udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 69 találat lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-69
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Szervátiusz Tibor

2004. január 28.

Huszonkét beszélgetés Erdélyből elszármazott művészekkel Nagy Miklós Kund Műterem /Impress Kiadó, Marosvásárhely, 2003/ című, a képzőművészekkel folytatott interjúsorozatának harmadik kötete. Az előszó címe: A kör bezárul. Tulajdonképpen a szerző három azonos című kötetére történik utalás, s ez a mostani azt a kört hivatott kiteljesíteni, amely marosvásárhelyi műterem-látogatással indul, majd az Erdély-szerte munkálkodó művészekkel készített interjúkkal folytatódik, s úgy tér vissza a forrásokhoz, hogy külföldre telepedett hazai képzőművészeket szólaltat meg. A kötetben megszólaltatottak kitelepedésük előtt is komoly művészi múlttal rendelkező, ismert és elismert alkotóknak számítottak. Nem egyértelműen sikertörténetek. Az alkalmazkodás, az érvényesülés, a küzdelem dokumentumai. "Ahogy lehunyom a szemem, Marosvásárhelyről álmodom" – vallja az egyik interjú-alany, "a mai napig az otthoni élményeimből táplálkozom" – nyilatkozza a másik. A névsor önmagáért beszél: Árkossy István festőművész (Budapest), Balázs Imre festőművész (Vác), Bardocz Barna ötvösművész (Győr), Benedek József szobrászművész (Budapest), Borgó György Csaba festőművész (Százhalombatta), Damó István grafikusművész (Kecskemét), Deák Ferenc grafikusművész (Szeged), Deák Beke Éva textilművész (Szeged), Diénes Attila szobrászművész (Magyarpolány), Elekes Károly grafikusművész (Budapest), Katona Szabó Erzsébet textilművész (Gödöllő), Kiss Miklós üvegművész (Ajka), Kopacz Mária festőművész (Szentendre), Krizbai Sándor festőművész (Szentendre), Márkos András festőművész (Loeneberg), Paulovics László festőművész (Iserlohn-Barendorf), Péterfy László szobrászművész (Budapest), Szervátiusz Tibor szobrászművész (Budapest), Székely János Jenő szobrászművész (Székesfehérvár), Szilágyi Varga Zoltán grafikusművész (Kecskemét), Tamás Anna textilművész (New York), Tóth László festőművész (München). /N. J.: Műteremről műteremre Nagy Miklós Kund kalauzolásával. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 28./

2004. augusztus 23.

A magyar származású, ausztrál színekben versenyző Balogh Suzanne aranyérmet szerzett a lövészet női trap számában, ezzel ő lett az athéni játékok első külhoni magyar olimpiai bajnoka. Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke telefonon gratulált Zsuzsannának remek eredményéhez, amellyel az olimpiai arany mellé a Külhoni Magyar Sportcsillagok Díját, a Szervátius Tibor alkotta Boldogasszony-szobrot is kiérdemelte. Az MVSZ 1998-ban alapította a díjat, amelyet a Külhoni Magyar Sportcsillagok I. Világtalálkozója keretében adtak át először. A kitüntetést korábban elnyert kitűnőségek között van Balázs Jolán kétszeres olimpiai bajnok magasugró, Silai Ilona olimpiai ezüstérmes középtávfutó, Szabó Katalin négyszeres olimpiai bajnok tornász, Hunyadi Emese olimpiai bajnok gyorskorcsolyázó és Bölöni László százszoros román válogatott labdarúgó. Az MVSZ szeretné a kitüntetést még a játékok ideje alatt Athénban átadni az olimpiai bajnoknőnek. /Balogh Zsuzsanna MVSZ-díja. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 23./

2004. november 5.

