udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 222 találat lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-222
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Szász János

2015. szeptember 24.

A Szekuritáté hálójában a Király család
Király Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában.
Király István
Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá.
A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg.
Az ellenőrzés dimenziói
Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták.
A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem.
Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn.
Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták.
Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin.
Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ.
Király Károly és az amerikai külügy
Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz.
Megfigyelések kereszttüzében
Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak.
A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról.
Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való.
Egy polgármester vallomásai
A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy.
A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.”
A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki.
Nem mindenkit lehetett beszervezni
A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése.
Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról
A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban.
Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér.
Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait…
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. október 7.

Jubileumi zarándoklat Gyulafehérvárra
25 éves a Caritas
Több százan buszokkal érkeztek október 4-én, vasárnap a gyulafehérvári Szent Mihály- székesegyházba, ahol a Caritas sokrétű, felebaráti szeretetből fakadó negyed évszázados munkájára tekintettek vissza. A zarándokok Isten áldását kérték, hogy Erdély-szerte betegek, elesettek, idősek között továbbra is teljesíthessék a szeretetszolgálat parancsát. A szentmisét dr. Jakubinyi György érsek celebrálta, dr. Márton András igazgató köszönetet mondott mindazoknak, akik támogatták a Caritas munkáját.
Akik bekopognak a legeldugottabb házakba is
Az tudja igazán, mit is jelent a Caritas munkája, aki feküdt már ágyban betegen, egyedül, s nem volt, aki benyissa az ajtaját. Nem volt, aki egy pohár vizet vagy egy szelet kenyeret adjon, s nem volt, aki egy szót szóljon hozzá, megnézze, él-e vagy hal-e. Vagy nem volt, aki egy veder vizet hozzon a kútról, s felvágja a tűzifát.
– Ha nem lett volna a kis gondozóm, megfagytam volna a télen! – mondta egy ágyhoz kötött idős vidéki asszony terepjárásunk alkalmával. Amikor a Szent Mihály-székesegyház előtt megpillantottam a templomba igyekvő sok piros dzsekis, Caritas-jelvényes zarándokot, óhatatlanul ezek az élethelyzetek jutottak eszembe. Ők azok a segítők, akik Erdély legeldugottabb falvaiban a legmesszebb eső házakba is bekopognak, s megkérdezik: hogy tetszik lenni? Aztán jöhet a vérnyomásmérés, a kötözés, az injekciózás, a gyógyszeradagolás, a mosdatás és még ki tudja, mi minden, ami a betegek gondozásakor adódik. Ők azok, akik azt a szeretetszolgálatot végezik nap mint nap, amit más senki. Ők azok, akik 25 éve Márton Áron püspök szellemiségét képviselik. Velük telt meg délelőtt a templom, s egy kora délután erejéig tőlük lett ismét többségében magyar ajkú a jobb időket is megélt gyulafehérvári vár és a fejedelmi-püspöki palota környéke.
Krisztus szeretete sürget minket!
Dr. Jakubinyi György érsek a jubileumi ünnepen arról a szeretetről és szolgálatról beszélt, amelyet Jézus rendelt el, s amelyet a Caritas 25 éve intézményesen vállalt fel.
– Az Úr Jézus idejében a hittudósok, rabbik azt vitatták, hogy a Tórában szerepelő 613 parancs közül melyik fontosabb a másiknál. A vitába bevonták az Úr Jézust is, aki az Isten iránti és felebaráti szeretetet nevezte meg, és először mondta egyenrangúnak a kettőt. Jézus mértéket is ad: "úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, ahogyan én szeretlek titeket". Krisztus szeretete sürget minket! – Caritas Chisti urget nos! Ez a Caritas alapja. A felebarátban szolgáljunk Istennek! Mit kívánjunk a Caritasnak a 25. születésnapján? Százhúszig! – fogalmazott az érsek.
Ludescher László, a Caritas szociális ágazatának igazgatója, aki jelenleg hat megyében 240 munkatárssal dolgozik, a zarándoklaton elmondta, hogy a Caritas 25 éves működése tulajdonképpen az ég és föld találkozása, kapocs a kettő között, az Isten, az eszmék és a realitás, a szenvedés és a szükségletek között. A Caritas próbálta ezeket úgy összekapcsolni, hogy a kettő ne legyen két külön elvont világ. Ez a nagy célkitűzés a továbbiakban is, hogy megtaláljanak minden szenvedő embert, és segítő kezet nyújtsanak a bajban levőknek.
Dr. Márton András, a Caritas igazgatója megható beszédében mutatott rá, hogy újkori történelmünk nyilvánvalóan megmutatta: a szép, a jó, az igaz és a szent nem magától értetődő velejárói közösségi életünknek. Meg kellett tapasztalnunk, hogy a számunkra annyira fontos értékek, mint az ember méltósága, a felebaráti szeretet, a szabadság, a bizalom, a felelősség, nem önmagukban létező értékek. Bár a Jóisten mélyen beleírta mindnyájunk szívébe, nem elég vágyakozni utánuk. Valósággá csak akkor válnak, ha cselekvő módon megvalósítjuk, ha mindennapi életünknek, kapcsolatainknak részévé tesszük. Felebarátunk méltósága attól lesz valósággá, ha méltósággal közelítünk hozzá. A szabadság, a bizalom, a felelősség, a felebaráti szeretet akkor válik valóra, ha megajándékozzuk egymást vele.
Köszönet elöljáróknak, munkatársaknak, támogatóknak
– A Caritas 25 éves története kitartó törekvés a bennünk és közöttünk újjáépülő, a cselekvő szeretet, a méltóság, a szabadság, a bizalom és a felelősség emberi és intézményes kereteinek építésére. Hálás vagyok minden percért, amikor ezt szolgáltuk, és javára válhattunk bajba jutott, elkeseredett, kiszolgáltatott testvéreinknek. Szívből bánok minden percet, mikor ez ellen bármilyen módon vétettünk. Számos kiváló ember éltette, gazdagította jóra való törekvéseinket. Köszönetet szeretnék mondani, és hálát adni mindenkiért, aki munkájával, példájával, bátorításával jó szándékainkban támogatott, imádságában hordozott. Elsősorban munkatársainkért, akik sokszor több emberre méretezett erőfeszítések árán, de kitartottak a közös küldetésben. A családtagokért, akik szeretetükkel hordozták, támogatták munkatársainkat, munkánkat, szándékainkat, elviselték szeretteik távollétét, küldetésükből adódó terheltségét. Ft. Vencser László és ft. Szász János igazgató urakért, akik életre hívták és stabil pályára állították szervezetünket, akikkel öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni, akik tanácsára, támogatására, imáira továbbra is számítunk. Köszönet jár a főegyházmegye elöljáróinak, hogy első perctől fontosnak látták és teret adtak a Caritas munkájának, megajándékoztak bizalmukkal, bátorítottak, ki-álltak mellettünk és törekvéseink mellett – mondta dr. Márton András igazgató, aki román és német nyelven is megismételte beszédét.
A szentmise végén Molnár József, a Caritas közkapcsolati felelőse minden zarándokot közös szeretetlakomára hívott meg az érseki palota udvarára. Itt kiosztották a munkatársaknak, önkénteseknek járó okleveleket. Az érdeklődők megtekinthették többek között a székesegyházi kriptát, Márton Áron lakosztályát az érseki palotában, a fejedelmi termet, az egyházművészeti múzeumot és a nemrégiben uniós alapokból felújított várat.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

2015. november 14.

