udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 339 találat lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 331-339
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Szabó István

2009. november 18.

A múlt héten a tordai Petőfi Társaság által szervezett Aranyosszéki Népfőiskola immár nyolcadjára nyitotta meg a kapuit. Az évadnyitó előadást a Tordáról elszármazott és a magyarországi Karcagon letelepedett Szabó István József kertészmérnök tartotta, aki bemutatta a nemrég kiadott, tubarózsákról írt könyvét. /Ladányi Emese: Megnyitotta kapuit az Aranyosszéki Népfőiskola. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./

2009. november 24.

A román állam tervet dolgozott ki arra, hogy Székelyföldre telepítsen állami segédlettel a Moldvai Köztársaságot elhagyni akaró románok, az etnikai arányok megváltoztatására. Már megkerestek helyi hatóságokat a betelepedés lehetőségének felmérésére. Ez folytatása a Ceausescu-féle gyakorlatnak, mely az iparosítás felhasználásával változtatta meg gyökeresen az erdélyi magyar városok lakosságának összetételét, a „homogén nemzetállam megteremtése” jegyében. Besszarábiai menekültek 1944 után is jöttek tömegesen Erdélybe, főleg értelmiségiek, sokan Marosvásárhelyre költöztek. Most nem egyéni menekülésről, hanem tervezett betelepítésről lenne szó. /Katona Szabó István: Kétarcúság és félrevezetés mesterfokon. Átalvető, 2009. szeptember/ /b. d. : Van rá indok. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 24./

2009. november 24.

Vasfüggöny mögött – a magyar filmművészet a kommunizmus bukását vizsgálja címmel magyar filmnapok kezdődtek a Los Angeles-i Hammer Múzeum Billy Wilder Filmszínházában a magyar főkonzulátus, a Kaliforniai Egyetem – Los Angeles (UCLA) Filmarchívuma és a Magyar Film Unió védnökségével. A november 20-i nyitóelőadáson Szabó István 1992-ben készült Édes Emma, drága Böbe című filmjét mutatták be. A film a rendszerváltást követő időszak új problémáiról szólt. A magyar filmnapok további programján szerepel az 1956-os eseményeket személyesen filmre vevő két világhírű magyar–amerikai operatőr, az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos és Kovács László életéről szóló Nincs szükség feliratra: László és Vilmos című dokumentumfilm. A filmnapok közönsége a későbbiekben Fekete Ibolya Bolshe Vita, Kézdi-Kovács Zsolt És mégis, Vajda Péter Itt a szabadság! című filmjeit láthatja. A program Papp Zsigmond Gábor Egy ügynök élete és Szalay Péter Határeset című művével zárul. /A magyar filmművészet a kommunizmus bukását vizsgálja. = Krónika (Kolozsvár), nov. 24./

2009. december 19.

Önéletrajzi regény Bárányi Ferenc Boldogság délibábja című regénye, melyet Lugoson mutattak be Szombati-Szabó István Irodalmi Körben. Ezután bemutatták a kör elnökének, Fülöp Lídiának adományozott, Juliánusz díjjal járó szobrocskát is. /Makay Botond: Bárányi Ferenc lugosi könyvbemutatója. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 19./

2009. december 31.

Világ árnya, világ fénye /Kriterion Könyvkiadó/ címmel jelent meg Árkossy István és Bágyoni Szabó István „beszélgetőkönyve”. Az egykori Utunk szerkesztője, Bágyoni Szabó István, és ugyanezen lap grafikai szerkesztője, Árkossy István közötti párbeszédben egymásnak írt levelek formájában bontakozik ki kettejük története, mely a régi Kolozsvár története is egyben. /Világ árnya, világ fénye. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 31./

2010. február 4.

Vidéki magyar osztályok szűnnek meg
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőségen még mindig nem döntöttek véglegesen arra vonatkozólag, hogy mely osztályokat, illetve tanintézeteket érint majd a pedagógusok létszámcsökkenése miatt bekövetkezett összevonás. Eddigi értesüléseink szerint a megye beiskolázási keretszámát pénteken, február 5-én juttatják el Bukarestbe, ám más források arról tájékoztattak, hogy az oktatási tárcavezető február 8-ra, hétfőre rendelte be az ország főtanfelügyelőit. Az biztos, hogy az összevonás főleg a kis létszámú osztályokat és a vidéki tanintézeteket érinti. Még a szakembereket is megosztja a tanintézetek megszüntetése: egyesek úgy vélik, hogy a gyermek jövője jobb kezekben van a községközponti iskolákban, mint az összevont falusi iskolákban. Mások pedig az ingázás miatti hátrányok miatt féltik az elemistákat. Szilágy és Fehér megye magyar oktatását kevésbé érinti az összevonás, gondok inkább Beszterce-Naszód megyében adódnak.
Péter Tünde: tömbösíteni kell az oktatást
„A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség vezető tanácsa ma délután ül össze az osztályösszevonások véglegesítése érdekében. Az elmúlt hetekben azt tapasztaltuk, hogy a szülők által gyakorolt nyomás hatására a polgármesterek nem visszakoztak a helységbeli iskolák megszűnésének gondolatától. A legtöbb vidéki polgármester nem számolta ki azt, hogy a fejkvóta-rendszer bevezetése után mennyi pénzt kap? Kimutatásaink alapján a vidéki iskolák összesen százötven-kétszázezer lejjel kapnak kevesebb pénzt bérekre 2009-hez képest. Mi lesz majd 2010 májusában, amikor a polgármester rájön, hogy a fejkvóta alapján odaítélt pénzalap elfogyott, és nincs miből tovább fizesse a tanszemélyzet bérét? Arra ne számítsanak, hogy a megyei tanács költségvetésének kiigazításakor kapnak pénzt erre. A béreket nem, csak a fenntartási költségeket lehet a költségvetés-kiigazításból fizetni” – magyarázta Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes, majd folytatta: „Nem hiszek az összevont osztályokban. Az oktatás tömbösítése folytán gyerekeinknek a legjobb tanítási körülményeket biztosíthatjuk.
Egeres községben öt külön helységben működött elemi magyar tagozat összevont osztályokkal. Ezeket most tömbösítenénk, és ennek következtében az elemista külön osztályban tanulhat. Mikeháza községből behoznánk az elemistákat Désre az 1-es általános iskolába, ahol tanítás után a gyermek megebédelhet, szakképzett irányítás alatt elvégzi leckéit, és délután 4-kor hazamegy a busszal. Mit nyújt az elemistának az összevont osztály, amikor ötven perc alatt a másodikos tanuló román nyelvet tanul, az elsős matematika feladatot végez, a harmadikos Ady-verset szaval, és a negyedikesnek énekórája van? Az összevont osztályokban nehezebben alakulnak ki a gyerekek nyelvi kompetenciái, írás- és számítási készsége, ötödiktől nagyon nehéz ezt pótolni. A vidéki településekről már így is többen behozzák a gyereküket kolozsvári iskolába, mert így kívánják biztosítani számára a minőségi oktatást. Ugyanebből a meggondolásból csökken a lakónegyedi iskolákban a létszám, mivel a kolozsvári szülők – a legjobbat akarván gyermekeiknek – a belvárosi iskolákat részesíti előnyben” – vélekedett Péter Tünde.
Gondot okozhat a tanulók ingáztatása
A főtanfelügyelő-helyettes azt is elmondta, hogy a tanfelügyelőség szakemberei hamarosan kiszállnak vidékre, hogy megtapasztalják: a megszüntetett osztályokból származó gyermekeket hogyan segíthetnék. Kolozs megyében eddig összesen 116 iskolabusz működik. Tavaly további 29 erre vonatkozó kérést iktattak, ám új iskolabuszokra nincs pénz. „A szülőket nem érintheti anyagilag az osztályok összevonása. Az önkormányzatokkal közösen a tanfelügyelőségnek meg kell találnia a módot a gyerekek szállítására” – vélekedett Péter Tünde. Ami pedig az állás nélkül maradt pedagógusokat illeti, a címzetes tanároknak a tanfelügyelőség biztosít állást, a helyettesítő tanárok pedig a nyári versenyvizsga után juthatnak újra katedrához.
Fekete P. P. János, Egeres alpolgármestere is a gyerekek ingáztatásáért aggódik, mivel úgy vélte: az elemista gyerek túl kicsi a napi ingázáshoz, s ha az eddigi két tanítónő helyett három gépkocsivezetőt kell majd fizetni, akkor ez anyagilag is nehezen megoldható. Továbbá gondot okozhat az önkormányzatvezetőknek, hogy mi legyen a sorsa az elnéptelenedett falusi iskoláknak, amelyek felújítására két-három évvel ezelőtt tetemes összeget áldoztak.
Lakatos András: minőségi oktatást a vidéki gyermeknek is
Lakatos András, az RMDSZ oktatásügyi ügyvezető alelnöke, aki egyúttal a Kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola igazgatója is, lapunknak az ügy kapcsán a következőket nyilatkozta: „A kalotaszegi iskolában lenne hely ama gyerekek számára, akik most a környező településen – például Magyarvistán – laknak. Az elemisták napi ingáztatása az idő miatt lenne nehezen megoldható. Harminc év tapasztalata azt mondatja velem, hogy a minőségi oktatást csakis külön osztályokban, stabil tanerőkkel lehet biztosítani. A kalotaszentkirályi iskolában ebédet, délutáni pihenést és tanulást biztosítunk a gyerekeknek, tornateremmel, korszerű könyvtárral és internet-hozzáférhetőséggel rendelkezünk. Az már a múlté, hogy a tanító négy különböző osztállyal egyszerre foglalkozik. A szülők ne játsszanak gyerekeik jövőjével, mert ily módon az ő esélyüket rontják. Az összevont osztályok helyett az erős községközponti iskolákat kell létrehozni” – vélekedett Lakatos, akitől azt is megtudtuk, hogy Magyarvistáról, ahol most megszüntetnék az összevont I–IV. osztályos oktatást, már eddig is jöttek gyerekek Kalotaszentkirályra. Amennyiben a jelenleg még Magyarvistán tanuló 26 elemista szülője úgy gondolja, gyerekeiket befogadja a kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola.
„Mind az összevont osztályoknak, mind a községközponti iskoláknak megvan az előnyük és a hátrányuk” – közölte Ráduly-Zörgő Éva pszichológus, egyetemi oktató. „Minél kisebb a gyerek, annál kevesebbet kellene utaznia, hiszen ez a korcsoport még nagyon fáradékony. Amennyiben az osztályok, illetve az iskolák összevonása elkerülhetetlen, akkor a cél az, hogy csökkentsük az ebből származó hátrányokat” – vélekedett a szakember.
Szilágy megyében nem eszközölnek összevonást
Szabó István Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettes lapunknak elmondta: a megye magyar oktatását sokkal kisebb arányban érintik az összevonási intézkedések, mint a román vonalat: – Nálunk olyan esetek fognak előfordulni, hogy például három osztály helyett csak kettőt indítunk, de sehol nem kell iskolát vagy óvodát megszüntetni. Egy esetünk lett volna: Ketesden felajánlottuk az elemi iskolás gyermekek szüleinek, hogy járjanak be a kalotaszentkirályi iskolába és bentlakásba, de ők nemet mondtak – mondta el a tanfelügyelő, hozzátéve, hogy Lakatos András, az RMDSZ oktatásügyi ügyvezető alelnöke még a diákok ingáztatásának költségeit is vállalta volna, a helyi önkormányzat és a szülők azonban elutasították az ajánlatot, és inkább vállalták, hogy összevonják a négy elemi osztályt. Azt is megtudtuk: Szilágy megyében egyelőre nem elbocsátások, sokkal inkább átszervezések szintjén gondolkodnak. – A február során zajló tárgyalások végére 214 személlyel kevesebben kell hogy legyünk, ez azonban nem feltétlenül jelent elbocsátást, és azt sem tudjuk, hogy ebből hányan lesznek pedagógusok vagy a kisegítő és egyéb személyzet tagjai. Ugyanakkor a márciusi átszervezések során máris igyekszünk nekik intézményben helyet találni – magyarázta a tanfelügyelő, hozzátéve, hogy kidolgoznak egy kritériumrendszert, amely alapján pontozni fogják a különböző iskolák személyzetét, és a legalacsonyabb pontszámot elért személyektől fognak megválni, ha szükséges.
Fehér megyében a gyereklétszám csökkenése a gond
Fehér megyében a magyar oktatást egyelőre nem érintik az összevonási intézkedések, tudtuk meg Szabó Hajnaltól, a Fehér Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjétől: – Mivel szórványvidék vagyunk, egyszerűen nincs megoldás arra, hogy a kis létszámú vidéki iskolákban tanuló magyar gyermekek átmenjenek valahová a közelbe, hiszen 15–20 km-re lenne a legközelebbi magyar iskola. A szülők érthető módon ezt nem vállalják, ezért nem nyúlnak hozzá ezekhez az iskolákhoz. Egyetlen érdekes esetünk van: Balázsfalván ősztől valószínűleg csak 4 magyar gyermek kezdene első osztályt, míg a közelben lévő Péterfalván 23. Mivel nem valószínű, hogy a városi szülők átvinnék a falusi magyar iskolába a gyermekeiket, így inkább azt próbáljuk megoldani, hogy győzzünk meg néhány péterfalvi szülőt: hozzák be Balázsfalvára tanulni a gyermekeiket, így megmaradna Péterfalván is az osztály, de indulhatna Balázsfalván is. Sajnos, Balázsfalván még mindig szomorú tendencia, hogy a szülők román osztályba íratják gyermeküket – magyarázta a tanfelügyelő. Hozzátette: nem az összevonás, hanem a gyereklétszám csökkenése miatt ősztől valószínűleg mintegy 3 tanítónőtől fognak megválni.
Beszterce-Naszód megyében gondok akadhatnak
Nem ennyire egyértelmű a helyzet Beszterce-Naszód megyében, ahol komoly gondokkal küszködik a kisebbségi oktatás. Balázs Dénes tanfelügyelőtől megtudtuk: a Vicében, Szentmátén és Magyardécsében működő magyar iskolák is egyre kevesebb gyermekkel, kislétszámú osztályokkal működnek, és leépítések is várhatók ezekben az intézményekben. – Igyekszünk minden megtenni, hogy megtartsuk ezeket az iskolákat, átiratot is küldtünk Pásztor Gabriella államtanácsosnak, amelyben ismertettük a helyzetet, és felhívtuk a figyelmet arra, hogy a vicei iskola például egyedülálló a környéken, mivel nem csak a környező falvak gyermekei, hanem csángó gyermekek is tanulnak itt – ismertette a tanfelügyelő. Hozzátette: a besztercei és bethleni román iskolákban működő magyar osztályok esetében nem lesz gond, a többségi oktatásban viszont várható, hogy a 20-as létszám alatti párhuzamos osztályokat összevonják. Az előzetes becslések szerint a megyében mintegy 278 pedagógusi állás fog majd megszűnni.
N.-H. D., S. B.-Á. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

2010. augusztus 4.

Sipos Domokos jézusi tanítása
A Kis-Küküllő parti városka fogyatkozó magyarsága joggal lehet büszke kultúrájára, híres embereire, a két világháború között kibontakozott irodalmi életére, amikor nyolc lapot is indítottak ott, közülük a Kis-Küküllő, majd a Vármegyei Hírlap a jelentősebb. Gyárfás Elemér vitacikkei, Kemény János gyermekkori emlékezései. A nyomda Dosztál Kálmánja. Az Erzsébet Könyvnyomda Rt. igazgatója és a Kis-Küküllő lap főszerkesztője 1921-től: Sipos Domokos. Jórészt neki köszönhetően tett szert országos hírnévre az újság. Az 1940-ig eltelt szűk két évtizedben hatvannyolc könyvet és négy időszaki kiadványt állítottak elő, kiadták egyebek mellett (a centenáriumra) Petőfi összes költeményeit, Gyárfás Elemér publicisztikáit és Bethlen Miklós kancellárról írott könyvét, Szombati- Szabó István verseit, és az író egyetlen, életében megjelent könyvét, amely már címével is az égbe kiált: Istenem, hol vagy?
Jó emlékezni sok egyéb mellett a Sipos Domokos centenáriumra. 1892. augusztus 4-én, „a neve napján” született, de csak október 3-án került sor az emlékezésre, amikor a költő földi maradványait a temető központi részében kialakított új sírban helyezték el, és felavatták síremlékét. Az akkori polgármester után Tófalvi Zoltán EMKE-alelnök, majd az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnökeként Oláh Tibor mondott beszédet, és koszorúzott (többek között) Kovács István, Sipos Domokos monográfusa, az SDME tiszteletbeli elnöke. Azóta maguk is találkozhattak az ünnepelt szellemével. Másnap az ökumenikus istentiszteletet követően felavatták az unitárius templom előtt Sipos Domokos mellszobrát, Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotását. Beszélt Dávid Gyula EMKE-elnök, Markó Béla, akkor RMDSZ- szenátor, Hunyadi László szobrászművész és a szobor alkotója. Puskás György, az SDME első elnöke vitte a szót.
Húsz év, öt elnök: Puskás György, Szakács György eltávoztak. Seprődi József, Iszlai Géza, Szilágyi András. Sok emlékezetes rendezvény, kórustevékenység, az anyanyelv megőrzésének, ápolásának számos megnyilvánulása, vetélkedők, versenyek, képzőművészeti kiállítások, könyvbemutatók, műkedvelő színjátszás, a szakmai képzés, önművelés megannyi formája. Húsz évnyi lassú eszmélés, a szabadság eufóriája után a józan megvilágosodás. Apróbb viszályok is. Önös érdekek előtérbe nyomulása. Kicsinyes haragszomrádok, megosztottság, „átkos különszakadás”, „pártviszály”.
Ma ott tartunk, hogy az egyik csapat mérkőzését nem nézi meg a másik közönsége, és viszont. Márpedig ez a húsz év arra int, főleg, amit a síremléken is olvashatunk, a Bárányka című vers szállóigévé nemesedett soraiban: „Ne engedelmeskedjetek csak a szeretetnek, csak a szeretetnek, csak a szeretetnek!”
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

2010. augusztus 23.

Világ árnya – Világ fénye
Árkossy István és Bágyoni Szabó István könyvének bemutatójára
Tűzzel-vassal pusztított világunknak annyi közepe van, ahány szempont szerint nézzük. E szempontok között van azonban egy, mégpedig az erdélyi szellemnek a kisebbik hazában sokak által máig elfogultan ápolgatott szempontja, amely szerint a világ közepe csakis egyetlen hely lehet. Ez pedig a kolozsvári ódon Farkas utca. Azt is mondhatnám, hogy ez a hely számunkra szakrális vagy, hogy szellemi kristályosodási pontunk, amely összegyűjtötte a közösség hagyományosan oda sugárzó értékeit a szó átvitt és annak legszorosabb értelmében is. A ma bemutatandó könyv esetében, annak szerzői által, így jelenthet egyet Erdély szellemi fővárosának e hársfaillatú útja, Aranyosszék – szintén nagy ősök lépteire emlékező – utcácskáival, most éppen Bágyon főutcájával.
Az erdélyi alkotó jókedvnek vagy búbánatnak csillagait, csillagocskáit máig nem ismeri eléggé a nagyobbik haza, sokszor a nagyvilág is jobban áll e téren, de ha jól szemügyre vesszük ezt az Istennek hála kisebbfajta tejúttá terebélyesedő csillag-együttest, melyet miért ne neveznénk ismét Csaba útjának, észrevehetjük, hogy egynémely csillagai a csillagtengelyek állásának egyre különösebb ferdülései következtében kissé eltávolodtak társaiktól. Nem azért, mert valamiféle taszítás lenne közöttük, még csak nem is azért, mert külső vonzások hatalmába kerültek, hanem egészen egyszerűen azért, mert tengelyüket a gonosz megpiszkálta. Egyelőre ez a helyzet, bár Wass Albert bátyánk égi ígérete szerint olajozzák már azokat a tengelyeket, sőt rostát is likasztanak, melyen az embernek egyszerű fia mellett ama tejút tagjai is megrostáltatnak.
Hogy azok között – kik e mennyei rostálás nyomán bizonyára fennakadnak ezen az angyalok likasztotta és mindenkor egyenlő mércével működő szerkentyűn – az aranyrögöt érők csoportjában ott lesz Árkossy István és Bágyoni Szabó István is, abban bizonyosak lehetünk. Ott lesznek ők saját jogon és a Farkas utca szellemgyermekeinek jogán is.
Ami Árkossy István barátomnak a Farkas utca szó szoros értelmében vett lakójának képzőművészi mivoltát s az általa közvetített értékeket illeti, arról Banner Zoltán értő szavakkal oktatott ki bennünket. A kiállító megválasztásában is fontos szerepet vállalt ő, és azt is felvállalta, hogy Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár tiszteletbeli Farkas utcaiak után ő indítja el kiállítás-sorozatunkat a harmadik évtized útján, s kíséri majd az őreá jellemző – ugyancsak Farkas utcai – hűséggel.
Magam most a kiállítás fényét emelő beszélgetőkönyv, a Világ árnya – Világ fénye rövid bemutatására szorítkozom. Rövid leszek, mert ezt a könyvet kézbe kell venni, és szívünkbe kell emelni. Olyan könyv ez, hogy amikor a szerencsés olvasó összecsukja, legelőször arra gondol: de szívesen olvasná tovább. Minthogy azonban a kőre, agyagba avagy pergamenre betűt varázsolók után Gutenberg csillagközi útjára bocsátotta a maga galaxisát, az azóta is változatlan mindenkori könyv valahol elkezdődik s valahol véget ér. Ha azonban ez a könyv „olyan”, akkor mégsem lesz annak vége, mert az olvasó akarva, akaratlanul továbbgondolja. Azt hiszem, hogy Gutenbergnél vagy számunkra annál is bizalmasabb helyen, Misztótfalusi Kiss Miklósnál – ugyancsak a Farkas utcában – érdeklődvén, arról biztosítanának, hogy maguk is az efféle könyvek megörökítése végett szegődtek el a betű szerelmetes művészeinek.
Ha kiállítás-sorozatommal a két haza szellemüket ápoló embereit szerettem volna közelebb hozni egymáshoz elmoshatatlan lábazatú hidakkal, s hozzájuk pedig együttesen mindazokat, kik a magyar szellemi ég fényeinek s árnyainak igényes szemlélői, akkor meg kell állapítanom, hogy egymás megismerésének, a magyar világunk fényei és árnyai feletti közös szemlélődésnek e kétszerzős könyv igen sokat használhat. Használhat, hiszen írói közül az egyik, a pályán már régen jeleskedő s megérdemelt elismertséget kivívott Bágyoni Szabó István, az erdélyi magyar irodalom csillagképének sokat tapasztalt szelíd lakója, a másik pedig a képalkotó eszközeit most éppen pennára cserélő képzőművész Árkossy István, ki eme eszközcserét bámulatos könnyedséggel hajtja végre s költözik át egy időre a szomszédos csillagképbe, hogy ott a világban megismert árnyakat és fényeket a formák helyett a betűk eszközével rögzítse. Erről aztán meg is egyeznek ők ketten a könyv oldalain. Olyanok ők, mint egy kettős verseny előadói, mintha közös kottából játszanának. Árkossy a hegedű szárnyaló szólamát vállalja fel, hogy Bágyoni Szabó a gordonka lágy, de férfias búgásával válaszoljon lelkesen szárnyaló s őszinte csapongására.
Nem kételkedem benne, hogy aki ezeket az írásokat befogadja, olyan élményt nyer, amely eddig csak annak adatott meg, aki Erdély egykor volt magyar fővárosának utcáit ifjú fejjel nap mint nap rótta, s otthon volt a Farkas utcai templom címerei közt éppen úgy, mint a Házsongárd málló kövein búsongva, vagy a Tisztviselőtelep árnyas utcáin andalogva, esetleg a Deák Ferenc utca közepén feltűnő és délutánra nyomtalanul eltűnő hóstátiak piacán alkudozott. Meg az, ki ámulva járta azt a csodálatos tájat, mely a fogyással dacolva is megtartó erejű, erdélyi magyar parasztság templomtornyos élőhelyeit rejtegette zord idők keményre cserző évszázadain át, amennyire lehetett. Olvasásról lévén szó, természetesen nem feltétlenül így szó szerint, hanem a gondolatiságnak egy olyan gondoláján evezve, mely ebben a szellemi lagúnákkal behálózott szárazföldi magyar Velencében, s az általa képviselt erdélyi gondolat világában, a hajdan volt gubernátorok és alattvalóik vérrel bőven pecsételt szép történeteit s tapasztalatait megírók, és mai városbírók őrült paranoid ötleteit lelkesen elfogadók között eligazítja. De a magyarul dobogó szívét, meg hungarus csikorgással működő tekervényeit befogadásra hangoló derék olvasó azt is megismerheti e könyvből, hogy a mi nyüzsgőnek hitt kolozsvári, és onnan nem messze ásítozó bágyoni meseszobáink festett vagy odaképzelt szépséges és ősi motívumait miként mángálta bé immáron a rátelepedő korok e téren fantáziátlan, a feledtetés tudományában azonban dús fantáziájú, új meg új, s céljában örökké egyhangú, graffitikat pingáló kedve. Tette ezt falánk kétfejű sas formájában éppen úgy, mint utóbb a szoptató etruszk farkasnak öltözött hatalom, melynek, e számunkra örökké kedves világnak az átfestése közben, még saját trikolórját is sikerült siváran egyhangúvá silányítania.
S bár a történetek színpada Kolozsvár és Torda, a Farkas utca és Bágyon, ez mégis mind egyet jelent, s azt úgy hívják, hogy Erdély. Ennek pedig, mások érzelmeit s jogait elismerve is, számunkra egyet kellene jelentenie, s azt úgy mondják, hogy: magyar. Mert kevesen lehetnek rajtunk kívül e világban, akiknek fontosabb megtanulni azt, hogy mit is jelent egy haza a magasban. A bágyoni utca és a Farkas utca tehát e könyvben Erdéllyé tágul, de úgy, hogy a szerzők által bejárt évtizedeknek a története minden tanulságával, fájdalmával és fülön csípett csakazértis örömével együtt, egyetemes mondanivalót is hordoz.
Olvassák hát a könyvet, térüljenek-forduljanak szerzőivel e felszabdalt térben s forduló időben, és fogadják szívükbe annak tiszta és igaz üzenetét!
Leányfalu, 2010. augusztus
Szász István. Szabadság (Kolozsvár)

