udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 143 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 | 121-143
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Gherman, Sabin

2003. december 15.

Dec. 14-én tartották Kolozsváron, a Magyar Színházban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alakuló ülését, amelyen a négyszáz megválasztott küldöttből 373-an vettek részt. Tiszteletbeli elnökké és egyéves mandátumra elnökké választották Tőkés László királyhágómelléki református püspököt, megszavazták a 8 alelnökből, a 8 jegyzőből, valamint az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács elnökéből (dr. Csapó I. József) álló Állandó Bizottságot. Az alakuló ülésen a magyarországi ellenzéki pártok, a FIDESZ és az MDF képviseltette magát, illetve több civil szervezet, közöttük a Magyarok Világszövetségének a hivatalos küldötte is jelen volt. A küldöttek megfogadták: legjobb tudásuk szerint szolgálják az autonómia ügyét. Szilágyi Zsolt, a Kezdeményező Testület ügyvivő elnöke beszámolójában az EMNT megalakulásához vezető út különböző állomásait ismertette, amely a Szatmárnémeti Fórummal vette kezdetét, majd folytatódott Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, és végül Sepsiszentgyörgyön, ahol megalakult a Székely Nemzeti Tanács. A Székely Nemzeti Tanács 156 küldöttel érkezett, emellett valamennyi kistérségi fórum küldöttsége is eljött Kolozsvárra. Szilágyi Zsolt bejelentette az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulását. Tőkés László kifejtette, hogy Kolozsvár tíz év alatt, 1992 és 2002 között több magyar veszített, mint amennyit Mohácsnál veszítettünk. Sabin Ghermanra utalva kijelentette, hogy torkig vagyunk azzal a régi Romániával, amely trianoni vállalásaiból semmit nem teljesített. Tőkés szerint az RMDSZ vezetői hibás utat választottak, amivel az egész romániai magyar közösség létét veszélybe sodorták. A romániai magyarság helyzete annak ellenére rosszabbodik, hogy az RMDSZ együttműködik a román kormánnyal. Tőkés László bírálta az RMDSZ médiamonopóliumra való törekvését is, amelynek intő példája, hogy az új erdélyi magyar tv-adó a szócsöve legyen. Szerinte a régi Magyar Népi Szövetség és a mai RMDSZ közötti hasonlóság kísérteties. A románok rájöttek, hogy a magyar törekvéseket, az erdélyi magyarság jogos igényeit magyarokkal lehet a legkönnyebben leszereltetni. A püspök úgy fogalmazott, a határmódosítás egyetlen alternatívája az autonómia. Ennek megvalósításához arra is szükség van, hogy az egykoron RMDSZ-keretben elképzelt román-magyar kerekasztalt hozzanak létre, ahol párbeszédet folytassanak az autonómiaigényről. Toró T. Tibor, az RMDSZ parlamenti képviselője, a Kezdeményező Testület tagja felkérte Tőkés Lászlót, hogy átmeneti időszakra, egy évre vállalja el az EMNT elnöki tisztségét. Dr. Csapó I. József, a Székely Nemzeti Tanács elnöke ezt követően az EMNT házszabály-tervezetét ismertette. A megszavazott tervezet szerint 9 szakbizottság fog felállni, ezek összetételére az Állandó Bizottság az EMNT következő küldöttgyűléséig terjeszt majd elő javaslatokat, amikor a házszabállyal kapcsolatos módosításokat is megvitatják majd. Az Állandó Bizottságba a következő tagok kerültek be: Szász Jenő, Sánta Imre, Borsos Géza, Fodor Imre, Árus Zsolt, Izsák Balázs, György Attila, Tulit Attila, Boros Zoltán, Pécsi Ferenc, Toró T. Tibor, Szilágyi Zsolt, Borbély Zsolt Attila, Mátis Jenő, Szabó László és Hantz Péter. Az EMNT-nek nyolc alelnöke és nyolc jegyzője van, a SZNT elnöke és az EMNT elnöke pedig szintén szavazati joggal vehet részt az Állandó Bizottság ülésein. A legrövidebb időn belül véglegesítik az autonómiatervezetet. Dr. Csapó I. József rámutatott: Aranyosszék, az egyetlen már elveszített székely szék intő példa kell hogy legyen, hogy nincs várakozásra való idő, cselekedni kell. A küldöttek határozatot és kiáltványt fogadtak el az erdélyi magyarság önkormányzásáról. Ebben leszögezték, hogy az Erdélyben őshonos magyar nemzeti közösség ragaszkodik évszázados autonómia hagyományaihoz, amely nem sérti Románia területi integritását és nemzeti szuverenitását: "kinyilvánítjuk igényünket a magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiája, a magyarok által többségben lakott települések sajátos jogállása, a többségben magyarok által lakott régiók autonómiája, valamint ezen autonómiaformák törvénybe foglalása és statutumai törvény általi jóváhagyása iránt. Kijelentjük ugyanakkor, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség autonómiáját a demokratikus jogállamokban használatos eszközökkel, az Európa Tanács és az Európai Unió dokumentumaiban feltüntetett módon és elvek alapján, a parlamenti demokráciában érvényesülő eljárások révén kívánjuk elnyerni." Felkérték Románia parlamentjét, kormányát, az összes politikai erőt, a civil szféra képviselőit, a történelmi egyházakat, hogy a jogállam eszközeivel támogassák a romániai magyarság jogos igényének megvalósítását. Szintén felhívást intéztek a magyar országgyűléshez, a magyar kormányhoz és a magyar közélet összes szereplőjéhez, hogy a romániai magyarság szülőföldjén való megmaradása érdekében segítse az EMNT autonómiatörekvéseit. Dr. Újvári Ferenc leszögezte: az EMNT tulajdonképpen az RMDSZ egyik arculata. Pécsi Ferenc Szatmár megyei képviselő az EMNT fontosságát gyakorlati tényezővel magyarázta. Iliescu amerikai látogatása kapcsán Tom Lantos Bushhoz intézett kérését, miszerint kövesse figyelemmel a romániai restitúciót, illetve a kisebbségi jogok többi vetületét, azért nem sikerült a megbeszélések napirendjére tűzni, mivel az amerikai külügyminisztérium jelentése szerint Romániában a kisebbségek helyzete példásan alakul, ezt RMDSZ-források is megerősítették az amerikai külügyminiszter számára. Kövér László, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség nevében szólt arról, hogy a magyar gazdaság mélyrepülésben van. Az EU-csúcson nem sikerült egyezségre jutni többek között arról sem, hogy az alkotmányba bekerülhessen a keresztény múltra, az Istenre való utalás. Kövér aggasztónak tartotta azokat a vélekedéseket is, miszerint 2050-re Magyarország lélekszáma 7,5 millióra csökken. Elképzelhető, mondotta, hogy milyen elszívó erőt jelent majd az évek során az anyaország a határon túli magyarság számára. Kövér László szerint, aki a magyarság nevében azt állítja, hogy az erdélyi magyarságnak nincs szüksége autonómiára, az a totalitárius rendszerek, a fasizmus és a kommunizmus nyelvén beszél. Az MDF nevében Bedő Ápád alelnök pártja támogatásáról biztosította az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit. Király Zoltán, az MVSZ alelnöke szintén üdvözölte a résztvevőket, és az elnökségnek átadta az európai alkotmány módosítására tett javaslatok többnyelvű iratcsomóját. Moldován Árpád Zsolt, a HHRF amerikai emberjogi alapítvány elnökének, Hámos Lászlónak az üzenetét olvasta fel. Az amerikai magyar emberjogi aktivista szerint fontos a világpolitikát meghatározó tényezőkre figyelni, és úgy tálalni külföldön a magyarság jogos igényét, mint amilyen sikerrel tálalják az azt elutasító országok ennek ellenkezőjét. A Bocskai Szövetség részéről szintén teljeskörű támogatásról biztosították az EMNT törekvéseit. Szőcs Géza felszólalásában arra intette a nemzeti tanács vezetőit, hogy óvakodjanak azon külső erők összeugratási szándékaitól. /Makkay József: A határmódosítás alternatívája az autonómia. Kolozsváron megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./ Tőkés László sajtóértekezletén hangoztatta: a tanács az RMDSZ legjobb erőit szeretné bevonni ebbe a munkába. /Megalakult az EMNT. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 15./

2004. február 3.

A Bánság regionális autonómiájáért folytatott küzdelemben Toró T. Tibor, a Temes megyei RMDSZ parlamenti képviselője mindenekelőtt Viorel Coifan liberális párti politikus támogatásában bízik. Toró Sabin Gherman sajnálatos módon máig nem engedélyezett Erdély–Bánság Ligáját, pontosabban a liga utódalakulatát is potenciális támogatónak tartja. Toró a számba vehető szervezetek között a Népi Akciót is megnevezte. "Smaranda Enache személye biztos záloga annak, hogy a kistérségi autonómia mihamarabbi megvalósítására irányuló törekvéseink visszhangra találjanak a Népi Akcióba tömörült román értelmiség körében" – fogalmazott. /Gurzó K. Enikő: Napirendre kerültek a bánsági autonómia-törekvések. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 3./

2004. február 26.

Eckstein-Kovács Péter szenátor február 25-én tartott sajtótájékoztatóján elmondotta, több Kolozs megyei településen megfordult, többek között Tordaszentlászlón is, ahol az RMDSZ-es polgármesterek és alpolgármesterek találkozóján vett részt. Meggyőződött arról, hogy az utóbbi években ezek a tisztségviselők a közigazgatásban jól megállták a helyüket. Az általa vezetett Szabadelvű Kör február 27-én "Autonómia – a megvalósítás esélyei Romániában" címmel konferenciát szervez, amelyre meghívást kapott számos jelentős személyiség. A felkért előadók – Bakk Miklós, Csapó József, Varga Attila, Gabriel Andreescu, Dan Pavel és Sabin Gherman. /Köllő Katalin: Konferencia az autonómiáról. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 26./

2004. április 29.

Máté András Levente az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének kolozsvári polgármester-jelöltje, jelentette be ápr. 28-án a területi szervezet választási bizottsága. Kónya-Hamar Sándor képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke bejelentette, hogy a szervezet a továbbiakban is rugalmas és nyitott a tárgyalásra bármilyen párttal, amely képes a kolozsvári magyar közösség érdekeit is képviselni, kivéve a Nagy-Románia Pártot (NRP). Az RMDSZ tárgyalási feltételi között szerepel a kolozsvári főtéri gödrök betömése, a Babes-Bolyai Tudományegyetem két magyar nyelvű karának, valamint a felekezeti elemi és általános osztályoknak a beindítása, a magyar közösséget sértő emléktáblák levétele, a háromnyelvű helységnévtáblák kitétele Kolozsváron, valamint a helyhatósági választásokon induló jelöltek kölcsönös támogatása megyei szinten. Eddig az SZDP-n kívül senki sem kereste meg az RMDSZ-t, és nem ajánlott fel semmilyen együttműködési formát, sem Smaranda Enache, sem Sabin Gherman. /Papp Annamária: Hivatalosan is Máté András Levente a jelölt. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 29./

2004. május 19.

Molnos Lajos meggyőződése, hogy Kolozsvár magyarsága torkig van már a tizenkét éve tartó, magyarságellenes funarióta kényuralommal, és változást akar és azt akarja, hogy végre eltűnjenek a Főtér szégyengödrei, hogy lekerüljenek a magyarságot sértő, hazug szövegű úgynevezett "emléktáblák", hogy háromnyelvű névtáblája legyen Kolozsvárnak, hogy a polgármesteri hivatal alkalmazottainak 20%-a magyar legyen, hogy újabb és újabb utcák viseljék jeles magyar személyiségek nevét. Az a cél, hogy minél több magyar, RMDSZ-es tanácsos legyen a városi tanácsban, hangsúlyozta Molnos. Hozzátette, hogy a függetlenekre és a "zsebpártocskák" jelöltjeire (lett légyen szó akár Sabin Ghermanról, akár Smaranda Enachéról) leadott magyar szavazatok kárbavesznek. Ioan Rus az egyedüli a jelöltek közül, aki le tudja győzni Funart. /Molnos Lajos: Mit akarhat Kolozsvár magyarsága? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 19./

2004. május 26.

A Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett felmérés szerint Emil Bocra a kolozsváriak 37,7 százaléka szavazna, Ioan Rusra 30,8 százaléka, Gheorghe Funarra pedig 22,6 százaléka. A további sorrend: Smaranda Enache 3,4 százalék, Sabin Gherman 1,6 százalék, Viorica Ilies 1,5 százalék, Nicolae Bocsa 1 százalék, stb. Ami a pártokat illeti: NLP–DP szövetség 31,4 százalék, SZDP 21,2 százalék, NRP 15,5 százalék, RMDSZ 11 százalék, RHP 3,9 százalék stb. Az adatok ellentmondanak a korábbi felmérésnek. /B. T., Sz. K.: Konszenzus: Funar a harmadik. A kolozsvári magyarok 70 százaléka szavazna Rusra? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./

2006. július 26.

Sorin Mitu legújabb könyvét – Transilvania mea (Polirom Kiadó. Iasi) (A mi Erdélyünk) – fél évvel megjelenése után is vihar előtti csend övezi. 1999 őszén Sorin Mitu XII. osztályos történelemkönyvének bűnéül a román nacionalisták azt rótták fel, hogy lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket. A valóságban kizárólag levéltári források alapján szertefoszlatta a román nacionalizmus rögeszméit. Végképp felháborította őket, hogy Sorin Mitu a nemzeti kisebbségeket nem jövevényeknek, hanem a románsággal egyenrangú sorstársaknak mutatta be. A lejárató kampányban maga Adrian Nastase, akkor az ellenzéki szocdemek első alelnöke készített vádiratnak beillő szintézist: a Cotidianul 1999. október 18-i számában háborgott a tankönyv ellen: „A tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a Román Állam megcsonkítása. A fiatal nemzedék nem ismeri a magyar revizionizmus historiográfiai agresszióját, ezért a tankönyv téves eszméi könnyen befolyásolhatják.” Különösen veszélyesnek tartotta a roesleri tézist, miszerint a római uralom alatt és a népvándorlások során a dák nép kihalt, így az Ázsiából érkező honfoglaló magyarok a IX. században üres területre érkeztek, a románok csak azután vándoroltak be a Balkán-félszigetről. Adrian Nastase egyébként 1999. október 11-én Bukarestben, az európai geopolitikai nemzetközi szemináriumon kijelentette: Erdélyben rövidesen súlyos etnikai konfliktusok következnek be. Sorin Mitu történész, kolozsvári egyetemi tanár 1965-ben született. Mitu egyik őse 1628-ban Bethlen Gábor fejedelemtől nemesi oklevelet kapott, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért, mintegy bizonyságául, hogy az erdélyi román családok sorsa egybefonódott a magyarságéval. Sorin Mitu megemlíti, hogy ilyen példák nyomán tudott mentes maradni a nacionalizmustól, de ebben döntő szerepet játszott házassága is Melindával, aki most pályatársa is: Mitu Melinda számos tanulmányt közölt a román-magyar művelődési kölcsönhatásokról. Sorin Mitunak meglepően sok műve jelent meg, például olyan alapvető munkák is, mint az Istoria modernizarii Romaniei (1800-1918); Geneza identitatii nationale la romanii ardeleni; Introducere in istoria Europei moderne stb. Mostani könyvében a szerző köszönetet mondott barátjának, Mihai Razvan Ungureanunak, a Polirom Kiadó Historia sorozata szintén történész szerkesztőjének (jelenleg külügyminiszter), valamint Silviu Lupescu igazgatónak azért, hogy könyve megjelenését lehetővé tették „nem Erdélyben, hanem Moldvában!” – tette hozzá a szerző, talán arra célozva, hogy ilyen könyv Kolozsváron, az ottani román környezetben nem láthatott volna napvilágot. Sorin Mitu már bevezetőjében rögzítette célját, eloszlatni az Erdéllyel kapcsolatos, eddigi rögeszmés ködösítéseket. Utalt Ion Lancranjanra, Stefan Pascura, Ilie Ceausescura, akiknek művei már címükkel is sugallják tartalmukat (Erdély, az ősi román föld), hogy szembeállítsa velük az új történész-nemzedék (Lucian Boia és társai) tárgyilagos szemléletét. Sorin Mitu szertefoszlatja a legismertebb közhelyeket, előítéleteket; ízelítőül csak néhány példa. Erdély története mintha 1918. december 1-jével kezdődne, a román történészek többsége vagy démonizálja mindazt, ami előtte volt, vagy egyszerűen nem vesz tudomást róla. Így történik többek között a kolozsvári egyetemmel. Sorin Mitu ezért külön fejezetet szentelt az egyetem történetének Az itteni felsőoktatás kezdetei 1581-ig nyúlnak vissza, mikor Kincses Kolozsváron (a szerző ezt így, magyarul írja) Báthory István jezsuita intézetet létesített. 1872-ben indult be Kolozsváron a magyar tudományegyetem, amely 1897-től Ferenc József nevét viselte. A román történetírás erről a korszakról nem akar tudomást venni – írta Sorin Mitu -, mintha Kolozsváron a felsőoktatás 1919-ben, a román egyetem megalapításával kezdődött volna. El kell mondani, hogy Kolozsváron létezett a Ferenc József Tudományegyetem, amelynek román utódja csak 1919-ben indult be, és 1927-ben kapta a Regele Ferdinand I nevet. Történetéhez hozzátartozik 1959 is, amikor a kommunista rendszer egyetlen tollvonással egyesítette a Babes és Bolyai egyetemeket, hogy engedményt tegyen a román nacionalizmusnak. Tudomásul kell venni azt is, hogy Románia mint országnév, csak 1833-tól létezik, míg Erdélyt első ízben 1190-ben említik források, írta. Ennek ellenére, némelyek fesztelenül emlegetik Románia első vonatját, első futballcsapatát, első villanyvilágítású városát, noha mindez Ausztria-Magyarország területén létezett. A Monarchia hatása nélkül Erdély ma a török és orosz befolyás nyomán úgy festene, mint Moldávia Köztársaság, azzal a különbséggel, hogy itt a román sovén-nacionalizmus nem az oroszok, hanem a magyarok ellen irányul. A regáti szellem és különösen a kommunista rendszer romboló hatása következtében a mai Erdély tökéletesen hasonult Románia többi részéhez. Sorin Mitu ebből az alapállásból vizsgálta az autonómia, illetve Erdély föderalizációjának „szép illúzióját”. Az előfutárok bemutatása után eljut a teoretikusok mai nemzedékéhez: Alexandru Cristelecan és Sabin Gherman után Molnár Gusztávhoz. A föderalizáció kérdésében Sorin Mitu nem ért egyet Molnár Gusztávval. Szerinte már az elképzelés kiindulópontja téves, miszerint Erdély különbözne Románia többi tartományától, mert ez csak 1918 előtt volt így, ma már Bukarest balkáni szelleme, a felületesség uralja Erdélyt is. A történetírással kapcsolatban Sorin Mitu a Köpeczi Béla nevével fémjelzett, Erdély története című háromkötetes monográfiát (1986) tartja legjobbnak. Ez a monumentális vállalkozás mutatja be legteljesebben és legkiegyensúlyozottabban Erdély román, magyar és szász közösségeinek múltját. /Barabás István: A mi Erdélyünk. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 26./

2007. április 25.

Elhunyt Jakabffy Attila /Marosvásárhely, 1955. nov. 2. – Marosvásárhely, 2007. ápr. 19./, az elmúlt tizenhét év marosvásárhelyi közéletének egyik jelentős alakja. Markóék idejében félreseperték őt. Jakabffy Attila azonban sohasem adta fel, mindig új utakat, új megoldásokat keresett a helyi magyar közösség szolgálatában. Ő volt az, aki 1989 forradalmi forgatagában először szólalt meg magyarul a bukaresti köztévében, miközben a tévé folyosóin még ropogtak a fegyverek. Szintén ő volt az egyik kezdeményezője a rendszerváltás utáni legszebb tüntetésnek, a feledhetetlen 1990. február 10-i könyves-gyertyás felvonulásnak, amely nyitánya volt az erdélyi magyarság békés jogköveteléseinek. Jakabffy Attila a Sorbonne-on szerzett politológusi diplomáját nemigen kamatoztathatta, az RMDSZ kiszorította őt a helyi politikai küzdelmek fő áramlatából. Nem akarták tanácsosként viszontlátni, mert túl radikális volt. Így történhetett meg, hogy a marosvásárhelyi tanácsban a tanácstagok nem mernek magyarul megszólalni. Radikálisnak számított, mert Kincses Elődnek nem fordított hátat. Amikor már leírták őt, bátor lépésre szánta el magát: fő mozgatórugója lett a Gherman-féle, Erdély autonómiáját elsőként meghirdető politikai csoportosulásnak. Az ügy ellen Markó Béla és társai tiltakoztak. Jakabffy Attila felismerte, hogy bármilyen autonómiatörekvés akkor lehet s eredményes, ha a románok egy részével közösen próbálják kiharcolni. Később társa, akiben annyira bízott, Sabin Gherman cserbenhagyta őt. /Fazekas Csaba: Búcsú egy igaz magyar embertől. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), ápr. 25./

2008. július 18.

