udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 170 találat lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 | 151-170
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Puskás Attila

2012. október 22.

Hit a büszkeségért és a megmaradásért (’56-os megemlékezés Sepsiszentgyörgyön)
Új helyszínen új hagyomány született: szombat délután, estébe hajlóan különleges, felemelő esemény részesei lehettek mindazok, akik az (előrehozott) ’56-os emlékünnepségen részt vettek. A felavatott emlékpark csak félig készült el ugyan, de már így is mutatja, több, mint építészeti kiválóság – igazi műalkotás. Az elhangzott beszédek pedig, különösképp a rendezvény fővédnökéé, nemcsak a múltat elevenítették fel, de hitet adtak a holnap, a holnapután megéléséhez – büszkén, emelt fővel.
Élni csak szabadon érdemes
A délután hat órai kezdettel meghirdetett emlékünnepségre számosan sereglettek össze, a frissen letett, még süppedő gyepszőnyeget kímélve, no meg az új helyszín be nem lakottsága miatt is a „régi” ’56-os emlékmű köré csoportosulva – holott a szónokok az új emlékmű, a pavilon túloldalán mondták majd el beszédeiket. Kissé zavaróan hatott (a tömegben néhány rosszalló megjegyzés is elhangzott emiatt), hogy a munkások hat előtt néhány perccel még nagy sebbel az utcát, járdát takarították, de az ünnepséget már nem zavarták.
A Kónya Ádám Művelődési Ház Cantus Firmus Vegyes Kara és Magyar Férfidalárdája a Szózat eléneklésével nyitotta meg az ünnepséget, „a lélekben felfakadó szabadságvágy tüzénél megtisztulni” összegyűlt közönséget László Károly színművész köszöntötte. Elsőként Dávid Gyula professzor, volt politikai fogoly szólalt fel, beszédében az emlékezés szilánkjait villantotta fel, kezdve: „amikor a szétdarabolt, megalázott nemzet kimondta: élni csak szabadon érdemes”, aztán a külföldi rádióadókra tapasztott füllel (mert „amit a mi újságjaink megírtak, a mi rádióink bemondtak, az színtiszta hazugság volt”) tájékozódni próbáló erdélyi magyarság, mely nemcsak együtt érzett, de segíteni is próbált – majd emiatt szenvedett, mert jöttek a letartóztatások, a kirakatperek, a kivégzések vagy a börtön, az éhezés, verés, kényszermunka szadista rabőrök hajszolásával, aztán „a szabadulás a szebbnek tűnő rabság külső világa”, majd lassan, sokak számára soha, a ’89-es változás a maga gyors kiábrándulásával, az új kiszolgáltatottság, a kor, melyben „az áldozat csak annyiban érték, amennyiben politikailag felhasználható”. Ilyen körülmények között „nem tehetünk mást, mint reméljük, unokáink, dédunokáink megérik mindannak a megvalósulását, amiért közülünk sokan életüket, még többen fiatalságukat áldozták” – zárta beszédét Dávid Gyula.
Küzdelmeink még nem értek véget
„Csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni, ezt mi, székelyek úgy hívjuk: szabadság” – kezdte beszédét a budapesti Szent István Zeneiskola előadása után Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere párhuzamot vont ’56 és napjaink között, kiemelve, bár most békésebb időket élünk, de a rendszer ma is elroppantja azokat, akik szavukat emelik az igazságtalanság ellen, akik a közért cselekszenek. „Ma is megfigyelnek bennünket, ma is lehallgatnak bennünket, mert Ceauşescu szelleme továbbra is kísért, ott van a tévékben, a parlament padjaiban. A Székely Mikó Kollégium példája bizonyítja, a régi beidegződések ma is működnek, csak az eszközök változtak” – figyelmeztetett a polgármester. „Holott mi mindig a történelem folyamán nem mások ellen, hanem magunkért küzdöttünk, és küzdelmeink még mindig nem értek véget, még nincs autonómiánk, közösségünk tagjait még mindig védenünk kell, épp ezért az ’56-os emlékpark mindig arra emlékeztessen: semmi sem elég drága, ha jogainkról van szó. Ne alkudjunk meg, és ne féljünk cselekedni” – kérte az elöljáró.
Évszázadok múlva is meséljen
Ady Endre kortársa, a Holnaposok egyik alapítója, Dutka Ákos Ember és magyar című versét Darvas László színművész adta elő, majd Kiss Tamás, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) képviseletében szólalt fel. Kiemelte, az erdélyi bajtársak kegyetlenebb elbánásban részesültek a magyarországiaknál, holott „bűnük” annyi volt csupán: elénekelték a Himnuszt, vagy az éjszaka leple alatt gyertyát gyújtottak. Felidézve ’56 történéseit, a mérhetelen lelkesedést, szabadságvágyat emelte ki legfőbb értékként – de ugyanezt érezte az erdélyiek cselekedeteiben is, tette hozzá. „Köszönet a hősöknek, akik később áldozatokká váltak” – zárta beszédét, miután elmondta azt is, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének lyukas zászlót hozott ajándékba. Octav Bjoza, a Romániai Politikai Foglyok Egyesületének elnöke beszédében kiemelte, a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc mély nyomot hagyott Európa történelmében. És hogy miért kellett bekövetkeznie? „Leigázva élni hazádban, miközben azt mondják neked, szabad vagy – hát ezt a fiataloknak igen nehéz elmagyarázni” – jelentette ki. Kifejtette, a kommunista rendszer politikai foglyainak pontos száma ma sem ismert, az 1944–1964 közötti időszakban mintegy tízezerre tehető számuk, a börtönökben pedig nem számított a nemzetiség, ott mindenki a kommunistaellenes harcosok nemzetiségéhez tartozott. „Büszke vagyok mindarra, amit nem tudtunk megvalósítani” – mondta, majd a felavatandó emlékparkra utalva reményét fejezte ki, évszázadok múlva is állni fog, mesélve a kommunista börtönök áldozatairól.
A magyarságnak köszönheti a Nyugat
A Szabad Európa Rádióhoz eljuttatott, ismeretlen politikai foglyok román nyelven írt versét Sergiu Aliuş színművész szavalta el, Ady Endre Fölszállott a páva című versét Gazda Zoltán színművész adta elő, majd a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese lépett a mikrofon elé. Az emlékezésnek, az ’56-os megemlékezésnek az egyes ember és a közösség életében kettős az értelme: hitet, erőt, büszkeséget adni és a tanulságokat levonni – kezdte beszédét. Van-e nagyobb büszkeség, mint ’56 örökösének lenni? A szónoki kérdésre válaszként kifejtette, ’56 halálos döfést vitt be a kommunizmusba, melyet nem tudott kiheverni. Hogy itt lehetünk, hogy a bolsevizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében, azért történhetett meg, mert volt ’56-ban a magyar szabadságharc, emiatt következhetett a Prágai Tavasz, a lengyel Solidarnosc, a temesvári forradalom. És hálás lehet a Nyugat is a magyarságnak, mert az ’56-os menekültek nyitották fel azoknak a nemzeteknek a szemét, melyek már-már hajlandóak lettek volna beleszédülni a kommunizmusba, micsoda embertelen és ezért istentelen, avagy istentelen és ezért embertelen rendszertől menekültek meg. Ami a tanulságokat illeti: ’56 szerencsésen illeszkedik a magyar történelem sodrába, miként Szent Istvántól napjainkig, a magyarság nem egyebet akar: függetlensége megmaradását, jogai biztosítását. Amit más népeknek lehet, nekünk is lehessen, az autonómia bennünket éppúgy megillet, mint Európa más népeit (szavait taps szakította félbe), soha semmit nem követeltünk, ami más népeknél már meg ne lenne – mondta. A magyar nemzet megmaradását a közjogi egyesítés teszi lehetővé, jelentette ki, e felismerés követeli meg a teljes állampolgárság megadását minden magyar számára. Végezetül arra szólította fel a jelenlevőket: tegyenek hitet, mindannyian ’56 örökösei akarunk lenni, mert ez a hit a büszkeségünket és a megmaradásunkat jelenti.
Intő példa az utókornak
A Kovács Kázmér tervei alapján készült új emlékművet, a pavilonszerűen kialakított építményt – melynek tartógerendáira magyar, román, német és angol nyelven Az 1956-os magyar forradalom romániai mártírjai és bebörtönzöttjei emlékére felirat, négy tartóoszlopán pedig 774 (és a névsor még nem teljes, talán soha nem is lesz az) név olvasható – Semjén Zsolt, Antal Árpád, Octav Bjoza és Török József leplezte le, Hajdú János római katolikus esperes szentelte fel és Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész áldotta meg. A koszorúzás alatt a Cantus Firmus és a Magyar Férfidalárda énekelt, majd Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke mondott köszönetet mindazoknak, akik az általa megálmodott emlékpark létrehozásában részt vettek, és reményét fejezte ki, a park intő példa lesz az utókornak arra, mit jelentett ’56. Egypercnyi néma tisztelgést kért még a kivégzettek emlékére, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult az emlékünnepség első fele.
Hagyomány születik
Fáklyákkal kezükben vonultak át az ünnepség folytatásában részt venni szándékozók az Erzsébet parkbeli, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított kopjafához, ahol Márton Simon Anna mikós diák Faludy György: 1956, te csillag című versét szavalta el. Koszorúzás, gyertyagyújtás – és néhány fáklya földbe szúrása, ez a gesztus, önkéntelen cselekedet, mi új lehetőséget adhat az elkövetkező ’56-os megemlékezésekhez. És innen tovább, a Székely Nemzeti Múzeumig, szintén fáklyákkal a kézben. A Bartók Teremben Vargha Mihály köszöntőbeszédében kijelentette, az ’56-os emlékpark megvalósulásával a város és lakói kimondták: polgárok vagyunk. ’56 történései megismerésében, szellemének ébren tartásában nagy felelősség hárul az iskolákra, az egyházakra, de a múzeumra is – hívta fel a figyelmet. A Pofosz által meghirdetett esszépályázat nyerteseinek díjazása, Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvének Puskás Attila általi ismertetése után Antal Árpád polgármester és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a város nevében emléklapot és emlékérmet adott át az ’56-os Bajtársi Társaság sepsiszentgyörgyi tagjainak, azoknak, „akik megmutatták az irányt, melyet ígérem, követni fogunk” – indokolta a polgármester a kitüntetést.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 3.

Bűntelenül, mégis megbüntetve
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 9.

A kommunizmus áldozatainak emlékmúzeuma Sepsiszentgyörgyön
Magától értetődő elképzelés volt – különösen a máramarosszigeti börtönmúzeum meglátogatása után –, hogy a Beör-palota alatti, amúgy kihasználatlan pince legyen a nemrég átadott Emlékpark mellett a kegyetlenség, az embertelenség korszakának emlékeztetője.
Az elképzelést, amely soha el nem felejthető élményeink leképezése volt, egyik bajtársunk (a szakember Páll László) terve alapján, több támogatónk segítségével – ezek között jelentős volt a Communitas Közalapítványé, amelyért ezúton is köszönetet mond a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete – fogjuk megvalósítani.
A készülő emlékmúzeumban – a korlátozott terjedelemnek megfelelően – egymás mellett látható majd a marosvásárhelyi vizsgálati fogság cellája (felvételünk) a két betonággyal és a rácsozott keskeny ablak alatti betonasztallal, valamint a kihallgatószoba és más, elsősorban tárgyi és írásos dokumentumokat felsorakoztató termek.
Ez az emlékmúzeum a szemközt létesült ’56-os Emlékparkkal szolgálja majd – elmúltunk után is – az emlékezést, az emlékeztetést azzal a szándékkal, hogy soha ne legyen úrrá az embertelenség az emberség felett, hogy soha ne engedjenek az utánunk következők se visszatérni – bármilyen színben is mutatkozzék – egyetlen diktatúrát, egyetlen parancsuralmi rendszert se.
Puskás Attila
Háromszék
Erdély.ma

2013. január 11.

Utólag a besúgókról – sine ira et studio
Annak, aki szenvedő alanya volt – mint jómagam is – a rá állított számos besúgó tevékenységének, a bölcs Tacitus címben idézett tanácsa (Harag és részrehajlás nélkül) bizony kissé szűk érzelmi ruhának bizonyul.
Azonban azt tanácsolom magamnak, de másoknak is, mégis próbáljunk meg a besúgói tevékenység kérdéséhez, ha ez lehetséges, elfogulatlanul viszonyulni. Ugyanakkor azt sem feledve, hogy sok úgynevezett „célszemélynek” a sorsát ők is befolyásolták, megterhel(het)ték addig nem tudott vádakkal.
Szabadulás utáni rabság
A Krónikában az utóbbi hetekben, hónapokban újra napvilágra kerültek igen tiszteletre méltó nevek, akik annak idején írásban kötelezték el magukat a román politikai rendőrség, a Szekuritáté szolgálatában. Személyesen nem ismerek mindenkit a Könczei Csilla blogján említettek közül, de két személy elég közel állt (áll) hozzám, hogy nevük olvastán felkapjam a fejem.
Veress Zoltán költőről, íróról, műfordítóról és Varró János irodalomtörténészről, regényíróról, műfordítóról van szó. Már Szilágyi Domokos „leleplezése” is megdöbbentett, és tragikus sorsának bizonyára ebben (is) rejlik a magyarázata. Irodalmi és általában értelmiségi létünknek, írásaik hitelességének és hatásának olvasóik emlékezetében bizony ártottak, akárhogy igyekezzünk a magánéletet az alkotóitól különválasztani.
Az említettek valamennyien megszenvedték a nacionálkommunizmus börtöneit olyan „tettekért”, amelyeket alig tudtak vallatóik a jelentéktelenség homályából a felszínre hozni. Többnyire szintén „informátoraik” segítségével. Akárhogy is volt, kiszabadulásuk után sem voltak az akkori viszonyokhoz képest „szabadok”. Már csak azért sem, mert a Szekuritáté számára a belügyminisztérium hírhedt 70-es számú törvénye kötelezővé tette bizonyos társadalmi kategóriákhoz tartozókat (így a volt politikai elítélteket is) megfigyelni, róluk dossziét nyitni, és köréjük besúgóhálózatot építeni.
Miután Nicolae Ceauşescu megtiltotta, hogy a kommunista párt tagjait beszervezzék besúgóknak (nekik e nélkül is kötelességük volt a szocializmus vívmányait a „rongálóktól” megvédeni), a legalkalmasabbak erre a célra a megfélemlíthető, volt politikai elítéltek voltak. A családtagokat is sújtó különböző tilalmak (amelyekről azonban soha sehol nem jelent meg hivatalos irat), a képesítésnek a semmibevétele munkahelyi alkalmazásnál (már ha sikerült valahol akármilyen állást kapnia) általános volt.
A „megbízhatatlan” tanár többet nem taníthatott, az újságíró, író esetleg korrektor lehetett. Ebből a megalázó helyzetből két út vezetett a „napos oldalra”. A becsületes út a rehabilitáció volt, a másik a besúgói kötelezvény. Lehetett választani. Én például, mert szerettem tanítani, kértem a rehabilitációmat. Nem engedélyezték. A másik út nem volt számomra elfogadható. Így aztán volt, akinek sikerült rehabilitáltatnia magát, mint például Palczer Károly volt kollégámnak és „bűntársamnak”. Ő nyugdíjazásáig tanított. Dávid Gyula irodalomtörténésznek ugyancsak sikerült a rehabilitáció. Azóta is „könyves ember”, szerkesztő.
Macska-egér játék szekusokkal
Nem ismeretlen számomra sem a beszervezés alattomos, hitvány módja. Néhány évig nyugton hagytak, majd rám állítottak egy fiatal szekus tisztet, hogy szervezzen be a titkosszolgálatba. Külön írás kellene ahhoz, hogy hónapokig tartó próbálkozásának minden trükkjét előadjam. Mivel beteg feleségem és kislányom megélhetését nekem kellett biztosítanom, nem mondhattam „hős daliaként” egyenesen nemet. Macska-egér játék volt, de nem mehetett az idegeimre.
Cselvetéseit más beavatása nélkül, magam kerültem el. Hónapok teltek el a „találkákkal”. Volt benne csábítás és volt fenyegetés, zsarolás és utazási lehetőség (húgomhoz, Magyarországra), jó állás kijárása és rehabilitáció. Amit akarsz. Aztán abbahagyták, többet nem kísérleteztek velem. Akik ezt nem bírták cérnával, azok csapdába estek. Mint az említettek is.
Mert az a mai, viszonylag fiatal olvasó, aki nem élt abban a rendszerben, vagy még gyerek volt, nem tudhatja, mit jelentett a diktatúra. Annak elbeszélni sem lehet, mert azt fogja mondani, hogy a személyes gyűlölet túlzásra késztet. És nagy százalékban vélekednek úgy a szerencsétlenek, hogy jobb volt akkor élni. Persze már akinek! (Azt azért tegyük hozzá, hogy azt a rendszert ugyan nem ismerték, de ismerik a mai nyomorúságunkat, különösen az állástalan vagy alulfizetett fiatalok.) Emberkaméleonok Nyilván mindenkinek, Veress Zolinak is, a már túlra költözött Varró Jánosnak is megvan a maga története, amelyet Zoli, ha röviden is, de becsülettel elismert és megmagyarázott (talán jobb lett volna a „leleplezés” előtt). Varró János ezt nem tette meg, önéletrajzi visszaemlékezésében (Erdélyi sorsvallató – Egy erdélyi ’56-os utolsó vallomása, Kecskemét, Korda Kiadó, 2008) sem. Kár.
Nem árt azonban a történtekhez azt is hozzátenni, hogy igen sok esetben a „tolvaj kiált tolvajt”. Naponta vagyunk elképedt tanúi annak, hogy mennyi emberkaméleon szaladgál jobbra érdemes hazánkban. Én nem találtam túlzásnak a budapesti Terror Háza „nyilas testvér” átöltözését harcos kommunistává. Nálunk sincs másképp.
Volna a Krónikában olvasott két íráshoz, a Bereczky-Veress Bíborkáéhoz és a Szőcs Gézáéhoz kapcsolódó véleményem, elvi problémám. Az csak természetes, hogy szeretjük szüleinket, akik védtek és támogattak mindenkor minket, olykor saját életminőségük rovására is. Már az esetek többségében. Persze van kivétel is, például amikor apa jelent a fiáról, még ha „paródiába illő módon” is.
Ez ugyanis megbocsáthatatlan aljasság, és az írott, valamint bármelyik íratlan törvénynek ellentmond, tisztelt Szőcs Géza úr. Bereczky-Veress Bíborka édesapjának – bár nyilván jólesett neki – nincs szüksége arra, hogy gyermeke az ő személyes elszámolnivalójába avatkozzék, sőt nem is ajánlott, az elfogultság miatt.
Persze a pozitív elfogultságra gondolok. Próbáljuk megérteni, hogy ez csakis magánügy. Szőcs Géza pedig ne akarjon – nagylelkűen – apjának, aki emlékezetem szerint minden alkotó kemény, szigorú, olykor gunyoros bírálója volt, menlevelet adni. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy ő akarja helyrehozni apja – enyhén szólva – hibáját. Szőcs István vállalt valamit, amit eddig gondosan eltitkolt. Ez – lásd fentebb – szintén csakis rá tartozik. Szőcs Géza a múlt rendszer üldözöttjeként elhagyta hazáját, hogy távolról tegyen érte, majd hazajött, itthon folytatni kinti tevékenységét népe javára. Ez dicséretes, ez tartozik rá, és nem az apja múltjába avatkozni.
Esterházy Péter Javított kiadás (Budapest, 2002) című könyve zárómondatainak egyikével fejezem be: „Apámnak nem tudunk – mi emberek: akiket elárult, és akiket nem – megbocsátani, mert előttünk nem ismerte el tettét és nem bánta meg azt, nem bánta meg, hogy lelkének sötétebb fele legyőzte őt”.
Puskás Attila
A szerző a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Kovászna megyei szervezetének alelnöke
Krónika (Kolozsvár),

2013. január 31.

