udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 186 találat lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 181-186
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Szentgyörgyi István

2007. szeptember 14.

Horváth István költő egy teljes egyetemi cikluson át Bartók György /1882-1970/ filozófus professzor, rektor mellett dolgozott. Kevés emléke van erről lányának, a 75 éves Horváth Aranynak. Apja idején lakásuk volt Kolozsváron az írók, szerkesztők és művészek találkozóhelye. Horváth Arany szerkeszti a Transsylvania folyóiratot, mely egy idő óta csak interneten jelenik meg. Horváth Arany Pontot, vesszőt nem ismerek című könyve 50 000 példányban jelent meg, és egy hónap múlva Budapesten nem lehetett megtalálni az üzletekben. Az Elrabolt méltóság című könyve fél éven belül Erdélyben megérte a második kiadást. Horváth Arany /sz. Magyarózd, 1932. szept. 17./ a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián végzett. 1963-ban a Művelődés kulturális folyóirat szerkesztője lett, melynek 1990-től 1994-ig főmunkatársa és főszerkesztő-helyettese. 1994-ben az újrainduló Erdélyi Gazda főszerkesztésével bízták meg, 1997-ben az Amerikai Erdélyi Szövetség felkérésére elvállalta a Transsylvania irodalmi-kulturális folyóirat európai főmunkatársi feladatkörét. 1993-ban létrehozta a Horváth István Alapítványt, tragikusan elhunyt édesapja emlékére. /Csép Sándor: A hamisság elviselhetetlen bűn. = Krónika (Kolozsvár), szept. 14./

2007. október 23.

A Janovics Jenő nevével fémjelzett kolozsvári némafilmes korszak jegyében zárult a 7. Filmtettfeszt a kincses városban. Az 1910-es, 1920-as éveket megidéző plakát- és fotókiállítás várta az érdeklődőket. Janovics Jenő a magyar népi, nemzeti motívumokat, témákat felvállaló filmkészítés mellett tört lándzsát, szemben a budapesti filmstúdiók többségének univerzális, nemzetközi sémákat követő irányával. Janovics honosította meg a magyar mozgókép történetében az irodalomra támaszkodó filmes szemléletmódot, így született meg például a Petőfi-dalciklus vagy a Tetemrehívás filmadaptációja. A némafilmes napon vetítették Janovics Jenő A világrém (1920) és Az utolsó éjszaka (1917), valamint Fekete Mihály A vén bakancsos és fia, a huszár (1917) című restaurált filmjeit. Zágoni Balázs, a Filmtett folyóirat főszerkesztője bejelentette: jövő év elejétől a Filmtett nyomtatott formáját felváltja az internetes megjelenés. Janovics Jenő (1872–1945) színházi és filmrendező, színész, színházigazgató. 1896-ban szerződött a kolozsvári Nemzeti Színházhoz, 1905 és 1930 között vezette a kolozsvári teátrumot. Erdély Romániához csatolását követően felbecsülhetetlen érdemeket szerzett a magyar színjátszás ügyének bátor vállalásával és az új intézményi keretek kiépítésével. 1936-ban több régi színésztársával megszervezte a Szegedi Szabadtéri Játékokat. A magyar filmkészítés úttörője volt, 1913-ban ő teremtette meg a kolozsvári filmgyártást. 1913 és 1919 között hetvenkét játékfilmet gyártott. Az 1914-ben alapított Prója – Projectograph Janovics –, később Corvin, majd Transsylvania Filmgyár nevével fémjelzett korszakot a kolozsvári filmgyártás aranykoraként tartják számon. Irányítása alatt kezdte rendezői karrierjét Korda Sándor, nála kapta első, nagyobb szabású feladatait Kertész Mihály. A kor legnagyobb színészegyéniségeivel, többek között Blaha Lujzával, Jászai Marival, Szentgyörgyi Istvánnal dolgozott. 1945 júniusában újra átvette a kolozsvári színház igazgatását, a Bánk bán-bemutató előkészületei közben érte a halál. /Papp Attila Zsolt: A „hőskor” lenyomatai. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./

2008. január 12.

1963-ban végzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben az az évfolyam, mely először léphetett fel Marosvásárhelyen az újonnan épült Stúdió Színház színpadán. Ez az évfolyam mutatta be a színházavató előadást, Molière Tartuffe című vígjátékát, a címszerepben az osztályvezető professzorral, Kovács György népművésszel, párhuzamos szereposztásban az évfolyam egyik végzős hallgatójával, Visky Árpáddal. A két címszereplő már nincs az élők sorában. Kovács György eltávozott, immár 30 éve, a tanítványt, Visky Árpádot január 12-én, éppen 22 éve, kísérték utolsó útjára döbbent marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi kollégái, barátai, rokonai és sokat szenvedett családja. Visky Árpád személyében nemcsak egy nagy tehetségű művész távozott, aki az erdélyi magyar előadóművészet aranykorának kortársaival, Illyés Kingával, Nemes Leventével elindítójaként és egyik legkiemelkedőbb képviselőjeként írta be nevét a színháztörténetbe. Öntörvényű művész volt, aki lázadó-lázító lobogássá varázsolta a színpadon akár fiatal költőbarátainak, Farkas Árpádnak, Szőcs Kálmánnak, Magyari Lajosnak és másoknak a sorait, akár a klasszikusokét. Visky Árpád a nacionalista tömegtébolyba hajló kommunista diktatúrának és a Szekuritáténak egyik meg nem alkuvó mártírja. /Kovács Levente: In memoriam Visky Árpád. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 12./

2008. március 4.

Február 28-án nyújtotta be jelentkezését a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem rektori állására az Országos Audiovizuális Tanács /CNA/ alelnöke, Gáspárik Attila. Gáspárik elmondta, amennyiben a pályázata sikeres lesz, lemond pozíciójáról, bár mandátuma 2012-ig tart. Amennyiben ráesik a választás, a tanácsban Szász Attila veszi át helyét. Gáspárik elmondta: a döntésnek voltak személyes, családi okai is, de úgy érzi, túl van már a médiaszabályozás érdekes feladatain, elvégezte azt a munkát, ami ezen a téren izgalmas volt. Nyolc év alatt kialakították a megfelelő kereteket, most már nem kell harcolni különböző dogokért, mint a tevékenység kezdetén. /CNA-alelnökből rektor? = Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./

2008. április 14.

Április 12-én a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartotta meg évi közgyűlését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). Arról határoztak, hogy megreformálják az egyesület elnökségi összetételét és munkáját, a visszavonuló Kötő József elnök helyébe megválasztották Dáné Tibor Kálmánt, és április 12-ét erdélyi magyar közművelődési napnak nyilvánították. Kiosztották az EMKE 2008-as díjait. Kötő József elnöki beszámolójában áttekintette az EMKE tevékenységét, amely több ezer magyar civil szervezetet koordinál. Tavaly magyarországi alapítványi támogatásokból 10 millió forintot osztott ki a magyar házak kiépítésére (Nagyenyeden, Zilahon, Besztercén, Vajdahunyadon, Szilágysomlyón, Visón, Désen stb.). Fontos megvalósítás volt Kolozsváron a Szabédi-ház újjáépítése, ahol az Erdélyi Magyar Irodalom Kézirattára működik, valamint a Györkös-Mányi Albert Emlékház korszerűsítése. Az alapszabály módosítása nyomán megszűnt az ügyvezető elnöki funkció, és létrehozták a tanácsosi tisztséget. Dáné Tibor Kálmán ügyvezető elnöki beszámolójában a tavalyi év eredményei közé sorolta a Pusztinai Csángó Kulturális Központ megteremtését, a www.emke.ro honlap beindítását, a hazai és magyarországi civil szervezetekkel kialakított kapcsolatokat. Idén július végén a Kolozsvár Társasággal megrendezik a kincses városból elszármazottak találkozóját, októberben pedig Kárpát-medencei konferenciát tartanak. A Szabédi-házban fog működni a Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézet. Matekovics Mária (Bánság) a szórványsorsban élő 120 civil szervezet munkáját dicsérte. Muzsnay Árpád (Partium) az országhatáron átívelő együttműködés fontosságát hangsúlyozta. Kiss Jenő (Székelyföld) szerint tavalyi legnagyobb eredményük az uniós pályázatok számbavétele volt. Pozsony Ferenc (Kriza János Néprajzi Társaság) arra hívta fel az EMKE vezetőségének figyelmét, hogy lobbizzon a hazai múzeumokban jelentkező magyar szakemberhiány pótlása érdekében. A tisztújítás során a következőket választották meg: elnök – Dáné Tibor Kálmán; régiói tanácsosok – Matekovics Mária (Bánság), Muzsnay Árpád (Partium), Ábrám Zoltán (Közép-Erdély), Kiss Jenő (Székelyföld), Szép Gyula (társadalomszervezés); főtanácsos – Kötő József, elnökségi tagok – Széman Péter, Guttman Mihály, Házy Bakó Eszter, Beder Pál. Megjutalmazták az erdélyi magyar közművelődésben jeleskedőket. Az EMKE 2008-as díjazottjai: Szilágyi Aladár (Spectator-díj), Háromszék Zenekar (Kacsó András-díj), dr. Bárth János (Bányai János-díj), dr. Széman Péter (Kun Kocsárd-díj), Öllerer Ágnes (Nagy István-díj), Székely Szabó Zoltán (Bánffy Miklós-díj), Balázs Attila (Kovács György-díj), Balázs Éva (Poór Lili-díj), Fazakas Mihály (Szentgyörgyi István-díj), Soó Zöld Margit (Szolnay Sándor-díj), Györffi Dénes (Monoki István-díj), Calepinus Alapítvány (Balázs Ferenc-díj), Irsay Miklós (gr. Mikó Imre-díj), Bálint Lajos (életműdíj), Laskay Adrienne (életműdíj). /Ördög I. Béla: Erdélyi magyar közművelődési számvetés. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 14./

2008. április 30.