Október 27-én másodszor adták át a budapesti Hilton Szállóban a Szervátiusz Tibor és felesége, Klára asszony által 2003-ban, Szervátiusz Jenő születésének századik évfordulója alkalmából létesített Szervátiusz Jenő-díjat. A 2003-ban első alkalommal díjazott karcagi szobrászművész, Győrffy Sándort követően az idén Márton Árpádot illették ezzel a megbecsüléssel. Márton Árpád festőművész /sz. Gyergyóalfalu, 1940. okt. 6./ a hatvanas években lépett az erdélyi művészeti élet meghatározó személyiségei sorába. A hatvanas években, gyakorlatilag a magyarországi folyamattal egy időben Erdélyben is kezdetét veszi a művészet modernizációja. A megújulásnak természetesen Kolozsváron is vannak/voltak úttörői – például Szervátiusz Tibor, Tóth László festőművész vagy a Kolozsvári Grafikai Iskola olyan személyiségei, mint Feszt László, Cseh Gusztáv, Bardócz Lajos, Árkossy István és mások. A modernizáció első hullámában, a hatvanas években jött létre a marosvásárhelyi művésztelep, a második hullámban, a hetvenes évek első felében a Hargita Műhely, s az évtized végén a harmadik hullám avatta Sepsiszentgyörgyöt, Nagyváradot és Temesvárt az avantgárd mozgalmak kísérleti állomásaivá. A második hullámban érkezett Csíkszeredába Gaál András és Márton Árpád, s ezzel megindult a Hargita Műhely tevékenysége. /Banner Zoltán: Szervátiusz Jenő-díj Márton Árpádnak. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 5./

2005. január 10.

Január 8-án Sepsiszentgyörgyön bemutatták a Trianon című filmet, nem fért be mindenki a terembe, ezért a vetítést szervező Erdélyi Magyar Ifjak sepsiszentgyörgyi szervezetének még egyszer műsorra kell tűznie az alkotást. A vetítést követő beszélgetésen két magyarországi meghívott, Koltay Gábor filmrendező és Raffay Ernő történész elemezte a versailles-i békediktátumot követő, immár nyolcvanötödik éve tartó folyamatot. Koltay Gábor azután készítette a 130 perces, Trianon című produkciót, miután a magyar televíziók (köztük a Duna is) sorra elutasították a Velünk élő Trianon című, tizennégy egyórás részből álló dokumentumfilm sugárzását. A filmben megszólalók – Nemeskürty István, Raffay Ernő, Glatz Ferenc, Fejtő Ferenc, Pozsgay Imre, Szervátiusz Tibor, Csurka István, Tőkés László és Duray Miklós –Trianon máig ható következményeit is elemezték. Elhangzott, hogy a múlt században megkezdődött a magyar nemzeti tudat szétzilálása, Magyarország mélyrepülése. Pozs­gay Imre ,,példátlan iskolai agymosásról, a nemzeti, történelmi tudat likvidálásáról” beszél, Szervátiusz Tibor ,,lelki összeomlást” emleget, míg Duray Miklós úgy fogalmaz: ,,a félelemmel teli emberek nemzetévé váltunk, nem bízunk önmagunkban”. Tőkés László szerint amíg nem történik meg a trianoni folyamat feltárása, esélyünk sincs a változtatásra, Raffay Ernő pedig egyenesen ,,a magyarok csángósodását” emlegeti, míg Duray Miklós nézetében a kilencvenes évekbéli rendszerváltozás valójában a hatalom átmentését jelentette, azóta a titkos ügynökök rendszere hálózta be ezt a térséget. Raffay Ernő elmondta, generációk nőttek úgy fel, hogy fogalmuk sem volt, mi történt Trianonban, hozzátéve, hogy a december 5-i népszavazás bebizonyította: az anyaországiak a saját múltjukkal és a határon túli magyarok jelenével sincsenek tisztában, s ez nem más, mint nemzeti tudatromlás. /Mélyrepülés agymosással és nemzeti tudatromlással (Dokumentumfilm Trianonról). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 10./

2005. február 2.

A Trianon filmmel kapcsolatban fogalmazta meg véleményét Lucian Leustean a Curentul c. bukaresti napilap január 22-i számában. A Trianon „kétes minőségű dokumentumfilmnek és közepes kaliberű propagandaeszköznek tekinthető” – írta a román szerző. A magyar propaganda célja – legalábbis a két világháború közti időszakban – Nagy-Magyarország területi visszaállítása volt. Ebben a filmben vannak hazafias versek és indulók, gyertyalángok, sírok stb. George Barany magyar származású, amerikai történész megállapítása: „A magyar nacionalizmus – minél inkább változik, annál inkább ugyanaz marad!”. Lucian Leustean szerint a Trianon című film egy rendező (Koltay Gábor) és néhány, a trianoni szerződésnek a magyarokra és Magyarországra mért hatásairól a film keretében vélekedő személyek (Csurka István, Duray Miklós, Fejtő Ferenc, Glatz Ferenc, Nemeskürty István, Pozsgay Imre, Raffay Ernő, Szervátiusz Tibor, Tőkés László) kétségbeesett siránkozása…” A filmben Tőkés László püspök megfogalmazta: „A trianoni békeszerződés problematikáját fel kellett volna vetni 1989-ben, hiszen ez Erdély visszacsatolásához vezetett volna...”. Ugyancsak a református püspök mondta: „Amíg nem történik meg Trianon újraértelmezése, a népirtások és a holokauszt kontextusában való átminősítése, nem teremtődik meg a változást illető valós esélyünk.” A román cikkíró szerint Európát már nem érdeklik a kizárólagosságon alapuló autonómiák, a mesterséges elkülönülések és a mondvacsinált elszigetelődések. /Trianon és az általa ihletett film kapcsán. Egymásnak feszülő román vélemények. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 2./

