udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 135 találat lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-135
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Reizer Pál

2004. július 30.

Tempfli Imrét /sz. Kaplony, 1954. dec. 3./ 1979-ben szentelték pappá. Ministráns–versenyeket, kirándulásokat, kerékpártúrákat szervezett a fiataloknak. A hatalom ezért meg akart szabadulni Tempfli Imrétől. Egy fekete, rendszám nélküli Dacia próbálta meg eltenni láb alól, azonban Isten megmentette őt. 1988 augusztusában, a félelmetes diktatúra idején, húsz vezető beosztású gyulafehérvári egyházmegyés pap kilenc pontból álló beadvánnyal fordult dr. Jakab Antal püspökhöz. A beadvány az erdélyi magyarság nemzeti és vallási sérelmeit sorolja fel és kér rájuk megoldást. A szatmári római katolikus egyházmegye papjai 1989. márciusában Szaniszlón tartották a szokásos lelkigyakorlatot. Utána kötetlen beszélgetés alkalmával egy kis csoport: Áib Sándor, Kühn Pál, Merk Mihály, Merlás Tibor, Tempfli Imre az erdélyi paptestvérek beadványát beszélte meg, és egyetértés volt köztük abban, hogy a beadványt a szatmári egyházmegye papjainak is alá kell írniuk. Huszonhárom szatmári egyházmegyés katolikus pap írta alá a beadványt. 1990 őszétől Tempfli Imre teológiai tanár a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán. 1991 tavaszán Reizer Pál megyés püspök Rómába küldte, ahol egyháztörténelmi tanulmányokat folytatott, és licenciátusi fokozatot szerzett. Hazatérése után 1993-tól lelkész, majd plébános Szatmárnémetiben. 1994-ben a németországi Kirche in Not/Ostpriesterhilfe nevű nemzetközi katolikus segélyszervezet osztályvezetőjévé nevezték ki, közben 1994-ben Budapesten teológiából doktorált. Az egyháztörténész dr. Tempfli Imre jelenleg Németországban él. Tudományos munkássága bizonyítja, hogy lélekben ma is otthon van: Egy ország és négy vallás (licencia–dolgozat), Kaplony, adalékok egy honfoglalás kori település történetéhez, Melanchthon und die Synode von Erdőd, 20. September 1545, A szatmári római katolikus egyházmegye író papjai, A Báthoryak valláspolitikája, Lendítse Kistestvér! Válogatás dr. Tyukodi Mihály írásaiból, Dr. Scheffler János szatmári püspök és nagyváradi apostoli kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai, A kaplonyi monostor–templom története, Sárból és napsugárból. Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892–1966 /METEM Kiadó, Budapest, 2002/. Tempfli Imre huszonöt éves papi szolgálata alkalmából hálaadó ezüstmiséjét aug. 1–jén tartja Kaplonyban. /Csirák Csaba: Dr. Tempfli Imre ezüstmiséje elé. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 30./

2005. március 8.

Szatmárnémetiben a Szent-Györgyi Albert Társaság február 22-én megtartott kuratóriumi ülésén döntötte el, hogy Merlás Tibor plébánost jutalmazza a 2004-ben és az azt megelőző években kifejtett tevékenységéért a Szent-Györgyi Albert Emlékportréval. Az idén tizenötödik alkalommal adják ki a Szent-Györgyi Albert Emlékportrét, azoknak a Szatmár megyei személyeknek, akik a legtöbbet tettek az előző években a megye demokratikus kibontakozásáért, a magyar kisebbség sorsának európai szintre emeléséért, a keresztény értékek megőrzéséért. Eddig a Szent-Györgyi Albert Emlékportrét olyan személyek kapták meg, mint Sipos Miklós egyházmegyei esperes, Merk Mihály plébános, Reizer Pál püspök, dr. Fátyol Rudolf hegedűművész, Szilágy Éva, a Református Gimnázium igazgatója, Borsos Ernő újságíró, a Szatmárnémeti MADISZ stb. /Szent-Györgyi Albert Emlékportré. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 8./

2007. január 12.

Az ottani püspökség újraalakulásáig a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye szerves része volt a kárpátaljai római katolikus egyház. A második világháború után a szatmárnémeti püspök nem látogathatott a Szovjetunióhoz tartozó kárpátaljai egyházközségekbe, egyházilag mégis a szatmári püspökséghez tartoztak. Ilyen helyzetben nagy feladat volt 1990 után az újjászervezés, amelyben egy plébános, Schönberger Ferenc is tevékenyen részt vett. Schönberger Ferenc /sz. Túrterebes, 1938. márc. 4./ 13 gyermekes, vallásos családban élt. Világháború, államosítás, deportálás, kényszermunka a Duna–csatornánál, ebben a családnak is része volt. Schönberger Ferencet 1964–ben szentelte pappá Márton Áron. Három évig Szaniszlón szolgált, amelynek fíliája Érkörtvélyes volt. Különböző helyeken működött, majd vállalta, hogy segít a kárpátaljai római katolikus egyházban talpra állításában. A kárpátaljai katolikus egyház helyzete igen érdekesen alakult a történelem folyamán, 1804 óta ugyanis a szatmári egyházmegye szerves részét képezte ez a tájegység. Trianon, majd a Szovjetunió megalakulása több részre szakította az egyházmegyét, és 1990 után nagyon komoly munka várt azokra, akik újjászervezték a kárpátaljai egyházi életet. 1944-ben megszűnt a papok odahelyezése, és betiltották az egyházi oktatást is. A szatmári püspök nem látogathatott oda, a vikárius intézte az ügyeket. A kapcsolattartás évtizedekig nem is létezett. Először az egyházmegye vezetősége titkos küldötteken keresztül próbálkozott vele, de látták, mekkora veszélyt jelent ez a dolog, nem volt más lehetőség, mint sorsára hagyni a kárpátaljaiakat. Reizer Pál volt hosszú évtizedek után az első püspök, aki – a rendszerváltás után – átlátogatott Kárpátaljára. Akkorra Kárpátalján mindössze kilenc plébános maradt, közülük ketten, idős koruk miatt, már csak otthon tudtak misézni. Ötvennégy plébánia van Kárpátalján, és mindegyikhez legalább öt–hat filia tartozik: legtöbbször háromba ezek közül is el kellett vasárnap látogatni. Schönberger Ferenc először Rahóra kapott kinevezést, 13 hónap után Munkácsra került, majd Ungvár környékére ment, ahol szórványban élő hívekből kellett egyházközségeket újjászervezni, Császlócon és Nagygejőcön. Voltak olyan helységek Kárpátalján, ahol havonta egyszer tartottak misét 1989 előtt, mert kilenc papnak igencsak megerőltető feladat volt elvégezni ennyi szolgálatot. Például a kaszonyi atya, Károlyi Lajos – tavalyelőtt halt meg – csütörtökön útnak indult. Végigjárta Dél–Kárpátalját, tizennyolc helyen misézett, gyóntatott, áldoztatott, keresztelt, esketett, ott aludt, ahol éppen ráesteledett. Szerda este érkezett haza, másnap aztán ismét ugyanúgy útra kellett kelnie. Ilyen viszonyok mellett elkelt a segítség. Mára viszont több, mint tíz papot szenteltek fel Kárpátalján, és a magyarországi ferencesek is kusztodiát létesítettek Nagyszőlősön, ennek környékén ők szolgálnak. A kárpátaljai püspökség folyamatosan alakult: 1993-ban apostoli kormányzóság lett, a kijevi pápai nuncius, Antonio Franco lett először az ordinárius püspök. 1996-ban Majnek Antal lett a püspök, egy évre rá püspökségi rangra emelték Kárpátalját, és a lembergi érsekséghez csatolták. Bár ezzel a lépéssel magyar katolikusság hátrányba került az ukrán katolikus egyházzal szemben, ez nem érződött olyan nagyon, mivel Lemberg környékén nagyrészt lengyel származásúak élnek. Kárpátalján ötven– és hatvanezer közötti magyar római katolikus él – pontos nyilvántartás egyelőre nincs. Schönberger Ferencet később Schönberger Jenő püspök hívta aztán haza, mivel itt is szükség volt szolgálatára: jelenleg Szatmárnémetiben a Szent Antal plébánia papja, e mellett Kakszentmártonban és Vetésben szolgál. /Fodor István: „A pap csak szolgál, de a tulajdonképpeni munkát az isteni kegyelem végzi” = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 12./

2007. január 25.

Január 25. a megemlékezés napja a szatmárnémeti Szentlélek plébánia életében. Ez a közösség 1999. január 25-én kísérte utolsó útjára a templomot alapító Merk Mihály plébánost. A közösség Merlás Tibor plébánossal kimegy a hídon túli temetőbe Merk Mihály sírjához, emlékezni és imádkozni. Merk Mihályt /sz. Szatmárnémeti, 1942. okt. 13./ 1966-ban Márton Áron szentelte pappá. Soha sem hódolt be a hatalomnak, pedig zaklatták, fenyegették. Akkor sem tört meg, amikor 1976-ban Színfaluba helyezték, a németajkú közösséghez. Megtanult németül és német nyelven prédikált. Végül 1990-ben visszakerült szülővárosába. Reizer Pál püspök idejében nekivágott a Szentlélek plébánia felépítéséhez. A semmiből falakat, templomot és közösséget alkotott. Megalapította a Szent Sebestyén Kolping-csapatot, amely a mai napig kitűnően működik. Merk Mihály 1999. január 15-én meghalt. Temetésén ott voltak katolikusok, reformátusok, de görög katolikusok is, mindenki a magáénak érezte az atyát. /Csirák Csaba: Merk Mihályra emlékeznek hívei. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 25./

2007. október 25.

Sike Lajos, a lap munkatársa elmondta, Kőszegremetén van présháza, ahova meghívja barátait és ellenfeleit is, meginni egy-két pohár bort. Reizer Pál volt szatmári megyéspüspök mondta, hallotta, milyen régi présházak vannak arrafelé. Sike meghívta Reizer püspököt, aki tizennégy év alatt majdnem annyit épített egyházmegyéjének, mint amennyit a kommunizmus elvett tőlük. Reizer előre óvott minden felhajtástól. Nem sokra rá Tőkés püspök beszélt az újságíróval. Sike őt is meghívta, de a püspök jelezte, a presbitériummal jönne, hívja meg a presbitériumot is. Sike sietett elítélni a püspököt: Tőkés László szereti, ha tömeg vonul utána, de „hogy ez mindennél fontosabb neki, csak mostanában értettem meg. ” Az újságíró tovább támadott: hazugság, hogy az erdélyi magyarság EP-képviselője szeretne lenni, hiszen az lehetett volna, ha elfogadja az RMDSZ-listán felajánlott biztos befutó első két hely egyikét. „De nem fogadta el, mert számára nem Brüsszel a fő cél, hanem az egész erdélyi magyarságnak az ő háta mögé való sorakoztatása. ” „Ő megy elöl palástosan, és Erdély másfél milliós magyar népe (reformátusok, katolikusok, unitárusok, baptisták, evangélikusok, sőt magyar zsidók is) utána hömpölyög, halleluját és Tőkést skandálva. Mert ő a Megváltónk, bizony ő – s rohadt komcsi, aki nem így gondolja!” /Sike Lajos: Vonulunk. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 25./

2010. augusztus 20.