1885. április 12-én alakult meg Haller Károly vezetésével a kolozsvári Vigadó, a Redut nagytermében az EMKE, amit aztán 43 éves tetszhalálból 1991. április 20-án Brassóban támasztottak fel az újjáalakulás tényét rögzítő közgyűlésen, ahol megválasztották Dávid Gyulát elnöknek és Kötő Józsefet főtitkárnak. Az EMKE története megtalálható a Művelődés 1995. évi augusztus–szeptemberi összevont százlapos számában. Ma már dokumentumértékű ez a külön kötetként is megjelent összefoglalás, amely első ízben vette számba a 89-es decemberi fordulat után gomba módra megszaporodott romániai magyar egyesületeket is. 1992-től osztják ki az erdáélyi szellemi élet, közművelődés személyiségeinek nevét viselő EMKE-díjakat. A 2007. évi EMKE-díjak: Spectator-díj Szilágyi Aladárnak, az 1990 után kibontakozó kisebbségi önépítést segítő gazdag publicisztikai tevékenységéért, Kacsó András-díj a Háromszék Népi Együttes Zenekarának, az erdélyi népzene értékeinek itthoni és határon túli népszerűsítéséért, minőségi műveléséért, Bányai János-díj Bárth János néprajzkutatónak, az erdélyi népi kultúra értékeinek feltárása és közlése terén végzett kiemelkedő kutatói tevékenységéért, Kún Kocsárd-díj Széman Péternek, a versenyképes magyar közösség létrehozásáért végzett közművelői tevékenységéért, Nagy István-díj Öllerer Ágnesnek, kiváló zenepedagógiai, karnagyi és a kamarazenei mozgalom terén végzett munkásságáért, Bánffy Miklós-díj Székely Szabó Zoltánnak, fáradhatatlan szervezőmunkájáért, melynek eredményeképpen a Magyarország határain kívül működő magyar színtársulatok rendszeresen jelen vannak Bécsben és más ausztriai településeken, Kovács György-díj Balázs Attilának, korszerű és nagyhatású színészi munkásságáért, sokoldalú tehetségéért, mellyel a temesvári színpadot szolgálja és az erdélyi magyar, román és német színjátszás egymás felé fordulását segíti, Poór Lili-díj Balázs Évának, az anyanyelvi színpadi szó nemesítő erejébe vetett hitéért, mindig megújulásra kész emberábrázoló művészetéért, Szentgyörgyi István-díj Fazakas Mihálynak, színjátszásunk kiemelkedő hagyományának ápolásáért, a diákszínjátszásunk terén elért kiemelkedő érdemeiért, Szolnay Sándor-díj Soó Zöld Margitnak, utolérhetetlen művészi érdemeiért és az alkotói közösség érdekében kifejtett áldozatos tevékenységéért, Monoki István-díj Györfi Dénesnek, a nagyenyedi Bethlen Gábor Református Könyvtár állományának elkötelezett és szakszerű gondozásáért, Balázs Ferenc-díj a Calepinus Alapítványnak az 1990-ben létesített nyelviskola működtetéséért, biztosítva több ezer személynek az idegen nyelvek oktatását, nemzetközi nyelvvizsgára való felkészítését, gr. Mikó Imre-díj Irsay Miklósnak, értékteremtő, kultúrapártoló tevékenységéért. Életmű-díjban részesültek: Bálint Lajos, a míves könyvek erdélyi hagyományát folytató félévszázados munkásságáért, kultúrahordozó szép könyvek kivitelezéséért, Laskay Adrienn művészeti és oktatói tevékenységéért, az erdélyi Bartók- és Kodály-kultusz kiteljesítésében szerzett érdemeiért. /Szabó Zsolt: EMKE-díjak 2007. = Művelődés (Kolozsvár), 2008. április/

2008. május 28.

Ötvennyolcadik végzős évfolyamát búcsúztatja a május 30-i ballagási ünnepség alkalmával a marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem. A pályakezdő színész-, bábszínész-, teatrológus, zenepedagógus és magiszteri hallgatók kicsengetésével egybekötve az erdélyi színjátszás három, ötven éve folyamatosan a pályán lévő művészeket tüntet ki aranydiplomával az egyetem. A Színházművészeti Egyetemen júniusban diplomázik az utolsó, négyéves képzésben részt vevő színészosztály, párhuzamosan az első, hároméves tanulmányait záró évfolyammal. Dr. Kovács Levente negyedéves osztályából négy lány és nyolc fiú, dr. Farkas Ibolya harmadéves osztályából öt lány és hét fiú lép idén nyáron a színészi pályára. A 2003-ban elindított bábművészet szakirányon a második évfolyam végez, a hat diák osztályvezető tanára a négy év alatt dr. B. Fülöp Erzsébet volt. Teatrológia szakon hét harmadéves készül diplomázni. Egyszerre fejezi be tanulmányait az egyetem Zeneművészeti Karának első két évfolyama, a harmad- és negyedéves zenepedagógia szakosok, összesen huszonegyen. Idén kapja meg diplomáját a magiszteri képzésben Beszéd és nyelv az előadóművészetekben szakon tanuló első évfolyam is, velük együtt ebben az évben hetvenkét utolsó éves diák készül a ballagásra az egyetem magyar tannyelvű osztályaiban. A végzősök közül sokan visszatérnek ősszel a Köteles utcába: tanulmányaik folytatására az egyetem magiszteri vagy doktori iskolájában van lehetőség. Molnár Gizella, László Károly, Varga Vilmos – mindhárom művész az ötvenes években kapott színészdiplomát az akkor még Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet nevet viselő egyetemen. /B. Farkas Zsuzsanna: Diplomások és aranydiplomások. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 28./

2008. szeptember 16.

Kilencvenéves korában, elhunyt Zsigmond Ferenc /Szentivánlaborfalva, 1918. dec. 5. – Marosvásárhely, 2008. szept. 12./ színművész, a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet színművészeti kara és a kolozsvári, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet alapító tagja. A kolozsvári Unitárius Teológiai Akadémián, majd a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult. 1945–48 között hadifogoly volt a Szovjetunióban, szabadulása után a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet színi fakultásának titkáraként és a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet főtitkáraként tevékenykedett, majd a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet főtitkára és tanára volt. 1976-tól nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi színművészeti akadémia Stúdió Színházának irodalmi titkáraként dolgozott. Közel 150 műsorfüzetet szerkesztett. 1944–1948 közötti naplótöredékei Hadifogságban /Kriteron, Bukarest, 1995/ címmel jelentek meg. /Elhunyt Zsigmond Ferenc színművész. = Krónika (Kolozsvár), szept. 16./ Zsigmond Ferenc neve örökre egybefonódott a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet kolozsvári és marosvásárhelyi történetével, melynek részese, formálója volt a kezdetektől. Az 1954-ben Marosvásárhelyre telepített Színiakadémia költöztetésében a hivatali ügyek intézésétől a bútorcipelésig szinte mindent magára vállalt. /Búcsú Zsigmond Ferenctől. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 16./

2008. október 28.

Életének 34. évében, október 26-án, tragikus hirtelenséggel meghalt Kovács Ágnes Anna színművész. Aradon született 1975. augusztus 14-én. 1997-ben végzett a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Szentgyörgyi István tagozatán. 2002-ig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának tagja volt. Ezután több korábbi osztálytársával együtt a budapesti Honvéd Együttes Kamaraszínházához szerződött, amelynek 2007 decemberéig volt tagja, több előadásukban jelentős szerepeket játszott ebben az évadban is. Az elmúlt években játszott Csíksomlyón, az István, a királyban is. Tehetségét filmek is őrzik. /Elhunyt Kovács Ágnes Anna aradi színésznő. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 28./

2008. november 6.