Kálváriás esztendők krónikája
Az ötvenes évek elején, a felsőbányai bányakitermelés mélyszintjein politikai rabok is dolgoztak, több ezren. Ám erről csak külső észleléseim voltak: a Bányahegyről, miközben a kecskéket legeltettük, beláthattunk a magas kerítéssel, szögesdróttal körülvett lágerbe. Rém titokzatos világnak tűnt. A város alig-alig tudott róluk, csupán annyit, hogy politikai elítéltek élnek ott teljes elzártságban. A velük kapcsolatban levő helybeli dolgozók maguk is katonai egyenruhában jártak dolgozni, ezzel is kifejezésre juttatva a szigort, magasra emelve a hallgatás falát. A suttogásokból a gyermekfülekbe aligha juthatott el valami is.
Ötven esztendeje annak, hogy a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban elolvashattam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, amely megvilágosította előttem, mi is folyhatott, milyen élet lehetett a tíz évvel azelőtt látott kerítések mögött: embertelenség, kegyetlenség, megaláztatás – szöges ellentéte mindannak, amit a szocialista társadalomról tanultunk. Kolozsvári diákéveim első éveiben megtapasztalhattam, hogy tanáraink, diáktársaink közül egyik napról a másikra eltűntek néhányan; az egyetemek egyesítése után öngyilkos professzorok életáldozata jelezte, valami nincs rendjén a „legigazságosabb” társadalom működésében. A csend – a félelem csendje! – elaltatta bennünk/bennem a gyanakvást, beálltunk azok sorába, akik engedelmes polgárokként rendeztük be életünket.
Azokban az években egymás után jelentek a meg a hitleri koncentrációs táborokról szóló, a borzalom világát idéző könyvek, köztük a nagyváradi Nyiszli Miklós kötete: Orvos voltam Auschwitzban, 1964-ben. A hazai lágerekről – régiekről és újakról –, a romániai megsemmisítő táborokról semmit sem tudhattunk.
A szovjet blokk „fonákja” – helyesebben szólva: igazi arca – igazi kontúrjait ismételten Szolzsenyicin tárta fel a világ előtt, 1973-ban: A Gulág–szigetcsoport két kötete.
A német/szovjet mintájára 1944 őszén létrehozott romániai lágerek a „demokrácia ellenségeit” voltak hivatottak egyéni és közösségi szinten is kiiktatni a társadalomból. Az elsők közé tartozott a földvári tábor. Az oda elhurcoltak tízezreinek állít emléket Boros Ernő könyve: „Hogy a magyar pusztuljon” (1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban) (2009) Az azt követő években a szovjet csapatok árnyékában berendezkedő hatalom harcot hirdetett az előző rendszer elitjeivel szemben, beleértve a magyarság prominens képviselőit is. Közéjük tartozott a kiváló tanár, Puskás Lajos is, akit ítélet nélkül tartottak fogva az embertelen bánásmódjáról hírhedt szamosújvári börtönben. Börtönnaplóját az ugyancsak súlyos büntetést szenvedett fia, Puskás Attila tette közzé Más jövőt álmodtam (Sepsiszentgyörgy, 2008) címmel.
A „felszabadító dicsőséges szovjet hadsereg” előnyomulásával egyidejűleg jelentek meg a fasisztákat, háborús bűnösöket „felkutató” belügyi szervek, amelyek rögtönítélő katonai bíróságai válogatás nélkül, ezerszámra osztogatták a tíz-, húsz-, huszonöt évi kényszermunkára szóló ítéleteket. Közéjük került nagykárolyi középiskolás diák – Komáromi Attila – is, aki Életre ítélve című könyvében (Svájc, 1993) állít emléket az átélt borzalmaknak, a Gulágnak. Alig telt el pár hónap, Erdélyből svábok, szászok tízezreit vitték ún. „malenkij robotra”, köztük a szatmári svábokat. Az ő szenvedésük, kálváriás éveik, életáldozatuk tükreként olvasható Kálmándi Papp László Svábok a paradicsomban (Déva, 1997) és Boros Ernő A szatmári svábok deportálásának története I–II. (Nagykároly, 2011) című visszaemlékezése, illetve dokumentumkötete. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után kényszermunka-táborok láncolatát hozták létre. Az elítéltek tízezrei szenvedtek e lágerekben – közéjük tartoztak a felsőbányai, kapnikbányai és miszbányai színesfém kitermelő bányáknál létrehozott kényszermunka-táborok –, melyek „zászlóshajója” a Duna–Fekete-tengeri csatorna volt. Magyar nyelven ennek korántsem alakult ki olyan dokumentum-irodalmi feldolgozása, mint a későbbi, az 1956-os forradalom utáni terrorhullámnak. A nyolcvankilences fordulatot követően jött el a lehetősége az 1956-ot követő kegyetlen megtorlások koncepciós perei feldolgozásának, a lágerélet bemutatásának, az áldozatok előtti főhajtásnak. Tófalvi Zoltán munkái, a Dávid Gyula által összeállított 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. 1956–1965 (Polis Könyvkiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2006) jelentik a törekvés fővonalát, melyekhez társíthatók az egyéni emlékiratok megjelenése. Ez utóbbiak közé sorolható Varró János Erdélyi sorsvallató (Kecskemét, 2008) című megrázó tanúságtétele az átélt borzalmakról. E kiadványok lapjain a megszenvedett esztendők személyes életsorsok tükrében tárulnak elénk. Ebben a sorban, a dantei poklot idéző emlékiratok közt említhetjük Veress Sándor könyvét: Hét esztendő kálváriája 1957–1964, amelyet a Polis Könyvkiadó adott ki, 2011-ben. Az előszót író Dávid Gyula kor- és sorstársként hangsúlyozza ki e kiadványok szükségességét: „Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciósan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag. S akik még élünk az egykori 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülnek valamiféle »kárpótlás«–ban.” Az 1956-os forradalom az erdélyi magyarság körében is felkeltette egy újabb politikai berendezkedés létrehozásának reményét, „érlelődni kezdetek bizonyos elgondolások egy valóban demokratikus átrendeződés esetére”. A hatalom keményen lesújtott, kihangsúlyozta e szándékok „nacionalista”, „irredenta” jellegét, monstre koncepciós perekben hirdetett halálos ítéleteket, osztott ki súlyos börtönéveket. Új, demokratikus berendezkedésű államról álmodott az erdélyi egyetemi, valamint a középiskolás diákság is. A megtorlás áldozata lett a brassói kezdeményezésű EMISZ, a sepsiszentgyörgyi SZIT, a nagyváradi SZVISZ; s a csíkszeredai, szászrégeni, gyergyói csoportok tagjainak tucatjai kerültek rács mögé. A következmény nem csupán a kegyetlen ítéletekben öltött testet, a hatalom elérkezettnek látta az időt az önálló magyar egyetemi és iskolai hálózat felszámolására. Az Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban című dokumentumkötet (Mentor Kiadó, 2006) – Pál–Antal Sándor kutatása és közlése eredményeként – felöleli azokat a dokumentumokat is, amelyek a Veress Sándor kezdeményezte akció tagjainak ügyiratát is tartalmazza. „Belőlük – írja Dávid Gyula – arról is fogalmat alkothatunk, miképp duzzasztották fel és értelmezték a maguk igényei szerint a vádelőkészítő hatóságok a valós tényeket, miképpen alakították ki azt a »koncepciót«, amelynek végkövetkeztetéseként Veress Sándorra és Németh Zoltánra az ügyész halálbüntetés kirovását kérte.”
Az előszó írója, Veress Sándor kötetéről szólva, kiemeli: „Ez a visszaemlékezés azonban nemcsak az adott helyzetről, hanem főképpen azok közepette sorsot vállaló és szenvedő emberekről szól, akik végigjárták a »hét esztendő kálváriáját«: ki-ki a maga egyéni tartása, ereje vagy emberi gyöngesége szerint”, továbbá „egymás vállalásáról, a másik sorstárs elesettségének, adott esetben elviselhetetlenségének vállalásáról” is. Sőt azon is túl: „Veress Sándor sorstörténetét végigkíséri a család története a leendő feleségével való megismerkedéstől a hét esztendőn át remélt és végre beteljesedett újratalálkozásig”. Dávid Gyula az előszó záró soraiban megindokolja a megtorlásokat megidéző dokumentumkötetek kiadásának szükségességét: „Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek: az életbe már kilépett unokáink s a most születő dédunokáink tudatába. Hogy a világban senki se legyen kiszolgáltatva semmiféle Hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni.” Veress Sándor könyve fél évszázad múltán idézi vissza a kálváriás esztendőket. Az időbeni távolság teszi, hogy a leírtak objektivitásába csak elvétve szüremlenek be szubjektív érzelmi elemek, szenvedélyes megnyilatkozások. Az idő csökkentette a fájdalmat, az átélt borzalmak okozta testi-lelki sérüléseket, a létbizonytalanság kétségbeesett kiáltásait? A tárgyszerű közlésből hiányzik a vérbírókkal, a rabtartói szemben érzett gyűlölet. Előszavában nem rájuk, hanem azokra a százezrekre emlékezik, akik szembe szálltak a kommunista zsarnoksággal. „Kegyelettel és fejhajtással emlékezem mártírjainkra és a börtönökben vagy szabadulásunk után elhunyt sorstársainkra. Ez a könyv az ő emléküket is őrizni kívánja.” Ajánlásában – „Drága kicsi feleségem, Lujza emlékére, aki hűséggel hazavárt hét éven át” – jelképesen megemlékezik „a sok százezernyi otthon maradt feleség, gyermek, szülő” szenvedéséről is, akik „vállalták az áldozatot, egyedül nevelték fel gyermekeiket (…) nekik bizonyos szempontból sokkal nehezebb volt”.
Veress Sándor könyvét származása, az otthon, az egymásra találás, a családi élet leírásával indítja. Ígéretes életkezdés: munkára, szorgalomra, szeretetre épült. Ebbe szól bele a történelem: 1956 éles cezúra lesz életében. Számára elfogadhatatlan az a mocsokáradat, az események meghamisítása, rágalom, amely a magyar forradalom romániai hivatalos visszhangját jellemzi. Úgy érzi cselekednie kell: leveleket, röpiratokat ír és terjeszt, amelyekben cáfolja azokat, a forradalom igaz tartalmát és célját szeretné tudatosítani, szolidaritást vállal a forradalommal, cselekvésre buzdít. „Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a népünk legnagyobb ellenségei! Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárt rendszert. Bojkottáld a közelgő választásokat! A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését.” A „Titkos Forradalmi Szervezet” akciója, besúgók közreműködésével, hamar lelepleződik. Kezdeményező tagjait – dr. Németh Zoltánt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt, Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort – 1957 júniusában letartoztatták és azon év szeptemberében „a szocialista rend elleni összeesküvés” vádjával bíróság elé állították, súlyos fegyházbüntetésre ítélték. Ezzel kezdetét vette a hét éves kálvária. Stációi: a marosvásárhelyi gyűjtőfogház, Zsilava sötét földalatti kazamatái, Szamosújvár zárkái, Periprava–Grind kényszermuka táborai. Az emlékezés elénk hozza a korabeli román börtönviszonyok kegyetlenségét, az elítélteknek szánt sorsot: „Itt pusztultok, mint a patkányok – e szavakkal fogadta az újabb rabszállítmányt Goiciu, a szamosújvári börtönparancsnok. Őreik szemében „banditák” voltak, akiknek nincs kímélet, akiket nyíltan halálra szántak, akikről nem tartoztak számadással senkinek. A királyi hadsereg tisztjei, magas rangú politikusok, tisztviselők, értelmiségiek, diákok, munkások, földművesek – a társadalom minden rétege „képviselve volt” a börtöncellákban, a munkatelepeken. A börtön a jellemszilárdság próbája volt. A sorsukat méltósággal viselők és letargiába merülők, egymást segítők és besúgók széles spektruma alkotta a kényszerű közösségekbe sodródottak sokszínű palettáját. Mindig és mindenhol voltak olyanok, akik a legkíméletlenebb helyzetben is emberségesek tudtak maradni, a legreménytelenebb helyzetekben is őrizték és másokban is ébren tartották az életbe vetett hitet. Különösen érvényes volt ez a hol kisebb, hol nagyobb létszámú magyar foglyok esetében. Közös sorsukban egymás támaszai voltak a bajban, a munkában, a reménykedésben. A túlélés egyfelől az alkalmazkodás függvénye volt, másfelől annak a hite, reménye, hogy a súlyos ítéletek letöltése előtt eljön a szabadulás órája. Nem volt oly nap, amelyben gondolataik ne szálltak volna haza, a családhoz, amelyről évekig semmit nem tudhattak, amely évekig nem tudhatott róluk semmit. Veress Sándor többször is szól arról, hogy elítéltetésétől kezdve imádkozott értük „a nap minden szakában, amikor csak lehetőség volt rá, hogy mielőbb viszontlássuk egymást a mi kis otthonunkban”. A rá mért húsz esztendős ítélet árnyékában sem tört meg: „imádkoztam a jó Istenhez, hogy adjon hitet a szabadulás reményéhez és adjon erőt, egészséget kicsi feleségemnek, hogy szeretetben tudja felnevelni két kislányunkat és elviselni a rá nehezedett sorsot. A szabadulás reményéhez kapott hitet a jó Isten és sorstársaim annyira megerősítették, hogy már másokat is bátorítottam afelől, hogy minden nehézséget túlélve, a ránk mért évek lejárta előtt haza fogunk menni.” Ez adott neki erőt a kegyetlen bánásmód, a rosszindulatú rabtársak elviseléséhez. Egy pillanatra sem ingott meg. Nem bánta meg tettét, azt igaz cselekedetnek tartotta. Az események belső szálán kívül mindig ott lebegett egy másik, az elképzelt otthoni élet, szeretteik sorsa. Az évek múltán kapott első hazai hír mérhetetlen módon felértékelődött. Veress Sándor külön fejezetben idézi fel családja életét, az ő kálváriajárásukat. Hisz a hatalom őket sem kímélte. Az ő szabadságuk is viszonylagos szabadság volt – kiközösítéssel, megbélyegzéssel, üldöztetéssel teli évek –, súlyos próbatételekkel terhelt esztendők. A hűség, az emberség, az életerő próbája.
A könyv olvasása tiszteletet és elismerést ébreszt azok iránt, akik szembe mertek szállni a hatalommal. „Mindig voltak bátrak, akik mertek”, akik lelkük mélyén hittek abban, bizonyosak voltak abban, hogy az öröknek hirdetett kommunista rendszer sem sebezhetetlen, hogy támadhatnak Dávidok, akik legyőzik Góliátot. Sokan nem érték meg ezt a győzelmet. Évekig, évtizedekig hallgatniuk kellett, nem szólhattak szenvedéseikről, az áldozatokról. Veress Sándor könyve – önnön személyes történetén, sorsán túlmenően – mementó mindazokról/mindazokért, akik a román börtönökben, kényszermunka–táborokban szenvedtek. Azon túlmenően pedig egy embertelen társadalom természetrajza, amelynek sosem szabad feledésbe merülnie.
Máriás József

2013. március 12.

Bizonyítékokat várunk
Akik a Volt Politikai Foglyok Szövetségének sepsiszentgyörgyi, Martinovics Ignác utcai (Beör-palota) székhelyén jártak, felfigyelhettek arra a táblára, amely a kommunista diktatúra áldozatainak szentelt pincemúzeumot jelzi.
Többen meg is tekintették a szenvedések egykori helyének készülő, több helyiségből álló hiteles rekonstrukcióját. Emlékeink segítettek abban, hogy az emberi gonoszság és igazságtalanság eme emlékhelye valóban hitelesen szolgálja az emlékezést és a tiltakozást minden társadalmi kirekesztés ellen. Nem magunknak állítottunk emléket, hiszen minden emlékezés csak feltépi soha nem múló sebeinket. Készül a vallatószoba, az emeletes ágyaktól szűk helyiség, amelybe a nap fénye sem hatolhat be a „nyúletetőkkel” elzárt ablakon, de megtekinthető a fekete zárka, ahol állva kellett az elítéltnek napokig vízen élnie. Készül a nagyobb terem, amely dokumentumfilmek vetítésére alkalmas. És a kezdet is látható, az a cella, amelyben betonágyon, betonasztal mellett vártuk a kezében sötét szemüveget lóbáló őrt, hogy nap mint nap kihallgatásra vigyen. A teljes hitelességet azonban mindez csak akkor szolgálja, ha írott vagy akár tárgyi dokumentumokkal is igazoljuk az egykori valóságot. És nem csupán a börtönök valóságát, hanem a politikai üldözöttek nyomorúságának minden fajtáját. Emlékeztetve a kuláknak nevezett földműves-társadalomra és a földbirtokos arisztokráciára, a kifosztott kiskereskedőre vagy inassal dolgozó kisiparosra, az egykori politikusra, tehát mindazokra, akik a polgári lét alapját alkották, és azokra, akik hatalmukat mindezek vagyonának ellopásából alapozták meg. Sokan már nem élnek közülük, talán csak az unokáik. Valószínű, hogy sok bizonyító dokumentum elkallódott, de reméljük, hogy annyi mégis megmaradt megyénkben, amennyit ennek az emlékháznak a falaira kitehetünk. Arra kérünk tehát mindenkit, akit a kommunista rendszer bármily módon megfosztott szabadságától, vagyonától, otthonától, és börtönbe vagy idegen tájakra deportált, hogy a létező dokumentumok eredeti példányait hozza be irodánkba, ahol majd hiánytalanul visszakapják, miután a berendezést elkészítő cég munkatársai megfelelő nagyításban és formában lemásolták.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. május 11.

Kincsünk a szó
Izgalmas, meglepetéseket tartogató nyomozómunkára vállalkozott Kuti Márta, amelynek eredménye a csütörtökön este a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termében bemutatott kötet. A rendezvénynek a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület volt a házigazdája, amelynek elnöke, Puskás Attila köszöntötte a szerzőt. A Kincsünk a szó a kolozsvári Világhírnév Kiadó újságíró szerzőket felsorakoztató Fehér Holló sorozatában jelent meg.
A sorozatot és annak szerzőit Szabó Csaba szerkesztő, az RTV kolozsvári munkatársa mutatta be a marosvásárhelyi közönségnek. A kötetet Bodolai Gyöngyi méltatta, majd a szerző felolvasta az örmény kisebbségről és nyelvről írt jegyzetét és dedikálta a könyvet. Az alábbiakban Bodolai Gyöngyi méltatásából idézünk.
Egyed Emese költő, egyetemi tanár a hétfői kolozsvári bemutatón, amelyre a Sapientia Napok keretében került sor, nyelvművelő publicisztikának nevezte a Kicsünk a szó című kötetben összegyűjtött írásokat. Találó ez a műfaji besorolás, hisz Kuti Márta a Népújság Színes Világ című mellékletében közölt cikksorozatából állította össze a kötetet. Pontosabban abból a hatvan jegyzetből, amelyek tárgya a nyelv, az anyanyelv, a miénk és a magyarnál is kisebb és néhány annál nagyobb nép anyanyelve. Az a csodálatos valami, amit Németh László a "lélek örökítőanyagának" nevezett.
Kuti Márta, aki magyar nyelv és irodalom szakot végzett tanárként került az Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat szerkesztőségébe, szerencsés embernek mondhatja magát. A lap korrektoraként, majd olvasó-, kép- és tördelőszerkesztőként, később könyvszerkesztőként az erdélyi irodalom legkiválóbb képviselőinek szövegeivel dolgozott, s ahogy Egyed Emese megjegyezte, igényes szerkesztőként hasznos tanáccsal látta el a szerzőket. Ezért is aggasztja a mai sajtó nyelvének állapota és az átlagolvasó egyre szegényedő szókincse, amit jegyzetíróként is nemegyszer szóvá tett. De nem elégedett meg ennyivel. Ma is emlékszem, milyen örömmel újságolta 2006-ban, hogy sikerült megvásárolnia a Magyar etimológiai szótárat, s hogy mennyire érdekes olvasmányt jelent számára a szavaink eredete körüli vizsgálódás.
Mivel arra gondolt, hogy az átlagembernek nincs pénze a szótárra, s ideje sincs arra, hogy szavaink múltjáról, jelenéről, jövőjéről "böngészkedjen", megteszi ő helyettünk, s közben ízelítőt ad arról, hogy milyen kincs birtokosai vagyunk, illetve lehetnénk, ha jobban odafigyelnénk erre a csodálatos eszközre, amely nélkül érzéseinket és gondolatainkat sem tudnánk kifejezni. Nyomozómunkája során megismertet gyakran használt szavaink – anyanyelv, nép, nemzet, áldás, átok, könyv, dicsőség, ördög, kölcsön, természet, gazdag, szegény, néz, tekint stb. – és különleges szavaink – pernahajder, pletykafészek, maszlag, csáva, sznob, csór, csóró, baki stb. – származásával, jelentésének alakulásával. Az ismerkedés kapcsán pedig művelődéstörténeti ismereteinket bővítve, az olvasóval összekacsintva szórakoztat is.
S mintegy vigasztalásképpen, hogy nem is olyan kicsi nemzet a magyar, a miénknél kisebb népek nyelvéről – baszk, katalán, okcitán, ír, abház, grúz, kartvéli, ruszin, rután, oszét, jász, alán – is beszámol, s olvashatunk az örmények, osztrákok és a vlachok nyelvéről, és arról is, hogy ez utóbbi megnevezése valójában az olasz szóból ered.
A bevezetőben elmondja, hogy diákkorában csodálta, de nem értette Szabó T. Attila professzorát, aki hihetetlen odaadással, türelemmel és lelkesedéssel gyűjtötte a Szótörténeti tár anyagát. Ma már saját kutakodásaiból kiindulva úgy érzi, hogy "minden felfedezett szó a játékos szenvedélyével örvendeztette meg" egykori tanárát.
Írásait, amelyben fontos szerepet játszanak az állatok, madarak is, a nyelvi ki mit tudok sikeréből kiindulva jó játéknak szánja. Ehhez annyit tehetnénk hozzá, hogy olyan érzés kötetbe szerkesztve újra találkozni ezekkel a frappánsan, a jelenlegi helyzetünkhöz igazítva megírt, finom iróniával, humorral fűszerezett nyelvművelő jegyzetekkel, mintha az anyanyelv "dirab-darabjainak" birtokában "nyelvünk erdőzúgásába" (Sütő András) hallgatnánk bele.
Bodolai Gyöngyi
Kuti Márta Kincsünk a szó
Világhírnév Kiadó, Kolozsvár, 2013
Sorozatszerkesztő: Szabó Csaba
Népújság (Marosvásárhely)

2013. szeptember 3.

