemlítve azt is, hogy az újabb kiadások még kiegészíthetők.
Az autonómiát és a függetlenedést összetévesztik, és nem igazán értik a románok – erősítette meg Pál Antal Sándor felvetését Sever Ioan Miu „Olahus”, a Maghiaromania blog szerkesztője, aki szerint kommunikációs zavar van, és nehéz értelmezni az olyan jelzéseket, amikor a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetésen azt kiabálták, hogy Vesszen Trianon!, vagy a találkozónak helyet adó csárdában a Nagymagyarországot ábrázoló térképeket. Dan Tapalagă, a Hotnews.ro szerzője úgy vélte, a jelenlegi politikai kontextus nem segít a közeledésben, mert Magyarországon is választások közelednek, ugyanakkor az RMDSZ korábban kormánytényező volt, most pedig nem az.
Kovács Attila

2013. április 23.

Török Gáspár: Marosvásárhely fotótörténete
Tudták-e azt, hogy a Marosvásárhelyen tevékenykedő Bolyai János még Daguerre, a fénnyel írt képrögzítés technikájának feltalálója előtt rájött arra, hogyan lehet elméletben a camera obscura képet fixírozni? S hallottak-e arról, hogy a Székelyföldet bejáró Orbán Balázs Párizsban Victor Hugo fiától tanult meg fényképezni? Ilyen és ehhez hasonló érdekes adatokat közöl a múlt kedden délután a Bernády Házban bemutatott kötet.
Török Gáspárt a marosvásárhelyieknek nem kell különösebben bemutatni, hiszen több évtizedes fotós tevékenységével – a Marosvásárhelyi Fotóklub oszlopos tagjaként – a kiállításokon való szereplésével méltán öregbítette a város hírnevét. Ezúttal fotótörténeti kutatóként, íróként mutatkozott be, a különböző alkalmakra íródott – marosvásárhelyi, romániai és erdélyi vonatkozású – dokumentációt foglalt össze egy kis könyvecskébe úttörő munkaként, hiszen ilyen jellegű kötet még nem látott napvilágot. Anyagiak hiánya miatt kevés a kötet illusztrációja, de lehet, hogy ez elvonta volna a figyelmet, azonban azok, akik eljöttek a bemutatóra – a szerzőnek köszönhetően, saját gyűjteményéből – eredeti daguerrotípiát, kalotípiát láthattak, ugyanakkor igazi kuriózumként azt a papírcsíkot is "megtapinthatták", amely a fotógyár elődjének számító Horváth testvérek műhelyében készült.
Mindaz, ami a könyvben van, alátámasztja, hogy Marosvásárhely valóban a fotográfia városa, és ennek a hobbinak, szakmának, művészeti ágnak olyan szálai indultak el innen a székely fővárosból, amelyek a fotográfia hőskorszakában behálózták Európát, s ennek ékes példázata az a marosvásárhelyi Szabó Iván, aki részt vett az 1848-as forradalomban, majd kardját Skóciában fényképezőgépre cserélte le, és így vált híressé.
A kötetet nemcsak azoknak érdemes elolvasni, akik a fotográfia iránt érdeklődnek – s van most belőlük elég –, hanem a lokálpatriótáknak is, hiszen érdekes kultúrtörténeti epizódok rajzolódnak ki a sorokból. A könyvnek több szempontból is jelzésértéke van. Egyrészt, mert számos olyan fotográfus nevét tartalmazza – köztük XIX. században tevékenykedő úttörő nőkét –, akikről a szerző is azt állítja, külön tanulmányt érdemelnének.
A kötet külön érdekessége és erről máshol eddig nem olvashattak az érdeklődők, hogy a szerző könyvbe foglalta a marosvásárhelyi fotópapírgyártás történetét, amely a Horváth testvérek kísérleteitől, egy garázsban felállított műhelyből indult, és a japán licenccel felépített, több évtizedig működő Azomures gyár bezárásával ért véget.
S ha már a jelentős fotós elődökről van szó, nem maradhatott ki a kötetből Marx József, mindenki Jóska bácsija, a Marosvásárhelyi Fotóklub alapítója. A szerző igen érdekes beszélgetést közöl vele, amiből sok érdekes kuriózumra is fény derül. Ugyancsak ebben a kötetben lát napvilágot először – alaposan dokumentálva – a Marosvásárhelyi Fotóklub hat évtizedes története is.
Jelzésértékű a kötet azért is, mert alátámasztja azt a több évtizedes kezdeményezést, törekvést, hogy létesüljön Erdélyben egy önálló fotográfiai múzeum. A kötetben szereplő fotósok neveiből ítélve van tehát, amit kutatni, és meggyőződésem, hogy több – a kötetben is szereplő fotográfusok által készített – fénykép még megtalálható magángyűjtőknél vagy a témához kevésbé értő régiségkereskedőknél. Félő, hogy a hozzá nem értés miatt ezek az értékek elvesztődnek. Ezért kellene összefogjunk annak érdekében, hogy önálló intézményként létrejöjjön a fotográfiai múzeum Erdélyben, vagy ha ez még túl merész elképzelés, a Maros Megyei Múzeum hozzon létre fotótörténeti szakosztályt.
A Török Gáspár által írt kötet is bizonyítja: Marosvásárhely is jelentősen hozzájárult az egyetemes és ezen belül a romániai, erdélyi fotográfia történetéhez, s van amit még kutatni e szakterületen is.
A könyvet Vajda György újságíró, valamint dr. Pál Antal Sándor ny. levéltáros, akadémikus ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.
(erdélyi)
Török Gáspár: Marosvásárhely a fotográfia városa
Népújság (Marosvásárhely)

2014. március 29.