November 9-én mutatják be az Európai Színházi Unió Fesztiválja keretében Köllő Katalin: Csíky András /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár/ című könyvét. A kiadó Színész-interjú sorozatának legújabb kötete Csíky Andrásról, a Kolozsvári Állami Magyar Színház kiemelkedő színészegyéniségéről és örökös tagjáról ad képet. Pályafutása során Csíky Andrást a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztjével, az UNITER (Román Színházi Szövetség) Életmű-díjával, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Életmű-díjával, a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendjével, a Jászai Mari-, valamint a Szentgyörgyi István Díjjal tüntettek ki. /Könyvbemutató a kolozsvári színházban. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 6./

2008. december 23.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége mély megrendüléssel búcsúzott Nagy József színművésztől, aki 2008. december 21-én, hetvenhét éves korában elhunyt. Nagy József /sz. Mezőmadaras, 1931/ 1953-ban szerzett színészi oklevelet az akkor még Kolozsváron működő Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. Évfolyamtársaival és Harag György rendezővel alapítói voltak a nagybányai színpadi társulatnak, majd egy év után átszerződött Marosvásárhelyre, azóta itt szolgálta Tháliát. A Székely Színház (majd Marosvásárhelyi Állami, később Nemzeti Színház) jeles előadásaiban lopta be magát a közönség szívébe. A nótaéneklés színesen egészítette ki művészi karrierjét. /Nekrológ. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 23./

2009. május 11.

Kányádi Sándor költő 80 éves, 1929. május 10-én született Nagygalambfalván. Beiratkozott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben. 1955-1960-ban a Dolgozó Nő munkatársa, 1960-tól 1990-ig pedig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. /Kányádi Sándor ma 80 éves. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 11./

2009. június 30.

EMKE-díjak Spectator-díj Székely Krisztának értékes újságírói munkájának és higgadt politikai elemzéseinek elismeréseként, Kacsó András-díj Mátéfi Csabának és Mátéfi Zitának az erdélyi magyar néptánckultúránk megőrzése és minőségi művelése érdekében előadói, oktatói, együttes-vezetői tevékenységükért, Bányai János-díj Zsigmond Győzőnek a romániai magyar egyetemi oktatás szervezéséért, magyar tudományosságunk külföldön való népszerűsítéséért és elismertetéséért, a romániai népi kultúránk kutatásában kifejtett tevékenységéért, Kún Kocsárd-díj Csirák Csabának közösségünket „kiművelt emberfőkké” tevő közművelő és helytörténészi tevékenységéért, Nagy István-díj Haáz Sándornak kiváló zenepedagógiai, karnagyi és művészetszervezői munkásságáért, Bánffy Miklós-díj a Csíki Játékszín társulatának tíz éves sikeres színházteremtő munkásságukért, Kovács György-díj Mátray Lászlónak a temesvári magyar színjátszás több évtizedes szolgálatáért, az erdélyi hagyományos közösségi színházi modell működtetésében vállalt szerepéért, Poór Lili-díj Kovács Évának a szatmári színjátszás hűséges szolgálatáért, változatos, hatásos színészetéért, beszédművelő munkásságáért, Szentgyörgyi István-díj Kubánda Olgának az amatőr színjátszásban és a Jádzó vezetőségében betöltött áldozatos tevékenységéért, Szolnay Sándor-díj Murádin Jenőnek az erdélyi magyar vizuális kultúra kiváló ismerőjének és ismertetőjének, több évtizedes művészettörténeti kutatómunkája és művészeti írói tevékenysége elismeréseként, Monoki István-díj Bende Katalinnak következetes és fáradhatatlan kultúrérték-mentésben, nemzedéknevelésben és művelődésszervezésben kifejtett munkájáért, Balázs Ferenc-díj a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátusnak a történelmi régiókban élő magyar közösségek versenyképességét elősegítő felnőttképzésben nyújtott támogatásáért, gr. Mikó Imre-díj Király Istvánnak az erdélyi magyar képzőművészetet pártoló tevékenységéért. /Művelődés (Kolozsvár), 2009. május-június/

2009. október 15.

Nevet változtatott a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem. A közelmúltban megszületett az átkeresztelést jóváhagyó kormányhatározat, a jövőben Művészeti Egyetem lesz a neve. Gáspárik Attila, az egyetem rektora kifejtette, a színészképzés mellett zenepedagógiára is jelentkezhetnek a hallgatók, a múlt évben indították a látványtervezés szakot, idéntől pedig mozgásművészetet alapfokon, drámaírást mesterfokon tanulhatnak a diákjak. A jövőben terveznek restaurálói mesterképzést is a látványtervező szakos hallgatóknak, a jövendő koreográfusoknak pedig nonverbális, illetve musical mesterit. Az egyetem neve sokáig Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet volt, majd elvették tőlük a Szentgyörgyi István nevet, volt színművészeti akadémia és főiskola is, azután színháztudományi egyetem. A Művészeti Egyetem jelenleg jobban tükrözi a valóságot. /Nagy Székely Ildikó: „Olyan, mint a pénzbeváltás. ” Művészeti lett a színi. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 15./

2009. november 13.

„A túlzott modernkedés kiszorította azt az érthető, bensőséges színházat, amit annak idején a Székely Színház képviselt. Most bizonyos körök szerint csak akkor lehet jó egy előadás, ha a színész háttal jön be a színpadra, ha fejre áll, ha kitöri a nyakát. Ha nem érted az előadást, akkor csakis zseniális lehet. A néző önmagának sem meri bevallani, hogy nem értette” – fejtette ki Szélyes Ferenc Jászai-díjas marosvásárhelyi színművész. Elmondta, hogy családjukban hagyománya van a színészkedésnek. Két nagybátyja közül Szélyes Sándor népdalénekes, mókamester, Szélyes Imre színész pedig Temesváron játszott, majd kitelepedett Magyarországra. Szülei, sőt már a nagyszülei is amatőr színjátszók voltak Mikházán. Mikházáról sok művész, értelmiségi származik. A kolostornak köszönhető ez a fajta kiemelkedés, romániai szinten itt van a második legnagyobb Ferenc-rendi kolostor. Sajnos betegápoló intézet lett belőle, de remélhető, hogy majd ismét megjelennek a szerzetesek a faluban. Kacsó Sándor is Mikházáról származik, rengeteget írt a faluról, a Nyárádmentéről, így a falu bekerült a köztudatba. Szélyes Ferenc színművész /sz. Marosvásárhely, 1953. máj. 13./ a helyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészi diplomát. 1976-tól 1991-ig a Szatmári Északi Színház társulatának tagja, 1991-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezető színésze. Mikháza ma arról is híres, hogy ott működik Erdély egyetlen Csűrszínháza. Ennek Szélyes Ferenc volt a kezdeményezője. Elmondta, hogy nagy bajok vannak. Két éve kéri az önkormányzatot, Gáll Lajos polgármestert, hogy beszéljék meg a dolgot. Az elöljáró elzárkózik ettől. Ugyanis a Csűrszínháznak gondnokra, karbantartóra, menedzser-szakemberre lenne szüksége. Szélyes nem tudja továbbra is vállalni, hogy a vécépapírtól a művészeti programig, a takarításig mindent biztosítson. Októberben mutatta be a társulat Závada Pál Móricz Erdély-trilógiája alapján írt Bethlen című darabját, ebben Szélyes Ferenc a címszereplő. – Úgy érzem, ez a feladat tíz évet vett el az életemből. Öt hónapon át készült az előadás. Nagyon sok örömet, de keserűséget, vívódást is okozott. Amikor elkezdtük a próbákat, ellenvetéseim voltak. Sajnos a szöveg azt sugallja az erdélyi közönségnek, hogy Bethlen Gábor becstelen gazember, utolsó szoknyapecér volt, az érdemei nincsenek benne a darabban – mondta el Szélyes. Szerencsére dramaturgként Kovács András Ferenc némileg megszelídítette a szöveget, és a rendező Kövesdy István is próbált javítani rajta. Több évvel ezelőtt vita volt a Tompa Miklós Társulat körül, amikor egy egész végzős évfolyamot szerződött le a vezetőség, és az idősebb színészeket kurtán-furcsán nyugdíjba küldte. Akkor törés állt be a társulat életében. Ezt a törést nem heverte ki a színház, vallja Szélyes. Annak idején azt a fiatal gárdát valósággal ráuszították a színházra, azzal a jelszóval, hogy ők majd mindenkit kisepernek. Aztán kicsalták őket Magyarországra. Most nagyon hiányoznak a nagy, idős egyéniségek. /Máthé Éva: Nem érzi jól magát Bethlen Závada-féle szerepében. = Krónika (Kolozsvár), nov. 13./

2009. december 4.