Akik a képernyő elé várják a magyar nézőket
A nyáron lezajlott versenyvizsgák után szeptember elsejétől megkapták három évre szóló kinevezésüket a Román Televízió (TVR) bukaresti, kolozsvári és marosvásárhelyi magyar szerkesztőségének vezetői. Mosoni Emőkét, Pákai Enikőt és Fekete Hajnalt a műsorrácsról és a magyar adással kapcsolatos terveikről kérdeztük.
Lépésenként újítanak Bukarestben
Mosoni Emőke tájékoztatása szerint a TVR bukaresti magyar adása már februártól heti másfél órával bővült. Ezt részint az tette lehetővé, hogy az átszervezés következtében megszüntették a TVR Culturalt, meg a TVR Infót. „A tavalyhoz képest tehát a TVR 1-en minden kedden fél órával hosszabb, azaz másfél órás az adás, és újabban csütörtökönként is van 1 órányi magyar adás az egyes csatornán” – magyarázta a maszol.ro-nak.
A műsorokról elmondta: a keddi adás a kultúráé, színház, vallás, film, irodalom, képzőművészet, zene kap helyet benne. A csütörtöki, a „Csütörtöktől csütörtökig” magazinműsor, amely a hét eseményeiből, történéseiből tallóz, és egy-két témáról az abban illetékes meghívottal beszélget Sz. Gödri Ildikó. Ez a műsor előre is tekint: a Kalendárium heti program-kínálattal jelentkezik. A csütörtöki adás egyben a fiatal tehetségek bemutatását is felvállalta. A hétfő hagyományosan politikai és közéleti témákat taglal, a TVR2-es csütörtök, illetve péntek pedig a kultúráé, illetve a szabadidőé.
Mosoni tájékoztatása szerint az őszi műsorrács tartalmaz új rovatokat is, ezeknek a sugárzását márciustól már elkezdték. Így pl. az Útilapu című természetjáró rovat, vagy az aktuális közéleti riportokat magában foglaló Helyzetkép, továbbá az S.K. – Saját kezűleg című dekorációs rovat tartoznak az újdonságok közé.
„Én úgy képzelem el, hogy lépésenként újítanánk. Sokat beszélgettünk a kollégákkal, hogy mi az, ami hiányzik, mi az, ami esetleg pluszban van. Teljesen világos, hogy minekünk el kell mozdulni az elemző műsorok felé. Gyakran van adásunk, az igaz, de az nem alkalmas az aktuális puszta bemutatására. A lényeg az, hogy minekünk véleményformáló szerepünk van, az is kell legyen, s mint ilyen, műsorainkban jelen kell lennie az elemző műfajnak, a riportnak, az ankétnak, az interjúnak” – magyarázta a szerkesztési elveket az újságíró.
Mint megtudtuk, a magyar nyelvű színjátszásra is szeretnének műsoridőt szánni. Éppen ezért Mosoni Emőke a versenyvizsgára készített projektben arra kérte a televízió vezetőségét, vegye fontolóra az adásidők újracsoportosítását, vagy egy színházi különkiadás beütemezését. Ehhez ugyanis szükségük van 120 perces műsorra, ám ebben a pillanatban a magyar adás leghosszabb kiadása mindössze 78 perc.
„Lezártunk egy nehéz évet. Sikerült talpra állítani a közszolgálati televíziót és elkerülni a teljes csődöt” – jelentette ki a maszol.ro-nak Nagy Zoltán, a TVR igazgatótanácsi tagja. Tájékoztatása szerint kevesebb mint egy év alatt végrehajtották a TVR átszervezését, amely során hétszáz alkalmazott elhagyta az intézményt. A magyar adásokat azonban az elbocsátások kevésbé érintették, a bukaresti, kolozsvári és marosvásárhelyi magyar szerkesztőségből az átlagnál sokkal kevesebb embernek kellett távoznia. Nagy Zoltán emlékeztetett arra, hogy a válságos időszak ellenére a marosvásárhelyi és a bukaresti szerkesztőség adásideje is megnövekedett. „Most a magyar szerkesztőségek vezetőinek három éves mandátumuk van arra, hogy stabilabb körülmények között tartalmi kérdésekkel foglalkozzanak” – mondta az igazgatótanács tagja.
Saját rendezvények Kolozsváron
Pákai Enikő nem csak a magyar adást koordinálja, kinevezése a TVR kolozsvári területi tévéstúdió kisebbségi szerkesztőségének élére szól. A maszol.ro érdeklődésére elmondta, 1992 óta dolgozik rádióban és televíziónál, az elmúlt tíz hónapban új megbízatással kellett ismerkednie, most pedig ideje, hogy néhány módosítást vigyenek véghez. Ugyan apadtak anyagi források, és az átszervezések során munkatársaktól, elsősorban műszakiaktól is el kellett búcsúzniuk, remélik, hogy a betervezett fejlesztésekre lesz lehetőségük.
Jelenleg a kolozsvári adás munkanapokon 16:00 órás kezdéssel követhető adásnaponként egy órában. Hétfőn közéleti, kedden kulturális témák kerülnek terítékre. Szerdán a család kerül középpontba, csütörtökön, a közösségre figyelnek, a péntek pedig a szórakozásé.
Pákai elmondta: a tervek szerint tovább emelnék a közismert Erdélyi Figyelő adásainak színvonalát, és próbálják feléleszteni a háttérbe tolt, maradandó értékeket közvetítő műsorokat, azaz portrékat, dokumentumfilmeket, monográfiákat. Igyekeznek majd fenntartani a kapcsolatot a többi sajtóorgánummal, műsoraikat promoválandó, ugyanakkor szeretnék, ha saját rendezvényekkel rukkolnának elő, ahogyan azt a költészet napján zajló Versversennyel tették, vagy társulnának mások szervezte eseményekhez. „Megtartjuk és fejlesztjük a német, ukrán, roma és zsidó közösségeknek készülő műsorainkat is” – tette hozzá Pákai Enikő.
A bevált műsorok maradnak Marosvásárhelyen
Fekete Hajnal a TVR marosvásárhelyi stúdiója kisebbségi adásainak szerkesztőségét vezeti. Mint megtudtuk, a magyar adás áprilisban bővült egy óráról napi három órára, októbertől, az őszi műsorrács összeállításánál ezt a vonalat folytatnák. A régi műsorok maradnak, illetve az áprilisban bevezetett újakat, mint például az informatika- számítástechnika magazin, vagy az egészségügyi magazin. A bevált műsorok, mint a Pont Ma, a Híradó maradnak, emellett két élő híradó lesz naponta magyar nyelven, egy 16 órától és egy 17:40-től. Naponta 15 órától 18 óráig látható az adás, reggel 7 és 10 között az ismétlés.
Jelenleg 12 munkatársa van a kisebbségi szerkesztőségnek, ebből tíz szerkesztő-riporter, van egy fordító és egy kisegítő személy. „Ennek a tíz embernek a napi három óra eszméletlenül sok” – fogalmazott Fekete Hajnal, így külmunkatársak is dolgoznak. Kilyén Ilka színművésszel a kívánságműsort készítik, a sportműsor gazdája továbbra is Szucher Ervin lesz. A heti egy órás német nyelvű adást is külsősökkel szerkesztik, annak Puskás Attila a felelőse. A marosvásárhelyi stúdió adásai Maros megye mellett Hargita, Kovászna, Brassó megyékben nézhetők.
Maszol.ro

2013. november 16.

Horthy Miklós: Emlékirataim
Horthy Miklós, Magyarország elfeledésre ítélt kormányzója életének utolsó évtizedében – távol a dokumentálódás minden lehetőségétől – megírta emlékeit, amelyet 1990-ben Magyarországon is kiadtak. Izgalmas olvasmány.
Most, szobrának annyira vitatott avatásakor elővettem könyvtáramból, és újra elolvastam. A mellette és ellene való tüntetést követően a romániai magyar és a magyarországi médiában több egymásnak ellentmondó vélekedés hangzott el, melyek többnyire tájékozatlanságról, a történelmi tények felületes és közvetett ismeretéről árulkodnak.
Éppen ezért valamennyi állásfoglalás, amely az objektivitás igényével hangzik el, a bizonytalanságot jeleníti meg, s azt is, hogy ellentmondásos, megosztó történelmi személyiség volt. Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója 1909 és 1914 között – ahogy ő maga írja vallomásainak első fejezete címeként – Ferenc József Őfelsége szárnysegédje volt a bécsi udvarban. Emlékezésein végigvonul a mélységes tisztelet példaképe, a kétfejű Monarchia uralkodója iránt. Ez akár nem tetszhet nekünk, akik ismerjük a magyar szabadságharc leverése utáni kegyetlen leszámolást, de Horthy számára a kiegyezés utáni korszak addig nem ismert iparosodását, fejlődését, nyugalmát és viszonylagos jólétét jelenti a 19. század vége és a 20. század első évtizede. És az igazság kedvéért tegyük hozzá, mindez az egyre követelőzőbb cseh, román és szerb elszakadó szervezkedés és bojkott, Ferenc Ferdinánd trónörökös magyarellenes ernyője alatt.
Az első világháború elvesztése a Központi Hatalmak részéről magával rántotta a Monarchia iránt elkötelezett Magyarországot is, s a lesben álló nemzetiségeket francia–angol jóváhagyással történő szabad területrablásra késztette. Meg is indultak minden irányból, úgymond, a wilsoni elvek alapján. A Károlyi-kormány tehetetlensége, majd Kun (Kohn) Béla bolsevik köztársasága a még meglévő katonai erőket is lefegyverezte és általános lett a káosz. A vörös terror halált és rettegést hozott. „A terror a mi kormányunk legerősebb fegyvere” – hirdette pöffeszkedve Szamuelly Tibor, a Rögtönítélő Bizottság elnöke.
Horthy Miklós ebben a zűrzavarban, 1918 novemberében Kenderesre vonult vissza, hogy életének további éveit gazdálkodással töltse családi birtokán. Közben Károlyi Gyula gróf vezetésével az Aradon megalakult ellenkormány, majd Szegeden a minisztertanács úgy döntött, hogy az ellentengernagy Horthy Miklóst kérik fel a nemzeti hadsereg megszervezésére. 1919. november 16-án vonult be Horthy csapatai élén Budapestre.
Emlékiratainak egyik fejezete (Magyarország kormányzójává választanak) kezdő mondatát érdemes idéznem: „Bekövetkezett az, amit mindig el akartam kerülni: belesodródtam a politikába.” A következőkben elismeri, hogy különösen a kommunisták és a zsidók ellen fordultak elő erőszakosságok (Prónay tiszti különítménye ugyanazt tette, mint a vörösök rémuralmuk alatt). Nagyon hamar rendet teremtett Horthy kormánya. A Tanácsköztársaság megszűnt, visszaállt a királyság, és Horthyt a nemzetgyűlés 131 szavazattal a 141-ből Magyarország kormányzójává választotta. Újból idézek: „Megköszöntem az irántam való nagy bizalmat, közöltem azonban, hogy a felajánlott méltóságot nem fogadhatom el...” Azzal indokolta, hogy mint tiszt Őfelségének tett esküt, és most az Alkotmányra és a Nemzetgyűlésre kell esküt tennie. Nincs ebben ellentmondás? Végül, bizonyos megkötésekkel, elfogadta a közakaratot. Úgy vélem, magatartása, amennyiben kormányzóként egyetlen döntést sem hozott önhatalmúan, tiszteletre méltó.
Állításom indokolására újra idézek: „1922 augusztusában politikusok és más vezető személyiségek jelentek meg nálam a gödöllői kastélyban...”, majd idézi Ráday Gedeon gróf képviselő szavait: „A magyarság többsége azt kívánja, ami ezeréves állandó vágyának leginkább megfelel, hogy Szent István koronája és magyar dinasztia alatt élhessen. Fogadja el Főméltóságod a koronát...” Horthy válaszában többek között így érvel: „Ha a korona után nyúlnék, nem lennék többé sem önzetlen, sem tisztességes... Én tehát semmilyen körülmények között, még egyhangú népszavazás esetén sem fogadnám el soha a királyi méltóságot.”
Miközben kormánya több szociális jellegű reformot hozott, több ízben kinyilvánította: „Legfőbb törekvésem arra irányult, hogy békés eszközökkel érhessük el a trianoni szerződés revízióját.” Ennek minden külföldi rokonszenv mellett (a feldarabolt Magyarország iránt) nem látszott a lehetősége, sőt, a kisantant nemzetei (cseh-szlovákok, románok, szerbek) ugrásra készen szövetkeztek Magyarország ellen, amelyet nemcsak kifosztottak, hanem még jóvátétel fizetésére is köteleztek. A Gömbös Gyula vezette kormány 1932 szeptemberében aztán határozott irányt vett a két nagyhatalom, a német Reich és a sztálini Szovjetunió nyomása között, egyre inkább a revízió realitásával kecsegtető hitleri Németország irányába. Gömbös politikája Horthyt is gyanakvásra és óvatosságra késztette, a lakosság pedig a megnövekedett német befolyást nem nézte jó szemmel. Gömbös 1936-ban bekövetkezett halála után a jellegtelen Darányi-kormány idején látogatott el először Horthy Hitlerhez. Érdemes újra idézni. Hitler kérdezi Horthytól: „Mit tenne Főméltóságod, ha hatalmában állna, hogy Németország politikai irányát meghatározza?” Horthy válasza: „...mindent elkövetnék, hogy Németország és Anglia között minél szorosabb barátságot hozzak létre”. Amint az ismert, maga Hitler is ezt akarta (pl. a Mein Kampfban le is írja), mert legfontosabb ellenségének a bolsevista Szovjetuniót tekintette.
Horthy azonban soha nem rokonszenvezett Hitlerrel, sokkal inkább Mussolinival, akinek közbenjárására a két (1938 és 1940) bécsi döntés végül megvalósította a részleges határrevíziót. De már a világháború előszele egyre viharosabban kerekedett Európa fölé. Hitler „étvágya” és hatalmi gőgje nem ismert határt. A két európai demokrácia, Franciaország és Anglia tűrte-tűrte a Harmadik Birodalom gyarapodását, de Lengyelország megtámadását már – tekintélyvesztésük nélkül –, mint garanciát vállalt államok, nem tűrhették. Előbb kényszerszövetség a Szovjetunióval, majd Lengyelország együttes feldarabolása után Hitler 1944. június 22-én megindította csapatait a Szovjetunió ellen. Ezt megelőzően azonban Horthy újból kellemetlen helyzetbe került a német követelések miatt. Ugyanis Jugoszlávia nem kötött szövetséget Hitlerrel, tehát először a Balkánt kellett biztos háttérnek tudni. Jugoszláviával Magyarország barátsági szerződésben állt néhány hónapja. De a német csapatok csak Magyarországon keresztül támadhatták meg a makacskodó déli szomszédot. Ehhez át kellett vonulniuk Magyarországon. Teleki Pál miniszterelnök ezt öngyilkosságával sem akadályozhatta meg. Horthynak címzett utolsó levelében írja: „gazemberekkel szövetkeztünk”. Halála hősies elszántság volt, de már vonultak is át az országon a német csapatok. Következett Bácska magyar megszállása, Horthy szerint az ottani magyarság megvédéséért a partizánakciókkal szemben. Következett Bárdossy László miniszterelnök hadüzenete a Szovjetuniónak, és ezzel az a lavina indult el, amelyben már nem volt többé megállás. Egészen Horthy sikertelen kiugrási kísérletéig 1944 októberében és Szálasy „nemzetvezető” rémuralmáig. Horthyt, aki már két gyermekét vesztette el, a Gestapo Miklós fiának életével zsarolta, majd családjának német „védelem” alá helyezése következett. Horthy nem volt háborús bűnös. A német háborús bűnösök nürnbergi tárgyalásán mindössze a magyarországi megbízott Veesenmeyerről hallgatták ki tanúként. Tito ugyan kikérte „háborús bűnösként” a bácskai megtorlások miatt, de törvény elé állítására a győztes hatalmak nem találtak indokot. Legnagyobb bűneként a zsidók deportálását említik. Tudnunk kell azonban, hogy bár hoztak korlátozó intézkedéseket a zsidók ellen korábban is, de összegyűjtésük csak 1944. március 19. után, akkor kezdődött, amikor a németek megszállták Magyarországot, orvul és teljesen önhatalmúan intézkedtek, letartóztatva a politikusok színe-javát. Viszont Horthy akadályozta meg, amíg tehette, a budapesti zsidók deportálását. Konzervatív politikus volt, de soha nem volt antiszemita. Hatalmát nem mindig gyakorolhatta meggyőződése szerint, nevezhetik gyengekezűnek, de sorsa drámai volt, hazáját forrón szerette, s csak hamvait hozhatták haza tisztelői. Számomra legalábbis ezt tényszerűsítik emlékiratai.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. december 9.

.Kik a szélsőségesek?
Kénytelen vagyok akkor is válaszolni Balogh Leventének a Krónika december 3-i, keddi lapszámában Szélsőségek címmel megjelent vezércikkére, ha netalán nem közlik le.
Ugyanis elviselhetetlen számomra, hogy egy mérlegtányérra helyezi a román soviniszta-legionárius Új Jobboldalt (Noua Dreapta) a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom magyar ifjaival. Kérdem, milyen alapon? És mennyire ismeri egyiket és másikat? Továbbá jelen volt-e az általa provokációként megjelölt december elsejei sepsiszentgyörgyi hőzöngésnél? Ugyanis ez a pofátlan betolakodás (persze méretes zászlókkal elfedett rendszámtáblájú kocsikkal) immár ismétlődő.
Hát türelmes birkáknak kell lennünk, hogy székely városainkban elnézzük, hogy azt ordítsák, nincs Székelyföld, illetve ki a magyarokkal? Az a húsz-harminc magyar fiatal, akik sem külsejükben, de még kevésbé gondolkodásukban nem a kivándorlást fontolgatják, hanem itthon állnak helyt, őket nevezzük szélsőségeseknek? Amikor nevükben sem mást idéznek elénk, mint az egykori tényleges 64 vármegyét, akárcsak napjainkban, amikor az Orbán-kormány meghirdeti a Kárpát-medence magyarjainak szellemi-lelki-identitásbeli közösségét?
Ezek az ifjak tiszteletet érdemelnek, akik közül a durva, botozó csendőrök kettőt elvittek, miközben a gyűlölettől tomboló csürhét védőn vették körül. Ezek az ifjak a szélsőségesek? Ők, akik a gyáván visszahúzódó, szemlélődő felnőttek helyett helyt álltak szülőföldjükért? Legyen vége a meghunyászkodásnak, eleget tűrtünk. Úgy kellett volna elpáholni őket, hogy ne legyen merszük többet Székelyföldön úgymond „provokálni". És ha ezért néhány akár börtönt is szenvedett volna el, hadd emlékeztessem Balogh urat, hogy mi ennél kevesebbért ennél többet szenvedtünk el a kommunistáktól.
De fordítsam a cikk miatti felháborodásomat mérsékeltebb hangnemre. Értem én, hogy a szerző miért nevezte provokációnak. Akár egyet is érthetek azzal (és azokkal az újságírókkal, akik más fórumokon hasonlóképp vélekedtek), hogy provokálták a magyarságot. Ennek a provokációnak azonban háttere van! A háttere pedig a prefektus, a csendőrség, a román civil szervezetek, pártok, egyház, sőt a városunk román képviselői is, akik megelőlegezték a sepsiszentgyörgyi tanács ülésén a szélsőségesek „elítélését".
A prefektus szép és sok részvevős, jelentéktelen rendbontással (értsd: a magyarok részéről) tarkított „együtt ünneplésnek” tekintette a nemzeti ünnepet Sepsiszentgyörgyön. „És ha azt skandálták az Új Jobboldaliak, hogy Székelyföld Románia, hát nem volt igazuk?” – így a prefektus. (Mivel a magyar csoport meg azt kiáltotta, hogy „Székelyföld nem Románia”). Balogh úr, ne adja a Gondviselőnk, hogy a mi némaságunk (akárcsak a nyugati határ menti városokban és Kolozsváron) a csendes megszállás stratégiája legyen a „provokálók" részéről és a mi rosszul választott taktikánk eredményeképpen.
Puskás Attila
Tisztelt Puskás Attila!
Véleményét oly mértékben tiszteletben tartjuk, hogy a Krónika vezércikkét bíráló írását annak ellenére is közzétesszük, hogy nem feltétlenül értünk egyet valamennyi megállapításával. Szerkesztőségünket ugyanis a klasszikus szakmai alaptétel vezérli: a hír szent, a vélemény szabad.
Köszönettel,
Rostás Szabolcs, vezető szerkesztő
Krónika (Kolozsvár)

2014. február 28.

Folt a szakadt nadrágon
Nem tudom, Frunda György, Victor Ponta tanácsadója adott-e valaha olyan tanácsot főnökének, ami javunkat is szolgálta volna. De az, amit két irányba sugalmazott – az RMDSZ-nek és főnökének –, hogy az erre mindig kapható szövetség társuljon a bajban lévő szocdemekhez úgymond a parlamenti többség biztosítása végett, a legszerencsétlenebb, amit valaha javasolt.
Már-már megalázó az a szerep, amit szakadáspótló foltként szánnak a néhány tucat magyar képviselőnek, szenátornak. Ám ezúttal még attól sem tartózkodott a román véleményalakító média, hogy megjegyezze: legalább eltávolítja a Szövetséget a radikális követelésekkel előálló magyar pártoktól. És felkínálja azok szomszédságában a miniszterelnök-helyettesi tisztséget, akik azáltal lettek nyerők 2012-ben, hogy megbuktatták a velünk szövetséges Ungureanu-kormányt a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar tagozatának létrehozása előestéjén. És – a hírek szerint – felajánlanak két olyan minisztériumot, ahol nem pénzt hoznak, csak pénzt költenek, és örökös koldulásra kényszerülnek, mint a művelődési és egészségügyi tárca. Ha a gyászvitézek ezt az egyszerű, bárki számára átlátszó átverést nem veszik észre, csak azzal magyarázható, hogy nem akarják meglátni. Ahelyett, hogy ellenzékben maradva, és igenis, zsarolva, ha kell, néhány régóta időszerű követelésünkkel örökös bizonytalanságban tartanák a kormányt – önként nyújtják bilincshez a kezüket. Persze, azt is joggal kérdezzük, hogy az Európai Néppártban üldögélő képviselőink a májusi szavazást megelőző önajánlásukban mit szólnak majd ahhoz, hogy az ellentáborhoz – a baloldali szocdemekhez és a magyargyűlölő úgynevezett konzervatívokhoz – csatlakozott az RMDSZ, miközben a jobboldali liberálisok ott hagyták ezt a korrupt társaságot? De én még az újraválasztandó EU-s képviselőink kapcsán azt is megkérdezném a szövetség önhatalmú vezetőitől, hogy Iuliu helyett nem találtak odavalóbb jelöltet? Mit tett eddig ez az ember értünk? Itt-ott ér engem az a vád, hogy kiállok az RMDSZ-ért. Így igaz, a valamikori, a kilencvenes évek eleji RMDSZ-ért és jóhiszemű tagságáért azzal a javíthatatlan optimizmusommal, hogy sikerül mégis lecserélni a marosvásárhelyi tehetetlen és megalkuvó, bebetonozott vezető csapatot, és teljesen megfiatalodott, anyagi érdekektől mentes vezetőket választani helyettük. Akkor, de csakis akkor lesz egységes erdélyi (romániai) magyar érdekképviselet, egyenes gerinccel vállalva, ha ezt kell, az örökös ellenzékiséget is.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2014. március 15.