2005. július 9.

Idén lenne hetvenéves Seres András néprajzgyűjtő. Két néprajzi vidék szerelmese, a Barcaságé és a moldvai csángó falvaké, amelyek gazdagságát tanulmányokban, önálló kötetekben mutatta be. Egy korrajznak is beillő interjúval emlékeznek a néprajzgyűjtőről, amelyet Pávai István 1992 tavaszán készített Seres András árkosi otthonában. A téma: Seres András moldvai emlékei és a Csángómagyar daloskönyv születése. 1991-ben jelent meg a Csángómagyar daloskönyv /Héttorony Könyvkiadó, Budapest/, Szervátiusz Tibor rajzaival. A közel 600 oldalt kitevő kottás kiadványban közölt 390 moldvai magyar dallamadat túlnyomó részét 1972 és 1988 között gyűjtötte Seres András. A teljes dallamanyagot, a szövegek tájnyelvi változatát Szabó Csaba jegyezte le. Ugyancsak ő rendszerezte és látta el jegyzetekkel a teljes gyűjteményt. Seres András húsz-huszonöt éve jár gyűjteni, mondta el 1992-ben. A Ceausescu-diktatúra idején magyarországi néprajzos nem mehetett a csángókhoz, mert rögtön felismerték és lefülelték. A falvak át voltak szőve besúgókkal. Klézsén viszont Seres András megismerkedett a falu besúgójával, Kotyor Andrással, nála viszont tudott gyűjteni, ő hívta el azokat, akik tudtak meséket, régi énekeket. Seeres megismerkedett Szabó Csaba zeneszerzővel, aki akkor Marosvásárhelyen, a Színművészeti Főiskolán tanított. Szabó Csaba lekottázta a gyűjtött dalokat. Seres András /Krizba, 1935. márc. 23. – Árkos, 1992. nov. 27./ a középiskolát Brassóban végezte. Volt gazdasági technikus, kazánfűtő, majd 1971-től – Sepsiszentgyörgyre költözésétől – a Népi Alkotások és Művészeti Tömegmozgalom Kovászna Megyei Központjának szakirányítója. Munkái: Barcasági csángó leányingek hímzésmintái, Sepsiszentgyörgy, 1972; Barcasági csángó férfiingek, menyecskeingek, öregasszonyingek és díszkendők hímzésmintái, Sepsiszentgyörgy, 1973; Barcasági magyar népköltészet és népszokások, Kriterion, 1984; Szabó Csaba–Seres András: Csángómagyar daloskönyv, Budapest, Héttorony Kiadó, 1991; 1848-as emlékek, 1992; Kicsi Péter, nagy Péter, 1992. Cikkei és tanulmányai a Művelődésben, az Alutában, a Népismereti Dolgozatokban, a Megyei Tükörben, valamint más heti- és napilapokban jelentek meg. /Fekete Réka: Seres András néprajzgyűjtő. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 9./

2005. július 30.