2010. szeptember 25.

Amiért érdemes élni
Beszélgetés Kusztos Endre festőművésszel, grafikussal
– Hogy lesz valakiből grafikus, festő, aki nem is annak készült?
– Valóban, előbb a kolozsvári jogi és közgazdasági szakon tanultam, de már ott is sokat rajzoltam. Jordáky Lajos, a közgazdasági egyetem rektora is helyesnek tartotta, hogy átmenjek a képzőművészeti főiskolára. Szobatársam volt a Móricz- kollégista Katona Szabó István, későbbi író, aki szintén javasolta, hogy a művészetire menjek át. Akkoriban a Bolyai egyetem előadásait is látogattam. Kapcsolatba kerültem László Gyula professzorral, aki 1947-ben meghívott a lakására. Elbeszélgetett velem. Kikérdezett, hogy miért akarom ott hagyni a közgazdaságit, mi a célom, kiket szeretek a képzőművészek közül, kiknek a műveit olvasom, milyen színházi előadásokat láttam. A zeneszerzőkről is érdeklődött, de úgy, hogy leült a zongora mellé, eljátszott egy darabot, amelyet fel kellett ismernem. Végül megnézte a rajzaimat, és azt mondta: "Magának tanulnia kell. Az anatómiát kell tanulnia, rajzolni kell tanulnia. Meg kell tanulnia a fej felépítését, a csont szerkezetét, hogy helyezkedik el a szem, az orr, a száj, mekkora a koponya. Rajzolni kell megtanulnia, de a rajzaiban az van benne, amit nem lehet megtanulni." Kiválasztott 15 rajzot, hogy majd közli az induló ifjúsági lapban. Sajnos, ebből nem lett semmi, mert el kellett hagynia Kolozsvárt. 1949-ben felvételiztem a képzőművészeti főiskola grafika szakára, majd katona voltam Enyeden. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola akkor még magyar nyelvű volt, de Iasi-ban megszüntették a művészeti főiskolát, és áthozták Kolozsvárra, hogy legyen párhuzamos román oktatás. Akkor II. éves grafikushallgató voltam, és egy hajszálon múlt, hogy ki nem tettek. Akkor kezdődött Csokfalván a kollektivizálás, édesanyámat, teljesen jogtalanul, kuláklistára tették. 32 évesen özvegyen maradt, és volt 1 ha 97 ár földje és egy italkimérése egy segítséggel. Ezért kulákká nyilvánították, és kilakoltatták. Így kerültünk Átyim János bácsiékhoz lakni. Elvesztettem a bentlakást, az étkezési jegyet, az ösztöndíjat, és hajszálon múlt, hogy nem tettek ki az egyetemről. Sok hercehurca kezdődött akkor körülöttem, de az erdőszentgyörgyi rajoni néptanács elnöke, Benedek János mellém állt. Ugyancsak mellém állt az egyetem alapító rektora, Kovács Zoltán, valamint Veress Pál, Kolozsvár akkori polgármestere. Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át a festészetre. Ott összejöttem Szer-vátiusszal, akivel később Erdőszentgyörgyön dolgoztunk együtt. 1952–53-ban III. évesen a festőművészetin folytattam a tanulmányaimat.
– Kik voltak a tanárai?
– A III. év első negyedében Kovács Zoltán. Ő volt az, aki kérte a marxista katedrán, hogy a képzőművészetiseknek kevesebb bibliográfiát adjanak marxizmusból, nincs annyi idejük az olvasásra, mert nekik rajzolniuk, festeniük kell. A következő órán már nem ő jött be, hanem Abódi Nagy Béla. III. év után Miklóssy Gáborhoz kerültem, aki nagyon kemény, szigorú tanár volt. Nála végeztem a IV. évet. A diplomamunkámat arra a vászonra festettem, amit édesanyám szőtt Csokfalván. 1955-ben végeztem az egyetemet, de csak 1956-ban kaptam meg az oklevelet. Ugyanis nem olvastam elég szorgalmasan a marxista bibliográfiát, ezért visszatapsoltak.
– Hogyan alakult a pályája az államvizsga után?
– 1956 után a kolozsvári Képzőművészeti Szövetségnek lettem a jelöltje. Ez azt jelentette, hogy 5 évig keményen kellett dolgozni, hogy aztán véglegesítsenek. Kétévenként ellenőriztek. Jelen kellett lenni minden kiállításon, kötelező volt legalább egy vagy két bukaresti szalonban is kiállítani. Végül pedig kellett egy egyéni kiállítás is. Öt év elteltével egy bukaresti bizottság döntötte el, hogy kialakult-e annyira a jelölt stílusa, hogy megkaphatja a szövetségi tagságot. A jelöltség idejére egy fizetésnyi ösztöndíjat kaptunk, de minden két évben a bukaresti bizottság ellenőrizte, hogy a jelölt keményen megdolgozik-e az ösztöndíjáért. Öt év kemény, megfeszített munka után tagja lehettem a Képzőművészeti Szövetségnek.
– Ekkor került Erdőszentgyörgyre...
– 1962-ben meghívtak az erdőszentgyörgyi rajoni múzeumhoz muzeológusnak. Ott dolgoztam 1968-ig, amikor a múzeum és a Magyar Autonóm Tartomány megszűnt. Aztán megyei ellenőrként dolgoztam. Ellenőriztem az egész Nyárád mente kulturális tevékenységét, mert úgy nézett ki, hogy eljött a szellemi javak felértékelődésének ideje. Egész héten jártam a falvakat. Aztán kiderült, hogy vékonyan mennek a dolgok, és nekem azokról kellett jelentést írnom, akik olyan kedvesen fogadtak. Ezt a kínlódást látta a feleségem is. Azt mondta egy nap: "Te, Endre, otthagytad a közgazdaságit, hogy a művészetnek szenteld az életed. Egész héten odavagy, faluról falura jársz, nincs időd semmit alkotni. Na hát, én tanárnő vagyok, és van annyi fizetésem, hogy ketten kijövünk belőle, hagyd ott ezt a munkát." A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek. Olyan asszonyt találtam, aki mindig jó tanácsokkal látott el, mindig mellettem állt, míg élt. Így történt, hogy otthagytam ezt a munkát, és nekifogtam dolgozni. 68-ban rendeztem első egyéni kiállításomat.
– Volt-e alkalma, hogy tanítson?
– Sohasem tanítottam. Erdőszentgyörgyön Jakab Gyöngyi magyartanár többször behívott osztályfőnöki órára, hogy tartsak előadást a művészeti irányzatokról. Ezeken az órákon figyeltem fel két nagyon figyelmes lányra, Koszta Gabriellára és Suba Ilonkára. Suba Ilonka később Fülöp G. Dénes lelkész felesége lett. Koszta Gabriellát később hallottam szavalni, mondtam is neki, hogy a színire kell mennie. Aztán megtudtam, hogy bejutott a színire, később meghívott a vizsgaelőadására. Gegeshez fűződik egy emlékem. Fülöp G. Dénes szervezett egy alkotótábort, amelyiken én is részt vettem. Ott volt Szécsi András, Sükösd Ferenc és mások. A szállásunk a papilakon volt, amiért aztán valaki fel is jelentett minket. Mindenikünk olyan munkát készített, amely bekerült az országos grafikai kiállításra. Én festettem őket, amint dolgoznak, Sükösd Feri pedig megfestett engem, amint őket rajzolom.
– Kérem, mondjon néhány szót jelentősebb kiállításairól.
– Már említettem az 1968-as kolozsvári kiállítást. 1969-ben Marosvásárhelyen állítottam ki. Csodálatos volt a fogadtatás. Jelen volt Piskolti, Barabás István, Bordi András, Izsák Márton. Aztán volt a székelyudvarhelyi, 1970 augusztusában, amelyet Maszelka János szervezett. Már vége felé volt a kiállítás, én éppen a színházban voltam, amikor záróra előtt néhány perccel megérkezett egy vállig érő fehér hajú ember egy fiatal hölggyel, és nem akartak távozni. Kérte Maszelkát, hogy menjen utánam a színházba. Mikor megérkeztem, képről képre jártunk, nagyon tetszettek neki a képek. Ő volt Duray Tibor festőművész, a budapesti Nemzeti Galéria egyik megbízottja, aki "körülnézett" Erdélyben, hogy a Nemzeti Galéria számára kiállítókat keressen. Feljegyzett sok nevet, amit aztán közölt Pogány Ö. Gáborral, a Nemzeti Galéria igazgatójával. 1971-ben felkeresett Szovátán és decemberben jött a meghívó, hogy az 1972. októberi hónapot az én munkáimmal akarják megnyitni. Kérték, hogy válogassam össze a képeimet, amelyeket Duray látott Udvarhelyen, meg néhány újabb munkát, összesen ötvenet. Június végére a munkáknak ott kellett lenniük. Mintegy 80 munkát válogattam össze, és vittem a zsűri elé Kolozsvárra. Ott azonban nagyon húzták az időt, aztán az utolsó pillanatban eljutottak a művek Bukarestbe, de ott is sokáig húzták az időt. Huszár Sándor és Gálfalvi Zsolt segítségével végre az illetékes elvtárs elé kerültek a munkák, majd este 8-kor a főcenzor is áldását adta rájuk, mondván, hogy nincs kifogása ellenük. Volt még kiállításom New Yorkban a Magyar Házban 1977-ben, Detroitban és Los Angelesben.
– Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még megfesteni?
– Álmomban gyakran látom édesanyámat, amint leélte életét, és szőtte nekem a lenvásznat. Kérdeztem tőle, mit fessek rá? Azt felelte: azt, amiért érdemes élni. Azt akarom megcsinálni, ami körülöttünk zajlik. Életünk küzdelmét a lelkünk szerinti megmaradásért.
– Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse sokáig!
Székely Ferenc, az Erdőszentgyörgyi Figyelő szerkesztője. Népújság (Marosvásárhely)

2011. április 9.

A székely társadalom (A székelység népessége 1330 táján)
Az 1330-as években a 83 426 fõs székelység a 3,5 milliós magyarságnak mindössze 2,38 százalékát alkotta, míg a székelység mai székelyföldi lélekszáma legkisebb számítással is a magyar nemzet 4,66 százaléka.
?gy vélem, ezek az arányok mutatják, hogy e sorok írója nem túlozza el a székelység lélekszámát a nevezett idõszakra vonatkoztatva, még akkor sem, ha a számításai alapján megállapított székely népesség száma többszöröse a szakirodalomból ismerteknek. Feltevõdik az a logikus kérdés, hogy a korábbi kutatás miért számolt kisebb lélekszámot. Amint a korábbi részben is említettem, ennek egyik magyarázata az, hogy a kutatók csak az oklevelekben szereplõ, 1350 elõtt keltezett településszámot, azaz a székely települések 40 százalékát vették figyelembe, miközben kis lélekszámú faluátlaggal kalkuláltak. Kristó Gyula például a Szabó István által 1960 táján becsült 118 fõs átlagnépességû településmodellt használta számításai alapjául. E kis létszámot beszorozta az oklevelekben említett, plébániával bíró települések számával, és így jutott el a 19-25-28 ezer fõhöz. Az alacsony lélekszám azért nem tûnt fel, mert a szakirodalom a magyarság lélekszámát is alábecsülte. Így például Makk Ferenc az 1200-as évekre vonatkoztatva mindössze másfél milliós népességet valószínûsít. Ehhez hasonló lélekszámot emleget Hóman Bálint is. A demográfusok, a történészek egyszerûen átvették a szakirodalombeli becsléseket, esetleg összeadták õket, és középarányost számoltak.
Alaposabb és úttörõ munkát végzett a sepsiszentgyörgyi Bálinth Gyula. ? a plébániák számát, illetve a lehetséges településlétszámot vette alapul. Mivel nem volt történész, ezért elfogadta a 20. század derekán ismert neves szakemberek állításait, akik az Árpád-kor településeit kisebb lélekszámúnak tekintették. Így Bálinth a kis lélekszámú faluátlaggal számolva jut el a 43 000 fõ körüli székely lélekszámhoz. Ez ugyan jóval több, mint a szakirodalomban ismert korábbi adatok bármelyike, de jóval kisebb, mintegy fele annak, amit e sorok írója állít. Bálinth munkája mellett logikus, áttekinthetõ rendszerezést köszönhetünk Egyed Ákos akadémikusnak, de õ is óvakodik a lélekszám meghatározásától. A székelység letelepedésérõl a szakirodalom általában keveset beszél, a korábbi korszak szakemberei azt sugallják, hogy letelepedésük lassú folyamat volt. Így alakult ki az a közismert elképzelés, hogy a székelyek a dél-erdélyi német ajkú lakosság fokozatos kolonizálásával párhuzamosan vonultak a mai Székelyföldre. Talán e spontán vándormozgalom képzete miatt gondolták úgy a kutatók, hogy a székely falurendszer létrejötte is lassú, hosszú évszázadokon átívelõ folyamat eredménye volt. Ezzel magyarázható is lenne, hogy miért csak a pápai dézsmákban szereplõ plébániákat és az oklevelekben 1350 elõtt említett néhány települést vették számításba. Márpedig e sorok írója, újabban Egyed Ákos is, határozottan állítja, hogy az áttelepítések tervszerûek, és nagyon gyorsak lehettek, mert a székelyeket a határvédelmi szempontok erre késztették. Már a letelepítéskor kialakult a késõbbi székely falurendszer, a székely falvak döntõ többsége.
Makk Ferenc Magyarország népsûrûségét a 12. század közepére vonatkoztatva négyzetkilométerenkénti hét fõre becsüli, falvanként 20-40 háznépet számol, amely valójában alig több a honfoglalás kori Kárpát-medencei népességnél. Számomra elfogadhatóbb Kovács Zoltán adata, aki a francia demográfiai kutatásokat figyelembe véve az 1200-as évekre 2,4-2,6 milliós népességet tart valószínûnek. Ha a Makk Ferenc által becsült lakható területtel, a 220 000 négyzetkilométerrel elosztom a Kovács által becsült népességet, akkor az 1200-as években a négyzetkilométerenkénti átlagnépsûrûség 11,8 fõ. 130 évvel késõbb, az 1330-as években Magyarország nagyhatalom, gazdági fejlõdés jellemzi, népessége elérte a 3,5 milliót, a népsûrûség pedig a négyzetkilométerenkénti 15,90 fõt, amely az 1300-as évhez mérve mintegy 25,26 százalékos szaporulatot feltételez. Ha a fenti adatok függvényében a Makk által benépesített területi arányt kivetítjük Székelyföldre úgy, hogy a kétharmados országos arány helyett a székelyek lakta területek felét tartjuk lakhatónak a földrajzi-domborzati viszonyok miatt, akkor talán közelebb járunk a valós lélekszám megállapításához. További kérdés azonban, hogy mekkora kiterjedésû a történelmi Székelyföld? Több jeles kutató adatai közül megemlítem Györffy György (13 500 km2), Orbán Balázs (12 800 km2) és Vofkori László (10 880 km2) számításait. A tévedés elkerülésére, a népesség meghatározására itt is a legkisebb területet, Vofkori adatát vettem kiindulási alapként. Ha a székelyek által benépesített területet, az 5440 négyzetkilométert beszorozzuk a 15,90 õs átlagnépsûrûséggel, akkor 86 496 fõs népességszámhoz jutunk, amely igencsak megközelíti az általam számolt 83 426 fõs székely lélekszámot.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. április 18.

?nnep és hétköznapok ?rköbölkúton
Bõ százhatvan esztendõt fiatalodott ?rköbölkút az elmúlt szombat kora délutánján. Igaz, csak néhány órára élhették meg az ott lévõk a csodát, amit Rákóczi Lajos tanár teremtett az õsöket, értékeinket feledni nem akarók számára. A szájhagyomány szerint a drótos tót eltévelyedésének falujában a hajdani huszártoborzó hangulata ismét belengte a barackvirággal ékesített völgyet.
Székelyföld, az ?rmellék, Hajdú-Bihar megye hagyományõrzõ huszárjai peckesen ülték meg a prüszkölõ paripákat, pedig igencsak ficánkoltak a kora tavaszi napsütésben. Miután a tábori szekérrel kísért huszárcsapat Szentjobb irányából érkezve felsorakozott az iskolaudvar magaslatán, a Székelyhídi Férfikórus szívét-lelkét beleadva énekelte a Szózatot, a domboldalakon csapódva remegett az érces férfihang.
Rákóczi régi ígérete volt egy szoborpark kialakítása ?rköbölkúton, a kopjafa és emléktáblák sorát ez alkalommal Vasvári Pálnak, a szabadságharc õrnagyának mellszoboravatása bõvítette. A helybeli iskola diákjainak szavalatait követõen Meleg Vilmos színmûvész teremtett versmondásával hangulatot. Jelen volt Szilágyi Mátyás Magyarország kolozsvári fõkonzulja, aki üdvözölte a Szent korona egykori õrzõfalujának lakosságát, buzdított a magyar-magyar összefogásra, fontosnak tartva a románokkal való megbékélést is. Ekként gondolkodott Vasvári is, aki forradalmi idealista politikus lévén a népek közötti testvériséget komolyan vallotta - hangsúlyozta a fõkonzul. Gavrucza Tibor megyei tanácsos így fogalmazott: szívbõl jövõ köszönet azoknak, akik emléket állítanak, mert minden rögöt meg kell óvnunk, hisz ami ma még létezõ, holnapra már elorozhatják tõlünk. Mielõtt felolvasták az RMDSZ elnökének, Kelemen Hunornak az esemény kapcsán megfogalmazott gondolatait, Szilágyi Mátyás, Gavrucza Tibor, valamint az alkotó Szabó István leleplezték Vasvári Pál fából készült szobrát, majd Czondi István helybéli lelkipásztor megáldotta az alkotást.
A házigazda, aki egyben a Pro ?rköbölkút Egyesület elnöke is, méltatta Vasvári érdemeit, akinek köszönhetõen sikeresen hajtották végre az érköbölkúti toborzást. Szót ejtett a huszárok mindenkori hû társáról, a lóról is, imigyen vezetve fel az eseménysor folytatását jelentõ lószobor leleplezését. Amint elmondta, tudomása szerint szerte Európában az érköbölkúti a második olyan szobor, amely magának a lónak állít emléket. A Vasvári szobornál már beszédet mondó Papp Gyula nyugalmazott ezredes arról a spirituális kapcsolatról szólt, amely évezredek során kialakult az ember és a ló között.
Van vizük s orvosuk
Bármennyire is érkeztek illusztris vendégek az ünnepségre, a falubeliek közül viszonylag kevesen szakítottak idõt a közös együttlétre. A falu ügyes-bajos dolgainak intézését Gõdér Attila tanácsossal közösen vállaló Kaszoni Elek helyi RMDSZ alelnököt otthonában kerestük fel, hogy beszéljen az ott élõk mindennapjairól. Elmondta, sikerült a faluban a vízhálózat kiépítését megoldaniuk. Legalább ekkora eredménynek számít az ?rolaszi irányába vezetõ bekötõút leaszfaltozása. A falu központjában ottjártunkkor még érzett a friss bitumen szaga, alig néhány napja aszfaltoztak le egy 280 méter hosszúságú utcát. A 11,5 kilométer össz-utcahossz szinte teljesen kövezett, ígéretet kaptak, hogy az idén mintegy száz teherautónyi kavicsot terítenek ?rköbölkúton. ?römmel újságolja vendéglátóm, hogy az orvosi ellátás akadozása a közeljövõben megszûnik, találtak egy olyan háziorvost, aki hajlandó a faluba költözni. Megoldásra váró feladatok is akadnak bõven, a kultúrház nem rendelkezik fõzõhelyiséggel, pedig faluhelyen lakodalmak idején ez elég nagy hiányosság. A település régmúlt dicsõségérõl árulkodik a szép formátumú községháza, aminek beomlott tetõzete nem sok jót sejtet. Mindezt Kaszoni is jól tudja, és azon van, hogy mentsék a még menthetõt, szebbé tegyék e nagy múltú települést.
Csak anyagi gyarapodás
Czondi István lelkipásztor két évtizede pásztorolja a hatszáz lelkesre apadt gyülekezetet. Szolgálata kezdetén még nyolcszáznál is többen voltak reformátusok. A háromszázötven fõs roma lakosság az olcsóbb szertartási költségek okán a fancsikai ortodoxoknál keresztelkedik, de elõfordul, hogy a tiszteletes úr is beszolgál temetések alkalmával a roma kolónián. Czondi statisztikai adatokkal is szolgált, az idén már hét alkalommal hirdetett gyászt a harang, miközben keresztelés nem volt. Az elmúlt esztendõben nem házasodott senki, a tavalyi kilenccel szemben az idén csak öt fiatal fog konfirmálni. Ha emberanyag szempontjából nem túl fényes is a jövendõ, anyagiakban lépésrõl-lépésre gyarapodnak, van mit felmutatniuk. Jó két esztendeje a közel fél évszázadon át megrepedten álló harangot újjáöntették, így immár három harang szól. ?szre elkészül a ravatalozó is, a pénz egy részét a közösség állja, de kétkezi munkával is segítenek a hívek. Cseke Attila miniszter közbenjárására harmincezer lejt kaptak a temetkezési hely munkálatainak elkezdéséhez. Már megnyúltak az árnyak, mire a dimbes-dombos faluból kivezetõ kanyargós kaptatón túljutottunk, magunk mögött hagyva a lassan morzsolódó, még érintetlen magyar közösséget.
biharmegye.ro

2011. április 28.