1848 és 1956 közös tanulságai
Az 1956-os forradalom emlékére nyílt kiállítás március 14-én, pénteken este a csíkdánfalvi kultúrotthonban.
Amint a tárlatot megnyitó Pál Zoltán történelemtanártól megtudtuk, igaz, hogy ilyenkor inkább az 1848-1849-es forradalom és szabadságharccal illik foglalkozni, de a két történelmi eseményben sok a közös vonás. Továbbá, ahogy kifejtette, március 15-én – természetesen – Dánfalván is leróják tiszteletüket a 19. századi hősök előtt, így nem volt akadálya, hogy a nemzeti ünnep előestéjén egy korban közelebbi történelmi eseményt is felidézzenek.
Párhuzamok a két forradalom között
Mindkét forradalmat magyar egyetemisták, diákok, fiatalok robbantották ki és az oroszok verték le – vont párhuzamot a pedagógus. Sőt, mint rávilágított, a követelések között is vannak közös vonások, mindkét rendszerváltás kivívására törekvő mozgalom, többek között a szólásszabadságért és a nemzeti jelképek használatáért szállt síkra. Hozzátette, hogy éppenséggel az 1956-ban megfogalmazott 16 pont egyike azt kéri, hogy március 15-ét nyilvánítsák nemzeti ünnepnek.
Pál Zoltán kiemelte, hogy még egy érv amellett szólt, hogy elhozzák ezt a kiállítást, mert ritkaság ilyet Csíkban látni. Mivel Csíkszentmártonban már bemutatták ezt a tárlatot, úgy vélte, hogy hazautaztatása előtt Felcsíkon is illik ismertetni az 1956-os forradalmat jól szemléltető gyűjteményt, melynek vándoroltatását a szegedi Meritum Egyesület támogatja.
Kötődik az 1956-os forradalom Dánfalvához
Nyomatékosította, hogy a kiállítás helyszínéül nemcsak azért választották Csíkdánfalvát, mert a helyi önkormányzat nyitottnak mutatkozott a tárlat fogadására, hanem az előző rendszerben négy olyan dánfalvi kötődésű személyt hurcoltak meg, akik – mivel szolidaritást vállaltak az 1956-os magyarországi forradalommal – politikai okokból lettek börtönfogságra ítélve. A Szanka József magángyűjteményéből származó tárlat anyagát így Dánfalván, az illető személyek kinagyított fotóival egészítették ki.
Október 23. címmel Puskás Attila írt verset a magyarországi események tiszteletére, aki a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban volt biológia tanár, de költeményéért Csíkdánfalvára helyezték át természetrajzot tanítani. Itt is fogják el 1959-ben és verséért 20 év börtönbüntetésre ítélik. Ebben az ügyben két dánfalvi diákját, János Lászlót és Zsók Lászlót is letartóztatták és szabadságvesztésre ítélték, akik akárcsak tanáruk, megjárták a szamosújvári börtönt és a Duna-delta embertelen, kényszermunka-táborait, de szabadulásuk után is zaklatják, megfigyelik őket a Szekuritáté emberei.
Gál Péter József csíkdánfalvi lakost pedig a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával ítélték 25 év börtönbüntetésre, azért, mert 1956-ban méltatta a magyar szabadságharcot, ugyanakkor az orosz diktatúrát, a kollektivizálást és a kulákok elleni fellépését szidalmazta.
A barikád két oldala
A megnyitót a kultúrotthon nagytermében tartották, ahol dánfalvi diákok is készültek egy rövid emlékműsorral. Ennek befejeztével gyertyát gyújtottak, így vonulva át a kiállítóterembe, ahol Pál Zoltán rövid tárlatvezetőt tartott.
A terem közepén egy ledöntött kultuszszobor és körülötte felszedett macskakövek érzékeltetik, hogy hol van a barikád – részletezte a pedagógus. Ennek jobb oldalán persze a szabadságukért küzdő fiatalok eszközeit találhatjuk, baloldalt pedig az elnyomó hatalom egyenruhái és az a típusú hosszú bőrkabát, amelyet az Államvédelmi Hivatal tisztjei használtak – tette hozzá. Mint említette, megtalálható az a könyvecske is, mely az ÁVH-s tisztek tűzparancsait tartalmazza. Levéltárban megőrződött ez a dokumentum, így az utókorra maradt, hogy hol és mikor dördültek el a békés tüntetőkre leadott sortüzek. Később a forradalmárok molotov-koktélokat vetettek be az országba beözönlő szovjet tankok ellen. Ezekből az üvegecskékből is – amelyek az akkori magyar hadsereg utászainak a fegyverzetéhez tartoztak – bemutattak néhányat.
Persze az ideológia síkon vívott háborút is megjelenítik. Jobb oldalt, a falon állították ki a korabeli szabad sajtó újságainak címlapját, alattuk polcokon az emigrációban írt könyveket láthatjuk. Bal oldalt a földre tették a kiállítás rendezői a forradalmat ellenforradalomként beállító propaganda köteteket, így érzékeltetve ezeknek valós értékét.
Jobb oldalt, egy tárlóban egy Münchenbe menekült fiatal forradalmár ereklyéi találhatók. Amint a tárlatvezető kifejtette, ezeknek a segítségével emlékezhettek a német városban 1956 huszonöt éves évfordulójára. Bal oldalt – ezzel szemben – egy lefizetett képzőművész részkarcait láthatóak, amelyek a forradalom befeketítése céljából készültek. Pál Zoltán itt az egyik munkára hívta fel a figyelmet, amelyen a háttérben az amerikai zászló látható, előtérben pedig magyar kártyákat készített az alkotó többek között Mindszenty József bíboros, Habsburg Ottó osztrák trónörökös portréival. Ezeket a személyeket is vádolta a propaganda, állítván, hogy ők robbantották ki a forradalmat, holott Mindszentyék csak támogatták a kommunista rezsim elnyomását és az erőszakot lenyelni képtelen fiatalok lázadását.
A kiállítás március 23-ig látogatható a dánfalvi kultúrotthonban.
Szőcs Lóránt |
Székelyhon.ro,

2014. május 1.

Sepsiszentgyörgy tud emlékezni (A kommunista diktatúra áldozatai)
Nagyszámú, főleg idős érdeklődő jelenlétében tegnap felavatták a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházát Sepsiszentgyörgyön a Beör-palota alagsorában. A falakon megtekinthető kiállítás mellett több olyan helyiséget alakítottak ki, amelyek a szenvedésre emlékeztetnek: vallatószoba, börtöncella vaságyakkal, szalmazsákkal és eredeti, Jilaváról beszerzett csíkos rabruhával, cella priccsel, szűk sötétzárka, szigorított zárka láncos bilinccsel.
A pannókon fényképek, dokumentummásolatok a különböző elítélt csoportok irataiból, besúgói jelentések, fogságból hazaírt levelek láthatók. Utóbbiakban fellelhető a foglyok némelyikének leleményessége, Harai Pál úgy címezte haza, Szentkatolnára a lapot, hogy Gumicsizmát utca 42. szám, vagy egy másik fogoly a néhány soros román szöveg után úgy írta alá: Czigit, Bundikát, más meg: Ezerbagót. A megnyitón közreműködött a Plugor Sándor Művészeti Líceum vonósnégyese – Barabás Dorottya (hegedű), Mihály Zsolt (hegedű), Kovács Arnold (cselló), Lőfi Gellért (brácsa) –, valamint Vadas Bernadett és Paul Grossa.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere kijelentette, Sepsiszentgyörgy tud emlékezni, és elmondta, 1956-os emlékművet, majd emlékparkot, ma börtönmúzeumot avattunk, jövő héten holokauszt-emlékpark következik. Fontosnak tartja, hogy minden fiatal ellátogasson ide, és lássa, nem is olyan régen mivel járt az, ha valaki vállalta véleményét. Azért fontos emlékezni arra, ami ’56-ban történt, mert tudatosítani kell, mennyire fontos a szólásszabadság. A polgármester ’56-nak egy másik tanulságára is felhívta a figyelmet: hatvan év nem volt elég a román hatalom számára, hogy megértse, a székelyeket nem lehet megtörni, nem lehet jogi, közigazgatási eszközökkel elérni, hogy ne szeressük szülőföldünket, szimbólumainkat, Székelyföldet. Hiába ítélte el a parlament a kommunizmust, az olyan hatalom nem tud hiteles lenni, amely nem változtat radikálisan módszerein, nem tud hiteles lenni a demokrácia, amikor 2014-ben arról beszélünk, kit hol hallgatnak le, vagy nem loboghat Sepsiszentgyörgyön, Székelyföldön a székely zászló. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja úgy fogalmazott, ez a hely látszólag a múltra emlékeztet, valójában a mindenkori terror valóságos mivoltára figyelmeztet. Miközben Románia testvériséget, békés egymás mellett élést hirdetett, valóságos hadjáratot folytatott a magyar nyelvű oktatás, egyházak ellen, s azt kiterjesztette más gyanús elemek ellen. 1956 ürügyén az sem számított, ha valaki kiskorú volt. Így mérgezték meg az erdélyi magyarságot mint gyanúsnak ítélt közösséget. Erkölcsi kötelességünk fejet hajtani azok előtt, akik életük, szenvedésük árán arra tanítanak, hogy embernek lehet maradni, az emberi méltóság megőrzése jelenti a közösség erejét. Erkölcsi kötelességünk életben tartani a közös emlékezetet – zárta szavait a diplomata. Tófalvi Zoltán történész, ’56-kutató igazolta a polgármester megállapítását: Sepsiszentgyörgy tud emlékezni. Felemlítette, 1996 szeptemberében végigjárták a szenvedés helyszíneit, a szamosújvári börtönt, ahol Puskás Attilával térdig vízben állva készített interjút, Jilavát, ahol a felszín alatt négy szint mélységben magyar és székely elítéltek románokkal együtt szenvedtek, és eljutottak a poklok poklába, a Duna-csatorna megsemmisítő munkatáboraiba is. Említette az Erdélyi Magyar Ifjak perét, Orbán Lászlót, az ozsdolai szökevényeket, akik nem voltak betyárok, mint ahogyan azt rájuk ragasztották. Kitért Moyses Mártonra, aki, ha van hős a világon, akkor ő az, kivágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, majd a diktatúra elleni tiltakozásként 1970-ben Brassóban felgyújtotta magát. A XX. század legnagyobb magyarjának Márton Áron püspököt nevezte. Megindokolta: ő tudta, meddig érdemes, meddig szabad elmenni a kompromisszumok megkötésében. A felavatott emlékházat Török József életműveként értékelte. Aktualitást adva előadásának, Tófalvi Zoltán arra hívta fel a figyelmet: Székelyföld autonómiájáért mindenki saját képessége és tehetsége szerint munkálkodjék, ahhoz ki-ki azt tegye hozzá, amihez ért. Octav Bjoza, a Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének (VPFOSZ) elnöke a polgármester szavaira utalva képmutatásnak nevezte azt, ahogyan Románia elítélte a kommunizmust, hisz utána ez a gyakorlatban nem látszott meg. Fogsága idején tanulta egy tíz éve börtönben levő társától: a rácsok, szögesdrót mögött csak egy nemzetiség van, a kommunistaellenesek nemzetisége, és ott csak egy Isten létezik. Megtoldotta, ott az élet és halál határmezsgyéjén alakultak a nagy karakterek, de – tette hozzá szomorúan – erre a mai hatalomnak nincs szüksége. Török József, a VPFOSZ háromszéki elnöke köszönetet mondott mindenkinek, aki hozzájárult az emlékház létesítéséhez, és szerényen visszautasította Tófalvi Zoltán szavait, mondva, egyedül ezt nem hozhatta volna létre. Közölte, a kiállított anyag csak töredéke annak, amit átnéztek, de bővítik majd a kiállítást. El szeretnék érni, hogy a tanárok ide hozzák a diákokat rendhagyó történelemórára.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. május 24.

A legsúlyosabb ítéletek (A kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza – 5.)
2007-ben a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval közösen elindítottam egy tízkötetes, az erdélyi, romániai ötvenhatnak, illetve az „erdélyi kérdés” megoldási kísérleteinek szentelt sorozatot. Eddig megjelent öt vaskos kötet. A több százezer oldalnyit kitevő, eddig ismeretlen levéltári dokumentumok, politikai perek levéltári iratainak jelentős része itt látható a sepsiszentgyörgyi emlékházban.
A Szoboszlai Aladár magyarpécskai, aradi, temessági, Óbéb községi római katolikus plébános nevével fémjelzett perben hozták a legsúlyosabb ítéleteket: tíz személyt halálra ítéltek és 1958. szeptember elsején a Securitate temesvári börtönében kivégeztek. Az életfogytiglani kényszermunkára ítélteken kívül a per többi vádlottját 1300 év börtönbüntetéssel sújtották. Nem tévedünk, amikor azt állítjuk: ez volt az ötvenes évek második felének legnagyobb politikai pere, hiszen több halálos ítéletet mondtak ki, mint a Ion Antonescu nevéhez kapcsolódó háborús bűnösök perében!
A mondvacsinált kémper
Az emlékházban nemcsak a perirat dokumentumai, hanem a többpártrendszert, a politikai pluralizmust sürgető Keresztény Dolgozók Pártjának programja is látható. A Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész elsőrendű vádlott nevéhez kapcsolódó érmelléki per azért különleges, mert a román vádhatóság egy mondvacsinált „kémpert” indított: a Szabad Európa Rádió léggömbakciója során ledobott röpcédulák alapján úgy állította be, hogy a Münchenből induló kémrepülőgépek az érmihályfalvi temető kriptáinál landoltak, hogy adatokat gyűjtsenek Románia siralmas gazdasági, társadalmi és politikai helyzetéről. A per különlegessége: Sass Kálmán elsőként dolgozta ki a kantonális Erdély tervezetét, amelyben – a svájci modelltől eltérően – a kantonok határai nem esnek egybe a nyelvi határokkal! A bukaresti magyar éppen úgy tagja a magyar kantonnak, mint a tömbben élő székely-magyar. Ő fogalmazta meg: a szórvány kifejezés elsősorban a szórványban élők számára dehonesztáló. A per másik különlegessége: az előbb halálra, majd életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos református lelkész emlékiratának köszönhetően pontos képet nyerhetünk a romániai siralomházak egyedi világáról. Balaskó Vilmos a halálos ítélet kimondása után egyetlen éjszaka leforgása alatt teljesen megőszült!
A jogászper
Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász és nyolc társa úgy gondolta, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit a „magyarkérdés” appendixeként az Egyesült Nemzetek Szervezete elé kell tárni. Az ENSZ-memorandum nevet viselő, tizenöt oldalas dokumentum egyedülálló a maga nemében: dr. Dobai István úgy képzelte el, hogy az ENSZ égisze alatt meg lehet és meg kell valósítani a báró Wesselényi Miklós árvízi hajós által 1848. június 18-án megfogalmazott lakosságcseretervet. Miközben a romániai közéletben a legsúlyosabb tabutéma az „erdélyi kérdés” volt, a Kolozsvári Katonai Törvényszéken az „erdélyi kérdés” megoldási módozatait vitatták. Ez az egyetlen romániai politikai per, amelyben „érintett” a magyar irodalmi, szellemi és politikai élet számos kiválósága: Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Bibó István. Dobai Istvánéktól teljesen függetlenül Fodor Pál csíkszeredai híd-, út- és vasútépítő mérnök szintén kidolgozta a magyar–román lakosságcseretervet, és kiszámolta, hogy a népcsere lebonyolítása nyolc évet venne igénybe, és több ezer vasúti szerelvényre lenne szükség. Az előbb említett, úgynevezett „hazaárulási perek” különlegessége abban áll, hogy vallási hovatartozásuktól függetlenül mindannyian Márton Áron püspöktől, a 20. század legnagyobb magyarjától kértek tanácsot, eligazítást.
Iskolások is belekeveredtek
Külön kell szólnunk a számbelileg legtöbb elítélttel „büszkélkedő” Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetéről, az EMISZ-ről. Sok mindent leírtak, elmondtak az elsőrendű vádlottról, Orbán Lászlóról. De azt most és először fogalmazom meg: nagyon ismerte a magyar helyesírás szabályaival viaskodó szakmunkás tanulók világát. Kétlem, hogy ma akadna olyan tanár, pedagógus, aki rá tudná venni a szakmai iskolák tanulóit, hogy megírják szülőfalujuk történetét. Orbán Lászlót közel két napon át Márton Áron püspök is vendégül látta, és helyeselte a székelyföldi magyarság művelődési helyzetére vonatkozó tervezetét. Sem akkor, sem később nem volt egyetlen olyan szervezkedés sem, amely annyira pontosan látta a vegyes házasságok hátrányait, mint az EMISZ. A háromszéki, brassói, Udvarhely megyei szakmunkás fiatalokat tömörítő szervezet sokkal mélyebb, világosabb programot mondhatott magáénak, mint a jóval jelentősebbnek tartott, 1956-hoz kapcsolódó szervezetek! Most készítem elő kiadásra az 1000 oldalas forráskiadványt, amelyből egyértelműen kiderül: a román kommunista hatalom akkora veszélyt látott az EMISZ-ben, hogy felgöngyölítése után elrendelte a magyar nyelvű szakmunkásképzés azonnali felszámolását! Az emlékház most bemutatott dokumentumaiból az is egyértelműen kiderül: 1956-ban, 1957-ben, 1958-ban és 1959-ben a magyar értelmiségi képzés legfontosabb központja, a „Bolyai” Tudományegyetem ellen indítottak pert. Mint ahogy már 1956-ban elhatározták az európai hírnevű marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet kétnyelvűsítését, majd a magyar nyelvű oktatás fokozatos felszámolását. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ellen ma folyó hajszát jobban megértjük, ha megismerjük a Székely Ifjak Társasága, a SZIT itt látható periratát. A nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége a maga 59 elítéltjével, tanár-diák perével – a csíkszeredai Puskás Attila biológus, a sepsiszentgyörgyiek népszerű kutatója, közírója nevéhez kapcsolódó peréhez hasonlóan – önmagában jelezte, hogy a kommunista diktatúrával szemben álló ifjúság, értelmiség megtalálja a belső ellenállás modus vivendijét. Akárcsak a temesvári, kisdiákokból álló Bíbor Banda elnevezésű csoport vagy a Fekete Kéz elnevezésű, szintén szakiskolásokból, diákokból és egyetemi hallgatókból álló csoport.
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. július 7.

