udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 233 találat lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-233
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Reményik Sándor

2009. február 26.

Reményik Sándor költészetének megítélése sokat változott. Erről írt Kántor Lajos Reményik Sándor – A mítosz és az erdélyi valóság című könyvében (Pallas-Akadémia, Csíkszeeeda, 2007), de érinti a problémát Dávid Gyula is, aki irodalomtörténészként oly sokat tett a teljes Reményik-kiadásért és megismertetéséért a költő Kézszorítás – Írók, könyvek, viták, 1918–1941 című, tanulmányokat, vitacikkeket, recenziókat, Reményik-irodalommal foglalkozó írásait összegyűjtő vaskos, 535 oldalas könyv tartalmas előszavában. (Polis Könyvkiadó – Luther Kiadó, Kolozsvár – Budapest, 2007). Időközben megjelentek Reményik hátrahagyott versei is, majd az összes versek, levelezése Olosz Lajossal, a Nem lehet című korábbi kötetben hozzáférhetővé váltak a költő fontos, Makkai Sándorhoz írott levelei, és kiadtak két, Reményik életével, költészetével foglalkozó könyvet is (Reményik Sándor: Emlékkönyv, Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1998 és Lehet, mert kell, Reményik Sándor emlékezete, Nap Kiadó, 2007). Ezzel hozzáférhetővé vált a teljes életmű, a Reményik-monográfiát sem lehet halogatni tovább. /Bogdán László: A teljes Reményik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 26./

2009. február 27.

Tormay Cécile írói hagyatéka, 90 esztendei agyonhallgatás után, ismét felfedezésre vár. Tormay Cécile-re, a századforduló legnagyobb magyar írónőjére emlékeztek Budapesten, a Pilinszky János Irodalmi Kávézóban. Oberfrank Pál rámutatott: „Tormay Cécile életútját meg kell tisztítanunk a hamis vádaktól, helyére kell tennünk irodalmunk történetében. Az állandó hazugságok és tiltás következtében ugyanis nem ismerhettük meg őt méltóképpen. ” „Éppen kilencven esztendeje üldözik a kitűnő írónőt, korának krónikását, aki megvesztegethetetlen ember hírében állt” – kezdte méltató beszédét Jobbágy Éva újságíró, a Tormay Kör alapítója és vezetője, aki rámutatott: „A vele kapcsolatos tények ma is zavarják a kommunistákat, holott ő az egyik legnagyobb írónk. Nem hátrált meg sem rágalmazásra, sem ellene indított koncepciós perre. 1945-ben Faludy György költő döntötte le szobrát, amikor betiltották műveit. ” Tormay Cécile 1876. október 8-án született Budapesten. Csodagyermekként tartották számon, aki négy nyelven folyékonyan beszélt, öt nyelven írta novelláit. Anatole France író páratlan jövőt jósolt az írónőnek. Az első világháború kitörésekor a világ számos pontján várták, biztosították neki a védelmet, ő azonban itthon maradt, mert a harctérről hazatérő sebesült katonáknak kellett a segítség. Tormay felismerte a kommunizmus igazi arcát, 1919-ben a kommunisták halállistájának élén szerepelt. Akkori meneküléséről írt Bujdosó könyv /1921-22/ című művében. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter felkérésére alapította a Napkelet folyóiratot. A Napkeletben kezdte pályafutását Pilinszky János, Németh László, de a lap állandó szerzői között szerepelt Áprily Lajos, Jékely Zoltán, Reményik Sándor, Kodály Zoltán, Herczeg Ferenc és Tamási Áron. Hamvas Béla állandó kritikai rovattal jelentkezett. 1936-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, 1937. április 2-án halt meg, Mátraházán. /Frigyesy Ágnes: A szellemi honfoglalás ideje. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 27. Febr. 28.

2009. március 17.

Nyolc, Kolozsváron élő képzőművész munkáiból nyílt tárlat március 14-én a Hajdúszoboszlón. A tárlat a kolozsvári Reményik Sándor Galéria és a hajdúszoboszlói művelődési központ kapcsolata révén valósult meg. /Köllő Katalin: Tárlatmegnyitó a Szoboszlói Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 17./

2009. május 11.