Sepsiszentgyörgyi koszorúzók (Ezerkilencszázötvenhat Erdélyben)
A magyar forradalmi események hatására alakult meg a sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Gáborék Libóc részi lakásában a Székely Ifjak Társasága. Alapító tagok: Szalay Attila, Jancsó Csaba, Bordás Attila, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. Valamennyien a helybéli Székely Mikó Kollégium diákjai voltak. Később csatlakozott a szervezethez három lány a textiliskolából.
A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákokat, „edzették” magukat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltak, fejszével célba dobtak, közös kirándulásokat szerveztek. Romantikus lelkesedésüket, gyerekes naivságukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnát is a kriptában fogyasztották el, hogy ezzel is edzzék magukat. Ezután már csak vérszerződés következhetett. Szabó Lajos karján még ma is látszik a sebhely. A szervezet tagjai esküt tettek, majd megválasztották a vezetőséget. Az elnök Szabó Lajos lett, mert ő volt az idősebb. Ezért kapott 15 évi börtönbüntetést. A másodrendű vádlott Bordás Attila volt, mert kidolgozták az alapszabályzatot is. A szervezkedés modelljéül az Ifjú Gárdát választották.
A magyar forradalom leverése után a szervezkedés fokozatosan megszűnt. Még el-eljártak kirándulni – (az ott készült fényképek corpus delictinek számítottak) –, tartották a barátságot, de már nem gyűléseztek. 1957. március 15-én, majd 1958. március 15-én a csoport néhány tagja megkoszorúzta a Sepsiszentgyörgy központjában lévő 1848–49-es emlékművet.
A vádirat a gyerekes dolgot óriásira fújta fel: „A Mikó Kollégium meggondolatlan, felelőtlen diákjai közül egynéhányan a magyarországi ellenforradalmi agitáció hatására arra vetemedtek, hogy a népi demokratikus rendszer ellen fegyveres szervezetet alakítsanak, amelynek tagjai – a magyarországihoz hasonlóan – fegyveres terrortámadásokat hajtanának végre hazánkban. A banda tagjai soviniszta elfogultságukban nem átallottak 1957. március 15-én titokban koszorút elhelyezni az 1848-as emlékmű talapzatára, az 1956-os magyar ellenforradalmárok emlékére. A tettüket megismételni akaró banditák azonban 1958. március 15-én lebuktak, s megkapták méltó büntetésüket.”
A szervezet legidősebb tagja Szabó Lajos volt, ő akkor töltötte a 26. életévét, Szarkay Attila 18 éves volt, a többiek 15–16 éves gyerekek. Később az alapító tagokhoz csatlakozott Szász Farkas, Szász János és Demeter Szabolcs, de ők hamar lemorzsolódtak, így a súlyos börtönbüntetést elkerülték. A gyerekek úgy képzelték el, hogy a SZIT név már önmagában is jelképes, tehát szítást, lázítást is jelent. A nevet a securitatén és a bíróságon SZISZ-re változtatták (Székely Ifjak Szövetsége), hogy mindenáron rájuk foghassák a tudatos rendszerellenes fegyveres szervezkedést. Az első koszorúzásnál Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba volt jelen. Sepsiszentgyörgyön hamar elterjedt a hír: megkoszorúzták a negyvennyolcas emlékművet! A hatóságokat és a securitatét is annyira meglepte, hogy csak március 15-én délután szedték le az emlékműre március 14-én éjjel elhelyezett koszorút. A diktatúra nyomasztó éveiben valóban felemelő és bátor tett volt a kisdiákok koszorúzása. Az egész város és környéke megmozdult, a diákság körében nagy volt az izgalom. A parázs alatt izzott az elégedetlenség.
1958. március 15-én is hasonló körülmények között próbálták megkoszorúzni az 1848-as emlékművet. Ekkor is az 1956-os forradalom áldozataira akartak emlékezni és emlékeztetni. Hárman voltak a csoportban: Bordás Attila, Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba. Amikor Bordás Attila a koszorút az emlékmű talapzatán elhelyezte, megszólalt a szekus sípszó, minden irányból rohantak feléjük, Bordás Attilát elfogták, a másik kettő elmenekült, csak később kerítették kézre őket. Bordás Attilát rettenetesen megverték, véres lett az arca, ruhája. Alig múlt tizenhat éves!
Miközben a kiskorú gyerekeket a marosvásárhelyi securitatén vallatták, a Székely Mikó Kollégiumban sor került a nagy „színjátékra”: összecsődítették a kollégium diákjait, s kemény szavakkal bélyegezték meg a letartóztatottak „ellenforradalmi” magatartását, s figyelmeztették valamennyiüket: ha valaki hasonló bűnt követ el, azonnal börtönbe zárják. A tárgyalásra Marosvásárhelyen 1958. június 3-án került sor. Ezúttal is a szadista Macskási Pál volt az elnök. Cazan ügyész fasiszta, horthysta, ellenforradalmi bandának nevezte a SZIT kilenc letartóztatott tagját, és halálbüntetést kért a gyerekekre.
Valóban elrettentő ítéleteket hirdettek ki: Szalay Attila 18 év (meghalt a börtönben! – T. Z.), Szabó Lajos 15 év, Gyertyánosi Csaba és Bordás Attila 12–12 év, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba 10–10, Jancsó Sándor 8, Sándor Csaba 7, Molnár Béla 6 évi szigorított börtönbüntetést kapott. Mindez kényszermunkával is párosult, függetlenül attól, hogy az elítéltek, kettő kivételével, kiskorúak voltak. A börtönben, a duna-deltai megsemmisítő táborokban, a kiskorúak nagyaknai börtönében a legkegyetlenebbül bántak a koszorúzó gyerekekkel. Jancsó Csabával a zsilávai börtönben készítettem tévéinterjút: közel negyven év távlatából is borzalommal emlékezett az elszenvedett kínzásokra, verésekre. A koszorúzók tettéhez szorosan kapcsolódott a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör nevű szervezkedés. A budapesti Petőfi Körhöz hasonlóan vitákat szerveztek a nép körében jelentkező elégedetlenségek kapcsán. Mindannyian lebuktak, a résztvevőket 15–20 évi börtönbüntetésre ítélték: Nagy Lászlót 20, Erőss Jánost 15, Csákány Zsigmondot 12, Tompa Editet 7 évi börtönbüntetéssel sújtották. Mindannyian értelmiségiek voltak.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. január 10.

Bethlen Gábor út Hunyad és Fehér megyében 
Megalakították a Hunyad Megyei Magyar Értéktár Bizottságot és állásfoglalásban kérik a Bethlen Gábor út projekt támogatását, ezekről döntött szombaton délután a Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia, amely a megyében tevékenykedő magyar történelmi egyházak, civil, szakmai és ifjúsági szervezetek képviselőinek, pedagógusoknak és az RMDSZ helyi szervezeteinek egyeztető fóruma. Ezt megelőzően a Megyei Képviselők Tanácsa ülésezett, ahol Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke az idei év kihívásairól beszélt.
A Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencián részt vett Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke, Lőrincz Helga a Fehér megyei RMDSZ elnöke és dr. Gudor Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese, valamint Böjte Csaba, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője. A Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia elnöke Kocsis Attila, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója.
Bethlen Gábor út kialakítását szorgalmazzák
Dr. Gudor Botond Zsargó János esperes Hunyad megyei református esperessel közösen mutatta be a Bethlen Gábor út projektet, amely a két szórványmegye szellemi és gazdasági megtartását hivatott felvállalni. A térség történelméhez szorosan kötődő Bethlen Gábor szellemi öröksége erdélyi és össznemzeti szimbólumnak tekinthető, különös tekintettel arra, hogy tavaly a Magyar Országgyűlés úgy határozott, a Magyar Szórvány Napjává nyilvánítja november 15-ét, a fejedelem születésének napját és ezáltal Bethlen Gábor neve összefonódott a magyar szórványközösségek fennmaradásért vívott küzdelmével.
A Bethlen Gábor út komplex program, amely műemlékvédelmi, turisztikai értékmentő elképzeléseket fűz össze, többek között közös rendszerbe kapcsolná az egyházi és közösségi házak tevékenységét, figyelembe véve a gazdasági fenntarthatóság szempontjait is. Hunyad és Fehér megyében egyelőre Marosillye – a fejedelem születésének helyszíne –, Déva és Vajdahunyad, illetve Gyulafehérvár és Nagyenyed szerepel a programban, de más településeket is szeretnének bevonni, amelyek kapcsolódnak nagy fejedelmünk életéhez.
A projektbemutatót vita követte, majd Böjte Csaba a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjeként, Szász János Hunyad megyei római katolikus főesperes, Winkler Gyula megyei elnökként támogatásáról biztosította a kezdeményezőket. A konferencia tagjai állásfoglalást fogadtak el, amelyben az RMDSZ, a Communitas Alapítvány, a magyar kormány és a Magyar Országgyűlés támogatását kérik.
Megalakították a Hunyad Megyei Magyar Értéktár Bizottságot
Ezt követően megalakították a Hunyad Megyei Magyar Értéktár Bizottságot. Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke felszólalásában arra emlékeztetett, hogy az erdélyi magyarság az elmúlt ezer évben számtalan kiemelkedő és egyedi értéket teremtett, Hunyad megyében pedig különösen büszkék lehetnek mindarra, amit a történelem során a magyar emberek létrehoztak.
„Feladatunknak érezzük mindazon Hunyad megyei magyar érték megismertetését és elismertetését, amelyek egyedivé teszik közösségünket, mert célunk az erdélyi magyar identitástudat megerősítése, egy olyan közösséggé, amely tiszteli és óvja értékeinket. Ahhoz, hogy a tevékenység az értékeknek megfelelő szakmai színvonalon történjen, a magyarországi Hungaricum törvény egy olyan bizottság létrehozását írja elő, amelynek szerepe az országhatáron túli magyar értékek beazonosítása. Nagyon jó érzés az újesztendőt Déván, a Hunyad megyei értékekkel kezdeni! Bízom benne, hogy a bizottság – a helyi értékek mellett – számos Hunyad megyei magyar értéket az Erdélyi Magyar Értéktárba is felterjeszt majd, hisz fontos, hogy ne csak itt, hanem szerte Erdélyben és a Kárpát-medencében is tudják, mit teremtettünk itt!" – hangsúlyozta Hegedüs Csilla.
Az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke elmondta, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság alakuló ülésen meghatározott érték-kategóriák területei az épített környezet, kulturális örökség, agrár- és élelmiszer-gazdaság, egészséges életmód, ipari és műszaki megoldások, sport, természeti környezet, turizmus és vendéglátás. A Hunyad Megyei Magyar Állandó Értekezlet határozata alapján tizenegy tagú bizottság jön létre, amelybe az EMKE, a pedagógusszövetség, a római katolikus, a református és az unitárius egyház, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, valamint további öt vajdahunyadi, dévai és Zsil-völgyi civil szervezet nevesít tagot. Az alakuló gyűlését a megyei bizottság a következő hetekben tartja.
A 2016-os év kihívása: jól szerepelni a választásokon
A Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferenciát megelőzően szombaton délelőtt a Megyei Képviselők Tanácsa ülésezett, Széll Lőrinc, a Hunyad Megyei Ifjúsági Igazgatóság vezetőjének elnökletével. A gyűlésen a 2016-os év prioritásait egyeztették.
„A Hunyad megyei RMDSZ számára az idei év legfontosabb kihívása: sikeresen szerepelni az önkormányzati és parlamenti választásokon. Az önkormányzati választásokon a jelenlét megőrzése a cél, Déván, Vajdahunyadon és a Zsil-völgyében. Minden igyekezetünk azon lesz, hogy – amennyiben lehetséges – bővítsük a jelenlétünket a helyi tanácsokban, de a demográfiai adatok azt mutatják, hogy az öt százalékos küszöb elérése nagyon nagy kihívás olyan körülmények között, hogy a magyarság részaránya Hunyad megyében három százalék alá csökkent. Az őszi parlamenti választásokra készülve az motivál bennünket, hogy újból a megyei listás rendszerhez tértek vissza, ez új esélyt jelent Hunyad megyében arra, hogy megfelelő mozgósítás esetében, az arányos visszaosztás eredményeképpen, visszaszerezhessük parlamenti képviseletünket itt, a megyében" – ismertette a várható helyzetet Winkler Gyula megyei elnök.
A találkozókat Déván, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aulájában tartották.
Közlemény. Erdély.ma

2016. május 7.

