udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 66 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-66
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Petrovits István

2006. december 16.

Sepsiszentgyörgy jeles szobrásza, Petrovits István az utóbbi években vázlatrajzait bekeretezve önálló műalkotásokká emeli. Aktokat ábrázoló rajzok és festmények alkotják azt a kiállítást, melyet a szobrászként ismert művész az árkosi kastély udvarán lévő Istálló Galériában mutat be. /Sántha I. Géza: Gesztusok (Tárlat) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 16./

2007. június 22.

A gelencei önkormányzat és Bereczi István helybeli római katolikus plébános felkérésére Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrász készíti el a Bélafalván született és Gelencén papi szolgálatot teljesítő Fekete János vértanú plébános-esperes (1885–1952) szobrát, melynek avatására november 5-én kerül sor. A 2,40 méter magas alkotást a tavaly ősszel felállított Márton Áron-szoborral szemben helyezik el. /Iochom István: Újabb szobor Gelencén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 22./

2007. augusztus 25.

Különös vállalkozásba fogott Sepsiszentgyörgyön tizenegy fotó-, képző- és építőművész: Albert Levente, Bakó Zoltán, Balázs István, Damokos Csaba, Henning János, Kalamár György, Kolumbán Hanna, ifj. Kovács László (fotónk), Petrovits István, Toró Attila és Vargyasi Levente. A folyamat egy éven át tartott, 2002-ben és 2003-ban.,,…célja egy olyan, a művészek által kialakított városkép létrehozása, amely szubjektív módon tükrözi a városnak és lakóinak egy évét”. (A teljes anyag megtekinthető a kiállítás katalógusához csatolt CD-n.) Feltehetőleg éppen a romok miatt a négy-öt éve készült fotográfiák egy része már ma is kordokumentum, hiszen a város épül és változik. /Bogdán László: A város ismeretlen arcai. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 25./

2007. szeptember 28.

Fekete János mártírpapnak állítanak szobrot a felső-háromszéki Gelencén. A Petrovits István készítette 2,4 méteres bronz műalkotás gipszmását elszállították egy marosvásárhelyi magánöntődébe. A szobrot Szent Imre napján, november 5-én, Gelence búcsús napján állítják fel. Fekete János 1885-ben született és 1952-ben börtönben hunyt el, a nagyközség katolikus templomának kertjében temették el. A műalkotás a tavaly felállított, Márton Áront ábrázoló Petrovits-szoborral szemben fog elhelyezkedni, így a gelenceiek a kommunizmus alatt sokat szenvedett két egyházi személyiség képmása előtt elhaladva lépnek majd be Isten hajlékába. Fekete János 1936-tól volt Gelence plébánosa, később Felső-Háromszék kerületi esperesévé nevezték ki. Az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapító tagja volt. 1950-ben házkutatást tartottak otthonában, 1951 februárjában letartóztatták és a brassói Szekuritátéhoz vitték, mert nem ismerte el a Márton Áron püspök letartóztatása után államilag kinevezett egyházmegyei vezetőket. Miután hónapokon át föld alatti cellában tartották, 1951 augusztusában átvitték a brassói fellegvárba, két hét múlva pedig a bukaresti börtönbe, majd a Targu Jiu-i fogolytáborba vitték, ahol 1952. március 25-én meghalt. /Bartos Lóránt: Tisztelgés a mártírpap előtt. = Krónika (Kolozsvár), szept. 28./

2007. november 3.

November 5-én Takács Nándor székesfehérvári ny. megyéspüspök által celebrálandó búcsús szentmisét követően újabb köztéri szobrot avatnak Gelencén. A Bélafalván született, Gelencén 1936–51 között papi szolgálatot teljesítő, börtönben elhunyt Fekete János esperes-plébános 2,40 méter magas bronzszobrát fogják leleplezni a római katolikus templom udvarán, Márton Áron püspök éppen egy évvel ezelőtt felszentelt szobrával szemben. Petrovits István sepsiszentgyörgyi művész alkotását a marosvásárhelyi Balogh József öntötte bronzba. A Szent Imre-búcsún Gelence testvértelepülései, Dunaszentgyörgy, Balatongyörök és Nagybánhegyes küldöttségei mellett Encs város vezetői is jelen lesznek. /Iochom István: Szoboravatás Gelencén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 3./

2007. november 6.

November 5-én a Takács Nándor székesfehérvári ny. megyéspüspök által celebrált Szent Imre-búcsús szentmisét követően Gelencén a nagyszámú tömeg a templom elé vonult, ahol Bereczi István helybeli plébános Fekete János mártír pap életét és hősi helytállását ismertette. Ezt követően Szakács Tibor polgármester és Bereczi István plébános leleplezte a Petrovits István szobrász által készített szobrot. /Iochom István: Gelencén felavatták a mártír pap szobrát. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 6./

2008. január 26.

Bálint Gábor (1844–1913) orientalista nyelvtudós, Ázsia-kutató, egyetemi tanár, aki harminc nyelven beszélt, kétségtelenül, Szentkatolna legnagyobb szülötte. A helybeli általános iskola 1994 óta az ő nevét viseli. Születésének 150. évfordulóján, 1994. április 14-én az egykori szülőház helyén álló ház homlokzatára felkerült a Vetró András által készített domborműves emléktábla. Vetró-domborművet helyeztek el ugyanabban az évben a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem filológia tanszékén is. Pár lelkes pedagógus művelődési egyesületet is bejegyeztetett a nagy előd emlékének ápolása érdekében /Bálint Gábor Közművelődési Egyesület/. Az egyesület elnöke Szőcs K. Ervin, alelnöke pedig Jakab Jolán. Tavaly egész alakos szobor felállítása került szóba. Petrovits István, az egyesület által felkért szobrász már elkészítette a majdani Bálint Gábor-szobor gipszmakettjét. Közaladokás szükséges a szobor elkészítéséhez. /(Iochom): Szobrot a szülőfaluba. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 26.

2008. augusztus 2.

Szentkatolna község idei költségvetéséből húszezer lejt különítettek el a majdani Bálint Gábor-szoborra, melynek elkészítésére a Bálint Gábor Egyesület Petrovits István szobrászt kérte fel. A szobor elkészítésére a Baranya megyei Bükkösd testvérközség képviselő-testülete 250 ezer forintot adományozott. Az önkormányzati képviselők egy havi gyűléspénzükről mondtak le. A gipszbe öntött szobor már áll a Petrovits-műteremben. A község polgármestere szerint a szoboravatásra csak a jövő esztendőben kerülhet sor. A nagy tudós egész alakos szobrát a nevét viselő iskola parkjában állítják fel, ahol a talapzat már elkészült. /Iochom István: Bálint Gábor-szobor a szülőfaluban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 2./

2008. december 23.

Egyetlen ifjúsági szervezet sem maradt meg olyan tartósan, és nem nevelt olyan hatékonyan, mint a százegy éve elindított cserkészmozgalom – hangsúlyozta Szabó Lajos plébános, kanonok a sepsiszentgyörgyi Tanulók Háza udvarán december 20-án megszentelt emlékmű avatóján. A világcserkészet megalapítója, Robert Baden-Powel (1857–1941) emlékére a 2007-es centenáriumi esztendőben felállított, Urszuly Sámuel sepsisbükszádi kőfaragó által kidolgozott andezittömbbe elhelyezett rézplakett Petrovits István képzőművész munkája, az emlékjelállítás kezdeményezője a sepsiszentgyörgyi Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapat. /(Fekete): Cserkészemlékművet avattak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 23./

2009. január 17.

A szentkatolnai székhelyű Bálint Gábor Egyesület kezdeményezésére a Kelet-kutató nyelvzseninek egész alakos szobrot fognak állítani. Mára elkészült a szobor is Petrovits István műtermében, bronzba, időtálló, nemes anyagba való öntésre vár. Bálint Gábor emlékezetét a szakma ápolja. 2005-ben Budapesten adott ki válogatást Bálint munkáiból a háromszéki származású Zágoni Jenő, 2006 decemberében emlékkonferenciát rendeztek jeles anyaországi és nyugati előadók részvételével ugyancsak a magyar fővárosban, s az ott elhangzott előadásokat kötetbe szerkesztve A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései címmel Obrusánszky Borbála 2007-ben megjelentette. Legújabban pedig a Hágában kiadott Mikes International 2008. április–júniusi számában jelent meg egy, az Erdélyi Múzeum-Egylet keretében 1894-ben tartott Bálint-előadás szövege. A Minő fajúak a japánok (nipponiak)? eredetileg az Erdélyi Múzeumban jelent meg, de úgy tűnik, érvényességét az eltelt több mint száztíz év sem kezdte ki. Bizonyság erre, hogy a Magyar szellemi fórum alcímet viselő s a hollandiai Mikes International Alapítvány által kiadott rangos periodika fontosnak tartotta újraközlését. /Borcsa János: Bálint Gábor szülőföldjén és a tudományos világban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 17./

2009. március 7.