Mire emlékeztet a sepsiszentgyörgyi emlékház?
A mindenkori emberi közösségek, a társadalom – csak úgy, mint ennek éltető szervei, a nemzeti, vallási közösségek, végül pedig a család – jelene a múlt fundamentumán áll szilárdan, vagy suvadásnak van kitéve attól függően, hogy hol és miből épült.
Hogy ez az eleven építmény szolgál-e még nemzedékeket, és hogyan szolgál, azt a múlt tapasztalatainak hasznosítása dönti el. A világháborút követően a Szovjetunió érdekzónájába került többi kelet-európai országhoz hasonlóan Románia is olyan erőszakos világnézeti átalakításon esett át, amely a lenini-sztálini terror eszközeivel a megosztást, a társadalmi béke helyett a bizalmatlanságot, a gyűlöletet tette a kommunizmus megvalósulásának módszerévé.
A polgárság intézményei és maga a polgári középosztály, az egyház intézményei és vagyona, amellyel iskolákat és szociális alapítványokat tartott fenn, a társadalom anyagi biztonságát szavatoló modern nagybirtok és európai szintű nagyipar ebek harmincadjára került, hogy majd a hozzá nem értés új arisztokráciája, a kommunista vezetés a javaiktól megfosztottak újkori rabszolgáira hárítsa a kommunizmus gazdasági alapjainak megteremtését.
A kiszolgáltatottság, a már-már elviselhetetlen megaláztatás és az egyre fokozódó lelki és anyagi nyomor miatt türelmüket vesztett emberek és csoportok a siker reménye nélkül emelkedtek fel tiltakozni. A hírhedt kommunista politikai rendőrség, a Szekuritáté és a felsőbb utasításnak szolgai módon engedelmeskedő „törvénykezés” feladata volt megteremteni a hallgatás csendjét börtönnel, súlyos, akár halálos ítéletekkel.
A sepsiszentgyörgyi emlékház – akárcsak a máramarosszigeti börtönmúzeum – a romániai ellenállóknak állít emléket, annak a több ezer magyar és román polgárnak, akik tiltakoztak a kommunista terror ellen. Természetesen nem mérhetjük a város Beör-palotájának a pincéjében berendezett élethű helyszínt és a látogatók őszinte megdöbbenését kiváltó dokumentumokat a máramarosszigetihez, de annyiban még több is, hogy míg a máramarosszigeti börtönmúzeum méltatlanul kevés helyet biztosít a magyar (és szász) nemzetiségű antikommunistáknak, a sepsiszentgyörgyi emlékház pótolja ezt a hiányosságot.
Amikor a Romániai Volt Politikai Foglyok Kovászna megyei szervezete a sepsiszentgyörgyi városháza rendelkezésére álló Beör-palotába költözött, a tágas és igen elhanyagolt állapotban lévő pince rendeltetése évekig csak a hasznosítás lehetőségének a témáját kínálta.
Miután meglátogattuk a máramarosszigeti börtönmúzeumot, szervezetünk vezetőségében felerősödött az az addig tétova szándék, hogy itt rendezzük be azt a székelyföldi emlékhelyet, ahol bemutatjuk a fél évszázados kommunizmus embertelenségét, megbocsáthatatlan bűneit, hangsúlyosan az erdélyi magyarság megpróbáltatását.
Ez a pincényi hely hitelesen bemutatja azt a cellát – a maga betonágyaival és asztalával –, ahol vizsgálati fogságban voltunk kettesben, többnyire egy „téglával” (besúgóval).
Mellette rendeztük be a végrehajtó börtön emeletes ágyakkal túlzsúfolt levegőtlen celláját az ürülékes, és az ivóvizes cseberrel.
A sarokban található a szigorított, egyszemélyes sötét zárka, ahova néha egymásnak háttal két foglyot is bezártak. Berendeztünk egy vizsgálótisztek birtokolta kihallgatószobát is, ahol az íróasztaltól távol, a szoba közepén padlóhoz rögzített szék (és az ezen gubbasztó rab) néz szembe a nagy fényerejű lámpával és a faggatózó tiszttel. Emellett egy tágasabb teremben – akárcsak a többi helyiségben – a fali pannók döbbenetes dokumentumokat kínálnak a szemlélődőnek a letartóztatásokról, a tanúvallomásokról, a besúgók jelentéseiről, a dossziék előlapjairól, továbbá a beismerésekről, az ítéletekről.
Megrettent arcú, még gyerekkorban lévő fiatalok néznek szembe a látogatóval személyi lapjukról. A munkálatokat vezető Török Józsefnek, szervezetünk megyei elnökének nem egykönnyen sikerült beszereznie a még élő egykori raboktól vagy családtagjaiktól a Szekuritáte Irattárát Átvizsgáló Tanács (CNSAS) irattárából származó dokumentumokat, fényképeket, tárgyi emlékeket, hogy kiállításuk minél hitelesebbé tehesse a múltbeli üzenetet. A büntetőcella (izolare) zárja a termek, szobák sorát, ahol láncra verve, bilincsben, nappal falra erősített ágyakkal kellett a zord szabályok ellen vétőknek napokig tengődniük alig koszton.
A román politikai rendőrség és a bűnügyekre (?) szakosodott tisztek, valamint a katonai ügyészség és bíróság azon volt, hogy egy-egy ügybe minél több személyt vonjon be, és lehetőleg „szervezetet” fabrikáljon az egymással olykor csak laza kapcsolatban álló gyanúsítottakból.
Ez ugyanis a hírhedt 209-es számú törvénycikkely alkalmazásával nagyobb büntetést, akár halálos ítélet kiszabását is lehetővé tette.
A pannókon is látható vezető személyek nevéhez csoportokat vagy fedőnevekkel ellátott szervezeteket kapcsoltak.
Például EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szervezete), SZIT (Székely Ifjak Társasága), SZVISZ (Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete), Fekete Kéz, Bíbor Banda, Bolyai 1. 2. 3. csoport, Kossuth Kör, Szoboszlai-csoport, Sass Kálmán-csoport, Puskás-csoport, Török József-csoport stb.; terünk korlátozottsága miatt csak a legfontosabb egyének, csoportok és szervezetek „bűnügyei” kerülhettek közszemlére.
De annyi érdeme mégis van a helynek, hogy a legrégibb (1947/49) ügyektől a nyolcvanas években történtekig (mert az 1964-es közkegyelemmel nem zárultak le a politikai jellegű cselekedetek és ítéletek) rendelkezünk anyagokkal, amelyek bizonyítják, hogy a rendszer pillanatig sem szüneteltette a letartóztatásokat megfélemlítés céljából.
Emlékeztető helyekre, a több évtizedig tartó embertelen kommunista rendszer bemutatására szükség van. Hiszen az eltelt 25 év nem bizonyult elegendőnek számon kérni, felelősségre vonni azokat, akik ártatlan embereket nyomorítottak meg lelkileg, testileg, akik családokat tettek tönkre, az elítéltek családtagjait pedig állandó zaklatással, a besúgásra késztetés zsarolásával környékezték nap mint nap.
Hiába ítélte el Traian Băsescu elnök a szavai szerint „bűnös és törvénytelen, gyilkos rendszert”, és kért bocsánatot a román állam nevében a 2006. december 18-án bemutatott Tismăneanu-jelentés alapján a meghurcoltaktól, ha ezt nem követte a bűnösök megbüntetése. És miután a több ezer végrehajtóból csak harmincöt került elő, viszont még egyet sem ítéltek el, az azt jelenti, hogy a demokratákká átvedlett kommunisták szolidárisak a feljelentések nyomán horogra került bűntársaikkal.
Éppen ezért szeretnénk felhívni az olvasók, a nyilvánosság figyelmét a kommunista rendszer borzalmaira a sepsiszentgyörgyi emlékházzal, az ott bemutatott fényképekkel, szemléltető anyagokkal, amelyeket kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken 10 és 13 óra között lehet megtekinteni a Martinovics Ignác utca 2. szám alatt.
Puskás Attila, Krónika (Kolozsvár)

2014. július 19.

Jobbágytelke – ahol táncolni, énekelni jó
Ha nem is minden út, de nagyon sokak útja Jobbágytelkére vezetett ezen a héten, ahol a népi muzsika és néptánc volt az úr. Vannak visszatérő és új táborozók, akik megszállottként, hagyományőrzőként vagy néptánckedvelőként mártóztak meg a Folk Center Alapítvány által szervezett XVI. Marosszéki népzene- és néptánctábor forgatagában. Egy kis hangulatért, csipetnyi ízelítőért minket is Jobbágytelkére csalt a kíváncsiság, hiszen jó együtt lenni azokkal, akik őseink ritmusára, táncrendjére, dallamaira szórakoznak, mulatnak, ropják a táncot.
300 táborozó – kétharmada külföldi
Borongós, esős délután csöppentünk a táborba, a művelődési házban szólt a zene, László Zsolt irányításával éppen nyárádmenti táncokat tanultak, sokan járták, egymást érték a táncospárok, miközben a középen táncoló oktató lábát, mozdulatait figyelték.
Az információs irodában vendégekre váró hölgyek fogadtak, majd Puskás Attilára, az egyik főszervezőre vártunk, aki bokros teendői közepette szakított pár percet, hogy beavasson az idei tábor menetébe.
– A táborozók száma háromszázra nőtt. 60 százalékuk külföldi, ennek 10 százaléka nyugati. Érkeznek Németországból, Franciaországból, az Amerikai Egyesült Államokból, Ausztráliából, Kárpátaljáról. Sokuk visszatérő táborozó, akik részesei szeretnének lenni a tábor kínálta programoknak. Az oktatás az előbbi évekhez hasonlóan történik, több helyszínen zajlik. Jelenleg nyárádmenti, mezőmadarasi, nyárádselyei, magyarói táncokat tanulhatnak a kezdők, a haladók és a gyerekek. Újdonság idén, hogy ínyencek, azaz félprofik is tanulhatnak, mégpedig nagysajói és magyarói táncokat, oktató Kádár Elemér. A táncon kívül hangszeres zeneoktatás és énekoktatás is zajlik. A gyerekekkel külön foglalkozunk, ők előszeretettel kézműves-foglalkozásokon vesznek részt – mondta el Puskás Attila szervező.
Kopjafa Bartók emlékére
Az idei tábor attól különleges, hogy a programokat a Bartók Béla-emlékév fémjelzi. Tudni kell, hogy Bartók a marosszéki, nyárádmenti népzenei gyűjtőmunkája során 1914-ben járt Jobbágytelkén. Az itteni gyűjtés emlékére szombaton kopjafát emelünk az iskola előtt – mondta a táborszervező.
Itt jegyeznénk meg, hogy idén Bartók- emlékévet tartanak Jobbágytelkén, az itteni gyűjtések 100. évfordulóján. Ennek egyik jelentős rendezvényére Kisboldogasszony-napi búcsúkor kerül sor. Bartók Jobbágytelkén 20 népdalt rögzített fonográfra, köztük van a közismert Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő című dal is, amelyet minden magyar ember ismer, csak ennek eredetét nem tudják.
Kézműves alkotók a csűrben
Beszélgetésünk után a Templomközi kézművesházba is bepillantottunk, ahol új rendeltetésű, egykor szénával tele csűrben alkottak a gyermekek, éppen papírsárkányt készítettek. Azon ügyködtek, hogy a saját készítésű vesszővázra felillesszék az egyéni ízlés szerint festett és mintázott papírt, hogy aztán szárnyalhasson az alkalmatosság. Sajnos, éppen szélcsendben és szemerkélő esőben az alkotómunkát nem követhette sárkányeregetés. De így is nagy volt az elégedettség, amit festékmentesítő, szorgos kézmosás követett. A csűrben az előző napokban volt még agyagozás, szalmaválogatás, szalmafonás –, hiszen a szalmakalap-készítés sajátos jobbágytelki kézműves-foglalatosság –, makarónifestés és -fűzés, kenyérsütés és csuhé- bábkészítés is. A résztvevők ellátogathattak egy helyi szalmakalapos-mesterhez és a kovácsműhelybe is.
Sok muzsika és tánc, néprajzi előadások
A kora délutáni órákban a Csűrmoziban zajlott a vetítés, többek között a Honvéd együttest láthatták (Antigoné, Ludas Matyi, Moszkva tér, Harangok), az Experidancét (Nagyidai cigányok, Ezeregy év). A néprajzi előadások között megemlítjük Kádár Elemér előadását – Hol volt, hol nem volt Marosszék? – Soós Zoltán előadását – A székely társadalom és Marosszék kialakulása a XIII-XIV. században –, Pávai István Marosszék népzenéje című előadását, ami számunkra is emlékezetes élmény marad.
A szervezők beszélgetésre is sort kerítettek a péterlaki zenészekkel, sőt kirándulást is szerveztek a közeli esztenára, ahol tábortűzzel zárult az egyik tábori este.
Szóval volt ott minden, tánc, muzsika, szórakozás, szakmai színvonal. A jobbágytelki táncokat napi rendszerességgel Fazakas János és Fazakas Emese oktatták. A nyárádmenti népdalok oktatását Kásler Magda vállalta, zenéltek a magyarpéterlaki zenészek, a Magos, az Üver zenekar, az Öves együttes és az adatközlők. A gálaműsor szombaton este 9 órakor lesz, ezen fellép a Bekecs néptáncegyüttes. Ezt követően – mint minden este – hajnalig tartó táncház lesz.
A tábor vasárnap ér véget.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

2014. szeptember 15.

Magyar emlékezés a 20. századra
Egy, ahogy régebb mondták, „fokos” könyvet olvasok, benne a magyarok megélte 20. század megannyi személyi és csoportos tragédiáját a két világháború és következményeinek közegében.
A könyvet egy budapesti fiatalokból szerveződött lelkes csapat – Országút Társulat – adta ki az általuk meghirdetett pályázat beküldött és válogatott anyagából. A könyvet korlátozott anyagi és terjesztési lehetőségük okán kis példányszámban jelentették meg, de még megvásárolható a szerkesztő, Kondorosy Szabolcs címén: orszagut.tarsulat@gmail.com.
Ha egy könyvet elolvasásra ajánlunk, jogos kérdés: ugyan miért érdemes kézbe venni Megéri-e időt szánni elolvasására, mit tanulhatok belőle látóköröm, tudásom bővítése végett? Ez az ajánlás nem született volna meg, ha a válasz nemleges lenne.
A magyar ember megélte 20. század valamennyi vihart jósló előzetes eseményeivel, a bekövetkezett első, majd nemsokára a második világháború öldöklő négy-négy évével, ezek tragikus következményeivel majd minden magyar család sorsdöntő éveit hozta. Ezekről az egyéni és családi – sohasem vidám – eseményeiről vallanak a pályázat olvasmányosabb, végzetességükben általánosítható és őszinte, nem irodalmiasított írásai.
A közlésre került írások egyikénél-másikánál még a beküldő fogalmazásán, helyesírásán sem módosítottak – szándékosan – a szerkesztők. A bevezető előszóban az emlékezés és az emlékek rögzítésének a szükségességére hívja fel a figyelmet a szerkesztő: „... fontos, hogy írásra bírjon minél többeket, hogy emlékek megörökítésére ösztönözzön. Arra, hogy megőrződhessen az az egyedülálló mód, ahogyan ki-ki látta a történelmet. (…) Meggyőződhettünk róla, hogy számtalan családban őriznek szent megbecsüléssel leveleket, naplókat. Százezernyi családi levéltár, múzeum.”
A könyv egy-egy válogatott pályázattal emlékezik a 20. század magyar vonatkozású történéseire: Világháború és proletárdiktatúra, Országgyarapodás, 1938, II. világháború: front 1942–1945, Délvidéki népirtás 1944, II. világháború: ostrom és megszállás 1944–1945, Eltűntek keresése 1943–1950, Hadifogság Nyugaton 1944-1946, Kényszermunka Keleten 1944–1951, Kivándorlás 1946–1948, Kitelepítés a Felvidékről 1947–1953, Az ötvenes évek, 1956 és következményei 1956–1959, A változhatatlan proletárdiktatúra, 1960-as évek.
Egy-egy történelmi szakaszról vall kevesebb vagy több személy, összesen ötvenegyen. Róluk a jegyzetekben rövid életrajzi tájékoztató található. Az élő vagy már elhunyt személyek (róluk a hátrahagyott naplók, családtagok írnak) összesen 43 Kárpát-medencei helységből származnak a csonka országon kívül Erdélyből, Felvidékről, Vajdaságból.
Jómagam egy könyvet a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárnak ajándékoztam, háromszéki olvasóink tehát onnan kikölcsönözhetik.
Puskás Attila
Visszaemlékezések a magyar XX. századra, Országút Társulat, Budapest, 2014
Krónika (Kolozsvár)

2014. október 31.

Alkonykor
Puskás Attila könyve
Szeretem ezt a könyvet, mert Máraira emlékeztet: kicsit rezignált, de nem panaszkodó stílusban filozofálgat – mondta Vargha Mihály igazgató. A Székely Nemzeti Múzeumban tartották szerda este Puskás Attila Alkonykor című kötetének bemutatóját.
Puskás Attila szerencsés ember, mert megérte az öregkort, és szerencsés azért is, mert ereje maradt arra, hogy a közösségért cselekedjen – mondta Magyari Lajos. Lapunk munkatársa szerint tetten érhető egy tudós embernek a „témát körbejárási szándéka”, aki minden kérdést a maga szakterülete, a természettudomány felől közelít meg. Mindig figyel azonban a humán oldalra is, és ez oda vezet, hogy – bár rövid írásokból áll –„úgy olvasható, mint egy regény”, mondta a könyv szerkesztője. 
– Olvasottság, szakmai felkészültség, nagy élettapasztalat, bajokban és keservekben sem szegény élet áll ezen írások mögött –fogalmazott Magyari Lajos.
Puskás Attila a tőle megszokott szerénységgel és alázattal fogadta a dicsérő szavakat, majd elmondta: három fejezetbe csoportosított „rövid, nem túlbeszélt” írásaival „korunk emberközeli, emberi problémáira is választ próbál keresni.” A könyvből László Károly hamisítatlan „Puki-bácsi stílusban” olvasott fel. A 15 lejbe kerülő kiadvány a T3 Kiadónál jelent meg.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. április 8.

Művészetpártolók ma és egykoron
Alapításának százharmincadik évfordulóját ünnepli április 10-én és 11-én az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A jubileum alkalmából kétnapos rendezvénysorozatot tartanak Kolozsváron, és kiosztják az idei EMKE-díjakat. 
Az egyesület az erdélyi kultúrához, művészethez és közművelődéshez való hozzájárulásáért tizenkét elimerést oszt ki. Bányai János-díjban részesül Zepeczaner Jenő néprajzkutató a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum szakszerű vezetéséért, gyarapításáért és működtetéséért. Gróf Bánffy Miklós-díjat kap Szebeni Zsuzsa a Bánffy Miklós-életművet bemutató, Ignácz Rózsa, Kiss Manyi, Szilvássy Carola hagyatékát feltáró kiállítások fáradhatatlan szervezéséért, Gróf Mikó Imre-díjat pedig Péter Pál szerteágazó, folyamatos és igényes mecénási tevékenységéért.
Kacsó András-díjjal jutalmazzák Könczei Csongort a néprajz- és néptánckutatás, valamint a néptáncoktatás területén elért kimagasló eredményeiért, Kovács György-díjjal pedig László Csaba színészt (portrénkon) elmélyült karakterformáló képességéért és a szerepformálásán átizzó személyességéért. Kőváry László-díjban részesül Vincze Zoltán odaadó oktatói munkásságáért, honismereti és helytörténeti ismeretterjesztő tevékenységéért valamint a kolozsvári régészeti iskola történetének feltárásában szerzett pótolhatatlan érdemeiért
Gróf Kun Kocsárd-díjat adományoz az egyesület Zsigmond Emesének a színvonalas erdélyi gyermekkultúra alakításában és szervezésében vállalt kiemelkedő szerepéért, az erdélyi gyermeklapok szerkesztőségi munkájának irányításáért. Monoki István-díjat kap Kelemen Katalin könyvtári gyűjtemény- és adatbázis-építő, valamint helyismereti munkájáért, a közművelődés szolgálatáért.
A Nagy István-díjat dr. Péter Éva kapja az erdélyi magyar kórusmozgalomban kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és önzetlen oktatói tevékenységéért. A Poór Lili-díjat idén Albert Csilla színművésznek ítélték oda változatos és ihletett szerepskálájáért, gazdagon kibontakozó színművészetéért. Spectator-díjat kap Tasnádi-Sáhy Péter közösségszolgáló riportjaiért és publicisztikai írásaiért, valamint Szolnay Sándor-díjat dr. Tosa Szilágyi Katalin kiemelkedő művészi és közművelődési tevékenysége elismeréseképpen. Az elismeréseket április 11-én osztják ki.
Társadalmi szerepvállalás és részvétel a 19. század végén: az EMKE indulása címmel jubileumi kiállítás nyílik az egyesület megalakulásának 130-ik évfordulójára április 10-én 5 órakor a szervezet Györkös Mányi Albert Emlékházában, Kolozsváron. A rendezvény a dualizmuskori Magyarország legnagyobb és hatásában legátfogóbb közművelődési egyesületének kezdeti időszakát eleveníti meg korabeli írásos és képi dokumentumok, valamint tárgyak révén.
Az 1885-ös alakulástól a század végéig számos korabeli politikus, művész, valamint művelődés- és művészetpártoló sorakozott fel az egyesület mögé, illetve azonosult az EMKE célkitűzéseivel az Európa-szerte uralkodó egységesítő-nemzetiesítő program korabeli szellemében. Mindezt tanúsítják a korai filléres adományok vagy a Kun Kocsárd gróf fejedelmi alapítványának dokumentumai, korabeli rangos és kevésbé ismert előadóművészek, műalkotások és művek EMKE-s kapcsolódásai, az egyesületi működést lehetővé tevő szereplők tevékenységi dokumentumai.
Ugyanakkor az EMKE-nek az erdélyi oktatásügyben, illetve gazdaságban betöltött korabeli szerepét is bemutatja a tárlat. A kiállított anyagok főként a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában található EMKE-levéltárban, családi, egyházi, egyéni és közgyűjteményekből származnak. A tárlatot megnyitja dr. Széman Péter EMKE-elnök, Gaal György irodalomtörténész és Bartha Katalin Ágnes, a kiállítás kurátora. A kiállítás 2015. május 15-éig látogatható.
Ünnep Marosvásárhelyen
A 130 éves EMKE szervezésében Marosvásárhelyen április 10-én délután 5 órakor a Bernády-házban tartják azt az ünnepséget, amelynek keretében a Marosvásárhelyi Örmény–Magyar Kulturális Egyesület (MÖMKE) átveheti az EMKE országos díját. „Nagy kitüntetés ez számunkra, remélhetőleg sokan ott leszünk, hiszen nekünk és rólunk szól” – mondta az eseménnyel kapcsolatban az egyesület elnöke, Puskás Attila. Az egyesületet dr. Pál-Antal Sándor akadémikus méltatja. További díjazott a Bandi Dezső Kulturális Egyesület, Erdélyi Kárpát-Egyesület, a mezősámsondi citera- és népdalcsoport. Vasárnap, április 12-én déli 12 órakor az unitárius egyházközség Dersi János Termében nyílik meg a genocídium emlékére Ábrám Zoltán Örmény múlt és jelen című fotókiállítása. Örmény, latin és magyar énekekkel közreműködik a Cantuale együttes.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2015. április 9.

