udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 170 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 151-170
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Puskás Attila

2008. február 6.

Csutak Istvánról úgy vélekedik Ráduly Róbert az Erdélyi Riport január 24-i számában, hogy ,,nem ismeri kellőképpen sem Székelyföldet, sem a székelységet. " Ráduly Róbert az „egyesült megyék” majdani központját csakis Csíkszeredában képzeli el, mivel úgymond ez van középen, ,,Csíkszereda a favorit: gyors ütemű infrastrukturális fejlődésünk, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kilenc nappali tagozatos kara mind-mind mellettünk szól. Költségvetésünk nagyobb, mint Sepsiszentgyörgyé, bár nekünk mintegy negyvenkétezer lakosunk van, a háromszéki megyeszékhelyen pedig hozzávetőleg hatvanhétezren élnek. ”A Csutak-féle problémafelvető írást Ráduly Róbert uborkaszezonbeli médiatöltetnek tekinti, de mintha némi sandaság az írások ,,megrendeltségében" is mutatkozna. Ezt a gyanút megerősíti az ugyancsak Csíkszeredából megszólaló Borboly Csaba az Új Magyar Szóban január 24-én (RMDSZ: hordószónokok előnyben?). Szerinte azok a hordószónokok, akik a helyhatósági választásokra előválasztással állítanának jelölteket. Kivétel Csík, mivel: ,,demokratikus, átlátható, a jelöltek esélyegyenlőségét garantáló előválasztási rendszerünk van, amelynek legitimitását tízéves működése során senki nem kifogásolta, kritizálta, kérdőjelezte meg. Valószínűleg ebben rejlik a Csík Területi RMDSZ ereje. " Az írásokban nincs célzás arra, hogy mindez a háromszékiekre irányulna, de hát mi értjük, hogy miről van szó, írta Puskás Attila. /Puskás Attila: Csíki példázatok a sanda mészárosról (Vita a Székelyföldről). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 6./ Előzmény: Csutak István miniszteri tanácsos, volt integrációs államtitkár: Székek földje – Székelyföld? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2008. jan. 8./

2008. március 5.

Petre Strachinaru demokrata-liberális képviselő felhozta az 1984-es sepsiszentgyörgyi szoborrobbantás ügyét, azt állítva, hogy netán ,,magyar szélsőségesek” tették volna. A román civil szféra és a politikum 1990 óta hallgatott erről a magyar kisgyereket a halálba vitt cselekedetről. Simó Erzsébet és Puskás Attila megpróbálták kideríteni, mi történt. Nem kevésszer járták meg Brassót, a táblabíróságot, a megyei törvényszéket. Az azóta hivatali visszaélések miatt leváltott ügyész végül a Volt Politikai Foglyok Szövetsége országos elnökének határozott kérésére megkapta a mintegy nyolc-tíz dossziéból álló aktacsomót. Simó Erzsébet és Puskás Attila azonban nem tekinthetett bele. Azután ezt a végzést kapták: mivel a Vaszi Jánoska halálát okozó cselekedet óta (1999. augusztus 18., az átirat kelte) eltelt a ,,törvényes” elévülés tizenöt éve, megszüntetik a nyomozást. Ezt Nicolae Vasilescu főügyész írta alá. Ennél embertelenebb, arcátlanabb indoklást még nem olvasott, írta Puskás Attila. Eddig a dátumig húzták az időt. Vannak információk arról, hogy ki volt a robbanóanyagot elhelyező szekus tiszt. Azonban az információt közlő sohasem állna ki tanúskodni, nem vállalhatja a név kimondását. /Puskás Attila: Sokadszor a szoborrobbantásról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 5./

2008. április 29.

Az örmény népirtás napját követően, április 26-án emlékezett meg a marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület a huszadik század eleji örmény holokausztról, a világ első, központilag irányított népirtásáról. A vásárhelyi egyesület elnöke, Puskás Attila történész a marosvásárhelyi örmény közösség történetét ismertette. Emlékeztek azokra, akik nemzetiségük, keresztény hitük miatt pusztultak el, mintegy másfél – kétmillióan. A páratlan népirtás követőkre is talált, Hitler számára példaként szolgált. /Nagy Botond: Emlékezés az első holokausztra. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 29./

2008. május 29.

Puskás Attila szerkesztésében és jegyzeteivel jelent meg édesapja, néhai Puskás Lajos Börtönnaplója. /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, Múltidéző sorozat/. A könyv törzsanyaga a Börtönnapló, fontosak a kiegészítő megjegyzések, magyarázó szövegek és lábjegyzetek. A naplóíráshoz szükséges papírt Puskás Lajos felesége juttatja be a szamosújvári lágerbörtönbe: az elemózsiás kosár fülét vászonnal betekerte, ez alatt lapult a papír. Ez 1947-ben történt, a börtönviszonyok nem torzultak el, mert később ez elképzelhetetlen lett volna. Puskás Lajost a Magyar Népközösség jogutódjaként 1941-ben megalakult Tízes Szervezet volt kolozsvári elnökeként tartóztatták le. Nem tetszett a hatalomnak Puskás Lajosnak a cserkészmozgalomban vállalt szerepe, a moldvai csángókkal kiépített s a magyarországi kapcsolatai sem, ezért a börtönből való szabadulása után is állandó megfigyelés alatt tartották. A szintén börtönviselt Puskás Attila jegyzeteiből az apját figyelő ügynök-besúgókra is fény derül. A titkos dossziékban fellelhető dokumentumokból Puskás Attila kihámozta az ügynökök kilétét, sőt, azt is felfedezte, hogy volt köztük kettős ügynök is, aki egyrészt jelentette a szekuritáténak a Börtönnapló meglétét, másrészt a börtönviselt Puskás Lajossal egy olyan ,,változatot” készített, amely ártalmatlannak tűnt, s az eredeti helyett ez került a biztonságiak kezébe. A Dossziék című fejezet válogatott dokumentumokat tartalmaz Puskás Lajos több ezer oldalas, négykötetes szekus iratcsomójából. /Sylvester Lajos: Puskás Lajos: Más jövőt álmodtam (Börtönnapló a kommunista hatalomátvétel évéből) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 29./

2008. június 14.

Puskás Attila kiadta édesapja, Puskás Lajos 1947-es börtönnaplóját a vele együtt raboskodó magyarok névsorával, és szekus-dossziéjának néhány válogatott darabjával. /Puskás Lajos: Más jövőt álmodtam. Napló, dokumentumok. Szerkesztette és magyarázó jegyzetekkel ellátta Puskás Attila. Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2008./ Az 1982 tavaszán elhunyt Puskás Lajos tanárra sokan emlékeznek Kolozsváron: többek között volt diákjai is. A harmincas évek végén a Magyar Népközösség keretében, majd 1940–1944 között a Tizes Szervezet élén végzett szociális és családvédelmi munkát. A Sziguranca már 1944 őszétől figyelte, internálták, szabadulása után pedig a „Legfelsőbb Tisztogató Bizottság” úgy döntött, hogy „semminemű vezető állami állást nem vállalhat”. 1947. május 5-én újból elhurcolták. A naplófeljegyzéseket olvasva, Dávid Gyula összehasonlíthatta az 1947-es és az 1956 utáni börtönt, 1956 után ugyanis ő került börtönbe. 1947-ben még rendszeresen kaphatnak csomagot hozzátartozóiktól, az internáltak maguk főzhették meg ebédjüket, a csomagban kaphattak olvasnivalót is. Az internáltak nap közben felkereshették egymást, sőt az akkor még meglevő kápolnában felváltva tartottak misét-istentiszteletet az ortodoxok, római katolikusok ér protestánsok. Ha pedig konfliktusba kerültek a börtön vezetőségével, az esetet a rabokból alakult „komité” tárgyalta meg a börtönparancsnokkal. Szabad idejükben előadásokat hallgattak. Idilli élet? Aki úgy gondolja, megpróbálhatja, írta Dávid Gyula. A Puskás Lajos által feljegyzett névsor, fontos dokumentum. Köztük volt Kakassy Endre író, műfordító, Koncz Rudolf kolozsvári, Kovács Károly zilahi és Elekes Viktor nagyenyedi református. kollégiumi tanár, Lévai Lajos és Haáz F. Rezső tanárok a székelyudvarhelyi ref. kollégiumból, Hadnagy János, a híres zetelaki plébános, Pásztai Géza szociáldemokrata politikus, Kiss Bertalan szatmári, Sass Kálmán érmihályfalvi ref. lelkész. Összesen 146 magyar értelmiségi, akiket a „demokrácia ellenségei”-ként, ítélet nélkül tartottak fogva 1947-ben Szamosújváron. Puskás Lajost szabadulása után állandóan megfigyelték, ezt mutatják a besúgói jelentések közölt válogatott dokumentumai. Fiát, Puskás Attilát 1958-ban húsz évre ítélték, 1964-es szabadulása után őt is a megfigyelték. /Dávid Gyula: Így éltünk Szamosújváron. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./

2008. szeptember 18.

Egy diák szüleinek búcsúlevelében ezt írta: ,,kiléptem az életbe". Majd így folytatta: ,,... Milíciával, ha egy cseppet is szeretnek, ne köröztessenek. Ha elfognak, motozás lesz a vége, akkor megtalálják verseimet, melyeknek hangja a mai kor fülét igen sérti. " A kétségbeesett szülők nem fogadták meg fiuk kérését, és elindult a lavina. Tizenegy ember sorsa fordult meg ezen a levélen. A diákot rövid szekus gyomrozás után elengedték. A szeku módszereihez tartozott az ideiglenes szabadlábra helyezés. A diák felvette jó barátaival a kapcsolatot, és a gyanútlan barátok faggatták és hallgatták őt. Néhány nap múlva újra a szeku foglya volt a diák, s ezúttal nemcsak barátait áztatta el, hanem tanárait is. Ez az ember a rendszer bukásáig szoros munkatársa lett az elnyomó hatalomnak. /Puskás Attila: Megtagadva, elárulva. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 18./ Ez a verselgető diák Sántha Imre volt. Lásd: Puskás Attila: Kisemberek a vörös pók hálójában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2003. márc. 4., folyt. : márc. 5., Domokos Péter: Erdélyi ötvenhatosok. = Új Magyar Szó (Bukarest), 2006. aug. 1.