„Amit hittem és hirdettem”
Bura László szakíró szerint Scheffler János mártír püspök a hit, a becsület, a tisztesség kitűnő példája
Bejárta a sajtót a hír, hogy a pápa jóváhagyta Scheffler János egykori szatmári megyéspüspök boldoggá avatását. Mint ismeretes, csak azokat szokták ilyen elismerésben részesíteni, akiket az egyház különös tisztelettel és megbecsüléssel övez. A mártír püspökről az utóbbi időkig alig tudott valamit a közvélemény, talán azért is, mert 1989 után inkább a sokáig elhallgatott városépítő püspök, Hám János került előtérbe, hiszen az általa emeltetett épületek ma is meghatározzák a történelmi Szatmárnémetit. Az említett változás jórészt beszélgetőtársunknak köszönhető, aki két könyvet is írt Scheffler Jánosról.
Ön ismert nyelvész, irodalmár, néprajzos, közíró, hogyan került kapcsolatba János püspökkel, aki – mint könyveiből is kiderül – csakugyan megérdemli az egész katolikus egyház megkülönböztetett figyelmét.
A rendszerváltás utáni első szatmári püspök, Reizer Pál 1991-ben megkért: állítsak össze róla egy életrajzot, mert előterjesztik boldoggá avatását. Bár keveset tudtam róla, érdekesnek, sőt, izgalmasnak tűnt a feladat, mivel János püspök egyértelműen a kommunizmus áldozata, a hírhedt zsilavai börtönben, válogatott kínzások nyomán vesztette életét. Gyűjtöttem az adatokat, ahol csak lehetett, olvasgattam körleveleit, beszélgettem olyan személyekkel, akik ismerték. Ebből lett az első, kisebb könyv.
Aztán amint a szokásos egyházi úton megindították az eljárást, kellett egy jóval részletesebb és nagyon jól dokumentált, úgynevezett kritikai életrajz, amely Scheffler János életének és munkásságának minden mozzanatát tartalmazza, mellékelve a hiteles bizonylatokat, mint például az iskolai bizonyítvány, az egyetemi kinevezés, körleveleinek, tanulmányainak, a könyveinek és az azokról írt cikkeknek, kritikáknak a másolatai. Vagyis össze kellett szednem mindent, amit ő írt és vele kapcsolatban írtak.
Ez négy-öt évi gyűjtőmunka volt, ami naponta olykor több órát vett igénybe. Mindent elolvastam tőle és vele kapcsolatban, amihez csak hozzáfértem. Csak a naplója több hónapra lekötött. Nem mindig vezetett naplót, de amikor Rómában a Gregoriana Egyetemen tanult vagy – már a teológia és az egyházjog professzoraként – tanított, naponta feljegyezte élményeit, gondolatait.
Sikerült felhajtanom három volt zsilávai cellatársát, akik csak megerősítették azt a képet bennem, ami már előzőleg is kialakult, azaz hogy a becsület, tisztesség, az erkölcs példája volt. Mikor áttanulmányoztam az egész anyagot, végképpen meggyőződtem róla, hogy Scheffler János egy nagy formátumú, egyetemes értékű egyházi személyiség volt.
Kutatásai nyomán hogyan látszik, milyen volt ez a tragikus véget ért életpálya?
Scheffler János tízgyermekes, szegénysorú kálmándi családból származott. Mint a Nagykároly környéki falvak akkori lakói közül annyian, apja sokat kubikolt a Kraszna szabályozásánál, s a fiúcska ki-kijárt hozzá, olykor segített is neki a talicskázásban. Kiváló szellemi képességeire a helyi pap-tanító figyelt fel, ő járta ki, hogy az egyház támogatásával taníttassák.
Hogy mennyire tudatában volt családja rászorultságának és mennyire igyekezett szerény lehetősége szerint is enyhíteni az otthoni gondokon, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az olaszországi tanulmányai során kapott ösztöndíjból rendszeresen megtakarított kisebb-nagyobb összegeket, és azokat hazaküldte szüleinek. Külön kiemelném a rendszeretetét.
A középiskolában olyan latin nyelvtankönyvet állított össze, amelyből az egész osztály készülhetett az érettségire. Azért, hogy az órákon könnyebben jegyzetelhessen, megtanult gyorsírni. Tudatosan képezte magát. Az olasz mellett franciául, németül, angolul is tanult, hogy segítségükkel minél nagyobb műveltségre tegyen szert. Ugyanakkor törekedett, hogy a régi sváb nyelvet se felejtse el és hazamenve svábul beszélhessen az öregekkel.
Könyvében olvastam, hogy a püspök a börtönben szlovákul is tanult, ami azért enyhe túlzással sem nevezhető nemzetközi nyelvnek.
Ez is csak az emberi nagyságát és empátiáját dicséri. Egyházmegyéjében nem csak magyarok, de németek és szlovákok is laktak, mindenekelőtt Kárpátalján és az Avasban, és kötelességének tartotta az ő nyelvük ismerését. Körleveleit is ezen a három nyelven adta ki, hogy mindenki a maga anyanyelvén olvashassa. A tudatosság, a rendszeretet, a célszerűség, a szociális érzékenység nevelői munkájában is mindig jelen volt.
Nagyon ügyelt, hogy a Trianon utáni román hatalom által megszüntetett iskolákat mielőbb visszaállítsa. Az 1919-ben felszámolt szatmári katolikus főgimnáziumot újraindította és ő lett az igazgatója. Tanított gimnáziumban, szemináriumban, teológián, de például a kolozsvári Ferenc József Egyetemen is. Dsida Jenő is a tanítványa volt, s a költő annyira szerette, hogy verset írt hozzá.
Naplójából kitűnik, hogy minden diákját igyekezett közelről megismerni, beleértve családi helyzetüket és napi gondjaikat, mert csak így tudott velük egyénileg is foglalkozni. Nevelői elvei ma is érvényesek. Nála nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű, vallású, mindenkiben az egyetemes embert tisztelte. Kutatásaim során találkoztam olyan esettel, hogy a református fiú katolikus papnak tanult, s az apja megkereste Scheffler püspököt, hogy ő térjen-e át a katolikus hitre? Miért térne, maradjon nyugodtan eddigi hitében, válaszolta a legtermészetesebb hangon a püspök.
Mindezek után az is természetes, hogy lehetőségei szerint segítette az üldözött zsidókat. Mit tud erről a kutató?
Mondhatom, nem csak elegendő utalást, de bizonyítékot is találtam rá. Engel Köllő Károly kolozsvári irodalomtörténész, aki a püspök tanítványa volt, külön is beszélt nekem az ezzel kapcsolatos tevékenységéről, arról, hogy miként járt el vagy igyekezett eljárni különböző esetekben. De több olyan írás fennmaradt, amelyben segítségét kérik.
Az sem véletlen, hogy a szatmári zsidók hozzá folyamodtak: járjon közbe egy zsidó középiskola beindítása ügyében. Meg is tette a szükséges lépéseket, de a zsidóüldözések miatt az iskola már nem kapta meg a működéséhez szükséges kormányzati engedélyt.
A püspök első pillanattól makacsul ellenállt a kommunista hatalomnak. Az ön könyve szerint mindenáron azt szerették volna elérni, hogy a Rómától elválasztott katolikus egyház gyulafehérvári püspöke legyen.
Ő ezt kategórikusan elutasította. A Szekuritáté jelentésében is az áll, hogy csak a Szentszéket ismeri el, őt a pápa nevezte ki és esküje kötelezi. Először a Hunyad megyei Körösbányára internálják, majd amikor látják, hogy ott sem törik meg és nem lesz a békepapi mozgalom és más kommunista kitalációk híve, 1952 márciusában először Bukarestbe, majd Zsilavára viszik.
Már a belügyminisztérium cellái is a kemény testi és lelki megdolgozást, ráhatást szolgálták, ott többször kihallgatják, vallatják, próbálják „jobb belátásra” bírni.
Bura László (1932, Szatmárnémeti)
Tanár, nyelvész, néprajzkutató. A kolozsvári Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalomtanári diplomát. 1956-ban politikai elítélt, majd rehabilitálják. Mintegy harminc nyelvészeti, művelődéstörténeti, néprajzi, város- és egyháztörténeti könyv szerzője.
1973-tól a bölcsésztudomány doktora. 1971-től a szatmári magyar líceum tanára, majd 1990-től igazgatója, később a Babeş-Bolyai Egyetem szatmári tagozatának tanára. A Magyar Néprajzi Társaság levelező tagja, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon társszerzője, több kulturális és pedagógiai díjjal tüntették ki
A győzködők között volt Szenkovics Sándor, Szatmár akkori parlamenti képviselője, és Fazakas János, a párt központi bizottságának titkára. Ám János püspök szilárdan ellenállt, nemcsak azért, mert erős jellem volt, de azért is, mert jól ismerte az egyházjogot, tudta, hogy számára nem lehet más út. A borzalom hónapjai következtek.
Zsilava földalatti celláit, kazamatáit a rendszerváltás után már sokan leírták. Mindenki a pokol fenekének nevezi, ahol bármit megcsinálhattak a rabokkal. A hitvány étkezés, az embertelen bánásmód hamar kikezdte a legerősebb szervezetet is. A heti fürdésre az udvaron lévő fürdőbe futólépésben kellett menniük, az ott váltakozva rájuk engedett forró és hideg zuhany után mentek vissza a fűtetlen földalatti cellákba.
János püspök egy ilyen „kezelés” és a mínusz 20 fokos hidegben megtett „séta” után lett rosszul a cellában s halt meg 1952. december hatodikán hajnalban. Egyik cellatársa, Dan Mizrahy bukaresti zeneszerző az utolsó szavaira is visszaemlékezett: „Ibi vacabimus et videbimus...” Jól megjegyezte, mert János püspök latinra is tanította. A szent ágostoni idézet azt jelenti, hogy „Amit hittem és hirdettem, azt látni fogom...”.
Mire emlékezett még Dan Mizrahy és a másik két cellatárs?
Nemcsak Mizrahy, de a velük lévő Weiner Gusztáv zsidó kereskedő is mondta: János püspök tudta, hogy hamarosan meghal. Úgy vélte, egy katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben meghalni, hiszen a kötelesség teljesítése, a hitéhez, az elveihez való hűség jutatta oda. Külön rendelkezett, hogy ruháit cellatársai között osszák szét.
Igaz, hogy koporsó nélkül temették el Zsilaván, vagy inkább elkaparták, tehát még halálában is megalázták?
Igaz. Hogy ne kelljen új sírhelyet ásni a fagyos földben, egy még nyitott sírba helyezték, keresztbe a már benne lévő két holttest fölé. Tudva, hogy püspökről van szó, a temető ortodox lelkésze megjegyezte magának a sírt. Évvel később így lehetett János püspök földi maradványait azonosítani és hazaszállítani szeretett városába.
A székesegyház kriptájában egy fémkoporsóban nyugszik, Hám János, a másik nagy szatmári püspök mellett. Boldoggá avatása már egy olyan korban történik, amelynek eljöveteléhez az ő makacs kommunizmusellenessége és vértanúsága is hozzájárult.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. február 4.