Hunyad Megyei Magyar Napok
A jövőben az irodalom kerül előtérbe Markó Béla életében
Fotókiállítás után könyvbemutatóra és koncertre került sor Petrozsényban a Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat keretében. Szerdán Várpalota magyarországi testvérváros fotósművésze többnyire Veszprém megyei városok fényképeit bemutató alkotásait állították ki, csütörtökön pedig Markó Béla és a Garabonciás együttes érkezett a Zsil völgye fővárosába.
Markó Béla sokszor járt Petrozsényban politikusként, költőként viszont most először, mondta Winkler Gyula az RMDSZ volt elnökének csütörtöki könyvbemutatóján, melyre a városháza dísztermében került sor.
Markó Béla azonban megcáfolta az EP-képviselőt, a nyolcvanas években ugyanis költőként is járt Petrozsényban, sőt, akkor a bányában is járt. A rendszerváltás után viszont valóban most jár itt először költőként, Déván és Vajdahunyadon viszont már korábban is volt könyvbemutatója.
Petrozsényban a költő meleg fogadtatásba részesült, Tiberiu Iacob-Ridzi polgármester köszöntője után Szász János plébános, a rendezvény fő szervezője ismertette Markó Béla irodalmi tevékenységét. A költő
két kötetét mutatta be, a Rekviem egy macskáért című publicisztikagyűjteményt, illetve a Passiócímű verseskötetet, melyből fel is olvasott néhány verset, mielőtt válaszolt volna a közönség kérdéseire, melyek leginkább a politika és a költészet viszonyát célozták. Markó Béla elismerte, hogy a kettő összefonódása korántsem magától értetődő, noha Petőfi és Ady is próbálkozott már ezzel, hiszen a politikában a kompromisszumok elkerülhetetlenek, míg a költőkre inkább a lelkesedés és a szenvedélyesség jellemző.
Mégis minek tekinti inkább magát, költőnek vagy politikusnak? Markó Béla viccesen válaszolt, hogy a politikusok között a legjobb költőnek, költők között, pedig a legjobb politikusnak tekinti magát. A válasz azonban sokkal bonyolultabb, politikusi tevékenységét ugyanis sokan megkérdőjelezik, költői mivoltát viszont nem. A politikában nem törekedett egyéni sikerre, ott a közösségi szempontok sokkal fontosabbak, irodalmi téren viszont nyilván a személyes siker, az elismerés jelentős szempont. Sokkal nyilvánvalóbb a válasz a kettő hatását illetően, e téren a politikai vonatkozás egyértelműen felülkerekedik, politikai tevékenysége jelentősen befolyásolta az egész erdélyi magyarságot. Hogy jó vagy rossz irányba, azt nyilván vitatni lehet, hangsúlyozta Markó. A jövőben viszont az irodalom kerül előtérbe, szenátori mandátuma őszi lejárta után Markó Béla visszavonul a parlamentből.
A felolvasás és a kérdések után Markó Béla dedikálta könyveit. Sőt, ajándékot is kapott, András József professzor, a petrozsényi RMDSZ volt elnöke a Wersánszki Eduárd jelenlegi RMDSZ-elnökkel és Mircea Baron helytörténésszel közösen írt, a Zsil völgye és a bányászat huszadik század eleji helyzetét bemutató magyar–román kétnyelvű könyvet ajándékozta Markónak.
Az est azonban nem ért véget, a Garabonciás együttes nagyszerű koncertje következett. Noha 40 éve lépnek fel Erdély-szerte, Csutak István együttes-alapító bevallotta, hogy nagyon izgult a petrozsényi fellépés előtt. Csutak István ugyanis petrozsényi, mindig meghatódik a hazatérés felemelő érzésétől. Szülővárosában az általa vezetett együttes többnyire kuruc dalokat adott elő, illetve Markó Béla megzenésített verseit, melyeket a közönség vastapssal díjazott. A dalok mellett Csutak István az átkos rendszer zaklatásait is elmesélte, kezdve a mindent átszövő hatalmi cenzúrától rebellis előadásainak a közösség-sikeréig, a kivetítőn pedig a kommunista „aranykorszak” nyomorúságát és személyi kultuszát bemutató képek voltak láthatók.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

2016. május 12.

Mesél a torony, a Fejedelmi kapu
A gyulafehérvári székesegyház a magyar történelem egyik monumentális tanúja, számos történelmi személyiségünk hamvait is befogadó épülete. Szent István 1009-ben alapította az erdélyi püspökséget, s székesegyházának első felépítménye már a 11. században elkészült. A későbbi átalakítások után gótikus karaktert mutató székesegyház és a szomszédságában álló reneszánsz érseki palota Erdély egyik legszebb műemlékegyüttese. Ennek állaga sajnos az évezred végére igen leromlott, az utóbbi évek erőfeszítései eredményeképpen azonban az épületek mára szinte teljesen megújultak. Az évek óta tartó felújítás néhány napja újabb állomásához érkezett. Befejeződött a Szent Mihály-székesegyház déli tornyának felújítása és a Fejedelmi kapu akadálymentesítése.
„A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség megkülönböztetett módon foglalkozik a székesegyház és az érseki palota állapotával, méltó módon történő karbantartásával, helyreállításával. Egy ilyen jellegű középkori épületegyüttes megköveteli az állandó helyreállítási munkálatokat – írta beszámolójában sok évvel ezelőtt Szász János, az érsekség akkori gazdasági igazgatója. – Az utóbbi évszázad restaurálási munkálatainak kiesése következtében a 90-es évek elejére több helyen is sürgős feladattá vált a felújítás. 1999-ben a gyulafehérvári érsekség és a budapesti Országos Műemlékvédelmi Hivatal között létrejött egyezmény nyomán átfogó helyreállítási programterv született. Az anyagi források szűkössége miatt azonban elsősorban részfeladatok és sürgősségi beavatkozásokra került sor 2005-ig. A Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Szülőföld Alap, Románia Művelődési és Vallásügyi Minisztériuma, valamint partnerszervezetek és a hívek támogatásának köszönhetően a jubileumi évben befejeződött a déli torony homlokzatának kőrestaurálása, a Lázói-kápolna felújítása, valamint a Kolonics István által 1877-ben épített orgona restaurálása. A szakemberek által is elismert munkálatok arra serkentenek, hogy a helyreállítási munkálatokat tovább folytassuk, újabb feladatokat vállaljunk” – jegyezte le a beszámoló írója. A munkálatok pedig az ígéret szerint folytatódtak, a templom szentélyét, a kórust, a rózsaablakot helyreállították, a torony külsejének kőrestaurálása is megtörtént, az érseki palota külső és udvari homlokzatát is felújították. A munkálatok értéke igen magas összegre rúgott, az érsekség ezt önerőből nem tudta volna fedezni. Az adományok begyűjtése mellett sikerült a romániai illetékes hatóságokkal is megállapodásra jutni, így a helyreállítási munkálatok tetemes részét a Román Nemzeti Örökségvédelmi Intézet finanszírozta.
A középkori gyulafehérvári római katolikus székesegyház déli tornyának belső felújítása és megközelíthetővé tétele a látogatók számára című pályázat kedvezményezettjeként az érsekség néhány nappal ezelőtt egy újabb projekt munkálatainak befejezését ünnepelhette. A helyreállítás során a szakemberek megnyitották a székesegyház Maiestas Domini kapuját, itt egy lift elhelyezésével lehetővé tették a mozgássérültek kerekes székkel való közlekedését, a másik fontos munkálat a hétszáz éves torony belsejének felújítása és látogathatóvá tétele volt. A norvég alap támogatásával létrejött felújítás koordinátora Márton Judit, a gyulafehérvári érsekség építészeti irodájának vezetője, tervezőépítésze pedig Tövissi Zsolt volt. A pályázat megírásában, lebonyolításában az érsekség munkatársai: Orbán Béla, Bajkó Teréz, Katona Katalin és Hegedűs Enikő művészettörténész közreműködött. Köszönet illeti az Európai Gazdasági Térségen belül Norvégia, Izland és Liechtenstein államokat és a támogatás lebonyolításában résztvevő bukaresti Kulturális és Örökségvédelmi Minisztériumot, a pályázatban partnerként résztvevő budapesti Teleki László Alapítványt, annak igazgatóját, Diószegi Lászlót. Az átadó ünnepségen Dr. Jakubinyi György beszéde és igehirdetése után Mircea Hava polgármester, Hegedűs Csilla, az RMDSZ Kulturális Főosztályának ügyvezető alelnöke és Matei Drîmbărean, Fehér Megye Kulturális és Nemzeti Örökség Felügyelőségének igazgatója méltatta a projekt megvalósulásához szükséges erőfeszítéseket és azok eredményét. Az ünnepséget Borsos Edit énekművész színezte (orgonán Bakos Levente kísérte), a torony és a lift felszentelése után a székesegyházat Vass Csongor levéltáros mutatta be a vendégeknek.
Izgalmas kaland volt a közönség számára a sok száz éves, csupán „ember szélességnyi” lépcsőn a torony belsejébe följutni és ott a székesegyház történetét bemutató kiállítás tárgyaival megismerkedni. A toronytárlat egyik legérdekesebb látnivalója az a mini lapidárium, melynek emlékeit – a szentély külső falán elhelyezett 13. századi kőfaragványok másolatát – közelről szemlélheti meg a látogató. A bibliai alakok korabeli ábrázolása mellett láthatjuk itt a középkor jellegzetes ornamenseit és figuráit, szárnyas gyíkok, oroszlánok, tigrisek, szörnyecskék és angyalok hadát. Mint Hegedűs Enikőtől, a tárlat vezetőjétől megtudtuk, a kiállításon az egyházmegye más templomaiból begyűjtött emlékeket is bemutatnak, többek között egy ritka Szűz Mária-ábrázolást, a Freisungi Immaculata kegykép szobormásolatát. A toronyban helyezték el a székesegyház néhai barokk oltárának táblaképeit is, és egy érdekes makettet, ami az 1909-es ásatáskor a sekrestye padozata alól előkerült 11–12. századi keresztelőkápolna kör alakú alapját rögzíti kicsinyített gipszmásolatban. A kiállítás látnivalói mellett érdekes térélmény maga a toronybelső is az újonnan kialakított lépcső szerkezetével. Első látogatókként a lépcsőkön fölfelé kapaszkodva az erős kinti légmozgás afféle „szélorgona játékát” is élvezhettük, végül „emelkedett” élmény volt az ablakokból – a majdnem 28 méteres magasságból – a felújított várra letekinteni.
S a felújítást vezető építész, Márton Judit szavaiból megsejthetjük, hogy egy ilyen projekt megvalósulása nemcsak szakmai kihívás, de személyes belső vezérlés általi emberi vállalás is. „Kétéves periódusnak a lezárását ünnepeljük, amelyben az első év első fele a pályázat megírásával és annak izgalmaival járt, majd azt követte az elbírálási időszak. A második év a megvalósításról szólt. Az elmúlt két évben nagyon gyakran érezhettük a jó Isten gondviselő szeretetét, és nagyon sok jó ember segítő szándékát. S így közösen létrehozhattunk valami szépet, jót az emberek örömére és remélhetőleg a jó Isten dicsőségére. S ha a toronyból az ablakok üvegezett zsalugáterein keresztül messze-messze nézek, s ha tekintetem találkozik Isten tekintetével, elgondolkodom, hogy emberként vajon hogyan alakultunk, amíg az adott körülmények között próbáltunk valami nemesben és szépben a jó Istennek munkatársai lenni.”
Pacsika Emília
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. július 7.