A VI. Református Kollégiumi Napok keretében a kolozsvári Reményik Sándor Társaság, a Reményik Sándor Művész Stúdió Alapítvány, valamint a „házigazda” Református Kollégium részéről Szilágyi Gizella magyartanár szervezésében május 9-én ismét sor került a Reményik Sándor szavalóversenyre. A Reményik-nagydíjat – egy Reményik Sándort ábrázoló plakettet, Gergely István szobrászművész alkotását – idén Nagy Noémi, a Református Kollégium növendéke nyerte el. /N. -H. D. : Ismét Reményik-szavalóverseny. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 11./

2009. május 18.

Hajdúszoboszlói képzőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás május 15-én a kolozsvári Reményik Sándor Galériában. A tárlat a galéria és a hajdúszoboszlói Kovács Máté Művelődési Központ közötti együttműködés második mozzanata, miután idén márciusban a szoboszlói közönség nyolc Kolozsváron élő művésszel és munkáikkal ismerkedhetett meg. – Kultúránk kis kincsesládáját hoztuk magunkkal – mondta a megnyitón Berényiné Szilaj Ilona, a Művelődési Központ igazgatója. Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök és Szilágyi Mátyás főkonzul egyaránt fontosnak nevezte a határon túli kapcsolatok ápolását, illetve egymás művészetének megismerését. /Ferencz Zsolt: Kultúrájuk kis kincsesládáját hozták magukkal. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./

2009. május 23.

Május 14-én Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában hajdúszoboszlói képzőművészek alkotásaiból nyílt kiállítás A tárlatot Papp András író méltatta. /Egy nyelven szólnak, de eltérő módon szólítanak. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./

2009. május 25.

A magyar irodalom nem egy alkalommal éppen a nagy történelmi vereségek és tragédiák után, mintegy ezeket gyógyítandó és ellensúlyozandó, bontakozott ki igazán – írta Pomogáts Béla. Ilyen módon emelkedett fel az 1848–1849-es szabadságharc leverése után az a klaszszikus magyar irodalom, amelyet például Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond és Eötvös József munkássága képviselt, vagy a trianoni nemzeti tragédia után az az irodalom, amelynek Magyarországon Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, majd Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc és József Attila, Erdélyben Kós Károly, Tamási Áron, Áprily Lajos, Reményik Sándor (és mások) voltak a nagyszabású alkotó egyéniségei – folytatta a tanulmány írója. Ez határozta meg a magyar irodalom identitását az 1956-os magyar forradalom leverése után, a példa nélkül álló megtorlások idején is. az irodalom világában született meg a magyar forradalom egyik legfontosabb szellemi dokumentuma: az Irodalmi Újság november 2-i száma, ebben szerepelt Németh László Emelkedő nemzet, Déry Tibor Barátaim, Füst Milán Emlékbeszéd Thukididész modorában az elesett hősök sírja felett, Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Tamási Áron Magyar fohász, Örkény István Fohász Budapestért című írása, és itt jelent meg Illyés Gyula még 1951-ben írott nagy költői műve: az Egy mondat a zsarnokságról. 1956 decemberétől az 1957-es esztendő első napjaiig az írószövetségnek kellett vállalnia a forradalom eszméinek erkölcsi védelmét. Az írószövetség december 28-án tartott közgyűlése kifejezésre juttatta a magyar írók hűségét a forradalom eszményei iránt, és Tamási Áron szövegezésében elfogadta a Gond és hitvallás címet viselő nyilatkozatot. Ebben olvasható: „keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. ” „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmai egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. ” Pomogáts Béla a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezetének (Mefesz) képviselőjeként jelen volt a nevezetes írószövetségi közgyűlésen. Ezután a hatalom felfüggesztette a Magyar tevékenységét, majd a forradalomban való szerepvállalás vádjával több író, közöttük Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Varga Domokos, Lengyel Balázs, Gáli József, Obersovszky Gyula, Eörsi István, Buda Ferenc, Csurka István és sokan mások börtönbe kerültek, Pomogáts Béla a tököli internálótáborba került. Elsősorban azokat börtönözték be, akik korábban a kommunista párt harcos tagjai voltak, a forradalomban vállalt elkötelezettségüket a hatalom „árulásnak” tekintette. Más írók, közöttük Illyés Gyula, Tamási Áron, Kodolányi János, Sinka István, Örkény István, Benjámin László és a fiatalabb nemzedékek köréből Nagy László, Juhász Ferenc, Fodor András, Sánta Ferenc, Galgóczi Erzsébet, Moldova György a kényszerű, vagy az önkéntes hallgatást választották. Ugyanakkor, bizonyára a hatalom engedékenységének bizonyítékaként, 1957-ben Heltai Jenő, Németh László és Szabó Lőrinc is Kossuth-díjat kapott. A következő esztendők díjazottjai között a kommunista rendszer mellett kiállók voltak, mint Darvas József, Dobozy Imre, Hidas Antal és Mesterházi Lajos. A díjazás ellenére Németh László Galilei című drámáját levették a Katona József Színház műsoráról, Magyar műhely címmel tervezett tanulmánykötete nem jelenhetett meg, és tanulmányainak Sajkódi esték című kötete is csak 1961-ben juthatott el az olvasó elé. A forradalom leverése után években az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, de az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a nyilvánosság elé. „A forradalom leverése és a hatvanas évek első fele közötti jó félévtizedben az alkotó munka egyáltalában nem szünetelt, semmiféle bénultság nem volt érzékelhető, igaz, az akkoriban született művek többnyire csak évekkel később juthattak el a szélesebb nyilvánosság elé” – állapította meg Pomogáts Béla. /Pomogáts Béla: Az irodalom (látszólagos) veresége – a magyar forradalom után. = Erdélyi Helikon (Kolozsvár), 2009. máj. 25. – 10. sz. / Emlékeztető: Tamási Áron Gond és hitvallás című nyilatkozata nem jelenhetett meg, azonban kézzel másolva terjesztették éveken át.