Idén Szentkatolnán két szobor felállítását tervezik, az egyiket a település leghíresebb szülöttjének, a nyelvtudós Bálint Gábornak, a másikat pedig a falu védőszentjének, Alexandriai Szent Katalinnak. A Bálint Gábor-szobor gipszváltozatát Petrovits István sepsiszentgyörgyi művész már elkészítette. A polgármester reménykedik abban, hogy a testvértelepülések anyagi támogatásával, valamint alapítványok segítségével sikerül előteremteni az öntéshez szükséges pénzt. Alexandriai Szent Katalin ember nagyságú szobrát fából készítenék el, és a templom előtti térre állítanák. Még nem lehet tudni, hogy ki faragja meg. /Iochom István: Szentkatolnán két szobrot állítanak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 7./

2009. május 26.

Szentkatolna leghíresebb szülöttjének, a nyelvtudós Bálint Gábornak két szobrot állítanak. A polgármesteri hivatal megbízásából az egész alakos szobrot Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrász, a mellszobrot a Bálint Gábor Közművelődési Egyesület megbízásából Vetró András kézdivásárhelyi szobrász készíti el. A nagy nyelvtudós nevét viselő iskola előtti kis parkban június 13-án kerül sor a szoboravatásra. Az egész alakos szobor a főút mellett, a szövetkezeti üzlet előtt kialakítandó parkban fog állni, avatásának időpontjáról még nem született végleges döntés. /Iochom István: Szentkatolnán két Bálint Gábor-szobrot avatnak. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 26./

2009. szeptember 1.

A negyedik alkalommal megszervezett szentkatolnai falunapok legkiemelkedőbb eseménye volt augusztus 30-án az ünnepi szentmisét követően a falu legnagyobb szülötte, a harminchárom nyelvet beszélő Bálint Gábor orientalista nyelvtudós egész alakos szobrának leleplezésére. A Petrovits István sepsiszentgyörgyi képzőművész alkotta szobrot a polgármesteri hivatal állíttatta a főtéren kialakított kis parkban. A százhatvanöt évvel ezelőtt született nyelvész életét és munkásságát Jakab Jolán történelem szakos tanár és Bakk Pál helytörténész, nyugalmazott tanító ismertette. Mindketten azt emelték ki, hogy a hosszú évtizedeken át méltatlanul elfelejtett és mellőzött nyelvtudós emléke él és élni fog a szülőfaluban, hiszen szebb bizonyíték nincs erre, mint az idén felállított két szobor. (Június 13-án az iskola udvarán avatták fel Vetró András Bálint Gábor-mellszobrát.) /Iochom István: Felavatták a nyelvzseni egész alakos szobrát. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 1./

2009. december 21.

Petrovits István hét végén megnyílt kiállításán a kaput mint monumentális emblémát használta. Sepsiszentgyörgyön a Gyárfás Jenő Képtárban történelmi személyiségek képmásai, negyven év válogatása látható bronzban, rajzban. Petrovits István huszonhat köztéri szobrát tartja életműve legfontosabb állomásainak: Mikó Imre, Márton Áron, Benkő József, Czecz János, Kőrösi Csoma Sándor... többnyire Háromszékhez is kötődő történelmi személyiségek képmásai. /Albert Levente: Kapu. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 21./

2010. december 2.

Emlékplakett Sütő András nyaralóján
„Ezt a nyaralót Sütő András író építtette, aki nagy csodálója volt ennek a tájnak és az itt élő embereknek” – olvasható azon az emlékplaketten, amelyet András napján avattak fel Sikaszóban Sütő András emlékére az író egykori nyaralójánál. Az eseményre családtagok, barátok, közéleti személyiségek – mintegy száz vendég és meghívott – érkezett, hogy megemlékezzen a négy éve elhunyt íróra.
Az ünnepség ökumenikus istentisztelettel vette kezdetét, a szertartáson Demeter József református lelkész, az író unokatestvére is megáldotta a plakettet. Az eseményt számos közéleti személyiség is megtisztelte jelenlétével, köztük Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke, valamint Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, aki a Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író szellemiségéről beszélt.
Sütő életét, munkásságát Pálfy G. István irodalomtörténész, író ismertette, felelevenítve közös beszélgetéseiket, találkozásaikat író barátjával, akit ő maga is az írás fejedelmének tart. Sütő András Hargita alji élményeinek szikrái a Sikaszói fenyőforgácsok című kötetében, de talán az Advent a Hargitán című könyvében is felcsillannak, az említett művekből zetelaki tanulók idéztek az ünnepségen.
A nagy előd és írótárs máig ható irodalmi munkásságáról Lőrincz György székelyudvarhelyi író beszélt az egybegyűlteknek, mint Sütő hűséges olvasója, aki mindig is „csodálta szavai nagyfejedelemségéből megidézett gyönyörű metaforáit”. A 2006 szeptemberében, 80 éves korában elhunyt író emlékére szervezett ünnepség végén leleplezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész készítette emlékplakettet, ezt követően a jelenlévők elhelyezték koszorúikat, virágaikat.
Dénes Emese, Krónika (Kolozsvár),

2011. április 23.

Szent László-szobrot avatnak Gelencén
Jancsó Benedek, Bodor György, Márton Áron, Fekete János és Szent Imre herceg szobra után idén június 26-án újabb köztéri alkotással gazdagodik Gelence.
A mûemlék templom külsõ fala elé kerül Szent László 123 kg-os bronz mellszobra, a sepsiszentgyörgyi Petrovits István alkotása, melyet Szakács Tibor polgármester, Bereczi István római katolikus plébános és a szobor alkotója már elhozott Székelyudvarhelyrõl, Lázár Imre harangöntõ mûhelyébõl.
(Iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. augusztus 18.

Hazaérkezett Látó Anna
Jelképesen hazaérkezett komandói szülőházába – a jelenlegi múzeumba – Látó Anna író, újságíró, szerkesztő, műfordító, akinek emlékplakettjét Petrovits István szobrászművész készítette, háromnyelvű felirat hirdeti rajta Látó Anna elhivatottságát. Az emlékplakettet a szintén helybeli születésű Gál Sándor cserkészvezető és az általa irányított 14-es számú Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapat állíttatta.(józsa)
Felirata: Látó Anna 1906 Kommandó – 1993 Kolozsvár – író, újságíró, szerkesztő, műfordító. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. szeptember 17.

Jancsó Benedek emlékezete
Az idén, szeptember 17-én negyedik alkalommal szervezik meg a Jancsó Napokat Gelencén. Az előző rendezvények mindenikének súlypontozása a XIX–XX. századi székely polihisztor (1854, Gelence–1930, Budapest) rendkívül szerteágazó szellemi értékteremtésének egy-egy mozzanatát emelte ki.
A szülőfaluban szervezett megemlékezések közös jellemzője, hogy hazaszólították az igen terebélyes, de a Kárpát-medencébe és a nagyvilágba szétszóródott Jancsó famíliák, a leszármazottak és elszármazottak csapatait. Az eddigi rendezvények Gelence és Budapest köré szerveződtek. Jancsó Benedek nevét a szülőfaluban Kézdiszék legnagyobb általános iskolája viseli. 2001-ben Gelencén portrészoborral tisztelegtek emléke előtt (Petrovits István alkotása). Az egykori családi háznak helyet adó Ladia falurészen emléktáblát helyeztek el.
Az idei, negyedik emléknap fő eseménye a Jancsó Alapítványnak köszönhetően a Jancsó Benedek emlékezete című tanulmánykötet bemutatója. A könyv mintegy megismétli a Jancsó Benedek halála után egy évvel (1931) Asztalos Miklós szerkesztésében Budapesten megjelent emlékkiadványt, ennek a szerkezeti felépítését követi. Ez a kötet hivatott arra, hogy tágabb földrajzi szórásban is megismerkedhessünk a térség hatalom- és rendszerváltásainak zűrzavarai közben mellékvágányra siklatott, a cenzúra által betiltott és üldözött életmű aktuális üzeneteivel. Reprezentatív a mostani szerzőgárda is: dr. Egyed Ákos professzor, az MTA külső tagja, dr. Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumi elnöke, néhai dr. Jancsó Benedek c. egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1854–1930), dr. Jáki László, ny. egyetemi docens, az OPKM tudományos főmunkatársa, Kovács Attila gelencei helytörténet-kutató, Kovács Zsuzsanna tanár, a gelencei Jancsó Benedek Iskola igazgatója, dr. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Raffay Ernő, v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár, n. Rugonfalvi Kiss István, egyetemi tanár (1881–1957), dr. Sas Péter, az MTA Irodalomtörténeti Intézetének tudományos kutatója, Szőcs Géza író, kulturális államtitkár, Takaró Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke.
Jancsó Benedek életében és halála után rendkívül megbecsült személyiség volt, sokoldalú képzettségét, nyelvismeretét igénybe vették az iskolai, az egyetemi oktatásban, minisztériumokban, műveinek, tanulmányainak jegyzéke oldalakat tesz ki. Népakadémiát, népfőiskolákat alapított a felnőttoktatás előmozdítására. Kiváló Erdély- és románszakértő volt, 1917–18-ban a bukaresti osztrák–magyar katonai parancsnokság nemzetiségügyi előadója, később egyetemi tanár. Beszédes című művei közül íme néhány: A Daco Romanizmus és a magyar kultúrpolitika (Budapest, 1893), Román politikai és történeti tanulmányok (Budapest, 1894), Szabadságharczunk és a dákoromán törekvések (Budapest, 1895), Bánffy Dezső nemzetiségpolitikája (Budapest, 1895), A székelyek (Budapest, 1921), Erdély története (Kolozsvár, 1923). Utóbbit, Gelence ősi fészkének nevét használva – a Ladia név köszön vissza – Ladihay Vince álnéven adta ki.
Jancsó Benedek hatalmi parancsra mellőzött életműve a ma Gelencén bemutatandó kötet révén újra közkinccsé válhat. Élete példa olyan vonatkozásban is, hogy a sors bárhová sodorhatja az erre alkalmas embert, övéinek bármilyen messzeségben hasznára lehet. A Kulturális Örökség Napjai programjában Gelencén bemutatott könyv követendő példa arra nézvést is, hogy a falu- és egyéb napjaink szellemi értékeket is felmutató alkalmak legyenek. A Jancsó Benedek-kultusz alkalmat teremthet arra, hogy Székelyföld nagyjainak életművét megismerhessük, magyarságtudatunkat erősítsük.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. november 19.