Dragománnal kezdenek ősszel Kolozsváron
Sokszínű évadot tudhat maga mögött a Kolozsvári Állami Magyar Színház, hiszen a 2015/2016-os idényben bemutatóval, valamint számos nagy sikerű előadás felújításával rukkoltak elő – tudatta közleményében a teátrum.
A nagyteremben William Shakespeare Julius Caesar és Békés Pál A kétbalkezes varázsló című művét, valamint a Pour Toujours című, klasszikus és kortárs rekviemekből inspirálódott, szöveg nélküli előadást mutatta be a társulat. A stúdióteremben a Kafka regényéből készült Amerikát, August Strindberg A pelikánját, valamint a Szilágyi Domokos hosszúverséből készült Öregek könyvét vitték színre.
Az évad során felújították és a következő színházi idényben is műsoron mArad a sétatéri teátrum művészeti vezetője, Visky András által írt Caravaggio Terminal, Strindberg Julie kisasszonya, Henrik Ibsen Hedda Gabler című műve, valamint két „filmes” előadás, az Ingmar Bergman filmjéből készült – de róla is szóló – Suttogások és sikolyok, illetve a Dogme 95 nevű dán avantgárd filmes mozgalom első alkotásának számító Thomas Vinterberg-film, a Születésnap.
Az évadban a színház székhelyén játszott 173 saját előadáson, valamint a meghívott produkciókon és koncerteken összesen 24 585 néző vett részt, a turnékon és fesztiválszerepléseken pedig további 1800 néző előtt játszott a társulat, összesen tehát 26 385-en látták a Kolozsvári színház előadásait a 2015/2016-os évadban. A társulat ebben az évadban is számos fesztiválon és turnén vendégszerepelt: a Bukaresti Országos Színházi Fesztiválon, a szintén Bukaresti Nottara Színház által szervezett Fest(in) pe Bulevard fesztiválon, a szabadkai Desiré Central Station Fesztiválon, a Kortárs Drámafesztivál időközi eseményeként Budapesten, a Jurányi Házban, a Sepsiszentgyörgyi Szent György Napokon, a hagyományos előadáscsere keretében a Vígszínházban, valamint az évad zárásaként a Magyar Színházak kisvárdai Fesztiválján, ahol egyébként a 25 éve a teátrum élén álló Tompa Gábor igazgatót külön köszöntötték.
A 2015/2016-os évadot új bemutató előkészítésével zárja a színház. A társulat az oroszországi származású, jelenleg Amerikában élő Jurij Kordonszkij rendező vezetésével Makszim Gorkij Éjjeli menedékhelyét próbálja. A bemutatót a tervek szerint október elején tartják a nagyszínpadon berendezett stúdiótérben.
A következő, 224. évadot a színház – immár hagyományosan – a Kolozsvári Magyar Napokon kezdi augusztusban. Az augusztusi előadásokra jegyek már vásárolhatók online a Biletmaster.ro weboldalon.Az új évad első bemutatójaként az elsősorban filmrendezőként ismertté vált Szász János viszi színre Dragomán György Kalucsni című drámáját októberben. November 24–december 4. között pedig a kétévente megrendezett Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál ötödik kiadására kerül sor, melynek témája ebben az évben az idegen lesz.
Magyar produkciók Bukarestben
A Kolozsvári Állami Magyar Színház három, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház pedig két előadással szerepel az október 21–30. között Bukarestben megrendezendő Országos Színházi Fesztiválon. Az elmúlt évad Kolozsvári bemutatói közül a Silviu Purcărete által rendezett Julius Caesar, a Felix Alexa rendezésében színre vitt A pelikán, valamint a Dominique Serrand által rendezett Pour Toujours (Mindörökké) című előadások lesznek láthatóak a romániai színházi szakma legfontosabb seregszemléjén.
A fesztiválra a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház hatodik egymást követő alkalommal kapott meghívást. Ezúttal a Tompa Miklós Társulat által színre vitt Samuel Beckett-darab, A játszma vége és a Liviu Rebreanu Társulat által bemutatott Vivaldi şi anotimpurile (Vivaldi és az évszakok) című előadás utazik Bukarestbe Vásárhelyről. Az Országos Színházi Fesztiválon szerepel ugyanakkor a Kolozsvári román színház A mi osztályunk (Clasa Noastră) című elődása is, amelyet Bocsárdi László, a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója vitt színre.
Krónika (Kolozsvár)

2016. szeptember 30.

Tíz éve hunyt el a romániai magyarság „égtartó embere”, Sütő András
A romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló személyisége valamennyi művében az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének fontosságát vallotta. Sütő András 2006. szeptember 30-án távozott az élők sorából.
Sütő András a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson (Camarasu, Románia) született 1927. június 17-én. Tanulóéveit a Nagyenyedi Református Kollégiumban és a Kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a Kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként. 1954-ben a Marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz került, 1971-től ’89-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt.
Marosvásárhely a haláláig otthona mAradt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben.
Ízes kép az erdélyi paraszti életről
1948-ban szinte berobbant a romániai magyar irodalom élvonalába, jó ember- és valóságismeret birtokában, ízes humorral adott képet az erdélyi paraszti életről.Félrejáró Salamon című kisregénye (1956) és Pompás Gedeon című színműve (1968) már összetettebb ábrázolásmód felé mutatott, felvetette a személyiség és a hatalom összeütközésének problematikáját. AzAnyám könnyű álmot ígér című esszéregénye (1970) szociográfusi hitelességű lírai vallomás a Mezőségi Pusztakamarás, családja és a nemzetiségi lét múltjáról, gondjairól és reményeiről, a megmAradásról.
Drámaíróként az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1976) című művével debütált, amelyet Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című kisregénye nyomán írt. Ezt történelmi drámák követték (Csillag a máglyán, 1976, Káin és Ábel, 1978, Perzsák, A szuzai menyegző, 1982), amelyekben a személyiség és a hatalom sokrétű elemzését adta.
Hallgatásra ítélve
Művészetében külön fejezet a magyar nyelv ápolására tanító esszék sorozata. 1977-ben tette közzé visszaemlékezéseinek gyűjteményét Engedjétek hozzám jönni a szavakat címmel. A Nagyenyedi fügevirág című esszéje szintén az anyanyelv és a közösségi összetartozás megőrzésének értékét hangsúlyozza. A nyolcvanas években, amikor memorandumai, tiltakozásai miatt Romániában hallgatásra ítélték, Magyarországon jelentek meg művei (ezek kiadását Száműzött könyvek címmel 2001-ben kezdte meg a Csíkszeredai Neptun Kiadó).
Ezek közé tartozik esszégyűjteménye Az idő markábancímmel, a Sikaszói fenyőforgácsokban cikkeit, A lőtt lábú madárban jegyzeteit gyűjtötte kötetbe, 1987-ben adták ki Advent a Hargitán című színdarabját.
Az álomkommandó című drámája (1986) a magyar színikritikusok díját kapta, legutóbb 2013 decemberében a Pesti Színházban Szász János állította színpadra.
Az égtartók
1990-ben megjelent Omló egek alatt című kötetében azokra az elődökre, “égtartó emberekre” emlékezik vissza, akik a szellem erejével próbálták megtartani a romániai magyar kisebbség puszta létét. Ismertebb művei a kilencvenes évekből: Sárkány alszik veled (beszélgetések könyve), Szemet szóért (dokumentumok, naplójegyzetek),Csipkerózsika ébresztése (arcképvázlatok, esszék), Heródes napjai (naplójegyzetek),Az ugató madár (dráma), Balkáni gerle (a mű a Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját nyerte el). 2001-ben Erdélyi változatlanságok, 2006-ban Létvégi hajrában címmel jelent meg esszéinek, beszélgetéseinek gyűjteménye.
Az anyanyelv volt a meghatározó
Egyik monográfusa, Görömbei András azt mondta róla: Sütő András regényeiben az örök értékek vállalását, drámáiban a hatalommal szembesülő embert mutatta meg, és valamennyi munkájában az anyanyelv meghatározó voltáról szólt.
Jóllehet folyamatos zaklatásokban, fenyegetésekben volt része, emberi tartásból nem hagyta el szülőhelyét, és erre biztatta a romániai magyarokat is. Műveiben és életében ugyanazt az igazságot hirdette: az Erdélyben élő nemzetiségek csak békében, egymást kölcsönösen gazdagítva és segítve érhetnek el eredményeket.
Úgy tartotta, hogy mindenféle ellenségeskedés, a nacionalizmus és nemzeti felsőbbrendűség bármely megnyilvánulása árt az egyénnek és közösségnek, az országnak és Európának.
Bántalmazták, megvakult
Az 1989. decemberi romániai fordulatot követően a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei bizottságának elnökévé, tiszteletbeli elnökévé választották. 1990. március 19-én a Marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején az RMDSZ Székházában kíméletlenül bántalmazták, egyik szeme világát elvesztette.
1990. június 22-én a Magyarok Világszövetsége Budapesti ülésén a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották, 1990-ben az Osztrák Pen Klub tiszteletbeli tagja lett. Ő volt Marosvásárhely első díszpolgára, s ugyancsak díszpolgára volt Székelyudvarhelynek.
Kitüntetések sora
Nyelvújító, közösségmegtartó szerepe előtt tisztelegve az erdélyi anyanyelvápolók róla nevezték el a nyelvőrzés díját. 1992-ben Kossuth-díjat kapott “kiemelkedő prózaírói munkásságáért, nyelvőrző és nyelvteremtő művészetéért, napjaink magyar színházművészetében játszott kimagasló szerepéért”.
1996-ban a Magyar Örökség-díjjal tüntették ki, s a Magyar Művészeti Akadémia tagja lett. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét. Hetvenötödik születésnapján, 2002-ben Mádl Ferenc államfő Köztársasági elnöki érdemérmet adományozott neki.
Sütő András 2006. szeptember 30-án hunyt el Budapesten. Egy héttel később helyezték örök nyugalomra Marosvásárhelyen.
Születésének 80. évfordulóján bronzplakettet helyeztek el Marosvásárhelyi házán, később Sopronban és Székelyudvarhelyen mellszobrot állítottak emlékére.
Három esztendeje magyar közösségi tulajdonba került pusztakamarási szülőháza, felújított emlékházát tavaly októberben avatták fel.
„Egy napon így szólt anyám: – Írhatnál rólunk is valami könyvet. – Nocsak! – néztem a szavai után, majd tréfára fogván a dolgot, azt kérdeztem boltos módra: milyen könyv legyen az, vidám-e vagy szomorúságos? – Igaz legyen – mondta. (…) – Ez nekem is gondom – adtam meg magam. – Hallgass arra a gondra, s az álmod könnyebb lesz! A könnyű álmot anyám naphaladáskor az udvaron ígérte meg a cöveklábú asztalnál, amely nyári napokon piros pAradicsommal, frissen hámozott uborkával, mezőségi sajttal vár haza engem; ősszel is vár, s olyankor, ha sírós az idő, a tornác fájáról nézem, és igyekszem tanulni valamit tőle. Fűzfalábaival makacsul a földbe kapaszkodik, esőben, jégverésben tisztul, s télen is vár, hóval borítottan, akár egy fehér koporsó.” (Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, 1971)
hirado.hu