2009. június 3.

Két kis kötetet mutatnak be június 3-án Kolozsváron a Reményik Sándor Galériában a két világháború közötti erdélyi magyar líra ma újra a legnépszerűbbek közé tartozó képviselőjének művéből. Az egyik kötet /Reményik Sándor: Sóhaj a mindenségért. Versek. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009/ a költőnek azokat a verseit sorakoztatja fel, amelyek talán a „legszebb versek” alcímet is viselhetnék. Verseiben Trianon után, a rá zúduló sorscsapás alatt egy egész nemzetrész jajdult fel. Az „Eredj, ha tudsz... ” soraiban nem csak a tehetetlen indulat, hanem a továbbélés parancsa is ott van már: a megmaradás parancsa. A Korszerűtlen versek kiadása – Reményik 1942-ben megjelent posztumusz kötete (Egészen) és 1943-as Összes versei után – az új világháború befejeztével, 1945-ben is szóba került: Áprily Lajos írt is hozzá előszót (nemrég került elő a Reményik-hagyatékból, s most lát először napvilágot a Sóhaj a mindenségért című kötetben). Az „osztályharcra” és az „ellenséges ideológia leleplezésére” kihegyezett akkori irodalompolitikának azonban jobban megfelel a megbélyegezhető, az „irredenta költő” képe. A napjainkban újra ismertté váló költő mellett a második kötet egy ismeretlen Reményik Sándort mutat be. A Vércsöppek a hóban Rövidprózai írások (1914–1919). Sajtó alá rendezte Dávid Gyula /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009/ megelőzték Reményik Sándor költői jelentkezését, s amelyeknek jó része egy felvidéki lapocskában látott napvilágot, az első világháború előtt és alatt. /Dávid Gyula: Két könyvbemutató elé. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 3./

2009. június 5.

Benkő József történelem szakos egyetemi hallgatónak a második világháborús relikviákat tartalmazó magángyűjteményéből nyílt kiállítás Kolozsváron a Reményik Sándor Galériában. /(N. -H. D.): Hadtörténeti kiállítás Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./

2009. június 26.