A lámpás-ember (Csutak Vilmos-évforduló)
Készül a szobor Petrovits István műtermében. Középen a háttérben Bocskay Vince szobrász, a zsűriző bizottság elnöke
Csutak Vilmos alakja kiesett közösségünk, Sepsiszentgyörgy történelmi tudatából. A nagy többség – talán a Mikó Kollégiumban végzetteken kívül – vagy semmit nem tud róla, vagy csak hallotta a nevét.
Ez a felismerés késztette Keresztes Lászlót, a Mikó Kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, hogy a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezze Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását az egyre szépülő városközpontban, az iskola épületének közelében. Az alapítvány ebbéli szándéka szerencsésen illeszkedik a polgármesteri hivatal minden fontosabb magyar kulturális intézmény elé tervezett szoborállítási programjába, ugyanis Antal Árpád András polgármester elképzelése az, hogy a szobrokat a kapcsolódó intézmény közelébe állítanák, s ezek mintegy őrködnének ezen intézmények szellemisége, szellemi öröksége fölött. (A képtár bejáratához állított Gyárfás Jenő már példázza a fenti elképzelést.)
Pedig "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét. S bár ideje nagy részét a nevelői és igazgatói teendők vették igénybe, a történetírásban is maradandót alkotott" – olvashatjuk a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító Közösség és művelődés című kötetének Egyed Ákos akadémikus által írt előszavában. Az egyre apadó emlékezet frissítésére elevenítsük fel Csutak Vilmos alakját, életpályáját, szerteágazó tevékenységét.
Zágon szülöttjét tanítójának biztatására az elemi osztályok elvégzése után a Székely Mikó Kollégiumba íratják. Az érettségin történelemből és latinból adott kitűnő feleletei arra késztetik az elnöklő Szádeczky Kardoss Lajost, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem tanárát, hogy rábeszélje a jogásznak készülő diákot elképzeléseinek megváltoztatására. Így történt, hogy 1898 őszén már a kolozsvári egyetem bölcsészkarán találjuk. Történelem-latin szakos oklevéllel a kezében 1903-tól alma materében vállal tanári állást. 1916-ban kinevezik az intézmény igazgatójává, melyet húsz éven át, 1936-ban bekövetkezett haláláig odaadással, szakértelemmel és bölcsességgel irányít. Ez az időszak egybeesett az első világháború román betörést hozó heteivel, nélkülözésekben és kilátástalanságban őrlődő utolsó hónapjaival, az 1918-as impériumváltozás elkeseredettségével, a kisebbségi oktatásra ránehezedő Anghelescu-féle oktatási törvény nemzetiségpusztító paragrafusainak alkalmazásával. Ilyen körülmények között Csutak Vilmosra hárult, hogy a hajlék nélkül maradt elemi, valamint polgári fiú- és leányiskolák tanulói előtt megnyissa a Mikó Kollégium kapuját, vállalva a túlzsúfoltság okozta nehézségeket és a felekezeti alapon való újjászervezés kivitelezését. Kezdeményezésére 1926–27-ben Kós Károly tervei alapján közadakozásból felépítették a Székely Mikó Leánygimnáziumot (ma Kós Károly Iskolaközpont), majd 1935-ben az internátust. Kós Károly az építkezésről értekezve arra a kérdésre, hogy Csutak honnan vette a szükséges pénzt, így válaszolt: "Előteremtette. A semmiből. A háromszéki székelyektől szedte össze krajcáronként. Három és fél milliót." Csutak Vilmos pedagógusi munkássága mellett a helytörténeti értékek kutatójaként vált ismertté. Kedvelt kutatási területe a kuruc kor helyi vonatkozásainak feltárása, amelyek a Háromszék felkelése a Rákóczi-szabadságharc idején, Az utolsó gyulafehérvári országgyűlés, Bujdosó kurucok Moldovában és Havasalföldön 1707–1711-ben című tanulmányok megírásához vezettek. Élete harminc éven át egybefonódik a Székely Nemzeti Múzeuméval, melynek őrévé 1908-ban nevezik ki. 1911–12-ben jelen van a múzeum új hajlékának építésénél, s berendezését tudós kollégájával, dr. László Ferenccel kezdi meg. A világháború alatt az épületet katonai kórháznak foglalták le. Az 1916. évi román betörés nem okozott kárt a gyűjteményben, hála Csutak kitűnő diplomáciai érzékének és Alexandru Tzigara Samurcaş európai gondolkodású tudós közbelépésének (a háború és a politikai változások miatt a teljes bebútorozásra csak az 1921–22. évi gyűjtés után kerülhetett sor). László 1925-ben bekövetkezett halála után az intézmény minden gondja-baja az ő vállára nehezedett. Csutaknak köszönhetően maradt az intézmény "az erdélyi magyarság egyetlen igazán élő, sőt, határozottan fejlődő kulturális intézménye... egyetlen realitása nemcsak a székely, de az egész romániai magyar kultúrának." (Sas Péter) A pénzhiány mérséklésére tett intézkedéseiről Kós Károly említett írásából idézünk ismét: "a két múzeumőri lakásba két kollégiumi tanárt költöztetett (egyik ő maga); a tanári lakbért a múzeum kapja, a múzeumkertben teniszpályát építtetett, és azt bérbe adta, a múzeumőri fizetést megtakarítja: nem ád fizetést saját magának, a múzeum szolgáját, illetve kapusát nem pénzzel fizeti, de a szuterénban lakást és műhelyt ad neki, megengedi, hogy önkéntes adományokat adjon bárki a múzeum számára." Múzeumi és tudományos munkásságának fő műve s egyben betetőzője az általa szerkesztett és 1929-ben megjelent Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, melyben olyan ismert kutatók, a művelődés jelentős személyiségei közöltek írásokat, tanulmányokat, mint Kodály Zoltán, dr. Roska Márton, Keöpeczi Sebestyén József, Huszka József, Lyka Károly, dr. Szádetzky Kardoss Lajos, Al. Tzigara Samurcaş vagy Childe V. Gordon, akik abban az időben valamilyen vonatkozásban a Székelyfölddel és annak népeivel foglalkoztak. A múzeum építési munkálatainak történetét 1933-ban Kós Károly és a Székely Nemzeti Múzeum címmel megjelent tanulmányában tette közzé. Sokirányú munkálkodása közepette sem feledkezett meg egyházáról. Mint az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagja hosszú éveken át eredményes egyházépítő tevékenységet fejtett ki. Az erőltetett munkaütem, az állandó feszültségben élés azonban végül is felőrölte szervezetét, és 1936. május 14-én agyvérzés következtében váratlanul elhunyt. Sepsiszentgyörgy városa sem azelőtt, sem azután nem látott akkora, végtisztességre összegyűlt tömeget, mint 1936. május 16-i búcsúztatásán. A szemerjai református temetőben alussza örök álmát. A legtöbb erdélyi folyóirat és újság megemlékezett a szomorú eseményről. Már 1936 májusában Csutak Vilmos Emlékbizottság alakult öröksége ápolására. "Csutak Vilmos lámpás-ember volt, aki akkor vállalta a Székely Nemzeti Múzeum vezetését, amikor a legnehezebb volt. Amikor mások kitelepültek Erdélyből, ő itthon maradt, azokkal együtt, akik éppen hazatértek, akár Benedek Elek, vagy Kós Károly. Nemcsak Csutak Vilmos, hanem szülőfaluja, Zágon is példája annak, hogy következetességgel és kitartó munkával jelentős eredményeket lehet felmutatni" – jellemezte Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szülőfalujában 2010-ben leleplezett mellszobrának avatóünnepségén. A Mikó Kollégium déli szárnya mellett felállítandó egész alakos szobra Petrovits István munkája.
A szobor avatása november 19-én lesz.
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. november 21.