Erdélyben felszálló ágban van a regionális identitás, románok és magyarok megértették, hogy kizárólag együtt képesek megoldást találni az együttélésre és a fenntartható fejlődésre – állapította meg a Krónikának adott interjúban Smaranda Enache marosvásárhelyi emberjogi szakértő. A Pro Europa Liga társelnöke szerint Románia területi-közigazgatási reformjának legtermészetesebb és leghatékonyabb módszere a történelmi régiók alapján megvalósított regionalizáció. A legismertebb regionalista mozgalmak közül említést érdemel a kolozsvári Sabin Gherman alapította Erdély–Bánság Liga, valamint a Molnár Gusztáv kezdeményezte Provincia Egyesület és folyóirat. A Provincia egyedi mozgalomnak bizonyult, hiszen az erdélyi értelmiség és civil társadalom kiválóságait egyesítette, románokat és magyarokat egyaránt. Ez a csoport 2000-ben memorandumot juttatott el Románia parlamentjéhez, amelyben a hagyományos régiók alapján szorgalmazták közigazgatási és politikai régiók – Moldva, Munténia, Dobrudzsa, Olténia, Bánság és Erdély – létrehozását. A regionalista kezdeményezést vehemensen elutasították. Ennek ellenére a régiókról folytatott közvita nem maradt annyiban. Az Emil Constantinescu volt államfő vezette, nemrég a kormányzó román Nemzeti Liberális Párttal egyesült Népi Akció Pártja ugyancsak a történelmi régiók alapján kezdeményezte a decentralizációt. Románia jelenlegi nyolc statisztikai régiójának struktúráját gyakran éri bírálat amiatt, hogy nem hatékonyak, és nem felelnek meg az európai régiók méretének. Előrelépés nem történt, Románia gyakorlatilag ma is egy szuperközpontosított, a Ceausescu-rezsim által az 1968-as megyésítés alapján felosztott állam. Smaranda Enache szerint lehetséges, hogy az etnicista korszak a végéhez közeledik. Felszálló ágban van a regionális identitás, az erdélyi románok és magyarok megértették, hogy kizárólag együtt képesek megoldást találni az együttélésre. /Rostás Szabolcs: Felszálló ágban a regionális identitás Erdélyben. = Krónika (Kolozsvár), júl. 18./

2009. október 30.

Tíz évvel ezelőtt jelent meg a Krónika napilap első száma, A Krónika erdélyi magyar közéleti napilap első, 1999. október 30-án megjelent lapszámát felvezette egy nulladik, bemutatkozó szám is. Az október 8-án napvilágot látott Krónika vezető anyaga természetesen az aradi megemlékezésekről szólt, akkor a rendezvényt szélsőséges román fiatalok egy csoportja megzavarta. Sabin Gherman, az Elegem van Romániából című vitairat szerzője tíz évvel ezelőtt nyilatkozott a Krónikának: „Az erdélyi románságnak több mint fele gazdasági, közigazgatási és kulturális autonómiát szeretne. A lakosság megelégelte, hogy a Kárpátokon túl használják fel az Erdélyben beszedett adó nagy részét, Bukarestnek pedig egymagában nagyobb a költségvetése, mint Erdélynek. ” /Rostás Szabolcs: Egy évtized Krónikájának kezdete. = Krónika (Kolozsvár), okt. 30./ Tízéves a Krónika napilap, amelyet a semmiből teremtett a jószándék, de Ágoston Hugó, az ÚMSZ főmunkatársa szerint kissé korán jött a pártállás váltása. Ágoston Hugó részt vett a Krónika megalapításában, mint jóval korábban az A Hétében, majd a Krónika után az Új Magyar Szóéban is. – A munkatársi gárdák rövidesen jól összekeveredtek. /Ágoston Hugó: Az első tíz év. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./

2010. szeptember 30.

Erdélyiek Pártja néven indított mozgalmat Emil Aluaş karmester
Erdély és a Bánság pénzügyi-adminisztratív autonómiáját tűzi ki célul az a mozgalom, amelyet Emil Aluaş karmester, egyetemi tanár kezdett szervezni másfél évvel ezelőtt. Az Amerikai Egyesült Államokból hazatért művész azt ígéri, közeledik a pillanat, amikor az Erdélyiek Pártja létrehozásán dolgozó egész csapat a nyilvánosság elé lép, a párt jelöltjei pedig választásokon is megmérik támogatottságukat. A Krónikának adott interjúban a professzor hangsúlyozta, nem akarják Románia feldarabolását, és csakis törvényes úton kívánnak fellépni az erdélyiek képviseletében.
Olyan tartományt látnak a szemük előtt, amelyben a román mellett a magyar és a német nyelv is hivatalos státussal bír, és amelyet egy román, egy magyar és egy német kormányzó együtt irányít. Emil Aluaş szerint Erdélyt kevésbé érintette volna a gazdasági válság, ha a tartomány sorsát az erdélyiekre bízzák. Felvetésünkre, hogy jelenleg az egész ország kormányát erdélyi miniszterelnök vezeti, megjegyezte, Emil Boc nem ért a gazdasághoz, a döntéseket mások hozzák helyette.
– Sikeres karmesterként, egyetemi tanárként miért érezte, hogy politikával is kell foglalkoznia? A zene nem tölti be már az életét?
– Semmi más személyes indítékom nem volt az Erdélyiek Pártja mozgalom elindításához, mint az, hogy erdélyi vagyok, és hiányérzetem van. Az Erdélyiek Pártja olyan szükségszerűség, ami még nem születhetett meg a kommunizmus bukása után. Ennek csak annyi köze van Wagner, Bartók, Brahms vagy Mozart muzsikájához, hogy én karmesterként egész életemben az emberek egy-egy csoportjának a szervezésével, összehangolásával foglalkoztam. Most is ezt teszem. Az Erdélyiek Pártjának létrehozása egyébként nem új gondolat. Mindig is tudtam, hogy nekünk van egy sajátosságunk, amely megvan az itteni románokban, magyarokban, németekben egyaránt: ez a mi erdélyiségünk. Különbözik a történelmünk, a kultúránk a többi román területétől. Más értékeket vallunk, mint ők. Az utóbbi két évtizedben pedig egyre csak erősödött bennem ez az érzés. Tanulmányaim során megtudtam, a két világháború között Iuliu Maniu, Octavian Goga és Alexandru Vaida Voievod is nekilátott az erdélyiek pártja megalakításának, amikor az egyesülés után látták a bukaresti fejleményeket.
– Nagysármáson született, Kolozsváron, majd Budapesten tanult, karmesterként pedig az Amerikai Egyesült Államokban szerzett hírnevet. Mikor kezdett azon gondolkozni, hogy politikai síkon is tegyen valamit az erdélyiekért?
– Már 1990 nyarán, amikor hazajöttem, megfogalmazódott a baráti beszélgetések során, hogy létre kell hozni az Erdélyiek Pártját. Aktív mozgalomként azonban körülbelül másfél éve kezdtünk dolgozni. Ekkor gyűjtöttük össze azokat, akikről tudtuk, hogy hasonlóképpen gondolkoznak. Ekkor éreztünk rá arra, hogy valódi pártként is megszervezhetnénk magunkat.
– Hogyan juthatnak el oda, hogy valódi pártként jelenjenek meg a romániai politikai porondon?
– Mi csakis törvényesen akarunk fellépni. Tudjuk, hogy nem könnyű elérni egy ilyen párt bejegyzését, ezért egyelőre egy alapítványra bíztuk a szervezési munkát. A Pro West Alapítvány egyebek mellett az Erdélyiek Pártja mozgalom ügyeit is intézi. Tevékenysége azonban nem szorítkozik csak erre. Novemberben például az alapítvány önkéntesei részt vesznek egy akcióban, amely során 10 ezer facsemetét ültetnek el Csürülye község térségében, vagy egy Brahms–Bartók nemzetközi komolyzenei versenyt kívánunk szervezni Kolozsváron.
– Furcsa, hogy csemeteültetést és komolyzenei versenyt említ. Az Erdélyiek Pártja megnevezés arra utal, hogy pártként kívánnak működni, részt akarnak venni a választásokon.
– A Pro West Alapítvány fiókokat készül nyitni Zilahon, Nagybányán, Máramarosszigeten, Nagyszebenben, Sepsiszentgyörgyön, ahol már kialakulnak a mozgalmunk magjai. Az a cél, hogy összehozzuk azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkoznak. Tavasszal már polgármesterjelölteket is kijelölünk ezeken a településeken. Ahhoz, hogy valaki polgármester legyen, nem szükséges, hogy egy párt jelöltjeként induljon el a választásokon. Függetlenként is versenybe szállhat a mozgalmunk támogatásával.
Emil Aluaş
1976-ban szerzett diplomát a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémián, nagybőgősként dolgozott a Kolozsvári Román Opera, majd a Kolozsvári Állami Filharmónia zenekarában, 1984-ben a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett karmesteri képesítést. 1986-ban az Amerikai Egyesült Államokba telepedett, ahol a minneapolisi, bloomingtoni, lincolni, michigani állami egyetemek karmestertanára. Jelenleg a Gh. Dima Zeneakadémia szimfonikus zenekarának karmestere.
– Nem gondolja, hogy a jelenlegi romániai hangulatban egy független polgármesterjelölt számára inkább hátrányt, mint előnyt jelent egy efféle támogatás? A transzszilvanista elveket vallókat legtöbbször a nemzet ellenségeként bélyegzik meg.
– Igen, vannak, akik így gondolkoznak, de szerintem ők a kisebbség Erdélyben. Persze, lehet minket szidni Bukarestben. Megjegyzem, 1998-ban különösebb feltűnést sem keltett, hogy megalakult a Moldvaiak Pártja. Az egyenlőség elve alapján mi is hasonlóképpen akarjuk bejegyeztetni magunkat. Úgy gondoljuk például, hogy Erdély és a Bánság egészen másképpen vészelhette volna át a jelenlegi gazdasági válságot.
– Mi az ön politikai víziója Erdéllyel kapcsolatban? Milyennek látja a régiót mondjuk 20–30 év múlva?
– Románia területén belüli autonóm tartománynak látom Erdélyt és a Bánságot, amelyben három hivatalos nyelv létezik: a román, a magyar és a német. Erdély és a Bánság adminisztratív pénzügyi autonómiáját tűzzük ki célul. Programunkban az szerepel, hogy az adóink 7 százalékát továbbra is Bukarestnek fizetnénk, hogy abból tartsák fenn a külpolitikát, a Nemzeti Bankot, stb. Mi nem akarjuk az ország feldarabolását, de úgy gondoljuk, hogy ennek a régiónak az áll érdekében, hogy maga döntsön a saját ügyeiben. Hiszünk a saját erőnkben. Hiszszük, hogy vannak olyan szakembereink, akik képesek Erdély és a Bánság 8 milliós lakosságát kiemelni a válságból. Amint egy volt miniszter kollégánk mondta, ezt módszeresen, alaposan, erdélyiesen kell elérni. Biztosak vagyunk abban, hogy tíz évi önkormányzás után Erdély és a Bánság egészen más helyzetbe kerülne az országon belül, mint jelenleg.
– A bukaresti kormányt is erdélyi miniszterelnök vezeti, és bizony elég lesújtóak az eredmények.
– Emil Boc egyetlen gazdasági döntést nem hozott kormányzása idején. Ezeket mindig mások hozták meg helyette. Ő erdélyi, de nem rendelkezik azzal a képességgel, tudással, hogy átlássa a gazdasági folyamatokat.
– Ön következetesen az Ardeal szót használja, amikor Erdélyről beszél, nem a Transilvaniát. Miért?
– Az Ardeal szóban jobban benne van a régió, amelyre gondolunk. A bihariak is magukénak érzik, pedig ők tiltakoznak, ha a Bihart Transzilvánia részének tekintik. Még tárgyalunk a bánságiakkal, akik azt szeretnék, hogy a párt nevében szerepeljen a Bánság is. Ki kell találnunk, miként lehet számukra is vonzó képletet találni. Ezekben a régiókban az autonómia iránti igény ott van az emberekben.
– Ha békés, demokratikus eszközökkel szeretné elérni Erdély autonómiáját, ehhez a bukaresti törvényhozásban kell többséget szerezni. Hogyan lehet elérni a mentalitás gyökeres megváltoztatását?
– Pontosan nem tudom, de az biztos, hogy tenni kell érte. Természetesen ez csakis bizonyos alkotmányos cikkelyek megváltoztatásával lehetséges. Ebben pedig számítunk az RMDSZ-re, amely a bukaresti politikában, a parlamentben is otthonosan mozog.
– Partnert látnak az RMDSZ-ben? Merthogy az RMDSZ minden bizonnyal abban érdekelt, hogy egyben tartsa a magyarságot, ne engedje elcsámborogni az erdélyiek pártja felé.
– A mi ajánlatunk vonzó lehet az RMDSZ számára is. Mi úgy képzeljük el, hogy az autonóm Erdélyt és Bánságot együtt irányítja egy román, egy magyar és egy német kormányzó, akiket szabad választásokon választanak meg. Ez lenne a sajátossága a tartománynak. A többnyelvűséget az Egyesült Államokban is megtapasztaltam. A déli államokban természetes, ha valaki beidézést kap a polgármesteri hivatalra, az angolul is, spanyolul is meg van fogalmazva. Ez senkit nem zavar.
– Ön beszéli a három erdélyi nyelvet?
– Restellem is, hogy magyarul csak nagyon keveset tudok, a németet pedig inkább csak a zenei szakszövegekből ismerem. Tanulmányaim egy részét ugyan Budapesten végeztem, de ott sajnos angolul tanítottak bennünket, külföldi diákokat. Igyekszem azonban pótolni e hiányosságokat. Éppen vásároltam magyar nyelvkönyveket, és napról napra fejlődöm.
– Hogyan próbálják megmagyarázni a bukarestieknek, az oltyánoknak, a moldvaiaknak, hogy nekik is jó lenne, ha Erdély autonómiát kapna az országon belül?
– Azt kell megérteniük, hogy az országon belüli verseny számukra is fejlődést hoz. Ha ugyanis azt látják, hogy én valamit jól csinálok, megpróbálják majd még jobban csinálni. Azt hiszem, a moldvaiaknak, az olténiaiaknak is meg kell találniuk a saját receptjeiket a boldogulásra. Az utóbbi időben Traian Băsescunak több olyan nyilvános beszédét hallottam, amelyikben arra biztatta az embereket: ne várják, hogy az állam oldja meg a gondjaikat, vegyék a kezükbe a sorsukat, dolgozzanak a boldogulásukért. Én nem gondolkodhatok a moldvaiak helyett. Az ő érdekeiket nekik maguknak kell felismerniük.
– Kit várnak a mozgalomba, a pártba? Kire építenek?
– Érdekes, hogy másfél évvel ezelőtt, amikor elkezdtünk szervezkedni, beszélgetőtársaink eléggé kétkedően fogadták a gondolatainkat. Most azonban nagy nyitottságot érzek mindenütt; elsősorban a vállalkozók, az üzletemberek körében. Ők látják ugyanis a legjobban azt, hogy mennyi pénz csorog el a tartományból Bukarest irányába, és milyen kevés fordul vissza. És számítunk azokra a fiatalokra, akik gondolkodását nem rontotta meg a kommunizmus. Egy ismert bukaresti színész mondta: aki egyszer kommunista csecsből szopott, az míg a világ világ, soha nem fog megváltozni.
– De hát abból szopott ön is, hiszen a diktatúra idején végezte a tanulmányait.
– Én nem érzem, hogy a gondolkodásomat megfertőzte volna a kommunizmus. Aki azt mondja, hogy abban a korban mindenképpen be kellett hódolni a hatalomnak, az nem mond igazat. Rám például óriási nyomás nehezedett, hogy lépjek be a pártba, de ellenálltam. Lehet, hogy ezzel áll az is összefüggésben, hogy számomra Amerika nem jelentett kulturális sokkot, amikor kivándoroltam. Megtaláltam a helyem.
– Kik az ellenségei az Erdélyiek Pártja gondolatának?
– Az árulók.
– Számukra viszont éppen ön az áruló.
– Akkor azt mondanám, hogy a lusták; lehetnek ezek románok, magyarok, németek egyaránt. Mert egy ilyen párt személyes elköteleződést, személyes tenni akarást feltételez.
– Erdély lakossága is eléggé jelentősen átalakult az utóbbi évtizedekben. Vonzó lehet az erdélyi gondolat azok számára is, akik az utóbbi évtizedekben telepedtek itt meg?
– Lehet, hogy nem, de ők mégiscsak kisebbséget képeznek a tősgyökeres erdélyiekhez képest. Nekik alkalmazkodniuk kell az erdélyiek többsége akaratához.
– A jelenlegi román törvények meglehetősen nehezen teljesíthető feltételeket szabnak egy regionális párt bejegyzéséhez. Hogyan lehet teljesíteni ezeket a követelményeket?
– Az Erdélyen kívüli megyékben, Bukarestben is vannak erdélyiek, akiknek rokonszenves lehet az erdélyi gondolat. De az is felmerült, hogy Brüsszelben jegyezzük be az erdélyiek pártját uniós pártként. Nem ellenőriztem még ennek a lehetőségét.
– Mikor vágnak bele a bejegyzésbe?
– A tavasz folyamán. Arra számítunk, hogy a párt a 2012-es parlamenti választásokra már készen áll a versenyben való részvételre. A választásokkal kapcsolatban azonban még túl sok az ismeretlen. Azt sem tudjuk, egykamarás parlamentje lesz-e Romániának, vagy kétkamarás. Várjuk, hogy megtörténjen az alkotmány módosítása. Egyelőre csak azt határoztuk el, hogy az önkormányzati választásokon jelölteket állítunk.
– A román állam hatóságai többször jelezték, hogy nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek minden autonomista mozgalomra. Érezték, hogy a titkosszolgálatok figyelik a szervezkedésüket?
– Nem. Sokan mondták, hogy a telefonomat minden bizonnyal lehallgatják, de én ezzel nem foglalkozom.
– Mennyire kockázatos egy ilyen mozgalom szervezése? Sabin Gherman korábban a kolozsvári televízió munkatársa volt, aztán a kiáltványa megírásával eltűnt a közéletből. Gondolja, hogy önnek is érintheti a karrierjét a politikai szerepvállalása?
– Sabin Gherman a csoportosulásunk egyik aktív tagja. Ő talán abban hibázott annak idején, hogy mindent egyedül akart. Ez pedig lehetetlen. Az én zenei karrierem nem annyira Romániában, hanem inkább Magyarországon és az Amerikai Egyesült Államokban valósul meg. Én ott érzem a legjobban magam karmesterként. Hálás vagyok Kolozsvárnak, de mégis a magyar karmesteriskola sarjának tekintem magam.
– Nem gondolja, hogy a budapesti tanulmányok hangsúlyozása erősíti azt a sztereotípiát önnel szemben, hogy ön politikai téren is Budapest ügynöke?
– Persze, mondanak mindenfélét. Azt is, hogy Budapest ügynöke vagyok, azt is, hogy amerikai ügynök vagyok. Érdekes, éppen a magyar beszélgetőtársaim tanácsolták a leghatározottabban, hogy ne keressem a kapcsolatot a magyarországi politikai pártokkal, hogy ne is adjak táptalajt az efféle gyanúsítgatásoknak. Ezek a dolgok túlságosan nevetségesnek tűnnek ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzam velük.
– Mikor válik láthatóvá az egész csoport? Eddig csak ön vállalta a nyilvános szereplést.
– Remélem, november végéig meghívhatjuk az újságírókat egy sajtótájékoztatóra, amelyen részt veszünk mindannyian. Addig a fundatiapro-west@gmail.com mail-címen várjuk az érdeklődők leveleit.
Gazda Árpád. Krónika (Kolozsvár)

2010. december 21.