Veres Emese Gyöngyvér Mikor Oláhország háborut izene – A barcasági csángók kálváriája /Barca Kiadó, Budapest, 2008/ című kötetét mutatta be Dávid Gyula irodalomtörténész Kolozsváron a Reményik Sándor Galériájában. Az íratlan források épp olyan fontos elemei a történelmi tudatnak, mint az írottak, még akkor is, ha sokan nem vesznek tudomást róluk. Ezeket az íratlan forrásokat próbálja pótolni Veres Emese kötete, mondta Dávid Gyula. Hozzátette: a „kibeszélhetetlenség” és a múlt megfelelő ismeretének hiánya miatt károsodások következtek be a közösség történelmi tudatában. /F. Zs. : Fontosak az íratlan források a közösség életében. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./

2009. augusztus 3.

„Jöhet idő, hogy emlékezni / bátrabb dolog lesz, mint tervezni – / bátrabb új hont a mult időkben / fürkészni, mint a jövendőben – ?” – kérdezhették Illyés Gyulával a 25. Petőfi-emlékhelytalálkozó résztvevői augusztus 1-jén Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában. A magyarországi Petőfi Sándor Társaság másodszor választotta Erdélyt a negyed évszázados múltidézés színhelyéül. Tagjai először tíz évvel ezelőtt Segesváron rótták le kegyeletüket a fehéregyházi csatában elesett költőóriás előtt. Lokodi Edit, a Maros Megyei Tanács elnöke hangsúlyozta: – 160 év hangja hívott ma össze minket, erdélyi és magyarországi magyarokat Marosvásárhelyre és a Nyergestetőre, ahol 1949. augusztus elsején 200 székely próbálta meg a lehetetlent. 160 év múlva nemcsak erdélyi és magyarországi, hanem elsősorban európai magyarokról kell beszélnünk, akiknek létfontosságú feladata biztosítani, hogy az egyesült Európában Petőfi szerelme és szabadságharca magyar nyelven adódjék tovább. Szabó Levente irodalomtörténész A megszelídített Petőfi címmel tartott előadást az 1870-es évek legnagyobb irodalmi vitájáról, amely az első Petőfi-díszkiadás körül keletkezett, majd Dávid Gyula Petőfi-kutató, irodalomtörténész a szabadságharcos lírikus erdélyi emlékhelyeit térképezte fel. Reményik Sándor 1922–ben írta: „Az ország elvétetett tőlünk, / Elvétetett a hatalom / és a dicsőség is elvétetett, / Felbontatott és eltöröltetett / Közöttünk minden földi kötelék. / Térdig porban és övig hamuban / Mi mégis a te nemzeted maradtunk/ Petőfi nemzete” 1956-ban magyar–román akadémiai együttműködéssel ásatások kezdődtek Fehéregyházán, azon a helyen, ahol utoljára látták Petőfit, két év múlva azonban börtönbe vetették a költőre emlékező fiatalokat. Egy politikai fordulat révén az ispánkút Hunyadi László féldomborművével ékesített emlékhellyé válhatott, 1973-ban Székelykeresztúron egész alakos Petőfi-szobrot állíttattak, majd egy újabb politikai fordulat következtében, a ‘80-as évek második felében ugyanaz a hatalom nem kívánatos személlyé nyilvánította Petőfit. 1989 után jött el az az idő, amikor végre szabadon kinyilváníthatták kötődésüket Petőfihez, újraindulhattak a költő nevét viselő egyesületek és a hagyományos emlékhelyek száma kevésbé ismertekkel bővült – emlékezett Dávid Gyula. /Nagy Székely Ildikó: „Mégis a te nemzeted…” Emlékdélelőtt a Kultúrpalotában. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 3./

2009. augusztus 4.