László Károly – akit több nemzedék Puki bácsiként ismer – 1936. június 18-án született Brassóban. 1958-ban végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, és hamarosan a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház egyik vezető tagja lett. Főként karakterszerepekben tűnt ki. Rendezéseket is vállal, főként mesejátékok, gyermekdarabok színpadra állítását. Tizenegy évvel ezelőtt alapította meg a Mesekaláka gyermekszínházat, amellyel a magyar gyermekirodalmat népszerűsíti. Korán elhatározta, hogy színész lesz. A színház magamutogatással kezdődik és szolgálattal folytatódik, vallja. A Mesekalákát azért hozta létre, mert korábban a színházban sok mesét rendeztem, és egy idő után ezek az előadások már nem kellettek a teátrum vezetőségének. Akkor László Károly kiment az utcára, mondván, ott is tud szólni a gyerekekhez. Végül a stúdióteremben kapott helyet. Amikor a Mesekaláka megszűnt, ő akkor is járt tovább, vitte a meséket, a megzenésített verseket, a dalokat beteg gyerekekhez a kórházba, óvodákba, otthonokba. Jövő év elején jelenik meg a Komédiás-gyónás című kötete. Ez vallomás, megírja benne a kudarcait és tévedéseit. /Bíró Blanka: Színház magamutogatástól szolgálatig. = Krónika (Kolozsvár), dec. 4./

2009. december 10.

Felháborító, hogy Marosvásárhelyen az ünnepi díszkivilágítás során a magyar nyelvű jókívánság felirata ismét kimaradt, tavaly is utólag tették fel, külön felszólításra. Arra még nem válaszolt senki, hogy a Szentgyörgyi István nevet mikor és milyen indokok miatt vesztette el a színművészeti főiskola /jelenleg egyetem/? Fittyet hánynak a kétnyelvűségi törvény és a jóérzés által „diktált” tiszteletre. /Virág György: Felirat. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 10./

2009. december 12.

A nagy sikerű Ábel után a kézdivásárhelyi színház művészei két új darabot próbálnak a Vigadó színpadán, a Csáki Csilla által rendezett Don Quijotét december 17-én, a szilveszteri kabarét pedig 31-én mutatják be. Az utóbbit Csapó György színművész és felesége, Adorjáni Zsuzsa rendezi. Csapó György társulatvezető /sz. Kolozsvár, 1961. szept. 16./ Kézdivásárhelyen érettségizett, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színházművészeti Akadémia elvégzése után először a sepsiszentgyörgyi színházhoz került. 1988-ban Magyarországra költözött családjával. 1996-ig feleségével a kaposvári Csiky Gergely Színház tagjai voltak. Ezután kiléptek, és civil foglalkozásba kezdtek. Amikor Csapó György megtudta, hogy színház indul Kézdivásárhelyen, hazajött. Úgy látja, érdemes volt hazajönni, a közönség igényli a színházat. /Iochom István: Szilveszteri kabarét próbálnak (Kézdivásárhelyi Városi Színház). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 12./

2009. december 27.

December 4-én a magyarországi Gyöngyösön fotókiállítás nyílt Erdélyi arcképcsarnokom címmel Csomafáy Ferenc kolozsvári újságíró és fotóriporter munkáiból. A Szegedről érkező és Dunaszerdahelyre tartó kiállítás a jelentős erdélyi származású magyar személyiségeknek állít emléket. A kiállítást Jakab Gábor kolozsvár-kerekdombi plébános nyitotta meg. Csomafáy Ferenc. 1936. május 13-án született Kolozsváron. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanult, majd a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen, ahol a bölcsészkaron tanári diplomát szerzett. A kolozsvári Igazság című napilap munkatársa lett. Riportjai Románia szinte minden magyar nyelvű lapjában megjelentek. Fotói napvilágot láttak Európa majdnem minden országában. /Üzenet Erdélyből Magyarországra. Csomafáy Ferenc fényképkiállítása elé. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 27./

2010. április 19.

EMKE-gála díjakkal
Tizenhárom erdélyi magyar szervezet, illetve magánszemély vehette át szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által megalapított EMKE-díjat az egyik legrégebbinek számító erdélyi civil szervezet 125. születésnapján, Kolozsváron.
„Nagyon örülök, hogy ma sikerült néhány, az erdélyi magyar kultúra megmaradásáért és annak színesítéséért dolgozó személyt kitüntetnünk, akik már régóta megérdemlik ezt az odafigyelést. Ugyanakkor ezzel az alkalommal világossá vált számunkra, hogy az EMKE az erdélyi magyarság nélkülözhetetlen fontosságú civil szervezete” – mondta lapunknak Dáné Tibor Kálmán.
Az EMKE ügyvezető elnöke olyan megvalósításokat emelt ki, mint az EMKE-díjak, amelyek ma már rangos és elismert díjaknak számítanak a hazai magyar közösség körében. Elmondása szerint a Magyar Ház hálózatba való bekapcsolódás, a szórványban élőkre való odafigyelés is olyan része a szervezetük munkásságának, ami híven tükrözi a kezdeti törekvéseket.
„Ami a hosszú távú célokat illeti, igyekszünk a kis közösségekben élő erdélyi magyarságot integrálni az erdélyi kulturális és művelődési életbe” – nyilatkozta Dáné Tibor Kálmán, aki lapunk kérdésére azt is elmondta, hogy jó kapcsolatot ápolnak a különböző történelmi régiók hasonló civil szervezeteivel, amelyekkel szoros együttműködésben az anyaországtól leszakadt régiók művelődési és kulturális életének fejlesztése érdekében tevékenykednek.
Az egésznapos rendezvénysorozattal egybekötött közgyűlésen a Hargita és Kovászna megyei tanács szórványprogramjait mutatta be, valamint díszoklevelet adtak át Markó Bélának, az RMDSZ elnökének, amiért az általa vezetett szövetség 19 évvel ezelőtt újraalapította az EMKÉ-t. A délutáni órákban a közgyűlésen résztvevő EMKE-tagok a szervezetet megalapító Pákéi Sándor József házsongárdi sírját koszorúzták meg, ahol Gaál György helytörténész beszédében emlékezett meg az alapítóról.
Az EMKE 2010-es díjazottai
Az egyesület díjait idén is azok a magánszemélyek, illetve szervezetek kapták, akik valamilyen formában munkásságukkal hozzájárultak az erdélyi magyar kulturális szféra kibontakozásához. Így a fennállásának 125. évfordulóját ünneplő EMKE többek közt a Román Televízió bukaresti magyar nyelvű adását Spectator-díjban, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházat Bánffy Miklós-díjban, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébetet Kővári László-díjban és Sipos Zoltánt Nagy István-díjban részesítette.
Ivácson László Kacsó András-díjban, Olosz Katalin Bányai János-díjban, Dukrét Géza Kun Kocsárd-díjban, Csíky András Kovács György-díjban, Kézdi Imola Poór Lili-díjban, Molnár János Szentgyörgyi István-díjban, Tőzsér József és Kozma Mária Szolnay Sándor-díjban, Okos Rigó Ilona Monoki István-díjban, valamint Ambrus Ádám gróf Mikó Imre-díjban részesült.
Sipos M. Zoltán
Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. június 30.

A százhuszonöt éves EMKE
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával.
Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebb­ségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Verein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvana pentru Literatura Romana si Cultura Poparului Roman). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is.
Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. "
Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését.
A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte.
1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE-irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében.
A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is.
A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett.
Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be.
Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket.
A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek.
Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete."
A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat.
Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért.
1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára.
Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Kőrösi Csoma Sándor születésének 150. évfordulóját.
Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat.
A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánffyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak.
A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték.
Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára.
1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át.
1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható.
A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének.
Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb.
1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén.
Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház.
2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!"
Sebestyén Kálmán
Honismeret, 2010/3, XXXVIII évf.
Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981.
emke.ro/sajtóvisszhang

2010. július 13.