Nem minden múlandó
Április 23-án, szombaton a Pro ?rköbölkút Egyesület elnöke, Rákóczi Lajos tanár, volt parlamenti képviselõ jóvoltából Vasvári Pálnak (1826-1849) állítottak szobrot a bihari Hegyközben, Mezõköbölkúton, az általános iskola elõtti téren. A márciusi ifjak egyike, a forradalmár és szabadságharcos Vasvári 800 huszárt toborzott a környékrõl 1848-ban, az ?rmellék legfontosabb toborzóhelyévé léptetve elõ a falut. Az eseményem jelen volt Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári fõkonzulja, valamint Papp Gyula, a Honvédelmi Minisztérium nyugalmazott ezredese, a huszárhagyományok ápolója is.
A 23 éves korában az Erdélyi Szigethegységben õrnagyként elesett Vasvári mellszobrát a monospetri Szabó István fafaragó készítette. Rákóczi Lajos portája elõtt pedig egy, a magyar vitéz mindenkori hõsi lovának dedikálva fa emlékjelet is lelepleztek, rajta a Nem minden múlandó Horatius-idézettel.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2011. július 6.

Táborozó – VI. Keresztyén Honismereti Szórványtábor
A szamosújvári Téka Alapítvány jóvoltából előző évekhez hasonlóan idén is együtt táborozhatott 74 iskolás gyermek a feketelaki táborközpontban, június 20. és 25. között.
Részt vett Feketelak, Melegföldvár, Magyarpalatka lelkipásztorával és vallásórás gyermekeivel, de egy-egy kisbusznyi gyermek érkezett a zsoboki és élesdi gyermekotthonból is. Régi barátok találkozhattak, új barátságok születtek. Együtt tanultunk, énekeltünk, versenyeztünk, játékokban és vetélkedőkben mutatta meg mindenki ügyességét, rátermettségét. Előző évekhez hasonlóan ezúttal is a KOEN Alapítvány vakációs bibliaheti programja képezte a délelőtti foglalkozások alapját, a délutánok pedig különféle meglepetéseket tartogattak a gyermekek számára. Kedden a Sétáló Bábszínház mutatta be a Kolbászorrú király című darabját, majd Hajós János történelmi bemutatót tartott: nemcsak kürtöt, íjat, ostort láthattak és próbálhattak ki a gyermekek, hanem hallhatták Lehel kürtje legendáját, a honfoglaló, majd letelepedett magyarok szokásairól, életéről is sokat tudhattak meg. Szerdán a Téka Alapítvány kézműves foglalkozást tartott, a gyermekek nagy örömére: agyagoztak, fontak, fűztek, nemezeltek, kollázst készítettek. Csütörtökön Juhos Attila palatkai magyar néptáncot oktatott az érdeklődőknek. Pénteken izgalmas kiránduláson vettek részt a gyermekek, a Cegei tóban még fürdeni is tudtak, pedig az előrejelzések szerint vihar és eső kellett volna hogy legyen. Szombaton ismétlő vetélkedőkkel összegeztük a héten tanultakat.
Tavalyhoz hasonlóan ismét azt hallhattuk elutazás előtt, hogy ez volt az eddigi legjobb tábor: ez a legnagyobb köszönet és öröm számunkra. Köszönetet kell mondanunk elsősorban a Téka Alapítványnak a táborhelyért, a kisbuszért, az anyagi támogatásért. A Communitas Alapítványt is köszönet illeti, a szervező egyházközségekhez hasonlóan anyagi támogatással járult hozzá a tábor megtartásához. Külön köszönet a kisegítőknek (tanítónő, gyógypedagógus, óvónő és ifisek), valamint annak a sok feketelaki gyülekezeti tagnak, akik még kényelmesebbé és kellemesebbé tették táborozásunkat.
Örülünk, hogy az egyre szegényebb világban még mindig jut egy kis pénz a közösségmegtartó, jövőt építő gyermektáborokra, és szívből kívánjuk, hogy jövő esztendőben is találkozhassunk, sőt új táborozókkal növekedjen közösségünk!
Szabó István János magyarpalatkai református lelkipásztor. Szabadság (Kolozsvár)

2011. szeptember 24.

Pál-Antal Sándor akadémikus
Pál-Antal Sándor történetírói tevékenysége döntő mértékben a székelyek múltjának feltárására irányul. Ezt tanúsítja most elhangzott székfoglaló előadása is. A székely múlt iránti érdeklődésében bizonyára szerepet játszanak születésének, neveltetésének, eddigi életútjának körülményei. A felcsíki Karcfalván született az Oltnak abban a völgyében, amelyről Orbán Balázs azt írta, hogy "egymást érő, csaknem egészen összeépült falvak hosszú sora" jellemzi, amelyek egyike Karcfalva. A hadiárva Pál-Antal Sándor gyermekkora azonban nem Karcfalvához, hanem a völgy másik településéhez, Csíkmadarashoz kötődik, amelyről meg azt a mondókát jegyezte fel az egyik méltatója szerint a ma már forrásértékűvé "öregbedett" Székelyföld leírásának" szerzője, hogy "Ez a falu Madaras, hol a pap is fazekas". Pál-Antal Sándorból azonban nem fazekas, hanem levéltáros és történetíró lett. Jellemzőnek tekinthetjük azonban azt is, hogy geológus nevelőapja halála után, akinek helyváltoztatásai miatt több helyen végezte középfokú tanulmányait és végül magánúton érettségizett, visszatért Madarasra s három évig a családi gazdaságot vezette. A gazdálkodásnak nemcsak az a hátránya volt, hogy három évvel később kezdhette meg egyetemi tanulmányait Kolozsvárott az akkor még önálló és magyar nyelvű Bolyai Egyetemen, de az az előnye is, hogy nem felejthető tapasztalatokat szerzett a falusi életről és a paraszti gazdálkodásról, így történetíróként sem könyvekből kellett megtanulnia a mindennapi élet valóságát. Az erdélyi tájhoz való kapcsolódását az is mutatja, hogy négy település (Backamadaras, Búzásbesenyő, Csíkmadaras és Karcfalva monográfiáját is megírta. Ezek közül a Csíkmadarasról szóló két kiadásban is megjelent. A kolozsvári egyetemen kitűnő mesterek: Jakó Zsigmond, Pataki József, Imreh István, Csetri Elek és Magyari István tanítványa lehetett s alaposan felkészülhetett hivatására: a levéltárosi munkára. A diploma megszerzésétől 1963-tól 42 éven át, 2005-ig levéltáros volt Marosvásárhelyen s hivatali ranglétrán a levéltárostól a főlevéltároson keresztül a tanácsos-levéltárosig vezetett útja. Szakmai megbecsülését az is jelezte, hogy részt vehetett a levéltárosi szakképzésben, ahol magyar paleográfiát, a marosvásárhelyi egyetemen pedig latin paleográfiát oktathatott. Doktori címet a Babes-Bolyai Tudományegyetemen Nicolae Endroiu akadémikus vezetésével a pecséttan tárgyköréből szerzett. Értekezése "Marosszéki intézmények és pecsétjeik" címmel önálló könyv formájában is megjelent. Levéltárosi és történetírói tevékenysége mellett feladatot vállalt a közéletben is. Rendszeresen szervezett tudományos ülésszakokat, jelenleg is elnöke az Erdélyi Múzeum Egyesület marosvásárhelyi tagozatának. Az EME, mint ismeretes, az erdélyi magyar tudományosság immár több mint 150 éve létező legfontosabb tudományos egyesülete. Kitüntetései (Pauler Gyula-díj, Arany János emlékérem, Szabadság hőse emlékérem, Mikó Imre-emléklap, arra utalnak, hogy tudományos tevékenységét mind a magyarországi, mind az erdélyi tudományosság elismerte. Gazdag történetírói munkásságát néhány számadattal lehet jellemezni. Eddig 19 önálló, vagy társszerzőkkel együtt írt kötete jelent meg, 9 kötetet szerkesztett 14 könyvfejezetet és 86 folyóiratcikket és tanulmányt írt. Mindezek mellett számtalan, az erdélyi magyar identitás megőrzésében fontos honismereti és közérdekű cikk került ki tolla alól, interjúkkal végzett felvilágosító munkát, lexikon szócikkeket és bibliográfiákat írt. A szakmai elismertséget, mint ismeretes, a társadalomtudományokban a hivatkozások száma távolról sem jelzi úgy, mint a természettudományokban, mégis érdemes megjegyezni, hogy 2009-ig írásaira 153 munkában 735 hivatkozás történt.
Pál-Antal Sándor történetírói tevékenységének részletes bemutatása nem lehet egy ilyen, időben behatárolt méltatás feladata. Mégis szólnunk kell munkásságának legalább három jellegzetes vonulatáról. Már a bevezetőben említettük, hogy Pál-Antal Sándor több más erdélyi és magyarországi kutató mellett döntően a székelység történetírója. Ezzel a regionális történetírás egyik szószólója. A székelyföld ugyanis a történeti Magyarország egyik legjellegzetesebb régiója, amely sajátos autonómiája révén nemcsak területileg különült el Erdély más vidékeitől, a szászok lakta Királyföldtől, a vármegyéktől, vagy a románok lakta területektől, de társadalmi szerkezete, katonáskodó szabad paraszti közösségének megőrzése révén is más volt, mint az ország többi tájegysége. Pál-Antal Sándor írásaiban e terület történetének legkülönfélébb aspektusait vizsgálta. A Székely önkormányzat-történet c. kötetében az autonómia változásait tekintette át. A Székelyföld és városai c. tanulmánygyűjteményben a terület mezővárosainak gazdaságát és társadalmát elemezte nemcsak a 16-19. században, de a két világháború közötti időszakban is. Külön könyvet szentelt a székelyföld fővárosa: Marosvásárhely (az egykori Székelyvásárhely) történetének, amelynek első, 1848-ig terjedő része jelent meg. Ki kell emelnünk a székelyfölddel foglalkozó írásainak időbeli és tematikai gazdagságát. Ugyanolyan biztonsággal értekezik a földrajzi nevek múltjáról, vagy a demográfiai folyamatokról, és a jobbágyviszonyokról, mint a címeres pecsétekről, a székely székek kialakulásáról, vagy a székelyföld szerepéről az 1848-49 évi szabadságharcban. Külön kötetben tárta fel az 1956-os magyar forradalmat követő erdélyi megtorlások áldozatainak sorsát. Megdöbbenéssel olvashatjuk, hogy a magyar forradalom iránti rokonszenv elég indok volt az erdélyi magyarokkal kapcsolatos kegyetlen megtorláshoz és évekig tartó üldözéshez.
Munkásságának másik sajátossága a levéltáros foglalkozással kapcsolható össze. A hazai tudományosságban még ma is folyik a vita arról, hogy a történeti források őrzőinek feladata-e a levéltári dokumentumok rendezésén, kutatásra való előkészítésén túl a történetírás művelése? Nagyon sokan gondolták és gondolják, hogy ez utóbbi is. Aligha véletlen, hogy a magyar történettudomány igen sok kiváló művelője volt levéltáros, Csánki Dezsőtől vagy Szabó Istvántól Ember Győzőn át Varga Jánosig. Pál-Antal Sándor a tudós levéltárosok sorába tartozik. Feladatának tartotta a kutatást segítő levéltári segédletek készítését is (ilyenek a Maros megyei fiók levéltárról, Nagy-Küküllő megye levéltáráról, vagy a Toldalagi és Teleki család levéltáráról készített ismertetői), de könyvek és tanulmányok tucatjait írta az általa rendezett és megismert levéltári dokumentumokból is. Természetesnek tarthatjuk, hogy mélységesen tiszteli a forrásokat, és azt is, hogy forráskiadványok tucatjaival igyekezett elősegíteni mások kutatásait. Közölte Marosvásárhely 17–18. századi jogszabályait, Marosszék, Udvarhelyszék, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék összeírásait a 18. századból, de Udvarhelyszék 1848–49-ből származó iratait is.
Eddigi történetírói munkásságának külön fejezetét alkotják falumonográfiái. A helytörténetnek ez a terrénuma máig sem örvend különös megbecsülésnek sem Magyarországon, sem Erdélyben. Ennek jórészt az az oka, hogy nagyon sokan történetírói felkészültség nélkül próbálkoznak egy-egy település múltjának feltárásával. Pedig a mikro- történelem a nyugati történetírásnak is virágzó ága. Pál-Antal Sándor sokat tett annak érdekében, hogy a falutörténet valóban tudományos szintre emelkedjék és a történetírás megbecsült ága legyen.
Tisztelt Osztályülés! Az erdélyi magyar és nem magyar történetírás igen gazdag hagyományokra tekinthet vissza. Az erdélyi történetírók Szamosközy Istvántól Jakab Eleken, Mikó Imrén, Szilágyi Sándoron át kortársainkig a már elhunyt Imreh Istvánig, Jakó Zsigmondig és a hála istennek közöttünk alkotó Benkő Samuig és Egyed Ákosig mindig elszakíthatatlan részét képezték a magyar történetírásnak. Pál-Antal Sándor életműve is ennek az egységes magyar történetírásnak a része.
Befejezésül még valamiről szólnom kell. Aki a ma itt köszöntött tudós írásait olvassa, találkozik olyasvalamivel is, amit nehéz egy szakszerűséget megkövetelő méltatásban elmondani: a ragaszkodást a magyarsághoz. Legyen szabad idéznem néhány mondatot Pál-Antal Sándor egyik írásából: "...kisebbségi léte során sok megpróbáltatást kellett kiállnia a romániai magyarságnak. Sok veszteség érte anyagi létében, szellemi életében és mindenekelőtt számbeliségében, az asszimiláció, elűzés vagy kivándorlás útján. Életképességét azonban megőrizte mindmáig, a hajdani és újabb keletű üldöztetések ellenére, és reméljük, hogy eljön az idő, amikor mindez csak egy halvány, rossz emlékű epizód lesz csupán". Kívánom Pál-Antal Sándornak, akadémiánk külső tagjának és mindannyiunknak, hogy valóban így legyen.
Orosz István, az MTA levelező tagja,
professzor emeritus.
Pál-Antal Sándor akadémiai székfoglalója
Általában háromévenként választ új tagokat a Magyar Tudományos Akadémia. Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi tanácsos-levéltáros, a történelem terén kifejtett munkássága elismeréséül 2010. május 3-án a 180. közgyűlésen vált a magyar tudomány legrangosabb intézményének tagjává.
Székfoglaló előadását 2011. szeptember 15-én tartotta az Akadémia székházában. A felolvasóteremben az anyaországi tudományos élet jeles személyiségei és a családtagok mellett szép számban jelentek meg erdélyi pályatársak is.
Az ünnepi ülést Orosz István akadémikus, professzor emeritus nyitotta meg.
Városunk neves levéltáros történésze székfoglaló előadásának témájául Erdély történetének egyik legviharosabb időszakát választotta, melynek mélyreható kihatásai voltak a lakosság etnikai összetételének változásaira: "Népességi viszonyok a Székelyföldön a 18. század elején."
A 18. század első évtizedében a háborús események, a szárazság okozta éhínség és a pestis Erdélyben elsősorban a Székelyföldet érintette. A természeti csapások felére csökkentették Erdély lakosságát. Az 1719. év végi jelentések alapján több mint hatvanezerre tehetjük a Székelyföld veszteségeit. A természeti csapásoknak főleg a kiskorúak és az idősek estek áldozatul, így az átlagos családlétszám ötről 3,2 – 3,5-re csökkent! Az éhező lakosság tömegesen keresett jobb megélhetési lehetőségeket nemcsak a vármegyékben, de a román vajdaságokban is. A járvány megszűntével az elköltözöttek egy része, elsősorban a nemesek és a szabadrendű székelyek, visszatértek lakhelyeikre, viszont a pusztán maradt jobbágytelkeken megjelent a máshonnan származó munkaerő, ami összességében a román ajkú lakosság számbeli növekedését eredményezte.
Orosz István akadémikus laudációjában, miután vázolta Pál-Antal Sándor életútjának sorsformáló momentumait, részletesen ismertette az Akadémia új tagjának gazdag tudományos tevékenységét.
A történész Pál-Antal Sándor fő kutatási területe a Székelyföld. Gazdag életműve a régió legnagyobb történetírói közé emeli. Levéltárosként levéltári ismertetők, forráskiadványok tucatjaival segítette mások kutatásait. Történetírói tevékenységének külön fejezetét képezik falumonográfiái.
Laudációja befejezésében Orosz István akadémikus kiemelte azt az optimizmust, amivel Pál-Antal Sándor, minden megpróbáltatásunk, veszteségeink ellenére, a romániai magyarság jövőjét szemléli.
Az ünnepi ülés a Magyar Tudományos Akadémia díszes oklevelének az átadásával zárult. Népújság (Marosvásárhely)

2011. október folyamán

Dukrét Géza: A XVII. Partiumi Honismereti Konferencia
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2011. augusztus 26-a és 28-a között Mezőhegyesen, Békés megyében szervezte meg a XVII. Partiumi Honismereti Konferenciát. A rendezvény társszervezői voltak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és Mezőhegyes Önkormányzata. A konferencia fővédnöke Hende Csaba honvédelmi miniszter, védnöke Bartha Elek, a Debreceni Tudományegyetem tanszékvezető tanára és Kovács József parlamenti képviselő, kórházigazgató főorvos volt.
A Szózat eléneklése után Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Markovits Milán főhadnagy, tábori lelkész tartott áhítatot. Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Üdvözlő beszédet mondott Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, mint társszervező, Isaszegi János ny. vezérőrnagy, Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács József parlamenti képviselő, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovácsné Faltin Erzsébet, Mezőhegyes polgármestere, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet főigazgatója, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Révész Gizella, a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány elnöke és Antalné Erdei Dóra, az Általános Művelődési Központ igazgatója. A konferenciát megtisztelte jelenlétével Hasas János az RMDSZ országos elnöksége nevében, valamint Tóth József emeritus professzor, a Pécsi Egyetem volt rektora és Balázsi József, Érsemjén polgármestere. Ezt követően átadták a Fényes Elek-díjakat. Az idén díjban részesült Wanek Ferenc (Kolozsvár), Makai Zoltán (Nagyvárad), Halász Péter, a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnöke (Gyimesközéplok). Az elnökség döntése alapján Höhn József megkapta posztumusz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság tiszteletbeli tagsági címet. Az elismerő oklevelet és a tagsági könyvecskét özvegye vette át.
A konferencia fő témái: a védelmi rendszerek, a nagybirtokok és az ipar története a történelmi Partiumban és Bánságban. Az előadások sora hagyományosan a konferenciának helyt adó Mezőhegyes megismerésével kezdődött. Tóth József emeritus professzor (Pécs) Mezőhegyes és környéke földrajzi viszonyait, Dénes Zoltán (Debrecen) Mezőhegyes történetét ismertette, Starmüller Géza (Kolozsvár) a Partium Erdélyhez való kötődéséről és a partiumi várrendszerről értekezett, Isaszegi János (Budapest) pedig Mezőhegyesnek a török hódoltság alóli felszabadító harcokban játszott szerepéről beszélt. Ezután Dukrét Géza fényképeiből Pásztai Ottó fotókiállítást nyitott meg Épített örökségünk Bihar megyében címen. Ezt követően a társaság a várossal ismerkedett. Meglátogattuk Magyarország legnagyobb ménesét, s a műemlék épületeket, este pedig egy felemelő hangversenyt hallgattunk meg a helyi Szent György-templomban. Másnap délelőtt, programon kívül, Kovács Rozália egy műemlék elpusztítását ismertette: Érmihályfalva és Érsemjén határán, a határátkelő felé vezető úton egy, a 19. század közepe táján épült, egylyukú téglahidat romboltak le. Ezután Fleisz János és Fleisz Judit (Nagyvárad) Magyarország 20. század eleji gazdasági fejlődéséről, ezen belül a partiumi iparosodási törekvésekről, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Szalonta várának históriájáról, Pásztai Ottó és Makai Zoltán (Nagyvárad) pedig Bihar megye ipartörténetéről értekezett. Dukrét Géza (Nagyvárad) bemutatta a múlt század elején tevékenykedő iparteremtő nagyváradi személyiségeket, Puskel Péter (Arad) Arad ipari fejlődését ismertette a céhes élettől az ipari parkokig, Jancsó Árpád (Temesvár) az Arad–Temesvár vasútvonal történetéről és jelentőségéről értekezett, Kupán Árpád (Nagyvárad) Mezőtelegd ipartörténetét ismertette. Dénes Zoltán Nagybirtokok a Partiumban és a Bánságban címen tartott átfogó előadást, Vajda Sándor (Borosjenő) a világosi Bohus család birtokairól és szerepéről beszélt. Szabó István (Sarkad) a sarkadi cukorgyár szomorú történetét, Tácsi Erika (Temesvár) a temesvári nyomdákat mutatta be. Blazovits László egyetemi tanárnak (Szeged) a gyulai vár alkalmazottai számára 1520. május 11-én kiadott rendtartásáról szóló tanulmányát Kalmár Edit (Mezőhegyes) olvasta fel. Ujj János (Arad) az aradi vértanúk tiszteletére a Kárpát-medencében állított emlékműveket, emléktáblákat ismertette, mintegy felvezetve egyben az erről szóló, most készülő könyvét. Az utolsó előadást Merlák Zsuzsa (Mezőhegyes) tartotta, aki a város katonai és ipartörténeti emlékeit ismertette.
A konferencia tisztújító közgyűléssel végződött, amelyen Dukrét Géza elnök beszámolt az utóbbi négy év tevékenységeiről. A kiegészítő hozzászólások utáni tisztújításon Dukrét Gézát elnökké, Bara Istvánt (Szatmárnémeti) alelnökké, Mihálka Nándort ifjúsági alelnökké, Kiss Anna-Máriát pedig titkárrá választották. A napot záró polgári esten közreműködött Farkas Major Annamária előadóművész, operaénekes.
A harmadik nap szakmai kirándulással folytatódott Hódmezővásárhelyen, Széphegyi László építészmérnök vezetésével. Megtekintettük a református ótemplomot, a városházát és a Fekete Sas vigadót, Orosházán a Jézus szívének szentelt római katolikus templomban megkoszorúztuk gr. Széchenyi Miklós nagyváradi püspök sírját. Újkígyóson Harangozó Imre vezetésével megnéztük a Szűz Mária Szent Nevének tiszteletére szentelt templomot s a Wencheim család sírhelyét, valamint a népfőiskola gyűjteményét, Szabadkígyóson a Wenckheim-kastélyt. Gyulán Dénes Zoltán vezetésével megnéztük a városháza dísztermét, ahol az alpolgármester fogadta a társaságot. A konferenciát anyagilag támogatta a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, a Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata, Békés megye és Mezőhegyes önkormányzata, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület.
Művelődés (Kolozsvár)

2011. október 1.