Csutak Vilmos hótiszta szilenciuma
Csutak Vilmos alakja vigyázza szombat óta a Székely Mikó Kollégium előtti teret: az elmúlt hét végén felavatták a legendás "építő" iskola- és múzeumigazgató szobrát, Petrovits István alkotását.
Méltatlanul kis helyet foglal el egyelőre a közös emlékezetben a zágoni születésű direktor alakja, holott az ő vezetésével élte túl viszonylagos érintetlenségben az első világháború utáni impériumváltást Háromszék legendás skólája. "Csutak Vilmos nagy fejezetet írt... a Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum történetébe. Bár mindkét intézményt elődeitől örökölte, azokat megtartva, továbbfejlesztve hagyományozta az utána következő nemzedékekre. Mindkét intézmény magán viseli... egykori nagy hírű rektor-igazgatójának, illetve igazgató-őrének markáns kézjegyét" – fogalmazott Egyed Ákos akadémikus a Kriterion Kiadó 1993-ban megjelentetett, Csutak Vilmosnak emléket állító, Közösség és művelődés című kötetéhez írt előszavában. A méltó közismertségbe való visszaemelés szándéka vezérelte Keresztes Lászlót, a Mikó-kollégium nyugalmazott aligazgatóját, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány kuratóriumának titkárát és Incze Sándor nyugalmazott esperest, az alapítvány elnökét, amikor a Székely Nemzeti Múzeum Alapítványával közösen kezdeményezte Csutak Vilmos egész alakos szobrának felállítását. A Mikó néhai igazgatójának állított emlék méltó folytatása annak a sornak, amely révén fokozatosan kialakul helyi nagyjaink különleges panteonja Sepsiszentgyörgyön.
Az életét jelentő intézmény szellemiségét őrizendő, annak közelében felállított bronzszobor avatóünnepségén Bíró Béla, az iskola korábbi igazgatója, a Mikó Alapítvány alelnöke, majd Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatta Csutak Vilmos pályáját, illetve az utókor hiánypótló emlékezetre való igyekezetét. Az alapítvány elnöke, Incze Sándor nyugalmazott esperes köszönetet mondott a szoborállítást lehetővé tevő intézményi és magánemberi támogatásokért, és megáldotta a szobrot. Az ünnepség előtt az iskola előcsarnokában rendezett kiállításon, majd tudományos előadás-sorozaton ismerkedhetett a nagyközönség Csutak Vilmos életútjával. Zárásként a Mikó dísztermében az iskola diákjainak és művészeti csoportjainak színvonalas előadása igyekezett még egyszer tudatosítani, ki is volt az az ember, aki nélkül a Mikó és a Székely Nemzeti Múzeum sorsa beláthatatlan irányba kanyarodhatott volna. Adassék neki – Czegő Zoltán szavaival – "hótiszta sylentium".
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. december 5.

Jancsó Benedek emlékezete
A Magyar Köztársaság Kolozsvári főkonzulátusán mutatták be a 2011-ben, Jancsó Alapítvány kiadásában megjelent „Jancsó Benedek emlékezete” című több mint 250 oldalas emlékkönyvet. A könyvhöz neves személyiségek írtak ajánlást. Mint dr. Kövér László a Magyar Országgyűlés elnöke, dr. Hoffmann Rózsa, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium oktatásért felelős államtitkár, Szőcs Géza író, kultúráért felelős államtitkár. Izsák Balázs a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
Szőcs Gézát idézvén: „Jancsó Benedek (1854- 1930) kora igazi polihisztora volt: nyelvészeti tanulmányok mellett írók, költők és tudósok életrajzát is megismerhetjük írásaiból, de történészként is helytállt, a nemzetiségi politikáról és a székelységről több műve született, nem beszélve az álnéven írt Erdély története-című remekművéről”.
Dr. Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke a „Jancsó Benedek emlékezete” című könyv létrejöttének körülményeiről beszélt. 1936-ban megjelent Jancsó Benedek Emlékkönyv, melyet Asztalos Miklós történész szerkesztett. A könyv Jancsó Benedek munkásságát, érdemeit méltatta.
A most megalakult Jancsó Alapítvány hasonló elvek alapján szerkesztette ezt a tanulmány-kötetet, mert tisztelegni kíván a nagy polihisztor előtt.
A második világháború kitöréséig nagyon sok Jancsó társaság alakult meg. De a történelmi változások következtében ötven év alatt megfeledkeztek a kiváló személyiségről.
Jancsó Benedek emlékezete-című könyvnek 15 szerzője méltatja a polihisztort, a munkásságának különböző vonatkozásait emelték ki. A könyv szerkesztése során beemeltek részleteket Jancsó Benedek műveiből. Tehát az olvasó az eredeti szövegeket olvashatja, és ennek következtében még jobban, még tisztábban megismerheti Jancsó Benedeket és élvezheti egyedi stílusát. Megértheti, miért időszerűek a Jancsó által megfogalmazott nézetek.
A könyv utolsó részében képanyag található, mely Jancsó Benedek életének bizonyos megnyilvánulásait emeli ki.
A kötetet Petrovits István plakettjének és Keöpeczi Sebestyén József grafikáinak felhasználásával Almássy Csaba tervezte.
A könyv belső lapján Jancsó Benedek időskori képét láthatjuk, melyet Miklós József festménye alapján, szabadon festett Jancsó Zoltán.
Szemüveges, magas, idősödő úri embert ábrázol a kép, akinek jelentős szerepe volt a magyar politikai, társadalmi és kulturális életben.
A könyvbemutató házigazdája Szilágyi Mátyás főkonzul, kiemelte, a magyar művelődéstörténet egyik gyöngyszemét mutatják be, mely összeköti a magyarságot. Méltatásában felhívta a figyelmet arra, hogy Jancsó Benedek sokat tett a magyarságért. Közösségi ember volt. Polihisztor, számos folyóirat munkatársa. Időben jelezte korának problémáit. Tudományos pályafutása, irodalomtörténészként is fontos. Könyvet írt a magyar felvilágosodásról.
Sajnos Erdélyben, de Magyarországon is kevés információ áll rendelkezésünkre Jancsó Benedekkel kapcsolatban. A magyar kultúrában tudatosítani kell azokat az értékeket, melyeket Jancsó neve képvisel.
A Jancsó Alapítvány kuratóriumának elnöke Dr. Jancsó Antal felhívta a figyelmet arra, hogy a kötetben jeles történészek, irodalmárok, írnak, akik Jancsó Benedek gondolkodásának időszerűségét mutatják be.
Dr. Vekov Károly a Babeş- Bolyai Tudományegyetem tanára Jancsó Benedek életútját méltatva, rámutatott arra, hogy a „nemzet napszámosának” nevezhetjük. Szolgálta a nemzetet akkor, amikor ezt nagyon kevesen tették.
Bemutatta Jancsó Benedek életútját 1858 és 1930 között. Gelencén született. Iskoláit Székelyföldön kezdte. 1875-ben beiratkozott a Kolozsvári Egyetemre, melyet 1978-ban elvégzett. Tanulmányait Bécsben folytatja. Ebben az időben életpályájának két stációja van: Kolozsvár és Bécs. Kinevezték tanárnak a vegyes nemzetiségű Pancsovára. Majd Aradra, ahol szembesül a magyar-román kérdésekkel. Tanít Budapesten. 1901 és 1909 között a Minisztériumi hivatal munkatársa, a Bánffy Dezső kormányában. 1907-ben vallásügyi kérdésekkel foglalkozik.
Lényegében Jancsó foglalkozott a közoktatás kérdésével is, különböző folyóiratokat indított utjára. De munkásságának figyelemre méltó része a kisebbséggel való foglalkozás volt. A román kisebbség ideológiai mozgalmával is foglalkozik. A Párizsi béketárgyalások szakértője. A Trianoni szerződés után a revíziós törekvésnek a mozgatója.
Alkotásai nagyon fontosak. Monográfiái közül említésre méltó „A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota I. II, kötet Budapest 1896./ 1899. Vagy A székelyek. Történelmi és néprajzi tanulmány. 1921.
Ladihay Vince álnév alatt közölte „Erdély története” című kötet. Cluj- Kolozsvár 1923.
Különböző folyóiratokban megjelentek tanulmányai, költeményei. Mind azt bizonyították, mennyire széleskörű érdeklődése, és tevékenysége.
Dr. Jáki László Jancsó Benedekről, mint tanárról beszélt. Egyrészt, mint középiskolai tanárról, másrészt a középiskolai reformjáról, ahogy Jancsó látta, és arról, hogyan értelmezte a pedagógus szerepét. Megemlítette, egy méltatlanul elfelejtett személyiségről van szó.
1890-ben írja Jancsó Benedek, milyen fontos a gyermek személyiségének a megismerése. Figyelembe kell venni a gyermekek életkori sajátosságait is.
A középiskolai reformmal kapcsolatban megfogalmazza az egységes középiskola gondolatát. Ezeket a gondolatokat 1891-ban Budapesten megjelent „Középiskoláink reformja. Pedagógiai tanulmány” című könyvében fogalmazta meg. Könyvének írásakor rendkívül jól ismerte a hazai és külföldi forrásirodalmat. Az egységes középiskola híve. Tisztában van a pedagógus fontosságával, személyiségének jelentőségével. Amint megállapítja, a pedagógus munkája művészkedés, amelyben fontos a gyermek szeretete.
Amint mondja a pedagógust meg kell becsülni.
Dr. Egyed Ákos történész – akadémikus szerint Jancsó Benedek a székelységét nem felejtette el, bár keveset élt Székelyföldön. A székelységgel hadi szolgálatot végeztettek, és ennek következtében nem volt lehetőségük, hogy felvegyék a versenyt a kapitalizmussal.
Jancsó Benedek szerint nagyon fontos kell, legyen a székely iskolahálózat fejlesztése, amely versenyképessé tenné az ott élő fiatalokat. Figyelmeztetett a székely ifjúság nem ismeri az idegen nyelveket.
Dr. Sas Péter tanulmányában a Jancsó Benedek munkásságának időszerűségét elemzi, és azt, mit mond a mának. Az időszerűsége Sas Péter szerint abban áll, hogy látta a valós politikai helyzetet, a maga realitásában értékelte. A mindenkori Magyar Kormány súlyának megfelelően kell, kezelje Erdélyt.
A kötetben megjelent dr. Raffay Ernő v. honvédelmi államtitkár, egyetemi tanár „Egy magyar-román vita 1907-ben” című írása, melyben kiemeli Jancsó Benedeknek a román – magyar kérdéssel kapcsolatos álláspontját. Jancsó szerint a román- magyar kérdést a kultúra eszközeivel, lehet befolyásolni. Másrészt azt mondja, hogy a „magyar nemzetnek a legtávolabbról sem áll érdekében, hogy a románságot a nemzetiségétől megfossza… A román-kérdést a kultúra eszközeivel lehet befolyásolni.”
Takaró Mihály szerint, Jancsó írta a legteljesebb Kölcsey Ferenc-monográfiát.
„ Jancsó Benedek monográfiájának nagy értéke, hogy a korszak főbb irodalmi és közéleti személyiségei között dúló, nem ritkán igen éles és durva hangnemű vitákat minden eufemizáló szándéktól és eszköztől mentesen mutatja be.”
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