2008. október 25.

A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetést adta át október 24-én Csíkszeredában Sólyom László köztársasági elnök tizenöt volt politikai fogolynak, köztük két román származású egykori elítéltnek: Harai Pálnak, a medgyesi római katolikus plébánia nyugalmazott plébánosának, esperesnek, Orbán Péternek, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége alelnökének, az ’56-os Bajtársi Társaság alelnökének, Toader Stanca volt parlamenti képviselőnek, Alexandru Maier nyugalmazott orvosnak, Szilágyi Árpádnak, Török Józsefnek, Páll Lászlónak, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége alapító tagjának adta át. Kitüntetést kapott még ugyanezen szervezet tagjaként Sándor Bálázs, Puskás Attila, Kelemen Csongor és Biczó János, valamint Orbán Etelka, Czimbalmos Károly, Vorzsák János és Kovács Gyula. /A magyar államfő kitüntetéseket adott át Csíkszeredában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 25./

2008. október 25.

A tapsviharral fogadott Sólyom László köztársasági elnök Baróton előbb a középiskola számítógéptermét, majd a névadó Baróti Szabó Dávid emlékszobáját tekintette meg. Sólyom László erdélyi látogatásáról szólva kijelentette: azért fontos, hogy bejárja a magyar megyéket, mert az újságokból, a tévé híradójából nem derül ki, miként gondolkodnak az anyaországtól elszakítottak.,,Látni kell az emberek arcát, kezet kell fogni velük, így érezni a magyar nemzet egységét” – fogalmazott. A kommunista diktatúra ellen magányosan tiltakozó cseh, magyar és székelymagyarnak közös emléket állító alkotást Moyses Márton testvére, Moyses Éva leplezte le, majd Sólyom László koszorút helyezett el. Az avatásra előkészített 1956-os emlékműnél az ötvenkét esztendővel ezelőtt történteket Józsa Árpád Csaba elevenítette fel. Sólyom László elmondta, kérte a román államfőtől, hogy rehabilitálják az 1956-os romániai elítélteket. Az új emlékművet Puskás Attila volt politikai fogoly és az alkotó, Éltes Barna képzőművész leplezte le. Sólyom László néma főhajtással adózott a forradalom hősei és a kommunista hatalom által bitófára küldöttek emléke előtt. Benkő Levente újságíró, történész 1956 erdélyi vetületeinek néhány mozzanatát ismertette, majd részletesebben szólt az erdővidéki bebörtönzöttekről. Kutatásai szerint a régióból származó 58 politikai elítéltre összesen 383 év börtönt róttak. A magyarországi Politikai Foglyok Szövetségét képviselő Mádi Jenő kijelentette: azért lázadt fel a fiatalság, mert világossá vált számára, hogy lelket, hitet és hagyományt felemésztő kommunista rezsim került hatalomra, s ebbe nem akart belenyugodni. A Kovászna megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke, Török József az emlékmű elkészítéséhez nyújtott segítséget köszönte meg a kereskedelmi társaságoknak, egyházaknak és alapítványoknak. /Hecser László: Sólyom László és a barótiak 1956 hőseire emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 25./

2009. február 3.

A nemzeti közösségek fennmaradásának egyik kulcsfontosságú feltétele az önálló, állami finanszírozású, anyanyelvű egyetem megléte. Jól tudják ezt Európa kisebbségei, hiszen mindegyik, körülbelül százezer főnél nagyobb lélekszámú, őshonos nemzeti közösség – mint a spanyolországi katalánok, a dél-tiroli németek, a felvidéki magyarok, a macedóniai albánok, a moldvai gagauzok, a finnországi svédek – kiharcolta magának ezt a jogot. Jól tudja ezt a mindenkori román politikai vezetés is, ezért igyekszik minden eszközzel megakadályozni az állami magyar egyetem újraindítását. Az eszközök közé tartozik az egyetemi oktatók megfélemlítése és megvásárlása is, hangsúlyozta dr. Hantz Péter. A 2006-os táblaakcióval a Bolyai Kezdeményező Bizottság a Babes-Bolyai Tudományegyetemen kialakult tarthatatlan állapotokra, tágabb összefüggésben pedig az erdélyi magyar felsőoktatás rendezetlen helyzetére hívta fel a hazai és a nemzetközi közvélemény figyelmét. A magyar feliratokat akkor helyezték ki, amikor az egyetem kiállítást rendezett az Európai Parlamentben, ahol azt állították, hogy az intézményben többnyelvű a feliratozás. A kiállítás megnyitójának napján helyezte ki dr. Hantz Péter, néhol közelharc árán, azokat a magyar feliratokat, melyeket aztán a ,,multikulturális” Babes–Bolyai Tudományegyetem vezetősége azonnal leveretett. Az eset után Hantz Pétert és Kovács Lehelt kirúgták egyetemi állásukból. A táblaügy után akkora volt a felháborodás, hogy sok mindent el lehetett volna érni. Ezt azonban az árulók, a Babes–Bolyai Tudományegyetem volt és jelenlegi magyar rektor-helyettesei (mint például Magyari Tivadar, Nagy László, Szamosközi István) akadályozták meg. Jelenleg dr. Hantz Péter a heidelbergi molekulárisbiológia-laboratóriumban kutató. A Bolyai Kezdeményező Bizottság most dolgozik az erdélyi magyar felsőoktatás távlati fejlesztési perspektívájának kialakításán. A tanulmány egyetemfejlesztési, gazdasági, demográfiai és politikai kérdéseket vizsgáló fejezetekből fog állni. Semmilyen körülmény között nem szabad vegyes tannyelvű egyetemet létesíteni. Ezek ugyanis melegágyai a megalkuvó, opportunista vezető réteg kialakulásának. Azt szeretnék, ha a leendő magyar egyetemi hálózat egyik kara Sepsiszentgyörgyre települne, és ha megszabadulhatnának az elrománosítási céllal létrehozott struktúráktól. Dr. Hantz Péter távlati tervei között szerepel egy erdélyi kutatólaboratórium megalapítása. A Bolyai Egyetem újraindítása érdekében kifejtett tevékenységet a www.bolyai.eu honlapon követhetik nyomon, tájékoztatott Hantz Péter. /Puskás Attila: Magyar tannyelvű egyetemért (Interjú dr. Hantz Péterrel). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 3./

2009. május 13.

Kérdőíves vizsgálattal az idei négy végzős évfolyam véleményét akarták megismerni, ez a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem eddigi tevékenységéről is tájékoztat. A kezdő tanulólétszámhoz képest (50 beiratkozott) az ötödik, illetve a negyedik év végére a tanulók 28–56 százaléka maradt meg. (Legkevesebben a környezetmérnökin, legtöbben az élelmiszer-ipari mérnökin.) Az adott válaszok alapján a csíkszeredai Sapientia elsősorban a Hargita és Kovászna megyei diákok egyeteme, de már vannak más megyékből is. Az elmúlt években jelentősen javultak és tovább bővülnek a tananyag elsajátításának a feltételei. Többen tovább szeretnének tanulni, hogy esélyük a mesteri, illetve doktori diplomával nagyobb legyen. /Puskás Attila: Mérnökjelöltek a csíkszeredai Sapientián. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 13./

2009. június 26.

Előbb a Szekeres Attiláé, majd a Stefano Bottonié, sőt, a Krónikában is megjelenő, besúgót leleplező írások kavarják fel újra és újra a Szekuritátéval egykor együttműködők ügyét. Puskás Attila 2006-ban fordult először – akkor még eredménytelenül –, majd most újra a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottsághoz /CNSAS/, hogy megismerje tizenhárom besúgójának kilétének. Ha majd megtudja, nyilvánosságra fogja hozni a neveket. Ugyanis Puskás Attila állítja – vele is próbálkoztak –, hogy el lehetett volna kerülnie a ,,hálózat” tagjává válást. Bottoni hiteles történész! El kell fogadni hitelesnek állítását Szilágyi Domokosról, aki attól még az egyetemes magyar költészet nagy egyénisége. S múltja bizonyára meghatározta végzetes döntését, az öngyilkosságot. Puskás Attila szomorúan olvasta a Krónika június 18-i leleplező írását. Oberten Jánost (Oláh fedőnévvel) Dávid Gyula ajánlotta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztre, jóhiszeműen, hiszen gyermekként lett Oberten a szeku rabja. S most – bizonyítékokkal szembesülve – Oberten arra az érdemrendre hivatkozik. /Puskás Attila: Besúgóügyek... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 26./ Előzmény: /Lázár Lehel: Író és színész jelentett a Szekuritáténak a Dsida-estekről, Krónika, jún. 18.

2009. augusztus 1.