Demeter András: a közszolgálati rádiózás ne menjen a nemes hagyományok rovására
Garzó Ferenc, az MTI tudósítója jelenti:
Meg kell őrizni a román közszolgálati rádiózás nemes hagyományait, törekedni kell arra, hogy a korszerűség és a fiatalítás közepette ne csorbuljon a tisztesség és a szavahihetőség - mondta az MTI-nek Demeter András István, a román közszolgálati rádió (SRR) új elnöke.
Június végén a román parlament két házának együttes ülésén a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) által jelölt igazgatótanácsi tagot, Demeter András Istvánt választották a közszolgálati rádió élére.
Az új rádióelnöknek rangos múltja van mind a kulturális, mind a politikai életben, egyaránt sikeres volt színészként, rendezőként, színház- és kulturális menedzserként és jogászként. A negyvenegy esztendős Demeter András tanulmányait Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen, a franciaországi Dijonban (ECUMEST Kulturális Menedzser szakon), valamint a temesvári Universitatea TIBISCUS Jogi Karán végezte.
A Temesvári Csiky Gergely Állami Színház színművésze lett 1992-ben, az intézménynek 2005. decemberéig igazgatója volt. Azután a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztériumban főigazgatói posztot töltött be, majd kulturális államtitkárként tevékenykedett. Oroszlánrésze volt az új román színházi törvény kidolgozásában. Most pedig a közszolgálati média terepén próbálja kamatoztatni tapasztalatait.
Az MTI kérdésére válaszolva úgy vélte: a román állami rádióban nincs szükség gyökeres átalakításra, hiszen az intézmény "szervi betegségekben" nem szenved, legfeljebb bizonyos "tüneteket" kell majd kezelni. Legfeljebb árnyalásra, a prioritások átgondolására, a hangsúlyok áthelyezésére lesz szükség - mondta. Ezeket az elképzeléseket azonban csakis a szakmával egyeztetve, alulról fölfelé építkezve lehet megvalósítani - hangsúlyozta Demeter.
A román rádió a kortárs európai közszolgálati rádiók sorában nem az élen halad, de nem is a sor végén kullog - mondta az új elnök, aki szeretné, ha négy év múlva ez az intézmény valóban színvonalas európai médiummá válna. Ennek érdekében sok mindent át kell majd gondolni a pénzügyi gyakorlattól kezdve a gazdasági lehetőségeken és a műsorrácson át egészen a tartalomig. De a legnagyobb kihívás szerinte az: úgy megtalálni a rádiózás modern formáját, hogy megmaradjanak a közszolgálati rádió nemes hagyományai, mint például a szavahihetőség.
Demeter András István szerint az utóbbi néhány esztendő lelkiismeretes, profi vezetésének köszönhető, hogy jelenleg a romániai rádióhallgató igaznak tartja mindazt, amit a rádióban hall. Az intézmény nincs gazdasági válságban, a pénzügyi menedzsment nem túl nagy, de nem is csekély profittal zárt az utóbbi esztendőkben. Az intézménynek kiváló szakemberei vannak az ország különböző részein, megindult és már jelentősen előrehaladott szakaszban van egy olyan fiatalítási stratégia, amelyet más helyeken is megirigyelhetnének.
Fontos viszont, hogy a fiatalítás és a modern, inkább a projekt-menedzsmentre hangsúlyt fektető továbbképzés ne veszítse szem elől mindazokat a hagyományos értékeket, amelyek a kulturális élet egyéb területein valóban eltűntek. A fiatalítás ne jelentse azt - mondja Demeter -, hogy lassan-lassan minden eltűnik, ami a független, tisztességes, civilizált , szavahihető közszolgálati rádiózás biztosítéka lehet.
Az intézmény egyik legnagyobb problémája, hogy a központi bukaresti épülete, akárcsak a legtöbb területi stúdió már elöregedett, régimódi, azokat nem a korszerű rádiózásra tervezték, földrengés esetén korántsem biztonságosak.
Az a tény, hogy magyar elnöke van mostantól a rádiónak, kiválthatja-e az ellenérdekeltek ellenállását akár házon belül, akár házon kívül? Az MTI e kérdésére Demeter azt felelte: elsősorban az elnökváltás ténye miatt, vagyis inkább az ezzel járó változással szemben várható majd ellenállás. Amennyiben ez a változás bizonyos emberek kényelmét, koncepcióit sérti, fel kell készülni arra, hogy adott pillanatban a "magyarokat" fogják szidni - mondta Demeter.
Színészi tevékenységét azonban a rádió új elnöke egyáltalán nem akarja feladni, hiszen szó sincs összeférhetetlenségről. Nem lesz könnyű ugyanakkor összeegyeztetni a nap huszonnégy óráját a feladatokkal - mondja. Továbbra is játszani kíván a műsoron lévő szerepében, Gérard Presgurvic musicaljében, a Rómeó és Júliában, amellyel albániai turnéra készülnek. A film műfaját sem szeretné elhanyagolni, mint mondta, őszre már tervben van néhány forgatás. MTI

2010. augusztus 10.