Címereink tudósa
– Beszélgetés dr. Szekeres Attila István heraldikussal –
"Magyarország köztársasági elnöke dr. Szekeres Attila István heraldikus részére múltunk, gyökereink kutatásáért, a magyar, a szász és a székely jelképek, szimbólumok tudományos igényű népszerűsítéséért és a székelyföldi magyar jelen erősítéséért a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést adományozta a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából" – szól a hír. Honfitársunk – mondhatnám büszkén: földink – itt született Marosvásárhelyen, gyerekéveit a család ősi fészkében, Mezőmadarason töltötte, majd a református lelkipásztor apát követve Radnótra költözött a család. Attila a Bolyaiban érettségizett, a sors Sepsiszentgyörgyre sodorta. Itt aztán úgy ráragadt a székely nyelvjárás, hogy engem is megtévesztett ez a mezőségi székely. Kiváló újságíró, munkáját Méray- díjjal és Oltyán László-díjjal ismerték el, a MÚRE-ban másfél évtizede tevékenyen részt vesz, az újságíró társadalom érdekeiért, a minőségi újságírásért emelve szót. A Becsületbíróságnak is tagja újabban. Tanult, egyetemekre járt, különböző szakokat látogatott, és közben heraldikussá képezte magát, címertanból doktorált.
– Legelőször azt tisztázzuk, mi is az a heraldika?
– A heraldika vagy címertan a történelem segédtudománya, mely a címerek keletkezésével, fejlődésével, összetételével, szerkesztésével, megjelenítésével, értelmezésével, adományozásával vagy felvételével és használatával foglalkozik. A heraldika két részből áll: címertudomány, amely a címeralkotás elméletével, a címerek meghatározásával, öröklésével foglalkozik, és címerművészet, amely a címerek plasztikus megjelenítésével. Én mindkét ágat művelem, habár hangsúlyozni szeretném, nem vagyok művész, tudományos alkotómunkát végzek, amikor egy-egy közigazgatási egységnek címert tervezek, rajzolok, festek. Elsősorban a címertudomány művelője vagyok – heraldikus. A megélhetést jelentő újságírás mellett kutatok, számos tanulmányom jelent meg magyarul, románul egyaránt, országos és nemzetközi konferenciákon tartok előadást, és községeknek, városoknak, megyéknek tervezek címert.
– Te mikor és miért kezdtél el foglalkozni a címertannal?
– Mindig is vonzott a középkor és kora újkor története, s a címerek ekkor voltak a társadalom "főszereplői". Történelmi regények, filmek ragadtak meg. Aztán az első lökést 1980-ban, tizenöt éves koromban kaptam. Egy rokon temetéséről apám a mezőmadarasi Szekeres család nemeslevele latin szövegének másolatával és annak fordításával tért haza. Sokat tanulmányoztam azokat a lapokat, és megrajzoltam első címeremet. Az 1989-es fordulat után lehetett beszerezni szakirodalmat, s én gyűjtöttem és olvastam: magyart, románt, franciát, angolt, németet, olaszt, lengyelt. Emellett gyakorlatra is szükség van. A terepen tanulmányoztam címereket a kolozsvári Farkas utcai református templomban, a Házsongárdi temetőben, a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban, a vajdahunyadi várban, a köpeci református templomban, levéltárakban és másutt. Továbbá rajzoltam és festettem címereket – eleinte kényszerből, mert sok közigazgatási egységnek terveztem jelképet, s azok megrajzolását nem volt kire bíznom, így előkaptam a ceruzát, ecsetet, és magad, uram. 2005 elején hites címergrafikusi akkreditálást kaptam az országos címertani bizottságtól. A heraldikát nem iskolában lehet megtanulni, az a kevés, amit ebből az egyetemen oktatnak, legfennebb löketet adhat az érdeklődőnek. Mindamellett, hogy autodidakta módon elsajátítottam, amit lehetett, mégis, hogy véletlenül se tartsanak dilettánsnak, Kolozsváron elvégeztem a történelem szakot is – amire a Ceausescu- korszakban nem volt lehetőségem –, természetesen címertanból készítettem az államvizsga dolgozatomat, majd címertanból doktoráltam a Román Akadémia kolozsvári történelmi intézetében.
– A többségi nemzet értékeli munkádat?
– Hogyne! Jobban, mint saját erdélyi magyarjaink. Évek óta meghívnak az országos genealógiai és címertani kongresszusra, ahol mindig székely vagy magyar címerekhez kötődő előadásokat tartottam, szintúgy országos műemlékvédelmi konferenciákra, ahol székelyföldi és erdélyi magyar műemlékek címereiről értekezem. A román szakemberek már várják előadásaimat. Meghívtak, hogy legyek tagja a Sever Zotta Román Genealógiai és Heraldikai Intézetnek, nemrég annak tudományos tanácsába választottak, felvettek a Román Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Heraldikai Bizottságába, és a Moldovai Köztársaságban működő Paul Gore Genealógiai, Heraldikai és Levéltár-tudományi Társaság is meghívott tagjai sorába. Megjegyzem, ezekbe nem én kértem felvételemet. Viszont a magyarországi szervezetekbe – Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, Magyar Tudományos Akadémia Köztestülete – én jelentkeztem. 2009-ben, Mihály János történész kezdeményezésére Pál Antal Sándorral és Zepeczaner Jenővel közösen megalakítottuk a Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoportot. Nyomdában van a negyedik tanulmánykötetünk, a Címer és pecsét a Székelyföldön című vándorkiállításunk minden jelentősebb városban megtekinthető volt, elkészítettük a székely történelmi zászlósort. Címertervezői munkásságomat a román államfő is elismerte, 2011-ben megkaptam a Kulturális Érdemrend lovagkeresztjét.
– Milyen jelképeket kell hordoznia egy közigazgatási címernek?
– Minél kevesebbet és minél egyszerűbbeket, az illető városra vagy községre a legjobban illőt. Kevés címerképet kell felvinni a pajzsra, hisz a cél az, hogy könnyen felismerhető legyen a jelkép. A túlzsúfolt címert használóján kívül senki sem jegyzi meg. S gondoljunk arra, hogyan mutat hivatalos papír fejlécén vagy névjegyen, tehát apró méretben egy különböző figurákkal teleszórt ábra? Semmivel sem előkelőbb az a címer, amelyben sas van, mint az, amelyikben éppenséggel veréb, ha netán Verebesről esik szó, sőt, utóbbi névcímerként még értékesebb is. Vigyázni kell a mértékletességre. A címer nem nemzetiségi statisztika, mint ahogyan nem történelemkönyv, nem földrajzi atlasz és nem falumonográfia! Nem kell belezsúfolni minden, az illető településhez kötődő eseményre utaló jelképet. Sokszor veszekedésig fajulóan vitázom polgármesterekkel vagy a község "mindentudójával", mert olyan majd’ mindenhol akad. Mindig arra törekszem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki egy címerből. Minél régebbi egy címer, annál rangosabb és értékesebb. Tehát meg kell tudni, a városnak, a községnek, esetleg egyik falujának volt-e címere vagy ábrás pecsétje, mert ebben az esetben azokat föltétlenül fel kell használni. Amennyiben nincs ilyen, s zömmel ez a helyzet, a település történelmében kell valamilyen fontos eseményt találni, vagy a községet birtokló, de annak előmeneteléért tevő nemesi család címerét felhasználni. Ha lehetséges, beszélő vagy névcímert kell alkotni.
– Van-e ma létjogosultságuk a címereknek?
– Természetesen van. A címer egyéniesíti a közigazgatási egységet. Az egyszerű, jó címer megragadja a szemlélőt, aki a képet hozzácsatolja a településhez. A címer ugyanolyan fontos, mint a közigazgatási egység neve. A címernek az azonosítás, a ráismerés is feladata. És ne feledjük, jelképeiben is él egy közösség, s ha teheti, büszkén lengeti zászlaját, jelöli meg felségterületét, s idegenben való ünnepléskor büszkélkedik saját jelképeivel, mutatja, honnan érkezett.
Heraldikusunk szerénysége tiltotta, hogy elmondja, hát elmondom én: Erdélyben ő az egyetlen szakképzett művelője e tudománynak-művészetnek. Gratulálok, azért is, mert két országban is öregbítetted hírnevünket. Ez valóban férfimunka volt – hogy a költőt parafrazáljam.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely),

2014. május 22.

Elkezdődött a történelmi konferencia Gyergyószentmiklóson
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyói fiókszervezetének, valamint a Gyergyói Népfőiskolai Társaság szervezésében elkezdődött a már hagyományossá váló történelmi konferencia Gyergyószentmiklóson. A megnyitóra csütörtökön került sor a művelődési ház Karancsi Sándor termében. A konferencia idén a Werbőczy törvénykönyvétől Gyergyószentmiklós városjogáig címet viseli.
Az érdeklődőket dr. Garda Dezső történész köszöntötte, majd átadta a szót Szarka Gábor konzulnak, aki Zsigmond Barna Pál főkonzul nevében is beszélt a jelenlévőkhöz. „A mai alkalom ismét egy jele annak a sokrétű tudományos és kulturális kapcsolatnak, amely Magyarországot és Székelyföldet összeköti. Örömmel látjuk az egyetemek, tudományos intézetek, levéltárak és múzeumok között szövődő egyre erősebb kapcsolatokat” – mondta, majd hozzátette, dr. Garda Dezső nagy szerepet vállal ennek ápolásában, mivel minden évben a konferencia megszervezésén tevékenykedik.
Szarka Gábor gondolatait Mezei János polgármester megnyitó beszéde követte, aki az olvasásra, annak mindennapi igénybevételére hívta fel a figyelmet, majd megköszönte a kutatóknak a konferencián való részvételt. A megnyitóbeszédek után öt, különböző tematikájú előadásra került sor, az alábbiakban ezekről olvashatnak egy-egy rövid összefoglalót.
Újabb régészeti adatok Gyergyószentmiklós történetéhez
Demjén Andrea, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum régésze legutóbbi kutatásaikból nyújtott át egy csokorra valót az érdeklődőnek. A szakember konkrétan három vizsgálódási területre tért ki. Előadásában Gyergyószentmiklós rövid története is helyet kapott. Mint mondta, kissé hézagos a középkori Gyergyószentmiklós képe.
Ezt követően bemutatta a gyergyószentmiklósi Both-váránál, a Szent Miklós római-katolikus templomnál, valamint a pricskei vámházaknál végzett kutatásaik eredményeit. Kifejtette, a Both-váránál a kerítőfal, valamint a torony feltárására irányult a vizsgálat, a munkába pedig egyetemi hallgatók, valamint általános iskolás diákok is bekapcsolódtak. Elmondta, a négy éves munka a torony, valamint a kerítőfal meglétét eredményezi, de hozzátette, a két dolog közötti kapcsolat kérdéses maradt.
A templomnál végzett feltárásokról elmondta, az építmény két támpillérét utólag hozhatták létre, a kutatások során pedig különböző tárgyakat, többek között III. Zsigmond idejéből való lengyel pénzérmét is találtak. A Pricskén végzett ásatásokról Demjén Andrea többek között kifejtette, hozzávetőleg 100 évig működhetett a vám és veszteg intézet. Hozzátette, két istállót, valamint három lakóépületet tártak fel.
Magyarország és magyarok a középkorban
Dr. Csukovits Enikő a középkori Magyarországról tartott előadást, amelyben kitért a magyarok tájékozódására, de arra a képre is, amelyet mások alakítottak ki hajdanán a magyarokról és magáról az országról. Az MTA Történelemtudományi Intézetének szakembere kiemelte, az ókori geográfusok munkáiból tájékozódtak az emberek, de a különböző zarándokutak, majd pedig a kereszteshadjáratok is nagy szerepet játszottak a megismerésben. Előadásában elhangzott, Magyarországról szépen fogalmaztak, azonban a magyar néppel kapcsolatos leírások már nem beszélnek túl kedvesen.
„Nem szabad megsértődnünk, mivel nem csak a magyarokról, hanem az összes népről a negatívumokat emelték ki. A mai magyar ember könnyen megsértődik, ez pedig a középkorban sem volt másképp” – mondta.
Az ötszáz éves tripartitum
Dr. Tringli István tartotta az idei konferencia névadójáról szóló előadást, Werbőczy István hármaskönyvéről beszélt a nagyérdeműnek. „A legolvasottabb volt, csupán a kalendáriumok múlták felül” – hangzott el mondandójában. Tringli kiemelte, nem törvénykönyvről, hanem szokásjogi gyűjteményről beszélünk, mivel ma törvények, hajdanán azonban szokásjog szerint ítélkeztek. A szakember a könyv szerkezetére, valamint a különböző kortárs-művekre is kitért.
Mindszenti Krisztina második házassága
A Nicolae Iorga Történelemtudományi Kutatóintézet részéről dr. Tüdős Kinga tartott előadást, ő egy szerelmi történetet, Mindszenti Krisztina második házasságának és életének körülményeit mutatta be. Krisztina, miután özvegy maradt, hozzáment Csáky István nagybirtokoshoz, az előadó pedig többször is felhívta a figyelmet a második férj által írt levelek szépségére, azoknak választékos megfogalmazására.
Bodor Péter, a székely ezermester
Az MTA külső tagjaként Bodor Péter ezermesterről tartott előadást dr. Pál Antal Sándor. Bemutatója többször is humoros töltetet kapott, mivel kiderült, hogy a valóságban sok dolog nem úgy történt Bodor Péterrel, ahogy azt a népi hiedelmek tartják. Először is nincsenek bizonyítékok arra, hogy mérnök lett volna, továbbá fény derült arra, hogy mégis használtak vasszögeket a Maros-híd építésénél, így az nem teljesen fából készült.
A történész mindezek mellett kiemelte, Bodor akár híres feltaláló is lehetett volna, a szűkös anyagi keretek miatt azonban megmaradt székely ezermesternek. Leghíresebb műve a marosvásárhelyi zenélő kút, azonban nem csak pozitívumokkal hívta fel magára a figyelmet, kétszer is ült börtönben pénzhamisítás miatt – hangzott el a bemutatóban. Az előadó mindezek mellett felhívta a figyelmet, 2013-ban film is készült Bodor Péterről, amit a Román Televízió (TVR) magyar adásának munkatársai készítettek.
A konferencia pénteken tovább folytatódik, délelőtt 9 órától újabb előadásokat hallgathatnak az érdeklődők, amelyekre szintén a Karancsi Sándor teremben kerül sor
Kertész László. Székelyhon.ro

2014. június 28.