Felkavaró élmény volt elolvasni Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium I. /Partium Könyvkiadó, Nagyvárad/ című kötetét. Közel húsz éve sürgetik sokan a múlt feltárását. Most bárki kezébe veheti ezt a vaskos könyvet, a protestáns egyház partiumi és a teológia ,,szomorú jelentését”. Remélhetően más egyházak és a civil szféra is követi a példát. Papp László püspök, fedőnevén Paun, püspökként az ismert módon leszerepelt, és fiához szökött még idejében Franciaországba. Neves és köztiszteletben álló teológiai professzorok saját diákjaikat adták ki! Csak példaként: Rapp Károly evangélikus teológiai tanár ,,Enyedi Zoltán”, Gálfy Zoltán teológiai tanár ,,Bibliotecarul”, Kozma Tibor teológiai professzor ,,Dombi Lajos” néven jelentett, Izsák Vilmos unitárius teológiai tanár az ,,Incze Walter” fedőnéven. A szeku zsarolta, jobb állással, külföldi utazással, sőt pénzzel kecsegtette azt a lelkészt, akinek először megismerték gyengéit, majd mindezek birtokában kísértették meg. A könyv a jó áttekinthetőségre törekszik, ezért a fejezetek így oszlanak: megfigyeltek, megfigyelők, megfigyeltből megfigyelő vagy fordítva. A hitelességet 75 melléklet támasztja alá. /Puskás Attila: A szigorúan ellenőrzött egyház. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 1./

2009. augusztus 11.

Ami a román nyelv elsajátítását illeti közép- és egyetemi fokon, Puskás Attila elmondta, hogy a csíkszeredai Sapientia EMTE idei mérnök államvizsgázói, jóllehet minden tantárgyukat magyarul tanultak, de Bukarestben – idegen bizottság előtt – románul államvizsgáztak. Románul kellett elkészíteniük a dolgozatukat, és tízperces ismertetéssel megvédeniük, majd hasonló időtartamban felelniük a feltett kérdésekre. A tizenöt jelentkező közül egyik sem kapott elégtelen osztályzatot, hetesen alul egyikük sem vizsgázott. Többeket dicséretben is részesítettek a professzorok tájékozottságuk és otthonosságuk miatt a választott témájukban. Azok tehát, akik agitálnak a magyar oktatás ,,újraegyesítéséért” a románnal, az egyéniségükből kimosódott nemzeti önérzetet jelzik, vagy a szolgalelkűséget, alighanem többségi sugallatra. /Puskás Attila: Magyarul tanulni, románul vizsgázni. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 11./

2009. szeptember 16.

Adolf Hitler hírhedt könyvét, a Mein Kampfot nem lehet újra kiadni. Ez a tilalom nem vonatkozik Romániára (mint egyébként a legionárius típusú szervezetek betiltása sem), mivel a cikkíró ismer egy román nyelvű Mein Kampfot, Dumitru Otovescu bevezetőjével, a 90-es évek elején adták ki. /Puskás Attila: Adolf Hitler Mein Kampfja románul. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 16./

2009. október 24.

Első alkalommal rendezték meg október 16–18. között Marosvásárhelyen az erdélyi örmény kultúra napjait a 2008-ban bejegyzett Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület (MÖMKE) szervezésében. Jakobovits Miklós, Nagyváradon élő Munkácsy-díjas festőművész, a Barabás Miklós Céh elnöke a Bernády Házban mutatta be az erdélyi örmény katolikus plébániák képtárának restaurálási munkálatait. A Marosvásárhelyi Egyházművészeti Múzeum (Keresztelő Szent János-plébániatemplom karzata) a legnagyobb erdélyi örmény közösség, a gyergyószentmiklósi örmény plébánia évszázados könyvanyagát őrzi több mint egy hónapon keresztül. Megnyílt a vásárhelyi örmény származású Duha László amatőr képzőművész faragászati kiállítása. /Dr. Puskás Attila: Örmény kincsek Erdélyben, Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 24./

2009. október 30.

A ma már történelmi távlatnak tekinthető 53 év sem volt elegendő arra, hogy fontos eseményeket tisztázzon az 1956-os magyarországi forradalommal kapcsolatban. Az m1 magyar tévécsatorna október 25-i egymondatos ,,megemlékezése”: ezelőtt 53 évvel történt a Kossuth téri vérontás, amely a szovjet csapatokat terheli. Ennyit érdemelt meg az a száz halott és közel kétszáz sebesült, akik a Parlament és a kormányzati székházak között fegyvertelenül, a szovjet páncélosokkal barátkozva az alattomos bosszú áldozata lett! A cikkírónak egy magánkiadvány került a kezébe, egy tanárnő könyve, aki számos tanút megkérdezett a valóságos történtekről. Szerinte a Földművelésügyi Minisztérium tetejére az akkor még hatalmon lévő Gerőék a Partizánszövetség embereit vitték fel, és onnan, valamint a szomszédos utcából és a minisztériummal szembeni vendéglőből a közben odavezényelt határőregységgel kb. tíz percig tartó, meg-megszakadó sortüzet zúdítottak a polgárokra. Az Astoria Szállótól a mintegy tízezres tömeggel a térre érkezett négy szovjet páncélos nem a forradalmárokat, hanem a tetőről lövöldözőket vette célba! Gosztonyi Péter könyvében (Föltámadott a tenger... 1956) azt feltételezte, hogy e vérengzést az ÁVH ,,vagy egy szellemében ahhoz közel álló testület szervezte meg”. Szovjet források (Sztarinov: A felderítés és a Kreml) feltételezik, hogy Mikojánék attól való félelmükben, hogy a szovjet katonák átállnak a tüntetőkhöz, részesei lehettek az ÁVH-val egyetértésben szervezett provokációnak. /Puskás Attila: Az október 25-i véres csütörtök. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 30./

2009. november 4.

Budapesten a rádió székházánál 1956. október 23-án eldördülő fegyverek és az első halottak kirobbantották a forradalmat, ami polgárháborúnak is nevezhető, mivel a szovjet beavatkozással a felkelés kettős jellegű volt: a belső diktatúra elleni forradalom, a megszálló szovjet hadsereggel szembeni szabadságharc. A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Gerő Ernő 23-án küldött segítségkérő telefonhívására már 23–24-én elindultak, és megérkeztek Budapestre: öt hadosztály 31 550 katonával és tiszttel, 1130 harckocsival (tankkal), 600 ágyúval és aknavetővel, 400 csapatszállító lövészpáncélossal, 4000 teherautóval, 159 vadászrepülővel és 122 bombázóval! Ugyanakkor 24-én Magyarország keleti határainál a főerő is bevonult. A szovjet tankok súlyos veszteségeket szenvedtek, és 30-án, megalázva a kénytelen hátrálás miatt, kivonultak Budapestről. A magyar forradalmi erők szervezettebbek és erősebbek lettek. Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, és kihirdette Magyarország semlegességét. Csakhogy ebbe sem a Szovjetunió, sem a csatlósai és Kína nem nyugodott bele. A magyar szabadságharc letörését Zsukov marsallra és tizenhét hadosztályára bízta a szovjet vezetés. Zsukov jelentette a KB-nek a Vihar hadművelet kezdetét: ,,Folyó év november 4-én 6 óra (moszkvai időszámítás, valójában 4 óra) 15 perckor a szovjet csapatok elkezdték végrehajtani a közrend és a népi-demokrata államrend Magyarországon történő helyreállítását... ” A csapatok főparancsnoka Konyev marsall, a vezérkar élén Malinyin tábornok állt, míg Budapest ostromát Malasenko tábornok vezette. (Ezek a II. világháborús hadseregparancsnokok az akkori Szovjetunió legképzettebb és legsikeresebb hadvezérei voltak. Ők kellettek ahhoz, hogy ne ismétlődjék meg a kezdeti kudarc!) Ami a veszteségeket illeti, még napjainkban is sok a bizonytalanság. Sok halottat helyben hantoltak el, nevük feledésbe merült. Továbbá: szovjet katonák számos forradalmárt kivégeztek, ítélet nélkül, amellett saját átállt katonáikat is kivégezték. Beszélnek 200 000 magyarról, aki elhagyta hazáját. Ma sem tudjuk a pontos számot (többen az amnesztia hírére visszatértek, néhányan ezzel aláírták a szószegő Kádár halálos ítéletét...). A legutolsó ellenállási gócokat csak november 11-én számolták fel. Szervezetten legtovább Csepel harcolt (november 10-ig). Zsukov szerint október 24. és november 6. között a szovjet hadsereg vesztesége 377 halott és 881 sebesült, Mást tüntet fel Vagyim Arisztov, a KB titkára. Szerinte 670 a halott és 1540 a sebesült. Rajtuk kívül 51 ,,eltűnt”. Megsemmisült 52 harckocsi (tank) és önjáró löveg, 29 ágyú, 29 csapatszállító lövészpáncélos, 112 gépkocsi, 2 repülő (a csepeliek lőtték le) és egy helikopter. A 2001-ben megjelent hivatalos (?) adatok már 720 halottról és 1540 sebesültről szólnak, de jóval kevesebb haditechnikáról (pl. csak 25 tank elvesztéséről). A galád november 3-i esti letartóztatást (Maléter Pál honvédelmi minisztert és társait) is eszközlő KGB-főnök, Szerov tábornok tetteivel a Kutuzov-érdemrend I. fokozatát ,,érdemelte ki”. A magyar veszteségek felmérése még nehezebb, mint a mégis reguláris szovjet hadseregé. Az 1963. március 21-én kihirdetett (részleges) amnesztiáig 35 000 magyar állampolgár ellen indítottak eljárást politikai bűncselekményekért, akik közül 22 000-et jogerősen elítéltek, 13 000-et internálótáborba küldtek, 10 000-et elbocsátottak állásából. A halálraítéltek számát 480-ra teszik (sok esetben nem is tudtak a hozzátartozók évekig szeretteik kivégzéséről). Szerov tábornok jelentése szerint november 10-ig 3773 személyt tartóztattak le a szovjetek, és 700-at katonai fedezet mellett a Szovjetunióba, Kárpátalja börtöneibe vittek. A magyar és külföldi tiltakozások eredményeképpen december 10–20. között visszaszállították az elhurcoltakat. A harcok közben elesett magyarok számát a Központi Statisztikai Hivatal 2502 főre teszi (ebből Budapesten 1945), 19 226-an megsebesültek (Budapesten 16 700), akiknek negyede 18 évesnél fiatalabb, fele 19–30 év közötti. Budapesten októberben 757, novemberben 926, decemberben 36, januárban 6 ember halt meg fegyveres harcban. Magyarország legjobbjait vesztette el harcokban és a börtönökben. A szovjet ítélethozók és magyar cinkosaik bosszútól fűtve kreálták a pereket. /Puskás Attila: 1956: veszteségeink, veszteségeik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

2009. december 8.