Krisztus ügyéért szenvedett
Beszélgetés Nm. Ft. Schönberger Jenő püspökkel Scheffler János közelgő boldoggá avatása kapcsán
Idén július 3-án boldoggá avatásra kerül sor Szatmárnémetiben, a Jézus Szíve Búcsú keretében. Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatása nemcsak a szatmári egyházmegye hívei, de az összmagyar katolikusság számára kiemelkedő esemény, sokak közös ünnepe. Tájainkon ez lesz minden idők harmadik boldoggá avatása Szent László (1192) és Bogdánffy Szilárd (2010) után. Beszélgetőtársunkat elsősorban a vértanú püspök alakjáról, emlékéről, valamint az örömteli esemény lelki, illetve gyakorlati előkészületeiről kérdeztük.
A Szentatya 2010. július 1-jén jóváhagyta azt a dekrétumot, amely elismeri Isten Szolgája, Scheffler János szatmári püspök vértanúságát. Ezzel a szatmári egyházmegye vértanú püspökét a boldogok sorába iktathatják. Régen várt döntés ez...
– Igen, régen vártuk ezt a napot. A kommunizmus éveiben nem is mertünk gondolni arra, hogy valaha vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatja a Szentatya. Viszont a ’89-es fordulat után lehetségessé vált az újraindult püspökség keretében a boldoggá avatás kérése. Amikor kinevezték elődömet, Reizer Pált püspökké, mindjárt az első feladatok között szerepelt ez. Természetesen nemcsak a mi egyházmegyénk volt és van ilyen helyzetben, hanem Románia-szerte nagyon sok egyházmegye.
Amikor a boldoggá avatás perének elkezdését latolgatta a püspök atya, ennek az ügynek a posztulátorává kinevezte páter Szőke János szalézi szerzetes atyát, aki az eljárást megkezdte az egyházmegyénkben. Az egyházmegyei szakaszában ennek az eljárásnak össze kellett gyűjtenie minden lényeges írott forrást, minden fontos szóbeli tanúvallomást és iratot Scheffler János püspök atya életútjáról és vértanúságáról. A tanúvallomásokat nagyon aprólékos, közel száz kérdésből álló kérdőív segítette.
A történész szakértők összegyűjtöttek minden fontos dokumentumot, a teológusok megvizsgálták az írásos hagyatékot, és mindezekről részletes szakvéleményeket készítettek. Amikor helyi szinten minden vizsgálat megtörtént, és összeállt a hatalmas terjedelmű anyag, akkor az aktákat hitelesítésük után ünnepélyesen lezárták, lepecsételték, majd 1996 őszén Rómába küldték. Az eljárás második szakasza ott folytatódott: megvizsgálták és elismerték az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét.
Az iratok alapján 2002-ben elkészült az úgynevezett Pozíció könyv formájában, olasz nyelven, amit először a történészek vizsgáltak át, utána a teológusok. Ez után került az anyag a kongregáció bíborosaihoz. A történészek nyilatkoztak a dokumentációról, annak teljességéről, megbízhatóságáról, hitelességéről, a teológusok a vértanúságról, a bíborosok összegző és egyöntetű pozitív véleménye után pedig a kongregáció bíboros prefektusa a pápa elé tárta az ügyet, aki, mint egyedüli bíró, meghozta a döntést az életszentségről. Mivel vértanúról van szó, nem volt szükség csodára a boldoggá avatáshoz. A szentté avatáshoz viszont csoda felmutatására lesz majd szükség.
Mit is jelent pontosan valakinek a boldoggá avatása?
– A boldoggá avatás ünnepélyes kijelentése annak, hogy az elhunytat Isten felvette a boldogok seregébe, azaz Isten színe látására jutott. A boldoggá avatás mindig megelőzi a szentté avatást, de teológiai tartalmuk azonos: annak ünnepélyes kinyilvánítása, hogy az adott személy hősies fokon gyakorolta a keresztény erényeket, vagy életét áldozva tett tanúságot a Krisztusba vetett hite mellett, azaz vértanú.
A boldoggá avatásnak területileg korlátozó hatálya van, ez azt jelenti, hogy csak egy bizonyos területen, egy bizonyos közösségben engedélyezi a boldoggá avatott tiszteletét. Ez a közösség lehet egy részegyház, például egyházmegye, egy adott országban élő közösség, vagy például egy szerzetesrend. A szentté avatás, szemben a boldoggá avatással, az egész egyház számára kötelező jelleggel előírja az illető szent liturgikus tiszteletét.
Milyen ember, milyen püspök volt Scheffler János?
– Erre a kérdésre, úgy érzem, nehezen tudok válaszolni. Nagyon sok mindent kellene elmondanom, és biztos, hogy kimerítően nem fog sikerülni. Megpróbálom időben és térben elhelyezni. Az időintervallum 1887– 1952. Magyar világ, majd pedig az első világháború, Trianon, aztán a második világháború előtt még a bécsi döntés, a második világháború, utána pedig a kommunista uralom.
Ezek az időbeli tények jellemzik az életét, és biztos, hogy nagyon mély nyomot hagytak benne. Kálmándon született, egy Nagykárolyhoz közeli sváb községben, de magyar világban, magyar iskolában járt, ízig-vérig magyarrá lett. Ebből a kicsi községből indult el, és elég nagy utat járt be. Tanulmányait Kálmándon, Szatmárnémetiben, Budapesten végezte, 1910. július 6-án pappá szentelték.
Utána is folytatja a tanulmányait a római Gregoriana egyetemen, ahol 1912-ben kánonjogból doktorátust szerez. Ezzel a tanulás számára nem fejeződik be, hiszen beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karára, és magánúton készül az alapvető és ágazatos hittan vizsgára. 1915. novemberében az egyetem a hittudomány királygyűrűs doktorává avatja. Közben volt segédlelkész, a papnevelő intézet tanulmányi felügyelője és filozófiatanára, hitszónok, gimnáziumi hittanár, plébános, teológiai tanár, aztán a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem egyházjogi tanszékének tanára 1940-ben.
1942. március 26-án érkezik a püspöki kinevezését közlő pápai bulla, majd a nagyváradi kormányzói kinevezés, május 17-én pedig a Szatmári Székesegyházban Serédi Jusztinián hercegprímás, Glattfelder Gyula csanádi és Madarász István kassai püspökök segédletével, püspökké szenteli. Nagyon szép lelkipásztori programot tűzött ki maga elé, amit első körlevelében meg is fogalmazott.
Először a püspöki címerére utalva elmondja, hogy miért is választotta azt, és miért ezt a jelmondatot: „Ut omnes unum sint” – „Hogy mindannyian egyek legyenek.” A címerének és jelmondatának mondanivalója az egyházmegye egysége. Magyarországon először a szatmári egyházmegyében Hám János püspök által szorgalmazott Jézus Szíve oltalma alatt szeretné ezt az egységet megvalósítani.
Ő Hám püspök utóda, azért imádkozik és azért ajánlja fel az egész életét, hogy az egyházmegye húsz évig külön élő három része ismét egybeforrjon. Továbbá, hogy az egyházmegye minden papja a szent szolgálatban mindig igazi testvér, egy legyen. Hogy az egyházmegye magyar, német és szlovák hívei, minden nemzetiségi gyűlöletet félretéve, Krisztus szeretetében egymásra találjon. Végül, hogy papok és hívek a püspökkel és a pápával az élen egyetértésben Krisztusban és a mennyei Atyában egyek legyenek. Minden véleménykülönbség és szellemi áramlatok ellenére Krisztus egyedül igaz tanításának forrásából merítsenek, és a szent munka közben együtt imádkozzanak.
Ez azonban áldozatot követelt...
– Akkor még nem is sejtette, milyen nagy áldozatot kíván tőle éppen ezért az egységért és az egység megőrzéséért az Isten. A megpróbáltatások hamarosan jelentkeztek. A háború borzalmai elérték Szatmárt. A város bombázásakor a püspöki palota is találatot kapott két helyen: az óvóhelyen, pincében lévő teljes tanári kar és kispapság, s néhány nővér, szám szerint huszonegyen meghalnak.
A püspök úr csak azért nincs az áldozatok között, mert előző nap Szatmárhegyre kikocsizott. Következik az oroszok bevonulása, majd pedig az egyházmegye újbóli szétdarabolása, de most már nem három, hanem négy részre. Egy része marad úgy, ahogy addig is volt, Romániához csatolva, a másik része Magyarországon, a harmadik része a Szovjetunióban, egy rész pedig Szlovákiában.
Végig kellett szenvednie sváb származású híveinek a deportálását. Mindent megpróbált, amit csak tudott és tehetett, bár eredményt nem tudott elérni. A kommunista hatalom egyeduralkodóvá válása Romániában egyértelművé tette az egyházüldözést. A kommunistáknak elsődleges célpontjai a vallási vezetők voltak. Scheffler János életében a meghurcoltatások azzal kezdődtek, hogy 1948-ban a román kormány a kultusztörvény alapján felfüggeszti püspöki működését.
1950. május 23-án kényszerlakhelyre viszik, a Déva melletti Körösbánya ferences rendi kolostorába. Letartóztatásáig itt él magányosan, övéitől teljesen elzárva. A román kommunista hatalom az ő személyét nézte ki a Rómától független, Erdélyben egyedülinek elismert egyházmegye vezetésére, Márton Áron helyére. Az állami érdekeket kiszolgáló, az egyház átalakítására felhasznált gyulafehérvári egyházi vezetők mellé egy báb szerepet betöltő püspököt akartak. Nem vállalta a neki szánt szerepet, ezért letartóztatták.
1952. március 11–12-én a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva, innen szállították át Zsilava föld alatti börtönébe. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene, a Vatikánnak való kémkedéssel és hazaárulással akarták megvádolni. Magas rangú állami vezetők azonnali felmentését ígérték, ha elvállalja a neki szánt szerepet. Cellatársainak elmondta, katolikus papnak nem szégyen kommunista börtönben szenvedni vagy meghalni. Hiszen a kötelesség teljesítése és a hitéhez való hűség juttatta oda.
– Koncepciós per tárgyalására nem kerülhetett sor, mert a kínzások és a börtön embertelen körülményei egészségét tönkretették. Élete minden szakaszában hangoztatott célja Isten akaratának keresése, felismerése és teljesítése volt. Azt vallotta, hogy a szeretet próbája, mértéke, fokozója a másokért hozott áldozat. Ezért akart vezeklő, engesztelő lélekké válni.
A cellatárs, Dan Mizrahy zsidó származású zeneszerző negyven év múltán is pontosan idézni tudta Szent Ágoston sorait, a püspök kedvelt gondolatát, amelyre megtanította, s amelyet neki meg is magyarázott: „Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül, vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége.”
Scheffler János püspököt mind a papok, mind a hívek az egyház vértanújának tekintették, aki Krisztus ügyéért szenvedett és halt meg a börtönben, embertelen körülmények között.
Mit jelenthet püspök utódának és a jelenkori szatmári egyházmegyének Scheffler János alakja?
– Püspökszentelésemen Jakubinyi György érsek atya két János püspökünk példáját állította elém követendőként: Hám Jánosét és Scheffler Jánosét. Az egyházmegye mindkettőjük boldoggá avatását beindította. Scheffler János a kitartásnak, a hitnek olyan csodálatos példaképe, amelyet, azt hiszem, életemben nekem is követnem kell. Az egyház iránti hűsége, az emberek szeretete és mindenvállalása jellemezte az ő életét.
Személye felbecsülhetetlen kincs számunkra, az egyházmegye büszkesége. Ugyanakkor kihívás is arra, hogy ismerjük meg az életét, a gondolkodásmódját, a hitét és az ő csodálatos nagyságát. Hiszen csak ez után fogjuk tudni követni. Az az igazság, hogy nem sokat hallottunk Scheffler János püspökünkről a változások előtt. A papok csak egymás között mertek beszélni róla, lelkigyakorlatos könyvét használták rekollekciók alkalmával, de mi, fiatalabb kispapok, papok, nagyon keveset tudtunk róla.
Valóban nagy kihívás ez számunkra, hogy megismerjük az ő életét, és azt hiszem, az elkövetkezendő időnek ez igen komoly feladata kell hogy legyen. Nem elég, hogy boldoggá avatjuk, hanem sokkal inkább közel kell engednünk őt magunkhoz. Meg kell őt ismernünk azért, hogy megszeretve a nyomába tudjunk lépni. Már két évtizede, hogy imádkozunk az ő boldoggá avatásáért minden szentmisén. Ugyanakkor halálának évfordulóján, majd pedig születése napján szentmisékkel kértük, ostromoltuk az Eget az ő mihamarabbi boldoggá avatásáért. Ezt a kegyelmet megkaptuk.
Mit lehet tenni Scheffler János kultuszának kialakításáért?
– A boldoggá avatás előtt semmiféle kultuszt nem engedélyez az egyház, de utána igen. Egyházmegyénk számára ez is nagy kihívás lesz. Azt hiszem, ezt a kultuszt a józanság, az ésszerűség kell hogy jellemezze, és erre fogunk a legnagyobb hangsúllyal törekedni. Egy szentnek vagy boldognak a kultusza sohasem öncél. Mindig Istent és az Ő dicsőségét kell szem előtt tartanunk, és természetesen a lelkek üdvét.
A Szentatya jóváhagyásával meglesz az ő ünnepe, és természetesen az egyházmegyében ezt mindig fényesen akarjuk majd megünnepelni, ugyanakkor szeretnénk imafüzetet összeállítani az ő tiszteletére, az ő gondolataival, és természetesen imádkozni hozzá. Már nemcsak érte, hanem hozzá imádkozni, és kérni az ő közbenjárását különböző bajainkban, szükségeinkben. Hiszen ő a leginkább ismeri a mi helyzetünket, az egyházmegyét, a híveit, és hiszem, hogy hathatós közbenjárónk lesz Isten trónja előtt.
Ugyanakkor folytatni kell és folytatni fogjuk az imát azért, hogy közbenjárására Isten csodát is tegyen, és ne csak boldogként, hanem majd szentként is tisztelhessük őt. Már akkor nem csupán egyházmegyénkben, nem csupán a magyarlakta területen, hanem az egész világegyházban.
Józsa János. Új Magyar Szó (Bukarest)