A sors kereke a végzetre forog?" – Erdély a Nagy Háborúban
Csütörtökön délután, az első világháború kitörésének századik évfordulójára időzítve, a Bernády Házban mutatták be Koszta István bölcsész-újságírónak A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban című könyvét, amely egy háromkötetes mű első része. A művet Pál Antal Sándor akadémikus méltatta, aki nem a könyv tartalmáról beszélt – arról részletesen maga a szerző szólt – hanem egyfajta bevezetőt tartott a kötet születésének körülményeiről.
Véleménye szerint Koszta István jól dokumentáltan – román, német, magyar hadtörténeti anyagok alapján – írt fontos dolgokról, érdekesen, olvasmányosan. Olyan hiánykönyvnek nevezte, amelyre szükség volt, és amelynek már nagyon régen meg kellett volna születnie.
Koszta István elmondta, hogy a kezdő fejezet címe – Mi dolgunk volt a háborúban? – pontosan tájékoztat a három kötetre tervezett írás első könyvének tartalmáról. Burián István, Őfelsége személye körüli miniszterünk, a forgatókönyv egyik szerkesztője, akitől a trilógia címét is kölcsönözte, egyféle válasza: "Az egész egy borzasztó istenítélete, mely győztessé teszi azt az oldalt, amelynek igaza van." Mint mondta, nem szerkesztői fondorlatként idézi meg Tisza Istvánt is, akinek a korrespondenciájában, parlamenti válaszaiban, kortesbeszédeiben nem mindig tételesen ugyan, de kivehetően ott vannak a Nagy Háború erdélyi "történeteinek" értelmezési esélyei a maguk valós összefüggéseiben és dimenzióiban. Az első fejezetben idézett Tisza- szövegekben néhány kulcsszó, sőt mondat van, amelyeket tájékoztató kiegészítéssel továbbgondolásra ajánlott, még mielőtt a következő két kötetben a téma teljes feldolgozásába kezdene.
Pollmann Ferenc tudományos kutató, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársa a könyv hátsó borítóján olvasható méltatásában kijelenti: "Mindaz, amiről Koszta István legújabb könyve íródott, éppen kereken száz esztendeje történt: 1914-ben, amikor a világ még mindig nem szembesült azzal a döbbenetes felismeréssel, hogy képes elpusztítani önmagát. A rákövetkező bő négy esztendő azután meghozta ezt a felismerést is. Van valami végzetszerű az első világháború keletkezéstörténetében, mintha csak a sors akarata lett volna, hogy Európa, majd a világ büszke nemzetei és birodalmai egymásnak essenek; okos és tekintélyes politikusok alvajárók módjára vezessék tévútra a rájuk bízott milliókat; rettenthetetlen hadvezérek küldjék vágóhídra legkiválóbb katonáikat; a világ legokosabb koponyái és legkiválóbb művészei acsarkodjanak egymásra a nem is olyan képzeletbeli frontvonal két oldalán. Hogyan történhetett ez? – kérdezik azóta is, akik számára nem csupán ócska jelszó, miszerint "múlt nélkül nincs jövendő", és ezt kérdezi Koszta István is. A tőle megszokott szívóssággal és alapossággal faggatja a száz év előtti történések emlékeit, és amit talál, legott megosztja olvasóival. Ami talál, leginkább elborzasztó, néha komikus, és néha felemelő, mégis – Nietzsche szavaival élve – emberi, nagyon is emberi.
A szerző hasonló tárgyú, megjelent könyvei:
HUSZÁRTÖRTÉNET (2008) – A marosvásárhelyi 9. hv. huszárezred története
Nem (csak) Erdély volt a tét I. (2010) – Kései tudósítás a párizsi konferenciáról
Nem (csak) Erdély volt a tét II. (2011) – Mária román királynő párizsi követsége
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

2014. október 24.

Az 1956-os forradalom áldozatai Uzon községből
Az 1956-os forradalom széles visszhangot keltett Romániában. A legnagyobb rokonszenv a Székelyföldet magában foglaló Magyar Autonóm Tartományban kísérte az eseményeket, a Román Kommunista Párt és államvezetés azonban nyíltan szembehelyezkedett a Sztálin halála után megindult enyhülési folyamattal, és már a magyar forradalom leverése előtt fellépett a rendszert bírálók, a változást akarók, a magyarországi népmozgalommal szolidaritást vállalók ellen.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28-án kezdődött a megtorlás, mely több hullámban mintegy tíz évig tartott, mialatt ezernél is többen –többnyire magyarok – kerültek a Securitate fogdáiba vagy börtönbe. Ekkor jelent meg az alábbi versike: ,,Tiszteljétek az út menti fákat, / Arra akasztják a kommunistákat.”
A magyar forradalom híre futótűzként terjedt el a lakosság körében. Október 24-étől minden rádióval rendelkező család naprakészen értesülhetett a több száz kilométerre zajló eseményekről. Sokan lelkesedtek, és ki is fejezték csatlakozási szándékukat.
Benczel András, Uzon község körzeti orvosa a néptanács előtt jelentette ki: nem ért egyet azzal, hogy a magyar kormány a Szovjetuniótól kért segítséget, szerinte az Egyesült Államokhoz kellett volna fordulni. A kuláknak nyilvánított Zoltán Gyula Bikfalván azt kiabálta, hogy nálunk is meg fog történni a forradalom, és találkozni fogunk a magyar testvérekkel – írja Pál Antal Sándor Áldozatok, 1956 című könyvében, melyből az alábbi adatok egy része származik. A meghurcoltak különböző foglalkozásúak, s bár az értelmiségiek, munkások, földművesek aránya nagyjából kiegyensúlyozott, az egyházi személyek száma rendkívül magas. Uzon községből mindkét felekezet (a református és a római katolikus) papját meghurcolták.
Nagyobb Péter Fiatfalván született 1902. február 3-án. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 70. szám. Foglalkozása: református pap, letartóztatva 1959. április 19-én. Vád alá helyezve a BTK 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje és utolsó előtti bekezdése értelmében, ,,ellenséges izgatás” miatt.
Államrend elleni intenzív bujtogató propagandát fejtett ki” a lakosság körében. 1949-től pap Uzonban, és már akkor ,,népidemokrácia-ellenes” tevékenységet kezdett folytatni. 1955-ben letartóztatták ,,a kollektív gazdaság elleni nyilvános sovén-nacionalista jellegű izgatásért”. Akkor az 1955. szeptember 24-én közzétett 421. számú rendelet alapján amnesztiában részesült. 1959. március 31-én a helyi néptanácshoz hívatták, hogy az 1959/115. rendelet értelmében az általa meg nem művelt egyházi földeket adja át az államnak. Ekkor több személy jelenlétében ,,gyalázta a népi demokratikus rendszert és dicsérte a polgári-földesúrit, ugyanakkor súlyos rágalmakkal illette az államhatalom helyi vezetőit”. 1959 februárjában ,,egy egyházi esküvő alkalmával arra biztatta a lakosságot, hogy ne lépjen be a kollektívbe”.
Kúthi Irén Szotyorban született 1922. május 5-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 5. szám. Foglalkozása: háztartásbeli. Letartóztatva 1959. július 10-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében ,,társadalmi rend elleni tevékenységért”. 1958–59-ben a demokratikus rendszer ellen munkált. 1958. november 5-én a helyi néptanácsnál ,,antiszemita kijelentéseket” tett, ,,gyalázta és sértegette” az államhatalom helyi szerveit, a ,,kormányzási forma megváltoztatását és a régi rendszer visszaállítását akarva”. 1959 tavaszán a 115. számú rendelet megjelenésekor, amikor felszámolták a kulákságot, és felgyorsult a mezőgazdaság szocialista átalakulásának folyamata, ,,uszított, főként volt kulákok kö­rében, a kollektívbe való belépés ellen”.
Kijelentette, hogy ,,inkább elhagyja a falut egy 40 kg-os csomaggal, minthogy belépjen a kollektívbe”. Máskor azt mondta, hogy ,,amíg a volt szolgák vezetik a kollektívet, ő nem lép be abba, mert azok a kollektív vezetésére képtelenek”.
Berde és Berde per, 2 személy. Tagjai: Berde István, Uzonban született 1916. február 6-án. Lakcíme: Uzon, 379. szám. Foglalkozása: napszámos. Berde András, Uzonban született 1908. november 29-én. Lakcíme: Uzon, 57. szám. Foglalkozása: földműves. Letartóztatva mindketten 1958. október 17-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, társadalmi rend elleni tevékenység miatt. Berde István 1958. október 8-án, Berde Andrással együtt, ,,becsmélte” a mezőgazdaság szocialista átalakítását, a kollektív gazdaságot, annak vezetőit. Már azelőtt is tett hasonló kijelentéseket: 1957 folyamán ittasan ,,szidta a kormányzási formát”. Berde András 1958. október 8-án csúnyán összeszólalkozott Karsai Mózes nevű szomszédjával, és ez alkalommal ,,szidalmazta” a helyi kollektív gazdaságot, annak tagjait. Másnap folytatta a szidalmazást, támadta a kommunistákat, a mezőgazdaság szocialista formáját.
Faragó Ferenc Zabolán született 1911. július 24-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 26. szám. Római katolikus pap. Letartóztatva 1959. október 13-án. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, kapcsolva a 419. cikkely 1. bekezdésének 1. pontjával és a 422. cikkely 1. bekezdésének 2. pontjával, ,,társadalmi rend elleni tevékenység, nemi erőszak és üzérkedés miatt”. Több uzoni személy előtt a fennálló kormányzási forma elleni ,,ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki”. ,,Szidalmazta és rágalmazta az állam vezetőit, a párt és az állam intézkedéseit, a Román Népköztársaság törvényeit, sajtóját, rádióadásait és az oktatást, a népi demokratikus rendszer tarthatatlanságát hirdette.” Gyóntató papként ,,megerőszakolta” Szász Margit kiskorút, és ,,egyéb erkölcstelenséget” is elkövetett. ,,Rendszeresen inspirálódott” az imperialista rádióadókból, és egy sor könyvből, pl. Egy napot hazánkért és népünkért, Egy szebb jövő felé, amelyeket a horthysta időszakban ,,hírhedt fasiszták” írtak. A házkutatás során könyveket találtak nála. ,,Hízelgő szavakkal közeledett az emberekhez, és fokozatosan befolyása alá vont többeket, akikben a népi demokratikus rend elleni érzelmeket igyekezett felkelteni.” 1950-ben Barabás Lajos és Salamon Ibolya előtt ,,dicsőítette a fasiszták 2. világháborús gaztetteit”, sajnálkozását fejezte ki, hogy ,,a népirtást nem tudták befejezni”. Ellenséges tettei nyilvánvalóak lettek a ,,magyarországi puccs” idején. Ekkor türelmetlenül végigjárta az emberek házait, ,,magasztalta a felkelő fasiszták bűntetteit”, ,,rágalmazta” a párt- és állami aktivistákat, a mezőgazdaság szocialista átalakításáért tett párt- és állami intézkedéseket. ,,Durva, hazug módon elferdítette a népi demokratikus rendszer megvalósításait.” 1958–59-ben ,,szovjetellenes uszításba” kezdett, ,,kitalált dolgokat” terjesztett a hazai sajtó és az alkotmány objektivitását, a nemzeti kisebbségek jogait illetően. Azt híresztelte, hogy a Magyar Autonóm Tartomány ,,csak porhintés a magyar kisebbség szemébe”. 1946-ban ,,meg akarta erőszakolni” Dobai Erzsébet fiatal lányt, Lisznyóban ,,megkörnyékezte” Prázsmári Etelkát, majd annak testvérét, Bagoly Margitot. 1958-ig ,,szentimentális viszonyt folytatott” az uzoni Szebeni Rudolf feleségével. Azzal is vádolták, hogy nyerészkedési célból árusította a püspökségtől kapott misebort.
Nagyon magas a kollektivizálás ellen szavukat emelő meghurcoltak száma. Az ilyen ügyek többsége 1959-re esik, amikor a román pártvezetés elhatározta az 1949-ben megkezdett kollektivizálás befejezését. Ennek az akciónak a során került börtönbe jelentős számú román etnikumú földműves is.
Az első áldozatok a kulákok voltak. 1949-ben felszámolták a földbirtokos osztályt, és a Bărăganba deportálták, vagy kényszerlakhelyekre telepítették őket. Így vitték el Uzonból a Temesváry családot, Nagy Simont és családját kiskorú gyermekeikkel, Lisznyóból Gáll Dancs Albertet, de az itthoniakra is kegyetlen évek vártak. Lakásunkba beköltöztettek egy hattagú családot, egy kisebb házunkba egy háromtagút. A lakás két első szobáját egy mérnöknek adták ki, nagyapám és nagyanyám számára egy konyha maradt, amolyan kényszerlakhelynek saját otthonukban. Kerítésünkre fel volt írva: Itt kulák lakik, ne higgy neki!, ez esős időben halványan most is látszik. Gyermekkori emlékem...
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc rendkívüli hatással volt Románia lakosságára, és különösen az itt élő magyarságra, 56-ban nemcsak az értelmiségiek mozdultak meg, hanem munkások, földművesek, néha még katonák, párttagok is, zömében viszont párton kívüliek. A visszhang kiterjedt egész Erdélyre. A politikai erjedés azonban nem vezetett sem reformmozgalomhoz, sem fegyveres felkeléshez. Nem volt olyan politikai erő, mely összefoghatta volna a szovjet- és kommunistaellenes indulatokat. Vagyis a magyarországi példa a Magyar Autonóm Tartományban, de egész Romániában megrekedt a vágyak és óhajok, a zsenge kezdeményezések szintjén.
Ambrus Anna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. június 24.