Év végi gyűlést tartott a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület december 3-án. A közel egy éve bejegyzett egyesület tudatosította jelenlétét a marosvásárhelyi magyar kulturális életben. Az esten Puskás Attila, a MÖMKE elnöke összefoglalta az egyesület tevékenységét. Októberben szervezték az Örmény kincsek Erdélyben című rendezvénysorozatot. Bemutatták Nagy Attila legutóbbi kötetét, a Gazdátlan sorokat. Nagy Attila költő, az egyesület alelnöke elmondta, ez a nyolcadik kötete. A Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesületet 2008. december 12-én alapították, ötven bejegyzett tagjuk van. Az Erdélyi Örmény Gyökerek című budapesti kiadású lapban egyre több helyet foglalnak el a vásárhelyi rendezvények. /Nb. : Örmény–magyar múlt és jövő. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 8./

2010. február 28.

Letölthető Word dokumentum (DOCX)

Puskás Attila: Szép szavakban forradalom
A szerzõ a szakirodalomban Puskás-csoportként tárgyalt a csíkszerdai Vegyeslíceumban letartóztatott és elítélt 11 tanár, diák történetét tárja fel a kihallgatási dokumentumok alapján 1958-1959-bõl. Egy jól mûködõ tevékeny tanári kollektíva és néhány versíró diák szétverésének, hamis vádakkal való elítélésének története. A 11 érintett 1962-1964 között szabadultak.
Székelyföld (Csíkszereda)

2010. május 11.

Az anyanyelv utazó kalandora
73 éves lenne Lászlóffy Aladár
A költő, akit a magyarság és a magyar- örménység is egyik legnagyobb alkotójának tart. A költő, aki egy éve távozott közülünk és aki annak idején valóban új hangot jelentett az erdélyi magyar irodalomban. A költő, akire a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület szép lélekszámú közönség látogatta irodalmi esttel emlékezett múlt kedd délután a Deus Providebit Házban. A költő, Lászlóffy Aladár, aki idén lett volna hetvenhárom éves.
Puskás Attila, az egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd Nagy Attila, az egyesület alelnökének előadását Kilyén Ilka színművésznő szavalata vezette fel.
– Az erdélyi magyar irodalom egyik legkomplexebb költőjére emlékezünk, de ünnepeljük inkább születési évfordulóját, mint haláláét, hiszen május 18-án született – kezdte értekezését a költőtárs, Nagy Attila. Lászlóffy 1937-ben született Tordán, a kolozsvári Református Kollégiumban, majd a bölcsészkaron tanult. De államvizsgázni, a "hülyejánosok" miatt csak 1971-ben engedik. Dolgozni kezd, közben minden műfajban ír, műveire rögtön rá lehet ismerni. A magyar irodalom egyik legműveltebb költője, hatalmas tudásanyaggal rendelkezett a biológiától az irodalmon keresztül a zenéig. Sok tanítványa volt, segítette a fiatal költőket, ha kellett, hosszasan veszekedett a szerkesztőkkel érdekükben – körét úgy is emlegették, mint Ali baba és a negyven költő. '56-ban Budapesten érti meg, hogy neki, aki sehova sem illeszkedik, befelé kell fordulnia. A világ mozzanatait leképezni a közösségre. Első kötete '62-ben jelent meg: az avantgárd eszköztárát használja ugyan, de az Ént jeleníti meg, mutatja be vele. "Legnagyobb kalandként utazom a nyelvet" – mondta. A magyar irodalom legtakarékosabb költője, verseiből még a vesszőt is sajnálta kivágni. Romániában 1985-ig publikál, utána elhallgattatják. Magyarországra költözik és '93-ban már a Kriterionnál jelenik meg soron következő kötete, a Keleti reneszánsz, amely Kelet-Európa újjáéledéséről szól – egy agymosott világot tár elénk, amelyben válságba került az ember. Ebből azonban nem lát kiutat, erre utal a kötetzáró, nagyszerű vers, a Homo letargicus. Amikor berobbant az irodalomba, tele voltak vele az újságok. És mennyire idegesítették művei az akkori társadalmat, az apámék generációját... legalább annyira, mint a Beatles. Aztán észreveszik, hogy mennyire modern – és elismerik, '85-ben viszont elhallgattatja a hatalom. Utána kristályosodik ki míves, magyaros verselése. Kultúreurópában hisz és eltérően más költőktől, akik a kilencvenes évektől verseikben szerepet játszanak, ő tudatosan építi bele műveibe a neveket, amelyeket használ, hogy az embert okítsa, művelje. Hisz az alkotás erejében, képei csodálatosak, meghökkentőek, döbbenetesek. Nagy tisztelettel viseltetett az asszonyok iránt és újra beemelte a költészetbe a szinte elfelejtett metaforát, szinesztéziát – azokban az időkben, amelyekben a magyar költészetben szinte kizárólag a trágárság és a pornó uralkodott. A legnagyobb gond viszont az, hogy mindezek ellenére máig eléggé ismeretlen maradt. Mert ma az a divat, hogy csak egyesekről írnak. Róluk viszont rengeteget. És ezért más, igen értékes alkotókról elfeledkezünk – hallottuk Nagy Attila vers- és életműelemzésben gazdag, vetített képes előadásában, amelyet Kilyén Ilka szavalata zárt.
Nb.
Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 8.

Beszédes sírfeliratok
Diákok tárták fel az elmúlt hónapokban a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-plébánia kriptáját. A „leleteket” kiállítás keretében mutatják be a nagyközönségnek
Stílusosan a halottak napján, november elsején nyílt meg a marosvásárhelyi, főtéri Keresztelő Szent János római katolikus plébániatemplom alatti kriptában az a kiállítás, amely pontot tett egy feltárómunka végére. A Bolyai Farkas Gimnázium egyik osztálya, a XI. C közössége idén májustól novemberig rendszeresen lejárt a föld alatti kriptába Puskás Attila latintanár kezdeményezésére. A pedagógus úgy gondolta, „fel kellene dobni” a latinórákat, ezért azt ajánlotta diákjainak, hogy osztálykirándulás keretében nézzék meg a föld alatti kriptát, és térképezzék fel a sírfeliratokat.
„Lefordítottuk a latin sírfeliratokat, lefényképeztük a sírokat, és ebből keletkezett az itt látható fotókiállítás. Úttörő, izgalmas munka volt. Szerintük hasznos is, mert ezek a felira-tok régiek, rongálódnak, egyesek már nem olvashatók” – mesélte lapunknak a munkálatokban részt vevő Székely Róbert. Mint mondta, a kriptában készült fényképeket a Bolyai Napok keretében az iskolában is kiállítják majd. A tanintézetben egyébként már híre ment a diákok munkájának. „Egyesek igencsak csodálkoztak ezen, azt kérdezték: mivel foglalkoztok? Sírokat raboltok ki?” – tette hozzá a kilencedikes diák.
Közéleti személyiségek, egyházi elöljárók sírjai
A kiállítás megnyitóján Oláh Dénes főesperes-plébános hirdetett igét. Puskás Attila ötletgazda, a Marosvásárhelyi Örmény Kulturális Egyesület vezetője szerint a feltárás biztosan meghozta a diákok kedvét ahhoz, hogy latinul tanuljanak, már nem tartják ezt haszontalan tevékenységnek. Pál Orsolya kilencedikes tanuló arról is beszámolt a megnyitón, hogy utólag jöttek rá: nagy fába vágták a fejszéjüket. „A feltárt sírok több mint 200 évesek, és szinte senki nem tud róluk semmit” – mondta lapunknak Orsolya. A kriptában hatvan sírhely létezik, de egyesek nyílásán semmiféle felirat nincs, így azt sem lehet tudni, hogy az idők során temetkeztek-e ezekbe, vagy sem.
A diákok 35 latin és magyar sírfeliratot fejtettek meg. A legrégibb felirat azt jelzi, hogy gróf Kálnoki Domokos volt az első ide temetett személyiség. Az egyházi személyiségek közül jelentősek voltak a Cserei testvérek, akik a háromszéki Nagyajtáról származtak, és a meszesi Szent Margit-apátság apátjai voltak, egyikük főesperes, másikuk apát-plébános volt Marosvásárhelyen. Az említetteken kívül itt nyugszik például Apostol György jezsuita szerzetes, aki a rend felbontása után is a térségben maradt, Nyárádtőn és Székelybőben pasztorált. Mellette nyugszik Könczei Imre, aki a vásárhelyi katolikus gimnázium tanára volt, 1799-ben halt meg, 36 évesen a Marosba fulladt. Sírfelirata így szól: „Az élőket a halál énekli el.” A tanulók egyébként egy belga és egy osztrák illetőségű személyre való utalást is találtak.
Örmény kereskedők is ide temetkeztek
Barabás Kisanna levéltáros a feltárómunka folyamán szakmai tanácsokkal látta el a diákokat. A kiállítás-megnyitón elmondta: a kripta a plébánia legkorábbi épületrésze volt. A fülkék egymás fölött vannak, barokk stílusban alakították ki a bejáratukat, nyílásukat. A kriptában 1732-ben helyeztek el először holttestet, míg a templom alapkövét 1728-ban rakták le. Az első időszakból kevés sírfelirat maradt meg. A 18. század második felében szünetelt a temetkezés, majd a század végén ismét kerültek ide holttestek. A kriptát az 1840-es évek végén zárták le.
A fülkék között igényességi sorrend alakult ki: egyeseket egyszerűen bevakoltak, lefestettek, majd a vakolatba beírtak néhány adatot, viszont más fülkebejáratok sírkövet kaptak. Például vörös márványtábla zárja le azt a fülkét, amelyben az örmény származású Csíki Márton alussza örök álmát, aki annak idején Bécsig vezette a kereskedőkaravánokat. A Csíkiak Vásárhely jelentős, gazdag családját képezték. Rajtuk kívül több más örmény család tagjai is itt aluszszák örök álmukat. Annak a megállapítása, hogy miért éppen az ide temetett személyek holtteste került a kriptába, a további feltárási munkálatok egyik témája lehet.
Rostás István, Krónika (Kolozsvár)

2010. november 14.