2011. február 6.

„Tudom, munkám nem vész el”
Scheffler János mártír püspök emlékezete
Július 3-án Szatmárnémetiben boldoggá avatják az 1952. december 6-án Jilaván mártírhalált halt Scheffler János püspököt. Az életáldozata óta eltelt közel hatvan év igencsak megritkította azok sorát, akik személyesen ismerhették őt, azokét, akik személyes kapcsolatban voltak vele.
Ebben a kegyelemben részesült dr. Cserháti István nyugalmazott vásárosnaményi plébános, egykori szatmári egyházmegyés pap, akit anyaegyházához való hűségéért, a szatmári katolikus oktatás újraindításához való áldozatos hozzájárulásáért, hatvanéves papi jubileuma alkalmából a szatmári egyházmegye Scheffler János-díjban részesített.
A nyíregyházi papi otthonban készített interjúban Isten szolgája Scheffler János püspökhöz fűződő emlékeiről kérdeztük.
- A neves személyiségekkel való első találkozásunk mély nyomot hagynak emlékezetünkben. Kérem, idézze fel annak körülményeit!
- A szatmári Királyi Katolikus Főgimnázium növendéke voltam, amikor 1942 tavaszán a szentatya dr. Scheffler Jánost, a kolozsvári tudományegyetem kánonjogi tanárát kinevezte az újraegyesített szatmári egyházmegye főpásztorává. A szentelési szertartáson a püspöki konviktus kórusának tagjaként vettem részt.
- Kispapjelöltként 1942 karácsonyán ölthettem fel a kék reverendát, és beköltöztem a püspöki szemináriumba.
- Attól kezdve rendszeresen ministrálhattam a főpásztori ünnepi szentmiséken. A püspök úr különös figyelmet fordított a teológusok és kisszeminaristák lelki életére. Rendszeres időközönként beszélgetésre hívott bennünket, amelyek során érdeklődött a családi háttérről, a hivatásunk alakulásáról. Szülőfalum, Túrterebes plébánosa, néhai Barna József a püspök úr baráti köréhez tartozott. Kiváló tanulmányi eredményeim mellett bizonyára az ő kedvező jellemzésének is része volt abban, hogy az érettségit követően magához hivatott és közölte velem, hogy még két jelölttel együtt a budapesti Központi SzEMInáriumba küld, azzal a gondolattal, hogy annak elvégzését követően Rómába mehetek tanulni. Akkor nem gondolhattunk arra, hogy döntésének mily súlyos következményei lesznek életem, papi sorsom alakulására.
- A front, a háborút lezáró békekötés…
- Baljós idők voltak. Budapesten is utolért a háború. Miután a szovjet csapatok elfoglalták a magyar fővárost, eső félévi vizsgáimat követően hazajöttem. Kértem a püspök urat, hogy otthon folytathassam tanulmányaimat. De ő kitartott amellett, hogy visszatérjek, mondván, hogy a háború után is szükség lesz jól képzett papokra. 1947-ben még hazatérhettem, de újból visszaküldött, immár a lázári „zöldhatáron” át. A békekötést követően a határokat lezárták, én pedig kívül rekedtem. A püspök úr annak előtte még ellátogathatott az elszakított területekre, sőt, 1947. június 8-án Mátészalkán pappá szentelhette Zólyom Sándor teológust. Ezen én is jelen lehettem. Ez volt az utolsó személyes találkozásunk. Biztató szavai ismételten erőt adtak a folytatáshoz. Az újra létrehozott Csonka–Szatmár egyházmegyét apostoli kormányzóként irányító Barót Mihály vállaji kanonok-plébánost Körösbányáról levélben utasította, hogy bennünket, szatmári egyházmegyés teológusokat felszenteltessen és intézkedjen papi szolgálatunk megkezdéséről. Felszentelésünket követően Tircsi Istvánnak és nekem meleg hangú levelet írt: „Kedves Fiam! Nagyon sajnálom, hogy a kettős esküvőn nem lehetett részem. Azért ez úton kívánok mindkettőtöknek igen sok áldást. Ápoljátok szívetekben az első naptól kezdve a legszentebb szeretetet, és legyen jelszavatok: az én szerelmesem az enyém, és én az övé. Ez az igazi erőforrás az élet küzdelmeihez. Imádkozzatok, hogy hamarosan láthassuk egymást. Ez új munkakörömben is állandóan a család közt élek. Úgy érzem, a szívem összetart bennünket. Nem baj, hogy áthelyeztek. Nagybánya vidékén is aranyat bányásztunk, a Körös völgyében is azt teszem. Az itteni még tisztultabb és salaktalanabb. Jólesik, hogy a közért áldozhatom magamat – egészen a mai modern idők stílusában. Tudom, munkám nem vész el. Nektek, fiataloknak – mindnek — meg azt üzenem: sokat és alaposan tanuljatok. A szakmátokat minden vonalon alaposan sajátítsátok el… 1950. VI. 21. Atyád” Mennyi csodálatos gondolat, mennyi lelki erő, mennyi biztatás, milyen mély hit és hűség, mily emberi nagyság rejlik a lényeget virágnyelven kifejező atyai levélben! Ez volt az ő áldása nekünk. Emlékeimben Scheffler János az egyházmegyéért és híveiért bátran kiálló, ahhoz és a Szentszékhez az áldozatok árán is hű főpásztorként él, aki papjait jó atyaként szerette, akként gondoskodott róluk.
- Amíg csak tehette… Szelleme, tanításának kisugárzása viszont tovább élt. Miként s miben nyilvánult ez meg?
- Történelme során az 1804-ben megalakult szatmári római katolikus egyházmegye is kialakíthatta azokat a sajátos, rá jellemző vonásokat, amelyek a szétszakítottság ellenre is tovább éltek. Az a tény, hogy a két világháború közt, majd a második után is évtizedekig Csonka–Szatmár néven külön identitásként éltük életünket, már maga is összeforrasztott bennünket. Ezt az összetartozást valóságosan is megpecsételte püspökünk mártírhalála. Elhurcoltatásáról mi is értesültünk. Halálának időpontja sokáig titokban maradt, de annak híre megerősített hivatásunkban, elszántságunkban, erőt adott az egyházellenes intézkedések kivédéséhez, elviseléséhez. Az idők során kialakult, körvonalazódott egy bizonyos szatmári szellem, szatmári lelkiség. Miben nyilvánult az meg? Varga János szabolcsi főesperes ifjú teológusok körében hirdetett pályázatot e sajátos habitus leírására. Kutatásaik, felméréseik egyik legfontosabb következtetése: a szatmári papok testvéri közösségben élnek, a papi közösség volt/lett az ő megtartó erejük. Ennek az éltető forrása volt a mártír püspök emléke, életáldozata.
- Miként ápolhatták azt oly időben, amikor nyilvánosan még a nevét sem ejthették ki?
- Épp az említett szoros papi közösség adott erre lehetőséget és alkalmakat. 1950-ben a csonka–szatmári apostoli kormányzóság három esperesi kerületének papi testülete harminc plébánost és hét káplánt számlált. Mindannyian mélyen fájlaltuk a főpásztor halálát s azon voltunk, hogy emlékét híven ápoljuk. Sorainkban akkor még több olyan plébános működött, akik közeli munkatársai, tanítványai voltak, kiknek élő emlékeik voltak róla. Egységünk erősítését, az anyaegyházmegyéhez való kötődésünk ébren tartását szolgálta László (Franzen) Károly kéziratban maradt tanulmánya – Adatok a csonka–szatmári egyházmegyéről (1920–1952) –, amely történeti megalapozást, hátteret adott az együvé tartozás eszméjének. (Dokumentumértékű munkája nyomtatásban is megjelent a 2002-es szatmárnémeti római katolikus naptárban.) Az ő buzgólkodása és kezdeményezése révén – Tircsi István és jómagam közreműködésével – szerkesztettük meg 1960-ban a boldoggá avatásáért könyörgő imát, amelyet a debreceni nyomdában sikerült több ezer példányban kinyomtatni a vértanú püspök fényképével és titokban terjeszteni Magyarországon és az anyaegyházmegyében, az alábbi szöveggel: Mindenható Isten! Jóságos Atyánk! Te szolgádat, János püspököt arra választottad ki, hogy fiad szentséges szíve szerinti papokat neveljen. Te őt püspöki hivatalra is rendelted, hogy téged szerető népednek pásztora legyen. – Örök isteni akaratod szerint úgy rendelkeztél, hogy börtönben szenvedjen és haljon meg. Azt akartad, hogy az egyház iránti hűség és engedelmesség vértanúja legyen. — Tekints érdemeire, életének szentségére, vértanúi halálára és hallgasd meg kéréseinket. Engedd, hogy közbenjárását kérő imádságaink meghallgatása a te atyai szeretetedet és az ő égi dicsőségét hirdessék. Ki élsz és uralkodol, mindörökkön örökké. Ámen! Egyszerű imaszöveg – mondhatjuk ma, de akkor a kommunista rezsim börtönében halálra kínzott főpásztorra emlékezni bizony nem volt kockázatmentes cselekedet.
Emléke ébren tartásának volt egy másik vonulata is: a máriapócsi kegykép könnyezésének 300. évfordulója alkalmából mi, római katolikus papok is elzarándokoltunk oda, amit később rendszeresítettünk, anélkül, hogy azt nagydobra vertük volna. Ennél kisebb léptékű volt ugyan, de egyazon célt – a mártír püspök emlékének ápolását, az ő tanítása szellemében folyó közösségépítést és megtartást – szolgáltak a Tircsi István kezdeményezte, névnapi összejövetelként álcázott decemberi fehérgyarmati emlékmisék, amelyeken az évek során mindinkább fogyóban levő „szatmári papi közösség” tagjai vettek részt.
- Az 1990-es politikai fordulat új irányt szabott Scheffler János püspök kultuszának ápolásának…
- Igen. Valóban lejárt a titkolózások ideje, nyíltan szólhattunk róla. 1990 után az anyaegyházmegye új főpásztora, néhai Reizer Pál kezdeményezte a boldoggá avatást. A magyarországi részeken, immár új egyházkormányzati keretben, a debrecen–nyíregyházi egyházmegyében imáinkkal támogathattuk a kezdeményezést. A fehérgyarmati emlékmiséket sem kellett névnapi összejövetelekkel álcázni. 1997. december 6-án Reizer Pál szatmári és Bosák Nándor debrecen–nyíregyházi püspök közösen celebrált szentmiséje nem csupán egy szép ünnep volt, tiszteletteljes megemlékezés, hanem azt is jelképezte, hogy a magyarországi egyházmegye is fölvállalta János püspök örökségét, mártíriumának tiszteletét, boldoggá avatásának imáinkkal való kieszközlését. A közös megemlékezés szép példája volt a 2010. május 5-én Mátészalkán, a Szent József-templomban a két egyházmegye népes papi közössége asszisztenciájával, Bosák Nándor püspök által bemutatott szentmiseáldozat. Abban a templomban, amelynek előterében bronz dombormű emlékeztet János püspök utolsó nyilvános jelenlétére, az 1947. június 8-án celebrált papszentelésre. A püspök homíliájában Scheffler János életáldozatának máig ható értékeire hívta fel a figyelmet: amikor boldoggá avatásáért imádkozunk, tulajdonképpen magunkat akarjuk bátorítani, hogy figyeljünk tanítására, a magunk feladatára, arra a külső és belső egységre, amely megerősít bennünket. Feladatunkat csak úgy tudjuk teljesíteni, ha hivatásunkat az egyház iránti hűségben, az egymásért való felelősség jegyében bontakoztatjuk ki, ha azon az úton haladunk, amelyet az ő hűsége, a szeretetből való építkezés, a cenzus ecclesiaticus elve világít meg számunkra.
Imáink meghallgatásra találtak. Ez év július 3-án Szatmárnémetiben nemcsak az anyaegyházmegye, a kiszakított részek, hanem Erdélyben, Magyarországon és a világon szétszórtságban élő magyar katolikusok együtt adnak hálát Istennek a kegyelemért, mely János püspököt a boldogok sorába iktatja. Boldog vagyok, hogy megérhettem a szentatya döntését, s ha jelen lehetek az ünnepen, életem legszebb napja lesz. Hiszem, hogy János püspök égi közbenjárása megújító erővel hat majd az egyházmegye katolikus híveire, bebizonyosodik a keresztényüldözés korában született mondás: a mártírok vére a kereszténység magva. János püspök munkája nem veszett el. Bizalommal fordulhatunk égi közbenjárásáért.
Máriás József. Vasárnap (Kolozsvár)