Tizenharmadszorra szervezik meg a mikházi csűrszínházat
Pénteken kezdődnek és vasárnapig tartanak a tizenharmadik alkalommal szervezendő Csűrszínházi Napok. A közkedvelt mikházi rendezvénysorozat az idén valamelyest visszatért eredeti népi jellegéhez. A közönség gazdag és színes színházi, illetve más, szintén kulturális rendezvény közül válogathat.
A Csűrszínházi Napok pénteken délután 6 órakor rajtol a mikházi általános iskolában, ahol évek óta valamilyen képzőművészeti vagy fotókiállítást rendeznek be. Az idén két orvos, Salat Csaba és Kisgyörgy Árpád képzőművészeti gyűjteményét tekinthetik meg az érdeklődők. Az első színházi előadás sem várat sokat magára: fél 8-tól az Uniter-díjas Bogdán Zsolt – a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata és a Kolozsvári Állami Magyar Színház együttműködésének keretében – Függök ezen a zord élet-párkányon címmel Ady esten lép fel a művelődési házban. A Csűrszínház esti vendége fél 10-től a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, amely Csurulya Csongor rendezésében Tamási Áron Rendes feltámadás című színdarabját mutatja be.
Szombaton délben 12 órakor Lokodi Imre szerkesztő szervezésében a Mentor Könyvkiadó és a Székelyföld kulturális havilap közreműködésével Fa-kanál címmel irodalmi gasztroműsor lesz. A klasszikus könyvbemutatók mellett vidám gasztroirodalmi felolvasásra is sor kerül. A szervező beharangozója szerint az üstök mellett Spielmann Mihály, Pál Antal Sándor, Székely Szabó Zoltán és más, könyveiket is kínáló írók állnak. „Rajtuk kívül minden más írástudót szívesen látunk, hadd mutassa be szakácstudományát, főzzön saját ízlése és tudása szerint” – fejtette ki szerkesztőségünknek Lokodi. A legjobb szakácsokat a szervezők népies motívumokkal ellátott fakanállal jutalmazzák. A kóstolót a Csűrszínház udvarán tartják.
A művelődési ház délutáni vendége László Zsuzsa színművész, aki nemrég az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház közreműködésével bemutatott Cigányhold című egyéni műsorát viszi Mikházára. Az előadás este 7-kor kezdődik. Rögtön utána, körülbelül fél 9-től a szomszédos Csűrszínház színpada a néptánctól és az énektől lesz hangos. A Maros Művészegyüttes a Szívem virág, míg e világ című, mezőségi táncokból és dalokból összeállított műsorát mutatja be, melyet Varga János koreográfus állított színpadra. Este 10-től a szászcsávási cigányzenekar húzza a táncházhoz szükséges talpalávalót.
Mint minden évben a vasárnap délelőtt ezúttal is a gyermekeké. Pontban 11 órától a marosvásárhelyi Artecotur Egyesület által működtetett Artsy M Diákszíntársulat Mátyás király tréfás történeteivel várja a közönséget. Fél 1-től tréfákkal, népi adomákkal, mesével szórakoztatják majd a publikumot a Széllyes Sándornak – a Maros Művészegyüttes tréfamesterének – emléket állító népi előadó-művészeti vetélkedő döntőjén, amelyet a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervez.
Amint Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínházi fesztivál ötletgazdája és főszervezője portálunknak elmondta, az idei rendezvénysorozat műsorát a helyi és kistérségbeli közönség óhaja szerint igyekeztek alakítani. A nyárádmentiek igénye az volt, hogy a szervezők tegyék ismét „népiesssé” a fesztivált.
A mikházi évad a Csűrszínházi Napok lejárta utána is folytatódik. Már hétfőtől egyhetes színművészeti diáktábor kezdődik, előadásra pedig legközelebb július 24-én és 25-én kerül sor, amikor a marosvásárhelyi Spectrum Színház Moliere Nők iskolája című darabját mutatja be.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

2015. szeptember 7.