Egyházi levéltárosok tapasztalatcseréje
Veszprémi Érseki Levéltár és a Veszprém Megyei Levéltár közös meghívására 2010. október 25–29. között szakmai továbbképzésen és tapasztalatcserén vettek részt Veszprémben a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár és gyűjtőlevéltárainak munkatársai: Barabás Kisanna (Marosvásárhely), Bernád Rita (Főegyházmegyei Levéltár, Gyulafehérvár), Küsmődi Attila és Puskás Attila (Szamosújvár), valamint e sorok írója (Sepsiszentgyörgy).
Ott-tartózkodásunk első két napján a nyugat-európai viszonylatban is korszerűnek számító Veszprém Megyei Levéltár felépítésével, iratkezelési rendszerével és felszereltségével ismerkedtünk. Hermann István igazgató a levéltár erősségeire hívta fel figyelmünket: így az iratanyag papír alapú és elektronikus nyilvántartására, a kutatószolgálat irányítására, valamint az intézmény munkatársai által kifejtett tudományos munkára. A restaurátori laboratóriumban is értékes tapasztalatokkal gazdagodtunk. Megismertük a különböző gépezeteket és eszközöket, vegyszereket, amelyek a sérült iratok állagmegőrzését, fertőtlenítését biztosítják. De nemcsak a megismert levéltárak felszereltsége, belső rendszere, hanem jogi helyzete is különbözik a hazaitól. Míg nálunk a megyei levéltárak a Román Országos Levéltár kihelyezett fiókjaiként műkődnek, tehát állami levéltárnak minősülnek és a belügyminisztériumnak vannak alárendelve, addig magyarországi társaik a megyei önkormányzatok hatáskörébe tartoznak, akik fenntartóként gondoskodnak működtetésükről. Igaz, változó módón.
A következő napokban már a testvérintézmény, a Veszprémi Érseki Levéltár vendégszeretetét élveztük. Munkatársaik bemutatták levéltári rendszerüket, raktáraikat, ugyanakkor saját levéltáruk példáján keresztül felhívták figyelmünket a főegyházmegyei levéltárak erősségeire és hiányosságaira. Ezek között szerepeltek a gazdasági kérdések, a kiadványok, a személyzeti problémák, a levéltári iratfeldolgozás körüli nehézségek és korlátozott lehetőségek. Jóleső érzés volt megtudni, hogy a levéltári iratok begyűjtése tekintetében már mérföldekkel előttük járunk. Magyarországon ugyanis a püspöki és érseki székhelyeken működő egyházmegyei levéltárak befogadóképessége nem teszi lehetővé a plébániai iratok begyűjtését, így azok sok esetben az idő martalékaivá váltak. Ezzel szemben a Gyulafehérvári Főegyházmegyében létrejött hat gyűjtőlevéltár korszerű feltételeket teremt az egyházközségi iratok számára, állagmegóvásukat és kutathatóságukat egyaránt biztosítja. E tekintetben Erdély mintának tekinthető az anyaországnak római katolikus egyházi levéltári vonatkozásban.
A Veszprémi Érseki Levéltárban végzett műhelymunka is erről győzött meg bennünket, ahol a vörös iszap által sújtott egyik plébánia, Somlóvásárhely iratanyagának alapszintű rendezését végezhettük az ottani munkatársakkal. A fenti egyházközség ugyanis egyike annak az öt plébániának, amelynek iratanyaga az érseki levéltárban található.
A szakmai tapasztalatcserén kívül alkalmunk volt megtekinteni a királynék városának fontosabb egyházi emlékeit és muzeális értékeit, amelyek saját értékeink iránti ragaszkodásunkat is felerősítették bennünk. A szakmai és kötetlen beszélgetések folytatását egy erdélyi konferencia szervezésén keresztül tervezzük, ahol az anyaországi és erdélyi levéltárak közti kapcsolatok tovább erősödhetnek és az együttműködés szintjére juthatnak. Az ötnapos tapasztalatcsere nagymértékben hozzájárult a hazai egyházi levéltárak helyzetének meghatározásához, ugyanakkor modellt kínált főegyházmegyei levéltárunk gyűjtőközpontjainak további megszervezéséhez. Ez utóbbi intézmények szerepe az elkövetkezendőkben még hangsúlyosabbá válik, hiszen otthont kell adniuk az államtól a jövőben visszaszolgáltatandó egyházi iratoknak, ugyanakkor segítséget kell nyújtaniuk a magyar állampolgárság elnyeréséhez szükséges iratok, például anyakönyvi kivonatok kibocsátásában is.
Összegzésképpen elmondhatjuk, a múlt értékeit a jövőbe tekintve a jelen eszközeivel kell őriznünk, egyházunk és nemzetünk érdekében hasznosítanunk. Köszönet mindazoknak, akik ebben a felismerésben segítettek és megerősítettek.
Pénzes Lóránd, Vasárnap (Kolozsvár)

2010. december 21.

Pártinfláció évadja
Ahogy kies erdélyi tájainkon legeltetjük egyre borúsabb tekintetünket, nyomban elénk szöknek azok az egyelőre forrpont alatti kezdeményezések, amelyeket pártalapítás és hírességcsinálás alcímként értékelhetünk. Nos, ugyan nem alakul új párt (pardon: szövetség) Markó Béla ,,részleges" visszavonulásával, de máris mutatkozik ,,nevelt fia(i)" részéről az ugyancsak ,,részleges" utódlás szándéka.
Az optimisták szerint (nem tartozom közéjük) akár újjá is alakulhat az aggastyánként baktató RMDSZ. Kelemen Hunor lenne a nagy reformer (biztosan a néhai Păunescu is támogatná), de némileg sanda kivárással ott nézelődnek a további brancsbéliek, mint Frunda György és Borbély László. Eckstein-Kovács Péter lenne a másik kőszikla (petrus), aki ugyan egy kicsit szabadelvű, egy kicsit más vallású, de jó nekünk (,,egy kicsit sárga, egy kicsit savanyú, de legalább a miénk"). Nyáron, a tusványosi rendezvény idején nyúlfarknyi beszélgetés közben közöltem vele rokonszenvemet (ami persze nem feltétlen!). De ha csupán az történik, amit a december 13-i Székely Hírmondóban olvastam — ,,Markó Béla NEM MONDOTT LE RMDSZ-elnöki tisztségéről, ám bejelentette, hogy a februárban esedékes kongresszuson másnak ADJA ÁT a helyét" (?!) —, akkor én hiába ábrándozom arról, hogy a padbéli jó tanuló súgók (Frunda, Borbély, Kelemen és a sírva búcsúzó Takács, aki a csendes kuli, és oka sincs a könnyezésre...) lemaradnak a versenyben. Az említettek ugyanis még saját városukban (Marosvásárhely) sem voltak képesek a magyarság ügyét helyi viszonylatban érvényre juttatni (ezer példa van rá), ezért kell a szövetség politikai központjának a sokkal vehemensebben magyar Kolozsvárra kerülnie. Más: alakulgat a harmadik autonomista párt, az Erdélyi Magyar Néppárt (a másik oldalon Dan Diaconescu csordapásztor néppártja). Mivel a Fidesz csalódott a Markó vezette RMDSZ-ben, ezúttal Tőkés pártkezdeményezését támogatja. Oda megy a rokonszenv (és vele a zsozsó). Eme törekvésre is van ,,celeb", mivel erősen dagadozik bennük az ,,önmegvalósítás" vágya, s nincs kizárva, hogy akik voltak, újra lesznek (a parlamenti képviseletben). Hogy a székely főváros (gyengébbek kedvéért: Székelyudvarhely) MPP-s elnöke (,,nem legitim", szurkál Tőkés...) rokonszenvvel tekint a leendő pártra, és egyúttal összefogásra buzdít (ez is lerágott csont már), azon ne csodálkozzunk, Szásznak minden jó, ami az RMDSZ-nek rossz. Eleve vessük el mind a külön indulást, mind a pártkoalíciót, ehhez nagyobb bejutási arány kell, mint az alig elért öt százalék! Más: alakulgat Emil Aluaş erdélyi pártja is, amely az ország regionalizálásán belül kinyilvánítottan támogatja Székelyföldet önálló régióként. A kolozsvári karmester ezúttal karmesteri pálcájával a Néppártot inti be, mint egykor Sabin Gherman erdélyiként, Erdély nemzetiségeivel összefogásban. Én ugyan nem látom a jócskán kárpátokontúliasodott erdélyiekben a lelkesedést eme kezdeményezésért (nem is beszélve a mindig ilyesmire éber bukarestiekről). Pedig én rokonszenves kezdeményezésnek tartom, s inkább támogatnám, mint egy harmadik autonomista-pista magyar pártot (mindhárom elemi hibája az, hogy semmibe veszi a helyi román közösséget), feltehetően azonos eredménnyel (eredménytelenséggel) kifulladót. Így állunk tehát, miközben aggasztóan elfogytunk, olyannyira, hogy nemsokára nem leszünk meghatározó tényezők a román politika harcmezején. Mert nem állt le sem az elvándorlás, sem a beolvadás. És nem az újrahonosítás miatt (elsősorban), ahogy azt Frunda hiszi és mondja. Mert negyven évig viselnünk kellett önérzetes magyarságunk másodrendűségének minden átkát, most pedig a gátlástalan önzés pártok alapításában megnyilvánuló akarnokságát. A kivagyiság, a megalkuvás, az anyanyelvünkön való megnyilvánulás szégyellése román társaságban, gyermekeink menekülése a létbizonytalanságból, az utánuk sompolygó szülők és nagyszülők, a helyükbe, elvesztegetett javaikba betelepülő más vidéki románok, nemkülönben a harsány hangú magyarországi propaganda, amelynek inkább azon kellene munkálkodnia, hogy Székelyföldre jöjjenek a magyar vállalkozók — ki győzné mindet felsorolni —, ez az, ami végleges felszámolásunkon munkálkodik. Mindenekelőtt irigy és önző mi magunk.
Puskás Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 13.