Gyermekeikkel együtt fél évre Kalotaszegre költözött Balogh Balázs és Fülemile Ágnes néprajzkutató-házaspár. Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen című kötetük tavaly az Akadémiai Kiadónál jelent meg. Idén a felszegi Nyárszón folytatják kutatómunkájukat. A budapesti Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének két elkötelezett szakembere közel tizenöt éve végez módszeres vizsgálatokat Kalotaszegen. Könyvük a több mint egy évtizedes kutatómunka során felgyűlt anyagnak csupán egy részét tartalmazza, a néprajzi terepmunkát folytatják. A kötet szerzői több mint 70 magyar és román lakosságú településen végeztek terepmunkát 1991 és 2003 között. További társadalom néprajzi jelenkutatásokat is végeznek. Az egyes közösségek közötti kapcsolatokat befolyásoló történeti előzmények felvázolására vállalkoztak. A rendkívül összetett magyar–román–cigány interetnikus kapcsolatok történeti vizsgálataiból a magyar–román viszony feszültségeit is elemezik az 1940–44-es időszak tükrében. Az 1940-es magyar bevonulás a román lakosság lelkét sebezte meg, míg az 1944 őszén román részről elkövetett gyilkosságok és rablások a magyar falvak kollektív emlékezetében hagytak kitörölhetetlen, mély nyomot. A helybeliek még mindig csak suttogva beszélnek sérelmeikről, amelyekről sokáig hallgatniuk kellett. A bánffyhunyadi piacon a havasról eladásra lehozott, egykor elrabolt tárgyaikra ismernek rá idős magyar asszonyok. /Stanik Bence: Budapesti néprajzkutatók a nyárszói mindennapokban. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30./ Fülemile Ágnes fiatal kora óta kötődik Erdélyhez és Kalotaszeghez. A ’80-as években bejárták egész Erdélyt. A néptánc szeretete vitte a néprajz szakra is. Balogh Balázs 1982-től járja Erdélyt. Meghatározó élmény volt számára, hogy a szülők révén atyai jóbarát, Szervátiusz Tibor mesélt neki először Erdélyről, és Lászlóffy Aladár vezette végig a Házsongárdi temetőn. Mindketten az ELTE néprajz szakán szereztek diplomát, Erdély mellett a Kárpát-medence számos más vidékén otthon érzik magukat, doktori disszertációjukat egy palóc falu népviseletéről, illetve egy dunántúli falu paraszti gazdálkodásáról írták. /A kutatópáros. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30./

2005. október 6.

Saját kiadásban jelent meg a napokban Lőrincz József Kőbe faragott remény című kötete, amely Tamási Áronnak állít emléket, emellett a sírhoz tartozó monumentális kő történetét, jeleit, szimbólumait magyarázza. Az emlékkövet Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor faragta ki, sokan nem értik, milyen alakok, milyen történetek bontakoznak ki a Hargitáról származó trachittömb felületén. Tamási közkedvelt figuráinak és életszemléletének sűrített formájával találkozik a szemlélő. Szerepel az Ábel-trilógia, a Hűséges Mártonka című novella. Tamási Áron sírhelyből kegyhely lett, melyhez hozzájárult az 1972-ben felállított, a két Szervátiusz faragta emlékkő is. A stilizált tulipán, bagoly a Bölcső és bagoly című regényére utal, az Énekes madár vagy az Ördögváltozás Csíkban című novella illusztrációja is felfedezhető a sírkövön. Lőrincz Józsefnek korábban egy Tamásihoz kapcsolódó tanulmánykötete jelent meg: Tamási Áron hazatérése. Mikrofilológiai közelítések, Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely, 2000. /(bb): Közelebb Ábel megteremtőjéhez. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 6./

2005. november 15.

Gyurkovics Hunor szabadkai grafikus-festőművésznek és Banner Zoltán művészettörténésznek ítélte oda idén a Szervátiusz Jenő-díjat a néhai kolozsvári szobrászművész nevét viselő alapítvány. A díjat november 13-án, vasárnap adták át Budapesten. A Szervátiusz Alapítványt és a díjat Szervátiusz Tibor Kossuth díjas szobrászművész 2003-ban, édesapja születésének 100. évfordulója alkalmával hozta létre. A díjat minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélik oda. Idén e rendtől eltérően két művész részesült a kitüntetésben. Ennek okáról, Szervátiusz Tiborné, a kuratórium elnöke elmondta: szükségesnek tartja, hogy a megszületett műről megfelelő szakmai értékelés is szülessék. /Banner Zoltán Szervátiusz Jenő-díjat kapott. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 15./

2006. november 17.