Több mint két és fél évtizedes kutatómunka eredményeként ősszel megjelenik Ujj János legújabb könyve, amely az aradi temetők történetét foglalja össze, és egyben a bennük nyugvó jeles aradi magyar személyiségek sírjainak gyűjteménye. Előző munkája: Emlékhelyek és emlékművek Arad megyében. Ujj János elmondta, hogy az aradi Alsótemetőben a magyar hősök sírját, százvalahány sírt felszámoltak. Az 1980-as években buldózerrel kiforgatták a csontokat. 1999-ben a váradi Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság kiadott egy könyvet, a Partiumi temetőket, amelyben Pávay Gyula tanulmányt tett közzé az Aradi Panteon címmel, a Felsőtemető sírjaira hívta fel a figyelmet. Ujj János döbbenten látta, hogy annyi idő alatt, amíg megírta, az alatt is tűntek el a sírok közül. Könyvének mottójában szerepel Reményik Sándor két sora: „Itt áll a temető tanúnak / Fejfáin magyar még a szó”. Eltűnnek a sírok, felszámolják őket. Eldugják a sírokat, aztán amikor eladják a helyeket, a sírkövekről a régi feliratokat lecsiszoltatják. Salacz Gyula 1875 és 1901 között volt Arad polgármestere, már nem tudják, hol a sírja. Elsősorban Salacz idejében alakult ki a modern városkép. Az úgynevezett törzskönyvek eltűntek a temetőkből. Amikor Bognár Levente jelenlegi alpolgármestert kinevezték alprefektusnak, elmentek a Felsőtemetőbe, Az akkori gondnokkal megjelöltek 26 sírt. Négy hónap múlva az egyik megjelölt sírra rátemettek. Sokan már nem tudják, hogy 1948-ig Aradon magyar színház létezett. Valamennyi jeles színész sírja eltűnt. 2008-ban is eltűnt két jelentős sír. Szőllőssy István harmincvalahány éven keresztül volt a Kölcsey Egyesület titkára, jeles aradi pedagógus. Egyetlen sikeres mentőakció volt: az 1990-ben alakult Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság Barabás Péternek – a legnagyobb aradi magyarnak tartott, a magyar, majd román országgyűlési képviselőnek tizenhétszer megválasztott Barabás Béla apjának – az emlékművét megtalálta kidobva, és felállíttatta a fia síremléke mellé. /Pataky Lehel Zsolt: Megjelenés előtt Ujj János Aradi temetők című könyve. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 4./

2009. szeptember 12.

Veres Emese Gyöngyvér Mikor oláhország háborut izene... A barcasági csángók kálváriája című kötetének bemutatójával zárult júniusban az Evangélikus-Lutheránus Püspökség a kolozsvári Reményik Sándor Galériájában szervezett, Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely 2008-2009-es programja. A Reményik Sándor Művészeti Galéria azelőtt koszos pince volt, majd helyreállították a helyiséget, és kiállításokat szerveztek. Kulturális műhelyüket Járosi Andorról nevezték el. Járosi a két világháború között lelkészként szolgált Kolozsváron. Az oroszok elhurcolták és szovjet fogságban halt meg, ilyen értelemben tehát mártír is. /Ferencz Zsolt: Színvonalas előadások helyszíne kíván lenni a Járosi-műhely. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 12./

2009. szeptember 23.

A Benkő Levente újságíró, történész által sajtó alá rendezett, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátott Az őszinteség két napja /Polis Könyvkiadó, 2008/ című kötet bemutatásával vette kezdetét szeptember 21-én Kolozsváron az Evangélikus-Lutheránus Püspökség Reményik Sándor Galériájában zajló Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely rendezvénysorozata. A Román Munkáspárt Kolozs Tartományi Bizottságánál, kolozsvári és marosvásárhelyi írók, szerkesztők részvételével 1956. szeptember 29-én és 30-án Kolozsváron tartott gyűlés jegyzőkönyveit és az azokhoz kapcsolódó dokumentumokat tartalmazza a kötet, mondta el Dávid Gyula irodalomtörténész. A hozzászólásokból a romániai magyarság nemzetiségi követelései olvashatók ki. /Ferencz Zsolt: Az őszinteség két napja: 1956. szeptember 29–30. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 23./

2009. szeptember 28.