Száztíz éves az Andrássy telep
"Tenni kell a megmaradásért"
A Marosludashoz tartozó Andrássy telep betelepítésének 110. évfordulóját ünnepelték, valamint Marosludasi Magyar Napokat tartottak a hét végén a közigazgatásilag Marosludashoz tartozó Andrássy-telepen.
A Hajdina Kulturális Egyesület által szervezett rendezvénysorozat szombaton a település Boldog Gizella nevét viselő római katolikus templomában szentmisével vette kezdetét, melyet Ambrus Vilmos főesperes és Pál Antal segesvári esperes celebrált. Amint a főesperes a szentmisét megelőzően elmondta, a szomorkás hangulatú bevonulási ének a száztíz évvel ezelőtti eseményeket idézte, de annak tudata kell örömmel eltöltse a szíveket, hogy ennyi idő elteltével is van még magyar a településen, illetve a Kárpát-medencében. "Tenni kell annak érdekében, hogy meg tudjunk maradni magyarnak itt" – hangzott el a főesperes biztatása. Ezt követte egymás köszöntése a békesség jelét idéző kézfogásssal, a szentáldozás, könyörgés és a közösen elénekelt nemzeti imádság. Tóth Sándor, a Hajdina Kulturális Egyesület vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, és örömét fejezte ki, hogy a 2009-ben átadott új istenházában ünnepelhetnek, ami a katolikus többségű település lakosait némileg kárpótolja azért, hogy évtizedekig Marosludasra jártak Isten igéjét hallgatni. Amint jelezte, az ünnepség a múltat, a jelent, a jövőt, az időtlenséget egyaránt magában hordozza.
A telepesek őrzik magyarságukat
Szekeres Adél történelemtanár szerint nem egyszerű száztíz év történelmét néhány percbe tömöríteni. Előadásában tömören elevenítette fel az új közösségek születését – amelyek nem szóródtak szét, ellenkezőleg, Marosludas gazdasági fejlődéséhez is hozzájárultak –, illetve a telepítések politikai célját, előzményeit, körülményeit. A telepítések 1907-ben fejeződtek be, a népcsoportok új jövőbe vetett hittel hagyták el szülőföldjüket és telepedtek le a környék nagybirtokosainak földjeire, akiknek nevét megőrizték a települések: Andrássy telep, Eckentelep, Mezőalbis stb. 1948-61 között mind a négy településen négyosztályos iskola is működött. Két éve bezárta kapuit az egykor kétszáz diákot számláló, felújított Petőfi Sándor Általános Iskola, ami az ország oktatáspolitikájának tudható be, a település százhúsz diákját immár iskolabusz szállítja Marosludasra. A beolvasztási politika dacára a telepek lakói megőrizték magyarságukat, és a marosludasi magyar közösség szerves részét képezik – zárta előadását a tanárnő.
Mindannyiszor talpra álltak
Dr. Keszeg Vilmos, a Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajz karának előadótanára mint telepes a telepest köszöntötte a jelenlévőket, dédnagyapja ugyanis Komárom megyéből, a napjainkban Szlovákiához tartozó településről indult útnak. Mint értekezésében említette, 1894. március 17-én fogadták el dr. Darányi Ignác magyar földművelésügyi miniszter törvénycikkelyét, amely az állami telepítések hullámát szabályozta és a gazdálkodás reformját léptette érvénybe. A telepítési törvénnyel kizárólag a magyar anyanyelvű lakosságot célozták meg. Mivel a telepek környékének őslakosai protestáns vallásúak voltak, a magyar állam csupán református vallású lakosság betelepedését támogatta. Kivételt Marosludas képezett, ahol harminchat római katolikus család telepedett le, akiket a történelem vihara Bukovinából sodort a Maros völgyébe. Amint az előadó hangsúlyozta, mindenekelőtt olyan családok vállalták a telepekre költözést, amelyek pénzzel rendelkeztek annak érdekében, hogy a gazdaság ellenértékét kifizessék, illetve bíztak saját munkaerejükben, hogy az évek során kitermelik az állami kölcsön törlesztéséhez szükséges összeget. A túlnépesedett települések lakosságának átirányítása lakatlan vagy gyéren benépesült területekre egyazon időben szolgálta a sűrűn lakott települések fellazítását, valamint a szórványosodó települések felerősítését, a lakatlan területek benépesítését, illetve a mezőgazdaság számára előnytelen földek feljavítását, megművelhetővé tételét. Hat év leforgása alatt ezernégyszáz család települt át új gazdaságába, ami generációk sorsát befolyásolta. A történelem azonban igencsak sanyarú sorsot készített elő a telepesek számára – folytatta értekezését az előadótanár. A trianoni békeszerződés után a román hatalom nem ismerte el a telepes családoknak a magyar állammal kötött szerződésben lefektetett jogait, és mire törlesztették birtokaik értékét, megfosztotta őket azok nagy részétől, ennek ellenére mindannyiszor talpra álltak, visszavásárolták jogtalanul elkobzott földjeiket.
Európában közel száz éve a háziasított történelem van divatban, a nemzeti történelem mellett megjelent a településtörténelem, ezért ne várjunk arra, hogy mások írják meg a mi történelmünket – hangsúlyozta az előadó. Befejezésként az andrássytelepi örökség, patrimónium értékeinek számbavételére biztatta a helybélieket, mint jelezte, az elődöknek kötelességük átadni az utókornak megőrzés végett a teljes örökséget. Követendő példaként említette a Kali Tünde református tiszteletes asszonynak a tárgyi bizonyítékok enyészettől való megmentésére tett igyekezetét az iskolában berendezett falumúzeum révén.
Megmaradni keresztyénnek és magyarnak
Ezt követően Tóth Mária Orsolya olvasott fel részleteket a telepesekről szóló szakdolgozatából. Dr. Tóth Bernadett Eszter,Magyarország csíkszeredai konzulja beszédében a jókedv és a felhőtlen öröm napjának nevezte az emlékünnepséget, amikor öröm költözik a szívekbe és mosoly az arcokra. Mint jelezte, az itt élő népek együttélésében a kölcsönös tisztelet lehetett elsőrendű ahhoz, hogy fennmaradjanak. Kis István polgármester-helyettes is telepes elődök leszármazottjaként szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, Eckentelephez kötődik, és annak ellenére, hogy ezeket a településeket 110 éve létesítették, nincs több évszázados múltjuk, mint más erdélyi településeknek, a lakóik ennek ellenére annyit dolgoztak, mint más településekéi hat-nyolcszáz év alatt. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy a gyermekeik is ugyanígy fogják majd ünnepelni a település évfordulóját. Kali Barna, a gyülekezet református lelkipásztora fohászában arra kérte az Urat, hogy még száz évig megmaradhasson a közösség keresztyénnek és magyarnak.
Ifj. gróf Andrássy Gyula hazatért
Az egyház keretei között zajló ünnepséget ifj. gróf Andrássy Gyula országgyűlési képviselő mellszobrának a leleplezése követte a templomkertben. A település névadója ezáltal jelképesen végképp hazatért egykori birtokaira. Amint a főesperes megjegyezte, koszorúk helyett a legszebb virágszálak, a magyar népviseletbe öltözött aprócska legénykék és lánykák állhattak karéjba Simon Attila alkotása előtt.
Bukovinai Székelyek Folklórtalálkozója
A Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán a Bukovinai Székelyek Folklórtalálkozójával folytatódott az ünnepség, amint a főszervező elmondta, Andrássytelepen ezt első ízben rendezték meg. Fellépett Kásler Magda az Üver zenekar kíséretében, a Baranya megyei Garai Ifjúsági Tánccsoport, a dévai Szivárvány énekkar, a Csernakeresztúri Hagyományőrzők, illetve a Tatárka, Pohánka, Hajdina néptáncegyüttesek. "A betelepítéskor a száznegyven család tizenhat vármegyéből került ide, köztük bukovinai székely családok, ezért úgy gondoltuk, érdemes itt is megszervezni a bukovinai székelyek folklórtalálkozóját" – fejtette ki Tóth Sándor kulturális vezető, aki megköszönte a főtámogatónak, a Bethlen Gábor Kulturális Alapnak, illetve a helyi önkormányzatnak, a La Bologa étterem tulajdonosának, valamint a Copy Tech Kft., Poli Izo Construct Kft., illetve a Holler Kft. által nyújtott támogatást.
Marosludasi Magyar Napok
A Petrőczi Kata Szidónia Kulturális Egyesület és az RMDSZ által közösen szervezett Marosludasi Magyar Napok ünnepsége vasárnap zajlott, mintegy folytatásaként az andrássytelepi kétnapos rendezvénysorozatnak.
Kérdésünkre Kis István polgármester- helyettes kifejtette, azért tűnhetett széthúzásnak a két ünnepség külön szervezése, mert a péntek-szombati rendezvénysorozatot a Hajdina Kulturális Egyesület teljes mértékben önállóan szervezte, a magyar napokat pedig az RMDSZ a Petrőczi Kata Szidónia Kulturális Egyesület égisze alatt. Remélhetőleg a marosludasi magyar közösség elöljáróiban csupán a kívülálló szemlélő számára körvonalazódott a széthúzás szándéka, a valóság teljesen más, és a vasárnapi magyar napok a péntek-szombati események méltó megünneplése, a közös, önfeledt szórakoztatást és szórakozást hivatottak szolgálni. Amint a polgármester-helyettes elmondta, a magyar rendezvények számára legalkalmasabb helyszínen, a szombati vigadalomnak is helyet adó Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán és sportpályáján zajlott az ünnepség, úgy állították össze a programot, hogy minden korosztály kellemesen szórakozhasson. A vasárnapot gulyásfőző versennyel indították, azt követően a helyi pedagógusok tartottak kézműves- foglalkozásokat a gyerekeknek, a délutánt kulturális programok színesítették, és a Marosludasi Magyar Napokat éjfélig tartó szabadtéri mulatsággal, illetve a helyi művelődési otthonban tartott bállal zárták.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

2015. november 20.