2012. szeptember 18.

Iskolakezdés szoboravatóval
Felavatták a vargyasi általános iskola névadója, dr. Borbáth Károly mellszobrát szeptember 16-án, szombaton, iskolakezdés alkalmával.
Gödri Oláh Anna leköszönt iskolaigazgató a szobor elkészülésének kapcsán az összefogás fontosságát hangsúlyozta, majd Borbáth Károlyról, a kutatóról és tanárról szólt: a Tanár úr olyan tudományos munkát végzett, amellyel Erdővidék szellemi óriásai nyomába lépett, úgy ma akár Benedek Elekkel, Kriza Jánossal és Apáczai Csere Jánossal is egy napon emlegethetjük. Beszédet mondott még Bereczki-Farkas Imola, az intézmény új igazgatója, Farkas Emese tanítónő és Ilkei Ferenc, a község polgármestere. Az alkotást Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész és Ilkei Ferenc közösen leplezte le. (Hecser)
Emlékeztető: Borbáth Károly /Vargyas, 1931. jan. 12. - Vargyas, 1980. ápr. 19./ tragikusan hamar és tisztázatlan körülmények között elhunyt tanár. Tíz évig oktatott Kolozsváron, majd mennie kellett az egyetemről.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. február 27.

Mellszobrot kap az orgonaépítő
Múlt év novemberében a kézdivásárhelyi Pro Cantus Egyesület kétnapos ünnepséggel emlékezett Kolonics Istvánra, Erdély leghíresebb orgonakészítő mesterére halálának 120. évfordulóján.
A szabadkai származású mester 1855-ben telepedett le Kézdivásárhelyen, ahol harminchét évig élt. Háromszéken huszonkilenc orgonája van, valamennyi többé-kevésbé ma is működőképes. A csíksomlyói kegytemplom és a gyulafehérvári székesegyház orgonáját is ő készítette. Fórika Balázs kántor, az egyesület elnöke idén maradandó emléket szeretne állítani a méltatlanul elfelejtett mesternek. Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrász műtermében már elkészült mellszobrának gipszváltozata. Tervek szerint a bronz mellszobrot a főtéri református templomkertben állítják fel. (Iochom)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2014. március 7.

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

2014. augusztus 11.

Orbán Árpádra emékeztek Bereckben
Orbán Árpádra, egykori megyei tanácselnökre emlékeztek vasárnap Bereckben. Orbán Árpád szülőfalujában emléktáblát is avattak.
Emléktáblát avattak Orbán Árpád emlékére Bereckben, amelyet az ő támogatásával épült művelődési központ épületére helyeztek. Az eseményen jelen volt Orbán Árpád özvegye Paizs Mária is. A Petrovits István képzőművész által készített emléktáblát Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke és Dimény Zoltán, a község polgármestere leplezték le. Ferenczi László, nyugalmazott iskolaigazgató az eseményen kifejtette: a település sokkal tartozik annak az embernek, aki a falujáért több évtizeden keresztül áldozatos munkát fejtett ki. Az igazgató elmondta: Orbán Árpád hagyatéka nem más, mint a szeretet, az alkotás és építés valamint az, hogy gondját kell viselni másoknak
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke elődjét méltatva elmondta: Orbán Árpád egy erélyes, keménykezű, de ugyanakkor egy jó szívű ember volt. Építő ember volt, aki a bírálatok ellenére is előre tekintett, hiszen sokan kiálltak mellette: a ’90-es évek elején nem volt könnyű vezetni egy közösséget. A megye jelenlegi elnöke felszólalásában az elődjéhez fűződő személyes kapcsolatáról is beszélt: „Orbán Árpád és felesége, Marika néni közel két évtizeddel ezelőtt sokat segítettek a szakmai pályám elindításban, mint erdésztechnikus és mint politikus. Az ők közbenjárásuknak magánemberként is sokat köszönhetek.”
A megemlékező család tagjai közül Orbán Mária mondott köszönetet az egybegyűlteknek: „Árpád tudta, hogy Bereck lakosságának szüksége van a művelődési központra, és lelkesen dolgozott annak megvalósításán. Mindig fontosnak tartotta, hogy valami konkrét maradjon utána, szerette a szülőföldjét ezért is akart itt végső nyugalomra térni.”
Az emlékplakettet Máté Róbert-Béla római katolikus plébános áldotta meg. Az eseményt a helyi oktatási intézmény kórusa, valamint Sárosi Réka szavalata tette még ünnepélyesebbé.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro

2014. szeptember 19.