Átvehetők a tiszteletpéldányok
A Kovászna Megye Tanácsa, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatala és az RMDSZ Háromszéki Szervezete újévi ajándékaként a Háromszéki nekigyürkőzés című kötet szerzői a sepsiszentgyörgyi Charta Könyvkiadó Gábor Áron utca 14. szám alatti székhelyén átvehetik a közel négyszáz oldalas kiadvány egy-egy kötetét.
A könyv írásainak szerzői és jelentősebb interjúalanyai a megjelenés sorrendjében: Simó Erzsébet, Ferencz Éva, Tankó Vilmos, Váncsa Árpád, Bedő Zoltán, Benkő Levente, Bogdán László, Karácsony Éva, Zsigmond Győző, Gazda József, Bodor János, Zsuffa Zoltán, Józsa Lajos, Kala Sándor, dr. Nagy Lajos, Gazda Zoltán, Tompa Ernő, Mózes László, Áros Károly, Gajzágó Márton, Bede Erika, B. Kovács András, Magyari Lajos, Puskás Attila, Fodor Pál, Torma Sándor, Iochom István, Orbán Árpád, Veszeli Lajos, Király Károly, Deák Vilma, dr. Demeter János, Kányádi Mihály, Vargha György, Forró Eszter, Kónya Ádám, Albert Levente, Márton Árpád, Gazda Árpád, Benedek Zsolt, Kiss Jenő, Nyisztor Tinka, Jakab Mihály, Czoppelt Júlia, Kovács Márta, Máthé Ferenc, Jancsó Katalin. Az időközben elhunyt szerzők tiszteletpéldányát a hozzátartozók vehetik át. A kötet szerkesztője elnézést kér mindazoktól a szerzőktől, akik írásai és visszaemlékezései terjedelmi okok miatt az 1990-es év eseményeiből (1990. január 1.—május 20.) kimaradtak. Amennyiben a második kötet szerkesztéséhez és kiadásához megfelelő támogatást találunk, 2011. március 15. tiszteletére az olvasó asztalára helyezhetjük az 1990. év háromszéki emléktöredékeit a februári tanügyi tüntetés, az első szabad március 15. és a májusi parlamenti választások eseményei köré súlypontozva. A Háromszéki nekigyürkőzés második kötetének kiadásával helyreigazítjuk azokat az aránytalanságokat, amelyek az 1989—90-es év rendszerváltozáshoz fűződő háromszéki eseményeit az országos sodrásból kiszorították vagy elhallgatták.
A kötet szerkesztője, Sylvester Lajos
Háromszéki nekigyürkőzés Emléktöredékek az 1989-90-es rendszerváltás napjaiból /Charta Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. március 15.

Magyar tagozatot akarnak a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen
Tíz pontba foglalt zárónyilatkozatban kérik Az erdélyi magyar orvos- és gyógyszerészképzés múltja, jelene, jövője – Határokon átnyúló együttműködés bővítése a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésért című konferencia előadói a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) Chartájának a módosítását.
vasárnap délután közzétett dokumentum többek között kitér az államilag finanszírozott önálló magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzésre való igény jogosságára vagy legalább a tanügyi törvény által előírt önálló magyar vonal létrehozására. Az aláírók szót emelnek a jelenlegi diszkriminatív rendszer ellen, amely nem teszi lehetővé a magyar nyelvű gyakorlatok megtartását, ugyanakkor tiltja az anyanyelvű diplomamunka megírását, valamint a magyar nyelvű államvizsgát és doktori képzést.
A jelszó: módosítani a chartát
„A bevezetett megszorítások diszkriminatív jellege a magyar nyelvű oktatás sorvadásához vezetett (oktatóhiány, tudás-, anyanyelv-, identitásvesztés)” – állítják a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület (RMOGYKE) és az Optica-Optofarm által szervezett konferencia előadói, utalva a kommunista diktatúra részben máig is érvényes megszorításaira. Szintén a charta módosítását és a magyar tagozat létrehozását tűzte ki célul Nagy Örs, az egyetem helyettes rektora is.
„Nem csupán magyar vonalat, hanem magyar tagozatot akarunk – lehetőleg már a következő egyetemi évtől” – szögezte le a Krónika megkeresésére a profeszszor. Nagy Örs tudatában van annak, hogy sok minden múlik román nemzetiségű kollégáin, de azzal is tisztában van, hogy a magyar oktatók és diákok a törvény adta lehetőségbe kapaszkodnak. „Itt már nem az egyetem szenátusa dönt, hanem az új oktatási törvény előírásai” – mondta.
Kérdésünkre, hogy a tagozat létrehozásával mennyire lehetne önállósítani a magyar nyelvű oktatást, Nagy Örs nem tudott válaszolni. Szerinte egyelőre senki nem tudja, hogy egy leendő magyar tagozat gazdaságilag mennyire lehet független. „Egy biztos: az egyetemet ezentúl is a rektor irányítja” – tette hozzá a professzor. A charta módosításáról elmondta: a törvény hat hónapos határidőt szab annak módosítására. Ugyanakkor az oktatási minisztérium vállalta a nem megfelelő chartát benyújtó egyetemek szankcionálását.
Kerekasztal – feltételekkel
A záródokumentum harminc aláírója – köztük az egyházak, a civil, illetve a vállalkozói szféra képviselői – szerint a magyar oktatás önállóságának megteremtése érdekében fontos, hogy további egyeztető fórumok megszervezésére kerüljön sor 2011 tavaszán mind Erdélyben, mind Magyarországon.
A dokumentum megfogalmazói ugyanakkor fontosnak és örvendetesnek tartják, hogy a készülő új, magyarországi tanügyi törvény gondoskodni kíván a határon túli magyar oktatás támogatásáról. „A Magyar Köztársaság a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen az önálló magyar nyelvű oktatás megvalósításának törekvéseit a hiányzó oktatók pótlásával, az utánpótlás képzésével, valamint egyes tudományos fokozatok megszerzésében nyújtott támogatással (rezidens- és doktori képzés) hathatósan tudja segíteni.
Ennek megvalósítása érdekében javasoljuk az együttműködési kerekasztal összehívását a négy magyarországi orvosi egyetem, a MOGYE vezetősége, oktatáspolitikusok és a támogató civil szervezetek részvételével” – olvasható a zárónyilatkozatban. Kérdésünkre, hogy ezt miként tartják megvalósíthatónak, mivel a MOGYE vezetősége nem vett részt a konferencián, és nem fogadja el tárgyalófélként a Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesületet, a szervezet ügyvezetője és a konferencia szervezője, Ádám Valérián kifejtette, hogy a kerekasztal-megbeszéléseken való részvétel elutasítása rendkívül rossz fényben tüntetné fel a vásárhelyi intézet vezetőségét.
„Ha nem jönnek el, azzal csak azt bizonyítják, hogy sokkal fontosabbnak tartják saját kis beosztásuk megőrzését, mint az erdélyi magyarság képviseletét” – szögezte le Ádám. A RMOGYKE ügyvezető igazgatója ez esetben aláírásgyűjtést helyezett kilátásba, amelynek segítségével a tiltakozással egyetértők az egyetem vezetőségének lemondását követelnék.
A két fél közötti állandó feszültségnek csak az egyik jele az, hogy az egyetem vezetői nem jelentek meg a konferencián. „Arra hivatkoztak, hogy későn kapták kézhez a meghívót. Ennek ellenére már másfél hónappal a konferencia előtt elkezdtek telefonálgatni a magyarországi résztvevőknek, arra kérve őket, hogy mondják le részvételüket” – panaszkodott Ádám Valérián.
Szerinte azonban sokatmondó, hogy még ilyen körülmények között is Marosvásárhelyre látogatott és előadást tartott Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, Palkovits Miklós, az MTA tagja és a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanára, Dux László, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium helyettes államtitkára, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője, Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem dékánja, Galuska László, a Debreceni Egyetem tanszékvezetője, Wittmann Tibor, a Szegedi Tudományegyetem tanszékvezetője és Ertl Tibor, a Pécsi Tudományegyetem helyettes dékánja. Jelen voltak, felszólaltak és a zárónyilatkozatot aláírták a hazai orvostudomány kiemelkedő személyiségei is, mint például Péter Mihály Heinrich, Péter H. Mária, Brassai Zoltán, Feszt György, Brassai Attila, Ajtay-Kincses Mária, Máthé János, Dudutz Gyöngyi, Puskás Attila, Nagy Előd, Csiszár Anna-Adrienn és mások.
Nagy Örs, a marosvásárhelyi egyetem helyettes rektora kifejtette, hogy jó ötletnek tartja a kerekasztal szervezését, mert minden beszélgetés hasznos lehet, ha eredménnyel zárul. A professzor szerint azonban ennek feltétele, hogy „olyan emberek üljenek tárgyalóasztalhoz, akik a jelenben élnek”. „Magyarán: olyan tárgyalópartnereket tudunk elfogadni, akik jól tudják, mi valósítható meg, és mi nem. Minden segítség jól jön, de annak megvannak a feltételei” – pontosított a MOGYE vezetője. Nagy Örs kifejtette: eddig csupán a budapesti Semmelweis-egyetem nyújtott hatékony támogatást a marosvásárhelyi felsőfokú intézménynek, a másik három anyaországi egyetem csak a nyilatkozatokig jutott el.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

2011. március 18.