Két intézmény, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI), valamint az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) között létrejött megállapodás eredményeként újabb életmű került a kolozsvári közönség elé: a zágoni eredetű Kiss Manyi után a kovásznai születésű Ignácz Rózsa író, színész, újságíró, meseíró, műfordító sokoldalú egyéniségével ismerkedhettek meg az érdeklődők Kolozsváron a Reményik Sándor Galériában. Beszédet mondott Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke és Vetési László református lelkész, szórványügyi előadó. Ha beszélhetünk az erdélyi magyar irodalom nemzeti veszélyeztetettségi részéről vagy irodalmáról, akkor abban Ignácz Rózsának minden bizonnyal előkelő helye van, mutatott rá Vetési László. /Köllő Katalin: Ignácz Rózsa „hazaérkezett” Kolozsvárra. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 28./

2009. október 7.

Szeptember 26-án a gyulafehérvári főegyházmegye megalakulásának ezer éves emlékére keresztet állítottak a Pogányhavason. A közel 3 méteres kereszt felirata: 1009 – 2009 – A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye 1000 éves alapításának emlékére – állíttatta a Szépvízi Közbirtokosság. A kereszt falu felé néző oldalán az idézet: Országokat lehet szétdarabolni: nem lehet legyilkolni lelkeket – Reményik Sándor. Gál Antal, a Szépvízi Közbirtokosság elnöke köszöntőbeszédében elmondta, hogy a történelem során minden népnek volt egy szent hegye: a görögöknek ott van az Akropolisz, az örményeknek az Ararát, a székelyeknek a Hargita, a szépvízieknek a Pogányhavas. /Pomjánek Béla, Csíkszereda: Keresztény lett a Pogányhavas. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 7./

2009. október 10.

A szászrégeni Gavrila Olteanu parancsnok vezette Maniu-gárda 1944. szeptember 26-i vérengzésének tizenhárom helybeli magyar áldozatára emlékeztek két hete a 600 lelket számláló erdővidéki Szárazajtán. A több áldozatot követelő észak-erdélyi magyarellenes menetelés első állomásán 65 évvel ezelőtt meggyilkolt személyekről a gárdisták azt tartották: ők a felelősek a falu határában 1944. szeptember 4-én lezajlott román–német fegyveres összecsapásban elesett 13 román katona haláláért. Ez mondvacsinált vád, véli másokkal együtt Benkő Levente újságíró, történész. Többnyire a korabeli eseményekkel foglalkozott a század ‘40-es éveiben élt személyek visszaemlékezéseiből összeálló, 1995-ben megjelent Szárazajta című kötetében; levéltári források és élettörténetek szolgáltatták a második világháborús magyar hadifoglyok és internáltak sorsáról írt könyveinek alapját. Benkő Levente Az őszinteség két napja című legújabb kötetét három hete Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyen mutatták be. A románok közül néhányan azt állították, hogy a magyarok ásóval és kapával bántalmaztak és öltek meg Szárazajta határában állomásozó román katonákat. Elképzelhetetlen ásóval és kapával nekimenni egy állig felfegyverzett hadseregnek. Levéltári források szerint maguk a román csapatokat vezető katonatisztek jelentették: nincs tudomásuk arról, hogy civilek támadták volna meg katonáikat. A rosszindulatú történetkutatók a kollektív bűnösség voltát hangoztatják, egyesek hirdetik valamely nemzet, például a magyar kollektív bűnösségét. Ezt a nézetet vissza kell utasítani. Ahogy az 1944. őszi szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, magyarremetei, gyantai stb. magyar-gyilkosságok miatt nem a román nemzet felelős, hanem néhány forrófejű román katonatiszt vagy önjelölt szabadcsapat-parancsnok, ugyanúgy az ippi és ördögkúti vérengzésekért és az 1940. szeptemberében Székelyföldön elcsattant pofonokért sem hibáztathatók kollektíven a magyarok. A Szárazajta szomszédságában található Középajtán például egy román ember védte meg a falut a Maniu-gárdától. Hasonló eset történt Nagybaconban, ahol román ember bírta jobb belátásra a gárdistákat. 1990-ben nyílt először lehetőség arra, hogy Szárazajtán nyíltan megemlékezzenek a történtekről. A település lakói annyi év távlatából végre egyházi szertartással temethették el a meggyilkoltakat. Az 1944. szeptember 26-i mészárláskor ugyanis Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka megparancsolta: szállítsák el a dögöket – így idézték fel a történteket a szemtanúk; tehát mindenféle gyászszertartás nélkül. A kommunizmus idején nemhogy megemlékezni, de még beszélni sem volt szabad a történtekről. A magyar egyházi források világosan rögzítik: a szárazajtai áldozatokat a Maniu-gárdisták meggyilkolták, a román közigazgatás forrásai szerint a kivégzettek háborús balesetet szenvedtek. /Ferencz Zsolt: A levéltár a megismerés helye, nem a titoktartásé. Beszélgetés Benkő Levente történész-újságíróval. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