Pártinfláció évadja
Ahogy kies erdélyi tájainkon legeltetjük egyre borúsabb tekintetünket, nyomban elénk szöknek azok az egyelőre forrpont alatti kezdeményezések, amelyeket pártalapítás és hírességcsinálás alcímként értékelhetünk. Nos, ugyan nem alakul új párt (pardon: szövetség) Markó Béla ,,részleges" visszavonulásával, de máris mutatkozik ,,nevelt fia(i)" részéről az ugyancsak ,,részleges" utódlás szándéka.
Az optimisták szerint (nem tartozom közéjük) akár újjá is alakulhat az aggastyánként baktató RMDSZ. Kelemen Hunor lenne a nagy reformer (biztosan a néhai Păunescu is támogatná), de némileg sanda kivárással ott nézelődnek a további brancsbéliek, mint Frunda György és Borbély László. Eckstein-Kovács Péter lenne a másik kőszikla (petrus), aki ugyan egy kicsit szabadelvű, egy kicsit más vallású, de jó nekünk (,,egy kicsit sárga, egy kicsit savanyú, de legalább a miénk"). Nyáron, a tusványosi rendezvény idején nyúlfarknyi beszélgetés közben közöltem vele rokonszenvemet (ami persze nem feltétlen!). De ha csupán az történik, amit a december 13-i Székely Hírmondóban olvastam — ,,Markó Béla NEM MONDOTT LE RMDSZ-elnöki tisztségéről, ám bejelentette, hogy a februárban esedékes kongresszuson másnak ADJA ÁT a helyét" (?!) —, akkor én hiába ábrándozom arról, hogy a padbéli jó tanuló súgók (Frunda, Borbély, Kelemen és a sírva búcsúzó Takács, aki a csendes kuli, és oka sincs a könnyezésre...) lemaradnak a versenyben. Az említettek ugyanis még saját városukban (Marosvásárhely) sem voltak képesek a magyarság ügyét helyi viszonylatban érvényre juttatni (ezer példa van rá), ezért kell a szövetség politikai központjának a sokkal vehemensebben magyar Kolozsvárra kerülnie. Más: alakulgat a harmadik autonomista párt, az Erdélyi Magyar Néppárt (a másik oldalon Dan Diaconescu csordapásztor néppártja). Mivel a Fidesz csalódott a Markó vezette RMDSZ-ben, ezúttal Tőkés pártkezdeményezését támogatja. Oda megy a rokonszenv (és vele a zsozsó). Eme törekvésre is van ,,celeb", mivel erősen dagadozik bennük az ,,önmegvalósítás" vágya, s nincs kizárva, hogy akik voltak, újra lesznek (a parlamenti képviseletben). Hogy a székely főváros (gyengébbek kedvéért: Székelyudvarhely) MPP-s elnöke (,,nem legitim", szurkál Tőkés...) rokonszenvvel tekint a leendő pártra, és egyúttal összefogásra buzdít (ez is lerágott csont már), azon ne csodálkozzunk, Szásznak minden jó, ami az RMDSZ-nek rossz. Eleve vessük el mind a külön indulást, mind a pártkoalíciót, ehhez nagyobb bejutási arány kell, mint az alig elért öt százalék! Más: alakulgat Emil Aluaş erdélyi pártja is, amely az ország regionalizálásán belül kinyilvánítottan támogatja Székelyföldet önálló régióként. A kolozsvári karmester ezúttal karmesteri pálcájával a Néppártot inti be, mint egykor Sabin Gherman erdélyiként, Erdély nemzetiségeivel összefogásban. Én ugyan nem látom a jócskán kárpátokontúliasodott erdélyiekben a lelkesedést eme kezdeményezésért (nem is beszélve a mindig ilyesmire éber bukarestiekről). Pedig én rokonszenves kezdeményezésnek tartom, s inkább támogatnám, mint egy harmadik autonomista-pista magyar pártot (mindhárom elemi hibája az, hogy semmibe veszi a helyi román közösséget), feltehetően azonos eredménnyel (eredménytelenséggel) kifulladót. Így állunk tehát, miközben aggasztóan elfogytunk, olyannyira, hogy nemsokára nem leszünk meghatározó tényezők a román politika harcmezején. Mert nem állt le sem az elvándorlás, sem a beolvadás. És nem az újrahonosítás miatt (elsősorban), ahogy azt Frunda hiszi és mondja. Mert negyven évig viselnünk kellett önérzetes magyarságunk másodrendűségének minden átkát, most pedig a gátlástalan önzés pártok alapításában megnyilvánuló akarnokságát. A kivagyiság, a megalkuvás, az anyanyelvünkön való megnyilvánulás szégyellése román társaságban, gyermekeink menekülése a létbizonytalanságból, az utánuk sompolygó szülők és nagyszülők, a helyükbe, elvesztegetett javaikba betelepülő más vidéki románok, nemkülönben a harsány hangú magyarországi propaganda, amelynek inkább azon kellene munkálkodnia, hogy Székelyföldre jöjjenek a magyar vállalkozók — ki győzné mindet felsorolni —, ez az, ami végleges felszámolásunkon munkálkodik. Mindenekelőtt irigy és önző mi magunk.
Puskás Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. január 31.

Mit gondolnak rólunk a románok? És nem csak az értelmiségiek
A feleségemmel nemrég – mondhatni a napokban – történt három eset eszembe juttatta Kiss Olivérnek jó egy éve közölt, hasonló című írását arról, hogy úgy tűnik, nem ismer bennünket a többség. Ha így van, fölmerül a kérdés: miért nem ismer, és mi ennek az oka? Mert valamilyen oknak lennie kell.
Régi ismerősével találkozott a feleségem az egyik trolibusz megállóban. Közeledett a troli, amivel hazajöhet. Elköszöntek. Természetesen magyarul beszéltek. Futólag úgy látta, mintha a közelükben álló, középkorú, félig vidékies öltözetű nő nézné, netán figyelné őket. Fölszállt a trolira, helyet foglalt. Nem sokkal ezután elébe állt az illető nő, és letegezve, románul szólt rá: „Állj föl!”. „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért”, jött a válasz, „mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük”. A feleségem persze nem állt föl, és méltatlankodva leteremtette az illetőt, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magabiztosan, magyarul kérdezte: „XY család?” Az illető válasz helyett fölcsattanva, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” A „téves kapcsolás” elmaradt.
Alig két napra rá szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Egy férfi közeledett feléjük kerékpáron. Leszállt, kerékpárját a kerítés mellé támasztotta, odalépett a feleségemhez, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, felült a kerékpárjára és indult. A feleségem utána kiáltotta, „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset nem értelmiségi válaszféle a címben föltett kérdésre.
Saját intézményeink szükségessége
Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Vajon azért, mert nem ismernek bennünket? Mert, amint Kiss Olivér írta, kolozsvári, erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert külön színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész, bűvész és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.?
Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb szerveződés. Valamennyi iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megtartsuk, és tovább fejlesszük. Közhely, de igaz, hogy nyelvében él a nemzet. A fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk – a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy kivándoroljunk. Vagyis föl akart számolni bennünket. És ez ellen jóformán semmit sem lehetett tenni. A sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, talpnyalók pedig itthon és külföldön azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. És csakis így jó. Aki, ne adj isten, mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének, a „feddhetetlen, imádott” vezér rágalmazójának, lejáratójának kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt. A nemzeti „egységállam” építése, ha enyhébben is, de töretlenül folytatódik. Vagyis: olvadjunk be vagy tűnjünk el. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges a sok saját intézet, szövetség, egyesület stb.
Történelem: hazugság és szégyentelenség között
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. És mindezt a szentség, a megkérdőjelezhetetlenség rangjára emelték. Ezek alapján megismerhettek bennünket? A cél nyilván ennek ellenkezője, a hazugságok terjesztése volt.
Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen bennünket is ferde szemmel kezdtek nézni. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel – amikor úgy érezte –, szemszúrásból a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis úgy lehetett őket bemutatni, mint akik az évszázadok során idetelepedtek az „örökös” őslakók mellé. Az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évi kegyetlen harc után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Azok a nemzedékek, amelyek ezen a tanításon nőttek föl, eme „ismeretek” alapján megismerhettek bennünket?
Mindennek a gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
Hazugság az alapja a nemismerésnek
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk.
Persze, vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is egyesek, amint Kiss Olivér írta, úgy vélik: nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek, ufólény-szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert szerintünk az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. Úgy tartják, hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Miért a múzeumokkal? És mi az, hogy Erdélyi Múzeum-Egyesület? És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival? Hiányolták ugyanakkor, hogy a Szabadság miért nem közöl legalább a világhálón román nyelvű összefoglalót a magyarság kérdéseiről.
Érdemes elolvasni Kiss Olivérnek a világhálón olvasható írásához fűzött megjegyzéseket. Van, aki szerint új himnuszra lenne szükségünk e helyett, a több mint százötven éves avíttság helyett, mert a mostani csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője épp azt emlegette, hogy mikor lesz a románoknak olyan himnusza, amit nem váltogatnak állandóan.
Másik, ugyancsak magyar hozzászóló Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolta. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több, könyveket adna ki, amelyek az úgynevezett dák–román folytonossági elméletet cáfolják?
Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a megyei RMDSZ által kiadott Puntea – amelynek egyik kezdeményezője, szorgalmazója, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Néhány román fiatal hozzászólása Kiss Olivér írásához igen figyelemre méltó. Jól ismerik a magyarság helyzetét, sőt Erdély valós történetét is. Vannak tehát, akiket érdekel ez a kérdés és igyekeznek minél többet megtudni róla.
A megoldást elősegítő két eszköz
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el tanítani az iskolában is. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének az őslakók, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve.
A másik pedig, hogy ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező legyen az illető kisebbség nyelvének, valós, rövid történetének tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a körülbelül hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezen kívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és női tanárképző főiskola működik. De a Helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elől a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, második a finn.
Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben, a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. Székelyföldön is. A pénzjegyeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így például a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is.
Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem belátnák, ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos. Szabadság (Kolozsvár)

2011. március 11.

Nem ismernek bennünket a románok?
Valóban így van? Mert ha igen, fölmerül a kérdés, miért? És ki ezért a felelős? Mert lennie kell. Talán mi? Nemrég a feleségem fölszállt a trolira, de alig ült le, elébe állt egy nő, és tegezve, románul így szólt: „Állj föl!” „Miért?” – kérdezte a feleségem. „Azért – jött a válasz –, mert ebben az országban a románoknak van elsőbbségük.” A feleségem nem állt föl, és méltatlankodott, már csak azért is, mert a „nagy honleány” jóval fiatalabb volt nála. A hangoskodásra több utas is fölfigyelt, és lehordták az elsőbbségeskedőt.
Néhány nap múltán egyik unokatestvérét akarta fölhívni. Miután a vonal másik végén fölvették a kagylót, magyarul kérdezte: „XY család?” Az ilyenkor szokásos „téves kapcsolás” helyett az illető, válasz helyett, éles hangon, románul, kérdéssel felelt: „Miii? Miféle nyelv ez?” Alig két napra rá a feleségem szomszédokkal beszélgetett a ház előtt. Egyikkel románul, a másikkal magyarul. Kerékpárját tolva egy férfi közeledett. A kerékpárt a kerítés mellé támasztotta, a feleségemhez lépett, aki épp magyarul beszélt, és a fülébe köpött, majd továbbállt. A feleségem utánakiáltotta: „Mit akar? Mi baja? Ki maga?” Az illető a pedált taposva, félig visszafordulva, románul, durván anyázni kezdte.
Ez a három eset amolyan válaszféle a címben föltett kérdésre. Nem általános jelenség, de időnként előfordul. Mi vagyunk felelősek? Talán azért, mert amint azt egy kolozsvári újságíró megjegyezte: erdélyi magyarként úgymond légmentesen elzárt világban élünk? Mert színházunk, operánk, újságunk, folyóiratunk, műszaki, tudományos társaságunk, barlangászklubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, óvodánk, iskolánk, egyetemünk, természetjáró egyesületünk, talán méhész-, bűvész- és sírkőfaragó egyesületünk is van? Mert külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, néptáncosok, cserkészek, zenészek, újságírók stb.? De semmi értelme az önvádaskodásnak. Mindez nem különcködés, nem befelé fordulás, nem elzárkózás, hanem a lehető legtermészetesebb. Azért, hogy nem ismernek bennünket a románok, nem a mi, hanem az „egységes nemzetállam” vezetői a felelősek.
A saját intézmény létszükséglet
Iskolára, egyetemre, egyesületre, társaságra szükségünk van ahhoz, hogy nyelvünket, nemzeti tudatunkat megőrizzük. És továbbfejlesszük. Közhely, de igaz: nyelvében él a nemzet. Az 1989-es fordulat előtti parancsuralomban megtanulhattuk, a lényegében spanyolfalként használt egyetemünket, iskoláinkat, lapjainkat mindinkább sarokba szorították, rendre felszámolták, intézményeink, egyesületeink, szervezeteink nem léteztek, mert a hatalom nyelvünket, öntudatunkat, létünket fenyegette. 1919 óta, a kisebb ereszdmegekkel együtt, arra akart kényszeríteni, hogy beolvadjunk vagy földönfutókká váljunk. Vagyis kivándoroljunk. Egyszóval föl akart számolni, el akart tüntetni bennünket. Egy volt szekus tiszt által az 1990-es években nyilvánosságra hozott adatok szerint 1977-ben Ceauşescu utasítására, a titkosrendőrség egy húszéves terv, a Tiszta Románia megvalósításához látott hozzá. Ennek célja az eszelos zsarnok által veszélyesnek minősített öt kisebbség – a német, a magyar, a zsidó, a cigány és a török – teljes felszámolása volt. Közülük is a legnagyobb létszámú, a magyar volt a fő cél. Ez ellen semmit sem lehetett tenni. Ráadásul a sorainkból kikerült és különleges helyzetbe emelt lakájok, szekértolók, talpnyalók itthon és külföldön egyaránt azt bizonygatták, hogy márpedig milyen jó nekünk. Aki ne adj’isten mégis föl merte emelni a szavát, azt nyomban elővették, a román nép, az ország befeketítőjének, ellenségének kiáltották ki. És ez csak a kezdet volt.
Az „egységes nemzetállam” építése, ha enyhébben, de töretlenül folytatódik. Most is be akar olvasztani bennünket. Amennyire lehet, ennek ellensúlyozására szükséges minél több saját intézet, szövetség, egyesület stb. Az „egységes nemzetállam” kitervelőinek és megvalósításán szorgoskodóknak soha nem volt és ma sincs tudomásuk Szent Istvánnak fiához, Szent Imréhez szóló intelmeiről, melyben többek között „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” figyelmeztetés is szerepel.
Történelem: hazugság és szégyentelenség
Az iskolában tanított „történelemmel”, a „történelmi tárgyú” filmekkel, a sajtóban menetrendszerűen közölt „történelmi” anyagokkal, az időnként szervezett nagy „történelmi” fölhajtásokkal azt verték, sulykolták az emberek fejébe, hogy az „egységes nemzetállam” több mint kétezer éve létezik, hogy a többségi nép ősidőktől itt él, innét soha tapodtat sem mozdult. Ezek alapján megismerhettek bennünket? Bennünket ideiglenesnek, átmenetinek tartottak, akikkel emiatt nem is érdemes foglalkozni. Amikor a nyolcvanas évek közepén megjelent a háromkötetes Erdély története, hisztérikus kampányt szerveztek a magyar „történelemhamisítás”, a „történelemhamisítók” ellen. Ezért mind többen ferde szemmel kezdtek nézni ránk. De a hatalom azért kegyesen „megengedte”, hogy hellyel-közzel a nemzeti kisebbségek is szóba kerüljenek. De csakis „az évszázadok során az örökös őslakók mellé telepedtek” minősítésével. Volt idő, mikor az iskolai történelemkönyvben például az állt, hogy a magyarok, ez az ázsiai mongol horda, csupán háromszáz évig tartó háború után igázta le a hősiesen védekező erdélyi román államokat. Az efféle „ismereteken” felnőtt nemzedékek megismerhettek bennünket? Mindennek gyümölcse az 1989. évi fordulat, a parancsuralom bukása után érett be. Hosszú évekig a bőrünkön érezhettük a sokak részéről megnyilvánuló, mérhetetlen gyűlöletet – marosvásárhelyi pogrom, kolozsvári „polgármester” stb.
A nem ismerés alapja a hazugság
A hosszú évekig tartó, felsőbbrendűséget sugalló politikának köszönhető, hogy nem ismernek bennünket, hogy szinte semmit nem tudnak rólunk, vagy ha mégis valamit, az is többnyire hazugság. Ezért ütköznek meg, jobb esetben csodálkoznak azon, hogy miért beszélünk nyelvünkön, amit nem értenek, ezért várják el, hogy előttük egymás között is az ő nyelvükön beszéljünk. És ezért gyűlölnek egyesek. Természetesen vannak, akik az agymosás ellenére is értelmes, művelt emberek maradtak. De ezek között is úgy vélik egyesek, hogy nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, érzékenyek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Meg hogy relikviák vagyunk, mert a múltban élünk. Temetővel, Házsongárd Alapítvánnyal foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. Meg a múzeumokkal. És miért nem foglalkozunk, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival?
A magyarok között is akadnak, akik szerint új himnuszra lenne szükségünk a több mint százötven éves avíttság helyett. Mert ez csak a múltra emlékeztet. Érdekes, Sabin Gherman, a Torkig vagyok Romániával című írás szerzője, épp azt vetette föl, hogy mikor lesz a románoknak végre olyan himnuszuk, amelyik legalább száz évig megmarad. Mások Kolozsvár helytörténetének, a magyar történelemnek a román nyelvű változatát hiányolják. Ez valóban jó lenne. A kérdés csak az, melyik román kiadó vállalná a hazaáruló megbélyegzést azzal, hogy olyan könyvet, mi több könyveket adna ki, melyek az ún. dák–román folytonossági elméletet cáfolják? Az általunk írt román nyelvű lap, az 1991 áprilisa és 1993 júliusa között, a Kolozs megyei RMDSZ által kiadott Puntea – melynek egyik kezdeményezője, majd szerkesztője voltam –, ma is elkelne. Sajnos ezt a mieink akadékoskodása, rövidlátása szüntette meg. Pedig volt érdeklődés iránta.
Ami a megoldást elősegítené
A kérdés azonban így nem oldódik meg. Ehhez két dologra lenne szükség. Az egyik, hogy a dák–román folytonosság mítoszának alaptalanságát ne csak néhány történész ismerje föl, de kezdjék el az iskolában is tanítani. Ez, sajnos, egyelőre nehezen kivihető, mert szorgalmazóira azonnal rásütnék a hazaáruló bélyeget. Néhány éve lehetőség nyílt arra, hogy egy-egy tantárgynak több tankönyve is legyen. Így az egyik történelemtankönyv, román tanárok szerzeménye, az úgynevezett dák–román folytonossági elmélet mellett a románoknak a Balkánról a Dunától északra való bevándorlása elméletét is ismertette. Ez ellen azonban többen hevesen tiltakoztak. Alaptalannak, hazugnak minősítették, így nem lett belőle iskolai tankönyv. Előbb-utóbb azonban mind többen fognak rájönni arra, hogy a porhintés mögött ott vannak a tények – amelyek, mint mondják, fölöttébb makacsok –, a helynevek, beleértve a kis folyók nevét is. Ha valóban a románok lennének Erdély őslakói, akkor nem a magyaroktól vették volna át ezek nevét – Almás (kettő is), Aranyos, Békás (kettő is), Berettyó, Borsa, Lápos, Nádas, Sajó, Sebes, Székelyjó stb. –, hanem a magyarok tőlük, mert ők adtak volna nevet ezeknek. Ugyanígy a települések döntő többségének a neve szintén magyar eredetű.
Elősegítené megismerésünket, ha ott, ahol kisebbségek élnek, az iskolában kötelező lenne az illető kisebbség nyelvének, rövid, de valós történetének a tanítása. Ezt Finnországban úgy oldották meg, hogy a kb. hat százalék svéd lakosság gyermekei számára az első kötelező idegen nyelv a finn, a többségi finnek számára az első idegen nyelv a svéd. Az abói (turkui) egyetem svéd tannyelvű, ezenkívül Helsinkiben svéd tannyelvű műszaki egyetem és tanárképző főiskola működik. De a helsinki és még két másik egyetemen minden tantárgyat svédül is előadnak. Azokon a településeken, ahol svédek is élnek, minden felirat kétnyelvű, elöl a finn, utána a svéd. Ahol viszont a svédek vannak többségben, a svéd az első, a finn a második. Közelebbi példát is fölhozhatunk. A sokat szidott, sőt fasisztának is kikiáltott Horthy-rendszerben, a románok által megszálltnak mondott Észak-Erdélyben a magyar tannyelvű iskolákban kötelező volt a román nyelv tanítása. A Székelyföldön is. A pénzeken minden magyarországi kisebbség nyelvén feltüntették azok értékét. Így pl. a tízpengősön ott állt a cirill betűs szerb és ruszin, a latin betűs német, horvát, szlovák, szlovén mellett a román zece penghei is. Az említettekhez hasonló megoldást nálunk is alkalmazni lehetne. Amikor ezt román értelmiségi fiataloknak elmondtam, volt, aki hevesen ellenezte még a gondolatát is annak, hogy a románok az iskolában magyar nyelvet tanuljanak. Úgy gondolkodnak ma is, mint a bukott hatalom egykori képviselői, akik évről évre gondosan kigyomlálták a Kriterion kiadói tervéből a románoknak szóló magyar nyelvkönyv és a magyar–román nagyszótár kiadását. Ami az autonómiát, vagyis a területi önkormányzatot illeti, a román politikusok az egész ország érdekében jobban tennék, ha nem kiáltanának rá kígyót-békát, hanem végre rájönnének, hogy ez nem az ország feldarabolásával, hanem a gazdaság föllendülésével jár.
Asztalos Lajos
A szerző kolozsvári helytörténész
Krónika (Kolozsvár)

2012. június 29.