Próféta a saját hazájában
Március végén tudóstársak, tanítványok, barátok és népes családja köszöntötte a 80. évét betöltő dr. Brassai Zoltán nyugalmazott belgyógyász professzort, aki életével, pályafutásával azt példázza, hogy akadémikusként, egyetemi tanárként, ismert orvosprofesszorként, szakíróként miképpen lehet karriert építeni és beteljesíteni úgy, hogy az ember a szülőföldjén, a szülővárosában marad. Mindenki lehet próféta a saját hazájában – vallja a MOGYE emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tisztségeit, kitüntetéseit hosszú felsorolni, amelyek közül a Román Köztársasági Érdemrend I. fokozatát (2000) és a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét (2009)említhetjük az első helyen.
A kémiától a belgyógyászatig
– Beszélgetésünk kezdetén lokálpatriotizmusának forrását firtatom: miből, honnan ered?
– 1935-ben régi vásárhelyi polgári családban születtem, abban a házban, ahol most is lakom. Építhettem volna szebbet, nagyobbat, de ehhez kötődöm igazán, hisz minden nemzedék tett hozzá, bővített rajta valamit. 1940-ben, ötéves koromban külön engedéllyel kezdem el az iskolát, immár a Református Kollégiumban, ahol a nagyapám is tanult. A gyermek- és fiatalkoromban megismert város, a hegyen épült Debrecen a magyar Göttinga volt számomra, amely iránt nagyon erős elkötelezettség alakult ki bennem. A szellemi és kulturális értékeken kívül a boldog gyermekkor színhelyét jelentette. A Ritz- fürdőben nagyokat úsztunk, s a Poklos-patak partján ádáz focimeccseket vívtunk a szomszéd utcabeli fiúkkal. Nem voltam föltétlenül jó gyermek, kicsit mindig kilógtam a sorból. Iskolás koromban Szentgyörgyi Albert volt a példaképem, a kémia a kedvenc tantárgyam. Bár osztálytársaimmal együtt a Bolyai Egyetem kémia szakára készültem, szüleim kérésére a vásárhelyi orvosi egyetemre felvételiztem. Miközben a biokémiai szakkörre jártam, negyedéves orvostanhallgatóként 1956-ban egy hivatalos diákcserével eljutottam Budapestre. A látogatás során döbbentem rá, hogy a marosvásárhelyi egyetem biokémiai laboratóriuma mennyire gyengén felszerelt. A belgyógyászati klinikán viszont a budapestihez képest nem volt nagy a különbség műszerezettség tekintetében. Akkor döntöttem el, hogy nem a biokémiát, hanem a belgyógyászatot választom. A szakköri tevékenység hozadéka, a kutatás iránti érdeklődés azonban megmaradt, ami nagy előnyömre vált a későbbiekben. Ötödéven sikeres "intern" versenyvizsgát tettem, ami az egyetemi pálya kezdetét jelentette volna.
Kizárták és visszavették
– Miért a feltételes mód?
– Mert 1959-ben, amikor már végeztem, elkezdődött a tisztogatás azok körében, akik szimpatizáltak az 1956-os magyar forradalommal, s távoznom kellett az egyetemről. Mivel nem voltam hajlandó önkritikát gyakorolni, kizártak az Ifjúmunkás Szövetségből. Miskolczy Dezső professzor volt az egyedüli, aki szolidaritást vállalt velem, behívatta Andrásovszkyt, a rektort, és azt mondta, hogy ezt a fiút nem szabad elsüllyeszteni. Ezért "csak" az egyetemről küldtek el, s a 40-ágyas gyulakutai kórházba neveztek ki.
– Említette, hogy nem mondott le az egyetemi pályáról. Hogyan sikerült továbblépnie?
– 1960-ban versenyvizsgát hirdettek az akkori Maros Magyar Autonóm Tartományban levő állásokra. A szászrégeni kórházat választottam. A három évből másfelet a marosvásárhelyi 2-es számú belgyógyászaton töltöttem. Mivel szerettem volna visszakerülni az egyetemre, vártam a jobb időket, hogy enyhüljön a nyomás. 1965-ben üzent Csőgör professzor, a rektor, hogy az egyetemen politikai vonalon enyhülés van, versenyvizsgázhatok, s nem kötelező a párttagság sem. Így kerültem tanársegédnek a 2-es belgyógyászatra, Horváth Endre klinikavezető professzor szárnyai alá. 15 évig dolgoztam ott, ezek voltak a legszebb évek az életemben. Horváth professzor kitűnő szervező volt, aki kiválóan tudott csapatot alakítani. A legjobb belgyógyászok alkották az orvosi kart, Olosz Egon, Monoki István, Magyarósi György, Lukácsy József, Hirsch Alíz, Szőts Gábor, s később is nagyszerű közösség alakult ki  Kovalszky Péter, Kikeli Pál, Ferencz László közreműködésével.
Párizsi tapasztalatok
– Eljutott Franciaországba is. A korábbi kellemetlenségek ellenére ezt hogyan sikerült elérnie?
– Angol és francia nyelvterületen meghirdetett ösztöndíjakra ajánlhatott jelölteket az egyetem. 1973-ban sikerült elérnem, hogy javasoljanak egy francia állami ösztöndíjra. Párizsban két évet a Broussais Egyetemi Központ klinikáján dolgoztam két kiváló szakember, Pierre Maurice kardiológus és Émile Housset angiológus mellett. Párizsban tanuló fiatal orvosként is hazavágytam, s a nemzetközi főorvosi vizsga birtokában sem fordult meg a fejemben, hogy Franciaországban maradjak.
– Annyi ága-boga van a belgyógyászatnak, miért szakosodott az érgyógyászatra?
– Kardiológus sok volt, angiológiával Marosvásárhelyen akkoriban nem foglalkozott senki, s úgy gondoltam, hogy meg kell alapozni az érgyógyászatot is. Tudtam, hogy Kolozsváron végeznek érfestést, s a készüléket lemásoltam. Ebben Stefán Károly és Schnedarek István technikus munkatársak segítettek. Franciaországi tartózkodásom alatt rögzítettem annak a berendezésnek a működését, amelyen dolgoztunk, s a rajzok alapján az Elektromaros üzemben készítettek egy angiográfot. Korszerűsítését és távirányítását a már említett kiváló ezermesterek oldották meg. Ezt megelőzően keserű galuskát jelentett, hogy bár kutatási témafelelős voltam, mivel arra számítottak, hogy "reakciósként" nem jövök haza, a kollektívámat feloszlatták. Később az új megyei kórházban sikerült a Kárpát-medence egyik legjobb angiológiai klinikáját kialakítani.
Felfele buktattak
– Hogyan került át az "új klinikára" (ma a Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház)?
– Soha nem volt bennem irigység és bosszúvágy, magányos és független próbáltam maradni. Mégis, mivel mindig megmondtam a véleményem, sok problémám volt. Végül, hogy megszabaduljanak tőlem, elhatározták, hogy felfele buktatnak. Így 1985-ben áthelyeztek dr. Róna László előadótanár helyébe, az 1-es számú belgyógyászati klinikára, amelyet akkor Dudea Corneliu professzor vezetett. Kezdetben tiltakozott ugyan, hogy a helyettese legyek, de később megkedveltük egymást. Nagy kultúrájú, széles látókörű kolléga volt.
A későbbiekben, amikor kilátásba helyeztem, hogy kérni fogom a kitelepedésem Magyarországra, mivel egyre erősebb volt ellenem a diszkrimináció, Gálpál Zsuzsánna állt mellém, aki a megyei pártbizottságban az egészségügyért felelt. 1992-ben lettem docens, 1994- ben professzor, 1998-ban akadémikus.
A magyar oktatás fájdalmas lemaradását látva Vizi E. Szilveszter akadémikussal még 1989-ben tervet dolgoztunk ki a tehetséges fiatal hallgatók képzésére. A célunk az volt, s ebben az Oxfordban dolgozó Somogyi Péter akadémikus is segített, hogy a legjobb diákokat magyarországi és oxfordi tanulmányútra küldjük, hogy felkészülhessenek az oktatói és a kutatói munkára, versenyképesek legyenek, ami meghozta a hozzá fűzött reményeket.
– Átugrottuk a rendszerváltást, holott az sem volt mentes a kellemetlenségektől...
– Oktatóként a rendszerváltás után is konfliktusok egész sorát kellett felvállalnom érdekeink védelmében. Többek között megmondtam a véleményem Pascu Ioan rektornak is arról, hogy míg a magyar diákok a hallgatóknak több mint a 40 százalékát alkotják, a tanszemélyzetben csak 25 százalék a magyar oktatók részaránya. A régi professzorokat nyugdíjba küldték, s fiatalokat nem vettek fel helyettük. Pascu professzor azt állította, hogy a magyar tanszemélyzet 30 százalékot tesz ki, majd elrendelte a dékánnak, hogy mutassa be a bizonyítékokat. Kiderült, hogy nekem volt igazam. Annyira kellemetlen embernek számítottam, hogy négy éven át kiszavaztak az egyetem szenátusából, ahova csak 66 évesen választottak vissza. 1992–1996 között az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese voltam.
– Brassai professzorról köztudott, hogy a belgyógyászati klinikán iskolát teremtett.
– Amikor a megyei sürgősségi kórházba kerültem, a belgyógyászaton ketten voltunk, amikor eljöttem, tíz fiatal magyar szakember dolgozott azon a klinikán, amelyet éveken át vezettem. Több fiatal tanítványom előléptetésével sikerült a magyar nyelvű belgyógyászati oktatást megerősíteni. Példaként Puskás Attila előadótanárt, Kelemen Piroska, Török Imola, Szabó Mónika adjunktusokat említhetem. Doktorátusvezetőként is számos magyar kutatót, oktatót tudtam kinevelni, s ma a családom mellett a tanítványaimra vagyok a legbüszkébb.
A mofetták hatása
– Megkérem, foglalja össze a saját kutatási területét.
– A kutatásban az érrendszerrel, a diagnosztikában a keringési rendszerrel kapcsolatosan tudtam újat hozni. Bevezettem a funkcionális angiológiai szemléletet a keringési tartalék meghatározására, a diagnosztikában a szerioangiográfiás módszert, amiért akadémiai díjat, minisztériumi kitüntetést is kaptam. A terápiában országos viszonylatban elsőként alkalmaztam a hemorológiai kezelést, a vérátáramlás javítását célzó különböző, nem sebészi módszereket, elsősorban az oldalági keringés fejlesztését. A klinikai farmakológia vonatkozásában a vérnyomáscsökkentő gyógyszercsoport különböző tagjainak a végtagi érátáramlásra és a vérviszkozitásra gyakorolt hatásával foglalkoztam, amelyet korábban nem vizsgáltak. Ezzel új fejezetet nyitottunk a keringési betegségek, a verőérszűkületek kezelésében, s olyan úttörő jellegű kutatások voltak, amelyekből számos államvizsga és nagydoktori dolgozat készült.
– Mégis a mofettákról szóló kutatási eredmények hozták a legtöbb elismerést.
– A kutatómunkában azt kerestem, hogy innen Erdélyből mi újat tudunk hozni, s így kezdtem el a szénsavas fürdők és mofetták tanulmányozását. Korábban is tudták, hogy jó hatással vannak a szív- és érbetegekre, s például Apafi Mihály fejedelem is Kovásznán kezeltette magát, de nem volt ismeretes, hogy miképpen hatnak. Az erdélyi szénsavas mofetták pontos hatásmechanizmusát modern módszerekkel (izotóptechnikával, infravörös sugarakkal) én dolgoztam ki. A mofetták hatásmechanizmusáról írtam a doktorátusi dolgozatomat. Eredményeimet dr. Hadnagy Csaba főorvossal és dr. Benedek Géza orvos igazgatóval együtt nemzetközi folyóiratokban közöltük. Örömömre szolgál, hogy a kovásznai szívkórház ma már a Benedek Géza nevét viseli.
– A mofetták viszont az akadémiai tagságig "hatottak".
– Valóban erről tartottam a székfoglaló beszédem a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek egyedüli orvos kültagja vagyok Erdélyből, Péter Mihály professzor kollégám a biológiai szekció kültagja.
– Közismerten fontos szerepe volt abban, hogy a magyar hallgatók anyanyelvű tudományos fóruma, a TDK (Tudományos Diákköri Konferencia) jelentős nemzetközi eseménnyé nője ki magát. Hogyan kezdődött?
– Az elsőt még 1991-ben, az egyetemen tartottuk. 15 hallgató vett részt, nyolc előadás hangzott el. A következő években néhány magyarországi orvos jött el, nem túl nagy lelkesedéssel. 1993-ban, amikor Vizi E. Szilveszter professzor lett a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, meghívott húsz marosvásárhelyi hallgatót és fiatal oktatót Budapestre, hogy megmutassa nekik az akadémiát. A látogatás idején tartották az akadémia kültagjainak a találkozóját is, amelyen 125-en voltak jelen, külföldön dolgozó magyar származású tudósok, kutatók. Amikor megkérdezték, hogy mit segíthetnének Erdélynek, Attila fiam, mint a küldöttség tagja, azt válaszolta, hogy jöjjenek el Marosvásárhelyre előadást tartani. Megígérték, és be is tartották az ígéretet. A TDK-n előadott Klein György professzor Stockholmból, a Nobel-díj-bizottság tagja, Szentgyörgyi András Bostonból, Somogyi Péter Oxfordból, Balogh Károly Bostonból, Kúnos György Washingtonból és mások. Amikor ennek híre kelt, már kedvvel jöttek a szomszédos országokból is.
A hallgatóknak nagy segítség volt, Fodor Péter, a világhírű plasztikai sebészprofesszor ösztöndíja, amit saját jövedelméből biztosított. Mivel édesapja a szüleimnek barátja volt, felhívott telefonon, hogy szeretne segíteni Vásárhelynek, ahol édesapja orvos igazgatóként dolgozott. Abban egyeztünk meg, hogy ösztöndíjat ad a magyar diákoknak, s öt év alatt 150.000 dollárt küldött erre a célra, amit a diákszövetség döntése alapján osztottak ki az arra érdemes hallgatóknak.
A Sapientia EMTE ma négy lábon áll
– Nem kerülhetem el, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet ne említsem, hisz tagja volt a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, és több éven át vezette a Sapientia Kutatási Programok Intézetét. Milyen eredménnyel?
– A Sapientia Alapítvány kuratóriumának már az alapításkor tagja voltam, néhai Csiha Kálmán püspök kért fel erre a tisztségre, amelyet örömmel elfogadtam, hisz a cél az önálló magyar egyetem megteremtése volt. A magyar kormánypénzekből létrehozott alapítvány eredetileg csak három helyszínben gondolkodott: Partium (Nagyvárad), Közép-Erdély (Kolozsvár) és Székelyföld (Csíkszereda). A legnépesebb magyar város, a székely főváros, ahol egyben a szellemi infrastruktúra is adott volt, kimaradt. Amikor ezt Németh Zsoltnak baráti vitán szóvá tettem, megígérte, hogy újragondolják a dolgot. Az ő érdeme, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem ma nem három, hanem négy lábon áll, s a marosvásárhelyi karok színvonalban az egyetem legsikeresebb részlegének bizonyultak.
A Sapientia Kutatási Programok Intézete ugyanekkor kezdte meg működését. Célja az erdélyi magyar tudományos élet fellendítése, kutatási pályázatok támogatása és szakmunkák megjelentetése volt a Scientia Kiadón keresztül. Működése igazi sikertörténetnek tekinthető. Sajnos a Gyurcsány-kormány pénzhiányra hivatkozva megszüntette önálló jellegét és beolvasztotta az egyetemi struktúrába. Hiányát azóta sem sikerült pótolni.
Érdemei mellett kétségtelen, hogy ezt a pályát így csak biztos háttérrel lehetett megélni. Amint Brassai professzor elmondta, ebben felesége, dr. Daróczi Erzsébet volt a segítségére, aki érdemoklevéllel végezte a középiskolát és az egyetemet is, s körorvosként ingázott, majd üzemi főorvosként dolgozott tovább. Három gyermeket neveltek fel, egyik orvosprofesszor, a másik gyógyszerész, a harmadik elismert mérnök lett. Brassai Zoltán akadémikus ugyanis azt vallja, hogy a magyarságért nem szónokolni, hanem tenni kell. A Brassai család ilyen téren is megtette a magáét, s a szülők példáját a gyermekek is követik, hisz amikor összegyűlnek, kilenc unoka népesíti be a régi szülői házat. Ahol a szobákat erdélyi képzőművészek jellegzetes, szép festményei és szobrok díszítik. Kérdésemre Brassai professzor elárulja, hogy hobbija a régi könyvek gyűjtése, s megmutatja a könyvtárszobában azt a könyvszekrényt is, amelyben az erdélyi és magyarországi irodalom és szakirodalom jeles képviselőinek dedikált könyvei sorakoznak. Egy polcot pedig a saját művei tesznek ki, a több mint 350 tudományos dolgozat mellett 16 szakkönyv, amelyek szerzője vagy társszerzője, s amelyek között a legértékesebb a Springer Kiadó gondozásában megjelent Kardiológia és angiológia című.
Bodolai Gyöngyi
(Megjelent a Hány ember Ön, professzor úr című kötetben)
Népújság (Marosvásárhely)

2015. április 18.

Méltatások, oklevelek a 130 éves EMKE ünnepén
(Ami dr. Ábrám Zoltán beszámolójából kimaradt)
Április 10-én furulya- és citeraszótól volt hangos a Bernády Ház. A Maros megyei EMKE átadta azokat az országos okleveleket, amelyeket olyan egyesületek érdemeltek ki az idén, amelyek sokat tettek a közösségért. A megyei elnökség ragaszkodott ahhoz, hogy egyesületeket méltasson, bízva az elismerés közösségépítő erejében. Az EMKE Hatlyukas névre hallgató, kisiskolás furulyaegyüttese derűs hangulatot teremtett már a közönség érkezésekor, a ház udvarán és később a teremben is. Ez volt első nyilvános fellépésük, egyben főpróbájuk a kreativitási verseny előtt, ahol első díjasok lettek. Gratulálunk a gyermekeknek és felkészítő tanáraiknak. Megérdemlik, hogy nevüket bár megemlítsük: Páckán Éva, Ségercz Ferencz, Samu Janka, Szőcs Kata.
A Csittszentivánon működő Bandi Dezső Kulturális Egyesület munkásságát Bandi Kati iparművész méltatta. Mondanivalóját a következő gondolattársítások köré csoportosította: örökség – örökítés, közösség – közösségépítés, fiatalság – fiatalítás, munka – szórakozás, hiszen ezek a fogalmak és tevékenységek jellemzik a híres iparművész nevét viselő egyesület munkáját. Az egyesület fő célja a gyermekek művészi készségeinek a fejlesztése és ezzel együtt nemzetünk, népünk hagyományainak megőrzése, népszerűsítése és átszármaztatása az utánunk következőkre. 2005-től minden évben megszervezik Bandi Dezső iparművész emlékére a faragótábort. Az ingyenes táborban évente egyre több helyi, illetve környékbeli gyermek és fiatal élheti ki alkotó szenvedélyét, bontakoztathatja ki tehetségét. A tábor mára nemzetközi szintű rendezvénnyé nőtte ki magát, és bővült a tevékenységi köre is. Az erdélyi résztvevőkön kívül anyaországi és felvidéki résztvevők is vannak. Nemcsak fafaragással, hanem szövéssel, hímzéssel, bútorfestéssel, gyöngyfűzéssel, néptánc-oktatással is foglalkoznak. Minden évben rangos kiállítással jelentkeznek. A gyermekek jövőjének alakulását tekintve ez a művészi alkotómunka segíthet számukra a pályaválasztásban is"– tudtuk meg Bandi Kati laudációjából. "Tanítványaink művészi szinten kezdenek dolgozni. Szép formájú, gazdag tartalmú, és ezáltal sugárzó erejű, sok ezer éves motívumok továbbélését látjuk a faragványaikon. Olyan motívumokat fogalmaznak meg vésőikkel kis művészeink, melyeknek nagy részét Bandi Dezső gyűjtötte. Nem is annyira faragókat, mint inkább a művészetet szerető-értő-fogyasztó embereket nevelünk" – vallja Székely Lajos, az egyesület elnöke.
A csittszentiváni dalcsoport lánykái tiszta, csengő hangon előadott, jól megválasztott népdalcsokrát az Üver zenekar kísérte.
A Marosvásárhelyi Magyar – Örmény Kulturális Egyesület gazdag tevékenységét dr. Pál-Antal Sándor akadémikus méltatta. Kiemelte, hogy "az egyesület felkarol és műsorra tűz olyan kérdéseket, amelyeket más civil szervezeteink nem vagy csak érintőlegesen vállalnak magukra. És mindezt olyan körülmények között teszi, amikor az a többségi közösség, amelynek az idők folyamán részévé vált, ma maga is kisebbségben él. Célkitűzéseinek megvalósítása érdekében tevékenysége rendkívül szerteágazó. Kiemelkedik ezek közül az ismeretterjesztés, főként az örmény történelem, kultúra és hitélet gazdag világának megismerése. Az elmúlt évek során ebben a kérdéskörben elhangzottak olyan tudományos értékű előadások, ismertetések, amelyek előrelépést jelentettek a kettős identitású közösségi múlt mélyebb megismerése útján, nemcsak általában, hanem az egyes erdélyi – erzsébetvárosi, gyergyószentmiklósi és marosvásárhelyi – örmény-magyar helyi közösségek vonatkozásában is. Különösen hangsúlyosnak tekinthető az örmény kultúra napja alkalmából 2014. október 11-én tartott Együttélési modellek a történelmi Erdélyben c. konferencia, ahol tudományos kutatók ismertették az Erdélyben élő népcsoportok – románok, székely-magyarok, szászok, örmények és zsidók – önkormányzatiságát. Rendezvényeik sikere érdekében az egyesület szervezői és vezetői – dr. Puskás Attila elnök, Szász Ávéd Rózsa titkár és dr. Nagy Attila alelnök – kihasználnak minden adódó lehetőséget, amellyel kielégíthetik nemcsak a tagság, hanem egy szélesebb érdeklődési kör művelődési igényeit is."
Bordi Teréz, a Bolyai líceum XII.-es diákja Kányádi Sándor Örmény sírkövek című versét mondta el nagy érzékenységgel, Kántor Anna pedig egy gyönyörű örmény altatóval bűvölte el a hallgatóságot.
A mezősámsondi dal- és citeraegyüttest Fazakas Ildikó, a megyei EMKE alelnöke méltatta. Megtudtuk, hogy a mezősámsondi citeraegyüttes 1976 telén alakult, tehát 40 éve működik a dimbes- dombos székely-mezőségi falu hagyományait éltetve, művelődési életét gazdagítva. Alakulásakor előszedték a régi citerákat, majd újakat készítettek. A falu asszonyainak kórusa is csatlakozott hozzájuk, és együtt énekeltek, muzsikáltak. Az együttes műsoraiból több alkalommal készült rádiófelvétel. Többször nyertek rangos versenyeken értékes díjakat. Repertoárjuk változatos, Maros menti, alföldi, szilágysági, csíki, mezőségi csokrok alkotják. Hallották őket énekelni Magyarországon és Európa különböző országaiban is.
Résztvevői voltak a Gyöngykoszorú- találkozóknak Mezőbándon és Erdőcsinádon, láttuk őket a Szabédi László-emléknapokon, az EMKE különböző rendezvényein, a ,,Ki mit tud?" országos döntőjén, a mezőségi ifjak találkozóján Nagyölyvesen, valamint a magyarországi testvértelepülésen, a Baján tartott Európai Kisebbségek V. Fesztiválján. Nem hiányoztak a marossárpataki tánc- és huszárfesztiválról, a vajdaszentiványi néptánc- és népzenetáborból, a mikházi A faluban muzsikálnak című néptánc- és népzenefesztiválról. Az erdőcsinádi citeraoktató tábor záróműsorának állandó díszvendégei.
Az együttes közösségformáló ereje példaértékű. Erőteljes, szép hangzású dalaikkal, kiforrott előadásukkal, öltözetükkel, kiállásukkal és víg kedélyükkel mindig lenyűgözik a közönséget.
Az oklevelet átvevő Sikó Domokos sámsondi református tiszteletes köszönő szavait a citerák hangja tette értékesebbé. Hangulatos, szép népdalcsokorral és citeramuzsikával ajándékozták meg a népes hallgatóságot. A rendezvény végén dr. Szász Pál szavai, egyben az EMKE mottója jutott eszembe: "Ki a köznek él, annak élni érdemes".
Kilyén Ilka, a Maros megyei EMKE elnöke
Népújság (Marosvásárhely)

2015. május 18.