2012. április 24.

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnémeti, 2010.
Bura László – Fejér Kálmán: Felsütött már az Esthajnali csillag, Szatmár vidéki népdalok. Szatmárnémeti, Identitás, 2011
Bura László: Pillanatképek jövőbelátáshoz. Művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2011.
Bura László: Sakkfigurák – A Scheffler János- Bogdánffy Szilárd koncepciós kirakatper. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2011.
Bura László: Boldog Scheffler János. Szatmárnémeti, 2011. Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

2013. január 4.

Folytatja Hám János szentté avatási ügyét a szatmári katolikus egyházmegye
A szatmárnémeti székesegyházba helyezték át Hám János egykori szatmári püspök földi maradványait, az új nyughelyet az elmúlt vasárnap, a Szent Család vasárnapján áldotta meg szentmise keretében Schönberger Jenő püspök.
A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye sajtószolgálatának tájékoztatása szerint az egykori püspök földi maradványait tartalmazó koporsó a kriptából a székesegyház főbejárata melletti, baloldali kis kápolnába került. Az esemény a püspök boldoggá avatási eljárása egyházmegyei szakaszának újraindításával egy időben, azzal összhangban történt, áll az egyházmegye közleményében.
„Hám János püspökünk nagyon sokat tett egyházmegyénkért” – hívta fel a figyelmet beszédében Schönberger Jenő püspök. Emlékeztetett, hogy Hám János boldoggá avatását még Meszlényi Gyula püspök kezdeményezte, és az őt követő mindegyik püspöknek terve, szándéka volt, hogy az elkezdett ügyet továbbvigye, a világháborúk, viszontagságok, a kommunizmus évei azonban ezt lehetetlenné tették.
„Scheffler János boldoggá avatása tavaly már megtörtént, de az egyházmegye tartozik azzal, hogy nagy püspökünknek az ügyét is elvigyük addig, amíg emberileg lehet, azontúl pedig a Jóisten kegyelmére és Isten szolgája, Hám János püspök belátására bízzuk, mikor emeli az anyaszentegyház a boldogok, szentek sorába. Mi ezért imádkozunk, különösen a mai napon kérve a Szent Család közbenjárását” – fogalmazott a püspök.
A szentmise végén a püspök ismertette Hám János életét – kiemelve erényeit, alkotásait és eredményeit –, majd az asszisztenciával elvonult a székesegyház bejárata melletti, baloldali kis kápolnához, ahol megáldotta a nagy püspök új nyugvóhelyét, majd a hívekkel együtt elimádkozta a boldoggá avatást kérő imát.
Hám János püspök szentté avatási ügyének folytatását 2012. november 19-én, a 917/2012-es iktatószámmal keltezett határozatában rendelte el Schönberger Jenő szatmári püspök. A püspökség sajtószolgálatának tájékoztatása szerint a határozatot tavaly december 16-án az egyházmegye valamennyi templomában felolvasták. A dokumentum szerint újraindítják és lefolytatják a hívek körében nagy tiszteletnek örvendő püspök szentté avatási eljárásának egyházmegyei szakaszát.
Hám János boldoggá avatását Meszlényi Gyula püspök kezdeményezte, a per 1896. nov. 11-én kezdődött Szatmáron. Az egyházmegyei bíróság munkájának befejezése után az ügyben kinevezett promotor, Joannis Baptista Lugari 1898. július 5-én adta át az ügyiratcsomót a vatikáni kongregációnak. A kongregáció prefektusa, Mazzella bíboros által aláírt dekrétum elfogadta, és érvényesnek minősítette az ügyiratcsomót, és hozzájárult az eljárás folytatásához.
904-ben elkészült a Pozíció, azonban a következő évtizedekben bekövetkező világpolitikai események miatt nem haladhatott előre az ügy. Az európai helyzet folytán, beleértve az 1930-as évek végének a szatmári-nagyváradi egyházmegyét is érintő romániai eseményeit – papok bebörtönzése, kiutasítása az országból, a megyéspüspök lemondatása – és 1939-től a második világháború kitörése kapcsán is, a boldoggá avatás ügyintézése pihent. A II. világháború idején és utána, 1945–1990 között Romániában a kommunista diktatúra idején nem lehetett boldoggá avatási üggyel foglalkozni.
Az országban 1989 után végbement változások folyamán helyreállított egyházmegyék püspökei, így a szatmári élére 1990-ben kinevezett Reizer Pál is, elsősorban a kommunista diktatúra idején vértanúként meghalt püspökök boldoggá avatási ügyének elindítására összpontosított. Így indította el az azóta 2011-ben boldoggá avatott Scheffler János vértanú püspök ügyét.
Ezzel párhuzamosan azonban napirendre került Hám János ügye is. A közlemény szerint a püspök földi maradványainak székesegyházban való elhelyezésével még inkább a hívek figyelmébe kerül, koporsóját nap mint nap felkereshetik, szentmisék alkalmával is láthatják, és imádkozhatnak a mihamarabbi boldoggá avatásáért.
Krónika (Kolozsvár),

2015. január 11.

Az utókor felelőssége
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)

2015. február 5.