Összeállításainkat lapelődünk, a Romániai Magyar Szó vezércikkeiből, vezető publicisztikai írásaiból, illetve utolsó számához érkezett lapunk, az Új Magyar Szó vezércikkeiből készítettük. Így írtunk mi – amíg lapjaink megjelenhettek.
Romániai Magyar Szó
• Új esztendő, új lap. Úristen, újra merjük kezdeni az életet? Újra lehet nagy lélegzetet venni, telefonon nyíltan beszélni, levelet írni, politizálni, érvelni, ellentmondani, meghallgatni az ellenfelet, újra lehet ellenzékinek lenni, gyakorolni a türelmet, a toleranciát vagy félreállni éppen, meggyőződésünk szerint... (Marosi Barna, 1989. december 31.) • Most zsibong a villamos. Mindenki beszél mindenkivel, ismeretlenek ismeretlenekkel. Mindenkinek pereg a nyelve, mindenki szapora szavú, sőt, szószátyár. Mindenki cseveg vagy csattog, kifejt vagy beolvas. Mindenkinek véleménye van. Miről beszél a halottaiból föltámadt utazóközönség? Ha lenne túlvilág és a nép legszeretettebb fia hallaná ezeket a hűségnyilatkozatokat... Egy asszony sír. Zokog. Egyetlen szót motyog maga elé. „Ellopták, ellopták...” Kérdik tőle, mit loptak el magától, jóasszony? De ő nem válaszol. Sír tovább. Én - tudom, mit loptak tőle a tolvajok. 25 esztendőt az életéből. (Szász János, 1990. január 16.)
• A matracokon csupán a lepedő van. Párna, pokróc sehol. A kaparásra várakozó nőkön viszontlátom azt a toldott-foldott, elnyűtt, gombok, pántlikák helyett madzaggal ellátott, télen-nyáron használatos, flanellanyagból készült szerelést, amelyet gyermekeim születésekor nekem is alkalmam volt hordani. De nemcsak a ruhák, hanem a műtétre használt felszerelés is régi... Az ágyakon hárman, négyen ülnek, kuporognak, mert lefeküdni lehetetlenség. Egyesek a. folyosókon sétálnak le-fel, mások a WC-helyiségben cigarettáznak, ahol vágni lehet á füstöt... A jelenlevők között egyetlen lány van. Legtöbbje két-három gyerekes fiatalasszony... Terherbeesésről, családi helyzetről folyik a nyomott hangulatú társalgás... Senki sem nevet. A férfiakat szidják: amióta szabad és olcsó a kaparás, nem vigyáznak úgy, mint eddig. (Guther M. Ilona, 1990. augusztus 19.) • Domokos Géza: - Igaztalanok lennénk, ha nem köszönnénk meg az RMSZ-nek azt, hogy bár független lap, kezdettől fogva támogatta az RMDSZ-t. Közölte a dokumentumait, segítette szándékait, a választások után képviselőit. Persze, sok mindenről írhatott volna, jobban, elmélyültebben, érdekesebben. De nem hiszem, hogy szakmai tanácsokat kell adnunk a szerkesztőknek. Fontos, hogy tőlünk minél több információt kapjanak, és éppen mert független lap, ennek a jegyében próbálja olykor alaposabban mérlegelni állásfoglalását ... (1991. január 4.) • A kolozsvári Nu kérdéseire válaszolva Tőkés László püspök elismerte: tulajdonképpen kissé többet beszél a kelleténél; s annyi megnyilatkozása van, hogy azt lehet hinni: propagandát folytat. De nem ő kezdeményezi ezeket, nem tehet róla, mert állandóan kérdésekkel bombázzák. „Ez az én sorsom, s nagyon sokszor bánt, mert kevesebbet kellene beszélnem és felkészültebben, megfontoltabban!” (Távirati stílusban, 1991. április 3.) • Aki Nagylakon át készül kilépni az országból, jó, ha fölszereli magát vízzel, szalonnával, pokróccal, no meg hordozható vécével vagy bilivel. A kocsisor ugyanis általában a városka közepéig nyúlik, a várakozási idő 8-12 óra. Újabban mindenki egyetlen sorba kell hogy beálljon, akár hétvégi bevásároló turista, akár átutazó külföldi, s az sem mérvadó, hogy kikapcsolódni, rokonlátogatásra vagy éppen temetésre igyekszik. Az út mindkét oldalát bokáig ellepő civilizációs hulladékban, tűző napsütésben békésen olvasó, kártyázó, sörözgető emberek láttán támadt egy ötletem: mi lenne, ha egy bátor magánvállalkozó nemzetközi pikniktábort nyitna a határszélen? (Péterszabó Ilona, 1991. augusztus 14.)
• Persze, Mihail Szergejevicsnek igaza van: nem babra megy a játék. Véres csatákat jósol és joggal retteg, hogy elszabadulhat a pokol. A Nyugat szorongása sem oktalan, hiszen a több részre hulló birodalomban oszlik a fegyver, a bizalmatlanság és a veszély is... Hogy mire ébredünk holnap, azt nem tudni, ám jó lenne remélni, hogy a most valóban „szabaddá lett népek” nemcsak saját érdekükben, hanem egy világ javára képesek lesznek felelősen, emberien sáfárkodni szabadságukkal. Hogy a világ megkönnyebbülve, s ne gyászolva búcsúzhasson a Szovjetuniótól. (Kiss Zsuzsa, 1991. december 11.)
• A Kovászna megyei román napilapban megjelent egy egyetlen kérdésből és rövid válaszból álló interjú Petre Roman pártelnökkel. Az újságírónak arra a kérésére, hogy üzenjen valamit a Kovászna megyei románoknak, a pártelnök azt felelte: „Hamarosan gondolkodni fogunk azon; hogy konkrét módon a segítségére siessünk Hargita és Kovászna megye románságának.” Erre mondja az erdélyi ember, hogy most már nem tudjuk, féljünk-e vagy megijedjünk. (B. Kovács András, 1992. április 2.) • Az eltelt kilenc év távlatából elsősorban az a jelentős, hogy ez a Szövetség létrejött, de ennél is fontosabb, hogy ma is él; sőt, országos és nemzetközi elismerésnek örvend... emlékidézésen túl mi magunk is feltehetjük a kérdést: mit köszönhetünk egyáltalán a kilenc éve létező Szövetségnek? Ment-e általa a világ elébb? Ha a konkrét eseményeket nézzük, akkor azt kell mondanunk: nem igazán. De ha a világot veszszük szemügyre, akkor legyünk őszinték: mégis, mégis… (Cseke Gábor, 1998. december 24.)
• Egyetlen népet sem dolgoztattak olyan kitartóan és kilátástalanul a rendszerváltás előtt itt, keleten (és sehol), mint a románt. És persze, az együttélő nemzetiségeket – ez most nem a politikai szólam sztereotípiája, ez a legvadabb valóság. Csatornaépítő nép ez, és közben számolatlan hordatták el a hegyeket, fúratták az alagutakat, vágattak völgyet. Tavakat szárítottak ki csak azért, hogy nagyjából ugyanazzal az értelmetlen célszerűséggel néhány kilométerrel arrébb megássák a tó új medrét. Ezzel csak azt mondom, jobb sorsot érdemelne a honpolgár Romániában, legalább olyat, ahogyan a többi él a körülöttünk levő elérhetetlen Európában. (Oláh István, 1999. január 14.)
• Mindeddig mondhatnám zokszó nélkül görgettük a lejtőn felfelé magunk előtt a követ. Volt, aki kidőlt, volt, aki azt mondta, hogy ennyiért minek, s volt olyan is, aki azt hitte, másfelé könnyebben boldogul. De mindig maradtunk annyian, hogy a lap elkészüljön, útnak induljon az olvasó felé. Hogy akik maradtak, miért maradtak? Biztosan nem a pénzért, de a dicsőségért sem. Mert abból jutott ki talán a legkevesebb. Változott a világ, s ha más területeken nem igazán, sajtóvidéken hamar kialakult a „piacgazdaság”, ami minden magánvállalkozásnak, tehát nekünk is azt jelentette, hogy van avagy nincs miből, de az adókat fizesd, a lakosság mindegyre csappanó jövedelmeit vedd figyelembe, ne kérj annyit, amibe a lap kerül, csak amennyit az olvasók valahogy ki tudnak szorítani... újságra is. Jöttek aztán az olyanszerű kihívások (igények?), hogy hagyjuk már a politikát, tekintsünk el a rossz hírektől, inkább adjunk valami színeset, valami izgalmas gyilkosságot, napi szenzációt. Nem így tettünk. Folytattuk úgy, ahogy a lelkiismeretünk diktálta. Olvasóink majd megítélik, hogy amit kaptak, tájékoztatás volt-e avagy propaganda... (Gyarmath János, 1999. március 12.)
• 1989 előtt egy „jobb” állami, azaz kisajátított lakást csak „bizonyos” emberek kaphattak meg. Ezek a bizonyos emberek pedig most mint becsületes, némely esetben „jó magyar” adófizető polgárként tetszelegnek. És talán el is hiszik nekik azok, akik nem ismerték őket azelőttről. Néha épp újságírók... És az olvasók még sajnálják is őket: szegény emberek! Most jön a csúnya külföldre távozott tulaj, aki amúgy is már jól megszedte magát külföldön, és még van képe visszakövetelni a tulajdonát! Szerencsétlen, becsületes embert pedig volna szíve az utcára tenni? Aki azóta már annyit költött a régi, düledező házra (1989 előtt többnyire állami pénzeket)? (Debreczeni Éva, 1999. július 21.)
• Ha tömören meg kéne fogalmaznom a Sabin Gherman által mondottak üzenetét, arra gondolhatnék, amit talán legfrappánsabban Molnár Gusztáv körültekintő vizsgálódása közvetít számunkra: nagy változások vannak készülőben, köztük a (nemzet)állam fogalmának kiüresedése, helyettesítődése. Velünk és általunk, miközben holnapunk nem lesz látványosabban más, mint tegnapunk. Felötlik előttem, hogy gimnazista koromban, egyik fizikaóra után felírtam füzetem hátlapjára, emlékeztetőül, az épp hallottakat: 1999. augusztus 11-én teljes napfogyatkozás. Beleborzongtam, hogy addig még tizenegynéhány év van, aztán ki is ment a fejemből, de ott volt a tudatomban. És íme, ez is lecsengett, mert ez a dolgok rendje. Valami ilyenszerű eszközre gondolok, ha nem tűnik ellentmondásosnak: aktív türelem. (Szonda Szabolcs, 1999. augusztus 15.)
• Bevallom: néha zavart mostanáig a „zöldek” agresszív hangoskodása, de rá kell jönnünk: nekik van igazuk. Addig kell a hatóságok képébe üvölteni, amíg nem késő. Amíg még nő a fűszál, a tölgy, a fenyő, és hal van a vizekben. Mert íme: ott, a Szamos és a Tisza egyes magyarországi szakaszain már nincs hal. Nincs semmi. Csak üres, kihalt víz, és gyűlölet azok iránt, akik miatt ez megtörtént. Persze ha eltekintünk a katasztrófa hatásától, akkor azt is mondhatjuk: jó, hogy bekövetkezett a szennyezés. Ez nem cinizmus, csak a dolgok reális értékelése. Hiszen mi más, ha nem egy természeti katasztrófa ébresztheti rá térségünk országait, népeit az egymásrautaltságra, az összetartozásra, arra a felismerésre, hogy egymás nélkül semmire sem mehetünk, és hogy egymásnak mennyit árthatunk. (Máthé Éva, 2000. február 11.)
• Az RMDSZ-nek nem szabad engednie, hogy belső életét megfertőzze az általa oly szokszor megbélyegzett ún. balkáni politizálási stílus. Az egyet ígérés és a mást csinálás. A ki- és beszámíthatatlanság. A csalás, a hazugság. Épp arról az értékéről mondana le, amit mások annyira irigyelnek. Amiért sokszor megfojtanák egy kanál vízben. Most sem különben. Választási évben vagyunk. Jogaink érdekében: el kell mennünk szavazni. Vitákon innen és túl. S el is fogunk menni. (Cseke Gábor, 2000. május 12.)
• Igen, a valóság lehangoló és szomorú mostanában mifelénk. De a bajokat nem orvosolhatjuk, ha állandóan ezeket ismételjük, mindenből csak a negatívumot emeljük ki... tessék már egy kicsit mosolyogni, egy piciny oka biztosan mindenkinek van rá. Még azoknak is, akik el akarják velünk hitetni, hogy a világ csak rossz. (Sike Lajos, 2000. augusztus 1.)
• Utakat az államfő látogatása előtt is javítottak. Most erre csak rövid szakaszon volt szükség. Igaz, jellemző módon erre is ott került sor, ahol a miniszterelnök és csapata járt. Csíkszeredában a Coşbuc utca régen feltört szakaszára most egyből jutott pénz. Nem rossz ez most sem, csak azt nem érteni, hogyan juthatott most és korábban egyáltalán? Ha nem lenne ez az egybeesés, dicsérném a megoldás ötletgazdáját. (Daczó Dénes, 2001. szeptember 20.)
olitikai vagy egy diplomáciai szakértő, egy szakújságíró, egy (esetleg magyar származású) szenátor vagy képviselő. Ne adj’ isten, maga az elnök. Azaz: valamelyik bunkó jenki. Aki szeret sommásan, leegyszerűsítve fogalmazni. Mint a vadnyugati filmjeikben: valaki vagy jó vagy rossz. Szép vagy csúf. Hófehér vagy éjfekete. Ha az árnyalatokat el is hanyagolják, általában nem tévednek nagyot... Alaptalan feltételezések, származást firtató sandaságok helyett inkább arra kellene összpontosítanunk szellemi és politikai energiáinkat, hogy legközelebb ne mondhassanak kedvezőtlent rólunk. (Siklósi Nándor, 2002. november 20.)
• A rendszerváltás óta tettük a magunkét, igyekeztünk tudásunk és tehetségünk szerint a legjobb lappal szolgálni, átfogóan tájékoztatni olvasóinkat. Közben nap mint nap harcot folytattunk az újabban már arab kézen levő fő lapterjesztővel, futottunk – bár nem ez lenne a feladatunk – a reklámokért, hirdetésekért. Éveken át sikerrel, még akkor is, amikor a hatalom szemében vörös posztó voltunk. Érdekes módon pontosan akkor fuccsolunk be, amikor érdekvédelmi szervezetünk kormányra került... Reméltük: az új helyzetben másképpen viszonyul majd a magyar nyelvű sajtóhoz, a Romániai Magyar Szóhoz. Erre ígéret is elhangzott, méghozzá a legmagasabb szinten… Azzal maradtunk, a romániai magyarság pedig egy lappal kevesebbel.

2013. február 8.

Szolidaritásból magáénak vallja a székely zászlót a román újságíró
Sabin Gherman újságíró egy tegnapi cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy bár bizonyos médiaorgánumok figyelemfelkeltő szalagcímek alatt tálalják a vészterhes gyorshírt, hogy a székely zászló lassan kiszorítja Hargita és Kovászna megyében a román állam szimbólumait, és közeleg a magyarok által keltett apokalipszis, a valóság ehhez képest az, hogy az ország több helyiségében ott lengedezik az adott település zászlaja. Mint írja, például Tordán végighaladva megfigyelhető, hogy a zászlórudakon a román trikolór, és az Európai Unió zászlaja mellett ott látható a város fehér-piros lobogója is, Aranyosgyéresen pedig a város sárga-kék zászlaja. Az emberek többnyire csaknem teljes nemtörődömséggel sétálnak el alattuk, de adott esetben hirtelen támadt büszkeséggel magyarázzák el az idegennek, hogy milyen lobogót láthatnak – írja Gherman.
Emlékeztet továbbá arra, hogy körülbelül két hónapja a Gorj megyei prefektus nagy örömmel közölte, hogy Victor Ponta miniszterelnökkel együtt tűzi ki az olténiai megye zászlaját a Păpuşa-csúcsra a turizmus fellendítése céljából. Neamţ várán ugyanakkor büszkén lengedezik a történelmi Moldva lobogója – tájékoztat az újságíró, hozzátéve: az olasz, francia, amerikai, vagy magyar vendéglők is jellemző módon kitűzik a megfelelő nemzet zászlaját. – Ilyen körülmények között még téma lehet a székely lobogó kérdése? – veti fel a kérdést az újságíró. Mint megállapítja, véleménye szerint a dagadó botrány valóságos aranybánya a román politikusok számára: „elég buták és szegények vagyunk ahhoz, hogy rájuk hallgassunk, hogy megfélemlíthessenek, hogy a fülünk botját se mozdítsuk az egészségügy, a tanügy és a mezőgazdaság problémái miatt, hiszen Isten jóindulatából itt vannak nekünk a magyarok, akikkel háborúskodhatunk” – állapítja meg Gherman.
Hozzáteszi: tudatában van annak, hogy a jelenlegi hangulatkeltés közepette egyesek számára szinte hazafias kijelentésnek minősülne róla azt mondani, hogy szeparatista, és az Erdélyt óhajtó magyarok bérence. Mint írja, szeretné, ha a román polgárok is olyannyira ragaszkodnának trikolórjukhoz, akár a székelyek saját lobogójukhoz, a román politikusok pedig ugyanolyan vehemenciával óvnák a határon túli románok jogait, mint budapesti kollégáik a külhoni magyarokét. Mindemellett, most azt az időt éljük, „amikor alávaló emberek a trikolórt a gyorshír sárga szalagjával helyettesítik” – jegyzi meg Gherman.
Lucian Mândruţă újságíró Facebook-oldalán közzétett bejegyzésében kiemelte: nem érti, miért okoz gondot egyeseknek a Székelyföld zászlaja, hiszen nyugati államokban minden tartomány saját történelmi lobogóval, fesztivállal, sajtmárkával, könyvtárral, vagy műemlék kastéllyal rendelkezik. Mindezek az elemek hozzájárulnak a térség kultúrájának gazdagításához; Romániában ez miért nem lehetséges? – veti fel a kérdést. Felhívja a figyelmet arra, hogy „a legalább ezer éve itt élő székelyek határőrök voltak”, és „egyetlen román sem tudja, hány csatában haltak meg magyarok azért, hogy megvédjék Erdélyt a tatároktól és törököktől, mert nincs szemük és fülük csak Mihai Viteazu és Ştefan cel Mare cselekedeteire.” Mint írta, a román tankönyvekben nincs hely más nemzetek hősei számára, akikhez kapcsolódó történelemnek már ideje lenne a békét jegyeznie fel. Mândruţă szerint a Székelyföld zászlaja körüli botrány csak a gyűlöletet és a mindkét oldali szélsőséges nacionalizmust szítja, alátámasztva a magyar szélsőjobboldal elméletét, hogy a románok „primitívek”. – Kedves magyarok, mivel hozzám hasonlóan román állampolgárok vagytok, történelmi szimbólumaitok az enyémek is – hangsúlyozta bejegyzésében az újságíró, aki bejegyzéséhez csatolta a székely zászlóról készült fényképet és megjegyezte: „Ma én is székely vagyok – az első Argeşből”.
Szabadság (Kolozsvár),

2013. február 11.