Szórványoktatási stratégiai megfontolások
Az elmúlt hetekben több erdélyi médiumban is egyoldalú elemzés tárgyát képezte a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenysége.
Nemzetstratégiai Kutatóintézet
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet valós szándékai ismeretének hiányában némely sajtóorgánumok érzelmi alapon pánikhangulatot keltenek, és próbálják félremagyarázni a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenységét és a szórványösztöndíj-program nemzeti ügyét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a szórványoktatással kapcsolatos elképzeléseit a Magyar gyermek – magyar iskolába mottó mentén fogalmazza meg, mely által a szórványban élő diákoknak a magyar nemzet részeként való megmaradását kívánja elősegíteni. Olyan mélyszórványban élő, magyar, VIII. osztályt végző diákok számára ajánl fel ösztöndíjat, akik azért kényszerülnek román nyelvű középiskolába, mert környezetükben, megyéjükben nincs magyar nyelvű, általuk választandó elméleti vagy szakoktatási irány.
A román nyelvű középiskolában való tanulás lehet, hogy néhány évig otthon tartja a gyermekeket, sok esetben viszont – és a tapasztalat ezt igazolja – az asszimiláció visszafordíthatatlan útjára sodorja a fiatalt, vegyes házasságokhoz vezet, ami a magyar nemzeti identitás gyengülését, megszűnését és perspektivikusan a magyar szórvány eltűnését eredményezheti. Mindezekért az erdélyi mélyszórványban élő magyarság megmaradásának alapvető feltétele az anyanyelven való tanulás, ennek hiánya jelentősen gyengíti a magyar kultúrkörben való megmaradását, kulturális értékeink megőrzését, a magyar nemzethez való tartozás közösségi, emocionális megélését.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet által ajánlott ösztöndíjrendszer egyáltalán nem új keletű, és nem is egyedi. Mint ahogy az sem egyedi, hogy diákok más megye magyar oktatási intézményét választják továbbtanulásuk helyszíneként. Jelenleg Erdély több középiskolája más megyékből, sőt a Csángóföldről „toborozza" diákjait és ösztöndíj-programokat ajánl fel nekik. Ezért lehetetlen nem egyoldalúságot és kettős mércét látni abban a kritikában, amely a Nemzetstratégiai Kutatóintézet ez irányú tevékenységét elítéli, de szemet huny más intézmények hasonló gyakorlata felett.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet oktatási stratégiája a Kárpát-haza Fejlesztési Koncepcióba illeszkedik, amely a magyar szellemi létalap megerősítésére irányul, az önfenntartó vidék és a helyi, térségi gazdaság tudatos fejlesztését, megerősítését és intézményesülését szorgalmazza, aminek feltétele a versenyképes magyar tudástér és humánerőforrás megteremtése. Ez a célja a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványprogramjainak is, hiszen az anyanyelven való tanulás identitásmegőrző jelentősége mellett az elsajátított ismeretek mélyebb és alaposabb tudást eredményeznek, növelve a diákok munkaerő-piaci versenyképességét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet tudatosan olyan magyar oktatási központokat választ ki, amelyek a nemzeti többleten túl lehetővé teszik a diákok alapos, anyanyelven történő szakmai képzését, növelve versenyképességüket, és megteremtve a szülőföldjükön való sikeres egyéni és szakmai boldogulás valós feltételeit.
A Magyar gyermek – magyar iskolába mintaprojekt keretében a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a 2014–2015-ös tanévben a magyarpéterfalvi református gyülekezet segítségével küküllőszögi mélyszórványból származó diákoknak ajánlott fel ösztöndíjat. Az ösztöndíjban részesülő középiskolás diákok – saját képességeik és az általuk választott szakirány alapján – Székelyudvarhely különböző magyar tannyelvű oktatási intézményeiben tanulhatnak, ráadásul egyházi kollégiumi nevelésben is részesülnek.
Egy másik, Szórvány a szórványban című mintaprojekt keretében – az evangélikus püspökség együttműködésével – Négyfaluban Brassó és Szeben megyei szórványban élő diákok részesültek ösztöndíjban, ami megteremtette számukra a középiskolai rendszerben való megmaradás lehetőségét, és ezáltal magyar identitásuk megőrzését. Ezen szórványösztöndíj-programunk egyszerre próbálja megmenteni a kilencedik osztályt és a négyfalusi magyar középiskolát.
Mindezeken túl a Nemzetstratégiai Kutatóintézet identitáserősítő programokat és Gábor Áron előadás-sorozatot szervezett az erdélyi mélyszórványban élőknek Türben, Bethlenszentmiklóson, Magyarpéterfalván, Felvincen, Székelykocsárdon, Lupényban, Petrozsényben és Petrillán (Magyarlónya).
Közel százötven Zsil-völgyi és küküllőszögi gyermeknek, szülőnek és pedagógusnak tanulmányi utakat szervezett az ópusztaszeri nemzeti parkba. Ugyanakkor – a külhoni magyar pedagógusszövetségekkel kötött stratégiai megállapodások szellemében – a tömbmagyarságban és szórványban oktató pedagógusok és intézményvezetők szakmai továbbképzését biztosította több ízben is anyaországi oktatási konferenciák megszervezésével.
A végzett diákok további életpályájával kapcsolatban felmerülő kérdések, miszerint a diákok tanulmányaik után visszatérnek-e a szórványba, a tömbmagyarságban is ugyanúgy felmerülnek a fiatalok elvándorlása láttán. Pontosan ezért emeli ki a Nemzetstratégiai Kutatóintézet a Kárpát-haza gazdaságfejlesztési koncepciójában, hogy egy erős magyar nemzet nem képzelhető el erős, fejlődő és növekvő gazdaság nélkül, amely megteremti a szülőföldön való boldogulás lehetőségét.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványoktatási stratégiáját komplexebb összefüggésben kell tehát értelmezni. A legnagyobb érték azonban a magyar gyermek, akinek joga van anyanyelvén tanulni, ugyanakkor lehetőséget kell teremteni számára, hogy saját képességeinek és vágyainak megfelelő szakirányú oktatást válasszon.
Ez a cél hosszú távú gondolkodást és a jelenlegi szórványoktatási stratégiák integrált továbbgondolását, kibővítését jelenti. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet számos fórumon és stratégiai koncepciójában is megfogalmazta, hogy kiemelten fontosnak tartja a szórványkollégiumi rendszer fenntartását és megerősítését, de meggyőződése, hogy a szórványmagyarság léte a tömbmagyarság nélkül elképzelhetetlen, ami ugyanakkor fordítva is igaz.
Ezt támasztja alá a Nemzetstratégiai Kutatóintézet Kárpát-haza Fejlesztési Műhelye – a Kárpát-haza Napló sorozat keretében – 2014-ben megjelentetett Szórványkollégiumok a Kárpát-medencében című kötet, amely egyedi kiadványként hiánypótló módon, együttesen mutatja be a nemzeti meg- és fennmaradás jelentős bástyáit.
A Nemzetstratégiai Kutatóintézet a maga részéről továbbra is fő szempontjának tekinti, hogy a pedagógusok, a történelmi magyar egyházak, illetve a szórványban élő gyerekek szüleivel közösen alakítsa ki szórványoktatási stratégiáját. Érthető némelyek ezzel kapcsolatos aggodalma, amit párbeszéd útján fel lehet oldani, de nem vezet jó irányba a közvélemény félretájékoztatása.
A magyar gyermek jövője megérdemli a politikai érdekeket mellőző, őszinte párbeszédet. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványoktatási kezdeményezése nem más, mint egy konkrét segítségnyújtás a szórványban élő, jobb sorsra érdemes magyar gyermekek irányába, kiegészítése a szórványkollégiumok nyújtotta oktatási kínálatnak. Nem magyar–magyar verseny, mint ahogy ezt egyesek értelmezni próbálják.
Az elmúlt huszonöt esztendő szórványügyben kifejtett tevékenységei nem mindig hozták a kívánt eredményt. Jól lemérhető ez az erdélyi magyar szórvány jelenlegi állapotán. Reméljük, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet szórványban kifejtett tevékenysége más, tenni tudó és akaró intézményeket is arra bátorít, hogy az elkövetkezőkben is maradéktalanul felvállalják a szórvány gondjait, hogy azokra ne csoportérdekeket, hanem a közösséget szolgáló érdemi megoldások szülessenek.
dr. Puskás Attila
A szerző a Nemzetstratégiai Kutatóintézet munkatársa
Krónika (Kolozsvár)

2015. június 12.

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

2015. június 27.

Szórványoktatás, gyöngyhalászat – pro és kontra
A szórványban élő magyarság oktatásáról beszélgettek csütörtökön, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely keretében szervezett vitán a meghívottak: Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke, Puskás Attila pedagógus, egyházügyi referens (NSKI) , Bali János igazgatóhelyettes (NSKI), Veres Valér szociológus, egyetemi docens, Pozsony Ferenc professzor, néprajzkutató, a MTA külső tagja, Vetési László szórványkutató, Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkész, Székely Melinda, a négyfalusi Zajzoni Rab István Általános Iskola igazgatója, Szabó Csaba tévés szerkesztő, Szilágyi Szabolcs, a Kossuth Rádió munkatársa, a Kolozsvári Rádió szerkesztője.
Az elmúlt hetekben vitát váltott ki, hogy a Szász Jenő vezette a Nemzetstratégiai Kutatóintézet különböző ösztöndíjakkal csábítaná székelyföldi kollégiumokba a szórványiskolában tanuló magyar fiatalokat. Szászék szerint a szórványkollégiumokat Székelyföldön kellene működtetni, ellenkező esetben sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy a szórványvidékekről származó fiatalok előbb-utóbb román iskolát választva beolvadnak, vagy kivándorolnak, jobb megélhetési lehetőségeket keresve. A szórványiskolákban oktatók viszont attól tartanak, hogy épp ez a „gyöngyhalászatként” elhíresült stratégia vezet majd a magyar oktatás teljes felszámolásához olyan helyeken, ahol egy-két gyereken múlik a magyar iskola, tagozat beindítása. A csütörtöki vitán elhangzottakból kiderült: Szászék egyelőre (kitartóan) próbálkoznak, de hivatalos politikai döntés még nem született a „gyöngyhalászatról”.
Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványkutatója kifejtette: a szórványközösségek megmaradását szolgáló intézményrendszer (iskolák, szórványkollégiumok, gyermekotthonok) mára kialakult, és szinte egész Erdélyt lefedi. A kutató szerint csak ott lehet reménykedni a szórvány megőrzésében, ahol a közösség is kifejezi megmaradási igényét. Nagyon fontos lenne, ha a szórványtelepülésekre sikerülne lelkész és tanár házaspárokat kiköltöztetni, egy közösségben ugyanis a lelkész, a tanító és a diakóniai gondnok meghatározó szerepet tölt be.
Veres Valér szociológus, a BBTE oktatója a 2002-es és 2011-es romániai népszámlálás adatait feldolgozó tanulmányából idézve megállapította: nagyon gyors a magyarság csökkenése azokban a megyékben, ahol a magyar közösség aránya 10% alatt volt már 1989 előtt is. A legrosszabb helyzet Krassó-Szörény megyében van, ahol a magyarság aránya 1992–2002 között 25%-kal, 2002–2011 között pedig további 49,85%-kal csökkent. Közel 30%-os a magyarság arányának csökkenése Máramaros, Temes és Hunyad megyében, Beszterce-Naszód, Arad és Fehér megyében pedig 20–30%-os csökkenést észleltek ebben az időszakban. Elmondta: azokban a megyékben, illetve településeken, ahol a magyarság aránya 7 százalék alatti, a vegyes házasságok aránya meghaladja az 50%-ot. Megjegyezte: a Kolozsváron egyetemet végzett székelyföldi magyar fiatalok nagy része nem marad Kolozsváron, inkább hazaköltözik.
Pozsony Ferenc néprajzkutató, BBTE-oktató az egyetem hallgatói és oktatói által az 1990-es években az erdélyi magyar szórványban végzett alapkutatás eredményeit felemlegetve elmondta: azokon a telelpüléseken, ahol a magyarság aránya nem éri el a 20%-t, a szórványban élők mindennapjaik során szoros kapcsolatokat működtetnek a többséggel, szerves részesei a többségi lakosság életvilágának. Pozsony elmondta: a szórványban élő magyarok rendszerint nem vállalják fel nyíltan etnikai identitásukat.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

2015. június 27.