Jancsó Benedekre, az elkötelezett székely tudósra emlékeztek
Keretszerűen himnusszal kezdődött és zárult a Jancsó Benedek (1854–1930) születésének 160. évfordulója alkalmából tartott ünnepi emlékülés Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Ezzel megkezdődött a nagy székely tudós tiszteletére szervezett négynapos rendezvény – a VII. Jancsó Napok –, mely Kézdivásárhelyen és a szülőfaluban, Gelencén folytatódik.
Két autóbusszal érkeztek a magyarországi vendégek, s a helyiekkel együtt megtöltötték a termet. A magyar himnusz eléneklése után Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, kiemelve, az önkormányzat szívesen melléáll hasonló rendezvényeknek, melyek a székelységért tevők emlékét hivatottak őrizni. Munkáiból kiemelt két kötetet, Erdély történetét és A székelyeket, utóbbi kapcsán jelezte, Jancsó Benedek ma is aktuális álláspontot fogalmazott meg, hiszen száz év múltán nekünk is folyamatosan küzdenünk kell jövőnk biztosításáért. Az elnök a történésztől idézett: „A székely népnek lelke van. Ez a lélek fogja őt megvédeni és megtartani idegen rabságban a magyar nemzet számára.”
Jancsó Antal, a Jancsó Alapítvány elnöke jelezte, megelőzték, ő is készült az idézettel, mely a gelencei Turul-szobor talapzatára is felkerült. Jancsó Benedek nagyon népszerű volt halála után, aztán a szovjet korszakban kitörölték az emlékezetből, mondotta, éppen ezért örvendtek, amikor a rendszerváltás után a gelencei gyerekek a Jancsó Benedek Általános Iskolában tanulhatnak, 2001-ben mellszobrot, Petrovits István alkotását állították a tanoda udvarára. Jancsó Benedek elkötelezett székely tudós volt, akár történészi, pedagógusi, irodalomtudósi vagy oktatáspolitikai tevékenységét tekintjük. Pályáján végigkövethető az elkötelezettség, elvhűség, következetesség. Gondolkodását tanítványa, pályatársa, Rugonfalvi Kiss István szavait idézve mutatta be az alapítványi elnök: „Testestől-lelkestől székely vala. Mindenekelőtt és mindenekfölött faját szerette, de úgy, hogy ez a legnemesebb hazaszeretettel szent harmóniába olvadt. Testvériesen szerette a magyarságot, de sajnálta azt, hogy a székely erényeket kevés magyarnál fedezhette fel, és különösen bántotta az, hogy a magyar politikai életben a nagy nemzeti kérdéseket, melyekben egyet kellett volna érteni minden magyar embernek, pártpolitikai érdekeknek rendelik alá”.
A tudományos konferencián Egyed Ákos történész, akadémikus Jancsó Benedek és a Magyar Szemle kapcsolatát boncolgatva hangoztatta, a román nemzetiségi kérdés elkötelezett kutatója volt, módszere mai kifejezéssel élve multidiszciplináris volt. 1918 után kijelentette, amíg a magyar nemzeti közösséget idegen elemnek tekinti a román politika, nem eshet szó demokratikus megoldásról. Jáki László professzor, pedagógiatörténész Jancsó Benedek pedagógusi portréját festette meg. Történésszé válása előtt tanár volt, és sok olyan elvet mondott ki és alkalmazott, melyeket még ma sem vesznek figyelembe: a pedagógusnak nem munkája, hanem hivatása van, szabad szellemben szabad embereket nevel. Számára a pedagógia nem tudomány, hanem művészet. Sas Péter művelődéstörténész tanulmányát Jancsó András, az alapítvány volt kurátora olvasta fel. A Kelemen Lajos hagyatékában talált, a Magyar Nép folyóirat szerkesztőjének, Gyallay Pap Domokosnak írt, eddig ismeretlen Jancsó-levél kapcsán bővítette a tudós portréját. Tóth-Bartos András történész Jancsó Benedek és a Székely Nemzeti Múzeum kapcsolatáról tartott előadást, ezáltal intézménytörténetet is átadva a hallgatóságnak. Fráter Olivér, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese Jancsó Benedeket mint az egykori Székely Nemzeti Tanács alapító elnökét mutatta be. Raffay Ernő történész, professzor Jancsó Benedek bukaresti küldetéséről és nemzetpolitikájáról beszélt. Műsoron volt a Jancsó Alapítvány harmadik kiadványának, a Jancsó Benedek-breviáriumnak a bemutatója, de időhiány miatt azt Gelencére halasztották. A rendezvényen közreműködött a budavári Mátyás-templom kórusa, valamint a sepsiszentgyörgyi Vox Humana, Laudate és Pro Musica kamarakórus megjelent tagjai, továbbá a férje révén a családhoz kapcsolódó Rekita Rozália színművésznő, aki Dsida Jenő Sirató ének Jancsó Benedek halálára című versét mondta el. Az emlékülés a székely himnusz eléneklésével zárult.
Szekeres Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. február 4.