Erdély, a tehertétel
Olvasom a neves kolozsvári helytörténész, Asztalos Lajos Nem ismernek bennünket a románok? című írását a Krónika március 11–13-i számában.
Néhány megdöbbentő bevezető példája azonban nem függ össze az ismertséggel, sokkal inkább az érzelmi, indulati, lelki gorombaság példái, amelynek nincs köze a magyar ember ismeretéhez vagy nem ismeretéhez. Én a magam példájával támasztanám alá a probléma valódi „helyét” románjaink értelmi-érzelmi világában.
1964 nyarán börtönbüntetésem – amelyet „sovinizmus-revizionizmus” (?) miatt kellett elviselnem a kommunista katonai „igazságszolgáltatás adományaként” – lejáróban volt, tekintettel az áprilisban meghirdetett közkegyelemre. Tudtuk és türelmesen vártuk, hogy rendre mindenkit elbocsássanak. Utolsó heteimet egy kb. 60 fős zsúfolt cellában töltöttem, ahol egyetlen román volt a magyarok között. Megtettek cellafőnöknek, és tudtunkra adták, hogy csak románul beszélhetünk egymás között is. Amikor a politikai tiszt ezt hangosan kijelentette, cellafelelősi minőségemben azt válaszoltam, hogy ezt nem vagyunk hajlandók betartani. Néhány nap után kiemeltek és a büntetőépületnek számító, egykor Martinuzzi-kastély boltíves cellájába zártak kiszabadulásomig.
A hangsúlyos magyarellenesség már 1963-tól megmérgezte az egyébként bajtársias magyar–román rabkapcsolatot. Emlékezzünk a KGST ésszerűsítő, ún. zöld tervére, amelyet két leningrádi (szentpétervári) közgazdász dolgozott ki, s amely meredeken ellentmondott a gheorghiu-deji iparosításnak. (Romániának e terv szerint más államokkal együtt a mezőgazdasági termelésre kellett volna átállnia.) Azonnal hűvössé vált a két tagállam kapcsolata, és fokozódott a román elem hangsúlyozása. Megkezdődött tehát a börtönünkben is a történelemoktatás. Ennek elfogult, nacionalista jellegét csak fokozta az akkoriban megjelent – sok európai tudós által szerkesztett – Historia mundi című történelemkönyv, amely elvetette a kontinuitás kiagyalt elméletét. Iszonyatos volt a felháborodás. És az oktatást egyre inkább a román felsőbbrendűség mítosza jellemezte. (Erre csak rátett a később, 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély történelme.)
Csakugyan igaz lenne, miszerint az a baj, hogy nem ismerik a románok (mert nem hitelesen tanítják nekik) saját és a szomszéd népek történelmét? Asztalos természetesen tudva állítja, hogy a románság – a középosztály és attól lennebb – nem ismeri saját és Erdély valódi történelmét. Holott erre ma már van lehetőség! A fiatal történésznemzedék reménysége, Lucian Boia könyvében (Történelem és mítosz a román köztudatban, Humanitas, 1997, illetve Kriterion, 1999) a történelmi valóságról olvasunk. „A román történetírásban ma olyan kritikai felülvizsgálat szükséges, amely nem kerülheti meg a képzeletbeli és a történelem közti viszony kérdését” – írja, mintegy történészi hitvallásként.
Érdekes román nyelvű, román történész írta könyvet olvastam II. Rákóczi Györgyről, aki úgymond „Vitéz Mihály után másodszor egyesítette a három román tartományt”. Természetesen tudjuk, hogy a két román vajdaság fejedelmünk hűbérese volt, és valószínűleg senkinek meg sem fordult a fejében, miszerint román egyesülés történt volna (csakúgy, mint Vitéz Mihály, a császár zsoldosvezérének esetében sincs erről szó). Mátyás királyunk sem maradt folttalan, mivel a román származású királyunkat csak „népe”, a moldvaiak győzték le...
Erdély majd százéves birtoklás után is a román közgondolkodás tehertétele. A tanultabbak tudják, de ahhoz már több bátorság kellene, hogy be is ismerjék és tanítsák az igazságnak megfelelően történelmüket. Ehelyett a kiszorítás és a beolvasztás kettős stratégiáját emelték állami szintre. És sajnos olyan mértékadó személyiségek, mint a magyar apától származó francia államfő, Nicolas Sarkozy és a német kancellár asszony egyaránt kinyilvánítják, hogy a multikulturalizmus megbukott. Makacsul egybefogva az őshonosokat a frissen bevándoroltakkal. Nincs mit tennünk. A kollektív jogokról nem akar hallani Európa, csak olyan nyakatekert jogról, mint „valamely nemzetiséghez tartozó személyről”.
És gyakran idézik ezek a farizeusfajták az Amerikai Egyesült Államokat, mintha nem ismernék a két földrész merőben más történelmét. Az erdélyi román ember nem olvas számukra, okulásukra általunk szerkesztett lapot, könyvet, Erdély történelme sem érdekli. Egy törvénye van: „ez itt Románia, ehhez tartsd magad, te bozgor!” Jól kimunkált tervük megvalósítása már Gheorghiu-Dej idejében kivitelezésre került. Először a magyar határ menti területeket népesítették be, hogy még a részleges határmódosítás gondolata se lehessen indokolt.
Olvasom, hogy Bihar megye magyar lakossága már alig 25 százaléknyi, Szatmárnémetinek talán a fele még magyar (ezt és a szomszédos magyar területeket kérte a párizsi békeszerződés aláírása előtt Gyöngyösi külügyminiszter Magyarországnak). Miután ez az elrománosítás sikerrel járt, következtek a nagyobb városok (ún. „zárt városok”, mármint számunkra) Erdély központi részén, különösen Kolozsvár és Marosvásárhely. Sikerrel járt ez is.
Amikor a Ceauşescu házaspár a nyolcvanas évek közepén elvette tőlünk a város- és faluneveinket is, következett volna a benyomulás a Székelyföldre. Itt tartunk jelenleg. Óriási hiba volt, mondják ők, a Magyar Autonóm Tartomány. Bizony az volt, azt előbb darabokra kellett szedni, mert igencsak otthonosan érezték ott magukat a magyarok. Igen, de eközben megfordult (csak amúgy 45 fokos szögben) a világ. Most más a stratégia: gazdasági-közlekedési-foglalkoztatási „kiéheztetés”, ezzel párhuzamosan a hagymakupolás és anélküli honfoglalás és a mindenható globalizáció és liberalizmus, valamint a szabad letelepülés joga alapján, illetve a gyakran emlegetett és félelmetes hangzású diszkrimináció, természetesen az „elnyomott” románságról van szó. Itt tartunk jelenleg, s miközben mi, magyarok egymást marjuk, jelenlétünk százaléka lassan, de biztosan csökken. A Székelyföld elfoglalására tervezett stratégia bevált.
Puskás Attila (A szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke)
Krónika (Kolozsvár)

2012. május 10.

Az egyetlen, még lehetséges esély
Marosvásárhelynek hovatovább már csak a múltja magyar, a jelene és a jövője egyrészt a lassú, de feltartóztathatatlan felszívódásban, a beolvadásban mutatkozik, másrészt a "békességkereső" megalkuvásban. A jelenlegi 44–45 százaléknyi magyarság nem ezt a még jelentős súlyarányt jeleníti meg, hanem sokkal kevesebbet, az első mondatban említettek miatt.
A "három mostohatestvér" civakodása az irreális polgármesteri szék ürügyén látványos ugyan, de inkább szomorú. Magyar polgármesterjelölt nem nyerhet Marosvásárhelyen – összefogással sem –, és nem a nemzetiségi összetétel hátrányos aránya miatt: Florea doktor tevékenységét igen sok magyar szavazó is hasznosnak látja (van is igazuk) az egykori székely főváros életében és jövőjére nézve. Amikor újságíróink már-már belenyugvóan megállapítják, hogy "Marosvásárhely elveszett", igazat szólnak. Azt is megírják, hogy miért veszett el, átkozva a magyar széthúzást, ki-ki pártállása szerint bűnösnek hirdetve ezt vagy azt a magyar pártot, illetve annak vezetőjét. És ez is igaz. Jómagam, aki változatlanul és nyíltan – immár többedszerre – az RMDSZ szavazójának vallom magam (Szász Jenő és Tőkés László örökösen használt megbélyegzése a "posztkommunista, baloldali" RMDSZ-ről nem minősíti a tagságot), ennek ellenére megállapítom, hogy mérhetetlen önhittségében és gőgösségében, de politikai tapasztalatából eredő érettsége okán is az első számú okozója a széthúzásnak az RMDSZ csúcsvezetése, újabban keménykedő főtitkára. Ha pedig a vándorlások-átigazolások "légypapírját" nézem, akkor a néppárt sem marad el messze. A többnyire csak a kivagyiságát gáncsoskodással igazolni próbáló polgári párt szorosan az említettek nyomában jár a szertefutásban.
Ha még van egyetlen esélye annak a valamikori székely fővárosnak arra, hogy e két együtt élő nemzetrészt a tisztesség és egyenlő mérték elve alapján kormányozni tudja valaki a veszélyes sziklaszirteket rejtő – kikötő felé vezető – hullámok hátán, az a magyar–román házasságban élő, a magyart anyanyelvi szinten beszélő, jogos elvárásainkért eddig is kiálló nagyasszony, Smaranda Enache lehetne. Javasolta is egy időben Tőkés László, nem tudom, miért állt el tőle. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy a módfelett gőgös és a pórnépet fölényesen megvető Frunda György a civil támogatottságú, független jelöltasszonyt maga irányába fordítsa. Egyenesen megalázó, de egyben elismerése Enache asszony népszerűségének.
Még van idő, a marosvásárhelyiek egy emberként fordulhatnak Enache asszony felé, hagyják a nevetséges hárompárti viaskodást-vádaskodást, és szavazzanak a számunkra legjobbra, Smaranda Enache asszonyra! Ha pedig, mint ez ma tudomásomra jutott, a néppárt újabban Enache asszony támogatására hívja fel a másik két magyar politikai alakulatot, ez csak engem igazol. Azonnal vissza kell vonni a két polgármesterjelöltet, hogy teljes erőbedobással kiállhassanak az immár közös jelöltjük, Smaranda Enache mellett.
Puskás Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 29.