Budapesten negyedik alkalommal adták át a Szervátiusz Jenő-díjat, a kitüntetést Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrászművésztől vehette át Petrás Mária kerámiaművész és Perjés Klára, a Magyar Rádió főmunkatársa. Petrás Mária 1990 óta folyamatosan és aktívan részt vesz a csángó ügyeket szolgáló anyaországi és határon túli szervezetek munkájában. „A pusztuló magyar közösségi életforma küldötte, különös tehetségű énekes és szobrász. Visszavezeti képzeletünket abba a reménységgel és szeretettel átszőtt világba, amelyben a nap minden munkáját, kötelességét, kínját és örömét a Boldogasszony nevében és kegyelmével végezte, viselte mindenki” – mondta Banner Zoltán művészettörténész. „Perjés Klára műsoraival a rádión keresztül is közösséget teremt” – méltatta a rádió főmunkatársát Mádl Dalma. Hozzátette, Perjés Klára gyakran utazik Felvidékre, Erdélybe és Csángóföldre. /Frigyesy Ágnes: „A csángók küldötte” . = Krónika (Kolozsvár), nov. 17./

2006. november 24.

„Több ötletem készült el makettben, de ezek tervek maradtak, nem valósultak meg, hasonló okok miatt. Egyrészt azért, mert az a szellemiség, amit képviselek, nem tetszik a jelenlegi politikai rendszernek. Nem szeretik, ha valaki konkrétan, egyenesen fogalmaz, a magyarság sorsát vállalja és mutatja fel alkotásaiban” – mondta el a vele készült beszélgetésben Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrászművész. Kora ősszel avatták fel az Ister-pár elnevezésű  – összetartozó emberpárt ábrázoló – legújabb szobrát Táton. A kompozíció bálványszerűségével az erőt és időtlenséget akarta kifejezni. Maivá akarta tenni az alakokat: a férfi arca egy magyar parasztemberre hasonlít, az asszony ruhája, nyakéke kicsit erdélyi vonatkozású. Mindez azt kívánja jelezni: ragaszkodjunk múltunkhoz, hagyományainkhoz, tegyünk meg mindent megmaradásunkért! A mai nehéz világban derűt, örömöt, optimizmust szeretne felmutatni alkotásával. Szervátiusz Tibornak voltak olyan elképzelései, amelyeket a politika nem engedett megvalósítani. Az Aradi Vértanúk emlékműve a budai várba került volna, de Aczél György ezt nem engedte. Ez a szoborterv a rendszerváltozás után sem valósulhatott meg. Két ’56-os szoborterve közül az egyik elkészült, ez a szobor Budafokon áll, a másik viszont nem készült el. A Szervátiusz-albumban e terv mellett egy szó olvasható: megvalósítatlan. A művészenek nagy fájdalma, hogy „az anyaországban is kisebbségben él, szellemileg és lelkileg a magyarság.” Kilátástalan a művészek sorsa, a nemzeti alkotóművészet fejlődése. Nem történt igazai rendszerváltozás. Amikor a kolozsvári Szent Mihály templomot restaurálták, Szervátiusz kapott egy megbízást az egyháztól egy Pieta elkészítésére. Akkor Márton Áron püspököt szobafogságra ítélték Gyulafehérváron, ezért Szervátiusz elküldte neki a dombormű fényképét. A püspök üzente: nagyon tetszik neki, és áldását küldte rá. Ez a Pieta ma is látható a kolozsvári Szent Mihály templom oldalhajójában. /Frigyesy Ágnes: Az erő és időtlenség művei. = Krónika (Kolozsvár), nov. 24./

2006. december 22.