Interjú – „Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat”
Boldognak tartja magát a 80 éves Uray Zoltán sugárbiológus, tőrvívó
A sugárbiológus, a vívó, az akadémikus, a dzsessz-rajongó, a festészetnek hódoló, a barát – és még mindig hiányos a felsorolás, de ízelítőnek talán elegendő ahhoz, hogy rámutassunk, mennyire sokoldalú. Dr. Uray Zoltán nemzetközi szinten ismert és elismert biológus és olimpikon tőrvívó a múlt héten töltötte életének 80. évét. Tartalmas sportolói és tudós pályafutása érmekben és elismerésekben túl gazdag ahhoz, hogy tükrözni tudjuk eredményeit. A háromnegyed órába sűrített 80 esztendő példamutató, követendő jellemről árulkodik.
– A Református Kollégium tanárai vezették a sportolói és biológusi szakma irányába, vagy kisebb gyermekkorba gyökerezik a kiváló pályafutás?
– Mindenféleképpen hatással voltak rám középiskolai tanáraim. Nem annyira a vívás szempontjából, hanem a szakma szempontjából. Kitűnő tanáraim voltak, akik közül megemlíteném Árkossy Sándor, Szabó József és Szabó Zsigmond tanár urakat – akik megszerettették velem a biológiát és az élettudományok felé irányítottak.
– Egyetemről még szó sincs, és máris kétszeres országos bajnok ifjúsági tőrvívásban. Akkor pillanatnyilag hogyan gondolta: a vívás lesz az élete és csak ezzel foglalkozik, vagy már akkor tudta, hogy a sport mellett a tudomány is legalább ekkora helyet kap?
– Egyelőre tudományról nem volt szó, de a vívással kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a véletlenek az ember életében fantasztikus hatással bírnak. Tudniillik édesapámnak egyik testvére, aki Magyarországon élt és aktív katonatiszt volt, az 1940-es időkben meglátogatott minket és kaptam tőle ajándékba négy vívókardot és két sisakot. Így indultam el a vívói pályán. 11–12 éves voltam, és vívókönyvekből nézegettem, hogy mi az, hogy előrelépés, kitörés, hátralépés, melyek a védések. Kialakult három barátommal egy csapat:
a négy testőr,
így neveztük magunkat, és minden héten kétszer vagy háromszor vívó edzéseket tartottunk. Én voltam D’Artagnan. Aztán a háború után új rendszer indult be és a május 1-jei felvonulások során először láttam életemben a vívókat. Tehát 1946. május 1-jén odamentem a felvonuló vívókhoz, megkérdeztem, hová lehet beiratkozni a vívás tanulása érdekében. Beálltam a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) vívócsoportjába, ahol Ozoray Schenker Lajos tanár úr tanította a vívást. Volt egy ici-pici alapom, de abszolút magánszorgalomból és dilettáns módon. Minden esetre számított az, hogy pár évig „verekedtem” az udvaron a kollegáimmal. Lehet, hogy ennek köszönhetően, lehet, hogy szorgalmamnak vagy a bal kezemnek, esetleg a tehetségemnek köszönhetően, de elég hamar kifutottam, és 1947-ben a román ifjúsági országos bajnokságon már a második helyet foglaltam el, a következő két évben pedig megnyertem a bajnokságot.
– Hogyan sikerült egyeztetni az egyetemet az edzésekkel, versenyekkel?
– Ez egy érdekes és komplikált helyzet az én életemben, ugyanis befejezve a középiskolai tanulmányaimat már elég neves ifi vívó voltam, és bekerültem az országos ifiválogatottba, sőt amikor érettségiztem 18 évesen, már a felnőtt válogatott tagja voltam, mert az 1949-es országos bajnokságon második voltam a felnőttek tőrversenyében. Amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy komoly anyagi támogatásban részesültem, mint országos válogatott. A kosztom és a zsebpénzem biztosítva volt, sőt az ’50-es évektől kezdve elkezdtünk külföldre járni, tehát a vívás komoly anyagi alapot biztosított számomra ahhoz, hogy továbbtanulhassak. Az első lépéseket Marosvásárhelyen tettem meg, ott felvételiztem az orvosi egyetemre, 1950-ben. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, 9-en felüli átlaggal vettek fel. De sajnos abban az évben jött egy törvény, hogy a kulák és a kisiparos gyerekeket minimális számban lehet felvenni. Ehhez az én médiám nem volt elégséges, tehát egy hónap után eltanácsoltak az egyetemről. Nagyon szomorú élmény, azt hiszem, életem egyik legnagyobb csalódása volt.
Hazajöttem Kolozsvárra, itt az egyetemi klub nagy örömmel fogadott és a klub vezetőinek segítségével bekerültem a Bolyai Egyetem biológia szakára. Így lettem biológus. Az 1952-es olimpiáig az edzéssel és a tanulással nem volt probléma, mert általában rövid edzőtáborokat szerveztek. A problémák akkor jöttek, amikor közeledett a helsinki olimpia. Helsinkire fél évet készültünk: januárban bevonultunk a bukaresti edzőtáborba, ott voltunk majdnem augusztusig, az olimpia kezdéséig. Így januártól szeptember 1-ig hiányoztam, és ez már nagyon sok volt. De ekkor ismét közbejött valami: az olimpián a tőrcsapatban kellett volna szerepelnem – mivelhogy második voltam az olimpiai selejtezős versenyeken –, ennek ellenére tőrcsapatba csak tartalékosnak tettek be, és elindítottak párbajtőrben, ami nem az én fegyverem. Talán vigasztalásképpen az olimpia után egyszer csak megjelent Kolozsváron egy illető a minisztériumból, és elmondta, hogy számítanak rám, mint sportolóra, és ha van valami problémám, mondjam el, mert segítenek. Anyagilag és szakmailag is. Én akkor azt mondtam, hogy orvosira szeretnék menni. Az illető elvitt az orvosi egyetem rektorához, és megkérdezte a rektor úr, hogy hányadévre akarok beiratkozni. Két évet végeztem el a biológián, és elég sok közös vizsgánk volt az első éven az orvosis hallgatókkal, ezért másodévre iratkoztam. Felvettek, ami életem álma volt. Ekkor aztán megkezdődött az igazi probléma a tanulás és a sportolás között.
Tudniillik, olimpiai és országos válogatottként már keményen kellett edzeni, viszont az orvosin román nyelven keményen kellett tanulni! Nagy nehezen letettem a másodévet, jött a harmadév, jött a római világbajnokság, megint kezdődött elölről a hathónapos edzőtábor Bukarestben. Ebbe beletört a bicskám. Nem tudtam letenni a harmadéves vizsgáimat, és beláttam azt, hogy vagy abbahagyom a vívást – ami egzisztencia szempontjából nagy csapás lett volna számomra –, vagy abbahagyom az orvosit. Úgyhogy visszamentem a biológiára, harmadévre. Akkor elvégeztem a harmadévet, majd a negyedévet színjelessel, és szinte azonnal következett egy újabb edzőtábor. Az államvizsgámat el is kellett halasztani. A lengyelországi ifjúsági világfesztiválra készültem, amelyen mondhatni világbajnoki erősségű mezőny volt. Ott az ötödik lettem.
– 1955-ben befejezi a felsőfokú tanulmányait, majd biológusként helyezkedik el a Kolozs Megyei Kórház Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumában. Mi volt itt a feladata?
– Ahogy befejeztem 1955-ben a biológiát, még néhány évig vívással foglalkoztam. ’56-ig voltam aktív tagja a válogatottnak. 1956–57-ben már komolyan gondoltam arra, hogy a vívókarrieremet abba kell hagynom, és meg kell alapoznom a szakmai karrieremet. Megalakult közben a Dinamónak a vívószakosztálya, és áthívtak oda. Versenyeztem és az ifi csoportot vezettem, a Tânărul dinamovistet. Közöttük volt Habala Péter is, Kolozsvár jelenlegi vívómestere. Miután 2–3 évet vívómestereskedtem, akkor egy óriási lehetőség állt elém. Szintén egy vívással nagyon szimpatizáló orvos barátom vitt el leendő professzoromhoz, Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki megalapította Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot. Az első években kevesen voltunk: Holán professzor, Szántay János, aki szintén országos válogatott és olimpikon kardvívó volt, és én. Holán Tibor egy évet töltött Párizsban, hogy tanulja a mesterséget, Szántay és én is – amikor időnk volt a szabadságunk alatt – Budapesten tartózkodtunk, hol az Országos Onkológiai Intézetben, hol pedig az Országos Sugárbiológiai Intézetben. Onnan hoztuk haza az új tudományos technikákat, metódusokat. Ez a mesterség az ’50-es években indult Európa szerte, mi is megalakítottuk az első ilyen laboratóriumot, amely nagyon szépen fejlődött tovább, lassan 10–15 dolgozója lett, és jó néhány év után még nemzetközi szinten is komoly eredményeket elérő laboratóriummá nőtte ki magát.
– 1960-ban visszavonul az aktív sportolástól, és a bukaresti Atomfizikai Intézetben posztgraduális képzésbe vág. A fővárosi képzés miatt tette le a fegyvert, vagy fordítva: már nem jelentette azt a vívás, mint tíz évvel korábban, és másra vágyott?
Ahogy teltek az évek, a szakmai követelmények mind nagyobbak és nagyobbak lettek. 1960-ban behívtak az országos válogatóba, Párizsban volt a vb. Amikor ezt bejelentettem a főnökömnek, a legkomolyabban azt mondta: Zoli, vagy vívsz, vagy tanulsz a szakmában és kutató lesz belőled. Választanod kell a kettő közül, mert ezt összehangolni nem lehet!
Már akkor is jó pár példát láttam arra, hogy a sportkarrierüket – egy-egy szerencsétlenség miatt néha kényszerből – abbahagyó élsportolók, minden segítség nélkül, az utcán maradtak. Öt percet sem gondolkoztam azon, hogy mit válasszak: a szakmát választottam.
– 1965-ben újabb mérföldkőhöz érkezik: elkezdi a doktori képzést az Állatélettani Tanszéken, majd öt év múlva doktorál sugárvédő és terápiás anyagok témájában. Hogyan esett a választás a sugárbiológiára?
– 1965-ben már úgy éreztem, hogy megpróbálhatom a doktorátust. Nagyon jó lehetőségeim voltak, tudniillik Tora akadémikus – a Babeş–Bolyai Tudományegyetem állatélettani tanára – szimpatizált a sugárbiológiával, és neki is volt egy kis besugárzó készüléke. Tehát szeretettel és barátsággal fogadott. A témaválasztáshoz nagyban hozzájárult az, hogy az akkori időkben volt egy félkatonai vagy egészen katonai részleg, amely a sugárvédelemmel foglalkozott. Ennek a vezetője felkereste a professzoromat, és együttműködést ajánlott neki, hogy a laboratóriumból nem foglalkozna-e valaki sugárvédő anyagokkal. A főnök megkérdezte tőlem, van-e hozzá kedvem, én pedig nagy kedvvel kaptam rá a témára, mert ez saját kutatási vonalam lehetett.
Lehetőséget adott arra, hogy ne csak másod-, harmadkéz legyek orvosi problémákban, hanem mint biológus önálló témát vigyek tovább. Elindultam dokumentálódni. A budapesti Joliot Curie Országos Sugárbiológiai Intézet emberei (Várterész, Sztanik és Köteles professzor) fantasztikus segítséget nyújtottak számomra. Lefénymásolhattam és hazahozhattam a legújabb sugárbiológiai könyveket – e nélkül nem hiszem, hogy sikerült volna. Országszerte – Jászvásárról, Bukarestből – jöttek hozzánk, hogy tanítsuk meg őket Budapestről behozott metodikákra.
– A doktori disszertáció sikeres megvédését követően egy évet Stockholmban tölt a Karolinska intézetben, a Rákellenes Világszövetség ösztöndíjasaként, majd 1974-ben ugyanitt vendégkutató sugárbiológia terén. De Freiburgban, majd a rendszerváltást követően Magyarországon is vendégkutató. Az 1989 előtti külföldi tudományos kiutazások során ütközött netán akadályokba?
Hát ezek nem mentem valami simán. Az igazgatóm, Ion Chiricuţă professzor engedelmével pályáztam az Eleanor Roosevelt onkológiai ösztöndíjra, amelyet minden évben húsz kutató kapott meg világszinten. Hatvanan versenyvizsgáztunk, én bekerültem az első húszba. Legalább 10–11 hónapba került, ameddig megkaptam az útlevelemet. Végső elkeseredésemben Bukarestben az Akadémián, egyetemeken mindenkitől kértem segítséget, és a végén aztán sikerült meggyőzni az egészségügyi minisztert arról, hogy megkaphassam az útlevelemet. Az ösztöndíj egy évre szólt. Nagyon sokat számított olyan szempontból, hogy úgy éreztem, egy az egyben egyenlő vagyok a svéd kollégákkal, tehát egyáltalán nem volt kisebbségi érzésem velük szemben. A baj ott kezdődött, hogy semmi egyéni ötletemet nem lehetett megvalósítani. Ráállítottak egy témára: az oxigén-effektus a sugárbiológiában. Sejteket kellett besugarazni különböző koncentrációjú oxigénbe, és a kromoszóma-aberrációk révén meghatározni az oxigénhatást. Ezt csináltam egy éven keresztül. Ezt mi, kutatók favágásnak nevezzük. De hát gyönyörű ösztöndíjam volt, gyönyörű helyen voltam, nagyon rendes kollégáknál. Mi azzal magyaráztuk, hogy ez a nyugati kapitalista hozzáállás: a főnök az főnök, azt csinálod, amit mondanak. Hát én is azt csináltam.
– Gondolt-e valaha a disszidálásra? Mert a körülmények eléggé adottak voltak hozzá…
– Megmondom őszintén, nem.
Nem gondoltam soha a disszidálásra, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy a még élő édesanyámat egyedül hagyjam, vagy a családomat – mert akkor már nős voltam – itt hagyjam. Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat. Mert igazán nagy szó volt vívásban az, hogy volt egy időszak ’53–55 között, amikor a világ első tíz tőrvívója között ott voltam. A másik álmom – hogy orvos legyek – nem jött össze ugyan, de klinikán dolgoztam, a rutinmunkám (radioaktív izotópok felhasználása a diagnosztikában, a kezelésben) orvosi munka volt. Minden szempontból elégedett ember voltam. A politikával nem nagyon foglalkoztam, és hála a jó Istennek, nem is kényszerítettek rá. Én voltam a klinikának a kultúrfelelőse. Dzsesszkoncerteket szerveztem, festőket hívtam meg előadást tartani. Rajongott az egész intézet azért, amit csinálok, úgyhogy ezzel „megoldódtam”. Ráadásul lecke is volt számomra az, hogy egy év alatt abszolút favágást csináltam, és a főnök ötletét kellett megvalósítani.
– Több könyvet és tanulmányt szerzett, szerkesztett Ion Chirichuţă professzor úrral, aki a kolozsvári rákkutató intézet névadója. Milyen kapcsolatban álltak?
– Imádta a zenét, imádta a festészetet, gyönyörű saját múzeuma volt, tehát volt egy olyan kölcsönös terület, ahol már majdnem baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ma is, ha arról beszélünk, hogy hogyan kell vezetni egy intézetet, őt idézem bárki számára: egy kollektívát, egy tudományos kutatócsoportot kemény kézzel kell vezetni, és nagyon jó kapcsolatnak kell lennie a vezető és a tanuló között. Chiricuţă ténylegesen egy diktátor volt, de nem olyan szempontból, hogy nem engedett az egyéni ötleteknek. Az intézetünket rengeteg külföldi professzor látogatta meg, tudniillik a ’70–80-as években az intézetünk bemutató intézet volt Romániában. A rákkutató intézetet az egészségügyi világszervezet finanszírozásából építették fel, tehát mintaintézet volt. Chiricuţă keményen megválogatta, hogy kit vesz oda fel.
– Ha egy sugárbiológus téved, annak milyen következményei lehetnek?
Nincs az a kutató, aki ne tévedne.
Előfordult velem is. Sugárvédő anyagokkal dolgozva óriási szerencsém volt, mert abban az időben nagyon nagy fegyelmet igényelt a sugárvédő anyagok problémája. Tudniillik katonai szempontból is nagyon fontos volt az, hogy esetleges atomháború esetén hogyan védjék meg a katonákat és a civil lakosságot. Egy olyan gyógyszer, amely a sugár ártalmát csökkenti, ami a sugárbetegséget gyógyítja, rendkívül fontos volt. Tehát ez a téma katonailag is ellenőrzött volt. Meg is jártuk vele keményen. Én az idegrendszerre ható anyagokkal foglalkoztam. Nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a vegyületcsoporttal, tehát az idegrendszert stimuláló és az idegrendszert nyugtató anyagokkal. Rengeteg új anyagot szereztem a szomszédunkban lévő ideggyógyászati intézetből. Számos új bemutatógyógyszer jelent meg. Ahogy megjelent a gyógyszer, a klinika megkapta, a barátomtól pedig hozzájutottam én. Akkor jelent meg egy antidepresszáns, Antideprin volt a neve, Imipromin az eredeti neve. Én azt a gyógyszert kipróbáltam egereken – ezek klasszikus próbakísérletek. Tehát meghatározod a toxikus dózisát az anyagnak, és a toxikus dózisnál kisebb mennyiséget adsz be az egereknek. Utána besugárzol egy halálos dózist. A kontrollcsoport természetesen ott van, beteg lesz és elpusztul két hét alatt. A kezelt csoport szintén beteg lesz, de nem olyan súlyos a betegség, és egy bizonyos számú – mondjuk százból ötven – egér meggyógyul. Tehát 50 százalékos a védőhatás. Ennél az anyagnál az első kísérleteknél körülbelül 60–70 százalékos védőhatást kaptam. Ez persze nagy szó volt! A főnököm abban a pillanatban hívta az újságírókat, nagydobra verte, hogy mi felfedeztünk egy új sugárvédő anyagot, ami 60 százalékban védi az állatokat a pusztulástól. Megjelent a rádióban, sajtóban, de aztán megjelent a katonaság is, ne mondjam kik, és jól lekapták a főnökömet, hogy az ilyen dolgokat azonnal be kell jelenteni nekik! A további kísérleteket már úgy folytattam, hogy közösen csináltuk a bukaresti sugárbiológiai intézettel, amit a katonaság vezetett.
– Szakértőként hogyan élte meg a csernobili katasztrófát?
Csernobillal kapcsolatban nem volt szükség a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratórium közvetlen közbelépésére. Tudniillik a sugáregészségügyi intézet foglalkozik ezzel – tehát a levegő, a vizek, az élelmiszerek szennyeződésével. Mi közvetetten értük meg Csernobilt. Nagyon sok ember jelentkezett nálunk a radioaktív jódnak a pajzsmirigyben való felhalmozódásának problémájával. Mi annyit csináltunk, hogy elvégeztük ezeket a jódfelhalmozódási méréseket, de nem foglalkoztunk a lakosság sugárterhelésével. Ezen kívül felvilágosítást nyújtottunk az embereknek. Megtörtént a csernobili robbanás, megtörtént a felhő kimosása eső és egyebek révén, tehát rengeteg radioaktív cézium, stroncium hullott ki a növényekre, azokat megették az állatok, aztán ezen az „útvonalon” bekerült a mi szervezetünkbe. Felhívtuk a lakosság figyelmét arra, hogy hogyan lehet a kálium jodid pasztillákat használni, meddig lehet használni, meddig érvényesek. Effektíve csak tanácsokkal és pajzsmirigy-jódfelhalmozódási mérésekkel kapcsolódtunk Csernobilhoz.
– Sugárbiológusként számos elismerésben részesült. Nyugdíjba vonulásának évében, 1998-ban az MTA külső tagjának választották. Melyik elismerést tartja pályafutása megkoronázásának?
– Mindenféleképpen az MTA azon határozatát, amely alapján felvettek a külső tagok közé. Egyáltalán nem számítottam erre. Eszembe sem jutott, hogy én az MTA tagja lehessek. Azt hiszem, egyedüli vagyok az MTA történetében, aki levélben nagyon finoman megmagyaráztam, hogy a magyarországi országos intézet három igazgatója közül – akiktől tanultam – egyik sem akadémikus, így aztán hogyan lehetnék én az? Erre azt a választ kaptam, hogy a munkásságom alapján elértem a küszöböt.
A munkásságot úgy értékelik, hogy megnézik kik idéztek az irodalomban, és hogy a tudományos dolgozataid milyen impakt-faktorral rendelkeznek. Azt hiszem 50-es impakt-faktor a határ, nekem ez megvan, és az MTA biológiai osztályának akkori főnöke, Szabó István Mihály és az itteni egyetem professzora, Kiss István javasolt a kitüntetésre. Megnyugtattak, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert elértem a küszöböt, és megérdemlem ezt a kitüntetést. Óriási megtisztelés, és magasan ezt tartom tudományos pályafutásom megkoronázásának. Bár a vívásban a világ legjobb 10 embere között voltam, tudományos téren pedig távolról sem vagyok a világ legjobb ezer sugárbiológusa között, az én számomra mégis ez a legnagyobb megtiszteltetés.
– Nyugdíjba vonulása után is tevékeny személy – például az Erdélyi Múzeum-Egyesület berkeiben. Mivel foglalkozik a visszavonult Uray Zoltán?
– Az EME közvetlenül a ’89-es események után alakult meg, és az volt a célja, hogy az erdélyi magyar tudományosságot megfelelő rangjára emeljük. Tudományos gyűléseket szerveztünk, megszerveztük a szakosztályokat. Ezek mellett népszerűsítő előadásokat tartottunk magyar nyelven. Magyar nyelven akartunk tudományos dolgozatokat írni, magyar nyelven tudományos könyveket kiadni. Ebben a mozgalomban én immár 22 éve aktívan részt veszek. Az EME természettudományi szakosztályának 8 évig voltam az elnöke, és körülbelül 12 évig vezetőségi tagja magának a mozgalomnak. Úgyhogy szívvel lélekkel ott voltam az elmúlt 22 évben, és megtettem mindent, ami emberileg megtehető, hogy a magyar tudományosságot magas színvonalon reprezentáljuk. Emellett tagja vagyok a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak (KAB), ahol vezetem a sugárbiológiai munkarészleget. Igyekszem a munkámat úgy végezni, hogy minden évben egy-két nagyon jelentős magyar tudóst meghívjunk, hogy tanuljunk tőlük tudományművelést, színvonalat és kapcsolatokat építsünk ki velük.
– Hobbijai között szerepel a zene is.
– Minden embernek a szakmája mellett van egy hobbija. Az egyik osztálytársam, jó barátom György Zsolt bevezetett a zene világába. Románia egyik legnevesebb dzsesszkommentátora és -zongoristája volt. Zsolt majdnem minden vasárnap jött a legújabb lemezeivel és magyarázta, bemutatta őket. És megszerettem a dzsessz-zenét. Nekem is körülbelül 150–200 lemezem van. Amikor egy kicsi időm, alkalmam van, felteszek egy lemezt, meghallgatom, vagy a barátaimmal meghallgatjuk.
A zene mellett a festészet is nagyon közel áll hozzám. Valahogy úgy alakult, hogy az Onkológiai Intézetben elég kevesen voltunk magyarok. És a magyar művészek – színészek, festők, grafikusok – engem hívtak fel, ha gondjuk volt, hogy „Zoli, tudsz segíteni?” Persze, hogy segítettem. Így aztán baráti kapcsolatom alakult ki a művészekkel. Gy. Szabóval, Benével nagyon jó barát lettem. Ez a barátság oda vezetett, hogy elhívtam őket egy-egy előadást tartani az onkológiára. És ma is, amikor lehet, elmegyünk kiállításokra. A könyvespolc alsó szintje csak művészeti albumokkal van tele.
– Sok-sok érem és jeles tudományos eredmény mellett tartalmaz-e a 80 év valami olyant, ami jelentősen befolyásolta az életútját és utólag másképpen döntene?
– Megismételném azt a mondatomat, hogy úgy érzem, a nagyon szerencsés emberek közé tartozom. A vívás által elértem azt, hogy bejárhattam Európát; azt a sportot, amit szerettem, magas színvonalon űztem; szakmailag is meg vagyok elégedve azzal, hogy idekerültem – igaz, szerencsés körülmények között jutottam el a sugárbiológiához. De itt is ismertté váltam, és boldog embernek nevezhetem magam.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