Kádár János megdicsőülése
Május 26-án, szombaton egy 200-300 főnyi csoport emlékezett Kádár János születésének százéves évfordulójára a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. Türelmet erőltettem magamra és végignéztem – természetesen az ATV csatornán.
A buzgó agg komcsi ősmaradványok emlékeztek és értékeltek. Visszavittek az időben, és bámultam az emberi lélek torzultságát és a megállítani szándékozó időt, amelyet múltnak hittem. A vörös kendőket stólaként viselők között ott volt Biszku Béla, Berecz János, Horváth László, akiket még megőrzött emlékezőknek a kádári gulyáskommunizmus sötét nyugalma.
Kádár gipszszobra a vörös márvány sír felett díszelgett, és Moldova György Kossuth-díjas író leplezte le, megsimogatva a gipszfejet. Hiányoztak viszont a kapitalistákká vedlett kommunisták, lévén ők igen óvatos és előrelátó emberek. Szanyi Tibor sem volt ott, amin csak, kijelentését ismerve, csodálkozom: „Egy politikus mértéke az, hogy ténykedése folytán összességében jobb lett-e a világ? Kádár János esetében az én válaszom: igen.”
Hanem Moldova György – valamikor Sepsiszentgyörgy is vendégül látta – „értékelésében” ugyancsak kitett magáért. Nem restellte „proletár szentnek” nevezni Kádárt. Nem átallotta a kádári barakkot a 20. századi Magyarország legjobb szakaszának nevezni (Mert akkor mindenkinek volt munkahelye, lakása... Mintha a hazai nosztalgiázókat hallanám.) Volt képe Kádár történelmi helyét Szent István, Mátyás király és Kossuth Lajos mellett kijelölni, sőt a mai Magyarországot érdemtelennek tartani a pártfőtitkár emlékéhez.
Nos, ennyi talán elég egy Kossuth-díjas írótól. Ne idézzük tovább. Olvassunk bele inkább Kádár búcsúbeszédébe, amelyet testileg, szellemileg leromlottan elmondott a pártfunkcionáriusok előtt 1989-ben. Csak néhány – még épkézláb – mondatát idézem ennek a levitézlett szovjet helytartónak. „(...) mert az első vád az ‘56-os átállásom után az volt ellenem, hogy én szovjet ügynök vagyok. De én nem voltam szovjet ügynök, ezt teljes felelősséggel kijelentem Önöknek, és tudom bizonyítani is (a bizonyítás elmaradt, P. A.). Akkor a következő vád az volt ellenem, hogy: hogyhogy a szovjet területen voltam?
Azt nem tudom, hogy miért engedtek először oda. Mi úgy hívjuk, hogy Kárpátalja. Ők meg úgy hívják, hogy Kárpát-Ukrajna. (Ejnye, Kádár elvtárs, szabad ilyent mondani a Nagy Testvér jogos területéről?! P. A.). (...) mert azt is tudta, amikor 27-én aláírta a segítségnyújtási kérelmet (Mármint Hegedüs miniszterelnök ‘56-ban, amit Hegedüs tagad. Állítólag Gerő hamisította a ‘89 után „áttért” Hegedüs nevét a kérésre, P. A.), hogy a szovjet kormány akár szovjet földön van, akárhol, ragaszkodik a miniszterelnök aláírásához, hogy beavatkozzon. (...)
De az ők kívánságuk szerint (A jugoszláv követségen menedéket kérő és kapó Nagy Imre-csoportról van szó, P. A.) ha én írásban kötelezettséget vállalok, akkor – és nem kérek ellenvéleményt az oroszoktól – hogy biztonságukról gondoskodom, akkor politikailag tarthatatlan helyzetbe kerülök, hisz de facto elismerem a forradalmi munkás-parasztkormány törvénytelenségét. (Azt mind belföldön, mind külföldön tudták, hogy nem legális kormány, P. A.). Márpedig két ember (Nagy Imre és Losonczi Géza) igénye az volt, hogy szabadon lakásukba távozhassanak. Én ezt nem teljesíthettem.
(Rendben, de akkor miért ígérték meg mégis, és miért árulták el a szovjetnek hazaindulásuk időpontját, akik kilökve a kísérőt, egyszerűen a képmutató Kádár árulásával elfoghatták a forradalmi kormány tagjait? P. A.).
Kádár jellemzéséhez – befejezésül – emlékeztetünk 1956. november 26-án elhangzott nagylelkű ígéretére, amelyben büntetlenséget ígért a „tömegmegmozdulásokban” résztvevőknek, kilátásba helyezve ugyanakkor az ellenforradalmárok és ellenforradalmi uszítók felelősségre vonását. (Íme az a kétpólusú beszéd, amely inkább V. László királyhoz teszi méltóvá – persze törpeméretben – Kádárt a király Hunyadi Lászlónak tett csalárd ígérete miatt.) Nem a magyar történelem egyik nagyja Kádár, Moldova elvtárs, hanem szégyene, sok magyar ember haláláért felelős helytartója a szovjet birodalomnak! Fordítson tehát a szaván: nem Magyarország nem méltó Kádár Jánoshoz, hanem Kádár János (és vele Ön is) nem méltó a magyar néphez, a magyar nemzethez
Puskás Attila
A szerző volt ‘56-os elítélt. Krónika (Kolozsvár)

2012. július 3.

Hitélet – Pap- és diakónusszentelés Gyulafehérváron
Hat diakónust és hat papot szentelt a napokban Jakubinyi György érsek Gyulafehérváron – tájékoztat honlapján a Vasárnapra hivatkozva a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség. A gyulafehérvári főegyházmegye főpásztora június 28-án diakónussá szentelte a borszéki Bajkó Norbertet, a ditrói Csíki Szabolcsot, a székelyudvarhelyi Elekes Szabolcsot, a petrillai Ilyés Imrét, a borzonti Kovács Istvánt és a gyallári Puvák Antal fr. Marián ferences testvért. Június 29-én, Szent Péter és Szent Pál apostolok napján pappá szentelte a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet négy diakónusát: a csíkmadarasi Balla Imrét, a csíkmenasági Farkas Alajost, a galócási Puskás Attilát, felvinci Szabó Siklódi Lászlót, valamint a római Pontificium Collegium Germanicum et Hungaricum két növendékét: a zernyesti Hurgoi Jánost és az ákosfalvi László Istvánt. Az újmisések első állomáshelye: Balla Imréé Gyimesbükk, Farkas Alajosé Barót, Puskás Attiláé Beszterce, Szabó Siklódi Lászlóé a brassói Szent Kereszt plébánia. Hurgoi János és László István tanulmányaik folytatására visszatérnek Rómába.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. szeptember 11.

Az erdélyi örmény-magyar egyesületek nyilatkozata az örmény-magyar-azeri vita kapcsán
A gyergyószentmiklósi örmény-katolikus templombúcsú napján összegyűlt erdélyi magyar-örmény egyesületek képviselői sajnálatunkat fejezzük ki a politikai vihart kavaró esemény kapcsán, amely a gyilkosság vádjával jogosan elítélt azeri Ramil Safarov Magyarország által Azerbajdzsannak történő kiadatása kapcsán robbant ki.
Az ügyben többen szinte kizárólagosan és egyoldalúan Magyarország felelősségét emelik ki, és meggondolatlansággal vádolják a magyar államvezetést. Átérezzük örményországi testvéreink fájdalmát, ugyanakkor mélységesen elítéljük azt az azerbajdzsáni vezetést, amely minden ígéretet megszegő tettével, és azáltal, hogy a gyilkosból nemzeti hőst faragott, kellemetlen helyzetbe sodorta a jelenlegi magyar kormányt, és rontotta Magyarország nemzetközi elbírálását.
Véleményünk szerint az azeri vezetés mellőzte a nemzetközi jogszabályokat és kijátszotta a magyar részről jóhiszeműen, a nemzetközi jogi jogszabályoknak megfelelően és humanitárius, alapvetően európai értékrend és gondolkodás szellemében megkötött megegyezést. Ezért talán szükségszerű lenne felülvizsgálni a kiadatást szabályzó nemzetközi jogszabályokat, hogy lehetetlenné váljon hasonló esetek megismétlődése.
Ugyanakkor szélsőségesnek tartjuk azokat a megközelítéseket is, amelyek egyetlen esetből kiindulva megbélyegzik a magyar nemzetet.
Buslig Gyula, Gyergyószentmiklósi Örmény Katolikus Egyesület
Szálasy Ferenc, Székelyudvarhelyi Magyar- Örmény Kulturális Egyesület
Fejér István, Csíkkörzeti Szentháromság Alapítvány
dr. Puskás Attila, Marosvásárhelyi Örmény- Magyar Kulturális Egyesület
Erdély.ma



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 ... 151-170




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998