A Szentszék esete Erdéllyel
Az egyház örök. Időről időre változó gondjai azonban új kihívások elé állítják a vezetést. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekkel többek között az erdélyi egyházi önrendelkezési törekvésekről, a csángókérdésről, a magyar lobbi szerepéről és a mindannyiunkat fenyegető szórványosodásról beszélgettünk.
– Az érseki palota fele tartva benéztem a Batthyáneumba. Kiderült, a kultuszminisztériumtól kell engedélyt kérnem, ha bepillantást akarok nyerni a messze földön híres középkori gyűjteménybe. Önöknek is ilyen nehéz bejutni a két és fél évszázadon át a püspökség tulajdonában levő könyvtárba?
– Az érsekség munkatársainak annyiban könnyebb, hogy már a kérés benyújtásának napján elküldik Bukarestből a belépési engedélyt. Kultuszminisztériumi jóváhagyás nélkül mi sem tanulmányozhatunk semmit abban a Batthyáneumban, amely 1948-ig volt a tulajdonunk, amikor a kommunisták megszállták az épületet. Államosításáról csak később, 1960-ban döntött a dévai tartományi bíróság.
– Vajon mikorra várható, hogy a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség tulajdonába visszakerülő Batthyáneumot szabadon lehessen látogatni?
– A romániai restitúció uniós kényszer alatt született. Amit a román állam a királyi vagy a kommunista időkben kobozott el, ma sem szívesen adja vissza. A Batthyáneum iskolapéldája annak, ahogy a bukaresti hatalom mindent elkövet az elsősorban kisebbségi egyházi vagyonok visszaszolgáltatásának késleltetésére vagy megtagadására. A visszaigénylési kérelmet közvetlenül a rendszerváltás után nyújtottuk be, a kormány 2008-ban reagált rá sürgősségi kormányrendelettel, amelynek záró rendelkezései a döntés elleni fellebbezés lehetőségét is biztosították. A kormány helyi megbízottja, a Fehér megyei prefektus, Ioan Rus ügyvéd bíróságon meg is támadta a kormányrendeletet. Hosszas pereskedés után valamennyi bírósági szinten veszítettünk, mintegy tíz éve fordultunk jogorvoslatért a strasbourgi emberjogi bírósághoz
– Egyes hírek szerint tavaly már érkezett jó hír Strasbourgból…
– A nemzetközi bíróság érdemben még nem tárgyalta az ügyünket, de arra kötelezte a román államot, hogy a vissza nem szolgáltatás miatt eltelt időszakra 8 ezer eurónyi késedelmi büntetést fizessen ki a gyulafehérvári érsekségnek. Ennyi fájdalomdíj jár 17 évnyi pereskedés után. Strasbourgban nagyon elhúzódnak a restituciós perek: Romániából annyi kereset érkezett az elmúlt tíz évben, hogy a bíróság képtelen megbirkózni velük.
– Miért ragaszkodik ennyire a Batthyáneumhoz a román állam?
– Ezt a kérdést én is feltettem néhány évvel ezelőtt a Gyulafehérváron járó akkori miniszternek, Răzvan Theodorescunak. A válasz így hangzott: „Értse meg, ha visszaszolgáltatunk a római katolikus egyháznak egy olyan intézményt, amely világviszonylatban is nemzeti kincsként van számon tartva – benne például a romániai középkori kéziratok mintegy hetven százalékával –, az országos botrányt okozna.” Hiába magyaráztam a miniszternek, hogy itt nem botrányról, hanem kőkemény jogi helyzetről van szó, nem sikerült jobb belátásra bírni. Amúgy a jogi hercehurca oda nyúlik vissza, hogy a híres könyvtár alapítója, Batthyány Ignác erdélyi római katolikus püspök 1798-ban kelt latin nyelvű végrendeletét Ioan Rus gyulafehérvári ügyvéd sajátos módon értelmezve fordította románra. Érdekes, hogy a román bíróság az ő latin értelmezését vette alapul – amely úgy vezeti le a tulajdonjog öröklődését, hogy az a román államra szállt –, holott az eredeti szöveg szerint a Batthyáneum a mindenkori római katolikus püspök tulajdona marad.
A kegyvesztett egyház
– A római katolikus egyház Trianon utáni története amúgy is egyféle szenvedéstörténet. Az elmúlt 95 évben mindig közelharcot kellett vívniuk a román hatóságokkal. Általában ki került ki győztesen?
– Márton Áron püspököt idézem, aki a ’48-ban elkezdődött kommunista időszakról így beszélt: „Az egyetemes bizonytalanság napjaiban megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk.” 1990-ig a katolikus egyház nem szerepelt az államilag jóváhagyott 13 egyházfelekezet között. A Nagy Nemzetgyűlés a kötelezően újra bejegyzendő egyházaknak csak olyan szervezeti szabályzatot hagyott jóvá, amely garanciát jelentett arra, hogy az illető felekezet nem függ külföldtől, az egyház legmagasabb vezetője Romániában él, román állampolgár. A római katolikus egyház által benyújtott statútumtervezetet a kommunista hatalom nem fogadta el, így 1948 és 1990 között törvényen kívüli felekezetként tartottak nyilván bennünket. Ez a kommunista éra első évtizedében nagyon kemény megpróbáltatásokkal járt, hiszen 293 papunkból 130-an kerültek börtönbe, sokan ott haltak meg. De nem volt könnyű időszak a Trianon utáni évtized sem. A négy erdélyi római katolikus püspökség – a gyulafehérvári, a temesvári, a nagyváradi és a szatmári – egyházi-közigazgatásilag a kalocsai püspökséghez tartozott. A romániai államegyház, az ortodox mellett támogatott vallás lett a görög katolikus és megtűrt státust kapott a római katolikus, annak minden következményével együtt. A Vatikánnak 1929-ben sikerült egyezségre jutnia a román állammal, a közösen elfogadott konkordátum 1930-tól lépett érvénybe. A Szentszéknek azóta van nunciusa, azaz nagykövete Bukarestben.
– Hogyan fogadták ezelőtt nyolcvanöt évvel az erdélyi magyar hívők, hogy a négy római katolikus püspökségük bukaresti román érsek felügyelete alá került?
– Ha abból indulunk ki, hogy 900 éven át a csanádi püspökséghez tartozó erdélyi magyar katolikusok egyetlen tollvonással bukaresti hatáskörbe kerültek át, akkor ez az erdélyi hívek számára nem volt jó hír. Erről paptársaimmal évtizedekkel később is sokat beszélgettünk. Mindig azon az állásponton voltam, hogy a Bukaresthez való tartozás inkább formális döntés. Aki az egyház belső törvénykönyvét ismeri, tudja, hogy a püspökség belső dolgaiba nem szólhat bele a bukaresti érsek. A katolikus egyházon belül a püspökségek igen jelentős belső autonómiával rendelkeznek. A metropolita a tartományi zsinaton elnököl, és csak egészen kivételes esetekben van lehetősége átmeneti periódusra személyi ügyekben dönteni. Például amikor egy püspöki szék haláleset vagy nyugdíjba vonulás miatt megüresedik. De a döntés csak addig érvényes, amíg a Vatikán kinevezi az új elöljárót.
– A négy erdélyi római katolikus püspökség az 1989-es rendszerváltás után a Bukaresttől való függetlenedést kérte. Erre hogyan reagált a Vatikán?
– A négy erdélyi megyéspüspök – Tempfli József, Reizer Pál, Kräuter Sebestyén és Bálint Lajos – közös kérést nyújtott be a Szentszékhez 1990-ben. Ebben vázolták az előzményeket is, miszerint a romániai magyar katolikusok régóta sérelmezik a Vatikán és a román állam között 1930-ban megkötött konkordátumot, és azt kérik, hogy a négy egyházmegye, Gyulafehérvár székhellyel létrehozandó új erdélyi érsekséghez tartozzék. A Kárpátokon túli területeken a bukaresti érsekség hatáskörében csak a iasi-i püspökség maradt volna. Az erdélyi püspökök kérésére válaszul Bukarest azonnal tiltakozott a Szentszéknél. Az ügy 1991-ig húzódott: II. János Pál pápa első magyarországi látogatása előtt irodájától azt kérdezte, hogy ebből az alkalomból mit tehetne a Magyarország határain kívül élő magyar katolikusokért? Munkatársai akkor mutatták meg a szentatyának az erdélyi püspökök levelét, illetve a bukaresti román válaszreakciót. A pápa ekkor feladatként kiadta irodájának, hogy magyarországi látogatásáig találjanak erre megoldást. Végül olyan kompromisszumos javaslatot dolgoztak ki, amellyel egyik fél sem volt elégedett. Egy salamoni ítélettel az akkoriban még félmilliós magyar katolikus közösség gyulafehérvári püspökségét érsekségi rangra emelték, a mintegy 150-150 ezer magyar római katolikus hívővel rendelkező szatmári és nagyváradi püspökséget, valamint a 300 ezres létszámú, akkoriban még félig szász temesvári püspökséget viszont meghagyták Bukarest fennhatósága alatt, akárcsak a iasi-it. Gyulafehérvár úgy lett érsekség, hogy egyetlen más püspökség sem tartozik a fennhatósága alá. Kicsit olyan ma a romániai római katolikus térképünk, mint egy lyukas garas, közepén egy lyukkal: az erdélyi egyházmegyével...
Csángó-magyar román mise
– Ezek szerint nem túl erős a magyar lobbi a Vatikánban. Mit tehetne többet ez ügyben a magyarországi római katolikus egyház felső vezetése, a magyar püspöki kar?
– Ezzel kapcsolatban elmesélek egy történetet. II. János Pál pápa magyarországi látogatásán részt vettek a romániai püspökök is, többek között Petru Gherghel iasi-i püspök, akinek a fennhatósága alá tartoznak a csángóvidéki katolikusok. A szentatya Máriapócson köszöntötte az Erdélyből és Románia más részeiből érkezett katolikus hívőket is. A szentatya kíséretében, a püspöki kar tagjaként fültanúja voltam egy érdekes beszélgetésnek. A magyarországi nuncius mindannyiunk előtt azt kérdezte Gherghel püspöktől: ha magyar hívei is vannak, miért nem szolgálják ki őket anyanyelvükön? Gherghel püspök azt válaszolta, hogy eddig egyetlen erre vonatkozó kérés sem érkezett hozzá. A Vatikán magyarországi nagykövete, a budapesti nuncius erre így reagált: „Ne haragudjon, püspök úr, de egy papnak nem arra kell várnia, hogy hívei kérjék a magyar misét, ha látja, hogy erre szükség van”. Később hallottam, hogy a Szentszék arra utasította magyarországi nunciusát, hogy csak magyarországi ügyekkel foglalkozzon, a romániai ügyek nem tartoznak hozzá. Ez is jól érzékelteti az egyházon belüli munkamegosztást, a nuncius, az érsek és a püspökök hatáskörét.
– Ön nem is beszélhet Gherghel püspökkel a csángó-magyarok anyanyelvű misézéséről?
– Beszélni éppen beszélhetek, de ennek semmi hatása, mert mi, püspökök nem szólhatunk bele egymás ügyeibe. Valamennyi püspök a pápának tartozik felelősséggel, hiszen mindannyiunkat a szentatya nevez ki.
– Vannak viszont katolikus papjai, akik aláírásokat gyűjtöttek, sőt, olyanról is hallottam, aki egyszerűen átment a csángóvidékre magyarul misézni...
– Valóban van olyan papunk, aki saját szakállára elment magyar misét tartani csángó faluba, de mivel a templomba nem jutott be, úgy gondolta, erre a kocsma is megfelelő hely. Akadt ugyan néhány híve, de a többség által mozgósított helyi pap a rendőrrel karöltve távolította el a kocsmából. A szentmise nem arra való, hogy nemzetiségi kérdésben fegyverként használjuk. A négy egyházmegyénkből 25 csángó származású pap kérvényezte a Iasi-i Római Katolikus Püspökségnél a magyar mise bevezetését csángó-magyar falvakban. A püspök válasza: az aláírásgyűjtők nem moldvai papok, csak ott születtek, viszont más egyházmegyékhez tartoznak. Amikor a csángó-magyar szövetség kérte ugyanezt, a válasz az volt: a hívek nem igénylik, nem kérvényezik a magyar misét.
– Valóban senki nem igényli?
– A moldvai papok közül senki nem mer kiállni a magyar mise mellett. Nem újkeletű történet ez, évszázados múltja van. A második világháború befejezése után, amikor a szovjet csapatok kiverték Székelyföldről a Maniu-gárdistákat, és helyi katonai kormányzatot állítottak fel a magyarság megvédésére, csángó-magyar rendőröket telepítettek a székely falvakba és városokba, hogy kommunikálni tudjanak a helyi lakossággal. Velük legalább románul tudott értekezni néhány szovjet tiszt. Ez a történet és a közelgő párizsi békekonferencia ugyanakkor arra késztette a bukaresti pártvezetést, hogy gesztusokat tegyen nemcsak a székelyek, hanem a csángó-magyarok irányába is. A magyarok által Dupla Gyuri bácsinak becézett, magyarul tökéletesen beszélő Gheorghe Gheorghiu-Dej 150-es létszámú magyar tanerőt irányított Csángóföldre. Ekkor kezdődött el a levelezés a román pártfőtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej és a későbbi vértanú, iasi-i római katolikus püspök, Anton Durcovici között. A pártfőtitkár azt követelte a püspöktől, ha már van magyar oktatás, legyen magyar mise is. Erre a püspök a következő vasárnapra az egyik legnagyobb csángó faluban, Forrófalván a templomban felállított két urnát, amibe szavazatokat kellett bedobni: ki akar és ki nem magyar misét? Az embereket előzőleg nyilván megdolgozták, a végeredmény lesújtó volt: az ötezres lélekszámú csángó-magyar katolikus közösségben 4 szavazatot kapott a magyar mise. Kemény hangú válaszlevél kíséretében a püspök ezt a szavazási eredményt küldte el a pártfőtitkárnak, Bukarest pedig többé nem erőltette a magyar misét.
– És megszűnt a magyar iskolahálózat is...
– Azt nyilvánvalóan propagandacéllal hozta létre a bukaresti hatalom, de nemcsak ezen múlott a sikertelensége. A csángók mélyen katolikus és templomba járó emberek. A román papok minden vasárnap kiprédikálták, hogy amíg a román oktatók jelen vannak a szentmisén, a magyar oktatók nem jönnek el. Azt mondták az embereknek, gondolják meg jól, hogy jöttment ateisták kezére bízzák-e gyerekeiket? Ez megpecsételte a magyar oktatás sorsát. Sajnos a hirtelen felduzzasztott csángóoktatói közösség sem állt a helyzet magaslatán...
Felcserélt nyelv a végeken
– Dél-Erdély bányavidékein sok a letelepedett csángó. Velük milyen a római katolikus egyház kapcsolata?
– A Zsil-völgyi Vulkánba a hatvanas és hetvenes években mintegy négyezer csángó-magyar telepedett le családostól. Bányászként akkoriban jól meg lehetett élni. A városban szolgáló székelyföldi származású plébános, Sántha István különösen kedvelte a csángókat, bátorította is az érkezésüket. Egy idő után azonban azzal a számára furcsa követeléssel találta szembe magát, hogy több ezer csángó híve román misét követel. Otthon, a családban csángó-magyarul beszéltek, de az irodalmi magyar nyelvet nem értették. Számukra az egyházi nyelv továbbra is a román maradt. De van újabb keletű történetem is. A rendszerváltás előtt, az Aninószára költözött mintegy háromszáz klézsei csángó a rendszerváltás után kezdte el követelni a román misét. Oláh Dénes korondi származású plébános rögtön kérte az áthelyezését, mert mint fogalmazott, számára képtelenség magyar embereknek románul misézni. Ma az egyházmegyében 22 helyen mintegy tízezer római-katolikusnak szolgáltatunk román nyelvű misét...
– Visszafordíthatatlan folyamatnak tartja a csángók elrománosodását?
– Azt szokták mondani, hogy a tizenkettedik óra előtt vagyunk. Én azt mondom, már rég meghaladtuk az egy órát is... Ez a folyamat visszafordíthatatlan. A csángó elsősorban római katolikus, de nemzeti tudata nincs. Első lelki élményeik, az első áldozás, az első szent gyónás, a bérmálás, a vasárnapi szentmisék mind románul rögzültek. Ezt a kívülállók nehezen értik meg.
– Mit tart ma az egyházmegye legnagyobb gondjának?
– A gyors ütemű szórványosodás a legnagyobb gondunk. Az 1940 után Dél-Erdélyből elmenekülő magyarok többsége soha nem tért haza. Ötvenegy évvel ezelőtt, 1961-ben 17 éves fejjel, friss érettségizőként jöttem Gyulafehérvárra kispapnak, ötven év alatt a környék 15 katolikus plébániája szűnt meg, többek között Alvincen, Abrudbányán, Aranyosbányán, Topánfalván, Zalatnán. Gyulafehérvár 58 ezer lakosából ma már csak 2300 a magyar, a népszámlálás adatai szerint fele-fele arányban református és római katolikus. Az egyházi nyilvántartásunkban azonban mindössze 707 római katolikus szerepel. Híveink folyamatosan öregednek, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes családban élők pedig elrománosodnak. De hasonlóan aggasztó jelenség, hogy megindult a Székelyföld nagyarányú fogyása is.
– A papi hivatás iránti érdeklődés csökkenése mennyire hazai jelenség?
– Valóban gyenge az utánpótlás mind a szerzetesrendekbe, mind pedig a papi hivatásra, de ez európai jelenség. A világ többi részén ez a folyamat stagnál, Európában viszont az utóbbi időben zuhanás tapasztalható. Papi szemináriumunkban a négy egyházmegye növendékei tanulnak. A tetőzés az 1981-1982-es tanévben volt: akkoriban a hat évfolyamon 170 kispap tanult. Ma a gyulafehérvári papképzés hét évfolyamán összesen 54 diákunk van. Harminc év alatt gyakorlatilag a harmadára-negyedére csökkent az érdeklődés.
– A világsajtó felkapta a fejét a Vatikánban legutóbb megtartott püspöki szinódus vitáin. Például azon, hogy a katolikus egyház átértékelheti álláspontját a párkapcsolati kérdésekben....
– Mennybemenetele előtt az Úr Jézus élő egyházat alapított, majd tíz nappal később elküldte a Szentlelket azzal az üzenettel, hogy ő majd bevezet titeket a teljes igazságba. Szent Ágoston azt mondta, nem hinnék a négy szent evangéliumnak sem, ha nem az egyház adná a kezembe. Az élő egyház szerepe tehát vitathatatlan. Általa mutatja meg nekünk az Úr, hogyan kell értelmeznünk a szentírást. A Szentszék eddig 21 egyetemes zsinaton foglalkozott az Úr igéjével. A dogmákat újabb és újabb nyelvezettel, kortárs nyelven tudjuk előadni, de azok megváltoztatásáról nem lehet szó.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. április 22.