Magyar színészet kisebbségi sorban
Színészlexikonról van szó, amely több szempontból is figyelemre méltó. Hiánypótló a „határon túli” magyar színjátszás történetét összegző lexikonszerű munkák sorában; az eddigi legteljesebb kísérlet egy korszak erdélyi színjátszó személyi adattárának létrehozására. Kötő József szerényen „egyszemélyes” gyűjtőként és szerkesztőként definiálja önmagát a kötet előszavában, és az eredmény valóban impozáns. Erdélyi születésű és itt élő, tevékeny közéleti és kultúraszervező személyiségként, valamint kutatóként a tárgy iránti elkötelezettség, a szó szoros értelmében is vett otthonosság, magabiztosság (némelykor már-már jószándékú elfogultság) vezérelte a szerkesztésben. Az erdélyi magyar színházi élet legfontosabb képviselői – Janovics Jenő, Poór Lili, Szentgyörgyi István, Forgách Sándor és még sokan mások (jórészt mindazok, akik az eddig készült határon túli színészek lexikonából valamilyen okból kimaradtak) – részletes pályaképekben, mikromonográfiákban jelennek itt meg. A szócikkek “fehér foltjai” (születési vagy elhalálozási adatok, szereposztások, pályaképek töredékessége) a munka nehézségi fokát és a folytatás fontosságát jelzik, valósággal felszólítják az olvasót az együttműködésre. A kötet másik fontos hozadéka, hogy a színészportrék mellett tartalmaz több, a korszakhoz kapcsolódó fogalommeghatározást, intézménytörténeti és összefoglaló címszót (pl. Kolozsvár játszóhelyei, Országos Színész Egyesület és Nyugdíjpénztár, hatalomváltás az erdélyi magyar színjátszásban stb.). Ez azzal magyarázható, hogy a kötet a szerző bevallása szerint a két világháború közti erdélyi színjátszás monográfiájaként indult – ily módon nyer értelmet a könyv főcíme is: Közhasznú esmeretek tára. A színészek életpályája legtöbbször a tárgyalt időhatárokon belül kerül bemutatásra, máskor előzményekre vagy későbbi életutakra is pillantást vethetünk úgy, hogy a kötet utat nyisson a jövőben megírandó színészportrék előtt is, a (megírandó) monográfiák reményén túl pedig azért, hogy az erdélyi színjátszást bekapcsolja a mai magyarországi vagy a nemzetközi színházi élet áramkörébe. Az 1919-1940 közötti időszak a romániai magyar kisebbségi sorba szorult nemzeti közösség védekező, ugyanakkor kultúrateremtő és -őrző korszaka, mint ilyen: fénykorszak. De talán soha nem öltött olyan méreteket a színésztársadalom emigrációja Magyarországra, sőt a tengeren túlra, mint ebben, és az ezt követő kommunista rendszerben. A hagyományaiból építkező társadalom azonban minden elnyomó rendszerben képes újratermelni önmagát, megőrizni nemzet- és önazonosságtudatát – ennek bizonyítéka a jelen kötet is. Előzményeiként elsősorban a határon túli színjátszást is feltáró színművészeti lexikonok, színháztörténetek szolgáltak, de nem elhanyagolandók a korszakra vonatkozó almanachok sem. Forrásértékűek a civil személyektől származó új adatok, továbbá a levéltári anyagok, az egyházi és temetkezési hivatalok nyilvántartásai. A legkorábbi színészlexikon, amely a határon túli színészetet is számba vette, Schöpflin Aladár szerkesztésében jelent meg 1921-31-ben négy kötetben Magyar színművészeti lexikon címmel. Léteztek ugyan előzmények – lásd az 1908-as Magyar színészeti lexikont –, de részben a háború miatt, részben a munka úttörő jellege okán torzóban maradtak. (Ez utóbbi munka jórészt egyetlen személy, Erődi Jenő erőfeszítéseit dícséri, aki elkészítette a Schöpflin Aladár Magyar színművészeti lexikona alapját képező adatbázist.) Kötő József azonban hiányosnak ítéli e lexikon információs anyagát, mert elsősorban az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet tagjait öleli fel, amely tagtoborzását még Trianon előtt végezte. Az említett művel szinte egyidőben jelent meg Magyarországon egy lexikoncsalád, amelynek egyik darabját Németh Antal szerkesztette, 1930-ban jelent meg Színészeti lexikon címmel, két kötetben. Ez a munka azonban csupán egyetlen szócikkben ismerteti az erdélyi színjátszást, s így nem nyújthat átfogó, részletesen árnyalt képet a hazai viszonyokról. A következő lexikonra viszonylag hosszú ideig kellett várni a kedvezőtlen társadalmi-politikai körülmények miatt: 1969-ben jelent meg Hont Ferenc szerkesztésében a Színházi kislexikon, amely szűkre szabott keretek között, 536 lapon mutatta be a világszínjátszást és a magyart egyaránt, „a szocialista kultúrpolitika eszmekörében pedig tudomást sem vett arról, hogy kisebbségi sorsban is működhet önálló entitást képező kultúrkör.” – írja és minősíti a vállalkozást Kötő József könyvének előszavában (6. oldal). A valódi áttörés 1994-ben történt meg dr. Székely György főszerkesztésében, egy ötventagú alkotóközösség közreműködésével született meg az első átfogó jellegű színházi adattár Magyar színházművészeti lexikon címen. Ez a kötet már tekintettel van Erdély színházi életére is, de előtanulmányok hiányában csak kevés, szűkszavú és hiányos adatolású pályaképet tud felvonultatni. Az első, kifejezetten határon túli színjátszásra összpontosító lexikonokat Enyedi Sándor szerkesztette: Rivalda nélkül, a határon túli magyar színjátszás lexikona. Bp., 1999, valamint Színészek, színházak, városok. A határon túli magyar színházművészet kislexikona, 2005. Ezek a kötetek már felismerik a sajátos, a magyarországitól – többnyire Budapest-központútól – eltérő, regionális jelleget a kisebbségi helyzetben alkotó színművészek alkotómunkájában: a színház nemzeti identitást őrző és kultúrateremtő szerepét. A továbbiakban ennek a két lexikonnak a rövid ismertetésével is foglalkozunk, mint a jelen recenzió tárgyát képező könyv közvetlen előzményeivel. Az időben korábbi kötet az 1994-es lexikon alapelveit követi, kiegészítéseként indult útjára, a Rivalda nélkül – címéhez méltóan azokról a művészekről és intézményekről kívánt szót ejteni, akik és amelyek „rivalda nélkül” maradtak, érdemtelenül váltak a feledés tárgyává, holott heroikus harcot vívtak a megmaradásért, hűségesek maradtak hagyományaikhoz, és ezekből táplálkozva teremtettek új, sajátos színezetű színházi nyelvet. A kisebbségi sorban élő magyar művészeken kívül itt azokról is szó esik, akik nem voltak magyar anyanyelvűek, de támogatták az itt élőket, vagy vendégjátékaikkal termékenyen hatottak a helyi, regionális színművészet alakulására. A kötet a teljesség igénye nélkül született, nem ismétli a korábbi lexikonok szócikkeit, ténylegesen azokról szól, akiket érdemtelenül elfeledtek. Ugyanakkor szól azokról a helységekről is, ahol a magyar színtársulatok rendszeresen felléptek, de amelyek az idők folyamán szintén perifériára szorultak, vagy teljesen kiestek a köztudatból. Ezeknek közismert nevét közli, de zárójelben jegyzi a megye nevét, amelyhez 1867 és 1918 között tartoztak, illetve a hatalomváltás utáni idegen elnevezést és az ország nevét, amelyhez a jelenben tartoznak. Az intézménynevek címszavai szintén kiegészülnek helységnevekkel, ha a társulat működése egy városhoz volt köthető. Operák, operettek szerzői esetében a zeneszerző neve jelenik meg, táncjátékoknál a koreográfus és a zeneszerző. A korábbi kötettől lényegesen eltér ez utóbbi abban az aspektusában, hogy a színészeket a címszóban művésznevükön találjuk meg, ezt csak kiegészítik az egyéb névváltozatok. A korábbi „főbb szerepei” kategória helyett a szereposztások leltára bevallottan is csak szemelvényszerű az esetek egy részében, nyilván az adatok hiánya miatt. A későbbi Enyedi-kiadvány folytatja az 1999-ben megjelent kötetet, a magyar színházművészet kevéssé ismert részét tárja fel: a latin-amerikai színjátszást, vagy a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeit mutatja be, és olyanokról is szól, akik még ma is élnek, esetleg aktív társulati tagok és rendszeresen fellépnek. Mindezek mellett továbbra is a színjátszók állnak a kötet középpontjában, ez az anyag pedig kiegészül azokkal, akik a színészek pályájának feltárását végezték el. Az első Enyedi-kötet kimondatlanul, de nyilvánvalóan monografikus igénnyel íródott, az addig megírt színháztörténetek átdolgozása egy könnyebben lapozható és a gyors tájékozódást segítő műfajjá, lexikonná. Nem pusztán színészek, direktorok jegyzéke, a legrészletesebb szócikkek a különböző települések magyar színjátszását mutatják be. Az utóbbi kötet középpontjában inkább az életutak, színészpályák tömör, lexikonszerű adatai állnak.
Kötő József könyve Enyedi Sándor köteteivel – az eddigi pár száz szócikkel –ellentétben közel 1500 olyan szócikket tartalmaz, amelyek kizárólag az erdélyi régióhoz kapcsolódó művészek, intézmények, fogalmak leírását adják, és ragaszkodnak a címben kijelölt időintervallumhoz (1919–1940), nagyjából a két világháború közti erdélyi színházi élet feltárásához. Ez a korszak elsősorban Janovics Jenő kolozsvári színigazgató, intézményszervező elszánt munkájával fémjelezhető, mellyel a román hatóságok diszkriminatív adóztatási és kulturális intézkedéseit próbálta ellensúlyozni hosszú éveken át, a folyamatos anyagi csődszéli állapot, válságba jutott társulatok idején. Rendszeresen párbeszédet folytatott az éppen aktuális román kultuszminiszterekkel, filmgyártással próbált jövedelmet biztosítani színészei számára, amennyiben tehette, színházi vendégjátékok szervezésével tartotta a kapcsolatot az anyaországbeli színjátszással és a pesti hírneves művészekkel, jelentős anyagi támogatásban részesítette a kolozsvári színházat – és természetesen továbbra is rendezőként, megőrizte a nagy klasszikusokat (Shakespeare, Molière) színpadon, de utat nyitott a kortárs, fiatal drámaírók munkái előtt is Tamási Áron, Bárd Oszkár, Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Nikodémusz Károly és Molter Károly de akár Molnár Ferenc műveivel is). Ebben az időszakban jöttek létre a színészegyesületek, amelyek arra törekedtek, hogy a színházak mintegy „magánvállalkozásokként” működjenek, s így a lehető legkevésbé függjenek a központi, állami ellenőrzéstől. Minden diszkriminatív intézkedés mellett az erdélyi színház így tudott fennmaradni s játékteret biztosítani azoknak a tehetséges színészeknek, akiknek nevét a jelen kötet hivatott megőrizni a feledés ellenében. A szócikkek feltüntetik a szereplő személyek korábbi (bece)nevét, a művésznők asszonynevét, adott esetben a színjátszó személy házastársának a nevét. Mindez kiegészül személyenként az anya nevével is – ami az egykorú kötelező személyi nyilvántartás része volt –, illetve a színész szerepkörének megjelölésével. Az itt közreadott adatok a jövőbeni színészportrék, monográfiák megírásában lehetnek segítségére a kutatónak, a jelen kutatómunkájában viszont az illető színész könnyebb plakát-, műsorfüzet-, kritikabeli beazonosítását teszik lehetővé. A kötet különlegessége, hogy nemcsak a városok, helységek monográfiáját, hanem egyes színészek részletes pályaképét is, mikromonográfiáját is megvalósítja (így például a szerző hangsúlyozza a Helikon 2009/24. számában közölt, vele készített interjúban, hogy ilyen hiánypótló és kidolgozott életmű a Forgách Sándoré). Egyes szövegek egykorú forrásokból származó fényképekkel egészülnek ki, amelyek – hála a jelen technikai képfeldolgozó vívmányainak – igen jó minőségűek. Mindezek mellett kortörténeti fogalmakat (pl. hatalomváltás, 85–88. o.) vagy színházi terminusokat (pl. díszlettervezés, 46–48. o.) is részletez a kötet.
A Dávid Gyula által szerkesztett kötet Unipan Helga tervezésében mind a színházrajongó, mind pedig a kutató számára hasznos stúdium, amelyből átfogó képet lehet nyerni a két világháború közötti erdélyi színjátszásról és amely múltba tekintő magyarázata is az erdélyi színház jelen állapotának. Kötő József: Közhasznú esmeretek tára. Színjátszó személyek Erdélyben (1919-1940) 2009., Kolozsvár, Polis Könyvkiadó.
Tőkés Orsolya, Helikon (Kolozsvár)

2010. augusztus 25.