Nem mindenkinek sérti a szemét (Román publicisták a székely zászlóról)
Több román publicista közölt az elmúlt napokban a kisebbségi jelképhasználat jogát elismerő, a nacionalista hangulatkeltést elítélő írást a székelyzászló-ügy kapcsán. Ezeknek a kivételeknek az internetes portálok és közösségi fórumok biztosítottak nyilvánosságot, miközben a televíziós vitaműsorokban meghívott politikusok és elemzők többnyire ellenséges hangnemben beszéltek a székelyek követeléseiről.
A román szolidaritási megnyilvánulások sorát Lucian Mândruţă televíziós személyiség nyitotta meg, aki már a diplomáciai szintre került vita kirobbanásának másnapján székely zászlót tűzött ki Facebook-oldalára, és bejelentette: „ma én is székely vagyok, az első Argeş megyében”. Ugyancsak közösségi oldalakon terjednek Sabin Gherman kolozsvári publicista írásai, aki hazai példákkal igazolta, hogy a regionális jelképek Romániában is jelen vannak: Tordán és Aranyosgyéresen például a zászlórudakon a város zászlaja is ott lobog, két hónapja pedig a Gorj megyei prefektus nagy örömmel közölte, hogy Victor Ponta miniszterelnökkel együtt tűzi ki az olténiai megye zászlaját a Păpuşă-csúcsra. Ilyen körülmények között még téma lehet a székely lobogó kérdése? – veti fel a kérdést Sabin Gherman. Mint írta, azt szeretné, ha a román polgárok is olyannyira ragaszkodnának trikolórjukhoz, akár a székelyek saját lobogójukhoz, a román politikusok pedig ugyanolyan vehemenciával óvnák a határon túli románok jogait, mint budapesti kollégáik a külhoni magyarokét. A Tiszta Romániáért Egyesület portálján Moise Guran, a román gazdasági tévéműsorok egyik legnépszerűbb szakújságírója írt arról, hogy a román hatóságoknak nem lenne szabad „buta és történelmileg igazságtalan” módon tagadniuk Székelyföld létezését. A médiaszemélyiség szerint inkább gazdasági és idegenforgalmi téren kellene hasznosítaniuk azt a márkanevet, amit Székelyföld jelent. Vasárnap az Evenimentul zilei lap internetes kiadása Angela Tocilă nagyváradi író blogbejegyzését vette át a székelyzászló-ügyben. A szerző rámutatott, hogy a tévében agitáló politikusok várakozásaival ellentétben Erdélyben „a magyar és román emberek nem döfték le egymást zászlórudakkal, nem köpködtek egymásra, hanem munkába mentek, elvitték a gyereket iskolába, mintha mi sem történt volna”, és hidegen hagyta őket a Bukarestben fortyogó hazafiasság. Úgy tűnik, a nép mégsem olyan buta, hogy elég legyen számára kenyér helyett a cirkusz, és Erdély elrablásával már nem lehet ijesztgetni őket” – vonta le a következtetést Andrea Tocilă.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

2013. március 28.

Sabin Gherman: legyen Székelyföld egy kulturális régió
A román kormány célja, hogy még idén megvalósítsa az ország közigazgatási átszervezését, ez pedig a régiók újrarajzolása révén igen fontos kérdés az erdélyi magyarság számára is.
Az EMNP szerint a Székelyföld régióban a népesség túlnyomó része bizonyítottan támogatja, hogy jöjjön létre, a fejlesztési régió a történelmi régióhatár mentén. A néppárti elképzelés megtartaná a megyéket, de szükségesnek tartaná a megyehatárok felülvizsgálatát.
Az erdélyi magyar politikai szervezetek régió-átalakítási tervei közt nincs nagy eltérés, és lehetséges a közös elképzelés kidolgozása egy szakmai egyeztetés után. Bár kevés az esélye, de talán újraalakulhat a Székelyföld régió. Viszont legrosszabb esetben a magyar megyéket más-más megyékhez csatolva még inkább kisebbségbe kerülhet a még tömbben élő székelység.
Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes bejelentette, hogy az alkotmánymódosítás után közvetlenül bemutatják azt a projektet, amely szerint év végéig megalakulnak a régiók, és kiderül, kik lesznek a vezetőik kinevezéssel, vagy választás útján. Mandátumuk pedig három év után jár le, amikor a 2016-os helyhatósági választásokon új vezetők kerülnek majd a régiók élére.
A majdani régiókat illetően már több javaslat napvilágot látott tavaly is, de hivatalos változatok még nem léteznek, ennek ellenére a közvita legfontosabb témája, hogy mely városok válhatnak régióközponttá. A székelyföldi régió létrehozásáról Liviu Dragnea kijelentette, hogy az nem szerepel a kormány elképzelései között, mert az azt jelentené, hogy etnikai alapon létesítenének régiókat.
A székelyföldi régió létesítését egyetlen román párt sem támogatja, viszont vannak olyan közéleti személyiségek, akik jogosnak tartják az elképzelést. Egyikük az a Sabin Gherman, aki alapítója volt a később törvényen kívül helyezett Erdélyiek Pártjának. Szerinte a történelem már korábban megmutatta, hol vannak a régiók természetes határai, kezdve Bukovinától, Máramaros, Kőrösök vidéke, Erdély, Bánság, Olténia, Havasalföld, Dobrudzsa, és Moldvával bezárva, amelyek több száz éve léteznek. Ezek mellett kellene megalakítani három speciális régiót: a Duna-deltát a természeti kincseiért, a Zsil-völgyét, mint turisztikai gyöngyszemet és Székelyföldet, mint kulturális régiót.
Egyelőre csak meddő vita folyik, jobbára csak a régióközpontokra összpontosítva, de a lényegi kérdésekről, hogy milyen hatásköreik lennének a régióknak és, hogy ez miként segítené elé a régiók harmonikus fejlesztését, igen kevés szó esik.
Duna Tv
Erdély.ma,

2013. március 28.

Autonómia – Epe a borban
Hallgatom Sabin Gherman romániai román újságíró szavait. A romániai jelzőt azért illesztettem ide, mert vannak moldáviai románok is; ajaj, milyen jól esett nekünk, romániai és nem romániai magyaroknak hallani, hogy ők Moldáviában tüntettek a mi autonómiánkért! Szóval ott tartok mai nap is, ahol még Magyarországon, amikor talpra állott bennem az igazságérzet, olvasván Sabin Gherman kolléga írását: M-am săturat de România Mare, azaz: Elegem van Nagy-Romániából.
Hát most lányos zavaromban mit mondjak? Azt, hogy nekünk, magyaroknak is?! Van egy tv-csatorna Romániában – közbevetem: nem elég nagy ez az összeajándékozott, összetákolt Románia, Dobrudzsától Szalontáig, Nagyszentmiklósig, Nagybányáig? –, és ezen a csatornán néha megszólalnak Sabin Gherman mellett azok a románok is, akiknek van igazságigényük, egyensúlyérzékük kenyér- és hitközség között.
Azon a bizonyos gyulafehérvári népgyűlésen 1918-ban – közel sem voltak annyian, mint március 10-én Marosvásárhelyen – ígértek nekünk toronyórát láncostól, jogokat és szabadságot fölösen, hogy mára mindezek helyett megmaradjon rajtunk a kígyó és béka, népünk és honunk történelme pedig zagyvalékká váljék az ő kezük alatt... Szóval akkor is voltak százezernyien, de sokkal többen is erdélyi románok, akik hallani sem akartak arról, hogy Erdélyt és a járulékterületeket a nyugaton élő románokkal együtt az Ókirálysághoz (Regat) loccsantsák. Ez tény. Éppen ezért ígértek fűt-fát akkor, hogy az erdélyi románság meg a magyarság eltűrje a „csatolást” olyan tartományokhoz, ahol kerítés nincs (ma is tapasztalható), a kutyák szabadon, a disznó pedig láncon legel...
Szót kellene érteni, akkor a románoknak is jobb lenne. Ezt hangoztatják Sabin Ghermanék, és nem félnek olyan erősen az autonómiától.
Dühében mondotta Sabin, hogy ne panaszkodjanak az erdélyi magyarok, hiszen nekik legalább van pártjuk, de nekik, erdélyi románoknak még az sincs... Sekély vigasz, mégis: csak mondják, hátha lehallatszik (mert hogy lehallgatják, az bizonyos) Bukarestig! Mert amott türelmetlenek ám, nem tartják elég gyorsnak a magyarság fölszívódását, eltűnését, s különösen az autonómia keretein belül – ha lesz. Márpedig kell s lészen, akár az ágyúk 1849-ben.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

2013. április 25.

Hogyan rabolják ki Erdélyt a nemzeti egység szellemében
Constantin Niţă miniszter éppen ezt teszi: miközben a legnagyobb modernitással viszi előre a haza jólétét, aközben porba döngöli és szétveri az egyetlen ágazatot, amelybe még beleszólása van: az energiaügyet.
Igen, tudom: ez egy olyan ágazat, amely sok éber és okos srác zsebét megtömte. De ők legalább ezt az „okosságot" megjelenítő pártok akaratából, szívesen tették.
A Romgaz és a Transgaz – vagy ezek menedzsmentjének – Bukarestbe való költöztetése a „regionalizálás" lázas előkészületeire utalnak: mindent a fővárosba költöztetünk, a felelősséget decentralizáljuk és a forrásokat központosítjuk: amolyan „tietek a munka, mienk a pénz" felállás. És mindez akkor zajlik, amikor nekünk azt mondják, hogy válság van és csak így lehet egységes a nemzet – de a háttérben ugyanazt a nemzetet kirabolják, éljen az Medgyesen, Tecuci-on, vagy Máramarosszigeten.
Az első, a erdélyi földgázlelőhely felfedezése óta, amit a Maros megyei Kissármáson találtak 1909-ben, a fővárosok minden elsőbbséget elvitattak: de sem a királyi Budapest, sem Bukarest (a kommunizmust is beleértve) nem merte elvenni Erdélytől a korona gyöngyét. Ez, Nita szerint talán a hálaadás gesztusa, hogy az itteni emberek egykor tisztességet kaptak, akkoriban, amikor a fiatal Jászvásár mellett élő gyakornok Brassót választotta lakhelyül.
Vajon milyen lenne, ha az összes német vállalatnak egyszer csak kötelezővé válna a székhelyét Berlinbe költöztetni? A franciáknak meg Párizsba, és az olaszoknak meg Rómába? Ahelyett, hogy terveket rajzolgat a térképen, a miniszterelvtárs elgondolkozhatna azon, hogy miért nem érik el soha az 1976-os szintet, amikor a földgázkitermelés 29,8 milliárd köbméter volt – ma nyolcszor kevesebbet termelnek ki, „hála" a minisztériumok papírmunkájának. Gondolkozzon el azon is, hogy Medgyesen az ágazat legjobb munkásai és specialistái vannak és a Bukarestben összezsúfolódott bürokrácia nem megoldás.
De itt a politikai játszmák uralkodnak. Miután Szebent és Brassót szembeállította egymással, a miniszterelvtárs most ugyanezt tenné Erdély és Bukarest esetében is. Elvették az ásványvizeinket, a rezet, az aranyat, az ezüstöt, az autópályákat – mindenről a miniszterek döntenek: ott adják el darabról darabra Romániát, nem Medgyesen Tecuci-on vagy Máramarosszigeten.
Nagy hiba, amit Nita csinál: nincs elképzelése, úgy látszik nem érti, mik a románok prioritásai, és talán ezért látja Romániát Bukarest csatlósának: és a harmonikus fejlesztés helyett egy olyan adminisztratív-pénzügyi függőségben tart, amiről sem a régebbi Budapesti vezetés, sem a kommunisták nem is álmodtak.
Hogy érthetőbb legyen, itt egy Moldvai példa: Onesti városa a RAFO adókból élt, a település GDP-jének majdnem 80 százalékát a RAFO adta, de a vállalatot tönkretették és ezzel a várost is. Ez vár Medgyesre is, ahol a Romgaz és a Transgaz adóiból 65 százalékot kapnak vissza fejlesztésekre. Kétlem, hogy Nita értené. Ahogy tudom, már szemet vetett az egyik bukaresti székhelyre is, ami a Hristo Botev utcában van. Szerveztek egy állásbörzét is, ahol azt mondták a munkakeresőknek, hogy egy németországi képzésen kell részt venniük, ahonnan majd a fővárosba mennek dolgozni. Csakhogy a kényelmes miniszteri fotelekből, nem látszik az, hogy mit jelentene, ha egy teljes város, vagy teljes Erdély az utcára vonulna.
Az az ötezer medgyesi, aki két hete tüntetett, még ezreket tud maga köré gyűjteni, hogy megvédjék Erdély erőforrásait. És itt meg is állok, jó lenne mindenkinek elképzelni, milyen pénzügyi önrendelkezésünk lehet, amikor az indítógombok mindig a minisztereknél vannak.
Nita elvtárstól csak annyit kérek: képzelje el, hogy az a gomb egy pánikgomb.
Sabin Gherman
citynews.ro M&L
Erdély.ma

2013. június 28.

Tájhaza és vasketrec
Neve a múlt rendszerben a Limes-körrel, a rendszerváltás után pedig többek között a Provinciával forrt egybe. Molnár Gusztáv filozófus-politológussal sajátos és saját „tájhazájáról”, a 20. század eleji Magyarország perspektíváiról és a tovatűnt lehetőségekről beszélgettünk.
– A Limes-kör találkozóin született anyagok máig forrásértékűek, miközben a vállalkozás első percétől fogva veszélyesnek számított. Milyen jövőt jósoltak munkájuknak önök, erdélyi magyar ellenzéki értelmiségiek?
– A Limes-kör megalapítása tudatos, átgondolt lépés volt részemről. Nagyjából 1985-ben vált világossá, hogy az ugyan erősen korlátozott, de mégiscsak rendelkezésre álló nyilvánosság keretei a korábbi évekhez viszonyítva rendkívüli módon beszűkültek. Nyilvánvalóvá vált: egy párhuzamos belső nyilvánosságot kell megteremtenünk, amelynek egyértelmű hátránya, hogy illegalitásba kényszerül, előnye viszont, hogy nem érinti a cenzúra. Hogy mi lesz a vége, nem tudtuk, nem is tudhattuk – a terv az volt, hogy az anyagokat Magyarországra juttatjuk, mivel egy része annak, amiről beszéltünk és írtunk az akkor sokkal komplexebb és toleránsabb magyarországi nyilvánosságba már belefért. Döntő része viszont abba sem, hiszen mi a kommunizmus utáni korszakra készültünk, arra, hogy a demokrácia helyreállításával vagy megteremtésével milyen új lehetőségek adódnak a számunkra. Ezért az anyagok nagy részét a magyarországi párhuzamos nyilvánosságban publikálhatták volna. Ez volt a stratégia, ami azért nem sikerült, mert minden mozdulatunkat figyelték, és mielőtt az átküldendő anyag összegyűlt volna, lecsaptak ránk.
– Mi lett az elkobzott írásokkal?
– Az anyagok jelentős részéből volt egy tartalék példányom, ezeket áttelepülésemkor sikerült Magyarországra vinnem. Másrészt, amikor a Szekuritáté levéltárában saját dossziém iránt érdeklődtem, azt nem kaptam meg, egy négykötetes Limes-összeállítást viszont igen. Ebben benne vannak a lefoglalt írások, olyanok is, amelyekről nem volt másolatom. Az akkor legfrissebb tanulmányomnak például még a piszkozatát is elvitték, így viszont előkerült… Mostanában egyébként épp olyan téma foglalkoztat, ami a Limes-találkozók során merült fel. Bíró Béla egyszer azt mondta: gondolkodjunk el azon, hogy a liberális demokrácia többségi demokráciát jelent, vagyis az alávetett helyzet a rendszer megváltozásának ellenére is változatlan maradhat például egy Kolozsvár típusú településen, ahol bár demokratikus körülmények között, de továbbra is kisebbségben, azaz alávetett helyzetben leszünk. Minket ez a gondolatmenet akkor nagyon megdöbbentett, de látnoki megérzés volt: a román nemzeti hegemónia és a nemzetállam adott. Ez a brutális valóság: nem mintha korbáccsal üldöznék a magyarokat, de nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a magyarság egyre fogy és marginalizálódik, csak foltokban marad meg. S már nem csak Kolozsváron, hanem Nagyváradon is érezhető ez.
– Soha nem gondolt a Romániába való visszaköltözésre?
– Mivel Szalárdon születtem, nekem Nagyvárad a város. Már a múlt század hatvanas éveiben vegyes lakosságú volt, azt valahogy fel tudtam dolgozni, de az a Nagyvárad, amely 2006-ban fogadott, amikor a Partiumi Keresztény Egyetemen főállásban kezdtem el tanítani, már teljesen más volt. Látnom kellett, hogy mit jelent húszszázaléknyi magyar lakosság egy több százezres városban egy amúgy jobbára pozitívnak mondható helyzetben. A visszaköltözésem nem volt teljes, mert bár Magyarországon sem tudtam teljes mértékben szocializálódni – így a szó teljes értelmében sohasem váltam „magyarországivá” –, be kellett látnom, hogy a visszatelepülésnek is korlátokat kell szabnom, mert elhagytam egy közeget 1988-ban, és 2006-ban – Hérakleitosz szavaival élve – már nem léphetek ugyanabba a folyóba. A senki földjén létezem, ami alapvetően nem rossz. Lelkileg nem könnyű ezt feldolgozni, de elviselésében, sőt, pozitív oldalának élvezésében óriási segítségemre van, hogy nekem voltaképpen egyfajta „mikrohazám” van. Ezt a németek a Heimat kifejezéssel írják le, és magyarul nagyjából „tájhazát” jelent. Keleti csücske a Nagyváradhoz közeli Hegyközszentimre, ahol családi szőlősünkben egy öreg pince fölé építettem egy kis házat. A másik csücske ennek a speciális tájhazának – a szintén í-ző – Mezőtúr, ahol a Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös folyik. Az utóbbi egyik csendes holtága, a Peres mellett van a másik „birtokom”, egy kis faház. Amúgy Budapest mellett, Csömörön lakom, ahol az „őslakók” – „tótok” és „svábok”, jó magyarok, persze – lassan kisebbségbe kerülnek az olyan be-, illetve a városból kitelepülőkkel szemben, mint amilyen a mi családunk is. Csömör és Nagyvárad, tavasztól későőszig pedig Mezőtúr és Szentimre között ingázva empirikus értelemben folyton beleütközöm az országhatárba, amit persze tulajdonképpen nem veszek figyelembe. Nem érdekel, mint ahogy a két ország aktuálpolitikája sem foglalkoztat különösebben. Két témával foglalkozom: az egyik a globális geopolitika, amely mindig a kedvenc szórakozásom volt, a másik egy tavaly elkezdett kutatás a 20. század eleji magyar nemzeti hegemónia dilemmáiról.
– Mi érdekli a lassan több mint száz évvel ezelőtti Magyarországgal kapcsolatban?
– Ami engem most foglalkoztat, az természetesen összefügg az utóbbi évek említett alapélményével. 1910-ben a Horvátország nélküli Magyarország 56 százaléka volt magyar anyanyelvű, s ha a történelem nem szól közbe, ez az arány 60–65 százalékig emelkedhetett volna. Ez már elég lett volna a fokozatosan demokratizálódó körülmények között is a magyar nemzet hegemón pozíciójának a megőrzéséhez, amit nem szabad összekeverni a szupremáciával. Egyik kedvenc szerzőm, az úgynevezett revizionista-cionista Vladimir Jabotinsky mondja, hogy az országokkal kapcsolatos legfontosabb tény nem a jogokkal, hanem a számokkal áll összefüggésben. Azzal, hogy ki van többségben, és hogy ez a többség mekkora.
– Ennek függvényében lényeges tehát a század eleji Magyarország?
– Igen, mert döntő jelentőségű, hogy akkor (egészen pontosan 1900-ban) billent át az 50 százalékon az arány. A magyarság számarányának a jelentős növekedése egyrészt a magas születési arányszámnak, másrészt a nagyarányú asszimilációnak volt köszönhető. Ennek a perspektívának 1918-ban vége szakadt, és egy másik logika kezdődött, amelynek már csak passzív tárgyai lehettünk. A Magyarországgal szomszédos területeken olyan mértékben marginalizálódtunk, hogy – kis túlzással – lassan már maximális jogokat is adhatnának, nem lenne különösebb jelentősége. Az egyetlen kivétel a két székely megye, ahol még megmaradt a lokális többségünk. Ezért akarják beolvasztani őket egy helyileg is román többségű régióba.
– Nagy visszhangot kiváltott tanulmánya, Az erdélyi kérdés szerint a kilencvenes évek végén Románia előtt két út állt: vagy sikeres lesz, és egyfajta föderalizációt megvalósítva sikerül Erdély szintjére emelkednie, vagy a sikertelen országok sorsára jut. Hogyan gondolkodik minderről ma?
– Több szempontból is releváns a kérdés, hisz ez a tanulmányom – amelyben az volt a revelációszerű, hogy Erdély választási térképe mennyire eltér az ókirályságitól – volt tulajdonképpen a Provincia című, 2000 és 2003 között működő folyóirat elindítója is. Megismerkedtem olyan erdélyi románokkal – többek között Alexandru Cistelecannal, Traian Steffel és Daniel Vighivel –, akik érezték Erdély potenciális előnyhelyzetét a Regáttal szemben, és elindítottuk a kétnyelvű kiadványt. Az általunk képviselt alternatíva akkor megoldást jelenthetett volna arra, hogy egyfajta társnemzeti státust érjünk el – Erdélyen belül! Egy kisebbség nem kerülhet hatalomra, vagy ha igen, szövetségesekre van szüksége, hogy ki tudjon törni a determináltságból, a számok vasketrecéből, amire az alárendeltség ítél. Ezért úgy gondoltam, ha össze tudunk fogni az erdélyi románokkal, és Erdélyen belül létre tudunk hozni egy regionalista, transzszilvanista alapon álló többséget, az megoldást hozhat.
– Mégsem jelentett megoldást ez az elképzelés. Miért?
– 2003 körül eljutottunk arra a pontra, ahol az értelmiségi elképzelés már nem volt elegendő arra, hogy mobilizáljuk a potenciális „transzszilvanista” többséget a nem erdélyi, hanem sokkal inkább összromán mentalitású populációval szemben. Ezért felmerült egy valóban transzetnikus párt létrehozásának a gondolata (annál is inkább, mert egy nyilvánvalóan diverziós céllal, a mi törekvéseink diszkreditálására létrehívott ilyen párt, a Sabin Gherman-féle már létezett), amellyel kapcsolatban viszont a Provincia-csoport megosztott volt. Egy része kész volt a politika mezejére lépni, más része ódzkodott ettől. Döntő jelentőségűvé végül az egyik nagyváradi megbeszélésünk vált, amelyen részt vett Smaranda Enache is. Nekiszegeztük a kérdést: vállalja a párt vezetését vagy sem? Úgy gondoltuk ugyanis, hogy tökéletesen kétnyelvűként a magyarok számára is elfogadható volna. Smaranda ott és akkor viszont nem vállalta a tisztséget, ami azért is lényeges, mert csak az a pillanat jöhetett számításba. Közzétettünk ugyanis egy memorandumot, amelynek a mintegy ezer aláírójára akkor lehetett volna támaszkodni.
– A Limes kevésbé bír kétértelmű jelentéssel, mint a Provincia. Miért épp ezt a nevet kapta a kiadvány, s majd a csoport is?
– Az első javaslatom a „Diéta” volt. Ám ennek is van egy köznapi, kevésbé szerencsés jelentése, ráadásul román barátaink kissé erősnek érezték az erdélyi országgyűlésre való egyértelmű utalást… Ezért döntöttünk végül a „Provincia” mellett, amelynek az én fülemben egyáltalán nem a pejoratív jelentéstartalma dominál, hanem az, amit egy római provincia asszociál. Ami persze nem Róma, de nem Bukarest és nem is Budapest.
Molnár Gusztáv Filozófus, politológus, 1948. november 20-án született a Bihar megyei Szalárdon. Nagyváradon érettségizett, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. Pályáját a Kriterion Könyvkiadó bukaresti szerkesztőjeként kezdte. 1988 tavaszán Magyarországra költözött. A rendszerváltás után a Teleki László Alapítvány Dunatáj Intézetének, majd geopolitikai kutatócsoportjának vezetője. A 2000 és 2003 között megjelent Provincia című politikai és kulturális havilap kezdeményezője és Alexandru Cistelecannal együtt társszerkesztője volt. 2006 óta a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem docense. 2009-től geopolitikai blogot vezet az interneten (vilagnaplo.hvg.hu). Kötetei: Az elmélet küszöbén (tanulmányok, 1976), Ó, Anglia, Anglia... (esszé, 1984), Alternatívák könyve I-II (tanulmánykötet, 2007), Beszélgetések Méliusz Józseffel – 1930-1939 (2012)
Dénes Ida