Történészkonferencián beszéltek a Blénessy családról
A székelység 12-17. századi története és a Blénessy család címmel tartott nemzetközi történészkonferencia második napján hallhattunk királyi gazdaságpolitikáról, valamint három előadás is fejtegette Gyergyó egyik legfontosabb családjának történetét, címerét és családfáját.
A középkori uralkodók pénzszerzési módozatairól értekezett Weisz Boglárka, a Lendület Középkor Magyar Gazdaságtörténeti kutatócsoportjának tagja. Ha a királynak pénz kellett, elvette attól, akinek volt adó formájában, vagy csinált magának, ami nem más, mint a pénzverés. De módszer volt a pénzrontás is, amikor az érme súlyát, illetve nemesfém-tartalmát csökkentették. A pénzújítás Salamon király óta nem újdonság – hangzott el, akárcsak a vámok szedése, a kamarahaszna adó is nagy múltra tekint vissza. Nem volt ritka a városok zálogba adása, és nem riadtak meg egyes uralkodók a nemesek megadóztatásától sem – derült ki.
A konferencia további előadásai a Blénessy családhoz kapcsolódtak. Erre tért ki üdvözlőbeszédében Nagy Zoltán alpolgármester is, üzenve: identitásunk minden eleme, így a név is kötelez, és nagyra értékelte a család múltkutatását, jövőteremtését.
A kétnapos konferencia főszervezője, Garda Dezső egy megválaszolásra váró kérdést tárt a hallgatóság elé. A Blénessyek tekinthetők-e azon Belényesről származóknak, akik a 12-13. században megtelepedtek Gyergyószentmiklóson, vagy csak a 16. században érkeztek ide? Tény, hogy a gyergyói örmények, amikor a marhákat Bécsbe hajtották eladásra, útvonaluk Belényesen vezetett át, és az is, hogy a gyergyószentmiklósi dokumentumokban Belényesi István lófőként szerepel 1602-ben. Megismerhettük a család minden tagjára érvényes, Bethlen Gábor által kiadott nemesi levelet, és a történész leszögezte: Gyergyószentmiklós egyik legfontosabb családjáról van szó.
A családi címer is alátámasztja fontosságukat – derült ki a Pál Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának előadásából. Sorra mutatta be a régi és újabb székely címert, majd rátért a székely székek jelképvilágára, aztán a Blénessy-címert elemezte. Meglátása szerint a háromszögű pajzson kék alapon ábrázolt, mozgásban lévő férfi utal Belényesi Istvánra, akitől a gyergyói család tagjai származnak. Kezében a kard a haza védelmét szimbolizálja, bal vállán a búzakéve pedig a hadviselés utáni nyugodt gazdálkodásra való áttérést jelképezi.
Huszonöt méteres családfát terített ki az asztalra Illyés Kincső. Ő kutatta fel a családtagokat 1900-tól, és illesztette hozzá az 1600-as évektől készített családfa-részlethez. Kutatása még nem fejeződött be, ugyanis a nyugdíjas pedagógus még „csak” 2247, Blénessy-rokonra lelt rá, tovább keresi a családtagokat. De kitér olyan elemzésekre is, mint az előnevek, melyek között van Tárkonyos, Juhos, Beles, elemzi a keresztnevek gyakoriságát is. Blénessyéknél a legtöbb lányt, 81-et Erzsébet névre kereszteltek, fiúkból pedig 66 István névre hallgat. A család szaporasága változékony – mutatott rá, de volt olyan Blénessy-feleség, aki huszonhét év alatt tizenhét gyermeknek adott életet. Amihez a kutató nagyon ragaszkodik, hogy csak a Blénessy, Blénessi, Blénesi, Blénesy nevet viselők kapjanak helyet a családfán. Így ő, Illyés Kincső sem szerepel rajta.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

2016. február 18.

Címerek és pecsétek útján (A székely jelképekről)
Negyedik kiadványát rendezhette nyomda alá a közelmúltban Kovászna és Hargita megye önkormányzatainak kezdeményezésére a hét évvel ezelőtt életre hívott, a székelyföldi kutatókat, szakértőket tömörítő Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport. Az újabb tanulmánykötetet, amely a Székely jelképek címerben, pecséten címet viseli, kedden mutatták be Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban.
 Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója örömmel állapította meg, hogy az utóbbi években reneszánszát élte és éli a székely szimbólumok (zászlók, címerek, pecsétek) kutatása, az eredmények pedig az ilyen és hasonló – a megyei önkormányzatok által támogatott – kiadványok révén a nagyközönség számára is megismerhetővé válnak. A mecénási szerepet vállaló megyei testületek vezetői, Borboly Csaba és Tamás Sándor is megosztották gondolataikat. Előbbi egyrészt a szimbólumok minél alaposabb ismeretéről értekezett, a fiatalok itthon maradása egyik eszközének nevezte, megállapította, hogy kevesebb cirkuszra és több munkára, nyugodt építkezésre lenne szükség. Tamás Sándor a Székelyföld a székelyeknél van a legjobb helyen gondolat köré építette mondandóját. A mi történészeinknek kell feltárniuk múltunkat, a mi szakembereinknek kell megírniuk a jelen és a jövő forgatókönyveit – fejtette ki az elnök, és hozzáfűzte: olyan emberekre van szükség manapság, akik bátrak és minőségi munkát végeznek. A két székely megyében ezért támogatják a kutatást, forrásfeltárást, amely eredményeként ilyen kiadványok láthatnak napvilágot. Mindkét önkormányzati vezető kiemelte: a tanulmánykötet hamarosan román és angol nyelven is elkészül, előbbit pedig Bukarestben is bemutatják.
A székelyudvarhelyi székhelyű Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont gondozásában megjelent, hat levéltári, történész, illetve címertani szakember munkáját, tanulmányát összesítő kiadvány a 2009-ben a székely jelképtörténet terén elindított kutatássorozat újabb eredménye – derült ki Mihály János történész, szerző ismertetőjéből. A szakember szerint hét évvel ezelőtt kristályosodott, hogy szakmai igényességre és megalapozottságra van szükség a székely szimbólumok kutatásánál, a rendszerváltást követően ugyanis csak amatőr próbálkozások voltak. A hozzáértők valamiért hosszabb ideig ódzkodtak a témától, 2009-ben a marosvásárhelyi Pál Antal Sándor, a sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila István, a székelyudvarhelyi Zepecáner Jenő segítségével sikerült elindítani azt a folyamatot, amely eredménye az eddigi négy tanulmánykötet, valamint egy székelyföldi történelmi zászlósor összeállítása és felállítása – mondta el a történész. Mihály János ugyanakkor a kutatás sokoldalúságára és mélységére is rámutatott. A tanulmányok nemcsak települések, térségek címereinek, pecsétjeinek kutatására szorítkoznak, hanem alapos ismertetővel szolgálnak az egyházi, illetve a nemesi jelképekről is.
Zárásként Szekeres Attila István az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke, a kiadvány egyik szerkesztője a székely jelképek Románia heraldikájában történő továbbéléséről tartott rövid vetített előadást. A történész a Trianon utáni Nagy-Románia címerének születésétől – Keöpeczi Sebestyén József címerművész munkája – indulva ismertette azokat momentumokat, amelyek során Székelyföld, a székely városok, illetve az egykori vármegyék címerei és ezen belül a székely szimbólumok – a nap és a hold, valamint a csillagok – szenvedtek el esetenként ijesztő átalakításokat. Amint az sejthető volt, a legjelentősebb rombolás a kommunizmus idején történt – erőltették a heraldikával még köszönőviszonyban sem lévő elemeket –, viszont már korábban, a királyi Románia illetékesei is tettek jócskán azért, hogy a szimbólumok terén is jelezzék az új hatalmi viszonyokat. Mégis ezek a jelképek mindezt túlélték, mára pedig nagyjából sikerült visszaállítani az 1920 előtti állapotokat.
Nagy D. István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 2.

Letölthető Word dokumentum (DOCX)

Pál Antal Sándor Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén

*
Bevezetoként röviden megemlítjük, hogy a román betörés hírére 1916. augusztus 28-ra virradóra lázas menekülés indult meg Magyarország belseje felé Erdély keleti és déli vármegyéibol. A hivatalok, bankok értéktárgyaikat, irataikat, a magánosok ingóságaik legértékesebb részét menteni igyekeztek.
A magyar hadvezetoség, tekintettel a határszéleken álló csekély haderore, a rendszeres, fokozatos visszavonuló védekezést választotta mindaddig, míg a harcterekrol kello számú haderot átirányíthatnak Erdély védelmére. A lakosság védelmét pedig gyors evakuálással látták biztosíthatónak. Az augusztus közepén létesített menekülési kérdésekkel foglalkozó kormánybiztosság augusztus 29-én, eléggé megkésve, elrendelte 11 vármegye kiürítését, a Maros vonaláig.1 Kijelölték mindenik kiürítendo vármegye lakosságának magyarországi részeken történo elhelyezését.
Az eseményekre fel nem készült, váratlanul értesült lakosság pánikszeruen menekült az ország belseje felé. Az elso nap még mehettek vonattal is, azután ki kocsin, ki gyalog indult meg a bizonytalanság felé. Helyben maradtak az elmozdulni nem tudó idosek, a szegények, valamint a románok többsége. ?rintettek elsosorban a székely megyék voltak: Csík, Háromszék és Udvarhely megye, valamint Brassó vidéke, de érintett lett Maros-Torda megye is. A menekültek száma az utólagos becslések szerint meghaladta a 200 ezret, de amint majd látni fogjuk, az értékelések közt nagy eltérések vannak.2
Hadüzenet és támadás
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely), 2016. szept. 9.
Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
Hivatalos intézkedések
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely), 2016. szept. 16.
Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
Földindulás.
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely), 2016. szept. 23.
Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
A hosszú, gyötrelmes vándorlás
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely), 2016. szept. 30.
Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
Menekültek Marosvásárhelyen
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely), 2016. okt. 7.
Az elso világháború Erdélyben
Menekülés 1916 oszén
Menekültek Marosvásárhelyen
A hazatérés, veszteségek
Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 25.