2017. április 20.

Jótékonysági rendezvény a petrozsényi kápolnáért
Vasárnap, április 23-án, délelőtt 10 órakor szentmisével és jótékonysági rendezvénnyel indítják a petrozsényi Jézus Szíve Gyermekotthon kápolnájának felújítását. A mallersdorfi nővérek által alapított zárdaépületet a dévai Szent Ferenc Alapítvány hozta rendbe, otthont és tanulási lehetőséget teremtve a vidék szegény sorsú gyermekei számára. A Jézus Szíve Gyermekotthon kereken 10 esztendeje nyitotta meg kapuit. Jelenleg száznál több gyermeknek nyújtanak oktatást, nevelést, szeretetet e falak között. A zárdaépület különlegesen szép helyisége a 150 négyzetméter alapterületű kápolna, melyet a gyermekotthon megnyitásakor még nem volt lehetőség megfelelően rendbe tenni. Több mint 10 évvel ezelőtt, amikor az épületet átvettük és feljavítottuk, ezt a kápolnát, úgy ahogy volt, lezártuk. A gyermekeink gyakran kérdezik, hogy mi van a zárt ajtó mögött, de mi csak azt tudtuk, mertük mondani sejtelmesen, hogy a jövő majd meghozza a választ. A helybeli plébánossal, Szász János atyával és a közélet néhány meghatározó személyiségével egyeztetve arra gondoltunk, hogy a patinás hajdani kápolnát jó lenne felújítani, hogy a Zsil-völgyi magyaroknak legyen egy kulturális központjuk, ahol akár egy tanévnyitó szentmisét, színdarabot, koncertet, de miért ne, egy farsangi bált is meg tudnának szervezni.
A kápolna felújítása meghaladja a Szt. Ferenc Alapítvány anyagi lehetőségeit, ezért az április 23. ünnepségen gyűjtést is szeretnénk szervezni e multifunkcionális terem felújítására. A rendezvény során ismertetjük a terveinket, melynek kivitelezéséhez mindenki erejéhez mérten hozzájárulhat! Tisztelettel kérjük gyermekeink barátait, mindazokat, akik számára fontos a Zsil-völgyi magyarság fennmaradása, hogy segítsenek munkánkat jó végre vinni – írja a magnificat.ro honlapon Böjte Csaba OFM.
A petrozsényi jótékonysági rendezvényen fellépő NEMADOMFEL Együttes – amelyben a szólisták kivétel nélkül sérült (mozgáskorlátozott, értelmileg akadályozott és látássérült) előadók – Csaba testvér kíséretében több erdélyi helyszínen is koncertezik a napokban. Déván szombaton, április 22-én, délután 18 órától a városi római katolikus templomban lépnek fel, április 24-én Medgyesen, majd Tusnádfürdőn, Csíksomlyón, Szovátán hallgatható előadásuk.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

2017. április 25.

Jótékonysági rendezvény a petrozsényi kápolnáért
A szeretet új életet fakaszt
Reményteli jótékonysági rendezvénnyel indították vasárnap a petrozsényi zárdaépület kápolnájának felújítását. A tágas, romos állapotában is méltóságteljes helyiségben Szász János petrozsényi plébános és Böjte Csaba OFM celebrált misét, majd a köszöntőket követően a magyarországi Nemadomfel együttes tagjai, illetve a Szent Ferenc Alapítvány dévai és Zsil-völgyi gyermekei tartottak előadást.
Házigazdaként Lönhard Andrea, a petrozsényi Jézus Szíve Kollégium vezetője köszöntötte a meghívottakat és mindazokat, akik fontosnak tartották jelen lenni ez ünnepségen, biztatni, bátorítani egymást és anyagiakkal, imával, jó szóval vállalni részt a kápolna megújulásában.
A petrozsényi zárdát 1893-ban kezdték el építeni és 1894-ben a mallersdorfi nővérek már beindították a leányiskolát, mely bő fél évszázadon keresztül nyújtott lelki-szellemi nevelést a helyi fiataloknak. 1948-ban a felekezeti oktatást beszüntették, az iskolát és az épületet államosították és ezzel elindult a hanyatlás útján. Az épület visszaszolgáltatását követően az egyház, illetve a mallersdorfi nővérek rendje a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adta az épületet, amely 2001-ben elkezdte annak felújítását, és megnyitották a Jézus Szíve Gyermekotthont, felélesztve az évtizedek során elsorvasztott petrozsényi magyar oktatást. Ma száznál több nehéz sorsú gyermeknek nyújt nevelést, védelmet, szeretetet az intézmény, illetve az ennek teret biztosító évszázados épület, melyben osztálytermek, lakótér, étkezde, tornaterem áll a gyermekek rendelkezésére.
A még felújításra váró kápolna története kapcsán Böjte Csaba atya hangsúlyozta: nem a múlt boncolgatása a feladatunk, nem az ítélkezés és a számonkérés, hiszen Jézus sem ezt tette. A Megváltó egész élete a szeretetről, megbocsátásról, irgalmasságról szólt, kezdve a bethlehemi jászoltól, egészen a feltámadást követő találkozásokig. És ennek a szeretetnek kell munkálkodnia bennünk is, a Szentlélek által. Tekintettel a mallersdorfi nővérek bajorországi alapítójára, Böjte atya, Szent István király feleségének, a szintén bajor származású Boldog Gizellának életpéldáját állította a jelenlévők elé. Férjével 42 év házasság alatt közel 2000 templomot emeltek szerte a Kárpát-medencében és a királyné maga gondoskodott ezeknek a felszereléséről, terítők, miseruhák elkészítéséről. Öt gyermeke közül bár csak Imre herceg érte meg a felnőttkort, ő is, apja is, nevelője is a szentek sorába került. Talán érdemes lenne ma is példaként tekinteni erre a szülő–gyermek–nevelő kapcsolatra, melyben mindhárman szentté váltak. – A mi feladatunk az, hogy szeretetünk által szentté tegyük a körülöttünk élőket. Hogy gyermekeink szeressék egymást, becsüljék meg szülőföldjüket, hogy együtt, bizalommal tudjunk építkezni itt Erdélyben, a Kárpát-medencében, és ezzel a bizalommal újítsuk fel a petroszényi kápolnát is. Legyen benne újra élet, lelki program, kulturális rendezvény, öröm, jókedv és szeretet – fogalmazott Böjte Csaba atya, arra biztatva a jelenlévőket, hogy mindannyian induljanak el a szeretet és a bizalom útján. A felkérésre mintegy válaszként érkezett a rendezvény meghívottjainak szava. Tiberiu Iacob Ridzi polgármester elismeréssel és biztatóan szólt a helyi magyar közösséghez, a Szent Ferenc Alapítvány képviselőihez, teljes körű támogatásáról biztosítva őket, anyagi hozzájárulást ajánlva fel a kápolna felújításához. Hasonló támogatási szándékról beszélt Petrozsény hűséges testvérvárosának, Várpalotának polgármester asszonya, Campanari-Talabér Márta, aki hangsúlyozta, az általa képviselt önkormányzat mellett a helyi kisebb-nagyobb közösségek is támogatni kívánják a petrozsényi kápolna felújítását. A rendezvényen jelen lévők tisztelettel fogadták körükben a mallersdorfi nővérek képviselőit is, akik örömmel nyugtázták, hogy az eredeti rendeltetését visszakapott épület kápolnája is megújulhat, és szintén támogatásukat ígérték. És minden bizonnyal hasonló szándék fogalmazódott meg a rendezvény valamennyi résztvevőjében, hiszen a romosan is impozáns kápolna látványa, illetve a Csaba atya által tolmácsolt biztatás mellé még további erősítésként érkezett a petrozsényi gyermekek üde tánca és dévai társaik kedves színpadi előadása. Utóbbiak Pál Éva nevelőnő irányításával adták elő a Néma Leventét, szép tiszta kiejtéssel, fiatalos bájjal mutatva be a középkori szerelmi históriát. A rendezvénynek szívet melengető mozzanata volt a budapesti Nemadomfel együttes fellépése is. Az erdélyi turnéra indult, különböző fogyatékkal élő fiatalok nem csupán fizikailag bírták táncra a jelenlévőket, de lelküket is dalra fakasztották. Remélhetőleg a szívből dalolt Soha nem adom fel! napról-napra elszántabban hangzik majd a petrozsényi kápolna falai között és azon kívül is családjainkban, templomainkban, iskoláinkban.
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

2017. augusztus 8.