2013. július 17.

Egy hét és jön „a mi időnk” Tusványoson
Tusványos 24 – A mi időnk! – e címszó alatt rajtol egy hét múlva a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor 24. kiadása.
A szervezők szerint „a mi időnk" nem csak az egymásra találás, a közös gondolkodás, a visszatekintés, a tervezés és a tartalmas szórakozás ideje, hanem ezúttal a napirendre tűzött legfőbb témával, a regionalizációval kapcsolatos markáns vélemény megfogalmazásának az ideje is. Ennek jegyében a budapesti Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács a megszokottnál lényegesen több európai autonómia és kisebbségpolitika szakértőt hívott meg a július 23. és 28. között zajló tusnádfürdői rendezvénysorozatra.
A baszk, katalán és finnországi svéd képviselőkön kívül a házigazdák a román demokrácia és a központosított rendszer lebontásának híveire is számítanak. Ha Smaranda Enache, Valentin Stan, Ovidiu Pecican vagy Gabriel Andreescu, a demokrácia és a román–magyar párbeszéd elkötelezett híveiként tusványosi visszajárónak számítanak, idén első ízben fejtheti ki Erdéllyel és a Székelyfölddel kapcsolatos álláspontját az autonómiapárti Sabin Gherman, a szociál-demokrata alakulat egyik kulcsfigurája, Viorel Hrebenciuc vagy Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester. Nem szerepel a meghívottak között viszont a korábban visszajáró vendégként számon tartott Traian Băsesecu államfő.
Az anyaországot, többek között, Németh Zsolt külügyi államtitkár, Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár, Semjén Zsolt kormányfő-helyettes, Tarlós István budapesti főpolgármester, Schöpflin György történész és politológus képviseli. Mint minden egyes évben a szabadegyetem szombati napján ezúttal is Orbán Viktor miniszterelnök tart előadást.
Sándor Krisztina, a szabadegyetem mellett az egykori alapítókból, főszervezőkből létrehozott szenátus tagja szerint, ha minden egyes meghívott, aki visszajelzett, valóban megtiszteli jelenlétével a rendezvényt, az elmúlt évekből ismert párbeszédek az idén valóságos kerekasztal-beszélgetésekké alakulnak. Újságírói kérdésre, miszerint miért ismét az autonómia kerül terítékre, Sándor Krisztina elmondta, egyszerűen azért, mert még mindig aktuális.
„Addig amíg bizonyos gondok meg nem oldódnak, mint amilyen az autonómia vagy az orvosi egyetem kérdése, addig nem mondhatunk le a napirendre tűzésükről és vitájukról" – fejtette ki az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Sándor Krisztina cáfolta azokat a felvetéseket, miszerint a Tusványos idei kiadása afféle Fidesz-kampányindító lenne. „Fontosnak tartjuk elmondani, hogy az Erdélyben élő kettős állampolgárok éljenek a szavazati jogukkal és vegyenek részt a 2014-es magyarországi választásokon. Ennyi és nem több" – szögezte le az EMNT ügyvezetője.
A keddi sajtótájékoztatón a szervezőcsapat részéről Jakab Attila és Vass Orsolya ugyanakkor arról beszélt, hogy idén is negyvenezer látogatót szeretnének az Olt-parti kempingbe vonzani. Fő céljuk a fesztiválozókat bekapcsolni a szabadegyetem előadásaiba, a szabadegyetemre érkezőket pedig az esti bulikba. A jó hangulatról az idén olyan fellépők gondoskodnak, mint a Magna Cum Laude, Semi Holsen, Budapest Bár, Csík Zenekar, A kutya vacsorája, Beatrice, Role, Demjén Ferenc, Magashegyi Underground, Balkan Fanatik vagy a Ghymes. A táborozók testi épségét a helyi vadőrök próbálják megóvni a tusnádi kempingbe időnként be-betoppanó medvéktől.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2013. július 23.

Tusványos 24
Ma kezdődik a bálványosi szabadegyetem
A mi időnk! a mottója az idei, huszonnegyedik Bálványosi Nyári Szabadegyetemnek és Diáktábornak, amelyet Tusnádfürdőn tartanak július 23-28. között, a Magyar Ifjúsági Tanács és a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány szervezésében.
A több mint húsz helyszínen zajló előadások és eszmecserék idén elsősorban a régióátszervezés köré csoportosulnak – tájékoztatnak a szervezők sajtóközleményükben. Az idei táborban sokkal több külföldi meghívott jelezte részvételét, mint az elmúlt években. Jelen lesz: Marc Gafarot i Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője, Sabrina Ragone spanyol jogász, alkotmányjogász, aki a katalán függetlenségi törekvések alkotmányjogi kérdéseivel foglalkozik, Elizabeth Nauclér, a Finn Parlament svéd parlamenti csoportjának képviselője. Visszatérő vendégnek számít Smaranda Enache, a marosvásárhelyi Pro Európa Liga társelnöke, Valentin Stan politológus, Sabin Gherman, közismert Erdély párti politikus, a Transilvania Live ügyvezető igazgatója, Ovidiu Pecican, történész, közíró és Gabriel Andreescu, emberjogi aktivista. Magyarországról részt vesz Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Törzsvendégnek számít a két „alapító”, Németh Zsolt Magyarország külügyi államtitkára és Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt, elnöke valamint Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, Tőkés Lászlóval együtt szombat délelőtt tart előadást A mi időnk! címmel.
A mottó jegyében az előadások kötődnek az egyszerűsített honosítás, a magyar állampolgárság, a nemzeti érdekek képviselete, az autonómia és a választójog kérdésköréhez. A közéleti-politikai előadások idén is a Lőrincz Csaba sátorban, illetve a Kós Károly-sátorban kapnak helyet. Terítékre kerül továbbá az erdélyi magyar orvosképzés helyzete, de értekezéseket folytatnak a szólásszabadság és a média viszonyáról, ugyanakkor nem marad ki a programból Magyarország és Kelet-Közép-Európa aktuális helyzetének elemzése, valamint gazdasági és környezetvédelmi kérdések megvitatása sem.
A szabadegyetem szórakoztató jellegét az esti koncertek is biztosítják, fellépnek: Semi Holsen, Magna Cum Laude, Budapest Bár, Csík Zenekar, A Kutya vacsorája, Beatrice, Role, Demjén Ferenc, Magashegyi Underground, Ghymes és a Balkan Fanatik, továbbá Orpheusz, Longstep, Selfish Murphy, Monyo Project, Stereogam. Minden este 18 órától Dumaszínház, fellépők: Felméri Péter, Dombóvári István, Csenki Attila, Tóth Edu.
A sajtóközleményből az is kiderül, hogy medve továbbra is van Tusnádfürdőn, ezért idén is helyi vadőrök gondoskodnak arról, hogy minél távolabb tartsák a medvét a tábortól, ezenkívül pedig egy őrző-védő szolgálat munkatársai is folyamatosan ott lesznek a táborban.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. augusztus 6.

Világnemzet anyaországi háttérrel
Román–magyar párbeszédet alig, magyar–magyar párbeszédet egyáltalán nem hozott a 24. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor. Tusványos azonban így is megőrizte gondolatébresztő és műhelymunka szerepét.
Sikeres 24. Tusványoson vagyunk túl. A rendezvény bebizonyította, hogy folyamatosan képes fejlődni – jelentette ki a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor „szenátusának” társelnöke, Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke az önrendelkezés kérdéskörét, kormány által tervezett régióátalakítást és a jövő évi magyarországi parlamenti választásokat tekintette a 24. tábor legfontosabb témáinak. Azzal maga is egyetért, hogy idén kissé háttérbe szorult a román–magyar párbeszéd. „Nem kell politikai szakértőnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük, mennyire ingatag lábakon áll a kormánykoalíció, bármelyik pillanatban széteshet, és ebben az esetben mindkét párt számít az RMDSZ-re. Ilyen helyzetben nem jönnek el a szabadegyetemre számukra kényes témákról értekezni” – próbált magyarázatot találni a román politikusi távollétre.
Toró T. Tibor sajnálatosnak nevezte, hogy a tusnádfürdői rendezvényen nem adódott lehetőség a romániai magyar politikai szervezetek közti párbeszédre. „Bár az EMNP mindent megtett annak érdekében, hogy ez a párbeszéd létrejöhessen, az RMDSZ – annak ellenére, hogy a rendezvény előtt néhány nappal még úgy tűnt, csúcsvezetési szinten is képviselteti magát – mondvacsinált okokból távol maradt. A hivatalos indoklás – úgymond szolidaritást vállaltak Tamás Sándorral, a Kovászna megyei önkormányzat elnökével –, szerintem a kérdésben testületi döntés született. Stratégiai lépés volt, ami arra utal, hogy az RMDSZ továbbra sem akarja elismerni a Néppárt szerepét. A háttérbeszélgetések alapján azonban kiderült ki, hogy az RMDSZ is egyetért velünk abban, hogy az erdélyi magyar pártoknak a mozgósítás a feladatuk a magyarországi választásokkal kapcsolatban.”
Macitól a MISZSZ-ig
Csűrdörmögő, a szavazás nyomán elkeresztelt tusványosi kabalamaci idén a kakukkos óra szárnyas állatának szerepét is átvette és az egyre tágabb értelemmel rendelkező székely zászló alatt pontos időjelzést adott július 23-án: a „mi időnk” tartott is négy napon és öt éjszakán át. A 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor több mint ötven oldalas idei programfüzete legalábbis erről tanúskodik, s aki bele is kóstolt a programokba, megállapíthatta: zsúfolt, de tartalmas tusványosi forgatag volt az idei is. Bár a politikai paletta idén nem volt túl színes – az óvodai civakodásra hasonlító egymásra mutogatásból csak a valódi okok maradtak ki a meghívás és/vagy távolmaradás mesei (szó)fordulatokkal tarkított történetéből – a program apolitikus része így is sokaknak szólhatott: pártszimpátiától, nemtől és életkortól függetlenül. Magyar-román párbeszédre pedig olyan témák szolgáltattak alapot, mint nemzeti jelképeink – Sabin Gherman és Lucian Mândruţă publicisták is letették a garast egymás kultúrája és közös értékeink mellett ‒ vagy az online „rom-magyar” barátság. Határainkon túlról pedig nem csak magyarországi politikusok és közéleti szereplők, hanem olyan külföldi személyiségek is ellátogattak Tusnádfürdőre, mint például a moldovai Gagauzia kormányzója, Mihail Formuzal.
A főszervező Kisebbségekért Pro Minoritate Alapítvány és a Magyar Ifjúsági Tanács negyedszáz hivatalos partnerével karöltve 25 helyszínen forgatta a mi időnk kerekét. A Lőrincz Csaba sátor idén is a rendezvénysorozat vezérhajójának számított: a sepsiszentgyörgyi születésű, 49 esztendősen elhunyt politológus nevét viselő, egykori Fősátor szolgált a legfontosabb előadások és beszélgetések helyszínéül. Az esti koncertek helyszíne pedig szintén a szokásos, azaz a nagyszínpad volt. Bár ez utóbbi helyszínhez idén a szokásosnál is több koncert és buli társult: a Magna Cum Laude vagy a Csík zenekar utolsó akkordjai után sem maradt csendes a tusnádfürdői völgy. A MISZSZ-sátor színpada mellett a mindig zsúfolt csűr, az idén debütáló Cseh Tamás sátor és a már szintén „bejáratott” DEPO-T-Systems sátor a maga rendjén kiakaszthatta volna a „megtelt” táblát. Ha lettek volna fizikai korlátai a bulihelyszíneknek, de szerencsére nem voltak. A DEPO, vagyis Design Pont&Kreatív műhely napközben olyan témáknak szolgált otthonul, mint az animációk, építészet, divat, este viszont a jó zenéknek hódolt, akárcsak az a sok száz fiatal, aki a zuhanyzók melletti, Medve-köznek keresztelt terepen bulizott a dj-k, vagy a Szempöl együttes zenéjére. A MISZSZ-sátor zenei kínálatát ‒ előbb elő koncertek, majd dj-session-ök ‒ pedig minden sátorozó élvezhette, akár akarta, akár nem, mivel idén is kiérdemelte a táborozókhoz legközelebbi, leghangosabb és leghosszabb ideig zenét szolgáltató sátor megtisztelő címét.
Átlényegült focipálya
A futballpályán kapott helyet a több könyv bemutatójához is otthonul szolgáló Tilos kávéház, és a Cseh Tamás sátor, ahol napközben találkozni lehetett az esti nagykoncertek előadóival. Átellenben, az Erdély Caféban naponta más-más tematika szerepelt: az erdélyi örökség, erdélyi termék és Erdély jövőjét is taglaló előadások a Magyar Turizmus Zrt. helyszínének szomszédságában zajlottak, ahol magyarországi régiókat követett a napi kínálat. Látvány és hangzás szempontjából is teljesen újnak számított viszont az MTVA látványos rádióstúdiója: a Kossuth és a Petőfi Rádió élő műsorokkal is jelentkezett az erdélyi táborból.
A tágabb szomszédságot a főként gazdasági témákat tárgyaló Wekerle-Mikó sátor és a napközben ifjúságot képviselő, ám a „komolyságot” estére teljesen levetkőző MISZSZ-sátor jelentették: ez utóbbi helyszínen napszállta idején a dumaszínház műfajának jeles és méltán „kinevetett” képviselői vették át az irányítást. Néha túlságosan is, hiszen a szemközt álló Kós Károly sátor kevésbé vicces, ám mindenképp érdeklődésre számot tartó előadásainak furcsa aláfestésként szolgált a fel-felhangzó kacajhullám. A Kós Károly sátor közéleti, politikai témáit viszont jól kiegészítették a Commitmentesek oktatásügyi beszélgetései.
Arcok Erdélyből
Elhagyva a focipálya és a sportcsarnok területét, valamint a Gyöngyvirág lassan már mitikussá emelkedett teraszát, a faházikók változatlanságot sugalló sora között kapott helyet az MTVA élménysarka: itt nem csak meséket vagy filmeket lehetett nézni, hanem mesehősökként is lehetett pózolni, sőt, részt lehetett venni azon az arcfotózáson is, amelynek eredményeit a köztévé reklámszüneteiben láthatjuk. Szóval, ha erdélyi arcok bukkannak fel a képernyőn, a felvételek valószínűleg Tusványoson készültek.
A „térség” további kínálatát adta a nappali vetítések és éjszakai „duhajkodások” otthona, a Csűr, az irodalmi fókuszú Csűr-terasz, a minden évben Tusványoson szolgáló keresztény Keskeny út sátor, a főleg édesanyáknak és csemetéiknek szóló CsAK EGY sátor, az Integratio Alapítvány EU-karavánja, de a két erdélyi magyar magánegyetemet képviselő programhelyszínek is. Utóbbiak fiatalos lendülettel és témákkal várták a táborozókat, így aki arrafelé tévedt, mindaddig tán fel sem merült tudományos kérdésekre is választ kaphatott.
A névsorolvasás nem volna teljes Tusványos egyik legsokoldalúbb helyszíne nélkül: a Magyar Teátrum színházi sátra nem csak a szó szoros értelmében vett színházi produkcióknak adott otthont, sőt, előtere nappal a kisgyerekes szülők számára hozhatott megnyugvást: a sok színes gyerekjátékot sok apró kéz szorongatta a négy nap alatt, miközben mellettük a felnőttek sem unatkoztak, például ördöglakatot próbáltak nyílásra bírni. A Nemzeti Színház épülettörténeti kiállítása és a Weöres-centenárium olvasósarka hozta az idei Tusványos Teátrum újdonságait, de eleddig nem látott látványosságot hozott az a bejárható „labirintus installáció” is, ami az infógrafika sűrített színes nyelvén vázolta Erdély történelmi esélyét, az autonómiát. A tábor ‒ több értelemben véve is ‒ legegyedibb pontját idén is a Corvina sátor borkóstolói jelentették, s ezzel körbe is jártuk a helyszínt, amelyet egyszer azért csak meglátogatott egy élő „der medve”, ám szerencsésen távozott is.
Sátortalanul
A helyszínek sora természetesen csak egy a több Tusványos-tényező közül, hiszen az úton, vagy sörcsap mellett töltött idő, az idei fehér egyenpólót viselő két fiatal hulladék pillepalackokból készített tutajának érkezése, vagy „Az autonómia a megoldás” feliratú karszalag beszerzése, illetve a „Tusványos rabja vagyok” üzenetű fénykép készítése sátorfüggetlenül zajlott. Akárcsak az a sok-sok köszöntés és bemutatkozás is, ami Tusnádfürdőn minden évben változatlanul zavarba hozza az embert. Rendkívüli premierként Tusványoson mutatták be a Kriza János Vadrózsák című székelyföldi népköltészeti gyűjtésének második részét – 150 évvel az első kötet megjelenése után.
„Tusványos forevör! Millió köszönet minden szervezőnek! Jövőre ott vagyunk! Ilyen képeket meg ne tegyetek fel, mert megszakad a szívünk” ‒ áll a tábor több mint 12 ezres „Facebook-táborának” egyik lakója által közölt hozzászólásban, utalva egy olyan felvételre, melyen a nyüzsgő helyszín immár elárvulva emlékezik az épp csak elmúlt szép időkre. Az időre, amelyik a miénk volt, és közel egy hét együtt töltött idő után bizton állítható: a miénk is lesz. Nem csak Románia legkisebb városában, Tusnádfürdőn, hanem kinek-kinek az otthonában is.
A kettős állampolgárság kérdése
„A 20. századi történelem Magyarországot szétszórt nemzetté tette, úgy, hogy egyes nemzetrészek közé csak választóvonalakat húztak. Ha a magyarok egy erős nemzet akarnak lenni, akkor csak világnemzetként tudnak azzá válni” – hangsúlyozta a miniszterelnök. A dolgok jelenlegi állása szerint közjogi kapcsolatokat létrehozni a világon élő magyarok között nem területi alapon, hanem az állampolgárság kötelékén keresztül lehet. „Ez az a dimenzió, amikor az országpolitika átlép nemzetpolitikába. Mert Magyarországnak nemcsak az a fontos, hogy a belföldi magyarok gyarapodjanak, hanem azt az egyensúlyt kell megtalálnunk, ahol minden magyar egy olyan rendszerhez tud kapcsolódni, ahonnan erőforrásokat kaphat. Ennek a módjait kell kidolgoznunk, de mindennek az alapja az a kötelék, amit a világban szétszórva élő magyarok és Magyarország között az állampolgárságon keresztül fennáll” – fejtette ki.
A rendezvény keretében felszólaló Tőkés László azt kérte Orbán Viktortól, hogy a magyar kormány vállaljon védhatalmi státust Erdély felett, ahogyan Ausztria is tette Dél-Tirol esetében. A kérés heves román bírálatokat váltott ki, sokan azt is megkérdőjelezik, hogy az EU-ban létezik ilyen gyakorlat. Tőkés egyébként már-már évekkel ezelőtt – például 2011-ben, az Európai Parlament alelnökeként a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács első, brüsszeli ülésén – felvetette a védhatalmi státus gondolatát, amelyet szerinte a magyar alkotmányban kell rögzíteni. A kezdeményezést erdélyi magyar szervezetek is felkarolták, elsősorban a Székely Nemzeti Tanács, amely a Székelyföld esetében látja elképzelhetőnek a védhatalmi státusz kiterjesztését.
Martonyi János külügyminiszter idén a Krónikának és az Erdélyi Naplónak adott interjúban áprilisban úgy válaszolt: a védőhatalom szót Magyarország már nem használja, olyan nemzetközi jogi kategória ez, amit Budapest nem vet föl.
Koncert „terem” A 24. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor mindkét alappillére ‒ a fesztivál hangulatú esti koncertek és a szabadegyetemet idéző nappali panelek ‒ jól teljesített. Nem kellett lasszóval fogni az előadások hallgatóságait, mint ahogyan koncerteken sem lehetett panasz a nézők jelenlétére, vagyis a létszám példásan alakult. Szerencsére ehhez párosult a kellő hangulat is: a beszélgetéseken tán kevésbé tudott megnyilvánulni, ám estére mindig a közeli Sólyomkő tetejére hágott. Első este a felvidéki Semi Holsen vendégeskedett az Olt partján, majd a Magna Cum Laude tért vissza a táborba, és melegítette a még bátortalan hangokat. Második este már nem volt pardon: a Budapest Bár és a Csík Zenekar kombinációja sokak szerint felülmúlhatatlan maradt. Bárhogy is, jó volt végigénekelni a 25 esztendős Csík zenekar egyedi feldolgozásait ‒ köztük a méltatlan epigonok által agyonismételt, ám a „források” által vége mégis rehabilitált Most múlik pontosant is ‒, mint ahogy a különösebb műfaji csavart nélkülöző Én vagyok az, aki nem jó című népdalt is hűségesen dalolta a teljes közönség.
Csütörtök estére a Beatrice frontembere, Nagy Feró teremtett kvázi tehetségkutató hangulatot azzal, hogy egy színpadra merészkedő fiatalembernek nemes egyszerűséggel odaajándékozta a gitárját. Pénteken a tusványosi bérlettel rendelkező hazai Role után Demjén Ferenc hódította és vonatoztatta a tömeget, szombaton pedig mesterhármassal búcsúzott a szabadegyetem fesztiváloldala: az erdélyi szálakkal is rendelkező Magashegyi Underground után az utánozhatatlan Ghymes játszott határok nélküli és túli muzsikát. S hogy a terek, s területek keveredése teljes legyen, a Balkan Fanatik eklektikus zenéjének akkordjai zárták a tábort, amelynek mai helyszínén már a Krisztus előtti második században laktak.
Ellenszerek Európára A hagyományoknak megfelelően idén is koncertközönségnyi hallgatóság követte figyelemmel Orbán Viktor tusványosi beszédét. A magyar miniszterelnök mondandójának súlypontjait az Európa előtt állótörténelmi kihívásokra adandó válaszok, valamint a jövő évi anyaországi választások jelentették.
A magyar kormányfő „rögtön a dolgok közepébe vágva” igyekezett megfelelő értelmezési keretbe foglalni mindazt, amit a magyar kormány Magyarországon és a Kárpát-medencében tesz. „Mai előadásom első állítása az, hogy ma egy ugyanolyan súlyú, ugyanannyira radikális negyedik átrendeződés időszakát éljük. Ismét megkérdőjeleződtek a világpolitikai pozíciók, Európa súlya és szerepe. Reális veszélyként kell szembenézzünk azzal, hogy a kontinens elveszítheti azokat a kulturális, gazdasági és civilizációs pozíciókat, amelyeket hosszú évszázadokon keresztül birtokolt. Az egyik kérdés az, hogy van-e erre Európának ellenszere?” – szólt a közönséghez. Szerinte ennek az ellenszernek a megtalálására az EU intézményei alkalmatlanok. „Ilyen válaszok kizárólag nemzetállami szinten fogalmazódhatnak meg” – hangsúlyozta Orbán. A miniszterelnök szerint a nemzetstratégia első számú kérdése: Magyarország haszonélvezője vagy kárvallottja lesz-e a küszöbön álló átalakulásnak? „Az elmúlt ötszáz év során nagyon ritkán és rövid ideig állt fenn az a helyzet, hogy az ország képes volt rendelkezni a saját erőforrásai fölött. Megtörtént a rendszerváltás, de Magyarország mind gazdasági, mind pénzügyi értelemben a politikai szabadság ellenére kiszolgáltatott és kihasznált ország maradt. Kiszolgáltatott országnak lenni pedig annyit tesz, hogy a belföldön megtermelt javak kikerülnek a rendelkezésed alól, és máshol hasznosulnak” – magyarázta Orbán. Okfejtésében úgy fogalmazott: a kulcskérdés az, hogy az előállított termékből és értékből mennyi marad az országban. „Az a helyzet, hogy a két dolog – a nemzeti össztermék és a rendelkezésünkre álló felhasználható érték – között igen jelentős, mintegy kétezer milliárd forint a különbség” – érzékeltette az anyaországi valóságot.
Rámutatott: azáltal, hogy Audit vagy Mercedes-Benzt gyártanak, rengeteg munkahely teremtődik, de az előállított profit tekintélyes része a nem magyarországi székhelyű gyáré lesz. A jövedelmek másik része a bankok profitja, aminek nagy részét ugyancsak kiviszik, ezért indokoltnak nevezte a bankadó bevezetését. Hasonló „pénzszivattyú” működik akkor is, amikor a forint árfolyamát mesterségesen lerontják, míg a Nemzeti Bank alapkamatát magasan tartják. A monopol pozícióban lévő multinacionális cégek ármeghatározása is fölötte van az indokolt profitnak, amit szintén kivisznek az országból, de a devizahiteles konstrukció is hasonló típusú.
E logika mentén a kormány pontokban szedte össze azokat a feladatokat, amelyek a magyarok által megtermelt értékek fölötti nemzeti rendelkezés kiterjesztését szolgálja. Orbán fontosnak nevezte, hogy közép-európai tekintetben számottevő, nemzeti kézben lévő vállalatai legyenek Magyarországnak. A következő a korábban igazságtalanul szétosztott közterhek igazságos szétosztása, megszüntetve a pénzügyi szektor és a nagy multik kiváltságait. Emellett a demográfiai programot is hangsúlyos elemként említette, akárcsak a devizahitelek magyar pénzügyi rendszerből való kivezetését.
Csinta Samu, Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2013. augusztus 26.