Történészkonferencia Szent László megidézésével
A Szent László emlékév tiszteletére szervezte idén a hagyományos Nemzetközi Történészkonferenciát az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyószentmiklósi fiókegyesülete és a Gyergyói Népfőiskola. Történészek, művészettörténészek, néprajzkutatók és egyházi író világítottak rá a szent király korára.
„Aki nem tanul az elődök tapasztalatából, az óhatatlanul megismétli ugyanazokat az iránytévesztéseket” – üdvözölte a történészkonferenciát, és méltatta Garda Dezső történész szervezői munkáját Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere. A villongásokkal teli időszakban stabilitást teremtő, az országot függetlenné tevő Szent Lászlóról elmondta: a valláserkölcsi értéket nemcsak a magánéletében tartotta fontosnak, hanem a közigazgatásban, az ország építésében is érvényesítette, tartós békét teremtett egész Közép-Európa számára. A keresztény király ma is példakép, keresztény hite, erkölcsi szilárdsága iránymutatást ad.
Szent László korának és életének felelevenítését szolgálták az előadók: Tringli István, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutató Központ tudományos főmunkatársa, Csukovits Enikő, az MTA Bölcsészettudományi Kutató Központ tudományos tanácsadója, Jánó Mihály, Kovászna megyei művészettörténész, valamint Garda Dezső történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) egyetemi docense.
A rendezvényszervező történész nagy örömmel fogadta a középiskolásokat és tanárukat a hallgatóság körében, viszont sajnálatát fejezte ki, hogy a BBTE gyergyószentmiklósi tagozatának egyetemistái nem lehetnek jelen a kulturális turizmusban is jelentős előadásokon.
Érték, erő, kereszténység
Mi az a Szent László-i hagyaték, ami ma is érték a magyarság számára? – tettük fel a kérdést Pál Antal Sándor történésznek, a történészkonferenciák minden évben visszatérő előadójának. „Ez a kérdés elgondolkodtató a szakemberek és a hétköznapi halandók számára is. Ha visszagondolunk azokra az időkre, amikor Szent László uralkodott, mi történhetett akkor, hogy ilyen legendák maradtak fenn róla. Azt hiszem, hogy nem véletlen, hogy e konferencia az ő nevéhez fűződik.
„Szükséges, hogy ne feledjük, mit köszönhetünk neki, mert nem csak a múltunk, a jövőnk is másképpen alakulna, ha ő nem létezik. Ma is üzen nekünk, akár a Szent László pénze legendával: ha valamiért igaz szívvel küzdünk, harcolunk, az úgynevezett pénzzé, azaz értékké válhat” – fejtette ki a történész.
„A magyar népnek üzen ma is Szent László kultusza: elsősorban azt, hogy erő kell a megmaradáshoz. Nem feledjük el, hogy ő egy katona szent volt – válaszolta a kérdésre Tringli István történész. Az ő kultuszából ugyanakkor lényegesen kiemelkedik a kereszténység megőrzésének fontossága, és amikor a magyar kormány úgy döntött, Szent László emlékév lesz a 2017-es, akkor emögött nagyon komoly politikai szándék volt. Tehát erő és kereszténység, ez a kettő az emlékév üzenete székelynek, magyarnak egyaránt.
Csukovits Enikő e témakör kapcsán egy másik részletre is rávilágított. Előadásában elmondta, a zarándoklat Magyarországon egyidős a kereszténységgel. A szent királyok sírjához is rendszeresen volt zarándoklat az 1000-es évek elején. Szent István és Imre székesfehérvári, Szent Margit margitszigeti, Szent Gellért csanádi sírhelyét viszont korántsem keresték fel annyian, mint ahányan Nagyváradra zarándokoltak. Az új királyoknak illett koronázásuk után Szent László sírjához zarándokolni. Ennek tükrében nekünk sem megengedett, hogy ne hajtsunk fejet a valláserkölcsi értékek fontosságáról máig üzenő király előtt.
A konferencia folytatódik
Csütörtökön további előadásokat hallgathatunk a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ Karancsi Sándor termében. Kutatásait ismerteti Kisné Portik Irén és Balázs Lajos néprajzkutató, Vetési László egyházi író, szórványkutató, Pál Antal Sándor, Rüsz Fogarasi Enikő és Garda Dezső történész. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

2017. október 26.

Múlttisztázás és jelenismertetés a történészkonferencián
Folytatódott a Nemzetközi Történész Konferencia csütörtökön Gyergyószentmiklóson. A Kisné Portik Irén néprajzi és a Vetési László egyházi író előadása a figyelmet a múltról a jelenre terelte, az értékőrzés hiányosságait sem takargatva, és szembeállítva az ősök azon törekvéseivel, hogy a falvak fejlődjenek, várossá váljanak
Marosvásárhely, Kolozsvár és Gyergyószentmiklós fejlődését követhettük nyomon három előadó – Pál Antal Sándor, Rüsz Fogarasi Enikő és Garda Dezső – jóvoltából a történészkonferencián. Ez jelentette a kétnapos rendezvény zárását. A konferenciaszervező Garda Dezső összegzett: elmondta, már nem tudja számon tartani, hányadik történészkonferencia ért véget csütörtök délután, hiszen ennek sorozatát 1976-ban kezdte a 83-as betiltásig, aztán 1990-ben indította újra, és nem egy olyan év volt, amikor kétszer is összehívta a múltkutató szakembereket.
Nem csak az emlékév miatt tartotta fontosnak, hogy Szent László tiszteletére szervezze az idei történészkonferenciát: „Szent László a székelység számára egy rendkívül meghatározó egyéniség. Hiszem, és hozzá bizonyítékokat is keresünk, hogy Szent Lászlóval kezdődött meg a székelyek Erdély felé indulása, itteni letelepedése. Az egykoron székelyek lakta településeken ma is őrzik a Szent László-emlékeket, és ez nem csak Szászföldön, Erdélyben van így, hanem Magyarországon is, hiszen a székelységnek csak egy része telepedett le Székelyföldön, nagy része Magyarországon beolvadt a magyarságba. Így ez a konferencia Szent Lászlóról, de a székelységnek is szólt.
Az egykori értékek romba dőlése több előadásnak is témáját képezte. Ezek kapcsán említette meg Garda Dezső a szárhegyi Lázár-kastélyt, a múlt következményeit mutatva be a jelen állapottal. „Rendkívül sok emberi tévedésnek, okoskodásnak és önzésnek a termékeivel szembesülhetünk ma. Ezek egyik eredményét tükrözi a bezárt Lázár-kastély, annak ellenére, hogy sokan akartak azzal dicsekedni, hogy ők őrizték meg az utókornak. A partizánakciók futtatták mellékvágányra, ami ma van, az katasztrófa.” Ezeknek a tényeknek is helyük van a múltidézéskor, vallotta be, és nemcsak konferencián hallhatunk a tényekről, hanem kötetben is rögzítik az elhangzott előadások anyagát. Igaz, késéssel, hiszen a tavalyi konferenciakötet még félkész.
Történészeink túlterheltek, egyik rendezvényről a másikra hívják őket, kevés idejük marad, hogy kutatásaikat nyomdakész állapotúra szerkesszék, elküldjék.
Oka az is, hogy Gyergyószentmiklós nem a világ közepe, az itt megjelenő tanulmányköteteknek nincs akkora sajtós visszhangjuk, mint egy nagyvárosban kiadottnak. De nem szeretnék felhagyni a kötetsorozat folytatásával, a tudománynépszerűsítéssel.”
Konferencia lesz jövőre is, ígéri Garda Dezső, akinek az újabb téma felől sincsenek kétségei: „1848 évfordulója következik, és Gyergyószentmiklósnak óriási az adóssága.
Itt követték el a legnagyobb bűnt akkor, amikor Kiss Antal, a szabadságharc egyik legkiválóbb vezetőjének sírját pusztán egy kopjafával jelölték meg, ráadásul más személyt is rátemettek. Az örmény temetőben Görög Joachimnak impozáns emlékhelye van. Ilyen kegyhely és élő tisztelet illetné meg tetteiért Kiss Antalt is. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

2017. november 16.