2009. október 13.

A Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány tizedik alkalommal rendezett ünnepséget Reményik Sándor emlékére, ezúttal Budapesten, a Deák téri Evangélikus Gimnáziumban. Az eseménysorozat versmondó versennyel kezdődött, a résztvevők – kolozsvári és magyarországi középiskolai diákok – Reményik Sándor verseiből válogathattak. Az irodalmi konferencián az előadók – Pomogáts Béla, Kántor Lajos, Dávid Gyula irodalomtörténészek – Reményik Sándorról szóló tanulmányaikat, esszéiket olvasták fel. Ezután a közönség átvonult a gimnázium egy másik termébe, ahol Kántor Lajos megnyitotta a Zsoboki Alkotótábor résztvevőinek képzőművészeti kiállítását, amelynek témája Reményik Sándor élete és költészete, illetve az 1956-os események voltak. Végül Szabó Réka szervező felidézte az előző kilenc év emlékkonferenciáit, az azokon megtárgyalt kérdéseket, majd Pomogáts Béla mondta el ünnepi beszédét. /Jancsó Noémi: X. Reményik Sándor Emlékünnepség Budapesten. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 13./

2009. október 17.

Kálvin városa lett Nagyszeben két napra: október 10–11-én. Október 10-én Varró Sándor helyi lelkész üdvözölte a híveket, eljöttek az Octavian Goga Főgimnázium magyar tagozatos diákjai is, Kalmár Zoltán, a Polgári Magyar Művelődési Egyesület tiszteletbeli elnöke és felesége, Kalmár Krauss Lili, a Nagyszebeni Magyar Amatőr Színjátszócsoport rendezője, valamint Serfőző Levente, a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda elnöke. Ősz Sándor Előd egyházkerületi lelkész-levéltáros elmondta, hogy kutatásai során mindezidáig 38 nagyszebeni Kálvin-kötetet talált a Brukenthal Múzeum levéltárában, s röviddel ezelőtt fedezte fel a 39-iket is a Nagyszebeni Református Egyházközség könyvtárában. Varró Sándor bemutatta a Kálvin-tárlatot. Október 11-én az istentiszteletet követően Puskás Győző marosvásárhelyi színművész Isten kezében című, Ady Endre, Reményik Sándor és Túrmezei Erzsébet istenes verseiből összeállított műsora hangzott el az Amicus Christi együttes zenei kíséretével. Puskás Győző elmondta: már a negyvenedik előadáson is túl vannak, számos református templomban léptek fel. /Varró Sándor: Kálvin János emléke előtt tisztelegtek Nagyszebenben. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./

2009. október 30.

Kós Károlyra emlékeztek október 28-án Kolozsváron a Reményik Sándor Galériában. A Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely és a marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány kuratóriuma által szervezett Helikon-est keretében Kós irodalmi munkásságát Kovács Emese tanárnő ismertette, Szekeres Gerő szerkezettani tervezőmérnök pedig építészeti tevékenységéről tartott előadást. Bögözi Attila újságíró bemutatta Adamovits Sándor Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig című kötetét, Kilyén Ilka színművész pedig részleteket olvasott fel a műből. Bögözi Attila a három hónappal ezelőtt elhunyt Adamovits Sándor életpályájáról is beszélt. /Ferencz Zsolt: Kós-megemlékezés és könyvbemutató a Reményik Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./

2009. november 14.