II. Nemzedékek találkozója Petrozsényban
Ez út hazámba visszavisz
Tizenkét évvel az első Nemzedéktalálkozó után, e hétvégén újra megszólalt az iskolacsengő a petrozsényi „Apostolok Házában” (I. D. Sârbu Színházban), hazaszólítva az utóbbi évtizedekben végzett petrozsényi véndiákokat.
A II. Nemzedékek találkozójára több százan jöttek el a Zsil völgyéből, Erdélyből és a határon túlról is. Többségüket csupán a diákévek kötik Petrozsényhoz, hiszen a különböző vidékekről idetelepedett (telepített) családok számára a Zsil völgye gyakran csak átmeneti lakóhely volt, egy állomás az életútjukon. Mégis a véndiákok, a hajdani tanerők úgy fogalmaztak, hogy hazajöttek Petrozsényba. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – idézte Tamási Áront felvezetőjében Bende László véndiák, utalva arra, hogy bár pedagógus szüleit távolról vetette ide a sors és ő maga is máshol él már, az otthont Petrozsény jelenti. Itt a Zsil völgyében mindenkit befogadtak, mert valójában mindannyian jövevények voltunk. Kit a kenyérkeresés, kit a túlélés hajtott e vidékre, mely nem csak megélhetést, de menedékhelyet és tanulási lehetőséget is biztosított sok olyan ifjú és család számára, akik a háború után, a kommunizmus éveiben egyik napról a másikra ébredtek fel a nagy semmiben, megalázva, sok esetben apa nélkül. Hiszen a kisemmizett családfők közül sokan kerültek kényszermunkára a Duna-kanálishoz, a családot pedig a proletár-hangulatúnak titulált Zsil völgyébe űzték. Arra viszont a rendszer vezetői nem számítottak, hogy itt, a Zsil völgyében épp a dolgos mindennapokban, sötét, veszélyes bányajáratokban olyan erős összetartó és értéktisztelő közösség alakul ki, melyben az ideűzött értelmiségiek, hajdani tehetős családok is otthonra lelnek– fogalmazott köszöntőjében Barra Árpádné Makkai Cinke, a rendezvény fő szervezője, aki töretlen hittel tekint ma is a Zsil völgyére és immár második alkalommal hívta össze a mindenkori petrozsényi magyar iskola növendékeit.
Ha az itt megjelent véndiákok mindannyian Petrozsényban maradtak volna, akkor bátrabban beszélhetnénk a jövőről is – hangzott el a sóhajszerű megállapítás Szász János petrozsényi plébános ajkán, s gondolatát a továbbiakban több felszólaló is idézte. Winkler Gyula EP képviselő, párhuzamot vonva szülővárosa, a szintén iparjellegű Vajdahunyad, illetve Petrozsény között, meggyőződéssel állította: bár sokan elhagyják a várost, a hazatérők és az itt élők közössége, összetartása és erős hite reményt ad a folytatásra.
Tiberiu Iacob Ridzi polgármester is bizakodóan szólt a közösséghez, ezúttal is hangsúlyozva, hogy Petrozsény számára rendkívül sokat adott és ad az itt élő magyar közösség.
Szász-Barra Zsófia kisebbségi tanfelügyelő asszony a személyes találkozások fontosságáról beszélt. Azokról az ölelésekről, rég ismert hangokról, meghitt beszélgetésekről, melyeket semmiféle modern kommunikációs eszköz nem képes pótolni. Szentgyörgyi Albert gondolatát idézve – Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája –, hangsúlyozta: a hajdani tanerők, diákok számára e nemzedéktalálkozó tükörbenézés is. Hiszen a jelenlegi petrozsényi magyar oktatás milyenségén mérhető le a korábbi nemzedékek munkájának eredménye.
A rendezvényt hajdani tanárok és véndiákok felszólalása gazdagította. Csutak Klára tanító néni, a találkozó rangidős résztvevője nagy szeretettel emlékezett hajdani kollégáira, diákjaira, megemlítve, mennyire jóleső érzés, mikor egy hajdani kisdiákjából lett hajós tiszt első tengeri útjáról üdvözletet küld volt tanító nénijének. Ilyen apró gesztusok tették széppé a petrozsényi iskolai éveket és azt követő időszakot, hiszen Klári nénit mai napig felkeresik hajdani tanítványai. Búcsúzóul arra intette őket: maradjatok összetartó, hűséges petrozsényi véndiákok! Érdekes színfoltot hozott a találkozó hangulatába fia, Csutak István is, aki szintén Petrozsényban nőtt fel, innen indult színes életútja, melynek kiemelkedő állomása volt a Garabonciás együttes megalapítása. Csutak István zenés előadás során elevenítette fel diákéveit, s néhányat azon pillanatokból, amikor a nagyenyedi szellemiséget megélő pedagógus szülei, illetve tanárai körében megtapasztalt értékrend látványosan ütközött a rendszerrel. Lázadó ifjúként a zene jelentette számára a kitörést. Így a nemzedéktalálkozó alkalmával is gondosan összeválogatott dalokkal érzékeltette a hajdani évek hangulatát, s tolmácsolta mának szóló üzenetét. Polgár Paál Gyöngyvér szintén Petrozsényban tanító édesapjának emlékét elevenítette fel, részletet olvasva fel későbbi jegyzeteiből. Majd März Ferenc, ma Németországban élő nyugdíjas fizikatanár foglalta össze a petrozsényi magyar oktatás múltját, kiemelve a hajdani gazdag kultúréletet, az iskola nevelő jellegét, valamint a nemzetiségi szempontból sokszínű vidék lakóinak egymás iránti nyitottságát.
Szép Sándor petrozsényi véndiák, a Sapientia Tudományegyetem professzora humorosan közölte: 1960-ban érkezett Petrozsényba, „migránsként”. Az itt töltött 7 esztendő meghatározó volt további életére nézve. –Meggyőződésem, hogy az, hogy az itteni bányászgyermekek közül sokan többre vitték szüleiknél, elsősorban tanáraiknak köszönhető, akik megtanították, hogy a helytállás pontos, becsületes munkát feltételez.
A felszólalások között a szervezők külön köszöntötték Csutak Klára rangidős, Kloss Roland legifjabb és Schillinger Mária születésnapos résztvevőt. Az ünnepi műsort Szász János petrozsényi plébános és Liszka Noémi debreceni iskolalelkész fohásza, illetve áldása foglalta keretbe, a jó Isten mindenkori jelenlétére irányítva a résztvevők figyelmét. Az ünnepség Nemzeti imánk, a Székely- és a Bányászhimnusz, valamint diákdalok eléneklésével zárult, melyeket Nemes Simon Ildikó véndiák kísért orgonán.
Az ünnepi alkalmon valamennyi résztvevő ajándékcsomagban részesült. – Nagy örömünkre szolgált, hogy a Dél-Erdélyért Kulturális Társaság és a Bethlen Gábor Alap támogatásának köszönhetően beletehettük e csomagba a petrozsényi magyar oktatásról szóló emlékkönyv második kötetét, melyben hajdani diákok, tanárok emlékezései kaptak helyet, valamint a petrozsényi magyar oktatás történetét felelevenítő fényképek, diák- és tanárnévsorok. A zacskóba került továbbá egy-egy apró széndarab is. Más vidékeken egy-egy marék földet tesznek az elmenők tarisznyájába. Itt, a Zsil völgyében azonban a szén jelentette az életet. Legyen hát számunkra ez a széndarab az útitárs, mely mindannyiunkban más-más emléket ébreszt, de mindenképp egy kis része ennek a vidéknek, ahol az életünk kibontakozott, ahol Emberré nőttünk valamennyien – fogalmazott Barra Árpádné, fő szervező.
Az I. D Sârbu Színházban zajló ünnepség után a nemzedéktalálkozó résztvevői testületileg átvonultak a zárdaiskola épületébe, ahol Balázs Amália, a jelenlegi magyar tagozatos iskola aligazgatója köszöntötte a jelenlévőket, kiemelve a Szent Ferenc Alapítvány által működtetett Jézus Szíve kollégium szerepét a mai magyar oktatásban. Kutasi Zsolt kisdiák Reményik Sándor Templom és iskola című versét szavalta, majd a petrozsényi véndiákok megtekinthették a több száz fotót felölelő iskolatörténeti kiállítást.
A rendezvény rendkívül jó hangulatban elköltött, késő estébe nyúló közös ebéddel zárult.
SK / Nyugati Jelen (Arad)

2017. szeptember 21.