Berde Mózsa itthon
Az 1848–49-es háromszéki önvédelmi harc jeles alakjának emlékévébe léptünk. Laborfalva nagy szülöttjére, Berde Mózsára (1815–1893) emlékeztet lapunk ez évi falinaptára is. Berde Mózsát a székely katonaság választotta meg népképviseleti országgyűlési követének, részt vett a kolozsvári országgyűlés jobbágyfelszabadítási törvénytervezetének összeállításában, s küzdelme eredményeként a képviselőház kimondta a határőrrendszer megszüntetését. Kormánybiztosként résztvevője volt az Agyagfalvi Nemzeti Gyűlésnek, szervezője Háromszék önvédelmi harcának, jótevője egyházának.
Barangolás a bölcsőhelyen
Egymást követik a rohanó gépkocsik a Laborfalvát átszelő nemzetközi úton. Rohan a nagyvilág, pereg az egyre gyorsuló jelen, s mi ebben a zajban keressük Berde Mózsa emlékét. Segítségül hívtuk életrajzíróit, néhai Benczédi Gergely unitárius főgimnáziumi tanárt, Jakab Eleket, a maiak közül pedig Egyed Ákost.
A kicsi Mózsa szülei, Berde Mózes és Márkos Krisztina a laborfalvi szájhagyomány szerint az unitárius templom mögötti régi temetőrészen pihennek, sírhalmukat tumba, a régiek nevén haskő, fedi. Tavasz keltével védelemre szorul. Az apa idős fejjel állt be a szabadságharcba. A gyerek Mózsa hétévesen ment a falusi iskolába, húszéves korában küldik szülei a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumba (az intézmény ma az ő nevét viseli). Gyermekként és serdülőként volt alkalma, hogy megismerje, lelkileg is kötődjön szülőfalujához. Nyáron hozzászokott a munkás vakációkhoz, szülei takarékosságra nevelték: tudnia kellett, hogy csak a munka hozhat eredményt, csak dolgozva lehet javakat teremteni. Kilenc évig szívta magába a tudományt, s lelkébe a neves gimnázium szellemét. Családja székely nemes volt, oklevelüket a nagy református fejedelem, Bethlen Gábor adta „harci szolgálataik elismeréseként.” Két évszázad távlatából nem könnyű feladat Berde emlékét keresni szülőfalujában. Egykori lakóháza helyére a Sükösd család emelt új házat, ennek a családnak kell megköszönni az egykori régi Berde-udvarházról készített fényképfelvételt is. Az új ház előtt néhány éve még állt a két régi eredeti kapuláb, mára már csak Berde Mózsa cserefája maradt.
„Koránál fogva még láthatta az alatta játszadozó kicsi Mózsát. Mi úgy tartjuk, hogy olyan háromszáz éves lehet ez a fa – tájékoztatott 2008-ban az ott lakó Sükösd Gábor. – Ez a hely a Labor völgyétől fel a Seethal-tagig és ki egészen a Magyarok útja kanyarulatáig – mind Berde-birtok volt. Ők adták el a Bedőknek, s tőlük mi vásároltuk meg. Amikor a régi házat bontottuk, megtaláltuk azt a rejtekhelyet, ahol Berde a kincseit tartotta. Itt, az udvaron található még egy kőből rakott kút. Egy háromszögű kőre, lenn a kőrakatban, az 1837-es esztendő van bevésve, és egy W betű, lehet, hogy a kőfaragó monogramja” – mesélte e sorok írójának az azóta elhunyt Sükösd Gábor falutudós. Tőle tudjuk az anekdotává szentesült Berde Mózsa-történetet, miszerint egy nyári napon lovasfogatával bekocsikázott dolgait intézni Brassóba. Mikor hazajött, összegyűjtette udvarnépét, akiknek azt mondta: No ezt tegyétek ti meg, két kiflivel mejártam Brassót! Berde Mózsa emlékét keresve az egykori funduson Sükösdné Szőcs Erzsébet fogadott, aki elmondta: az emlékfát menteni-gyógyítani, nyesni kellene, az említett eredeti kapuláb pedig a vízvezeték lefektetésének lett az áldozata.
Berde Lenke és első unokatestvére, Kóródi Sándor (229. szám) segítségével összeállítottuk a jelenlegi szentivánlaborfalvi Berdék névsorát, akik közül néhány család Uzonban és Sepsiszentgyörgyön él. Családtörténeti adatok szerint a ma élő laborfalvi Berdék Berde Mózsa első unokatestvérének, a főiskolai tanár Berde Áronnak (1819–1891) lehetnek a leszármazottai. Hihető, mert ezen a falurészen, Laborfalva északi felében állt Berde Mózsa udvarháza, körülötte mind Berde nevű családok laktak s laknak ma is. Itt, a Kicsivíz utca 329. szám alatt állt a tudós-tanár Berde Áron kúriája. Innen egy dobásnyira nyílik a Berde utca, ahol ma is Berdék élnek. Élő tehát ma is, de számában apadó a laborfalvi Berdék nemzetsége.
A forradalom forgatagában
Berdét képességei, nem utolsósorban egyfajta aszketizmussal társuló szigora és mértéktartása miatt választotta fia, Daniel Gábor tanítójául báró Daniel Elek unitárius főgondnok. Egyházához és a valláshoz való ragaszkodását édesanyja famíliájának is köszönhette, amelyből az egyház egykori jeles püspöke, Szentiványi Márkos Dániel is származott.
Berde kolozsvári ügyvédként, jogászként mint katonacsalád sarja került a forradalom forgatagába. Agyagfalva után Háromszéken egyike az önvédelem megszervezőinek. A Sepsiszentgyörgyön székelő Kormányzó Hivatal, az ún. Berde–Horváth-féle Bizottmány vezetője, s kormánybiztosi minőségében is példátlan bizonyítékát adta a hazafiúi szolgálatnak.
„Az önvédelmi harc társadalmi-politikai hátterének kialakítója volt. Az egységfront érdekében küzdő Berde Mózsa révén Háromszéken csak azután válhatott teljessé a haladó erők szövetsége, összefogása a külső ellenség ellen, miután a szabadelvű nemesség csatlakozott e szövetséghez. Ez pedig Berde Mózes politikájának gyümölcse volt” – írja Egyed Ákos. 1848 tavaszán a katonarend követévé választották Háromszéken, mint katonaivadék, élvezte a katonarend bizalmát, szerették benne a nemes embert, a katonafiút. Ő élesztette újra az akkori nép- és falugyűléseket. Egyed Ákos szerint „a nemesség Háromszéken csak egy személyre volt hajlandó hallgatni: ez a személy Berde Mózsa volt!” Politikai bölcsessége abban állt, hogy látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell, ebben segítette a háromszékieket. Törekvéseit, eredményeit Orbán Balázs is méltatta. Berde Mózsa már Agyagfalván találkozott Gábor Áronnal, s itthon közösen tárgyaltak a lőszer- és ágyúgyártásról, megbízta Szacsvait, hogy szervezze meg a puskaporgyártást, s ekképpen szökkent szárba a székely hadiipar. Forradalmi tevékenysége eléggé ismert, most inkább „bűnhődéséről” szólunk, ugyanis a Habsburg-hatalom halálbüntetést rótt ki rá, melyet később várfogságra változtattak. A négyesztendei súlyos várfogság a josefstadti börtönben megviselte, s az isteni gondviselésnek tudható be, hogy megmenekült a haláltól. A Kincses városban és a laborfalvi birtokon pihente ki börtönéveit. Csak a kiegyezés után volt alkalma folytatni jogászi tevékenységét. 1872 után Sepsi- és Miklósvár-szék országgyűlési képviselőjének választották Sepsiszentgyörgyön. Ekkor huzamos ideig újra szeretett Háromszékjének volt a lakója. Ebből az időből Kádár Lajos korabeli laborfalvi tanító és rokona, Berde Ferenc adatai alapján Kiss Sándor akkori laborfalvi unitárius lelkész közölt adatokat.
A Berde-cipó
Illő, hogy röviden szóljunk „a legnagyobb jótevő” egyházi tevékenységéről. 1845-ben beválasztották az unitárius egyházi főtanácsba, a forradalom előestéjén az egyház jogtanácsosa volt. Fukar természetéről szóló szájhagyományok ellenére nemcsak egyházának volt jótevője, hanem egy sor korabeli közületnek, intézménynek, köztük az Erdélyi Múzeum, EKE, EGE, Székely Nemzeti Múzeum, Kézdivásárhelyi Erzsébet Leányárvaház és Szentkereszti Stefánia Menház, amelyeket pénzadományokkal segített. Végrendeletében jelentős vagyonát az unitárius egyházra hagyományozta. Hagyatékának felhasználásával épült fel a háromszéki származású neves műépítész, Pákéi Pakey Lajos tervei alapján a kolozsvári Unitárius Gimnázium, majd 1914-ben a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium új épülete. Birtokainak jövedelméből a kolozsvári, tordai és székelykeresztúri iskolák diákjainak naponta egy-egy ingyencipót juttattak. Ez volt az a bizonyos híres Berde-cipó, melyet diákok nemzedékei, szegény sorsú és arra érdemes tanulók vehettek igénybe. Berde előrehaladott kora okozta, hogy elborult elmével hunyt el életének 78. évében 1893. szeptember 22-én egy budapesti magánklinikán. Kívánsága szerint a Házsongárdi temetőben, földije, az unitárius Bölöni Farkas Sándor sírja mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén a háromszéki származású unitárius püspök, a kilyéni Ferencz József mondott gyászbeszédet. Az unitárius egyház 1901-ben mellszobrot állított Berde Mózsának a Kolozsvári Unitárius Kollégium épületében. Margó Ede (1872–1946) budapesti szobrász alkotása. Háromszéken nincs emlékszobra.
Emlékezete Berde nem feledkezett meg szülőfaluja iskolájáról sem, amely a rendszerváltás utáni időktől az ő nevét viseli. Támogatta a laborfalvi unitárius eklézsiát, amiért az utókor, de a jelenkor is hálás. A laborfalvi unitárius templomban és az iskola falán emléktábla őrzi emlékét. A bécsi döntés előestéjén Szentiványi Gábor (1888–1950) jogász, közgazdász, Háromszék vármegye főispánja, állíttatott emléktáblát a laborfalvi unitárius templomban ezzel a felirattal:
E község hallhatatlan szülöttje
a legnagyobb unitárius jótevő
laborfalvi Berde Mózsa
emlékére Dr. Szentiványi Gábor 1939
1993. október 30-án, néhai Szalad Sándor iskolaigazgató idején, a szentivánlaborfalvi iskola felvette a Berde Mózsa nevét, s az egykori unitárius felekezeti iskola épületének falára elhelyezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész Berdét ábrázoló bronz domborművét. Jeles szülöttjére halálának 120. évfordulója alkalmával is emlékezett a szülőfalu, a helybeli unitárius egyházközség 2013 novemberében. Ekkor állítottak Berde-emlékkopját a laborfalvi unitárius templom előterébe (Bálint Zoltán alkotása).
– Születésnapjához közeledve mi is ünnepi istentiszteleten emlékezünk Berde Mózsára – tájékoztatott Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész –, s ez alkalommal szeretnénk átadni a szentivánlaborfalvi iskolában berendezett Berde-emlékszoba szomszédságába tervezett állandó jellegű falutörténeti kiállítást. Berde, mint a forradalmi események szervezője és aktív résztvevője megszámlálhatatlan alkalommal fordult meg Sepsiszentgyörgyön, örömmel-reménységgel fogadott személyisége volt a városnak. Éppen ezért lapunk úgy gondolja, hogy az egykori szabadságharcosok utódai, akik ma Háromszék székely-magyar közösségét alkotják, megye- és városvezetésünk, az unitárius egyház és helybeli egyházközség egy Berde-mellszoborral tudna méltó módon tisztelegni az önvédelmi harc jeles személyisége előtt születésének 200. évfordulója alkalmával.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. március 15.