2011. október 14.

Páva: Európát kultúrája is segítheti a válság legyőzésében
MTI - Kultúra nélkül nincs nemzet, Európa a kulturális hagyományaira alapozva válaszokat találhat a válságra – hangzott el Pécsen, az Európai Kulturális Parlament ülésén.
Réthelyi Miklós szerint a kultúra amellett, hogy alapvetően fontos egy nemzetnek, jelentős mértékben hozzájárul a fenntartható növekedéshez is. A nemzeti erőforrás miniszter erről ma délben az Európai Kulturális Parlament tizedik jubileumi ülésének megnyitóján beszélt Pécsett.
„A pénz vagy a kereskedelem kizárólagosan nem tudja az emberi kapcsolatokat alakítani, a kultúra az, amely a folyamatosságot és az önazonosságot biztosítja. A kultúra alapvető a nemzet szempontjából, nélküle a nemzet csupán egy adminisztratív egység lenne" – mondta a tárcavezető.
A másfél száz tagot tömörítő szervezet főtitkára, Karl-Erik Norrman szerint nemcsak az Unió van válságban, hanem az európai gondolatot is ez a veszély fenyegeti. Úgy fogalmazott, hogy az Unió ellenes hangulat és az erősödő nacionalizmus megállításában fontos szerep jut a kultúrának. A főtitkár szerint ennek megoldásához szükség van a kultúra szerepének növelésére, a korábbinál erősebb intellektuális véleménycserékre és a vélemények ütköztetésére, és ebben az európai érdekek képviseletére.
A konferencia szünetében a Krónikának nyilatkozó Szabó István Oscar-díjas filmrendező megjegyezte, hogy elérte a kultúrát is a válság. „Én úgy érzem, hogy az európai politikában a kultúra most lényegesen kisebb szerepet játszik mindenütt. Ez problémát okoz. Remélem, hogy visszatér majd a kultúrához az emberi érdeklődés” – mondta a filmrendező.
Páva Zsolt Pécs polgármestere arról beszélt, hogy bár úgy tűnik, Európa gazdasági téren nem tud sikeres lenni a világ más részeivel folytatott versenyben, a kulturális öröksége terén nagyon is erős. „Ha megoldást keresünk a gazdasági válságra, a kulturális hagyományainkra alapozva megtalálhatjuk a válaszokat. Az a feladat, hogy ehhez összeadjuk tudásunkat és rájöjjünk, miként lehet a kulturális örökséget hasznosítani ebben a helyzetben" – tette hozzá a városvezető.
Az Európai Kulturális Parlament az Európai Bizottság indítványára 2001-ben alakult meg Strasbourgban, hogy az európai kulturális élet képviselőinek fórumot biztosítson az európai együttműködést, demokráciát, kultúrát érintő párbeszédre, vitára, valamint elősegítse az Európa keleti és nyugati fele, illetve a különböző művészetek közötti dialógust. A szervezetnek 43 országból jelenleg több mint 160 tagja van, Magyarországot heten képviselik. A pécsi konferencián mintegy százan vesznek részt.
Erdély.ma

2011. október 19.

A művelt ember tudása nem öncélú
A felnőttképzés jelentősége, lényege volt a témája Az élethosszig tartó tanulás fontossága – kulcskompetenciák a hétköznapokban című rendezvénynek, amelyet hétfő délután tartottak meg a nagyváradi Ady Endre Gimnáziumban.
A találkozót A művelődés hete – a tanulás ünnepe elnevezésű rendezvénysorozat keretében tartották meg. Mintegy kéttucatnyian gyűltek össze ez alkalomból az iskola könyvtárának olvasótermében.
Az eseménysorozat két főszervezője, Fleisz János történész, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetségének (BINCISZ) elnöke és Porkoláb Lajos, a debreceni székhelyű Megyei Népfőiskolai Egyesület elnöke mondott köszöntőbeszédet.
Fleisz először dióhéjban ismertette a rendezvénysorozat történetét. 2005-ben szervezték meg először Nagyváradon a művelődés hetét, miután megismerkedtek és jó együttműködés alakult ki a magyarországi népfőiskolai társaság képviselőivel. A Körös-parti városban immár hetedik alkalommal hozták össze a programsorozatot. Szólt arról is, hogy a BINCISZ miért tartja fontosnak évről évre megrendezni a magyar kultúra ünnepét, a civil társadalom napját, a magyar tudományosság napját. Az előbbi kettőt más erdélyi, partiumi városok is „importálták”. Arról is említést tett, miszerint Románia a nyugat-európai országokhoz és Magyarországhoz viszonyítva jelentős fáziskésésben volt az élethosszig tartó tanulással kapcsolatban. A januári tanügyi törvény ötödik fejezetében már szó van az élethosszig tartó tanulásról. Hozzáfűzte: eljött az ideje, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon mindez, meglesznek mostmár hozzá az intézményesített keretek. A felnőttoktatás célja az, hogy tájékozott, jólképzett ember legyen mindenki.
Porkoláb Lajos kifejtette: az embert képessé kell tenni arra, hogy saját tudása miatt legyen hatékony a családjában, a munkahelyén, a környezetében. Azt is megjegyezte: Kelet-Európában nem tudnak ünnepelni. Másutt, nyugatabbra például a művelődés hete igazi fesztivállá terebélyesedik. Kiemelte a felnőttképzés egyik lényeges aspektusát: az alacsony képzettségűek fejlesztését a felnőttképzésben, az analfabetizmus elleni ténykedést.
Ezután Jenei Józsefné tartott előadást az úgynevezett kulcskompetenciák fejlesztéséről. A matematika szakos tanárnő 2004 óta foglalkozik felnőttképzéssel. A kulcskompetencia nem más, mint az adottságok, ismeretek, készségek és attitűdök egysége, mely jelentékenyen hozzájárul a személyiség kiteljesítéséhez, fejlesztéséhez. Sajátos szemléletmódot is jelent a kulcskompetencia. Ám igazából a humán tevékenység kapcsán értelmezhető. Előbbre visz mind az egyéni boldogulásban, mind a közösségi ténykedésben. A felnőttképzésben részt vevők nem hagyományos módon, hanem interaktív-reflektív módszerekkel tanulnak. Élmény- és tapasztalatalapú tanulásról van szó. A kompetenciaterületek a következők: anyanyelvi kommunikáció, idegen nyelven való kommunikáció, számtani tudás, informatika, a tanulás megtanulása, társadalmi és állampolgári, továbbá vállalkozói kompetenciák, valamint kulturális tudatosság. Az előadó arról is szólt: a fejlődés várható eredménye a kulturális, társadalmi, emberi tőke. Az eredményességhez tartozik az is, hogy fejlődik az önismeret, változik az önértékelés, az ember képes jobban irányítani a saját életét, megvalósítván reális célokat. Az eredmény a cselekvésben nyilvánul meg.
A találkozó második részében a vállalkozó kedvű jelenlévők egy kis ízelítőt kaptak egy ilyen jellegű képzésből. Játékos feladatokat kellett megoldaniuk a kiscsoportoknak Lisztes Évának és Szabó Istvánnénak, a magyarországi Bihari Népfőiskola trénereinek az irányításával. A program hamar jókedvre derítette a társaságot. A résztvevők tanúsítványt is kaptak az esemény végén.
Tóth Hajnal
Reggeli Újság (Nagyvárad)

2011. november 5.

Az észak-erdélyi köztársaság legendája (Székely Akadémia)
Székely Akadémia címmel előadás-sorozatot indított a sepsiszentgyörgyi RMDSZ és önkormányzat. A nyitó előadást csütörtök este tartották a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. A termet megtöltő hallgatóságot Boér Hunor, a múzeum főkönyvtárosa köszöntötte, az előadót Kádár Gyula sepsiszentgyörgyi történész, lapunk külső munkatársa mutatta be. Vincze Gábor szegedi történész előadásának címe Az észak-erdélyi köztársaság – legenda vagy valóság?
Vincze Gábor már előadása elején leszögezte, hogy a címben felvetett "respublica" csupán legenda volt. Az észak-erdélyi köztársaság megnevezés – melyet utólag illesztettek rá az 1944 novembere és 1945 márciusa közötti négy hónapos észak-erdélyi szovjet katonai közigazgatásra – nem létezett, fel sem merült korabeli dokumentumokban. Azt a történelem egykori magyar szereplői, Demeter János, Balogh Edgár börtönből való szabadulásuk utáni visszaemlékezéseikben használták, majd a kilencvenes évek elején Katona Szabó Istvánnál és a Molnár Gusztáv által szemtanúkkal készített interjúkban bukkant fel.
Az előadó részletekbe menően ismertette az időszak politikai történéseit, kezdve attól, hogy 1944. augusztus 22-én a Vörös Hadsereg elfoglalta Jászvásárt, s ezek után logikus következmény volt a másnapi királypuccs és Antonescu letartóztatása. A szeptember 12-i diktátum jellegű fegyverszüneti egyezményben a vonatkozó rész így szól: "Erdély (vagy annak legnagyobb része) adassék vissza Romániának." Ez volt a szovjet diplomáciai húzás, amivel üzenni akartak Horthynak és a román királynak is Erdély hovatartozását illetően. Ezt használták fel végig a román hatóságok hintáztatására. Látva, hogy az nem hódol be kellőképpen, ez vezetett ahhoz is, hogy Észak-Erdélyből kiutasították a román adminisztrációt, s nem a Szárazajta jellegű vérengzések, mint ahogyan az néhol megjelent. A román közigazgatást november 12-én utasították ki. Négy hónapon át Észak-Erdély határa gyakorlatilag államhatárként működött, a tartományban egyaránt fizetőeszköz volt a magyar pengő, a román lej és a szovjet hadi pénz. Közben történtek különböző szerveződések, a Magyar Népi Szövetség, működött a Szociáldemokrata Párt, voltak kommunisták. A magyar elit egy része autonómiapárti, mások centralisták: Bukarest-, Brassó-pártiak. Még Észak-Erdély parlamentje is ülésezett 1945. február 12–14. között, ám a szálakat a szovjetek húzogatták. Odáig menően, hogy Észak-Erdélyért "cserében" Mihály királyt arra kényszerítették, emberüket, Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké. Az 1945. március 6-i kinevezéssel megszűnt a különállás.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. november 29.

Gyűlésezik a Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK)
Nagyvárad - Dr. Fleisz János, a Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK) kezdeményezője, a BINCISZ elnöke, valamint Rencsik Imre, az NCK ügyvezetője, a Posticum vezetőtanácsának tagja 2010. december 9-én, csütörtökön 17 órára hirdette meg a kerekasztal jubileumi ülését.
Ebből az alkalomból várják az NCK 26 alapító szervezetének képviselőjét, valamint azokat is, akik csatlakozni szeretnének a 2009. december 9-én megalakult tömörüléshez. Helyszín: a POSTICUM díszterme, Teiului (Nagyatádi Szabó István) utca 26. Javasolt napirend: 1. Az előző ülés határozatai, az alapító szervezetek listája, tagsági kategóriák tisztázása, felhívás további szervezetek csatlakozására. 2. A Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK) jelene és jövője. Előterjeszti: Dr. Fleisz János, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) elnöke. 3. A Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK) 2010-es tevékenységéről. Előterjeszti: Bruncsák István az ügyvezetést ellátó Posticum vezetőtanácsi tagja 4. A Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK) ügyvezetését 2011-ben ellátó szervezet kiválasztása, szavazás az ügyvezetésért felelős személyről. 5. A 2011-es civil eseménynaptár megbeszélése, összehangolása és elfogadása. 6. A Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK) honlapja és jövőbeli működése, a folyamatos kapcsolattartás módozatai. 7. A következő időszak közös tevékenységeinek, programjainak és pályázati lehetőségeinek ismertetése. 8. Különfélék.
Erdon.ro

2011. december 5.

A magyarellenesség ellen (Advent a Hargitán – advent Európában)
Fel kell lépni a magyarellenes megnyilvánulások ellen – jelentette ki Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke a Budapesten szombaton megtartott III. Kárpát-medencei Ökumenikus Nagytalálkozón, amelynek résztvevőihez köszöntőlevelet intézett Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke. Az államfő arra hívta fel a figyelmet, hogy a jogokat tekintve csak azt várjuk a világtól, amit mi is megadunk másnak.
Tőkés László úgy fogalmazott: a szólásszabadság jogán emeljük fel szavunkat a szomszédos országok legtöbbikében, a volt kisantant országaiban tovább folytatódó és időről időre felerősödő magyarellenesség újabb és újabb megnyilatkozásai ellenében. Hangsúlyozta az összefogás fontosságát a Magyarországon kívül, a Kárpát-medencében élő magyarokért. A határok fölött újraegyesülő nemzet, a magyar állampolgárságukat visszanyerő honfitársaink összefogásával és szolidaritásával vállalunk közösséget és állunk ki magyarságuk miatt megpróbáltatást szenvedő, idegenbe szakadt testvéreink mellett – mondta az EP alelnöke. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes azt hangsúlyozta, hogy emberi jogokon nyugvó nemzeti érdekeinket nem rendelhetjük alá semmilyen más országénak. Emlékeztetett arra, hogy nem fogadható el semmilyen kettős mérce, nem fogadható el, hogy a magyar embereket másodrangú állampolgárnak tekintsék. Az Advent a Hargitán – Advent Európában címmel Budapesten a Szilágyi Dezső téri református templomban megrendezett találkozón Bogárdi Szabó István, a Duna-melléki Református Egyházkerület püspöke arról szólt, hogy a magyar ember nagyon szeret bajban lenni, mert akkor nem kell csinálni semmit. Jussunk a bajban létből az ébrenlétbe, majd az úton létbe. Kiss-Rigó László szeged-csanádi római katolikus püspök emlékeztetett arra, hogy a szolidaritás nem elméleti, hanem gyakorlati feladat. A szeretet otthon kezdődik, a mi esetünkben most a nemzet családjában – mondta. Berndt Posselt bajorországi EP-képviselő arról beszélt, hogy eljön az az idő, amikor Magyarországot körös-körül uniós tagországok veszik körül. A találkozón felszólaltak, majd áldást mondtak magyarországi és a környező országokból érkezett római és görög katolikus, református, valamint unitárius egyházi vezetők.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. december 19.