Romokból feltápászkodó kisnemesek
Dél-Erdély magyar múltja az egykor pompázatos kastélyok, templomok és arborétumok maradványaiban mérhető fel. Ebből a mérhetetlen örökségből próbáltunk riportutunkon körbejárni néhányat. Az ott tapasztaltak legtöbb esetben megrázó élményt nyújtottak.
A Hátszegi-medence Erdély egyik legpazarabb és leggazdagabb része, amelynek minden szegletét átlengi a történelem hol hűvös, hol langyos szele. Román többségű vidék, ahol a magyarokat vagy az elmagyarosodott nemeseket általában becsben tartották egykor is, most is. Leszámítva persze a Trianon utáni időszakot, majd a kommunisták hatalomra kerülésének máig lesújtó következményeit. Ha nem is a történelemkönyvből, de szülei vagy nagyszülei elbeszéléseiből mindenki tudja: a vidéken szinte nincs olyan település, amelynek létesítése vagy felvirágoztatása ne kötődne valamelyik nemes család nevéhez.
Az impériumváltás, majd az államosítás után kisemmizett családok közül többen is visszakapták, visszaperelték ősi jussukat, ám közülük csak páran tértek vissza a környékre.
A térségben szolgáló lelkészek szerint kevesen tartják fontosnak, hogy ősi szokáshoz híven falvaik, egyházuk, közösségük vezéregyéniségévé váljanak. Visszahúzódva a maguk kis világában próbálják leélni életük hátralévő részét. Van, aki megérti őket, van, aki nem.
Mindenhol a középkor örökségébe botlunk
A Sztrigy és a Nagy-Víz völgyében – ha lepusztult vagy egyenesen romos állapotban is – többségében még állnak azok a várak, őrtornyok, kastélyok, udvarházak vagy kőhalmazok, amelyek léte az úri családok több évszázados történelmi örökségét jelzik. Mint ahogy még dacolnak az idővel azok a templomok és toronycsonkok is, amelyek falai – ha beszélni tudnának – sokat mesélhetnének a környék tehetős magyarjainak a hithez és az egyházhoz való ragaszkodásáról.
A Maros-mentéről Déva felől érkezve Hátszegnél elénk tárul a Déli-Kárpátok fenséges kincse, a többtucatnyi tengerszemet és egyedülálló növényfajokat rejtegető Retyezát. A műút is kettéválik: dél-kelet felé a Merisor-hágón keresztül a Petrozsényi-medencébe, dél-nyugatnak indulva az Erdélyi Vaskapu és a Bisztra-völgy mentén a Bánságba jutunk. Bármelyik utat vagy annak későbbi leágazását választanánk, szinte biztos, hogy egy középkori várba, kastélyba, templomba botlanánk. Vagy legalábbis azok romjaiba.
Csipkerózsika-álomba szenderülve
A hátszegi királyi várnak már csak a feltételezett helye ismert, de a környék sziklás hegycsúcsaira épült családi váracskák és őrtornyok romjai ma is könnyűszerrel megtalálhatók. A felsőszálláspataki kenézek malajesdi lakótornyos vára külön kategóriát képez: a helyi önkormányzat gondoskodott az újjáépítéséről.
A térség egykori ékszerdobozkastélyai közül is alig maradt néhány. Az államosítást követően a kernyesdi Torockay-kastélyt lebontották, parkját felszámolták. Ez a sors várt az őraljaboldogfalvi és a szacsali kastélyok arborétumára is. A nalácvádi és részben a poklisai megúszta a láncfűrészek könyörtelen támadását, ám a méteres gazban bóklászva aligha idézhető fel az elmúlt századok hangulata.
Az udvarházként is emlegetett alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastélynak és a boldogfalvi Kendeffy-palotának a termelőszövetkezet, a nalácinak a kórház, a poklisainak és a szacsalinak a fogyatékkal élő gyerekek beköltöztetésével volt szerencséje.
Ezek közül az őraljaboldogfalvit visszakapták a Kendeffy-, a poklisait a Pogány-örökösök. Előbbit valamennyire kipofozták, szállodának használták, utóbbi viszont évtizedek óta lelakatolva hever. És pusztul napról-napra.
A Kendeffyek malomvízi kúriája és a mellette lévő kápolna teljes romhalmaz. A nalácvádi Pekry–Fáy-kastélyért a család pereskedik, a szacsali Nopcsa-örökségért nem jelentkezett senki. Amióta az állam kiürítette a naláci kastélyt, a fosztogatók szabad prédájává tette. Előbb a csempekályháknak, később az ajtóknak és ablakoknak kelt lába, újabban minden, ami mozdítható és tüzelhető, eltűnik. A szacsali kastély ennél is siralmasabb állapotban van. Egyetlen „szerencséje”, hogy a múlt rendszerben teljesen körülbástyázták szocreál betonskatulyákkal – elrejtve a világ szeme elől.
A demsusi Nopcsa-kúriát már csak a Szentlélek tartja egyben.
A fehérvízi egykori Bágya-, későbbi Pietsch-udvarházat a Marák ugyan visszaszerezték és lakhatóvá tették, de az évszázados épületen és udvarán még sok a csinosítanivaló ahhoz, hogy visszanyerje a száz évvel ezelőtti fotográfiákról ismert fényét. Jelentős beruházásra vár a család nagypestényi kúriája is, csakhogy az anyagi forrásokat egyelőre a gazdaság fellendítése emészti fel. Mara Ernő nem csekély szellemi és anyagi befektetéssel azon kevesek közé tartozik, aki felmenői hagyományát követve igyekszik az ősi birtokot jó gazdaként kezelni. Alakulgat a Lészayak nehezen visszaszerzett puji udvarháza, amelyet a Magyarországról hazatért Lészay Zoltán igyekszik visszahozni szörnyen lelakott állapotából. Nagypestényben a Brázovayak kúriája kezdi visszanyerni eredeti arculatát, az örökös Bernád család – szintén komoly peres kálvária után – ízlésesen csinosítgatja.
Nemesek: jönnek, kapnak, eladnak?
Hátszeg katolikus templomát a Nopcsa család építette 1745-ben, amiről gondosan őrzött emléktábla is tanúskodik. Ezen túlmenően a felsőszilvási bárói família hosszú időn keresztül hozzájárult egyháza fenntartásához. Nem véletlen, hogy a Nopcsák javarésze a templom kriptájában lelt nyugalomra. Itt alussza örök álmát többek között a legendás prefektus és egyben haramiavezér Nopcsa László is, akiről Jókai Mór 1860-ban írt Szegény gazdagok című regényében Fatia Negra álarcos rablóvezérét mintázta. A térség többi templomának építése, tatarozása, fenntartása is az egykori nemes családok bőkezűségének köszönhető. Amellett, hogy gyakran a zsebükbe nyúltak, közösségformáló és összetartó erejüket, tekintélyüket is latba vetették. Hogy milyen az egyház és a leszármazottak közti viszony 2017-ben?
Semmilyen – foglalja össze a lehető legtömörebben Szász János római katolikus plébános. – Egyetlen utód sem kapcsolódott be gyülekezetünk életébe. Személyesen nem ismerem őket, nem láttam a templomban.” A pap nem neheztel senkire, viszont kissé furcsának tartja, hogy miközben az ősök az egyház fenntartói voltak, sem a közelben élő, sem a Nyugatra vándorolt leszármazottak nem lépik át a templom küszöbét – még egy dél-erdélyi látogatás erejéig sem. Magyarázatként szolgálhatna a kisnemesek felekezeti hovatartozása: a Nopcsákon kívül mindenki Kálvin útját követte. Csakhogy Szász János protestáns kollégája, Bódis Miklós, Hátszeg és további kilenc környékbeli település református lelkésze sem igen érti, a visszaszivárgott nemesi családok miért nem kapcsolódnak be az egyházi életbe. Tudja, hogy mindnyájuk számára nagy érvágás volt az agrárreform címen 1921-ben elkövetett első államosítás, amire 1948-ban a kommunisták rádupláztak, és valósággal földönfutóvá tették Erdély arisztokráciáját. Azzal is tisztában van, hogy a vagyontöredék visszaszerzéséért sokszor hosszú szélmalomharcot kell vívniuk, de nem érti, mindezért miért lenne hibás az egyház és a közösség. „A megfogyatkozott gyülekezetnek vezéregyéniségekre, példaképekre lenne szükségük. Ahogy az elmúlt évszázadokon keresztül, amikor magyar nemeseink a helyi közösség élére álltak, követendő módon viselkedtek, templomot építettek, az egyházban világi szerepet vállaltak. Nem értem…” – néz el a semmibe a lelkész.
Ugyanezt a távolságtartást érzékeli Székely István is. Az RMDSZ elnöke nem várja el egyetlen kisnemestől sem, hogy mindössze nemzetiségére való tekintettel iratkozzon be a szövetségbe, azonban azt sem tudja elfogadni, hogy politikai hovatartozása miatt sértegessék. „Nem a tegnap történt, mégis mindmáig rosszul esik, hogy egyikük lekommunistázott, holott soha nem szerettem a vörösöket. Amiért egyszerű mozdonyvezetőként a munkásosztályhoz tartoztam, nem hinném, hogy ezt érdemeltem voltam – főleg egy nemes ember részéről. Én nem tehetek arról, hogy az RMDSZ-ben fentről mindegyre a szociáldemokratákkal való együttműködést zongorázzák nekünk, én úgyis meggyőzött jobboldali maradok” – mondja a hátszegi RMDSZ-elnök. Persze az éremnek van egy másik oldala is. A restitúciós törvény irigységet, esetenként torzsalkodást is szült. Az addig barátságos falubeliek közül sokan ismét a népnyúzó ellenséget látják némely uraság leszármazottjában. Holott az csak a neki járó birtokot igényelte, semmi többet… A legkevésbé az RMDSZ-re és annak Hunyad megyei vezetőire neheztelhetnek a környékbeli nemesek – állítja Winkler Gyula, a szervezet térségi elnöke és jelenlegi EP-képviselő, aki számadatokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Mint fejtegeti, Hunyad megye már az ő alispánsága korában jobban állt az ingatlanok visszaszolgáltatásával, mint Hargita vagy Kovászna megye napjainkban. Pedig annak már bő másfél évtizede, amikor 1999 és 2000 között Winkler a kormányhivatal második embere volt… Mi megtettük a kötelességünket, a törvény értelmében mindent visszaszolgáltattunk, amit csak lehetett. A nemesek megkapták, ami őket megillette. Ám néhány kivétellel továbbálltak áruba bocsátva földeket, erdőket, kastélyokat, udvarházakat. Kollégám, Dézsi Attila, aki a kétezres évek végén prefektusként felügyelte a restitúciós folyamatot, a mai napig járja az ügyészséget és a bíróságot. Nem vártuk el, hogy hálálkodjanak nekünk, de legalább ne ígértek volna fűt-fát a közösségnek vagy a dévai magyar iskolának. Mert kérdem én: mit nyer mindebből a helyi és az erdélyi magyarság? A nemesek leszármazottjai zsebre vágják a pénzt, visszamennek Nyugatra, a kastélyok és az udvarházak pedig elveszítik a magyar jellegüket” – tér a lényegre Winkler Gyula. Fájó, de igaz.