A budapesti Országos Színháztörténeti Múzeumban november 18-án nyílik az Ignácz Rózsa centenáriumi kiállítás. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a kézdivásárhelyi Vigadó, a kovásznai Ignácz Rózsa Emlékház, a kolozsvári Reményik Sándor Galéria után itt is bemutatják az intézet munkatársa, Szebeni Zsuzsa kurátor által szervezett centenáriumi kiállítást. A kovásznai születésű Ignácz Rózsa író, színész, újságíró, meseíró, műfordító, ugyanakkor színpadi szerző is. /Ignácz Rózsa Centenáriumi vándorkiállítás az OSZMI-ban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 14./

2009. december 11.

Belgiumi támogatással tanműhelyt kíván indítani a közeljövőben a Brassó megyei Kőhalmon alapított szórványdiákotthonában a helyi református gyülekezet. Az intézményt közel másfél évtizede megálmodó Szegedi László lelkész, elmondta, céljuk, hogy a gyerekek szakmát is tanuljanak. A kőhalmi diákotthonban jelenleg 46 szórványtelepülésről érkezett diák lakik Amennyiben sikerül előteremteni a szükséges anyagi erőforrásokat, akkor további két épülettel szeretnék bővíteni az otthont. Szegedi László lelkész 1990-ben, a gyülekezet alakulásakor került Kőhalomba, a kisvárosba. Templomot, parókiát építettek, s amikor látták, hogy a magyar gyerekek zöme román tagozaton tanul, előbb magyar óvodát indítottak, majd a helyi szakiskolában is beindult a magyar tagozat. 1995-ben bentlakást hoztak létre számukra. Szeben és Maros megye szórványtelepüléseiről is érkeztek diákok. A bentlakás mellett könyvtár, számítógépterem, sportpálya áll a diákok rendelkezésére, és az egyház egy asztalosműhelyt is működtet számukra. Jelenleg három véndiákot támogatnak: egyikük Kolozsváron tanul jogon, a másik kettő a székelyudvarhelyi tanítóképző főiskolára jár. Szegedi László vallja, hogy az erdélyi magyarság fennmaradását – ahogy Reményik Sándor is fogalmazott – a templom csak az iskolával közösen tudja biztosítani. Az Illyés és az Apáczai Közalapítvány megszüntetésével a szórványkollégiumok helyzete bizonytalanná vált, hiszen épp a legfontosabb elemet iktatták ki: a kiszámíthatóságot. /Pap Melinda: Szórványdiákotthont működtet a kőhalmi református gyülekezet. = Krónika (Kolozsvár), dec. 11./

2009. december 15.

Ignácz Rózsa centenáriumi kiállítás nyílt Budapesten az Országos Színháztörténeti Múzeumban. A tárlat a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum, a kézdivásárhelyi Vigadó, a kovásznai Ignácz Rózsa Emlékház, és a kolozsvári Reményik Sándor Galéria után érkezett Budapestre. Ignácz Rózsa sokoldalú egyéniség volt: író, színész, újságíró, meseíró, műfordító, valamint színpadi szerző. 1909-ben Erdélyben, Kovásznán született, 1931-ben végezte el a Színművészeti Akadémiát Budapesten. A szegedi, valamint a budapesti Nemzeti Színház tagja volt, ezután tudósító és író lett. 1979-ben hal meg. Budapesten élt és alkotott, de kétlakinak érezte magát: „Kéthazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély s Magyarország között” – írta. Szebeni Zsuzsa, a pesti kiállítás kurátora elmondta: „Ignácz Rózsa idén lenne százéves, halálának harmincadik évfordulóján, azonban hiányzik részletes életrajza, monográfia sem készült róla, nem született pontos bibliográfiai jegyzék műveiről, az irodalomtörténet, a lexikonok alig vesznek tudomást róla. A kiállítást azért készítettük, hogy felhívjuk a figyelmet a méltatlanul elfeledett alkotóra, hogy Ignácz Rózsát a maga sokoldalúságában mutassuk be. ” /K. Gy. : Rózsa a Körteremben. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 15./


lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-233




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998