SZKT: tájkép csata előtt
Szövetségi Képviselők Tanácsát és civil konzultációt tartottak Sepsiszentgyörgyön
Ezüstfenyő-, illetve a Téglás Gábor-díjakat adtak át az RMDSZ „miniparlamentjeként” működő Szövetségi Képviselők Tanácsának szombaton, Sepsiszentgyörgyön tartott ülésén. A tizenhat év után Háromszékre visszatért SZKT-n elfogadták az RMDSZ szórványstratégiáját és a szövetség családpolitikájának gyakorlatba ültetését célzó cselekvési tervet.
Szűknek bizonyult a sepsiszentgyörgyi Bod Péter megyei könyvtár a hétvégén a háromszéki városba érkezett SZKT-küldöttek számára: az RMDSZ „miniparlamentjeként” működő Szövetségi Képviselők Tanácsa szombat reggeli nyitómomentumaira még Kovács Péter főtitkár sem fért be a Gábor Áron terembe, így többedmagával a könyvtár keskeny folyosóin hallgatta végig a magyar és székely himnuszt.
Házigazdaként Tamás Sándor, a Kovászna megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a hosszú úttól elnyűtt partiumi és közép-erdélyi küldötteket, illetve a rövid távolság ellenére zömmel késéssel érkező székelyföldi társaikat. Tamás Sándor beszédében kifejtette: az erdélyi magyar nemzet talpra akar állni, ehhez mindenkire szükség van. „A népszámlálás eredményei azt mutatják, hogy Székelyföldön megfordult a száz éves trend: nőtt a magyarok, csökkent a románok aránya. Az idei cenzus visszaigazolja: ahol a feltételek adottak ahhoz, hogy sorsunkat kezünkbe vegyük, a jól elvégzett munkának megvan az eredménye” – fogalmazott az RMDSZ háromszéki elnöke.
„Nem vagyunk rabszolgák a gyarmaton!”
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök évzáró politikai beszámolójában leszögezte, a szövetségnek készülnie kell a jövő évi választásokra, ami nagy kihívás, hiszen a magyar versenypártok is készülnek megméretkezni. „A pártalapítás logikája az, hogy aki pártot épít, az versenyre készül, nem együttműködésre” – fogalmazott Kelemen, aki szerint az RMDSZ területi szervezeteinek el kell kezdeniük a felkészülést a választásokra. A román pártokkal kapcsolatosan a szövetségi elnök kifejtette: ha mindkét oldalon – a kormányban és az ellenzékben is – megharagszanak az RMDSZ-re, az azt jelenti, hogy a jó úton haladnak, mert az erdélyi magyar közösség érdekeit tartják szem előtt. „Nem rabszolgák vagyunk a gyarmaton, nekünk nem lehet parancsolni” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke, aki szerint a gazdasági válság nehéz döntések meghozatalára kényszerítette a kormányt. Hogyan lesz plüssmaci a kárpáti medvéből?
Az elnöki beszédet követő felszólalások során több bírálat is érte Tőkés Lászlót az Európai Parlament alelnökeként kifejtett tevékenységéért, illetve pártalapítási szerepéért. A vitát Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nyitotta meg, aki kifejtette: „Tőkés László mindent megtett azért, hogy az EP alelnöke maradjon. Tőkés Lászlónak tudtára adta a magyar, a német és a román EP-delegáció, hogy ebben a törekvésében nem támogatja. Tőkés László azért nem ’vállalt’ újabb mandátumot, mert tudta, hogy alulmaradna a szavazáson” – fogalmazott Kovács. Katona Ádám, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés RMDSZ-platform elnöke védelmébe vette Tőkést, és azzal vádolta az RMDSZ fiatal politikusait, hogy „a távol lévő temesvári harcos gyalázásával” próbálnak karriert építeni. Markó Béla volt szövetségi elnök kifejtette: éppen azok „oktatják ki” a szövetség politikusait, akik „az elmúlt húsz évben az erdélyi magyar közösség szolidaritásának szétverésén dolgoztak”. „Ez a távollét húsz esztendős” – fogalmazott Markó, aki bírálta az RMDSZ azon területi szervezeteit, amelyek hajlandóságot mutatnak választási párt bejegyzése révén közös listát indítani a szövetséggel konkurens magyar politikai alakulatokkal. „ A szövetség egyik-másik szervezete máris feladná az RMDSZ arcát és identitását egy képzelt koalíció kedvéért. Én nem értek egyet ezzel. Ma egyetlen hiteles érdekvédelmi szervezetünk az RMDSZ, és ezenkívül még van két pártocska. Tessék ezt így szemlélni, tessék önbizalommal gondolni nem elsősorban az összefogásra, hanem az egységre” – fogalmazott a miniszterelnök-helyettes, aki Tőkés Lászlóra utalva úgy fogalmazott: „a kárpáti medvéből plüssmaci lett”. Az „egység versus összefogás” dilemmát járta körül Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke is, aki kifejtette: nem szabad az erdélyi magyar közösségeket kitenni annak a veszélynek, hogy képviseletük felaprózódjon. „Ha nem vagyunk egységesek, a döntéseket mások fogják meghozni helyettünk” – fogalmazott Borbély.
Szórvány- és családbarát RMDSZ
Az SZKT-küldöttek két dokumentumot is elfogadtak: „a leszakadóban lévő részek sajátos problémáira és az asszimiláció megállítására” megoldásokat ajánló szórványstratégiát, illetve az „Együttműködés a magyar jövőért” című, családtámogató és gyermekvállalást ösztönző cselekvési tervet. Winkler Gyula EP-képviselő a Szórvány frakció nevében kifejtette: „szimbolikus helyszín Sepsiszentgyörgy, mert az itteni vezetők felismerték, hogy Székelyföld is erősebb lesz, ha a szórvány megerősödik”. Winkler szerint a népszámlálás a magyar szórványban nem hozott ugyan jó eredményt, de az RMDSZ kiemelten odafigyel ezekre a közösségekre. Kovács Péter főtitkára hangsúlyozta: konkrét, megvalósítható cselekvési tervet dolgoztak ki, amely a kultúra, a társadalomszervezés, az oktatáspolitika, az ifjúság és a sajtó területeire összpontosít. Ami a családtámogató és gyermekvállalást ösztönző cselekvési tervet illeti, Kovács elmondta: jövő évtől az RMDSZ-es önkormányzatainak bevonásávalgyermekvállalást ösztönző kormányzati intézkedés-csomagot dolgoz ki.
Átadták az Ezüstfenyő- és a Téglás Gábor-díjakat
„A magyarság szülőföldön való megmaradásáért és az RMDSZ programjának megvalósításáért” odaítélt Ezüstfenyő Díjakat adott át Kelemen Hunor a szentgyörgyi SZKT-ülésen. A díjazottak névsora: Bacsó László, Balázsi Dénes, Nagy Márton és Molnár József polgármesterek, Bálint Olga, Barna Gergő és Kiss Tamás szociológusok, Bogdán Zsolt-Miklós esperes, Bors Béla csíki RMDSZ-alelnök, Boros János építkezési tanácsadó, Dezméri István, az RMDSZ Hunyad megyei ügyvezető elnöke, Dénes Irénke, a Maros megyei pénzügyi igazgatóság vezetője, Egyed Péter egyetemi tanár, Gellért Gyula volt református esperes, Hegyeli Attila néprajzkutató, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnök, Jakab Károly nyugdíjas agrármérnök, Kresz Béla szervezési referens, Kónya László nyugdíjas pedagógus, Márton Pál Árpád nyugdíjas sebész, Nagy Péter, az RMDSZ Krassó-Szörény megyei alelnöke, Pataki Enikő iskolaigazgató, Pálosy János mérnök, Rácz Éva miniszteri tanácsos, Sándor Kálmán közbirtokossági elnök, Szabó Á. Rudolf, a gyergyói területi RMDSZ ügyvezető elnöke, Szabó István-Károly főtanfelügyelő-helyettes, Szegedi László Tamás esperes, Tóth Ferenc, a RomGaz vezérigazgató-helyettese. A RMDSZ elnöke Téglás Gábor Díjat adott át Markó Béla miniszterelnök-helyettesnek, Takács Csaba volt ügyvezető elnöknek és Varga Károlynak a dévai magyar szórványoktatás megteremtése érdekében végzett munkájukért.
Kovács Zsolt
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. január 5.

Elvesztik önálló jogi státusukat a zilahi óvodák
Kolozs megyében nem terveznek hasonló intézményösszevonást
Zilahon az önkormányzat úgy döntött, hogy a 2012/2013-as tanévtől kezdődően az összes óvoda – pontosabban 15 tanintézet, ahova 2400 óvodás jár – elveszti önálló jogi státusát, és egy-egy általános iskolához vagy líceumhoz csatolják. A Zilahi Városi Tanács szerdai ülésén már el is fogadták az önkormányzat hatáskörében levő tanintézmények átszervezésére vonatkozó határozattervezetet. Radu Căpâlnaşiu zilahi polgármester szerint az intézkedés életbe lépésével csak az óvodaigazgatói és a könyvelői állások szűnnek meg. Szabó István Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettes megnyugtatott: az intézkedés semmilyen mértékben nem érinti hátrányosan a magyar tannyelvű óvodákat és iskolákat, mert a magyar óvodacsoportokat magyar tagozattal is rendelkező iskolákhoz csatolnák. Ömböli Irma, a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség szakfelügyelője elmondta: Kolozs megyében nem terveznek hasonló intézkedést.
A Zilahi Városi Tanács tegnapi ülésén elfogadták azt a határozattervezetet, amelynek értelmében a 2012/2013-as tanévtől kezdődően újraszervezik a közoktatási hálózatot. Az átszervezés azt célozza meg, hogy a fejkvóta-rendszer bevezetésével minél több gyerek – óvodás és iskolás – kerüljön egy tanintézménybe, mivel az önkormányzat így könnyebben biztosíthatja a fenntartáshoz szükséges költségek fedezését. Az intézkedés szükségességét azzal is magyarázta a városvezető: a tavaly februárban életbe lépett új tanügyi törvény értelmében a 2012/2013-as tanévtől úgyis az iskolákhoz csatolják az előkészítő (0.) évet, ahol majd tanítók oktatnak.
Radu Căpâlnaşiu zilahi polgármester az Agerpres hírügynökségnek elmondta: az óvodák önálló jogi státusának elvesztése voltaképpen csak az igazgatói és a könyvelői tisztség felszámolását jelenti. A polgármester szerint ez az intézkedés a tanintézetekbe járó óvodások és iskolások méltányos elosztását eredményezheti, mert ily módon elkerülhetővé válik az, hogy egy iskola 350, míg a másik 1300 gyerekkel működjön.
– Egyes óvodák már amúgy sem rendelkeztek önálló jogi státussal, így tehát a leépítés minimális létszámcsökkentést hoz magával – nyilatkozta a polgármester, aki szerint Zilahon 15 óvoda működött eddig 2400-as összlétszámmal.
Szabó István, Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettes a Szabadságnak elmondta: szerinte nincs okunk az aggodalomra, mivel azokat az óvodákat, ahol magyar csoport működött, olyan iskolákhoz csatolnák, ahol szintén van magyar tagozat.
– A 2011/2012-es tanévtől kezdődően az óvodaigazgatók már 100 százalékos tanügyi normát teljesítettek, és az óvoda igazgatásáért csak pénzbeli vezetőségi pótlékot kaptak. Tehát nincs szó arról, hogy egy-egy óvónő elveszítené állását – magyarázta a főtanfelügyelő-helyettes. Ami pedig a könyvelőket illeti, Szabó bízik abban, hogy sikerül őket is alkalmazni az illető iskolákban, az óvodai részleg adminisztratív teendőit ellátó munkatársként. Szabó szerint a Szilágy megyei 2400 óvodás közül közel 20 százalékra tehető a magyar óvodások aránya.
Ömböli Irma, a Kolozs Megyei Tanfelügyelőségnek a magyar óvónőkért és a magyartanárokért felelős szakfelügyelője elmondta: az óvodáknak az iskolákkal való abszorbciója nem időszerű Kolozs megyében.
NAGY-HINTÓS DIANA 
Szabadság (Kolozsvár)

2012. június 4.

Irinyi János szobrot avattak Albison
Bihar megye – Az albisi Meteor Sportklub szervezésében pünkösdhétfőn leleplezték Irinyi János diófából faragott mellszobrát. Az albisi egyház imatermében került sor a szoboravatásra, és az ezzel egybekötött kiállításra is.
Milyen kell legyen egy eseményről tudósító cikk? Tényekre alapozó, közérthető, pártatlan, érzelmi kitörésektől mentes. Ez a cikk nem ilyen lesz, mivel nem tudom kizárni érzéseim ezzel az eseménnyel, s szülőfalummal kapcsolatban. Mindezek ellenére a tényekre alapozva mutatom be azt a pünkösdhétfői délutánt, amikor is történt valami Albison.
Irinyi János, a zajtalan, biztonsági gyufa feltalálója 1817-ben született. Az, hogy hol, sokáig vita tárgyát képezte. Évtizedekig a határon túli Nagyléta tartotta szülöttének a feltalálót, de ma már támadhatatlan bizonyitékaink vannak arról, hogy Irinyi János, akárcsak testvére József – az 1848-as forradalmi 12 pont megszerkesztője – a Bihar megyei Albison született. Ennek tiszteletére az albisi Meteor Sportklub szervezésében pünkösdhétfőn leleplezték Irinyi János diófából faragott mellszobrát. Az albisi egyház imatermében került sor a szoboravatásra, és az ezzel egybekötött kiállításra is. Érdemes megemliteni a terem díszítéset. A feltaláló munkásságát tükrözte a dekoráció is, hogy csak néhány példát említsek: mindenhol gyufa hevert a földön, gyufaszálakból volt kirakva egy 100cm x 60cm nagyságú plakáton Irinyi János neve, egy korabeli falióra pedig az múló időt szimbolizálta.
Csekély érdeklődés
A sportklub vezetője, Szabó László volt a főszervező, aki már évek óta kutatta az Irinyiek Albishoz kötődő viszonyát. A már említett kiállítás az elmúlt évek kutatásainak eredményeit szemlélteti. Bár napokkal az esemény előtt minden albisi családhoz juttattak el meghívót a sportklub kézilabdajátékosai, sajnos, elég csekély volt az érdeklődés: kb. 70 személy jelent meg a szoboravatón. Szomorúan hozzá kell tennem, hogy az albisi értelmiség is kis számban képviseltette magát. A főszervező köszöntötte az érdeklődőket, meghívottakat, vagyis dr. Szabó Józsefet, a margittai kórház gyermekorvosát, aki az Érmellék történelmét kutatja, Weisenbacher Szabó Istvánt, a szobor társalkotóját, illetve az óvodásokat. Utóbbiak Szabó Ibolya és Kerékgyártó Anetta óvónők vezetésével egy kedves pünkösdi daljátékot mutattak be. Az előadás után a főszervező Szabó László szólt néhány szót a szoboravatás előzényeiről, majd dr. Szabó József vette át a szót, aki igényes előadásban bemutatta a térség Irinyiekhez kapcsolódó történetét, Irinyi János és édesapja id. Irinyi János életútját.
Lángelme, de rossz menedzser
A doktor úr diószegi lakos, főleg települése történelmét kutatja, de érdeklődése az egész Érmellék történelmére kiterjed. Előadását hármas egységre építette fel, amely Bihardiószeg és Albis kapcsolatára illetve az Irinyiekre épült. Bemutatta a térség, akkori megnevezésben uradalom, tulajdonosait, vezetőit, a Zólyomiaktól a Stubemberg családig. Szemléltette a görög ortodox vallás jelenlétét a térségben Bihardiószeg központtal, mivel az Irinyi család görög ortodox vallást gyakorolt, Irinyi Jánost, Józsefet és Antóniát a bihardiószegi görög ortodox templomban keresztelték meg. Ismertette a térség társadalomtörténetét és nemzeti összetételét. Beszélt az Irinyi család történetéről, kiemelte id. Irinyi Jánost, aki a kor elismert mezőgazdásza volt. Már az ő életrajza is érdekes, és sejteti, hogy ez a család értékes embereket ad a nemzetnek, a világnak. Irinyi János lángelme volt, de hogy a doktor úr szavaival éljek, rossz menedzser. Ez abban is látszik, hogy találmányát, bár az országban ismerték és elismerték, ő nem tudta úgy híressé tenni ezt, hogy gondok nélkül megéljen belőle. Más üzleti próbálkozásai sem jártak sikerrel. A ’48-as forradalmi 12 pont megalkotásában is szerepe volt: segített testvérének. Ezért a forradalom leverése után börtönbe került, de kis idő múlva amnesztiában részesült. Végül leszegényedett nemesként halt meg nővére otthonában, 1895 decemberében. A magas színvonalú és izgalmas történelmi bemutató után elérkezett a szobor leleplezése.
Nagylelkű támogató
Mielőtt lekerült volna a nemzeti színű szalaggal átkötött fehér lepel a mellszoborról, az albisi egyház lelkésze olvasott fel egy igét Pál apostol korinthusbeliekhez írt I. leveléből, majd rövid fohászt követően a szeretet jegyében megáldotta a mellszobrot. Tervben volt, hogy a bihardiószegi ortodox lelkész is megáldja a szobrot, de Nyirő József újratemetése körüli politikai csatározás ezt lehetetlenné tette. Megjegyzendő, hogy az ortodox tiszteletes ennek ellenére is szívesen eljött volna, de ezt felettesei megtiltották neki. Maga a mellszobor faból lett kifaragva, Weisenbacher Szabó István és testvére, János keze által. A tökéletes ábrázolásnak lelke van, nem csak a vonások tükrözik híven Irinyi János alakját, de az összkép is sugallja azt a lelkiséget, szellemiséget, amely oly fontos nekünk, albisiaknak. A költségeket egy Albishoz közelálló üzletember fedezte, ki nevét elhallgatni óhajtja. A szobor leleplezése után Szabó László bemutatta az üvegszekrényben található kutatási anyagokat: Irinyi János keresztelésének bejegyzését, mely eredetije a nagyváradi levéltárban található, a bihardiószegi ortodox templomban levő görög ortodox emlékekről készített képeket, illetve a síremlékeket ábrázoló képeket.
A jövő a lakosokban rejlik
Megjegyzendő, hogy a kutatáshoz szükséges információk nagy részét dr. Szabó József bocsájtotta Szabó László rendelkezésére. Egyesek valós, már kutatott, de még nem publikált dokumentumok, míg mások sejtések, feltételezések voltak részéről. E nyomon elindulva Szabó László eljutott az úgynevezett diószegi falusi román ortodox templomba, ahol rátalált arra a szentképekkel teli ikonosztázra, mely alatt a három Irinyi testvért keresztelték, amiről az ottani hívek nem tudtak, csak azt tudták, hogy nagyon régi. A szerencsének is köszönhető, hogy a meglévő dokumentumok elemzésekor fény derült arra, hogy az 1800-as évek végén a görög ortodox templom lebontásakor a kegytárgyakat átmentették az akkor még nagyon kicsi és szegényes, ma ellenben szép, rendezett ortodox templomba, ahol ma is megtalálhatók. A terem másik sarkában a Meteor Sportklub kézilabdában elért sikereit bizonyító kupák és oklevelek találhatóak. Elmondta, hogy következő célja egy Irinyi Józsefet ábrázoló fa mellszobor kiállítása, amely a testvére mellett kapna helyet. A főszervező ezek bemutatását követően beszélt a mai kor Albisának lehetőségeiről, jövőjéről. Albis jövője a lakosaiban rejlik, és attól függ, hogy merünk-e nagyok lenni, merünk-e hinni magunkban, a fiataljainkban. Ezek hiányában kis falunk eltünik a globalizáció süllyesztőjében annyi más hétvégi házak tömkelegévé átsilányult faluval együtt.
Ne legyünk megosztottak
Szabó János, a szobor társalkotója arról beszélt, hogy ne hagyjuk, hogy a politika megosszon minket, magyarokat, mert egy a nemzet, s minden magyar egy egységet alkot, mely csak egészében értékes. Csiha Kálmán Szeressétek a templomot című versét Szabó Jutka mondta el, s így a rendezvényt addig is körüllengő meghitt hangulat mindenkit megérintett. A rendezvény záró gondolatait Szabó József fogalmazta meg a jövő tekintetében, vagyis, hogy kamatoztassuk az Irinyi-örökséget a falu fejlődése, épülése végett. Kiemelte a diószegi példákat – diószeg-álmosdi csataimitáció, pincefesztivál – s azt, hogy nem a politikai hovatartozás, eszmei különbözőség kell meghatározó legyen, hanem a közös cél a falu felemelkedése, a múlt értékeinek kamatoztatása által. A himnusz eléneklése után a jelenlevők emlékként egy doboz gyufával és lelki, szellemi felüdüléssel térhettek meg otthonaikba. A régi mondás – aki kimarad, az lemarad – már nem állja meg a helyét a mai világban: ez a rendezvény is megtekinthető a legismertebb internetes videómegosztón az Irinyi János szoboravató Albison címszó alatt, három részben.
A szoboravató margójára
Ez az esemény elgondolkodtatott: miért van az, hogy ma olyan nehéz hősöket találni, akikre felnézünk, akik tesznek valamit értünk, a szülőfalujukért, hazájukért. Nem gondolok nagy tettekre, sőt, nem is feltétlenül tettekre gondolok. Sokszor elég lenne az is, ha kiállnának az emberek magukért, azokért az értékekért, amiket képviselnek. Nem az a fontos, hogy valaki kiemelkedjen, és unokáink, dédunokáink az ő nevét említsék, az a fontos, hogy együtt tudjunk tenni falunkért. Elég csak alig néhány évtizeddel ezelőtti falunkra visszatekinteni, nagyszüleink korára. Ők voltak azok a „hősök”, akik felépítették a kultúrházat közös erővel, színielőadásokat mutattak be a környező falvakban, hogy fedezni tudják az építkezés költségeit, harangot hoztak templomuknak, és még sorolhatnám. Nem tudom a neveiket, de azt igen, hogy mit tettek, s büszke vagyok rájuk. Bárcsak a nyomdokaikba léphetnék! De nem egyedül, hanem mindazokkal, akiknek fontos az otthonuk. Nemrég valaki azt mondta erről a faluról, hogy csak egy kis „szutyok falu”. Vérig sértett vele. De aztán rájöttem, hogy nem elég büszke lenni arra, hogy albisi vagyok, tennem is kell, hogy büszke lehessek rá. A mi falunk nem „szutyok”, és én tudom, hogy nem is lesz az soha, mert az ősök lelke bennünk él. Merjünk mindennapi hősök lenni magunk előtt, a családunk előtt, a falunk előtt. Tudom, elcsépelten hangzik, de együtt sikerülni fog, csak fogjuk meg egymás kezét.
Baikó Szabó Ágnes Zsuzsanna. erdon.ro

2012. június 11.

Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – H. Szabó Gyula: Kolozsvár büszke lehet ránk
Kolozsvárról szóló, illetve a városhoz kapcsolódó könyveket mutattak be szombaton délelőtt a Kolozsvár Társaság székházában. H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója a kis létszámú hallgatóságnak elmondta: tavaly Dávid Gyula irodalomtörténész, a Polis Kiadó igazgatójának volt az ötlete, hogy a könyvhét keretében kimondottan Kolozsvárról szóló könyveket is bemutassanak, a programpontot pedig idén is örömmel iktatták be az eseménysorozatba.
– Színes a bemutatásra kerülő könyvkínálat. Hátha büszke lesz ránk Kolozsvár, hogy ennyit írunk róla – élcelődött H. Szabó Gyula, majd rátért a legfrissebb, Kolozsvárról szóló kiadvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) kezdeményezésére megjelentetett Kincses Kolozsvár Kalendáriuma bemutatására, kifejtve: szerethető Kolozsvár-képet tárnak benne az olvasó elé, a régi és a mai Kolozsvárt illetően egyaránt.
Szikszai Ildikó, az Ábel Kiadó képviselője Cseh Katalin 2008-ban megjelent A virágárus bácsi című verseskötetét hozta el az eseményre. – A virágárus bácsi, közel a kilencvenhez, úgy él társadalmi életet Kolozsváron, hogy a Főtéren vidáman elbeszélget az emberekkel, nyáron még idegenvezetői teendőket is el tud látni – mondta Szikszai, majd a szerző néhány költeményét olvasta fel.
A Donát Alapítvány részéről Zsigmond Ilka angoltanár a Kolozsváros. Milyen város? című műemlékpedagógiai kiadvány első két kötetét ismertette. – Szerzőtársammal, Fórizs Enikővel együtt arra törekedtünk, hogy a gyerekeket „műemlékfogyasztóvá” neveljük – hangsúlyozta Zsigmond Ilka, majd felhívta a figyelmet arra, hogy tankönyvként is ajánlják a köteteket.
A Kriterion Könyvkiadó több, Kolozsvárhoz kötődő könyvet adott ki az elmúlt években, így például az Árkossy István festőművész és Bágyoni-Szabó István prózaíró levelezését tartalmazó Világ árnya, világ fénye című beszélgetőkönyvet, amelyben H. Szabó Gyula szerint egyfajta „elveszett paradicsomként” jelenik meg a kincses város.
Nagy István íróról fia, Nagy Károly nyugalmazott egyetemi oktató Tanúság címmel írt könyvet. – Kevesek által ismert eseményekről, mi több, kulisszatitkokról ejtek szót, amelyekről a családomtól, illetve a szűkebb rokonságtól és az ismerőseimtől értesültem – árulta el Nagy Károly. Ugyancsak a Kriterion adta ki John Paget XIX. századi angol orvos erdélyi és magyarországi naplójegyzeteinek egyik kötetét. – A könyv főleg a néprajzosok számára kincsesbánya – méltatta a kiadványt H. Szabó Gyula.
Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat és könyvkiadó vezetője legfontosabb sikerként könyvelte el Herepei János (1891–1970) művelődéstörténész, régész műveinek sorozatát, amelynek első kötete a Farkas utcai templom XVII. századi restaurálását eleveníti fel, a második a Református Kollégium és a Farkas utca történetéről, míg a harmadik kötetben a Farkas utcai kőszínházról értekezik. Szabó Zsolt utalt még a Biró Vencel hagyatékából ránk maradt három könyvre is (A Kolozsvári Római Katolikus Gimnázium története, 1918–1940; A Báthory-Apor Szeminárium története 1579–1933; A kolozsvári Róm- Kath. Főgimnázium emlékalbuma, 1579–1929).
Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója felelevenítette: az ő kiadójuk jelentette meg legelőször Asztalos Lajos helytörténész Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár című könyvét. Ezt követően az Orbán Balázs életét bemutató Mikó Imre-könyvet (A szülőföld szerelmese), a Kós Károly levelezéseit tartalmazó Édes Idám! kötetet, továbbá Lőrinczi László Utazás a Fekete kolostorhoz, Kovács Béla 420 nap Szíriában és Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című könyvét ismertette.
A Stúdium Kiadó képviseletében Asztalos Lajos Kolozsvár épített kincsei, valamint Hantz-Lám Irén A templom arcai című kiadványát ajánlotta a jelenlévők figyelmébe Tőkés Erika, Hantz Lám Irén pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy utóbbi kötet Terényi Ede azon művének kottáját is tartalmazza, amelyben a kolozsvári zeneszerző városunk régi utcaneveit zenésítette meg.
A Baróton alig pár éve működő Tortoma Kiadó Gaal György Kolozsvár-kalauzának harmadik, bővített kiadásával volt jelen az eseményen. A szerző visszaemlékezett könyvének első két kiadására, és reményét fejezte ki, hogy hamarosan angolul is megjelenhet mostani munkája.
NAGY-HINTÓS DIANA. Szabadság (Kolozsvár)

2012. szeptember 28.