Ki volt Petőfi Sándor?
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében került sor a marosvásárhelyi unitárius egyház Bolyai-téri tanácstermében Szántai Lajos budapesti irodalomtörténész előadására Petőfi Sándorról.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kapcsán leghamarabb Petőfi Sándor neve jut eszünkbe valamennyiünknek – kezdte előadását az irodalomtörténész, aki arról értekezett, hogy Petőfi vonatozásában mit jelentett a magyar haza szabadsága és a világszabadság. Meglehetősen fiatal volt, alig 26 évesen lépett ki az élők világából, de hogy hogyan halt meg, mi történt vele konkrétan, az rejtély, csak annyit tudunk, hogy eltűnt. Utoljára egy marosvásárhelyi orvos látta, de nem azt, hogy a kozákok felnyársalták volna, hanem azt, hogy szaladt. Voltak szemtanúk, akik azt látták, hogy eltalálta egy golyó a költőt, más azt látta, hogy egy kozák pika átjárta a mellkasát, míg egy harmadik szemtanú a Héjjasfalva és Fehéregyháza közötti út mellett a kukoricásból látta kilógni a lábát. „Ez három eset, amiből csak egy lehet igaz” – figyelmeztetett az előadó, majd Hathvany Lajos kétkötetes monográfiájára utalt, amely, mint mondta, a Petőfi-kutatások kincsesbányája lett. Minimális kommentárt tartalmaz, a kortárs forrásokat publikálja a költő életútjáról, a születésétől a haláláig az egymásnak ellentmondó adatokat tartalmazó dokumentumokat.
Petőfinek már a születése kapcsán kérdések merülnek fel: mikor született? 1823. január 1-e kora órájában, vagy 1822. december 31-én éjfélkor? Legalább két hely verseng a mai napig, hogy hol született, ezek közül Kiskőrös az egyik, amelyről Petőfi saját kezével beírja iskolai bizonyítványába, hogy ott született. Ugyanezt teszi akkor is, amikor katonának jelentkezik. De szintén ő mondja, hogy Kiskunfélegyháza szülötte. Hasonló a halálának is a helyszíne, hol halt meg pontosan és hogyan? Fehérgyeháza és Héjjasfalva között vagy Barbuzinban? Felmerülnek a kérdések arra vonatkozóan is, hogy kik voltak a szülei. Az apját, Petrovics Istvánt hajlamosak sokan szerbnek mondani, az anyát, Hrúz Máriát szlováknak. Egy biztos – figyelmeztet az előadó, miközben megmagyarázza, hogy mindkettő magyar volt –, bárki bárhonnan származik, eldöntheti, hogy mely nemzethez tartozik.
Petőfi Sándor költészetéről, életművéről is megemlékezett Szántai Lajos, párhuzamot állítva a nyolcvan évet is megérő Goethe és a fiatal Petőfi között. A magyar költő rövid élete alatt ezernél több verset írt. Versei a fejében fogantak és tisztultak le, idézte az okiratokban fennmaradt szemtanúk, barátok visszaemlékezéseit Szántai. Verseit ugyanis azonnal papírra vetette a költő, a legritkább esetben található kézirataiban javítás, áthúzás. A János Vitéz születéséről például fennmaradt, hogy pesti, nagyon szűk kis szobájában pipázott, sűrű füstbe burkolta magát, másik kezével egy pénzérmét dobálgatott. Ha néhány fejezettel megvolt, akkor tollat ragadott, és leírta azt.
Antal Erika |
Székelyhon.ro

2015. április 11.

Petrovits István és Fazakas Tibor tárlata Vajdahunyadon
Közös alapra építve
Tematikáját és formavilágát tekintve igen színes tárlat nyílt meg e héten a vajdahunyadi képzőművészeti galériában. Petrovits István, háromszéki szobrász és Fazakas Tibor, barcasági születésű, de immár vajdahunyadinak tekinthető grafikus ismeretsége, barátsága fél századdal ezelőtt szövődött, amikor a marosvásárhelyi Művészeti Líceum padjaiban együtt tanulták a véső és ecset kezelését Izsák Mártontól, Barabás Istvántól, Hunyadi Lászlótól és sok más neves képzőművésztől. Jó pár esztendő eltéréssel aztán mindketten a Bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Akadémián csiszolták tehetségüket. Útjaik azonban szétváltak: Petrovits István hazatért Sepsiszentgyörgyre, Fazakas Tibor azonban már a kolozsvári Pedagógiai Főiskola elvégzése után Vajdahunyadra kapott kinevezést. – Hosszú évekig nem találkoztunk. Aztán 1989 után egyre gyakrabban nyílt lehetőségünk részt venni magyarországi alkotótáborokban. Itt találtunk ismét egymásra, és az utóbbi, Bugacon megszervezett tábor alkalmával született meg e vajdahunyadi kiállítás ötlete – ismertette a távolra nyúló előzményeket a házigazda szerepét betöltő művésztárs.
A két alkotónak nem csupán életútja haladt más-más irányba, de kifejező-eszközeik is merőben eltérnek egymástól. Petrovits István a monumentális szobrászatban talált megfelelő eszközt, teret, formát az önkifejezésre. Fazakas Tibor pedig leginkább a szabályos formákba zárt op-artban jeleníti meg gondolatait, meglátásait. Alkotásaik azonban érdekes módon harmonikusan illeszkednek egymáshoz – talán a mindkettejük életét, munkásságát meghatározó marosvásárhelyi évek nyoma fedezhető fel bennük
– Úgy gondoltam, Vajdahunyadra mindenképp a középkorhoz, reneszánszhoz kötődő alkotásokkal illik jönni, ezért került itt kiállításra Hunyadi Mátyás mellszobra, illetve a Régizene fesztivál díja, ami egy kisplasztika, úgyszintén egy Szent György-ábrázolás is. Itt van még egy köztéri szobromnak is a mása, a sepsiszentgyörgyi megyei kórház udvarában felállított  Meg nem született gyermekek emlékműve – mutat a kiállított alkotásokra Petrovics István. A szobormások, kisplasztikák között pedig színes, diópáccal és akvarellel készült női aktok díszítik a falakat. – Ezek tulajdonképpen szobor-tervek, vázlatok, fekete-fehér rajzok, amiket utólag különböző technikával kiszíneztem, így váltak önálló képpé – magyarázza a művész. A képek lényegre törő formái, a megjelenített gesztusok egyértelműen utalnak az alkotó szobrászkezére, -szemére. Sőt, székely lelkére is. Szilaj életerő feszíti a formákat, de bennük rejlik a lélek minden rezdülése. Olyan kéz és olyan lélek rajzolta, formázta e műveket, mely Bethlen Gábort, Kós Károlyt, Szent Lászlót és a magyar történelem sok más kiválóságát hívta elő kőből, fából, bronzból. Kisplasztikákban örökítve meg Kodály, Bartók, Kőrösi Csoma Sándor, Mikes Kelemen, Sütő András, Kríza János és Erdély számos nagy szülöttjének emlékét is.
A lelki nagyságot, székely életerőt sugárzó alkotásokhoz sajátos módon illeszkedik Fazakas Tibor mértani formákba öntött világa. Alkotásaiban ott lappang a feszültség, a fények, árnyak játéka, az örök fekete-fehér ellentét, melyet újabban egy-egy véletlenszerű arany, ezüst vonalvezetéssel old fel a művész. – Amióta nyugdíjban vonultam egyre kevesebbet használom a körzőt, vonalzót, egyre kevésbé ragaszkodom a kötött formákhoz. Minden évben egy-egy új technikával kísérletezem. Az utóbbi időben arany és ezüst festékkel rajzolok, teljesen szabadjára engedve a kezem. Az így kialakuló formákat színezem a magam meglátása szerint: templommá, virággá stb. Új technikaként alkalmazom a gyűrt papírt is. Ez egészen izgalmas kísérlet. Egyszerű fehér papírból alakulnak ki a különböző formák, melyeknek a gyűrődések térhatást biztosítanak. Természetesen a klasszikus op-art sem szorult háttérbe. Az utóbbi időben a sakktábla-szerű ábrázolás kerített hatalmába és sokat foglalkoztam a háború–béke, a harang-, a kehely-ábrázolással – mutat alkotásaira Fazakas Tibor, aki ezúttal is teljesen új munkákkal állt a vajdahunyadi közönség elé.  
A két művész egymásra találása remélhetőleg nem merül ki e közös tárlatban. Petrovits István már meghívást kapott egy dévai bemutatkozásra is és a székelyföldi települések illetve európai nagyvárosok mellett idővel talán felénk is otthonra talál néhány székely lelkű Petrovits-plasztika. 
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

2015. április 16.

Egy csipetnyi Petrovits István életművéből
Szobrok, kisplasztikák, női alakokat ábrázoló akvarellek, domborművek egy alkotói életművet sűrítő kamarakiállításon – tömören így foglalható össze Petrovits István tegnap megnyílt sepsiszentgyörgyi tárlata. A szobrászművész több korszakából származnak a Köntés Pincegalériában kiállított munkák, a monumentális szabadtéri szobrok a róluk készült fényképeken vannak jelen.
Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész ismertette a májusban hetvenedik születésnapját töltő Petrovits István életútját, kiemelve, hogy a kőben, fában, bronzban alkotó szobrászt a kísérletezés jellemzi, de elkötelezettsége a magyar kultúrtörténet nagy alakjai iránt állandó, erről tanúskodik a róluk készített domborműsorozat és a szabadtéri szobrok sokasága itthon és a nagyvilágban.   Lapunknak Petrovits István azt mondta, a jelenlegi kiállítással arra törekedett, hogy egy csipetnyit bemutasson mindabból, ami leginkább jellemző munkásságára, tükrözze mindazt, amivel az elmúlt ötven esztendőben foglalkozott. Kérésünkre, hogy nevezzen meg két alkotást, ami szerinte a leginkább üzenethordozó, a meg nem született gyermekek emlékművét említette, amely a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház udvarán áll, valamint a Kós Károlyról készített domborművet, mert számára Kós Károly kiindulópont mindabban, ami erdélyi. Vajdahunyadon is megismerkedhet a közönség Petrovits István munkáival, április 8-án a barcasági származású, Vajdahunyadon élő Fazakas Tibor grafikussal nyílt közös tárlata.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-66




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998