Csíky Andrást köszöntjük
A néhány hónappal ezelőtt EMKE-díjjal kitüntetett, Jászai Mari-, Szentgyörgyi István-, Erzsébet-díjas színművészt, Csíky Andrást köszöntjük. A romániai magyar színjátszás kiemelkedő egyénisége augusztus 25-én tölti nyolcvanadik életévét, szerkesztőségünk nevében kívánunk boldog születésnapot. Csíky András 2008-ban megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztjét, 2007-ben az UNITER (Román Színházi Szövetség) Életmű-díjjal tüntette ki, 2005-ben pedig átadták a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Életmű-díját Kisvárdán. Birtokosa még a Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendjének (2004). Szabadság (Kolozsvár)

2010. szeptember 17.

Elhunyt Bokor Ildikó kolozsvári származású színművész
Elhunyt Bokor Ildikó kolozsvári születésű színész. A Pesti Magyar Színház művészét vasárnap 17 órakor búcsúztatják Budapesten, a Nagy Ignác utcai Unitárius Templomban, majd másnap 14 órakor helyezik végső nyugalomra Bánfihunyadon, a református sírkertben – tudatta a színház csütörtökön.
A színház csütörtökön közölte : a művészt 61 éves korában, hosszas betegség után érte a halál.
Bokor Ildikó 1949-ben született Kolozsváron. 1973-ban végzett Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán. Négy évig a temesvári Állami Magyar Színház tagja, 1976 és 1992 között a szatmárnémeti társulat, a későbbi Harag György Színház művésznője volt. 1992-től játszott Magyarországon. Először a Kisvárdai Várszínház, majd a debreceni Csokonai Színház, 1998-tól a Nemzeti Színház, 2000-től a Magyar Színház előadásaiban, Beke Sándor, Parászka Miklós, Málnay Levente, Sík Ferenc, Iglódi István, Csiszár Imre, Pinczés István rendezéseiben.
A Pesti Magyar Színház méltatása szerint Bokor Ildikó pályafutása során változatos karakterszerepeket játszott nagyfokú bensőségességgel, s igen találó kifejezőeszközökkel. Jellemformálásában gyakran alkalmazott váratlan, meghökkentő megoldásokat. Legnagyobb sikereit vígjátékokban és tragikomédiákban aratta. Művészi munkájának elismeréseként 1992-ben elnyerte a legjobb női alakítás díját a Határon túli színházak fesztiválján és a Harag György-emlékplakettet.
Emlékezetes alakításai közé tartozott Gertrudis a Bánk bánban, Vaszilissza az Éjjeli menedékhelyben, Kamilla a Liliomfiban, Margit Németh László Villámfénynél című darabjában, Eleonóra Mrozek Tangójában, Jourdainné az Úrhatnám polgárban, az Anya szerepe Örkény István Kulcskeresők című művében, Rózsa néni Tamási Áron Csalóka szivárvány című játékában, Biri néni a Lúdas Matyiban, Mrs. Eynsford-Hill a My Fair Ladyben. Utolsó szerepe a Magyar Színházban Sutu volt, Szabó Magda-Bereményi Géza Az ajtó című darabjában.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

2010. október 8.

Új vezérigazgató a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
Október 5-i hatállyal Kelemen Hunor művelődési miniszter felmentette tisztségéből Vlad Radescut, a színház eddigi megbízott vezérigazgatóját és ideiglenes jelleggel Csapó Györgyöt nevezte ki a Nemzeti Színház vezérigazgatójává. Csapó György színművész mostanig a Kézdivásárhelyi Városi Színház társulatvezetője volt.
Amint Kárp György színművész, a színház jelenlegi ügyvezető igazgatója tegnap kora délután elmondotta, a kolozsvári születésű Csapó Vásárhelyen szerezte színészi diplomáját, az akkor még Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet színész szakát 1985-ben végezte el. Friss végzettként a sepsiszentgyörgyi társulathoz került, majd rövid ideig a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja volt. Áttelepült Magyarországra, ahol 1988-tól az egyik legjobb társulat, a kaposvári Csiky Gergely Színház alkalmazta. Hosszabb kitérő után tavaly tért vissza Erdélybe és állt újra Thália szolgálatába. A legfiatalabb honi magyar társulat indulásánál bábáskodott ugyancsak színész feleségével, Adorjáni Zsuzsával és a velük együtt kezdő kis csapattal. Az első évadon sikeresen túljutottak Kézdivásárhelyen. Legújabb megbízatása azonban még komolyabb feladatok elé állítja a művészt. Csapó György hivatalos bemutatkozására hétfőn számíthat a Nemzeti.

2010. november 20.

Tarr László
1927 Nagyszalonta – 2010 Marosvásárhely
Hosszas, méltósággal viselt betegség után, életének 84. évében a magyar színjátszás jelentős marosvásárhelyi képviselője a Nagy Égi Társulathoz szerződött. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet elvégzése után, 1955-ben került a marosvásárhelyi Székely Színházhoz. Számos kiváló alakítással hívta fel magára a nézők és a szakma figyelmét. Tehetségét szakmai tudása szolgálta, jó kolléga, segítő barát volt a színpadon és a civil életben is. Hosszú időn keresztül tanított a Köteles utcában. Színésznemzedékek egész sora mondhatta tanárának. Egész szakmai karrierjét Marosvásárhelyen fejtette ki, csak filmszerepek miatt távozott időnként, hol Budapestre, hol Bukarestbe. Fanyar humora, színpadi eleganciája, kiváló beszédkultúrája évek óta hiányzik a színpadainkról, és most jobban fáj, mikor tudjuk, hogy Ő már Halhatatlan. Köszönjük, Tarr ÚR, köszi, Laci Bácsi, nem mondom, hogy nem felejtünk, mert az utókor mindig hálátlan és felejtő.
Tarr Lászlót a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem saját halottjának tekinti.
Gáspárik Attila, Népújság (Marosvásárhely)

2010. november 22.

?Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége mélységes megrendüléssel búcsúzik
TARR LÁSZLÓ
színművésztől
aki nyolcvanhárom éves korában az öröklétbe távozott.
Mindannyiunk "Laci bácsija" – akit a közönség úgy zárt szívébe,– méltósággal viselt, súlyos betegség nyomán hagyta abba evilági karrierjét.
Nagyszalontán született 1927-ben. 1954-ben szerzett oklevelet a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. A Marosvásárhelyi Székely Színházhoz szerződött, ahol példaértékű, nagyszerű pályafutást élt meg. Társulatához karrierje során végig hű maradt, életre keltve a színműirodalom jelentős hőseinek sokaságát. 1955-től a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanáraként pallérozta színésznemzedékek kibontakozását.
Kollégái szerették, tisztelték, becsülték, tanítványai rajongtak érte, a közönség pedig ünnepelte színrelépéseit. Úgy élt, ahogy csak a karizmatikus emberek, azaz a nagy művészek tudnak élni, akik számára mindennél fontosabb az emberi méltóság és a művészi hit. Munkásságát a színházi szakma is értékelte: 1978-ban a brassói Kortárs Színházi Fesztiválon FÜGEDES (Sütő András: VIDÁM SIRATÓ EGY BOLYONGÓ PORSZEMÉRT) szerepével a LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁS díját érdemelte ki, 1999-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület BÁNFFY MIKLÓS-díjat adományozott neki, Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján ÉLETMŰ-DÍJJAL jutalmazták pályafutását, 2009-ben ERDŐS IRMA- EMLÉKGYŰRŰT kapott.
TARR LÁSZLÓ emléke előtt kegyelettel hajt fejet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közössége.
Temetése ma, november 22-én 15 órakor lesz a marosvásárhelyi református temetőben. Barátai és tisztelői 12 és 14 óra között róhatják le kegyeletüket ravatalánál, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában.
"Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt."
(Arany János)
A vers, amelyik kedvence volt, s amit annyiszor idézett, igazzá vált. Szomorú szívvel, megrendülten vesszük tudomásul, hogy TARR LÁSZLÓ, a Székely Színház oszlopos tagja, kollégánk, a nagyszerű tanár, letette a lantot, nincs többé. Emberségről példát, művészetről formát sokunknak ő adott. Szerénysége, a művészetet szolgáló nemes alázata – mint a legnagyobbak jellemzője – láng gerjelminél gyúlt láng volt, amelyet követnünk illik, követnünk kell.
Tarr László hangja és dala immár:
" felrepűl a magas égig,
Hol a pálya
Nincs elzárva
S a szabadság honja kéklik."
(Arany János)
A Székely Színház Egyesület
Tarr László /Nagyszalonta, 1927. Népújság (Marosvásárhely)

2010. december 3.