Zilahon tanácskoztak a fiatal magyar pedagógusok
Az RMDSZ szakpolitikusainak jelenlétében pedagógus-találkozót tartottak pénteken Zilahon. A beszélgetésen jelen volt Kelemen Hunor szövetségi elnök, Seres Dénes, a Szilágy megyei RMDSZ elnöke, valamint Király András oktatási államtitkár, Kötő József, Pethő Csilla és Farkas Anna-Lili parlamenti képviselők, Szabó István Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettes, Borsos Károly László tanügyi tanácsos.
„A cél az, hogy tájékoztassunk és tájékozódjunk” – köszöntötte a meghívott szakembereket és a jelenlevő, közel 150 pedagógust Seres Dénes. Kiemelte, szükség van arra, hogy az oktatásban levő gondokat a szakmában tevékenykedők megbeszéljék, és közösen találják meg a lehetőségeket ezek képviseletére, illetve orvoslására az elkövetkező négy évben.
Kelemen Hunor szövetségi elnök az oktatási kérdések kormányzati képviselete kapcsán elmondta: amikor az RMDSZ ellenzékbe került, igyekezett párbeszédet kezdeményezni a kormányzást átvevő koalícióval annak érdekében, hogy mentsék, ami menthető az elmúlt években kivívott jogokból.
„Ez elsősorban az oktatás területén létfontosságú, hisz a magyar oktatás szempontjából nincs számunkra kompromisszum. Éppen ezért egy olyan jelentős területen, mint az oktatás, nem szabad a kormányzati szerepünket feladni, szakpolitikusaink révén jelen kell lennünk a döntéshozatalban” – fogalmazott a politikus.
A szövetségi elnök szerint nehéz olyan helyzetben kompromisszumokat keresni, amikor szívük szerint kritizálnák a jelenlegi kormányt, azonban amikor oktatásról van szó, nem tehetjük azt, hogy csak demagóg kritikákat fogalmazzanak meg, ahogyan azt más pártok teszik. „Véleményem szerint a magyar oktatás nem jobboldali vagy baloldali, és számunkra szükséges az olyan egyezségek kialakítása, amelyek által elérjük, hogy ne sérüljön a magyar oktatás, ne váltsák le a magyar szakembereinket és ne csorbuljanak az elért eredményeink” – jelentette ki.
Röviden kitérve az elmúlt hetekben a MOGYE ügyében történt előrelépésekre Kelemen Hunor leszögezte: a kormány az oktatási törvény módosítására készül, azonban az RMDSZ nem fogja engedni, hogy a megszerzett jogokhoz hozzányúljanak.
A szakmai találkozón a jelenlevő pedagógusok részletekbe menően beszélgettek az oktatási törvény különböző előírásairól, ezek gyakorlatba ültetésének nehézségeiről, illetve a Szilágy megyében tapasztalható egyéb oktatási gondokról.
maszol.ro

2012. október 27.

A mezőségi szórványok szószólója
Örök igazságként vagy elcsépelt mondásként hangzik: díjkiosztásban, kitüntetések ünnepélyes átadásában is az a szép, hogy mindenik sajátos, egyedi, megismételhetetlenül más. Csak a helyet tekintve is már önmagában egyedi találkozás, hiszen a Malozsa völgyi magyar református falvakban emberemlékezet óta nem történt ilyen esemény. Istvánháza történelmet él át, erdélyi történelmet, szórványosodó életünk táltos erejű őrállásának megható pillanatát. A jelzőt a Földes Károly-díjra kiválasztott Bodolai Gyöngyitől kölcsönöztem, akinek másfél évvel ezelőtt jelent meg Erdély e sajátos világáról szóló riportkötete Táltos erő címmel. Úgy gondolom, a díj odaítéléséhez – tudatosan vagy tudatlanul – hozzásegített a könyv alcíme is: Riportok a magyar szórványról. Akár ennyi is elég lenne magyarázatképpen, miért is szóltak egy őszi, keddi délelőttön a református templom hívó harangjai, és miért öltöttek ünnepi ruhát hétköznapon az istvánházi emberek.
Keresem azt a sajátosságát, azt a másságát e díjkiosztásnak, amitől szép és emlékezetes ünnepi jelenlétünk. Huszadik alkalommal osztják ki a Czelder Márton erdélyi szórványdíjat azoknak a lelkipásztoroknak, akik példaadó szolgálattal és helytállással végezték/végzik gyönyörűséges terhű hivatásukat a végeken. És huszadik – jubileumi – alkalommal osztják ki a Földes Károly- díjat olyan nem lelkipásztorok számára, akik önzetlen elhivatottsággal és önfeláldozó kitartással felvállalták/felvállalják nyelvvesztő falvakban a segítés szép szolgálatát, valamint a segélykiáltás továbbadását. Bodolai Gyöngyi, a Marosvásárhelyen megjelenő megyei napilap, a Népújság szerkesztőjeként az utóbbit tette: jól képzett újságíróként színvonalas riportokban örökítette meg sorvadó erdélyi régióban, főleg a Mezőségen élő magyar reformátusok vallásos életét, iskolába kapaszkodók anyanyelvmegtartó küzdelmét, és óvta meg a feledés homályától megpróbált népünkért küldetést végző emberek neveit: Herman János nagysármási, Zöld György mezőköbölkúti, Zoltán János mezőbodoni lelkipásztorok, vagy Kövesdi Kiss Ferenc vártemplomi presbiter, göczi Szabó István példamutató kitartását. A mezőségi szórványokról írt riportok, akár egy fotóművész felvételei, egy már elmúlt idő, letűnt kor megörökítése. Ő még kifaggatta a Mezőség apostolának nevezett nagysármási lelkipásztort, Herman Jánost, és legközvetlenebb társa, útitársa, munkatársa volt a Mezőség prófétájának titulált Kövesdi Kiss Ferencnek.
Hadd említsek meg egy személyes élményt. Úgy tíz évvel ezelőtt egy vártemplomi presbiteri gyűlés végén Kövesdi Kiss Ferenc presbiter a gótikus terem asztalára tette kalapját, és arra kérte a vártemplomi presbitereket, adakozzanak a mezőségi szórványba menéshez benzinpénzre. Látva, hogy vasárnap nem lesz elég a begyűlt adomány, Feri bácsi halkan megjegyezte: "Nem baj, Gyöngyi kipótolja"… és vasárnap Bodolai Gyöngyi vitte saját autóján a Mezőség apostolát nemzetfelrázó útjára Frátára vagy Noszolyba, Göczre vagy madarasi Feketére, ahová később az egykori magyartanárnő a magyar gyermekirodalom legszebb könyveiből közel ötszáz kötetes könyvtárat gyűjtött össze és adományozott e mezőségi elzárt falunak.
Amint – a jó öreg latin mondás szerint – a könyveknek megvan a maguk sorsa, úgy a szórványszerető újságíróknak is. Ő már gyermekkorában hallotta Földes Károly nevét, amikor anyai nagybátyja, Nagy Ödön, akkor mezőfelei lelkipásztor, a városba jövet rokoni látogatáson felkereste őket, és mesélt a szórványról, a Mezőségről. Közel fél évszázad telt el azóta, és Bodolai Gyöngyi ma, 2012-ben Földes Károly-díjban részesül abban a templomban, ahol egykor – 1950-58 között – rokona, Nagy Ödön szolgált.
Mi, erdélyi reformátusok, vastagnyakú kálvinisták, hisszük a predesztinációt, az eleve elrendelést. Hisszük, hogy Bodolai Gyöngyi lelkében, gyermekkorában elvetett magból felnőttkorára a szórványmagyarságért fölvállalt szép szolgálat nőtt ki, és így vállalta a kopár hegyek mögé megbújt mezőségi falvak felkeresését, néha hideg őszi esőben, máskor sofőrpróbáló pocsolyás utakon.
A kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen végzett magyar-francia szakos tanárnő tízéves tanári pályája után került az egykori Vörös Zászló korrektoraként a megyei lap szerkesztőségébe, majd a ’89-es fordulat óta, húsz éve annak újságírója, riportere, szerkesztője. Kövesdi Kiss Ferenccel való találkozása óta pedig a mezőségi magyarság szószólója, a nagysármási, az urszujatelepi (Mezőbodon) és más mezőségi magyar iskolák megmentését felvállaló "Kiáltó Szó".
Mint ifjú szerelmes, úgy meséli a mezőségi élményeket: a vendégmarasztaló mezőségi sáros utakon való autózást, a késő éjszakai hazajöveteleket, de legnagyobb érzelemmel a két lélekre apadt Göczről ír és beszél, ahol legalább ötvenszer megfordult. Nem csoda, hiszen édesanyja mezőpaniti volt, a göczi templomot a mezőpanitiak javították meg, s ő A göczi csoda címen adta Erdély, a Kárpát-medence tudtára szórványról szóló riportjában, hogy az erdélyi reformátusok még ma is egymás terhét hordozzák (Gal 6,2). A kolozsvári Világhírnév Kiadónál, a Fehér Holló sorozatban megjelent, magyar szórványokról írt könyvéből egyetlen idézetként hadd álljon itt Bodolai Gyöngyi mezőségi szerelme, a göczi csoda: "A »suvadásos« sebektől tarkított csupasz dombok, a jobbágyi »esetlenségben« épült falvak láttán, a színtelenné vált nyelv »diribdarabjai« után kapdosva el is tűnődhet az alkalmi látogató: honnan ered e táj megmagyarázhatatlan vonzereje, amellyel néhány embert a múltban és ma is megbabonázott. Akik különös, konok szeretettel ragaszkodnak a Mezőséghez, mint kevésbé szép, kevésbé ügyes, kicsit fogyatékos gyermekéhez a szülő. Ennek a kötődésnek köszönhetjük a göczi templom feltámadását is." (Bodolai Gyöngy: Táltos erő, Kolozsvár, 2011, 32. o.)
Németh László-i mértékkel mérve is, Bodolai Gyöngyi közel két évtizedes újságírói szórványszolgálata "az értelmiség hivatása", az erdélyi magyar sajtó szép példája. Ezért érdemli meg, és ezért gratulálunk neki a jubileumi, huszadik Földes Károly-szórványdíj átvételekor!
Istvánháza, 2012. október 16-án
Ötvös József marosvásárhelyi lelkipásztor
Népújság (Marosvásárhely)

2012. október 27.