Hálaadás és főhajtás
Szentmisével és színes rendezvényekkel ünnepelte huszonöt éves fennállását a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum.
Szép huszonöt évet tudhat maga mögött a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum, amelyet a változások után a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye, élén Reizer Pál püspökkel, elsőként indított. A negyed század alatt a szatmáriak élete kicsit össze is kapcsolódott az iskoláéval - megannyi tanuló koptatta padjait, sokkal inkább fejlődött tudásban, erkölcsben és hitben, növekedett emberségében.
A kétnapos "Hám János Napok" április 21-én, reggel kilenc órakor, szentmisével vették kezdetüket a szatmárnémeti Székesegyházban. Az idei rendezvény a 25 éves ünneplés jegyében telik, ahogy a Schönberger Jenő püspök celebrálta szentmise is a hála hangulatában telt. Reszler Mihály máramarosi főesperes, az iskola korábbi igazgatója szentbeszédében az indulásra gondolt vissza. Mint mondta, az akkori "lenni vagy nem lenni" kérdés mára már eldőlt, az eltelt év megerősítette, hogy amíg Jézus van a középpontban, addig van létjogosultsága a Hám János Líceumnak. Prédikációjában fényes jövőt kívánt az iskolának: "a huszonöt év ezüstjét kövesse majd az arany ragyogása és a gyémánt szilárdsága."
A szentmise - melyben imádkoztak az alapító Reizer Pál püspökért, de minden támogatóért és segítőért - után a jelenlevő egyházi és közéleti személyek megkoszorúzták Hám János szobrát, majd a rendezvény az iskola dísztermében, a megnyitó ünnepséggel folytatódott. Ott Ádámkó István igazgató mondott elsőként beszédet, megköszönve név szerint a sokak segítségét, majd a közösség örömét emelte ki: "Az idők során közösség született. Az elmúlt időszak talán egyik legfontosabb eseménye az új épületbe való költözés volt. Öröm és félelem egyaránt volt bennünk, hiszen a régi épületünkben a közösségünkre jellemző családias hangulatot nagyobb léptékben kellett megvalósítani. Úgy vélem, egy másik jelentős mozzanat küldetésünk áttekintése volt. Egy műhelymunka keretében iskolánk tantestülete megfogalmazta küldetésnyilatkozatát, azokat az alappilléreket, amelyre nevelési eszményünk, a másokért élő ember formálása épül: krisztusi értékrend, Hám János püspök öröksége és a jezsuita nevelés hagyományai. Cselekvő elkötelezettséggel szolgálni mindent, Isten nagyobb dicsőségére, ez a feladatunk. Közösséget vállalni és közösségben lenni Krisztussal - tanár, diák és szülő egyaránt."
Schönberger Jenő püspök beszédében szintén visszatekintett az indulásra és az eltelt évekre, kijelentve ugyanakkor, hogy az egyháznak elvitathatatlan feladata a nevelés. "Miért kell az egyháznak vállalnia az oktatást? Azért, mert nekünk, egyháziaknak kötelességünk felelősséget vállalnunk a jövőért. Nem hallgathatunk arról, amit tudunk. A világ azt mondja, annyit érsz, amennyi hasznot hozol, a teljesítményedtől függ az értéked. De az egyház azt mondja, azért vagy érték, mert vagy. És azért vagy, mert Isten akarta, hogy légy. Isten képmása vagy, Isten gyermeke vagy, abszolút érték. Egy katolikus iskolának az a feladata, hogy megtanítsa a gyermekeket, a fiatalokat arra, hogy ők Isten gyermekei, mindig értékesek, nem csupán a teljesítmény függvényében. Azt szeretnénk, hogy ez az iskola azzal legyen több, hogy itt olyan fiatalok nevelődnek, akik vállalják, hogy magukra öltik az új embert, a krisztusi embert."
A megnyitó része volt a diákok kulturális műsora is zongora-előadással, a drámacsoport játékával, a pályázati munkák kiértékelésével és díjazásával, néptánc előadással. Ezzel párhuzamosan az udvaron kézműves foglalkozások zajlottak, később, a díszteremben iskolatörténeti és helyismereti vetélkedőt, egy osztályteremben pedig Hám János életéről szóló vetélkedőt tartottak, de fotós-filmes műhelymunka és maratoni foci is helyet kapott az idei programban. A Hám János Napok pénteken a zenei versennyel folytatódnak.
szatmar.ro

2016. július 9.