Fesztviál – Sabin Gherman: az autonómia erősíti az államot
Az autonómia erősíti azt az államot, amelyik megadja azt – jelentette ki a Kolozsvári Magyar Napok keretében szervezett pódiumbeszélgetésen Sabin Gherman kolozsvári újságíró, a Transilvania Live! televízió népszerű műsorvezető-szerkesztője.
Sabin Gherman az egyetemi autonómia törvénybe foglalását hozta fel példának, mondván, hogy a román oktatás nyert a felsőoktatási intézmények önállóságával. Az újságíró szerint Olaszország is erősödött azzal, hogy öt régiójának adott különleges státust. Sabin Gherman szerint Romániában környezetvédelmi okokból a Duna-deltát, kulturális okokból a Székelyföldet, szociális, gazdasági okokból pedig a Zsil-völgyi szénmedencét kellene különleges jogállású régióvá alakítani.
Sabin Gherman szerint Erdélyben erősen él az erdélyiség tudata, az csak a politikusokból hiányzik. A népszerű televíziós szakember szerint fényes jövője lehetne egy olyan erdélyi pártnak, amelyiket közösen vezetnek románok, magyarok és németek, és amely az erdélyiséget helyezi politikája középpontjába. Megjegyezte, 1998-ban, amikor az Elegem van Romániából című röpiratát megfogalmazta, azonnal 4,6 százalékos népszerűségre tett szert. Hozzátette, 2012 végén már 25 százalékon mérték azoknak az arányát, akiknek úgymond elegük van Romániából. Úgy vélte, egy erdélyi párt gyorsan szert tehetne legalább 10 százalékos népszerűségre. Hozzátette, ennek egyelőre a román párttörvény jelenti az akadályát, amelyet úgy fogalmaztak meg, hogy eleve lehetetlenné tegye a regionális pártok megalakulását. Jelezte azonban, hogy az erdélyi eszme képviselői akár egy már bejegyzett, de tevékenység nélküli párt felélesztésével is megjelenhetnének a romániai politikai porondon.
Sabin Gherman szerint „Romániában is nagy szükség lenne egy Orbán Viktorra”. A kolozsvári újságíró szerint Románia vezetői megannyi kompetenciát szó nélkül átengednek az Európai Uniónak és a nemzetközi pénzintézeteknek, viszont jottányit sem engednek át a hatalmukból a saját népüknek.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. augusztus 29.

Kötelékek – kézfogások
A város – Erdély – az ember
Augusztus végi gyöngyszem a magyarországi médiából (tévé, rádió, ebből a szempontból egyre megy) Kolozsvártól távolibb nyári fesztivál kapcsán: „érkeztek résztvevők Felvidékről, Székelyföldről, sőt Erdélyből is.” Vagyis ezeknek a szegény magyar „médiaszakembereknek” fogalma sincs a Kárpát-medencei földrajzról, a Székelyföld az ő tudatukban valahol a mitológiában foglal helyet.
A Farkas utcában, a Kolozsvári Magyar Napok egyik hétköznapján, déli órában gyűjtött beszélgetésfoszlány: „Makfalviak? Mi Kibédről jöttünk.” Idézhetném a Stuttgartból, a szlovákiai Sepsiből s a világ más tájairól az augusztus 18. (a nulladik nap) és 25. között idesereglőket, baráti beszélgetéseinket – az egymásra csodálkozást.
És egy harmadik (ezúttal kettős) idézet: a Kolozsvári beugró című kis kötetünk jól sikerült bemutatóján (ne tessék 50 ezer emberre gondolni!), a Kolozsvár Társaság székhelyén Egyed Ákos hivatkozott a valóban mitologikus figurává lett Bem apó híres mondására, parafrazálva azt a jelenre; annak idején, a Kulcsok Kolozsvárhoz cím alatt még 2000-ben megjelentetett, ugyancsak Korunk-kiadványban a jeles történész így zárta tanulmányát: „Bem kétségbeesett egykori mondása jut az eszembe: »Ha a híd [a piski híd] elvesz, Erdély is elvesz.« S ha Kolozsvár…?”
Régiekről – közeledőben
A régiektől általában távolodni szoktunk; kell egy alkalom, hogy az irány változzék. És kellenek emberek (legalább egy-két ember) az ébresztéshez. Mostanában – újra? – divatba jött a családfakutatás, az „ősiség” a büszkeség forrása, ahol pedig egy nagy családon belül valóban jelentős, netán nemzeti (országos) vagy éppen európai mércével mérve is számon tartandó eredményt lehet felmutatni, ott a leszármazottak összetrombitálása akár közügyi eseménnyé válhat. Ez történt idén augusztusban, a Gödöllő és Hatvan közti kisvárosban, Aszódon, a Genersich-találkozón.
Ha már én is meghívást, majd szót kaptam (70-80 vagy ennél is több, különböző helyekről, az Evangélikus Gimnáziumba érkezett és különböző neveket viselő meghívottak között, anyai nagyanyám révén), két dolgot tartottam fontosnak kiemelni: egyrészt a 19. század második felében és a 20. elején a befogadó nemzet viselkedését, aminek következtében német származásúak sokasága (és tótok, azaz szlovákok, zsidók, románok) lettek-lehettek „jó magyarokká”, mert nem működött, nem úgy működött a nemzeti szabadságharc, a vita Európával, mint manapság; másrészt: a növekvő, még erősen magyar többségű Kolozsvár vonzó városnak számított, egymástól távoli munkaterületek kiválóságait tudhatta, őrizhette magáénak. Ilyen volt például Meltzl Hugó, az összehasonlító irodalomtörténet nemzetközileg elismert egyetemi tanára, és ilyen volt Genersich Antal, aki a kórbonctanban alkotott nagyot, lett akadémikus. Csáth Géza készített róla portrét, a klasszikus tudósok közé sorolva őt, lelkes és szigorú mondatokkal: „A legfontosabb tanítása az volt, hogy az orvosnak látnia kell tudni. Éspedig: látni minden öncsalás, előleges feltételezés vagy kombinálás nélkül. […] Hirdette, hogy a legegyszerűbb, legszerényebb lelki tulajdonságokkal rendelkező ember is sokra, igen sokra viheti, sőt a tudományos vizsgálódásban a tökéletességet közelítheti meg, ha igazi becsületesség van benne és a saját érzékleteit szigorúan, pontosan ellenőrzi.” (Talán nem kell magyarázni, hogy Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza valaki volt a 20. századi magyar prózairodalomban.)
Közelebbi időből, éppenséggel 2013-ból is idézhetők Genersich Antal alakját, emberségét méltató sorok. Tompa Andrea Pozsonyban kiadott regényének (Fejtől s lábtól) egyik főszereplője, egy sajátos stílusú orvosnő elmélkedik Kolozsvár és Pest távolságáról, közelségéről, arról, hogy Genersich tanár úr miért kérte végrendeletileg, „hogy ő Kolozsvárt nyúghasson itten a jó kövér házsongárdi földben. Őt ez a város tette naggyá, így mondotta ő maga magáról, s végrendelkezett…” Aztán Tompa Andrea regényhőse így folytatja: „Lehet, ha Genersich is marad Pesten, mikor éppeg megjött a nagy külföldi ösztöndíjból, mert tanúlt ő mindenkinél, Virchow, Stricker, Rokitansky, az összesnél, ki akkoriban nagy volt, s akkor ő világkarriert csinál. Lehet. Nem tudni. Akkor kellett volna neki adni a tanszéket odafent. S lehet, Pestről tud valaki világkarriert csinálni. De akkor ő le lett küldve ide, Kolozsvárra, hol még semmi egyetem nem volt, csak egy kis orvostani intézet. S mikor ő érkezett ide, az intézet könyvtárában volt szám szerűen 12 darab könyv, s pár műszer, mit már senki nem használt más egyetemeken. Aztán Genersich itten felépített mindent, istenem. Irtóztató nagy dolgokat vitt végbe, csak éppeg a világhírnévtől esett igen messzire. S akkor ez a hatalmas ember, kinek gyermekei úgyszintén elvesztek a háborúban, itten akar nyugodni. Mert ez neki a haza, ez az ő egyeteme, hiába, hogy itten nem volt neki az Akadémia, mi leghőbb vágya minden tudósnak.”
Egy fiatalabb „jövevény”
Genersich Antal Nagyszombaton (1842-ben), Meltzl Hugó Szászrégenben (1846-ban) született. Kós Károly fiatalabb jövevénynek számított Kolozsvárt (születési adatai: Temesvár, 1883), hiszen ő már a kolozsvári Református Kollégium diákjaként érettségizett. Hozzá képest Dávid Gyula (Árvapatak, 1928.) mindenképpen fiatal kolozsvári, ő a székelyudvarhelyi iskolából egyenesen a Bolyaira érkezett, itt készült tovább az egyetemi, a tudományos pályára – aztán jött 1956, majd a hat év börtön, a kirekesztettséget végre feloldó szerkesztői állás a Kriterion fiókszerkesztőségében – a többi pedig ismert. Legalábbis illene, hogy a fiatalabb nemzedékek ismerjék irodalomtörténészi teljesítményét, beleértve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon újabb (utolsó) köteteinek a tető alá hozását. A hősies munkákból Dávid Gyula sosem fogy ki, ezek közé tartozik a romániai 1956 történetének, résztvevői, megszenvedői adatainak szakszerű összegyűjtése-feldolgozása. A tekintélyes születésnap, a 85. alkalmából Egyed Péter alapos összefoglalást írt a Helikonban (Dávid Gyula, az irodalomtörténész), és itt olyan Dávid-tanulmányokat hangsúlyoz, amelyekre korábban nem eléggé figyeltünk. Ha valakinek, Dávid Gyulának igazán meg lett volna az oka, hogy az őt ért súlyos sérelmek következtében ne keresse az erdélyi magyar és a román irodalom közti összekötő szálakat. Ám a tekintélyes életkort fiatalos tartással megérő irodalomtörténész, a korábbi legjobb erdélyiek örökségéhez hű Dávid Gyula ma is felül tud emelkedni az elfogultságokon, higgadtan mond ítéletet nehéz helyzetekbe került (magyar) kortársairól is. Indokoltan írja róla Egyed Péter, hogy „Dávid Gyula az egyik legkvalitásosabb, eleven erdélyi szellemünk és lelkiismereti emberünk, az olyannyira szükséges, kérlelhetetlenül pontos iránytű.”
Kolozsvár, 2013. augusztus
Sokan, több tízezren mondhattuk újra – szomorú, rengeteg kolozsvárit végleges távozásra késztető évtizedek után –, hogy nekünk ez a haza (erről beszélt Horváth Anna alpolgármester, a főszervező Gergely Balázs és tulajdonképpen Emil Boc is), tulajdonképpen itt van a mi egyetemünk (hátha már innen is világhírre lehet jutni), és talán ismét eleven (lesz) az erdélyi szellem. Persze, régi és új illúziókat a helyükre kell tenni. Számomra érdekesen csengett össze a Jókai utcában, az EME túlzsúfolt termében az ingyen-autonómia (Sabin Ghermannal) s az Apáczai Líceum udvarán az ingyen-gulyás hangulata-illata; természetesen utóbbi rendezvény volt a messze népesebb. (Babgulyás, gombóc, palacsinta – ez a Farkas utcában, öt lej ellenében – „emberi fogyasztásra alkalmasnak” bizonyult, magyarul és románul beszélőknek egyaránt.)
Élmények, első benyomások már-már végtelen sorát kell még végiggondolnunk a Kolozsvári Magyar Napok negyedik kiadásának zárása után. Ahogy nem voltunk kevesen egy nagy grafikus nemzedék ünnepinek szánt kiállítás megnyitóján, 18-án (a Minervában), elmondhatjuk, kevésnek bizonyult a tér (mindenekelőtt a szék) az István, a király főtéri gáláján, augusztus 25-én este-éjszaka, de az emberek türelmesen álltak, akár nyakukban kisgyerekkel; mellettem egy fiatal férfi végig énekelte a Szörényi-Bródy szerzőpáros művét.
Ha nem is arról, hogy mi történt ezen a héten Kolozsvárt, legalább abból kellene néhány emlékképet föleleveníteni, ami igazán tetszett a műsorokból (már ahová sikerült eljutni, túl azon, amit a Kolozsvár Társaság vagy a Korunk rendezett, ahol szövegelni is illett). Meg sem kísérlem belefogni a felsorolásba. Egy dologról azonban nem lehet hallgatni: az emberi tényezőre gondolok. Az egyéni teljesítményekre (szervezésben, művészetben-irodalomban, gasztronómiában stb.) és közösségben (ugyancsak szervezésben, kiadói munkában, művészetben). Sokan vizsgáztak jól, sőt nagyon jól, már azzal is, hogy nem egymásnak feszülve, egymás ellenében akartak kitűnni, kolozsváriaknak és a vendégeknek bizonyítani.
Ennek a hangulatnak a megőrzésével Kolozsvár készülhet a két év múlva esedékes sereglésre, az Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvényeire – és reményeink szerint a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa megbízatásra. A 2013-as siker növelheti a város önbizalmát, biztathat, hogy annak a kis könyvnek a címlapján látható, megállásra figyelmeztető tábla a piros szélű háromszögben a királyi lovassal egyre többeket késztet majd „kolozsvári beugróra”.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 18.