Az erdélyi önrendelkezési küzdelem állomásai (Autonómiát!) – dokumentum
1989. december 25.
A december 25-i Kiáltvány „egy új nemzetiségi Statútum” kidolgozását szorgalmazta, ugyanakkor megfogalmazódik benne a „kollektív jogok” alkotmányos szavatolása iránti igény, valamint az, hogy az RMDSZ „az önrendelkezési jog elvi alapján” áll, vagyis a dokumentum tartalmaz az autonómiatervezetek irányába mutató megfogalmazásokat.
1990. április 21–22.
Az RMDSZ első, nagyváradi kongresszusán elfogadott program általános utalást tartalmaz az önrendelkezésre nézve, azaz célként olyan jogi keretek kialakítását jelöli meg, „amelyek szavatolják nemzetiségi viszonyaink rendezését az európai demokráciában megvalósult legjobb modellek szerint, biztosítják az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok szabad érvényesítését, az önrendelkezést”. A program ezen elvi kijelentését a 13. pont konkretizálja: „különféle személyi és kollektív kisebbségi jogok gyakorlásának legmegfelelőbb biztosítéka a helyi önkormányzati rendszer kialakítása.” 1991. május 24–26.
Az RMDSZ II. (marosvásárhelyi) kongresszusán Szőcs Géza bemutatja Nemzetiségi törvénytervezet-csomagját, amely definiálja az autonómiaformákat is. A tervezet nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. 1992. október 25.
Az RMDSZ Küldöttek Országos Tanácsának (KOT) ülésén elfogadják a Nyilatkozat a nemzeti kérdésről című dokumentumot, amely az úgynevezett Kolozsvári Nyilatkozatként lett ismert. A határozat a „belső önrendelkezés” koncepciójára alapozó autonómiastratégia felülkerekedését jelentette a kisebbségjogi és a helyi önkormányzatokra alapozó felfogással szemben. 1992. december 31.
December 31-i dátummal teszi közzé Csapó József a Memorandum a romániai magyar nemzeti közösség önrendelkezéséről című tervezetét, amely bár a Kolozsvári Nyilatkozatra alapoz, még nem vált az RMDSZ hivatalos dokumentumává. E tervezet a „belső önrendelkezés” koncepciójának első megalapozási kísérleteként megpróbálta összefoglalni és hasznosítani a legfontosabb nemzetközi dokumentumokat. 1993. november 14.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) elfogadta a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről szóló törvénytervezetet, amelyet a román parlamentben törvényjavaslatként iktattak. A tervezet mind a kisebbségi jogokat, mind a közösségi autonómia három formáját (személyi elvű autonómia, a sajátos státusú önkormányzatok autonómiája és a regionális autonómia) megjelöli, azonban – kerettörvényként – nem kodifikálja azt. 1994. március
Szilágyi N. Sándor a Korunkban közzéteszi Törvény a nemzeti identitással kapcsolatos jogokról és a nemzeti közösségek méltányos és harmonikus együttéléséről című törvényjavaslatát. A tervezet inkább nyelvi rezsimet szabályoz, de bevezeti „az önadminisztráló nemzeti közösségek” fogalmát is. 1994. május 13–14.
Román–magyar szakmai tanácskozás a közösségi jogokról és az autonómiáról Tusnádfürdőn. Résztvevői: Gabriel Andreescu, Renate Weber, Valentin Stan, Smaranda Enache, Biró Annamária, Kolumbán Gábor, Bakk Miklós, Bodó Barna, Fábián Ernő, Varga Attila, Balázs Sándor, Horváth István, Eckstein-Kovács Péter és Nagy György. 1994. szeptember 28.
Csapó József az Erdélyi Naplóban közzéteszi javaslatát a három autonómiaforma kodifikálásáról. Ezek címei: A sajátos státusú helyi önkormányzat statútuma; A Romániai magyar nemzeti közösség személyi autonómiájának statútuma és A sajátos státusú helyi önkormányzatok regionális társulásának autonómia-statútuma. 1994. november
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának határozata alapján szakbizottság jön létre az autonómiastatútumok véglegesítésére. Tagjai: Csapó József, Tokay György, Varga Attila, Béres András, Bodó Barna, Balázs Sándor, Bakk Miklós, Papp Előd, Hajdú Gábor, Katona Ádám, Madaras Lázár, Markó Attila, Szabó István, Szilágyi N. Sándor. A bizottság Csapó József tervezeteit vette alapul.
1995. április
Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének Főosztálya két tervezetet bocsát belső vitára: A romániai magyar nemzeti közösség személyi elvű autonómiájának statútuma (kidolgozói: Bodó Barna, Bakk Miklós, Szász Alpár Zoltán); Törvénytervezet a személyi elvű önkormányzatokról (kidolgozója: Bakk Miklós). 1995. április 7–8.
Az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának ülése a szakbizottság javaslatai alapján megvitatta az alternatív tervezeteket, de nem hozott döntést róluk. Csupán az a határozat született, hogy az autonómiavita eredményeit bele kell foglalni a közelgő kongresszus programtervezetébe. 1995. május 26–28.
Az RMDSZ negyedik, kolozsvári kongresszusa programba foglalt néhány elvi tézist az autonómiáról (ezek szerint az autonómia egyaránt jelent elvet a jogállam kiépítésében, a nemzeti közösség jogát, melyet identitása megőrzése érdekében gyakorol, eszközt a romániai magyarság gazdasági és kulturális fennmaradásának megalapozásához és stratégiai célt, melyet az RMDSZ politikai tevékenységében és a civil társadalom szervezeteivel kialakított kapcsolataiban követ), és rögzítette azt a három autonómia-formát, amelynek jogi megfogalmazására és a törvényhozás útján való érvényesítésére az RMDSZ törekedni fog. E három autonómia-forma: a személyi elvű autonómia, a sajátos státusú helyi önkormányzatok, valamint a területi autonómia, mely „a helyi önkormányzatok társulásával érdekszövetségként jön létre”. 1995. szeptember
Csapó József közzéteszi a Magyar Kisebbségben (1995/2. szám) Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetét, mely Székelyföld autonómiájának megfogalmazására irányul, a belső önrendelkezés elvére alapozva. Ez a koncepció később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) tervezetének alapjául szolgált. 2003. április 23.
Megalakul az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete, amely az RMDSZ programjában is szereplő autonómiaformák megvalósítását tűzi ki célul. A Tőkés László püspök és Fejes Anzelm premontrei főapát elnökletével megalakult testületnek 31 tagja volt, köztük parlamenti és önkormányzati képviselők, polgármesterek, RMDSZ-tisztségviselők, vállalkozók, civil társadalmi szervezetek vezetői.
2003. július 7.
Gyergyócsomafalván megalakul az EMNT KT székelyföldi tagjainak részvételével, önálló testületként a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete azzal a céllal, hogy Székelyföld autonómiaigényének közképviseletére, illetve megvalósítására létrehozza a Székely Nemzeti Tanácsot. A kezdeményező testület tagjai nyilatkozatban üdvözlik az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 2003/1334-es számú, Andreas Gross jelentése alapján elfogadott határozatát. 2003. október 26-án Sepsiszentgyörgyön, a Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében megalakul a Székely Nemzeti Tanács. Elnökké egyhangúlag dr. Csapó Józsefet választják. Alakulásakor meghirdetett célja, hogy a Székelyföld autonómiáját a jog és a demokrácia eszközével vívja ki, alkalmazva a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket. 2003. október 29-én a román parlament felsőházának jogi bizottságában Antonie Iorgovan kormánypárti szenátor Románia alkotmánya elleni támadásnak nevezi a Székely Nemzeti Tanács megalakulását, kérve, hogy a testület forduljon az ország legfőbb ügyészéhez „a Székely Nemzeti Tanács akcióival kapcsolatban”. A szenátus ülésén megjelent Ilie Botos, Románia legfőbb ügyésze, és biztosította a testület tagjait, hogy az általa vezetett intézmény az ügyben „már teljesíti kötelességét” – közölte a román közszolgálati rádió. 2003. november 13-án a Székely Nemzeti Tanács elnöke, dr. Csapó József közzétette a Székely Nemzeti Tanács által közvitára bocsátott Székelyföld-statútum román nyelvű változatát, és kijelentette, hogy a román változat alapján konszenzusra szeretnének jutni a székelyföldi románsággal. 2003. november
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által felkért szakértői csoport (koordinátora: Bakk Miklós, tagjai: Bodó Barna, Borbély Imre, Biró Gáspár, Komlóssy József, Kovács Péter) elkészíti az ún. Autonómia-csomagtervet (mely három összefüggő tervezetet tartalmaz a regionális autonómiára vonatkozóan: Kerettörvény a régiókról, Törvénytervezet Székelyföld különleges jogállású régió létrehozásáról, Székelyföld különleges jogállású régió autonómiájának statútuma). Később a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) vitatta e tervezet legitimitását, ezért nem vált az EMNT hivatalos dokumentumává. 2003. december 10.
Miután az Székely Nemzeti Tanács (SZNT) Állandó Bizottsága a román és a magyar parlamenti pártok frakcióvezetőitől személyes találkozót kért, hogy tájékoztassa őket a Székely Nemzeti Tanács célkitűzéseiről, Ioan Solcanu, a kormányzó Szociáldemokrata Párt szenátusi frakcióvezetője fogadta az SZNT küldöttségét. A találkozó után Solcanu újságíróknak kijelentette: elfogadhatatlannak tartja a székelyföldi autonómiatervét. 2004. január 17.
Sepsiszentgyörgyön ülésezett a Székely Nemzeti Tanács, véglegesítette és elfogadta a Csapó József tervezetén alapuló Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. A tanács arról is döntött, hogy a statútumtervezettel Románia parlamentjéhez fordul. 2004. február 25.
Birtalan Ákos, valamint az RMDSZ-frakció polgári szárnyának képviselői, Kovács Zoltán és Szilágyi Zsolt Bihar, Pécsi Ferenc Szatmár, Toró T. Tibor Temes és Vekov Károly Kolozs megyei képviselő Románia parlamentje elé terjesztette Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. március 30.
A Képviselőház elutasítja Székelyföld autonómiastatútumának tervezetét. 2004. június 18.
Négy magyar képviselő és egy szenátor aláírásával iktatták a képviselőház állandó bizottságában az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által kidolgozott személyi elvű autonómia kerettörvényét, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet Bakk Miklós és Toró T. Tibor dolgozott ki. 2004. június 29.
A szenátus elutasítja Székelyföld autonómiájának statútumát. 2004. szeptember 9.
Alkotmányellenességre hivatkozva a képviselőház közigazgatási bizottsága elutasította a romániai nemzeti kisebbségek személyi elvű autonómiáját szabályozó kerettörvényt, valamint a romániai magyarság személyi elvű autonómiájának statútumát, melyet június 18-án nyújtott be négy magyar képviselő és egy szenátor. 2004. december 23.
Az új kormány megalakításáról szóló parlamenti megbeszéléseken az RMDSZ a kisebbségek jogait magában foglaló és biztosító törvény megalkotását javasolta. 2005. január 18.
A Magyar Rádiónak adott interjúban Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök megállapította: a határon túl már van kulturális autonómia. 2005. február 8.
Az RMDSZ sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a többi kisebbség képviselőivel közösen dolgoznak a kisebbségi törvényen, mely kerettörvény jellegű lesz, és azt közvitára bocsátják. 2005. február 18.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke szerint a kisebbségi törvény megalkotása aláássa az autonómiát. 2005. március 17.
Toró T. Tibor Temes megyei képviselő bírálta a tervezetet, mert az a kisebbségi szervezetek létrehozására vonatkozóan ugyanazokat a diszkriminatív kritériumokat tartalmazza, amelyeket a romániai választási törvényben több nemzetközi szervezet is kifogásolt. 2005. március 18.
Nyilvánosságra hozták az RMDSZ által kezdeményezett kisebbségi törvény tervezetének szövegét. 2005. március 21.
A Magyar Polgári Szövetség háromszéki egyeztető tanácsa bírálta a nemzeti kisebbségekről szóló törvény tervezetét, és széleskörű konzultációsorozat beindítását kezdeményezte az autonómiáról. 2005. március 22–25.
Toró T. Tibor képviselő benyújtotta a kisebbségi törvény tervezetéhez készített módosító csomagot, mely 15 indítványt tartalmaz, és az EMNT 2004-ben iktatott személyi elvű kerettörvény-tervezetéből indul ki.
2005. március 30.
Az erdélyi protestáns egyházfők Markó Bélához intézett nyílt levelükben kifejtik: nem célszerű jelen formájában a parlament elé terjeszteni a tervezetet, mert azt nem előzte meg széles körű szakmai és társadalmi vita.
2005. április 9.
A Székely Nemzeti Tanács ismét az igazságügyi minisztériumhoz fordult a népszavazásról szóló törvény módosításáért annak érdekében, hogy a székelyföldi helyi önkormányzatok által az autonómia kérdésében kiírt népszavazások ne legyenek megtámadhatóak a közigazgatási bíróságon. 2005. április 15.
Puskás Bálint szenátor bejelentette: az RMDSZ háromszéki törvényhozói népszavazási törvényt módosító tervezetet nyújtottak be a parlamentben annak érdekében, hogy váljon lehetővé a Székelyföld autonómiájáról szóló referendum kiírása. 2005. április 21.
A kormány úgy döntött, a kisebbségi törvény tervezetéről kéri a Velencei Bizottság és az EBESZ kisebbségi főbiztosának véleményét. 2005. április 23.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács közös nyilatkozatban bírálja a kisebbségi törvényt, mely „a magyar autonómia kijátszására és letörésére szolgál”. 2005. május 19.
Többszöri halasztást követően a kormány elfogadta az RMDSZ kisebbségitörvény-javaslatát. 2005. június 2.
A kisebbségi törvény tervezete eljutott a szenátus emberjogi, illetve közigazgatási bizottságának asztalára. 2005. június 3.
A kisebbségi törvénytervezet támogatását kérte az Európai Néppárttól Markó Béla. 2005. június 8.
Az RMDSZ frakciói úgy döntöttek, nem támogatják a Székely Nemzeti Tanács parlament elé terjesztett autonómiastatútumát. 2005. június 9.
Negatívan véleményezte a szenátus kulturális bizottsága a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. június 30.
A Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó törvénytervezetét másodszor is a parlament elé terjesztik; ezúttal a beterjesztők: Sógor Csaba szenátor és Becsek Garda Dezső képviselő. A tervezet a 2004. március 1-jén benyújtott változathoz képest módosításokat tartalmaz, többek között a parlament törvényhozási bizottságának észrevételei alapján. A tervezetet a képviselőház 2005. október 12-én elutasította. 2005. július 7.
A szenátus közigazgatási és területrendezési bizottsága kedvezően véleményezte a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezetet. 2005. október 8.
A Székely Nemzeti Tanács összegzése szerint a tanács felkérésére 11 helyi önkormányzat határozott a helyi népszavazás megszervezéséről Székelyföld autonóm közigazgatási régió törvény általi létrehozásának tárgyában. A közigazgatási bíróságokon megsemmisítették a tanácsi határozatokat. 2005. október 12.
A képviselőház 188–16 arányban elutasítja a Székely Nemzeti Tanács Székelyföld autonómiájára vonatkozó, másodszor is a parlament elé terjesztett törvénytervezetét. 2005. október 14.
A Székely Nemzeti Tanács autonómia-statútuma felvállalhatatlan – jelentette ki sajtótájékoztatón Márton Árpád parlamenti képviselő. Arra a kérdésre válaszolva, hogy ha az RMDSZ felvállalhatatlannak tartja az SZNT tervezetét, akkor miért nem nyújtotta eddig be saját javaslatát, Márton Árpád azt válaszolta: az RMDSZ nem tartja jónak a mostani időpontot. 2005. október 21.
A Velencei Bizottság soros ülésén úgy értékelte a kisebbségi törvénytervezetet, hogy az lehetőséget teremt majd Romániában a kisebbségi jogok megerősítésére és kiszélesítésére. Ugyanakkor a jelentés bírálta a tervezet kisebbségi szervezetek bejegyzésére és választási részvételére vonatkozó, korlátozó előírásait. 2005. október 24.
A szenátus elutasította a kisebbségek jogállásáról szóló törvényjavaslatot. 2005. október 26.
A képviselőház házbizottságában leszavazták a kormánykoalíció azon kérését, hogy az alsóház sürgősségi eljárással tárgyalja meg a kisebbségi törvényjavaslatot. A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) közleményben kérte az RMDSZ csúcsvezetőinek lemondását, a kisebbségi törvénytervezet visszavonását és egy másik, az autonómiáról szóló tervezet előkészítését. 2005. november 2.
A székelyföldi román civil szervezetek memorandumot tettek közzé, amelyben az európai követelményekkel ellentétesnek nevezik a kisebbségi törvényt. 2005. november 30.
Călin Popescu-Tăriceanu miniszterelnök kolozsvári sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a kisebbségi törvénytervezet „nem tartalmaz túlzásokat”. Mint mondta, nem hiszi, hogy félni kellene a kulturális autonómiától vagy a kisebbségeknek biztosított jogoktól. 2005. december 4.
Emil Boc, a Demokrata Párt elnöke kijelentette: pártja jelenlegi formájában nem támogatja a kisebbségi törvényt. 2005. december 7.
A képviselőház szakbizottságaiban megkezdődött a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet vitája. 2005. december 12.
Eugen Nicolăescu, az NLP–DP (D. A.) pártszövetség szóvivője bejelentette, hogy a két párt vezetői megállapodtak, kiiktatják a kisebbségi törvényből a kulturális autonómia-tanácsokra vonatkozó cikkelyeket. Az autonómiatanácsok hatáskörét, javaslatuk szerint, a Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) venné át. Markó Béla RMDSZ-elnök szószegőknek nevezte a román kormánypártok azon politikusait, akik nem támogatják, vagy ki akarják üresíteni a kisebbségi törvénytervezetet. 2005. december 13.
Az RMDSZ frakciója megszavazta, hogy Toró T. Tibor Temes megyei parlamenti képviselő vonja vissza módosító indítványait. Toró a szavazás után is megerősítette a Szabadságnak, hogy ennek a kérésnek nem fog eleget tenni. 2005. december 15.Az EP megszavazta a Romániáról szóló jelentést. A Pierre Moscovici francia EP-képviselő által készített dokumentumban az áll, hogy az EP „elégedetlenségét fejezi ki a kisebbségi törvény folyamatos késése miatt”. 2006. január 12.
A Ziua című lap révén ismertté vált Valeriu Tabără kisebbségi törvénytervezete. 2006. március 21.
A képviselőház jogi, emberjogi és tanügyi szakbizottsága folytatta a kisebbségi törvénytervezet vitáját; a vita a harmadik cikkelyig jutott. 2006. április 20.
Tabajdi Csaba (MSZP) és Szent-Iványi István (SZDSZ) EP-képviselő közös levélben hívta fel Olli Rehn figyelmét, hogy Románia többszöri ígérete ellenére a mai napig nem fogadta el a kisebbségekről szóló törvényt. 2006. május 17.
A kisebbségek jogállásáról és a pártfinanszírozásról szóló törvények elfogadását szorgalmazta Bukarestben José Manuel Durao Barroso, az Európai Bizottság (EB) elnöke és Olli Rehn bővítési biztos. 2006. június 7.
Wilfried Martens, az Európai Néppárt (EPP) elnöke kijelentette: fontosnak tartja, hogy a román parlament elfogadja a kisebbségi törvényt, és hogy a romániai pártok támogassák ezt az ügyet. 2006. július 5.
A képviselőház plénuma elutasította az RMDSZ javaslatát, hogy tűzzék napirendre a kisebbségi törvénytervezetet. 2006. augusztus 2.
Antal Árpád Kovászna megyei RMDSZ-képviselő a Háromszék című lapnak nyilatkozva kifejtette, jobb lett volna, ha egy évvel korábban az RMDSZ azt kéri a kormánytól, vállaljon felelősséget a jogszabályért. Akkor frakció-kollégái nem támogatták ötletét. Meglátása szerint azért is kedvezőbb lett volna a másik utat választani, mert elutasítás vagy siker esetén az RMDSZ más fontos célkitűzésekre – például az önálló magyar egyetem létrehozására – összpontosíthatott volna. 2006. augusztus 31.
Frunda György Maros megyei szenátor kifejtette, nem hiszi, hogy a parlament a kormány által benyújtott formában elfogadja a kisebbségi törvénytervezetet. Emiatt viszont a magyar érdekvédelmi szervezetnek nem kell kilépnie a kormányból. 2006. november 3.
Az erdélyi magyar egyházak vezetői közös nyilatkozatban álltak ki az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, kinyilvánítva, hogy támogatják az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét, beleértve „Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét” is. 2006. november 23.
Az EP Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága, a román csatlakozás helyzetéről készült állásfoglalásában a kisebbségi törvény mielőbbi elfogadását szorgalmazta. 2006. december 10.
A Nemzeti Liberális Párt (NLP) és a Demokrata Párt (DP) fel kívánja gyorsítani a kisebbségi törvény parlamenti elfogadását. Markó Béla RMDSZ-elnök szkeptikusan fogadta ezt, kijelentvén: „Cinikusan úgy is lehetne fogalmazni, hogy miután kisebbségbe került a kormány a parlamentben, az RMDSZ partnerei megkönnyebbülten eldöntötték, hogy támogatják a kisebbségi törvényt.” 2006. december–2007. március
Az SZNT  kezdeményezésére Székelyföld számos településén nemhivatalos népszavazást szerveztek Székelyföld autonómiájáról. A nemhivatalos népszavazást annak nyomán szervezték meg, hogy a helyi népszavazási határozatokat a hatóságok (prefektúrák) jogi úton érvénytelenítették. 2008. február 21.
Klaus Johannis, Nagyszeben polgármestere, a Német Demokrata Fórum elnöke kijelentette, hogy az erdélyi szászok nem kérnek autonómiát. 2009. június–2010. január
A 2009 áprilisában megalakult Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) keretében 2009 júniusában létrejött az EMEF autonómia-munkacsoportja (két társelnöke Márton Árpád képviselő és Bakk Miklós politológus). A munkacsoport 2009 júniusa és 2010 januárja között háromszor ülésezett, azonban határozatai nem valósultak meg. 2009. július 18.
Traian Băsescu román államfő megismételte a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor közönsége, Tőkés László és Orbán Viktor előtt korábbi, számtalanszor már hangoztatott álláspontját, miszerint az autonómia minden közösséget egyformán megillet Romániában, és ugyanolyan mértékű önrendelkezés képzelhető el Székelyudvarhelyen, mint például Caracalban vagy Tulceában. 2012. szeptember 25.
A román szenátus elutasította a székelyföldi területi autonómiáról szóló törvénytervezetet, amelyet még 2005-ben terjesztett a törvényhozás elé Sógor Csaba és Garda Dezső. Az SZNT által megfogalmazott, Székelyföld autonómia-statútuma című tervezetet 2005. október 12-én a román képviselőházban 188–16 arányban leszavazták. A szenátusban érdemi vitát nem tartottak, 54 szenátor a jogszabály ellen szavazott, öten mellette, ketten tartózkodtak. Az RMDSZ-esek közül jelen volt, és igennel szavazott Albert Álmos, Cseke Attila, Fekete Szabó András, Günthner Tibor, de egyikük sem szólalt fel a tervezet mellett, ugyanakkor igennel szavazott Marcu Gheorghe SZDP-s honatya is. Hiányzott: Markó Béla, Frunda György, Verestóy Attila.
(Bakk Miklós politológus összeállítása alapján)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. október 29.

Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában
Tisztelettel köszöntjük a 90 éves Katona Szabó Istvánt
Katona Szabó István november tizedikén lesz kilencvenéves. Élete és egész tevékenysége szorosan összefonódik az erdélyi magyarság jelenkori történelmével. Az írót, kritikust, szerkesztőt 2012. november 11-én a Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóházában köszöntik fel a Gödöllői Új Művészet Közalapítvány szervezésében. A találkozón bemutatják Katona Szabó István: A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948-1968 című, a Kráter Kiadónál nemrég megjelent önéletírását.
Kézdivásárhelyen született, 1922. november 10-én. Szülővárosában kezdte tanulmányait, a kantai katolikus gimnáziumban. 1937-ben megszakítva tanulmányait, kereskedőinas Óradnán, majd szövőgyári munkás Nagyszebenben. 1939-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban folytatta tanulmányait, tehát megismerte és megtapasztalta a kisebbségi sorban működő mindkét felekezeti iskolarendszer helyzetét. 1943-ban részt vett a balatonszárszói konferencián, majd a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott és az abból átalakított Bolyai Tudományegyetemen végzett 1947-ben, ahol közgazdaság tanári diplomát szerzett. Mint egyetemi hallgató az erdélyi népi kollégiumok szervezője, a Móricz Zsigmond Kollégium diákigazgatója (1945-47). A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) száztagú intézőbizottságának tagjaként, csatlakozva Nagy Géza tiltakozásához, az ifjúság képviseletében, 1945 novemberében Marosvásárhelyen az Erdély határainak módosítását ellenző, a kisebbségi jogokat feladó kiáltvány ellen szólalt fel és szavazott, és a kiáltvány elfogadása ellen tiltakozásként kilépett az MNSZ intézőbizottságából.
Újságírói pályáját a kolozsvári Világosságnál kezdte, amelynek munkatársai között volt Jékely Zoltán, Derzsi Sándor, Nagy Elek (Méhes György), majd Sütő András. Egy évig tanár a bánffyhunyadi magyar gimnáziumban, majd 1948-tól egy évtizeden át a Falvak Népe szerkesztője, ahol munkatársai Asztalos István, Horváth István, Kós Balázs és Sülő András. 1958-tól a marosvásárhelyi Művészet, majd Új Élet főszerkesztő-helyettese 1967-ig, amikor a jogtalanul letartóztatott Bözödi György melletti kiállása miatt alacsonyabb beosztásba kerül, majd nyugdíjazásáig (1982) a művészeti rovat vezetője volt. Írásaiban, cikkeiben az akkori idők cenzúrája és ideológiai kizárólagossága ellenére, igyekezett feszegetni az ellentmondásokat és felszínen tartani az erdélyi magyarságnak az egész magyar nemzet egységéhez való tartozás gondolatát. 1955-1986 között a Romániai Írók Szövetsége, 1986 óta a Magyar Írószövetség tagja.
1986 óta Magyarországon, Gödöllőn lakik. Számos cikket, tanulmányt közölt a Hitel, Napjaink, Magyarok, A Céh, Erdélyi Magyarság és más lapokban. 1990-ben jelent meg A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia, 1944-1948), 1991-ben A megtévesztettek – Életem Erdélyben, 1993-ban Lélekharangok című önéletírás, ezekben az erdélyi magyar kisebbség valós helyzetét tárta fel saját élményei alapján. A gyermekkorától készülő A nagy hazugságok kora (1948-1956) című önéletírásában a „szocializmust építő népi demokratikus” rendszer romániai és magyarországi hazugságait leplezi le átélt tapasztalatai alapján.
Emlékezései
Családi helyzetemről meg kell említenem, hogy feleségem Bódis Erzsébet iparművész, aki a székely szőnyeg továbbfejlesztésével teremtette meg saját stílusát és teremetett olyan anyagot, melyet az Ernst Múzeumban állított ki. Leányom Katona Szabó Erzsébet, Ferenczy-díjas textilművész. Tehát egész életem szorosan kötődött a képzőművészeti élethez. A legjelesebb erdélyi művészekkel voltam állandó kapcsolatban Kós Károlytól Nagy Imréig, Gy. Szabó Bélától Mohi Sándorig. Mint a művészeti rovat vezetője több évtizeden át írtam-támogattam a művészeket, lexikont szerkesztettem az Új Élet keretében, bemutatva erdélyi és magyarországi művészeket is. Szavalóesteket szerveztem, melyen olyan jeles művészek léptek fel sorozatban, mint Illyés Kinga, Nemes Levente, Visky Árpád, Ferenczy István – marosvásárhelyi és kolozsvári művészek. Fő szempontom az volt Sütővel teljes egyetértésben, hogy a magyar irodalom és művészet teljes egységben fejlődhet, a múlt legértékesebb hagyományainak folytatása révén.
Szülővárosomban, Kézdivásárhelyen éltem 1937-ig, elemi és négy gimnázium elvégzése után inas voltam Kolozsváron, Óradnán, gyári munkás Nagyszebenben, 1939-től 1943-ig Marosvásárhelyt a református kollégiumban végeztem. 1941-ben Móricz Zsigmond személyes biztatására anyagot gyűjtöttem Tolnai Lajosról, melyet a Kelet Népe közölt. Írásaim az Ifjú Erdélyben, Magyar Út, Magyar Erő, Március című lapokban jelentek meg. Részt vettem 1943-ban a Szárszói Találkozón. Személyesen ismertem Móricz Zsigmondot, Jócsik Lajost, Németh Lászlót, Veres Pétert, Szabó Pált, Sinka Istvánt, Illyés Gyulát, Erdei Ferencet, Kovács Imrét, Tamási Áront és az erdélyi írókkal dolgoztam együtt (Balogh Edgár, Jékely Zoltán, Asztalos István, Horváth István). A Világosság, Falvak Népe, Utunk, Művészet, Új Élet belső munkatársa voltam (Marosvásárhelyt, Sütő Andrással együtt több mint 30 évig, nyugdíjazásomig). Szervezője voltam Püski könyvbarát mozgalmának, finn kiállítást rendeztem Kolozsvárt 1943-ban. Megszerveztem és vezettem a Móricz Zsigmond Kollégiumot és kiadóját 1945-ben. Tiltakoztam 1945 novemberben a Marosvásárhelyi Kiáltvány ellen, mely Erdély határait véglegesnek fogadta el a béketárgyalás előtt. Áttelepülésem után (1986) megszerveztem Gödöllőn a Remsey Alapítványt, Nagy Sándor Művészeti Díjat szerveztem, kiállítást, tudományos konferenciát rendeztem az 1000 éves a magyar iskola keretében az erdélyi magyar felsőoktatás történetéről, megszerveztem a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesületét és Alapítványt, több gyűlést szerveztem a Kolozsvári Magyar Egyetem visszaállításáért. Megszerveztem a Magyar Érdekvédelmi Szövetséget, az Erdélyben és más határon túli területeken elkobzott magyar intézmények és magánszemélyek vagyonának visszaadásáért, és több tiltakozó gyűlést szerveztem ennek érdekében, Tőkés László és Tempfli József püspökökkel együtt, főképp az egyházi iskolák és vagyonok visszaadása ügyében. Megalapítottam és kiadtam a Magyar Égtájak című képes folyóiratot, melyet 2000-ig működtettem, majd olvasóim számára e-mailen folytattam, tájékoztatva őket a Kárpát-medencei magyarság helyzetéről.

Székely Újság (Székelyudvarhely)

2012. november 10.

Katona Szabó István – 90
A napokban szerkesztőségünk meghívást kapott a Gödöllői Új Művészet Közalapítványtól. Születésnapi találkozóra hívnak a GIM Házba (Gödöllői Iparművészeti Műhely Alkotóház), ahol november 11-én délután 4 órakor Katona Szabó István írót, kritikust, szerkesztőt köszöntik. A hosszú ideje Marosvásárhelyről Erzsébet királyné egykor igen kedvelt városába áttelepedett tollforgató vasárnap ünnepli 90. születésnapját. A Hetven év az irodalom és közélet szolgálatában című rendezvényen az ünnepelttel Albert Gábor író, a Magyar Művészeti Akadémia tagja és Gaálné dr. Merva Mária irodalomtörténész, a Gödöllői Városi Múzeum igazgatója beszélget. A találkozón bemutatják Katona Szabó István frissen kiadott önéletírását. A nagy hazugságok kora. Életem Erdélyben 1948 – 1968 címmel megjelentetett kötet a Kráter Könyvműhely kiadványa. Amint a könyv beharangozójában a kiadó hangsúlyozza, az író „az erdélyi magyarság tragikus történetének újabb fejezetét tárja fel, a korábban két kötetben Nagy remények kora 1944–1948 című, 1990-ben kiadott visszaemlékezések folytatása. Az Erdélyből idős korában Magyarországra települt szerző szubjektíven, ám megkérdőjelezhetetlen igazságokkal ír a nagy romániai >szocialista< átalakulások évtizedeiről, melyek döntő kihatásai máig érvényesek.” Az író konkrét számadatokkal bizonyítja, hova vezetett az az erőltetett folyamat, amellyel a romániai nemzeti kisebbségeket el akarták tüntetni, be akarták olvasztani. Fél évszázada történt eseményeket idéz fel a kötet, de „sajnos időszerűsége nem csökken, hanem növekvőben van.” – emeli ki az ismertető.
A kiadvány bizonyára rövidesen eljut a mi könyvesboltjainkba is, érdeklődéssel várjuk. A szerzőnek pedig erőt, egészséget kívánunk további tervei, mindenekelőtt visszaemlékezései újabb fejezeteinek a megírásához, kiadatásához!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-30 ... 181-210 | 211-240 | 241-270 ... 331-339




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998