Ha román kézre kerül a magyar kúria…
Az EP-képviselő által felvázoltak ékes példája az alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastély, amelybe a Román Tudományos Akadémia rendezkedett be. A két világháború között az épület és a hozzá tartozó szántó, gyümölcsös és erdő annak az Henri Mathias Berthelot francia tábornoknak a birtokába került, aki az első világháborúban a romániai francia katonai misszió vezetője volt. Erdély Romániához való csatolásában elért érdemeit Ferdinánd király többek között állampolgársággal és a Lónyai családtól elkobzott kastéllyal hálálta meg. Nem sokkal halála előtt a magas rangú katonatiszt az akadémiára testálta birtokait, cserébe pedig tiszteletbeli tagságot kapott. Sőt róla nevezték át a románul addig Fărcădinul de Jos néven ismert Alsófarkadint. A kommunista időben az épületet a termelőszövetkezet használta, majd az akadémia mentette meg a pusztulástól. Az uniós támogatással helyreállított kastélynak egyetlen, de lényeges szépséghibája van. Falain nincs semmiféle említés vagy legalább utalás a Nopcsákra. Pedig a birtok egykori tulajdonosa, a paleontológus, geológus és albánológus Nopcsa Ferenc is akadémiai tag volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, nem a románé… A kastély csak Berthelot generálisnak állít emléket, mintha a 19. századi épületnek 1922-ig nem is létezett volna gazdája. Ezek alapján nincs miért csodálkozni azon, hogy Bethlen Gábor dévai Magna Curiája elé miért került éppen a három magyargyilkos – Horea, Cloşca és Crişan – szobra, vagy a Hátszegi-medencében fellelhető szinte összes turisztikai jelző miért említi kizárólag csak Cândeaként a Kendeffy családot. A lován ülő, bronzba öntött Decebalt és az ezerkilencszáz évvel ezelőtti bőrcsizmáját a románok is megmosolyogják, hiszen emlékeznek szüleik, nagyszüleik bocskorára. Eközben Nopcsa Ferencnek Albániában állítottak emléktáblát, ott neveztek el róla utcát és a tiranai egyetemen egy termet.
A román állam hozzáállását a magyar építészeti örökséghez, az alsófarkadini esettől eltérően, a puji Naláczy-udvarházzal szemben tanúsítottak is hűen tükrözik. A kúriát a Szoboszlay család kapta vissza, majd eladta a helyi önkormányzatnak. A vásár megkötése és a vételár kifizetése után a polgármesteri hivatal szinte azon nyomban lebontotta.
Kevesebbet ér az ingatlan, mint egykori lakójának mellszobra?
Minimális esély mutatkozik arra, hogy az alsófarkadini Nopcsa-kastélyhoz hasonlóan a Pogány család poklisai birtoka magyar tulajdonosra leljen. A leszármazottaknak visszaszolgáltatott kastélyt a bukaresti Artmark Historical Estate aukciós iroda próbálja értékesíteni. A kezdetben úgy tűnt, az állam visszavásárolja az elhanyagolt állapotba került kétszintes, saroktornyos, manzárdtetős kastélyt, azonban a művelődési minisztérium nem kívánt élni elővásárlási jogával. Az évek során kiderült: mások sem állnak sorban a 18 hektáros park közepén fekvő, szabálytalan alaprajzú épületért, amelyet látható módon több szakaszban húztak fel. A kastély üresen áll a parkban, a szocialista érában beépült betonskatulyákat mindmáig szellemi fogyatékos gyerekek népesítik be. Érdeklődők ugyan meg-megjelentek időnként, volt köztük olasz, izraeli, román, ám magyar egy sem. „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy felújítsuk és megtartsuk a kastélyt. Most viszont úgy tűnik, egy, a környékbeli Kernyesdről származó román vállalkozó venné meg. A Călăraşi mellett élő módos férfi arról biztosított, hogy szívügyének tekinti a kastély megmentését” – mondja Sepsi Márta, a Nagyenyeden élő leszármazott. Hangjában derűlátás és kétség váltakozik: a déli megyei farm és lovarda tulajdonosa volt az egyetlen komolynak tűnő vevő, azonban a szerződés aláírása még várat magára.
A románok főként azok után kezdték felkapni a fejüket Poklisa és a Pogány név hallatán, miután bizonyos történelmi forrásokból arról értesültek, hogy valamikor a 19. században itt élt és alkotott Pogány Margit, a kor ismert festőművésze, aki azonban Constantin Brâncuşi múzsájaként és modelljeként tett szert igazi hírnévre. Az örökösök inkább legendának tartják az egészet, tény, hogy a kastély utolsó lakóinak, Teleki Leoninnak és férjének, Pogány Károlynak az azonos nevű unokaöccse úgy távozott néhány évvel ezelőtt e világból, hogy semmit nem tudott állítólagos felmenője és a híres román képzőművész kapcsolatáról.
„Nem tudjuk, hogy ez a Pogány-lány lett volna Brâncuşi múzsája. Igaz, nem is kutattuk a múltat, sőt, a szocializmus ideje alatt jóformán nem is beszéltünk róla, hiszen a szeku mindenütt a nyomunkban volt” – mondja Pogány Károly György özvegye, Pogány Erzsébet, aki bevallása szerint hosszú évekig nem is tudta, hogy orvos férje kisnemesi családból származik.
A legenda szerint a neves szobrásznak egy párizsi szállodai étteremben tűnt fel Pogány Margit, a különleges nő, akiről később a híres Mademoiselle Pogany című mellszobor-sorozatát formálta meg. Hármat márványváltozatban, kilencet bronzötvényben készített el. A Pogány kisasszonyról készült művei ma olyan intézményekben állnak, mint a New York-i Kortárs Művészeti Múzeum vagy a Philadelphiai Művészeti Múzeum. A festőnőt ábrázoló bronzszobor 1997-ben egy New York-i árverésen 5,6 millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest a Pogány-birtok kastélyostól, parkostól ma még a félmilliót sem éri el. Pedig közvetlenül az államosítás után még a kommunisták is jobban ügyeltek rá, mint az 1990 után hatalomra került utódjaik. A hetvenes éveit taposó Schreiber Éva most is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor apjának köszönhetően megadatott, hogy néhány évig a Pogány-kastélyban lakjon. A cseperedő kislány számára nem csak az akkor még jó állapotban lévő épület, a szemet kápráztató berendezése és a csodálatosan rendben tartott park vésődött az emlékezetébe. Feltűnt, hogy fiútestvérein kívül az összes körülötte lévő gyermek valamiféle fura nyelvet beszél, ráadásul vágott szemű. Az 50-es évek elején a kommunista hatalom a koreai gyermekeknek nyújtott menedéket. A háború elől Poklisára menekített és szüleiket nélkülöző csöppségeknek a román hatóságok igyekeztek teljesen a kedvükben járni. „Finomabbnál finomabb ételeket kaptak, én például akkor ettem először ikrát – meséli a jelenleg a Déva melletti Boholton élő özvegyasszony. – De ahhoz is úgy jutottam, hogy az ázsiai gyermekek nem akarták megenni, ők inkább békákat és gyíkokat fogdostak a parkban meg a tóban, s azzal táplálkoztak.” Bezárt kastély bezárt tulajdonossal A poklisai Pogány-birtokról a Hátszegről is jól látszó őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély felé vettük utunkat. A 18. századi épület csak kis töredéke a turisztikai irányjelző táblákon Cândeaként feltüntetett Kendeffyek hatalmas birodalmának. A Hunyad megyei erdészeti hivatal ellenállása dacára a földosztó bizottság mintegy 14 ezer hektár erdőt és legelőt szolgáltatott vissza a családnak. Ennek egy része a Retyezát Nemzeti Park területén fekszik, továbbá Pujban, Malomvízen, Várhelyen és Petrillán.
Egyes források szerint a Kendeffyek a román királyi családnál is gazdagabbak voltak – még 1918 után is. Miután a család 2003-ban visszakapta a szállodaként használt kastélyt, gyorsan bérbe is adta egy vállalkozónak, aki a továbbiakban is vendéglátóipari egységet üzemeltetett a középkori francia lovagvárak világát idéző tornyos épületben. A vállalkozó hirtelen halálát követően annak felesége visszamondta a szerződést, a külföldön élő tulajdonos pedig lakatot tett az impozáns épületre. Az őr szerint, ha kemény pénztárcával rendelkeznénk, akár meg is egyezhetnénk a tulajjal a vételárban. Hiába magyarázzuk, hogy nem éppen kastélyvásárra érkeztünk, arra bíztat, járjuk körbe az épületet. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál lehangolóbb látvánnyal szembesülünk. Az is visszataszító, amibe az utóbbi időben pénzt fektettek. Azon töprengünk, ki adhatott engedélyt az A-kategóriás műemlék ajtainak, ablakainak fehér műanyagkeretes nyílászárókra való lecserélésére. Az 1943-ban Budapesten született, német állampolgársággal is rendelkező grófi sarjnak most viszont a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Főként amióta kiderült, hogy a kastély egyik szobáját kiskorú lányokkal való kéjelgésre használta. Nem csupán helyi folklór, jogerős bírósági ítéletben rögzített tény: az idős úr két kerítőlegény segítségével cserkészte be áldozatait, akik közül a legfiatalabb tizenhárom éves volt, a legidősebb be sem töltötte a tizenhatot. A 2013. június 26-i keltezésű bírói határozat négy kiskorú áldozatot említ név szerint, akik 2008 és 2010 között Darányi Pál ágyában kötöttek ki. A jogerős döntés szerint a Hátszegen és környékén csak Palkó grófként emlegetett öregurat hároméves börtönbüntetésre, gyermekkereskedelemmel vádolt csatlósait öt esztendőre ítélték el. Darányi azzal védekezett, hogy a cigányok csapdát állítottak neki, kihasználták, meglopták, átverték. Bárhogyan is történt volna, mihelyt a rokonság is elhidegült tőle, a Kendeffyek sarja aligha számíthat arra, hogy a hátszegi magyarok ezek után közösségi példaképnek tekintsék.
(befejező része jövő heti lapszámunkban)
Szucher Ervin / Erdélyi Napló (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-222




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998