Tompa Miklós-centenárium
Előadásokban és más programpontokban gazdag, többnapos rendezvénysorozattal ünnepli névadójának 100. születésnapját a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel közösen szervezett, december 17-én kezdődő ünnepségről, annak programpontjairól csütörtök délben tartottak sajtótájékoztatót a színház előcsarnokában.
A számos jelenlevő közül elsőként Kiss Éva Evelyn irodalmi titkár üdvözölte a megjelenteket, majd Kövesdy István művészeti vezető, ötletgazda vette át a szót, aki a közelgő rendezvénysorozatról beszélt, vázlatosan annak műsorát ismertette.
– Igyekszünk méltóképpen ünnepelni névadónk századik születésnapját, minőségi eseménysorozattal emlékezni rá, az igen sokoldalú színházi emberre. A művészeti egyetemmel való együttműködésünk teljesen egyértelmű, az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola Tompa Miklós tevékenységének nyomát viseli. Ez alkalomból nem csak rá, hanem azon pályatársaira is emlékezni kívánunk, akik a magyar színház és színjátszás kiemelkedő egyéniségei voltak: a 100 éve született Kovács Györgyre, a 85 esztendeje született Harag Györgyre, de Csorba Andrásra, Illyés Kingára, Hunyadi Andrásra is. A programot eredetileg három napra terveztük, de úgy tűnik, kibővül. Számos vásárhelyi és vendégelőadást tekinthet meg a közönség, lesz konferencia, tárlatnyitó, vetítések sorozata. Ami a vendégjátékokat illeti, két társulatot hívtunk meg: a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csehov Három nővérével, Tompa Gábornak – Tompa Miklós fiának – rendezésével érkezik Vásárhelyre, míg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház A csoda című produkcióval, Bocsárdi László rendezésével. Ez utóbbit egyrészt az elmúlt évek legjobb Tamási-előadásának tartom, másrészt Tompa Miklós pályáját végigkísérte Tamási életműve, rendezőként szinte az összes színművét színpadra vitte. A Tompa Miklós Társulat több előadását is játssza: a rendezvénysorozat részeként újra láthatják Kiss Csaba A dög című lányregényét, a nemrég bemutatott Svejket, Hatházi András Világrengetők című művét (felolvasó-színházi keretek között), Székely János Caligula helytartója című drámáját, illetve Goldoni Legyezőjét. Ugyanakkor, a centenárium előestéjén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye a hét végén bemutatandó, Guppi című komédiát is játssza. Az előadások mellett kiállításra is sor kerül a színház előcsarnokában: a Székely Színház Egyesület által felkért képzőművészeknek Tompa Miklósról és pályatársairól készített portréit mutatják be az egybegyűlteknek. E tárlat megnyitójával kezdődik a rendezvénysorozat, 17- én délelőtt, utána archív dokumentumokat vetítenek, illetve játszanak le a Kisteremben: interjúkból, beszélgetésekből, vallomásokból áll az anyag, amelynek egy részét a magyarországi Országos Színművészeti Intézet állította össze. A Bolyai téri b5 stúdióban egy további kiállítás is nyílik Képszínház címmel Barabás Zsolt fotóiból. Ezt követően vetítéssel összekötött beszélgetésre kerül sor az említett művészek egykori pálya- és munkatársaival, a moderátor szerepét Nánay István színikritikus vállalta el. A zárónapon a Nemzeti előcsarnokában pedig kerekasztal-beszélgetést szervezünk a marosvásárhelyi Nemzeti jelenéről és jövőjéről.
A második napon színháztudományi konferencia veszi kezdetét a Pálffy Házban, erről Gáspárik Attila, az intézmény rektora mesélt: – A színház 1989 előtt címmel szervezünk szakmai konferenciát, amely bárki előtt nyitva áll, szabadon látogatható. Számos külföldi és hazai színházi szakember tart előadást az értekezés során, ugyanakkor felavatunk egy újabb emléktáblát is, ezúttal Tompa Miklós emléke előtt adózunk – mondta a rektor, aki megemlítette, hogy az egyetem Symbolon című folyóirata nemzetközi B+ minősítést kapott, ami az országban a legmagasabb, és jelzi azt is, hogy a lap anyaga ezentúl nemzetközi adatbázisokban is olvasható, majd a hamarosan esedékes bemutatóról, a Guppi című előadásról beszélt Harsányi Zsolt rendezővel egyetemben. A premierre hamarosan visszatérünk.
Nagy Botond, Népújság (Marosvásárhely)

2011. február 1.

Visszatérés a diktatúrába
(MTI) – Február 17-én kerül a magyar mozikba Elek Judit új filmje, a Visszatérés-Retrace. A magyar- román koprodukcióban, svéd financiális közreműködés mellett készült film 1,73 millió euróba került.
Elek Judit az MTI-nek elmondta: a román partner még nem teljesítette egészen koprodukciós kötelezettségeit, ezért a produkció még nem tudta maradéktalanul kifizetni a stábot és a színészeket. A rendező kiemelte: a film költségei azért is magasabbak egy átlagos magyar filménél, mivel a cselekmény megkövetelte, hogy a Visszatérést szinte kizárólag külföldön rögzítsék. Forgattak Svédországban, valamint Romániában, Erdélyben.
Elek Judit arról is beszélt, hogy a 98 perces film forgatókönyvét Mészöly Miklós Szárnyas lovak című novellája és Marguerite Duras Nyár este fél 11-kor című kisregényének szabad felhasználásával írta. "Egyes motívumokat szó szerint átvettem, másokat átértelmeztem és új hangsúlyt adtam nekik" – fogalmazott a rendező.
Elek Judit a történetet ismertetve kifejtette: a film főszereplője Katherine, aki kisgyerekként Erdélyben túlélte a holokausztot, majd Svédországban telepedett le. "Férje neurológus, és ráveszi, hogy apjának halála után látogassanak vissza szülőföldjére, hátha így megszabadul az életben maradása miatti, gyötrő önvádjaitól, ha visszatérnek gyerekkori emlékei" – fogalmazott Elek Judit, hozzátéve, hogy a film jelen ideje 1980, így nemcsak "elveszettnek hitt gyermekkorának boldog és félelmetes emlékei elevenednek meg, de szembesülnie kell Ceausescu diktatúrájának nyomasztó valóságával is".
A rendező elmondta, hogy a cselekménynek egy másik szála is van: a néző megismerheti a diktátort erdészeként szolgáló Sándor tragédiába torkolló történetét is. "Sándor Katherine gyerekkori pajtása volt, ő mentette meg az életét, ételt vitt neki, bújtatta" – tette hozzá.
Elek Judit azért hagyta meg a film angol címét is, mert az jobban utal a múlt feltárásának, visszakeresésének igényére. "Katherine egy régi babáját is megtalálja, amit egykori búvóhelyén ásott el. Ezt a babát én szinte eleven szereplőnek tekintem, hiszen fontos szerepe van a történetben" – tette hozzá.
A helyszínválasztás szempontjairól Elek Judit úgy vélekedett, hogy a film nyitójelenetében felbukkanó tenger éppúgy a szabadságot jelképezi, mint Erdély hegyei. "A szabadságot jelentő természet hangsúlyosabbá teszi az idilli környezetben pusztító diktatúra brutalitását" – fogalmazott, s hozzátette: hivatásának érzi, hogy a diktatúrákról beszéljen filmjeiben.
"Mivel nekem megadatott, hogy mind a fasiszta diktatúrát, mind a magát szocialistának mondó rezsim diktatúráját megéljem, feladatomnak érzem, hogy megmutassam azok hasonlóságait és különbözőségeit is" – mondta, majd hozzátette: Erdély mellett szólt az is, hogy második otthonának tartja az országrészt.
Elek Judit elmondta, a főszerepet játszó kanadai-magyar színésznőre, Kathleen Gátira George Sluizer filmes, a Script East forgatókönyv-fejlesztő fórum egyik vezetője hívta fel a figyelmét. "Kati Hollywoodban él. Küldött magáról fotót, de csak akkor győződtem meg arról, hogy ő a legalkalmasabb a szerepre, amikor láttam Dettre Gábor A színésznő és a halál című filmjében" – mondta a rendező.
A Katherine húgát játszó Sarah Clark szintén kanadai gyökerekkel rendelkezik, vele Budapesten, egy posztgraduális képzésen ismerkedett meg a rendező. Régi személyes kapcsolat fűzi a Sándort alakító Demeter András erdélyi színészhez is, aki a tanítványa volt, amikor a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen tanított az 1990-91-es tanévben.
A további szerepekben Philip Zandén svéd, Péter Hilda, Váta Lóránt, Molnár Gizella, Tankó Norbert erdélyi, Kenderesi Manna, Lukáts Andor, Tamási Zoltán magyarországi színész tűnik fel. A Visszatérés-Retrace-t Elek Judit Kanadában végzett operatőr fia, Berger László fényképezte. Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 ... 181-186




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998