Az évforduló hozadéka (Hatvan évvel a magyar forradalom után)
Az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulójának hozadékát veszi számba Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, volt politikai fogoly a Hatvan évvel a magyar forradalom után című könyv sepsiszentgyörgyi, november 10-ei bemutatójára küldött levelében. A Benkő Levente történész, újságíró által szerkesztett, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál 2016-os évszámmal megjelent, nyilvánosság elé a napokban került tanulmánykötet a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége által 2016. szeptember 1–2-án Sepsiszentgyörgyön szervezett 1956-os ülésszak előadásait tartalmazza. A könyvbemutató meghívójában szerepelt a könyv társzerzője, kiadójának vezetője, Dávid Gyula neve is, aki személyesen nem jelenhetett meg, viszont levelet küldött a rendezvényre. A Benkő Levente által felolvasott levelet a szerkesztőség alcímeivel alább közöljük. (Sz. A.)
Az 1956-os magyar forradalom tavaly lezajlott ünnepségeinek emlékezetes eseményei még itt élnek bennünk, a kutató azonban máris számba veszi, milyen távolba mutató eredményeket hozott – nem csak számunkra, de az elkövetkező nemzedékek számára is – ez az évforduló. Melyek azok a könyvek, amelyeknek révén ma többet tudunk ’56-ról, mint tegnap? Mivel gazdagította ez az évforduló tárgyi ismereteinket arról, ami velünk hatvan évvel ezelőtt és azután történt?
Nem könnyű a feladat.
Hiszen – összmagyar vonatkozásban – kiadványok százait kell számba vennünk: emlékezések, korabeli naplók, feljegyzések, fotók, tényfeltáró dokumentumkönyvek százai sorakoznak egy képzeletbeli könyvespolcon (csak az 1956-os Emlékbizottság támogatásával megjelent kiadványok száma meghaladja a 200-at), s bizony, időbe telik, amíg ezek hozadéka beillesztődik abba a képbe, amit a forradalomról és az utána következő megtorlások éveiről-évtizedeiről idáig tudtunk.
Talán megkönnyíti a dolgunkat, ha itt és most csak az erdélyi/romániai ’56-hoz kötődő könyvekre szűkítjük a számbavételt. Arra a nyolc kiadványra, amelyek – talán nem hiánytalanul – a könyvbemutatón is megtalálhatók, kézbe vehetők, megvásárolhatók, olvashatók, tovább adhatók.
Vegyük őket sorjába.
Sepsiszentgyörgyi konferenciakötet
Két konferenciakötettel kezdeném, amelyek közül az egyik közvetlenül kötődik Sepsiszentgyörgyhöz, a tavaly szeptember elején itt megtartott emlékülésen elhangzott előadásokat tartalmazza. A hét előadó közül ketten a forradalom magyarországi eseményeinek bizonyos vonatkozásait tárták fel: Horváth Miklós a forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásainak ismeretéhez hozott új adalékokat, Markó György a budapesti felkelő csoportokat és tevékenységüket vette számba. Az öt hazai előadó közül témáját tekintve egyet emelnék ki mint olyat, amelyiknek a szerzője is „új” az ’56-os kutatások mezőnyében: Kozma Csabát, aki a gyergyószárhegyi Fekete Kéz szervezkedést vizsgálja kutatóként, a levéltári adatokat és az egykori szereplőkkel készített interjúkat is hasznosítva. Szintén újdonságszámba megy Benkő Levente előadása, amely – többek korábbi kutatásaira és forrásfeltárásaira is támaszkodva – összefoglaló képet ad arról, hogyan szerepelt a nyilvánosság előtt azokban a hetekben/hónapokban az erdélyi magyar értelmiségi elit, ki milyen kompromisszumot kötött vélt érdekektől vezéreltetve, vagy miképpen foglalt állást nyíltan (és olykor galádul) a forradalommal szemben. A többi előadás az előadók részéről már korábban is megközelített témák – új adatokat is kínáló – összefoglalása: Pál Antal Sándor az 1956. őszi marosvásárhelyi eseményeket összegezi, Tófalvi Zoltán a később önkéntes tűzhalált halt Moyses Márton emlékét eleveníti fel, Dávid Gyula a Bolyai Egyetem utolsó három évét (1956–1959) összegzi.
Romániai eseményekről Budapesten
A másik erdélyi/romániai vonatkozású kötet apropóját a 2016. október 24-én Budapesten a Magyar PEN Club által rendezett konferencia szolgáltatta. A program szerint itt nemcsak a legfontosabb romániai magyar események ma még élő szereplői sorakoztak volna fel, hanem az 1956. őszi, közvetlenül román vonatkozású eseményekhez kötődő témák előadói is. Az impozáns kivitelű kötet (’56 és Románia. Szerkesztette Tófalvi Zoltán és Ágoston Szász Katalin. Magyar PEN Club, Budapest, 2016) azonban ennél többet is, de kevesebbet is tartalmaz: Tófalvi Zoltánnak az egész erdélyi ’56-ot átfogó (és egy előadás terjedelmét messze meghaladó) tanulmánya után és az 1956/58-as Bolyai-perekről, valamint a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségéről (SZVISZ) önálló köteteket is publikáló Páskándiné Sebők Anna előadása mellett csupán a sepsiszentgyörgyi mártírok emlékművét megkoszorúzó csoportot képviselő Bordás Attila, a Szoboszlai-perben életfogytiglanra ítélt Ferencz Ervin atya, a Dobai-per másodrendű vádlottja, Varga László, az Irodalmi Újságnak írott leveléért 20 évre ítélt Szilágyi Árpád, a csíkszeredai tanár/diák per fővádlottja, Puskás Attila és a nagyváradi SZVISZ résztvevőjeként 15 évre ítélt Takács Ferenc és a második Bolyai-per elsőrendű vádlottja, Dávid Gyula képviselt egy-egy csoportot. Viszont a szerkesztők szükségesnek tartottak felvenni néhány – a szakirodalomban egyébként már ismert – dokumentumot: a Dobai István-féle ENSZ-memorandumot, Wesselényi Miklósnak az erdélyi kérdést is felvető, 1848-ban Klauzál Gábornak írott levelét és a Dobai-perben elítélt Kertész Gábor ehhez fűzött kommentárját, valamint Varga László (rekonstruált) 1956-os budapesti naplóját. Kétségtelen nyeresége volt a konferenciának, nyeresége a kötetnek is az ’56-os román forradalmi eseményekben részt vevő Octav Bjoza (A brassói Román ifjúsági Gárda. Egy 1956 és 1958 közötti kommunizmusellenes szervezet története) és Ioana Boca (1956 és a diáktüntetések. Bukaresti egyetemi központ) előadása (amelyek magyar fordításban is szerepelnek a kötetben), valamint Liviu Plesa tanulmánya (A magyar forradalom leverése után a Secutitate ügynökbeszervezési kísérlete kudarcot vallott a kolozsvári magyar történészek körében) a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében beszervezett kutatókról és két olyan esetről, amikor a beszervezendő kutatók (Benkő Samu és Egyed Ákos) képesek voltak ellenállni a zsarolásnak és fenyegetésnek. A könyv különössége, hogy a temesvári diákperben elítélt Teodor Stanca előadása az ottani egyetemen történt ’56-os eseményekről csak románul szerepel a kötetben.
Visszaemlékezések
A hazai vonatkozású ’56-os kiadványok sora a 60. évforduló kapcsán három önéletrajzi visszaemlékezéssel is gyarapodott, a benne foglaltak révén mindhárom a romániai ’56, illetve az azt követő megtorlások és börtönkörülmények ismerete szempontjából gazdagít bennünket. Szilágyi Árpád könyve (Áldozat. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016) bizonyos fokig már ismert volt a kutatás előtt, hiszen először angolul jelent meg, évekkel ezelőtt. Azonban magyarul olvasva a helyenként döbbenetes visszaemlékezést (például az 1958-as szamosújvári börtönlázadásról és megtorlásról, amelynek Szilágyi szenvedő alanya volt), teljesebbé válik a mai olvasónak a román börtönökben akkoriban uralkodó körülményekről alkotott képe.
Puskás Attila életéről és sorsáról is tudtunk már sok részletet a sajtóban megjelent korábbi visszaemlékezéseiből, a csíkszeredai tanár/diák per történéseiből. Mostani könyve (Utak és ösvények. Erdélyi magyar sors. Hármas Alapítvány, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017) azonban ennél sokkal többet nyújt. Egyfelől egy magyar értelmiségi család meghurcoltatásait a kommunista diktatúra évtizedeiben (hiszen édesapja a kolozsvári Tízes Szervezet vezetőjeként már 1945-ben, majd 1947-ben megismerkedhetett a rendszerrel, később tragikus körülmények között elhunyt Csaba testvére pedig szintén megjárta a börtönt és a román Gulag kényszermunkatáborait. De másfelől azért is, mert Puskás Attila, maga és családtagjai dossziéinak ismeretében azt is felidézi és dokumentálja, hogy a börtönből való szabadulást követően is követte a család tagjainak életét a Securitate, s miképpen próbált beavatkozni életükbe. A könyvnek ezek a fejezetei talán még tanulságosabbak, főképp a mai ifjú olvasók számára.
A harmadik visszaemlékezés (Hét és fél nap. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017) szerzője a Dobai-perben 15 évre ítélt Bereczki András, a Bolyai Tudományegyetem előadótanára. A benne elbeszélt élettörténet kerete egy hét és fél napra kiterjedő magánzárka, ahol visszapergeti múltját, felidézi addigi börtönemlékeit. Történetének egyediségét az a könyv függelékében olvasható 1954–1956-os (a perben különben vád-bizonyítékként szereplő) napló adja, amelyben egy marxistának indult közgazdász feleszmélésének folyamata követhető nyomon. Bővített kiadások
A magyar forradalom évfordulójára jelent meg második, bővített kiadásban Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56 című könyve (Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016), amelyről azért is kell szót ejtenünk, mert az egyedülálló kerettörténetbe több egykori ’56-os szereplő élettörténete van belefoglalva: a szerző egykori börtöneik és munkatáboraik színhelyére riporterként végigkísért erdélyi ’56-osok közül – egy „nosztalgia-kirándulás” kötetlen helyzeteiben – több olyan szereplőt szólaltat meg, akik különben soha sem vállalkoztak volna arra, hogy magukról beszéljenek. Ezek a kötetlen helyzetek egyébként különösen alkalmasak arra, hogy az olvasó számára emberközelbe hozzák mindazt, amit a megszólaltatottaknak át kellett élniük. E számbavétel végére hagytam saját magamat: 1956 Erdélyben és ami utána következett (Nap Kiadó, Budapest, 2016). Nem valamiféle álszerénységből. Inkább azért, mert ez a kötet az elmúlt 10–15 évben sajtóban vagy különböző gyűjteményes kötetekben, vagy könyvek előszavaként megjelent tanulmányaimat, cikkeimet tartalmazza, tehát a témában – egy-két kivételtől eltekintve – nem ismeretlen. Fontosnak érzem azonban, hogy megjelent, méghozzá Magyarországon, ahol az erdélyi ’56-ról, arról, ami velünk történt – a szakmabeliek szűk körén és az egyébként érintetteken kívül – alig tudnak valamit. Pedig a sokat emlegetett „nemzetegyesítésnek” ez is része: a közös nemzet-emlékezetnek szerves részévé tenni a határok által elválasztott nemzetrészek sorsát.
Ez az, amihez – reméljük – az itt számba vett kötetek mind hozzájárulnak. Dávid Gyula / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 | 31-56




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998