Tisztázó közvita szükséges az autonómiáról
Fogalomtisztázásra van szükség a romániai magyarok és a románok között arról, hogy mire vonatkozik a magyarság autonómia-igénye: erre az egybecsengő következtetésre jutottak az előadók az Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása című konferencián, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet szervezett szombaton, Sepsiszentgyörgyön.
A magyar–román autonómia-párbeszédben úttörő szerepre vállalkozó kétnyelvű konferencián a szakirodalomban leírt számos autonómiatípust ismertettek az előadók, a területi autonómiától a személyi autonómiáig. Hangsúlyozták: mivel az autonómia sokarcú és egyben rugalmas – adott helyzetekre modellezhető – fogalom, megvalósulása elképzelhetetlen a közösségi igények tisztázása és a többségi nemzettel történő intézményes párbeszéd nélkül.
A konferencia keretében tartott politikai kerekasztal résztvevői ugyanakkor megállapították: az autonómiáról folytatandó magyar–román párbeszédnek Székelyföldön kell kezdődnie.
Salat Levente, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem politikatudományi tanszékének docense a konferencián felhívta a figyelmet arra: a román politikusok sokszor leszögezik, hogy csak a helyi autonómiát ismerik el, de valójában Románia a felekezeti törvényben 18 személyi elvű egyházi autonómiát is elismer. Mint mondta, az autonómiát szokták önrendelkezésként, hatalommegosztásként, decentralizációként, önkormányzatiságként értelmezni, ezért fontos teendőnek tartja, a magyar közösség demokratikus módon tisztázza maga és a román többség számára, hogy milyen autonómiaformákra tart igényt.
Sergiu Constantin Dél-Tirolban élő tudományos kutató kifejtette: több mint hatvan kisebbségi autonómia működik Európában, Nyugaton inkább területi autonómiák léteznek, míg Kelet-Közép-Európában nem területi alapú önkormányzati formák (kulturális, funkcionális, személyi elvű autonómiák) vannak. A kisebbségek autonómiaigényére a nemzetközi szerződések is jogalapot szolgáltatnak, mint például az első világháború után Románia által is aláírt kisebbségi szerződés, amelyben autonómiát irányzott elő a székelyeknek és szászoknak oktatási és vallási kérdésekben.
Bakk Miklós kolozsvári egyetemi előadótanár a román államépítés hagyományairól románul tartott előadásában arról beszélt, hogy a regionalizáció körüli magyar–román viták jelentős része a Román Ókirályság és Erdély gyökeresen eltérő államépítési hagyományaiból ered. Ezt a szemléleti különbséget is csak az érveken alapuló párbeszéd hidalhatja át – hangoztatta az előadó.
Vasile Docea temesvári történész kiemelte: ugyanazt a történelmet másképpen értelmezik a románok és magyarok. Mint mondta, ez azért van így, mert a történelmi diskurzus része az identitásképzésnek és gyakran párhuzamos monológokhoz vezet. A regionalizmus és autonómia kérdéséről szólva ugyanakkor úgy vélte: nincs is szükség egységes megoldásra, más típusú autonómiára van szüksége a soknemzetiségű Bánságnak, más a Székelyföldnek és egészen más például Brăila és Galaţi dunai kikötővárosoknak.
Sabin Gherman publicista a magyar–román egymásra utaltságra helyezte a hangsúlyt. Kifejtette: a románok nem mennek semmire a magyarok nélkül, de ez fordítva is igaz. Úgy vélekedett, Bukarestnek nem az erdélyi etnikai arányok megváltoztatására, hanem a történelmi régiók elismerésére, valós autonómiájuk biztosítására kellene törekednie.
A konferencia keretében tartott politikai kerekasztalon részt vevő román politikusok is támogatták azt, hogy tisztázó közvita induljon az autonómia konkrét tartalmáról, egyebek közt a székelyföldi román kisebbség aggályairól.
Marius-Lucian Obreja liberális szenátor úgy vélekedett: az autonómia azért lett tabutéma Romániában, mert azt a politikusok szavazatszerző céllal használják különböző értelmezést tulajdonítva neki.
Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi városi tanácsos kijelentette: liberálisként híve az autonómiának, de a román parlament elé korábban beterjesztett – és kétszer már elutasított – székelyföldi autonómia-statútumban nem lát elegendő garanciát a térségben kisebbségben élő románok számára. Kifogásolta, hogy a helyi magyar többség „erőből” döntötte el a fejlesztési régiókról szóló népszavazás kiírását Kovászna megyében, azt szerinte nem előzte meg megfelelő közvita.
A kerekasztal magyar résztvevői kifejtették: a románok identitását kulturális autonómia védené amennyiben Székelyföld területi autonómiát kapna.
Toró T. Tibor, az EMNP elnöke hangsúlyozta: azokkal a románokkal lehet és kell párbeszédet folytatni, akik nem egy homogén egységes nemzetállamot akarnak. Szerinte a román politikai döntéshozók csak akkor lesznek hajlandók intézményes párbeszédre a magyar közösséggel, ha az erőt mutat fel, és egységesen lép fel. Mint mondta, a közösségi akarat felmutatására jó példa volt a Székelyek nagy menetelése, de az erdélyi magyar politikai erők akcióegységét a küszöbön álló választási évre is át kell menteni.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, az RMDSZ politikusa úgy vélekedett, hogy a székelyföldi románok képviseletét többnyire olyanok sajátították ki, akiket Ceauşescu küldött a ’80-as években elrománosítani ezt a magyar többségű térséget. Mint mondta, velük nincs esély párbeszédet folytatni a magyarság autonómiaigényéről. Ugyanakkor üdvözölte, hogy Székelyföldön olyan román fiatalok is hallatják hangjukat, akik nyitottak a magyarsággal való párbeszédre.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke arról beszélt, hogy a társadalmi párbeszéd legmagasabb intézményes fóruma a parlament, és nem lehet az autonómiát övező fogalomzavar mögé bújni a székelység autonómiakövetelése elől, mert a közösség törvénytervezetben pontosította, mit akar. Az SZNT elnöke emlékeztetett arra, hogy az autonómiastatútumot érdemi vita nélkül utasította el a bukaresti parlament, és a román kormány sem méltatta válaszra a márciusi marosvásárhelyi tüntetésen elfogadott petíciót, vagy a Székelyek nagy menetélésének kiáltványát.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 18.

Kulturális autonómiát ígérnek a románoknak
Kulturális autonómiát kell biztosítani a statútum révén a székelyföldi románok számára, mely szavatolná jogaikat – javasolta Toró T. Tibor EMNP-elnök a hétvégi konferencián. A résztvevők egyetértettek abban, hogy konszenzusra kell jutni az autonómia fogalmát illetően, és érdemi párbeszédet kell folytatni a román közösséggel. Utóbbitól Antal Árpád szentgyörgyi polgármester bocsánatot is kért a választási kampányban tett kijelentése miatt.
Konszenzusra kell jutni az autonómia fogalmát illetően, és érdemi párbeszédet kell folytatni erről a román közösséggel, fogalmazták meg a résztvevők szombaton Sepsiszentgyörgyön az Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása című konferencián. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és a Bálványos Intézet által szervezett többórás előadás-sorozaton és kerekasztal-beszélgetésen a vártnál is több volt az érdeklődő. A megnyitón a szervezők, Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezetője és Ilyés Szilárd Zoltán, a Bálványos Intézet ügyvezetője a román közösséggel való párbeszéd fontosságát hangsúlyozták.
Tisztázni kell a fogalmakat
Amikor valaki autonómiáról beszél, nehéz eldönteni, hogy valójában mire gondol: önrendelkezésre, hatalommegosztásra, decentralizációra vagy önkormányzatiságra, világosan meg kell határozni a jelentést – szögezte le előadásában Salat Levente politológus. Az egyetemi tanár hangsúlyozta, a szavazatok maximalizálása érdekében a politikusoknak érdeke, hogy fennmaradjon az autonómia sokarcúsága, ám éppen ez lehetetlenítette el a románokkal való kommunikációt: mindenki azt értett belőle, amit jónak tartott, a többségi nemzetben rendszerint hátrányos kép alakult ki. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy az erdélyi magyarság a meglévő lehetőségeket sem használta ki, például nem élt azzal, hogy a kulturális autonómia intézményeit magánjogi alapon, az egyesületi törvény alapján működtesse. Az RMDSZ-nek kellett volna kezdeményeznie egy ilyen reprezentatív szervezetet, átruháznia a pénzek feletti döntés jogát és a tisztségeket, ám nem kívánt civil kontrollt létrehozni maga ellen, mondta. Nem lehet autonómnak tekinteni azt a közösséget, amely nem képes konszenzusra jutni arról, hogy mit jelent számára az autonómia, jelentette ki Salat. Úgy vélte, el kell kezdeni a párbeszédet a politikai autonómiáról, ám le kell bontani a románok a Székelyföld elcsatolásával kapcsolatos félelmét is. A fogalmak tisztázását sürgette Sergiu Constantin a dél-tiroli EURAC tudományos kutatója is. Rámutatott, az autonómia ellenzői attól tartanak, hogy az önrendelkezés első lépés lehet a függetlenség felé, hiszen egy jogilag meghatározott térség már szervezhet leszakadási referendumot. Az autonómia nem jelenti a központi hatalomtól való megszabadulást, hanem rendezi a központtal a viszonyt, vonta le a következtetést. Sok román akar elsősorban gazdasági és adminisztratív autonómiát, de megfelelő érvek alapján a kulturális autonómiát is megértik, mutatott rá Sabin Gherman, a kolozsvári Transilvania Live igazgatója. Bukarest azért nem veszi komolyan az erdélyi akaratot, mert nincs közös hang, szögezte le. Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) adjunktusa a partiumi helyzetet vázolta. Hátrányként említette, hogy a régióban nem elég erős az identitástudat.
Párbeszédre van szükség
Az Autonómia és regionalizmus – esélyek és kompromisszumok című kerekasztal résztvevői a kommunikáció fontosságára világítottak rá. Az autonómia fogalma azért tabu, mert a magyar és a román politikusok is szavazatgyűjtésre használták, tisztázni kell az előnyeit és hátrányait – szögezte le Marius Obreja, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátora. Mãdãlin Guruianu, a PNL sepsiszentgyörgyi tanácsosa elmondta: elolvasta az autonómiatervezetet, és nem talált benne garanciát a térségben élő románok számára. „Hogyan lehet bizalmat kiépíteni, amikor a románok és a magyarok képviselői is arra törekszenek, hogy egymás feje fölött, bukaresti tárgyalások révén érjék el céljaikat?” – tette fel a kérdést Guruianu, aki azzal is egyetértett, hogy vannak román szervezetek, amelyek nem értik a párbeszéd nyelvét. Ugyanakkor felrótta, hogy nem működik a kölcsönösség elve, nincsenek román alpolgármesterek, megyei alelnökök, a román közösség nem rendelkezhet például a kulturális alap 20–25 százaléka felett. Hangsúlyozta, az autonómia liberális elv, hajlandó a párbeszédre, ám káros, amikor a televíziókban azok tárgyalnak erről, akik nem a térségben élnek.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke emlékezetett, hogy ma már anélkül lehet beszélni az autonómiáról, hogy általános pánik törne ki emiatt. Hangsúlyozta, fontos, hogy a téma napirenden maradjon, nem jó, ha a parlament vita nélkül elutasítja. Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke kifejtette: történelmi okai vannak, hogy a román politika szeparatizmust, elszakadást lát az autonómiatörekvésekben. Úgy vélte, jogos a kritika, hogy a székelyföldi románok miként találják meg magukat az autonómiaprojektben, hiszen kisebbségbe kerülnének a térségben, azonban védené őket a törvény és Bukarest. Kulturális autonómiát kell beépíteni a statútumba, ami szavatolná a románok jogait, szögezte le a néppárt elnöke.
Bocsánatot kért Antal Árpád
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere elmondta: a székelyföldi magyarok és románok, a magyarok és a bukaresti románok, a székelyföldi és a szórványban élő magyarok között is párbeszédre van szükség. Elmondta, fontos, hogy a szórványban élők ne érezzék úgy, hogy a székely autonómia sérti az érdekeiket. A székelyföldi magyar–román párbeszéd egyik akadálya, hogy a román közösség képviseletét olyan csoportosulás sajátította ki, amely nem ismeri el a magyarok létét, és amelynek tagjait a 80-as években azért küldte a térségbe a kommunista hatalom, hogy megváltoztassák az etnikai arányokat. A bukaresti románokkal való párbeszédben a kettős beszéd és viselkedés érvényesül, hívta fel a figyelmet az elöljáró. „Azt mondják, egyezzetek meg a helyi románokkal. Igazuk van, a következő hónapokban meg kell találni a román partnereket” – vonta le a következtetést Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere Sever Ioan Miu Olahus, a MaghiaRomania blog szerkesztőjének felvetésére nyilvánosan bocsánatot kért a románoktól a választási kampányban tett sértő kijelentéséért. Elismerte, nem gondolt arra, hogy a románok a járulékos áldozatai annak, hogy a kampányban kijelentette: minden néppártra leadott szavazat valójában román pártnak jut, és ezért nyilvánosan bocsánatot kér a román közösségtől.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2013. november 19.

Erdély téma a románoknak
Székelyföld autonómiája mellett Erdély, mint önálló régió is a román- magyar párbeszéd témája lehet, hiszen a románság körében fokozott az érdeklődés és a fogékonyság ez iránt – jelentette ki lapunknak Sándor Krisztina.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) ügyvezetője a szombaton, Sepsiszentgyörgyön tartott Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása című konferencia szervezőjeként úgy értékelte, a magyar-román autonómiakonferenciával megtették az első lépést egy úton, értékes előadások hangzottak el és a politikai kerekasztal-beszélgetés során tartalmas beszélgetés alakult ki. „A legfontosabb eredménye a rendezvénynek, hogy az előadók és a közönség soraiban is vegyesen voltak magyarok és románok, sikerült kényes kérdéseket körüljárni, megbeszélni, persze megoldani nem, de a megoldás nem is egy konferencia hatáskörébe tartozik” – értékelte az EMNT ügyvezető elnöke. Sándor Krisztina szerint meglepő volt a rendkívüli érdeklődés, teltházzal kezdtek, és a közönség nagy része reggeltől késő délutánig kitartott. Szerinte ez is azt bizonyítja, hogy sokan rendhagyónak érezték, hogy román-magyar konferencia keretében lehet beszélni az autonómiáról, a regionalizmusról.
Mint mondta, a rendezvény végén számos pozitív visszajelzést kaptak, külön gondolatként szerepelt, hogy Székelyföld sajátos jogi státusa mellett hangsúlyt kell fektetni az Erdély régió megjelenítésére, ugyanis ez sok erdélyi és székelyföldi románt foglalkoztat. A hozzászólások között elhangzott, hogy sok román rokonszenvez a Sabin Gherman nevével fémjelzett Erdély-mozgalommal, véli úgy, hogy a történelmi Erdélyt erősíteni kell, mesélte az EMNT ügyvezetője. Emlékeztetett, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) tavalyi választási kampányának kiemelt eleme volt Románia föderális átszervezése. Arra is rámutatott, hogy a konferencia társzervezője, a Bálványos Intézet az idei tusnádfürdői szabadegyetemen bemutatta az Erdély Románia Svájca című infografikát. Sándor Krisztina szerint a szervezők kétnyelvű kiadványban jelentetik meg az előadások anyagát, jövő évben pedig más székelyföldi városokban, Csíkszeredában, Marosvásárhelyen szerveznek hasonló témájú konferenciákat.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2013. november 20.

Sabin Gherman: Erdély magyarok és németek nélkül elképzelhetetlen
Az autonómiáról szóló sepsiszentgyörgyi konferencia román résztvevői közül Oláh Gál Elvirának Sabin Gherman kolozsvári újságíróval is sikerült beszélgetnie, aki elkötelezett híve az erdélyi autonómia-gondolatnak, és egy kolozsvári televízió igazgatójaként a média segítségével próbálja elveit megismertetni a közönséggel.
Erdély magyarok és németek nélkül elképzelhetetlen, a gond az, hogy Bukarestben technikai kérdésként kezelik a régiósítást, ami nem oldja meg egy sajátos térség problémáit – mondta a kolozsvári újságíró. Kifejtette: a régiósítás egyenlő az autonómiával, az autonómiák rendszere pedig megoldja a központilag elhanyagolt térségek gondjait.
Sabin Gherman szeretne egy regionális politikai pártot, bejegyeztetni, az Erdélyi Párt bejegyzését azonban akadályozzák, de ő nem adja fel.
A lényeg, hogy mindenki megértse: Erdélyben a románok sehová nem jutnak a magyarok nélkül, és fordítva is így van – hangsúlyozta Gherman.
A Temesvári Nyugati Egyetem történésze, Vasile Docea a konferencián az aszimmetrikus régiósítás gondolatát fejtette ki, miszerint nem a központi hatalom elvei szerint erőltetnék rá egy-egy térségre a régiók kialakítását, hanem meglévő kritériumokat vennének alapul, a valóságból indulnának ki.
Vasile Doceanek meggyőződése, hogy az érdekek összehangolása, a párbeszéd kialakítása mindennél fontosabb, még akkor is, ha ez ma még feszültségeket gerjeszt az etnikumok között.
A sepsiszentgyörgyi konferenciára elfogadta a meghívást Marius Obreja liberális szenátor, Mădălin Guruianu sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselő. Guruianu kifejtette: az első lépés leülni és párbeszédet folytatni minden fennhang nélkül.
Oláh Gál Elvire megkérdezte a liberális politikustól: miért hagyják a helyi románok, hogy a bukaresti politikusok, a sajtó folytonosan mellébeszéljen, ellenséges hangulatot keltsen, és félretájékoztasson, amikor Székelyföldről van szó? A válasz az volt, hogy túlzás hallgatásról beszélni, mert ha megkérdezik, ők mindig megcáfolják azokat a véleményeket, amelyeket azok hangoztatnak, akik soha nem jártak a térségben, vagy talán még magyar embert sem láttak. Guruianu felháborítónak tartja, hogy olyanokat neveznek a székelyföldi románok képviselőinek, akik nem választott tisztségviselők.
Marius Obreja óvatosabb volt. Bár ő Hargita megyei születésű és magyarul is beszél, de nem ejtette ki a Székelyföld nevet, viszont fontosnak tartotta a megbékélést és a párbeszédet.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere úgy véli, azért nem lehet a helyi románokkal egyezségre jutni, mert a székelyföldi románok képviseletét olyan személyek sajátították ki magunknak, akik a ’80-as években Ceausescu által idetelepített vezetők voltak, és az volt a feladatuk, hogy itt az etnikai arányokat megváltoztassák. Kossuth Rádió
Erdély.ma



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-90 | 91-120 | 121-143




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998