Rómaba kerül Hám János boldoggáavatási ügye
Ünnepélyes keretek között lezárták múlt héten, június 29-én Hám János volt szatmári római katolikus püspök boldoggá avatási folyamatának egyházmegyei szakaszát – közölte honlapján a szatmári római katolikus egyházmegye.
A bizottság tagjai és a hívek közösen imádkoztak a székesegyházban az ügy előmeneteléért. Hám János 1827 és 1857 között volt a szatmári római katolikus egyházmegye püspöke, építő tevékenysége miatt annak második alapítójaként tisztelik. A szent életű, városépítő püspök példája kortársaira is jelentős hatású volt, és híre halála után is egyre terjedt, az emberek csodákról meséltek, amelyek közbenjárására történtek, tájékoztatott honlapján az egyházmegye.
Boldoggá avatási eljárását már utódja, Meszlényi Gyula (1887–1905) elindította, az ezzel kapcsolatos iratcsomót Rómaba is elküldte, azonban a világháborúk és a kommunista diktatúra meggátolta az ügy előrehaladását. A boldoggá avatás előkészítésének egyházmegyei szakaszát Reizer Pál korábbi püspök kezdeményezte újra, és Schönberger Jenő jelenlegi püspök folytatta a munkát. Bár a három éve tartó egyházmegyei szakasz lezárult, a teljes folyamatnak koránt sincs vége, közölte Ruppert József piarista szerzetes, az egyházmegyei szakasz posztulátora.
Teljes bizonyosságot akarnak
„Egy boldoggáavatási ügynek az a célja, hogy az egyház emberileg teljes bizonyosságot szerezzen arról, hogy az illető, akit boldoggá akarnak avatni, valóban istenes életet élt, hősies fokon gyakorolta az erényeket, és példaképül lehet állítani a hívek elé” – idézte a Szatmáriegyházmegye.ro a posztulátort. Ruppert József elmondta, hogy az egyházmegyei szakasz Hám János esetében három évet tartott, e munka eredményeként már Isten szolgájának hívják a jelöltet, akinek előkeresik az írásait, a nyilatkozatait, hogy egységes képet kapjanak róla.
„Miután az egyházmegyei bíróság meggyőződik szent életű voltáról, összeállít egy nagyon bonyolult és alapos dokumentációt, iratköteget, amit felküld Rómaba. Ekkor kineveznek egy újabb posztulátort, aki ott él – hiszen állandó kapcsolatban kell lennie a szenttéavatási kongregációval. Itt kezdődik aztán az ügynek a második nagy szakasza, a vatikáni szakasz” – részletezte a további munkát Ruppert József. Kifejtette, ennek keretében a vatikáni szakértők ellenőrzik az iratcsomót, és jóváhagyásuk után a posztulátor összeállít egy könyvet, más néven pozíciót, melyet átnyújt a szenttéavatási kongregációnak, és ezzel a második szakasz is véget ér. A pozíciót újabb bizottság értékeli, majd szavazás alá vetik, és pozitív eredmény esetén újabb, ezúttal bíborosokból és püspökökből álló testület tanulmányozza a dokumentációt, és szavaz.
Pozitív véleményezés esetén a bíboros prefektus elviszi a pápához a bizottság véleményét, a katolikus egyház feje pedig kiadhatja az engedélyt a boldoggá avatásra. De, pontosít az egyházmegyei közlemény, ez csak a vértanúk esetében elegendő, akik az életük feláldozásával tettek tanúságot. „Egy hitvalló azonban – mint amilyen Hám János – ekkor még nem lesz boldog, csak megkapja a tiszteletre méltó jelzőt. Ahhoz, hogy őt boldoggá lehessen avatni, kell egy csoda, mondjuk egy csodálatos gyógyulás, ami az ő közbenjárására történt” – tette hozzá Ruppert József, aki szerint ennek vizsgálata szintén az egyházmegyei szakasszal kezdődik, majd újra felküldik Rómaba az iratcsomót. „És ha elfogadják a csodát, akkor lehet boldoggá avatni. Na most, ha valaki boldog, és szentté akarják avatni, újabb csoda szükséges” – magyarázta a posztulátor.
Újabb nyomozások
Kifejtette, Hám János esetében már jegyeztek fel egy csodát, azonban ez 1943-ban történt, így újabb nyomozásokra van szükség. Emiatt, illetve a hosszú várólista miatt nem valószínű, hogy a közeljövőben sor kerül a boldoggá avatására. „Minél régebbi egy ügy, vagy minél bonyolultabb, annál tovább tart a vizsgálata” – mutatott rá a posztulátor, hozzátéve, hogy megnőtt a boldoggá avatások száma, nagyon sok ügy érkezik a Vatikánba, és a hosszú várólista lelassítja a folyamatokat. „Sokat panaszkodnak a hívek Márton Áron ügye, vagy Mindszenty József ügye miatt... Ezek mennek előre, csak lassan. Hám Jánosnak sem holnap lesz a boldoggá avatása. Sok évnek kell eltelnie, amíg kivárja a sorát, hogy tárgyalják” – intette türelemre a híveket Ruppert József posztulátor.
Pap Melinda |
Krónika (Kolozsvár)

2017. október 27.

Gyarapodás technikában, tudásban, hitben
Fizika-, kémia-biológia-, valamint idegen nyelv szaktantermet építettek a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum főépületéhez és ezeket berendezték. A diákok pedig már használatba is vették, zajlottak a tanórák, „laborok”, amikor október 27-én, délelőtt, a díszteremben, a megvalósítás feletti örömét ünnepelni gyűlt össze az iskolaközösség a támogatókkal, kivitelezőkkel, közigazgatási elöljárókkal.
Schönberger Jenő püspök, első megszólalóként a tanintézmény keresztény szellemiségét emelte ki. Mint mondta, ez betölti az iskolát, köszönhetően a jó tanároknak, a spirituális atyáknak. „Nagyon fontos a tudás, de nevelni is akarunk: szép életre, jóra. A tanárok úgy élnek hogy az életpéldájuk által is nevelnek. A diákok tudását pedig az eredmények bizonyítják. Most három szaklaborral bővül az iskolánk. És remélem, nem csak okos-táblák lesznek ezekben a laborokban, hanem okos diákok is, akik jól használják majd a technikát, maguk gyarapítására. Az eszközökre azért van szükség, hogy általuk többek, jobbak legyenek a diákok, és még inkább a szépet és a jót építsék be az életükbe. Sok áldozatot hozott felénk a Magyar Kormány. Ezt köszönöm, és merem remélni, hogy ez az áldozat a lehető legjobb célt szolgálja majd.”
Ádámkó István igazgató egy régi álom megvalósulását látja a szaktantermek átadásában: „Egy esztendővel ezelőtt, a Reizer Pál püspök úr kezdeményezésére 1991-ben újraindított katolikus iskolák fennállásának huszonötödik évfordulóját, a katolikus iskola újraindításának ezüst jubileumát ünnepelhettük. Végiggondolva honnan indultunk és merre tart katolikus oktatásunk, az első teológiai fiúosztály beindítása óta szembeötlő volt, hogy ezt az elmúlt 25 évet folyamatos építés, építkezés kísérte. (...) Tevékenységeink megfelelő keretét a jó tanulási környezet biztosítja, ezért is olyan kiemelkedő az építkezéseink sorában a mai alkalom: a három, korszerűen kialakított, interaktív táblákkal, kivetítőkkel, interaktív táblagép-készlettel, hangfalakkal, hangosító berendezésekkel felszerelt szaktanterem átadása. Nem túlzás állítani, hogy az iskola vezetőségének, a tantestületnek, a diákoknak és a szülői közösségünknek régi álma válik valóra, amikor a Püspök atya megszenteli és használatba vesszük az új, belső iskolai tereket: a fizika-, a kémia-biológia-, valamint az idegen nyelv szaktantermet.”
Ádámkó István is megköszönte Magyarország kormányának a nyolcvanhat millió forint támogatást, amelyet a három szaktanterem tervezési, engedélyeztetési, építkezési munkálatainak ellenértékeként folyósított; Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatalának pedig, hogy ötvennyolcezer lejjel támogatta a szaktantermek eszközbeszerzését.
Kereskényi Gábor polgármester szerint a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye a jó gazda gondosságával áll az ingatlanokhoz, amelyek a város területén találhatók. „Nem lehet nem észrevenni a munkálatokat, amelyek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy mi, szatmári polgárok büszkébbek lehessünk arra a helyre, ahol élünk, hogy javuljon az életminőségünk. (...) Én megköszönöm a támogatást és a munkát, és azt tudom mondani, hogy a magunk részét is hozzátesszük, hiszen feladatunk, hogy az oktatási intézmények működését zavartalanul biztosítsuk, az ehhez szükséges anyagi feltételetek, a felszerelések előteremtésével. Úgyhogy, számíthatnak ránk.”
Durla Paşca Mihai Călin megyei főtanfelügyelő az ünnepségen kiemelte, a szatmári tanügy abban az áldásos helyzetben van, hogy együttműködése az önkormányzattal és az egyházzal nagyon jónak mondható. Meglátásában mindegyik fél felfedezte, hogy a tanügybe való befektetés a jövőbe való befektetést jelenti. A létrejött szaktantermekkel kapcsolatban elmondta, azok európai standardoknak megfelelő szintű felszereltséggel rendelkeznek. „Most kedves tanárok, kedves gyerekek, a felelősség a vállaitokon, hogy válaszoljatok az előttetek álló kihívásokra. De mindabból, amit eddig tapasztaltam, a ti válaszoltok sem marad el, hiszen a megyében és országos szinten is kiemelkedő teljesítményt mutattok.”
Az iskola diákjainak előadása után Soltész Miklós, Magyarország kormányának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára szólt az ünneplőkhöz, arra kérve a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum diákjait, hogy az iskola mottójának megfelelően, Márián keresztül erősödjenek és jussanak el Jézushoz. „Ha a katolikus iskolának a termeit bővítjük, ha kollégiumát hozzuk rendbe, ha egy óvodát felújítunk, akkor azt a törekvést szolgáljuk, hogy a kereszténység megmaradjon és itt, közöttünk éljen. De törekvésünk azt az üzenetet is hordozza, miszerint a kereszténységben összetartozunk. Fontos azt tudni, hogy akár római katolikus, görögkatolikus, ortodoxiában élő vagy protestáns keresztények vagyunk, a cél egy. Sokkal több az, ami minket összetart – magyarokat, románokat, bármilyen nemzethez tartozókat ebben a térségben –, mint ami szétválaszt. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert nekünk a felelősségünk óriási: hogy az össz-kereszténységet szolgáló keresztény fiatalokká tudjuk a gyermekeket nevelni. Hogy Románia hűséges és becsületes állampolgárainak, a magyarságban megmaradó felnőtteknek tudjuk a gyermekeket nevelni. Én arra kérek mindenkit, segítse, hogy efelé menjen az iskola tovább!
Az ünnepség végén Schönberger Jenő püspök megáldotta a szaktantermeket – amelyekben amúgy már megkezdődött az oktatás –, majd a vendégek is megtekintették a megvalósítást, fejlesztést. szatmar.ro



lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-135




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998