Szász Jenő: nem akarunk iskolákat megszüntetni
Cáfolta Kolozsváron Szász Jenő, az NSKI elnöke, hogy a sajtóban csak gyöngyhalászatként emlegetett szórványoktatás-programjukkal veszélyeztetnék a magyar iskolákat. Elmondta, azoknak a diákoknak segítenek, akiknek csak a román iskola maradt. A csütörtöki kerekasztalnál egyéb meglepetések is voltak. Közel három órás kerekasztal-beszélgetésen vitatták meg csütörtökön Kolozsváron a Nemzetstratégiai Kutatóintézet gyöngyhalászatként emlegetett szórványoktatás-programját (Magyar gyermek magyar iskolába).
A beszélgetésre a Lutheránus Püspökség Argay György Gyülekezeti Termében került sor, a moderátor szerepét Rostás Szabolcs, a Krónika újságírója helyett Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület elnöke töltötte be. A találkozón Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke is részt vett.
A meghívottak: Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, Puskás Attila pedagógus, egyházügyi referens (NSKI), Bali János igazgatóhelyettes (NSKI), Veres Valér szociológus, egyetemi docens, Pozsony Ferenc professzor, néprajzkutató, a MTA külső tagja, Vetési László szórványkutató, Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkész, Szabó Csaba a Fehér Holló Médiaklub Egyesület elnöke, Szilágyi Szabolcs a Kossuth Rádió munkatársa, a Kolozsvári Rádió szerkesztője, valamint Székely Melinda, a Brassó megyei négyfalusi iskola igazgatónője,.
A kerekasztal apropóját az adta, hogy a hét elején összeült Besztercén a Szórványtengely-mozgalom, és több javaslatot is megfogalmazott az NSKI és Szász Jenő részére. A mozgalom ülésének összehívására Szabó Csaba tájékoztatása szerint azért volt szükség, mert a Beszterce-Naszód megyei iskolákban az NSKI képviselői előnyös ösztöndíjjal „Székelyföldre csábítgatták a gyermekeket”.
A helyzet kényességét az is jelzi, hogy közben a városi tanács megszavazta, így fel is avatták az önálló magyar iskolát Besztercén, amely Hunyadi János névre hallgat, és amelyben ősztől indul az oktatás.
Az NSKI legyen partner
A mozgalom tagjaként Szabó Csaba elmondta, a csütörtök esti kerekasztal-beszélgetést azért szervezték meg, mert nem ellenségként, hanem partnerként szeretnék maguk mellett tudni az NSKI-t.
Éppen ezért felkérik az intézményt és annak vezetőjét, hogy partnerként szálljon be egy olyan alapítvány létrehozásába, ahová minden olyan szórványban élő gyerek pályázhat, aki azért ingázik, hogy a Hunyadi János iskolába járhasson. A cél az, hogy az ingázás költségei ne akadályozzanak egyetlen gyermeket sem abban, hogy magyarul tanulhasson. Az elképzelés szerint az ingázó tanárokat is megilleti a támogatás, azt a román oktatót is, aki csupán egyetlen órát tanít magyar tagozaton.
A másik javaslat ösztöndíjat biztosítana a szórványban tanulóknak, hogy ne "csóróként" járjanak iskolába, ne így éljék meg a diákéveiket. A javaslatokat a mozgalom tagjai - amelyek között a legfontosabb szórványintézmények vezetői is képviseltetik magukat - egy olyan levélben fogalmazták meg, amelyet Orbán Viktor miniszterelnöknek címeztek. A levélhez kimutatást is csatoltak, amelyben pontosan feltüntették, mekkora összegre lenne szükségük a Hunyadi János iskola fenntartásához. „Elküldenénk a levelet a miniszterelnök úrnak, amelyben emberként, civilként felkérjük, hogy legyen a Szórványtengely-mozgalom tiszteletbeli tagja, és ő is adakozzon. Huszonöten írtuk alá. Felkérjük az NSKI-t, hogy adja át a levelet” - mondta Szabó Csaba. Hozzátette, sürgősen lépni kell az ügyben, mert a jelenlegi állás szerint négyszáz lejbe kerül az iskola bentlakásában egy hely, ami túl magas összeg sok magyarul tanulni akaró számára.
Szilágyi Szabolcs, a Kolozsvári Rádió szerkesztője megjegyezte, ha nem a családok zsebéhez mérjük, „nevetségesen” kevés összegbe kerül a szórványban a magyar gyermek iskolába járatása. Azokban a megyékben, ahol a magyarság aránya az utóbbi két népszámláláskor tíz százalék alatt volt, a magyar népesség csökkenése százalékban nagyon magas, és tovább növekedik - mondta Veres Valér szociológus. Például Krassó-Szörény megyében 1992 és 2002 között 25 százalékkal csökkent a magyar népesség száma, ez a szám pedig felére apadt 2002 és 2011 között. Temes megyében 2002 és 2011 között 31 százalékkal, Szeben megyében 29 százalékkal, Hunyad megyében 37 százalékkal csökkent a magyar lakosság száma. Beszterce-Naszód, Arad, Brassó, Fehér megyében ez a szám 20-22 százalékos, a többi magyarlakta megyében pedig tíz százalék körüli. A szociológus azt is elmondta, azokban a megyékben, ahol a magyarok számaránya 7 százalék alatt van, óriási a vegyesházasságok száma. Mielőtt Szász Jenő megkapta a szót, a közönség részéről elhangzott egy ötlet, hogy a Szülőföldön magyarul program számára nyújtott magyar állami támogatást át kellene csoportosítani, és csak azoknak a gyermekeknek kellene kiosztani, akik valóban rászorulnak, akik enélkül nem járhatnának magyar iskolába.
Vetési László szórványkutató itt jegyezte meg, hogy a sok alap, alapítvány után nem biztos, hogy egy sokadik működni fog. „Nehéz lesz létrehozni egy nyolcadik bizonyúristen alapot, amely most aztán igazi lesz” – jegyezte meg.
Szász Jenő: nem tudom átnyújtani a levelet
Szász Jenő azzal kezdte mondandóját, hogy a mintaprogramról most beszél nyilvánosan először. Leszögezte, a program egyelőre kísérleti jelleggel fut. „A mi dolgunk az, hogy javaslatokat tegyünk a kormánynak, amit vagy gyakorlatba ültet a politika, vagy nem” - mondta.
Elmondta, meglátása szerint sem az oktatásban, sem a gazdaságban, és valójában semmilyen területen nem fogalmazott meg az erdélyi magyarság egy konszenzuson alapuló tervet, amit aztán követ is. Hozzátette, bár vannak helyi hősök, kiváló pedagógusok, polgármesterek, de nincs egy közös cselekvési terv, ami mentén egymást kiegészítve, felerősítve együtt tudnának működni.
Méltánytalannak nevezte, hogy az NSKI-t egy kilenc ösztöndíjból álló mintaprogram alapján támadták, holott öt ösztöndíj például megmentette a Brassó megyei négyfalusi iskola kilencedik osztályát, a másik négy pedig olyan diákok számára nyújtott segítséget, akiknek csak a román iskola maradt meg lehetőségként.
Hozzátette, a mintaprogramot idén is folytatják, „ha eddig volt kilenc ösztöndíj, idén lesz húsz”.
„Én azt a levelet nem tudom jó lelkiismerettel elvinni a miniszterelnök úrhoz, amíg például nem ment el egy hasonló kérés a Communitas alapítványhoz, a történelmi egyházainkhoz, az erdélyi magyar mecénásokhoz, hogy hozzunk létre egy erdélyi magyar ösztöndíjalapot. Ha mi magyarok ebbe összeszedtünk x forintot, már kérhetjük a magyar kormánytól, hogy tegyen mellé egy másik x összeget” - utasította el Szabó Csaba felkérését Szász. Az NSKI elnöke egyetértett a szórványösztöndíj-alap ötletével, és biztosította Szabó Csabát, hogy megnézik, mit tehetnek a besztercei iskola ügyében.
Az NSKI nem járt Medgyesen?
Az NSKI elnöke kifejtette, fájdalmasan érintette, amiért páran megkérdőjelezték, hogy ő és intézete őszintén áll a szórványoktatás kérdéséhez. „Nem tudom azt a Medgyesről érkező kritikát komolyan venni, amikor a medgyesi politikai vezető a saját gyermekeit Marosvásárhelyen járatja iskolába. Egyébként nagyon helyesen, mert megoldotta a saját kérdését. A baj az, hogy utána azt mondja, ne is próbáljunk a szórványban kiegészítő javaslatot megfogalmazni. Ha egy felelős vezető a saját gyermekét Vásárhelyre vitte tanulni, azzal tartozik, hogy minden gyermeknek megteremti ezt a lehetőséget” - utalt Szász Jenő a Szeben megyei RMDSZ elnökének, Balázs Bélának a tiltakozó közleményére, Molnár Zsolt Temes megyei képvselő tiltakozására, valamint a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnökhelyettesének, Kádár Petrának, és a medgyesi Madisz elnökének, Balázs Botondnak a „vádjaira”.
Kádár Petra és Balázs Botond május 20-án a sajtónak számolt be arról, hogy az NSKI három munkatársa sorra járja a szórványiskolákat, és arról győzködik a nyolcadikos diákok szüleit, hogy vegyenek részt az ösztöndíjprogramjukban, és írassák gyereküket valamelyik székelyudvarhelyi középiskolába. Kádár Petra elmondta, sérelmezik, hogy Szász Jenő budapesti intézete éppen azokkal nem egyeztetett az erdélyi akcióról, akik ismerik a magyar szórványközösségek problémáit.
A medgyesi Báthory István Iskolában idén valószínűleg az alacsony diáklétszám miatt nem indul magyar kilencedik osztály. Összesen hét nyolcadikos kerül ki az iskolapadból. A kerekasztal-beszélgetés végén Szász Jenő cáfolta, hogy az NSKI képviselői Medgyesen jártak volna, holott korábban a maszol.ro-nak Puskás Attila épp az ellenkezőjéről számolt be. Szász Jenő sajtónak elmondott cáfolata itt hallgatható meg.
Szilágyi N.: Inkább Székelyföldről hozzanak diákot
„Kedves Jenő barátom, zokon vetted, hogy nem mindenki írt szépeket, de rám nem haragudhatsz, mert én semmit nem mondtam. De azért gondoltam valamit, amikor elolvastam a sajtóban megjelent híreket. Valahogy úgy jött át a dolog, hogy a szórványvidékről, ahol nehéz az iskoláztatás, Székelyföldre vinnék a gyerekeket. Arra gondoltam, hogy aki ezt kitalálta, nem élt szórványban. Inkább arra kellett volna gondonia, ha van valahol egy olyan közösség, ahol azért nem indul ősszel osztály, mert hiányzik onnan két gyerek, inkább Székelyföldről kellene pótolni ezt a két diákot” – mondta hozzászólásában Szilágyi N. Sándor nyelvész, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója.
Hozzátette, ez az ötlet a székelyföldi gyerekeken is segítene, hiszen megtanulnának románul, és a szórványban sem szűnnének meg osztályok, iskolák. A professzor szerint a legfőbb oka annak, hogy a szülők román iskolába adják a gyermekeket az az, hogy a magyar iskolában nem tudnak a diákok megtanulni románul.
„1991-től nagyon sokszor elmondtam, ha a magyar oktatást fenn akarjuk tartani, akkor teljes erőbedobással azért kell harcolni, hogy az iskolai román oktatás nyelvtanítás legyen, olyan, amely biztosítja, a gyerek meg fog tanulni románul. Mert különben a magyar oktatás megy tönkre, mert a román nyelv miatt elviszik a gyermekeket” – magyarázta a nyelvész.
A szórványban élőknek is jár a választás
A négyfalusi iskolaigazgató arról számolt be, hogy a kilencedikeseinek nyújtott NSKI-ösztöndíj, amely délutáni foglalkozást is biztosít, nem csak lehetővé tette, hogy beinduljon a kilencedik osztály Négyfaluban, hanem két tanuló máris javított a tanulmányi eredményein. Hozzátette, az öt diák olyan településről jött az iskolába, ahol csak románul folytathatták volna tanulmányaikat.
Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkész a másik négy ösztöndíj sorsáról tájékoztatott. Elmondta, a magyarpéterfalvi gyülekezetből négy tanuló tanult az NSKI jóvoltából Székelyudvarhelyen.
„Miért nem lehet megadni a választás lehetőséget a szórványban élő gyermeknek, hogy neki is legyen alternatívája? Hogy olyan szakot választhasson, amit tanulni szeretne saját anyanyelvén? Amíg egy kolozsvári rengeteg középiskola közül választhat, addig egy szórványban élő gyerek predesztinálva van a legközelebbi iskolába. A péterfalviaknak a nagyenyedi iskola adott. Nem akarom az iskolát egyáltalán minősíteni, viszont be kell látni, hogy nem tud minden szakot lefedni. Ha egy kislány művészetet akar tanulni, ezt a nagyenyedi nem tudja biztosítani. A gyulafehérvári iskolában már van ilyen lehetőség, de ott románul folyik az oktatás. Tavaly az egyik kislány így ment a székelyföldi művészeti iskolába magyarul tanulni” - avatott be a részletekbe a lelkész.
Hozzátette, egy másik ösztöndíj egy olyan fiúnak jutott, aki a kilencediket a balázsfalvi román iskolában járta, mert humán szakon akarta folytatni tanulmányait. Egy év román iskola után került Udvarhelyre, ahol magyarul tanulhat. „Nem szabad veszélyeztetni egyetlen jól működő magyar intézmény létét sem, viszont az embert is látni kell” - zárta mondanivalóját.
Pozsony Ferenc professzor, néprajzkutató szerint nagyon fontos téma a kiváló, tehetséges diákok kérdése. Abban az esetben, ha nincs megfelelő profil a közelben, ezeknek a gyerekeknek a speciális képességeiknek megfelelő iskolát kell találni. Hozzátette, szerinte a szórványkérdés mindenekelőtt gazdasági kérdés.
Puskás: a lemorzsolódást szeretnénk enyhíteni
Az NSKI-t képviselő Puskás Attila pedagógus, egyházügyi referens elmondta, ők a szórványiskolákat járva a lelkészt, a tanítót és a szülőt szólították meg. „Az NSKI tevékenysége nem a magyar iskolába készülő gyermekeknek szól, hanem egy olyan társadalmi problémára próbál választ adni, amit lemorzsolódásnak nevezünk, és ami nagyon is aktuális probléma az erdélyi szórványban. Azokban a helységekben, ahol mi eddig megjelentünk, nagyon sokan nem beszélnek arról, hogy vannak elfelejtett számok. Senki sem beszél arról, hogy egy nyolcadik osztályt végzett évfolyamról hányan mennek magyar iskolába, és hányan román iskolába. Csak néhány példa: a medgyesi iskolában ebben az évben hét gyermekből kettő magyar iskolába, négy románba, egy pedi külföldre megy. Vagy a tavaly a bethlenszentmiklósi hét gyermekből kettő magyar és öt román iskolába iratkozott. Ezeket a számokat látva teljesen másképp kell ezt az egész ügyet értékelni, és az NSKI tevékenységét is megítélni, hiszen mi alapvetően azokat a gyermekeket szeretnénk megszólítani, akiknek nincs lehetőségük magyarul továbbtanulni, és román iskolába kényszerülnének” - ecsetelte.
Hozzátette, az NSKI programja nem magyar-magyr versenyt generál, és nem is egy alternatíva akar lenni, hanem csupán kiegészítés.
Miért nem egyeztetett az NSKI?
A közönség soraiból megszólaló válaszúti szórványközpont képviselője elmondta, nem azzal van a baj, hogy van egy konkurencia, hanem az, hogy előzőleg nem egyeztettek a szakmai szervezetekkel, a közösség képviselőivel. Megkérdezte, hogy van-e arra garancia, hogy visszatér Péterfalvára az ösztöndíjjal Székelyudvarhelyen tanuló gyerek?
A kerekasztal-beszélgetés utolsó felszólalója, az NSKI igazgatóhelyettese, Bali János volt: "Sajnos látunk egy olyan érvelést, amely túlságosan is az intézményekre fókuszál. Mintha a szórványban való megmaradás az épületek, iskolák kérdése lenne. Mi tudatosan az emberre fókuszálunk. Nem biztos, hogy görcsösen kell ragaszkodni az iskolák megmentéséhez akkor, amikor nem garantáljuk az oktatás színvonalát”.
Szabó Csaba azzal zárta a beszélgetést, hogy felajánlotta az intézet képviselőinek, ősszel találkozzanak ismét, és egyeztessenek. Szász Jenő nyilvánosan nem erősítette meg, hogy támogatná az ötletet.
Oborocea Mónika
maszol.ro

2015. július 21.

Tinédzser lett a gyerekből
A 17. jobbágytelki népzene- és néptánctábor
Akkor, amikor egyre inkább elborít a globalizált világ kulturális Bábelje, jó tudni, hogy vannak még olyan lelkes emberek, akik a magyar népzene és néptánc gyökereibe kapaszkodnak, és évente legalább egyszer egy kis szigetet hoznak létre erről Erdély szívében.
A marosvásárhelyi Folk Center Alapítvány azért jött létre, immár közel két évtizede, hogy a diktatúra béklyóiból kiszabadulva erősítse magyar népi identitásunkat, kultúránkat, amely nem tűnt el ugyan, de a hatalom ördögi politikája miatt csak mutatóban, takaréklángon "üzemelt". Néhány fiatal 1989-et megelőzően táncházakban, dacolva a tiltásokkal, kóstolt bele abba, hogy mit jelent máshova tartozni, mint amit akkor kijelöltek nekünk. Aztán jött a kapunyitás. A ki- és beözönlő áramlatok közepette verődött össze az a társaság, amely immár nyíltan – városiként – szervezhetett táncházat, és beindult a jobbágytelki tánctábor. Soha jobb helyen. Ott, ahol a néhai Balla Anti bácsi felvállalta, hogy a kommunista diktatúrával dacolva megőrzi a néptáncba, dalba zárt örökséget. Tizenhét év alatt könyvnyi élmény gyűlt össze a táborból, ahol – valahogy úgy, ahogy hajdanában – a tánc, a dal mezsgyéjén szerelmek szövődtek, életsorsok fordultak meg, emberek jöttek, mentek határon innen, de még az Óperencián is túl, és hűsöltek abból a forrásból, amelyet évente egyszer feltöltöttek a szervezők.
Puskás Attilával, az alapítvány alelnökével megállapítottuk, hogy nem az a nehéz, amikor valaki kitalál egy rendezvényt és először megszervezi, hanem az, amikor azt hosszú távon fenn kell tartani, emberi és anyagi erővel, az ellenvélemények és kritikák áradatával szemben, a segítő szándékúak elgyengülő hátszelével. S hogyan lehet mindezt tenni – a Jobbágytelkén szervezett marosszéki népzene- és néptánctábor esetében – tizenhét évig? Válasza egyszerű: szívből. "Olyan ez, mint a gyerek: szép vagy csúnya, buta vagy okos – nem számít, a tiéd, és ezért ragaszkodsz hozzá" – mondja a táborszervezők egyike. És mindig kell valami apró újdonság, amiért egy kicsit más az egész.
Az előző években a népi kultúrához kötődő tudományos előadások, vetítések voltak, az idén egy kicsit a környék történelmi múltjába tekintettek be a táborlakók. Eljött Novák Ferenc Tata, A magyar tánc évszázadai címmel tartott érdekes előadást, amit a Rendhagyó történelemórán is bemutatott. Dr. Kálmán Attila történész a Teleki család történetét ismertette. Az előadáson jelen voltak a gernyeszegi kastély tulajdonosai, Teleki Kálmán és nővére, Teleki Erzsébet, Kádár Elemér a "botos táncok" múltjába tekintett be az őskortól szinte napjainkig, ismertetve a hajdútáncok szimbolikáját. Az RTV magyar adásának köszönhetően pedig alkalom volt arra is, hogy az 1970-es években Jobbágytelkén készült riportfilmből visszaköszönjön Balla Anti bácsi vagy dr. Sólyom Péter, a megye elismert mezőgazdásza, állattenyésztője.
A helyi, jobbágytelki táncok mellett a táborlakók az idén is mezőkölpényi, zselyki, gernyeszegi táncokkal ismerkedhettek meg, amelyeket a haladóknak Fazakas János és Emese, László Csaba, László Zsolt és László Ildikó, az "ínyenceknek" Kádár Elemér és Molnár Rozália, a gyerekeknek Balázs Bécsi Csaba és Fekete Orsolya oktattak. A zenét is "igazi" prímások húzták reggeltől napestig: a marospéterlaki Szapora banda tagjai, Csiszár Aladár, Lunka Albert, Ötvös János, de besegítettek a Maros Művészegyüttes zenészei és az Öves együttes tagjai is, s fellépett az Üver és a Magos zenekar is. A zeneoktatás sem maradt el, ennek a szakirányítója Sinkó Ádám, szintén a péterlaki zenekar tagja volt. A gyönyörű szép népdalokat Kásler Magdától lehetett megtanulni, aki immár több esztendeje jelen van oktatóként a táborban. A gyerekekkel mindennap játszóházban foglalkoztak, és volt kézműves-tevékenység is, ezt Szakács Mikes Júlia vezette. A fiúk a hagyományos magyar íjazást is kipróbálták, ezt a foglalkozást a Reflex Íjászklub tagja (Szakács Mikes István György) vezette.
Az idén is fotókiállítás egészítette ki a kínálatot, ezúttal Fekete Kristóf (Chris Black) Amerikában élő fotós – aki immár több esztendeje rendszeresen visszatérő vendége a tánctábornak – az előző esztendők krónikáját mutatta be a nosztalgiázók örömére. Most is hagyományőrző tánccsoportok mutatták be műsoraikat a kultúrház színpadán, amelynek deszkái néha óceánjáró hajó padlójaként vették át a ritmust. Mert sajnos azt is tapasztaljuk, hogy az idegenforgalmi vonzerővel is bíró rendezvény nem igazán mozgatja meg a helyi hatóságokat. A fő helyszín, a kultúrotthon évek óta egyre rosszabb állapotban van. Pedig 2016-ban nagykorú lesz a rendezvény. Megérdemelne a helyi önkormányzattól egy szép születésnapi ajándékot – mondják a főszervezők.
Mielőtt elbúcsúznék a szervezőktől, a jövő évi programokról is szót ejtenek. Bár ez még nem jubileumi, hiszen van még a kerek, 20. rendezvényig, valami különlegeset szeretnének a főszervezők. Akik, bár városi srácok, a "civil életben" sem állnak távol a népi kultúrától. Az egyesület elnöke Ferencz Zsolt, aki bőrdíszművesként alkalmazza az évezredes motívumokat, Czerán Csaba pedig az Öves együttes vezetőjeként a moldvai csángó zenét tolmácsolja együttesbeli társaival. Ígérik – ameddig tudják, tovább "nevelik" a közös gyereket: a marosszéki népzene- és néptánctábort.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

2015. augusztus 7.

Informátorokról és célszemélyekről
Molnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják.
A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott.
A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi.
A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem.
Puskás Attila
Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009.
Krónika (Kolozsvár)

2015. október 24.

A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)

2015. december 4.

Félelmetes hasonlóság
Még nagyon keveset tudunk, tudok arról, hogy pontosan mi történt november 30-án és december elsején Kézdivásárhelyen. Ezt azért tartom szükségesnek előrebocsátani, mert komoly ember csak tények birtokában beszél, ír. Nem annyira a történteket próbálom megérteni és fejemben rendbe tenni, inkább össze szeretném hasonlítani azzal, amit mi, a kommunista rendszer börtönviseltjei átéltünk. Ezért a cím is.
Félelmetes hasonlóság? Igen. Minden parancsuralmi rendszer két módon alapozza meg létét: pozitív intézkedésekkel, amelyek a társadalom valós vagy látszólagos jólétét, biztonságát és haladását szolgálják, illetve negatív előjelű tettekkel, amelyek révén ki akarják zárni a rendszerből azokat, akik szavakban, írásban, tettekkel ellenzik az adott társadalmi rendszer meghatározó ideológiáját. A jelenlegi Románia nem jellemezhető parancsuralmi, diktatórikus vezetésű társadalomként. Keresztény-polgári alapokon nyugvó demokratikus állam, melyet az alkotmányos rend ural. De figyeljünk csak azokra a keretet alkotó jellemzőkre, amelyet az alkotmány első szakasza kinyilvánít, és amelyhez az alaphangot az első világháborút követően megalkotott alkotmány adta meg. Az akkor – nagyhatalmi érdekek szerint – összefércelt ország ugyanvalóst nem volt egységes nemzetállam: csak úgy tarkállott a majdnem ötvenszázaléknyi erdélyi magyarságtól, a tatároktól, szlávoktól, nem is beszélve a zsidókról és a jelentős számú szász, sváb lakosságtól. Ma már – majdnem százéves elüldözés, beolvasztás és meghamisított identitás következtében – jóval kedvezőbb Románia etnikai összetétele a románság szempontjából. De nem nemzetállam most sem!
Nos, ha a sokat emlegetett demokratikus államrendet veszély fenyegeti, azt csakis a még meglévő, immár jelentősen csökkent létszámú, más nemzetiségű állampolgárok jelentik, amelyek közössége nem átall a többségiekhez azonos jogokat követelni. Messze hangzó állami reklám: Románia a legszélesebb nemzetiségi jogokat biztosítja az örökösen lázadozó magyarságnak is. Ez a nyughatatlan népesség még autonómiát is követel. Ki hallott ilyent egy egységes nemzetállamban? Mivel a gyulafehérvári kinyilatkoztatást a „nyughatatlan” magyarság nem felejtette el, kitalálták, hogy annak nincs törvényerejű értéke. Azaz arra nem lehet hivatkozni.
Tehát jogosan szorítják vissza a törvény erejével ezeket a követeléseket – vélik. Hallgattam a legvérmesebb hangvételű román tévécsatornákat (Antena 3, Realitatea TV, România TV) egy ügyről, amely még nyomozati szakaszában sincs, nemhogy vádemelésiben, de ezek az adók úgy fröcsögték gyűlölettel és félelemkeltéssel színesített kifakadásaikat, mintha a párizsihoz hasonló történet miatt lázítanák a magyarság ellen a befolyásolható románságot. A „bomba” (értsd: szilveszteri tűzijáték), amellyel már indult is Beke István Attila a főtérre, az RHSZ-nek és a TEK-nek köszönhetően nem robbant a 90 százalékban székely-magyar kézdivásárhelyiek (zömmel otthon maradt) tömegében. Félelmetes hasonlóság? Igen. Amikor a kommunista államhatalom a Securitaténak és ezek besúgóinak segítségével koncepciós perek ezreit gyártotta, hogy megfélemlítse és meghunyászkodásra kényszerítse Románia népét, népeit, ezt úgy tette eredményessé, hogy az „Erdélyt Magyarországnak visszaadni szándékozó” magyarokon verte el a port, bőséges évekkel és halálos ítéletekkel rettentve el a még szájalókat. Letöltöttem, letöltöttünk annyi évet, és itt vagyunk tanúnak, hogy áldemokráciában élünk, ahol megismétlődhet a diktatúra álságossága.
Utóirat. Tudjuk, hogy a román média képes váratlan és meglepetésszerű bombákkal előállni, de azt mégsem gondoltam (nyilván naivitásom okán), hogy önmagán is képes túltenni. A România TV csatorna egyik bősz kommentátora – aki 1984-ben feltehetően még meg sem született – azzal állt elő december 2-án a háromszéki székely elkötelezett terrorista mivoltát bizonyítandó, hogy íme, ama régi júniusi napon egyikük fel akarta robbantani összeeszkábált robbanószerével a Mihai Vitezul-szoborcsoportot. És ez a csapnivaló komédiása a médiának szinte elsírta magát, hogy lám, mire vezetett az az esemény is: a magyar elkövető magyar etnikumú gyermeket ölt meg. Természetesen tudjuk, hogy a gyenge lábon álló terroristázós vádak Beke István Attila esetében gondot okoznak az ügyészségnek, jól jön tehát mintegy megerősítésként előrángatni ezt a régi, szomorú eseményt. Az álságos ifjoncnak azonban tudnia illene, ha már belevágott ebbe a témába, hogy a Securitaténak minden igyekezete ellenére sem sikerült bűnöst találnia az akkori robbantásra. Néhai Simó Erzsébettel – a kétségbeesett szülők beleegyezésével – heteken keresztül kutattuk a tettes személyét. (Ezekről a sajnos eredménytelen fáradozásainkról annak idején többször írtunk.) Egyre inkább körvonalazódni látszott, hogy a „merénylet” mögött a Securitate áll, és erre nézve – sajnos nem bizonyítható – ismereteim is bővültek. Érthető, hogy akik többet tudtak, hallgattak, mint a sír, mint ahogy én is azt teszem. Az eseményeket követően váltották le a megyei belügy több magyar tisztségviselőjét, és kerültek helyettük „megbízható” románok. Ez volt az elsődleges cél, és mellékesen számos magyar értelmiségi megfélemlítése. Aztán tizenöt év után a brassói táblabíróság azt üzente (írásban) nekünk, hogy megszüntetik a nyomozást, mert az ügy elévült.
Végső kérdésem röviden: a nagy erőkkel megrendezett kézdivásárhelyi hecc után majd beálló csendben lesz-e legalább bocsánatkérés? Mert Vaszi Jánoska szüleitől senki nem kért bocsánatot. „Hőssé” akarták engesztelésül post mortem avatni mint pionírt, aki lehet, hogy sok gyermeket mentett meg halálával. (Épp akkor kellett kijönniük a Szakszervezeti Művelődési Házból a bábszínházat megnéző óvodásoknak, iskolásoknak.) Aztán ez is elmaradt...
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. december 9.

Orvos- és gyógyszerképzés Marosvásárhelyen
Magyar est nyitotta az egyetemi napokat
Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe.
Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője.
A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe.
Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek.
A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta.
Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak.
Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről.
Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket.
Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek.
Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének.
Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére.
Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat.
1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is.
A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában.
A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek.
Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak.
Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen.
A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta.
Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 | 151-170




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998