Petrás Mária népdalénekes, kerámiaművész a vele készült beszélgetésben elmondta, hogy idén nem lesz otthon szüleinél Csángóföldön. Nyolcan vannak testvérek, azoknak párjai és gyermekei – csak nyáron tudják megoldani, hogy egyszerre hazamenjenek mindannyian, télen ez lehetetlen. Petrás Mária grafikai iskolában, Klement Béla osztályában tanult három évig. Közben grafikából, festészetből tartotta fenn magát. Közben megszülte a gyermekei: Róbert és Alina. Lánya kertészmérnöki egyetemre jár és közben kerámiázik. Néhány héttel ezelőtt átvette a Szervátiusz Jenő díjat. Petrás Mária írt egy dolgozatot Szervátiusz Jenő művészetéről. Később Szervátiusz Tibor nyitotta meg Petrás Mária egyik kiállítását. Petrás Mária különös véletlen folytán jött el Csángóföldről. Jól tanult, bekerült a hétfalusi iskolába, az elektrotechnikai osztályba. 1990-ben, amikor Domokos Péter Pál születésnapját ünnepelték Budapesten, Petrás Máriát is meghívták erre az eseményre, s ekkor ajándéknak elhozta néhány rajzát. Abban az időben Csoóri Sándor szervezte, Balogh Júliával együtt a határon túliak kijövetelét – azért, hogy Magyarországon tanulhassanak. Ekkor hívták meg Petrás Máriát is Magyarországra. Pályafutása az énekléssel kezdődött. Szobrai közül az egyik Déván áll a ferences kolostor épületében, ez a diplomamunkája, két és fél méter magas, a fülke egyik felében angyalok láthatók az egyik oszlopfőn, míg a másik fele átalakul dombormű-oszloppá. A fülkében Mária, a fájdalmas Szűzanya látható a kereszt alatt, mellette Mária Magdolna. A kerámiaművész Mária-szeretete gyermekkorából való. Akkoriban szinte beléjük nevelődött, hogy Mária mindenütt jelen van. Isten- és Mária-központú világban nőtt fel, biztonságban, miközben nyomorban éltek. Petrás Mária a csángó kultúra képviselője Magyarországon és immár a nagyvilágban is. „Nekem az életem az Úristen segítségével úgy alakult, hogy olyan helyzetekbe kerültem, amelyekben meg kellett találnom, fel kellett fedeznem a szépet. A Jóisten úgy irányított, hogy az otthonról elkerülésemmel megláthattam, micsoda csodálatos világban éltem.” – vallja. /Frigyesy Ágnes: Világot jelentő tarisznya. Beszélgetés Petrás Mária népdalénekessel, kerámiaművésszel. = Krónika (Kolozsvár), dec. 22./

2008. december 12.

Az 1980 óta működő Bethlen Gábor Alapítvány célja, hogy anyagi, szellemi támogatásával, díjaival úttörő szerepet vállaljon a nemzeti összetartozás szolgálatában, a közép- európai szellemi együttműködésben és a határon túl élő magyarság magyarországi megismertetésében. A szervezet alapítója Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. A Bethlen Gábor Alapítvány szeretné elérni, hogy az EU keretében a magyarság ne csak a bajban, a vészben, hanem az értékőrző küzdelemben, a nemzet jó ügyeinek szolgálatában is legyen szolidáris nemzettársaival. A kuratórium idei ünnepségén tizenegy díjazott kapott Bethlen Gábor- és Tamási Áron-díjat, valamint Márton Áron- és Teleki Pál-emlékérmet. A díjátadó ünnepséget a 2004. december 5-i, a kettős állampolgárságról szóló – eredménytelen – népszavazás évfordulóján tartották meg. Bethlen Gábor-díjban részesült Erdélyi Géza szlovákiai református püspök és Rózsás János író. Erdélyi Géza egyházi munkásságát és helytállását Tőkés László, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke méltatta. A második világháború után a kilencéves szovjet hadifogságot túlélő, az idén elhunyt Alekszandr Szolzsenyicin orosz író rabtársa, Rózsás János életútját Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke ismertette. A Márton Áron-emlékérem (Szervátiusz Tibor alkotása) kitüntetettjei dr. Bábel Balázs kalocsai érsek, laudációját Lezsák Sándor országgyűlési képviselő tartotta; Kiss József, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum ny. természetrajztanára, munkásságát az alapítvány kurátora, dr. Németh Ágnes vegyész, Németh László író leánya méltatta, és Szente Imre Svédországban élő költő, műfordító, laudálta Gyurácz Ferenc, a Magyar Nyugat Könyvkiadó vezetője. Tamási Áron-díjat kapott dr. Sipos Lajos irodalomtörténész, laudációját dr. Márkus Béla irodalomtörténész, egyetemi tanár mondta el. Teleki Pál-érdemérem kitüntetést kaptak: Makovecz Imre építész, dr. Papp Lajos szívgyó-gyász, Illyés Mária művészettörténész, alapító-kurátor és dr. Vekerdi László tudománytörténész, alapító-kurátor. Az ünnepségen közreműködött Écsi Gyöngyi felvidéki ref. lelkész, népdalénekes Hetényből. A díjazottak között Kiss József tanár az egyetlen erdélyi. Pedagógusi munkásságának koronája ez a díj, melyet személyesen vehetett át Budapesten. Kiss József tanár életfilozófiájában azt vallja, amit Márton Áron 1946. október 27-én, Kolozsvárott elhangzott prédikációjában tisztán és világosan megfogalmazott: „Csakis az erkölcsileg érett, lelkiismeretes és a felelősségük tudatában levő emberek tudják a köz javát őszintén és önzetlenül szolgálni, és csak az ilyen emberekből álló társadalom tudja az ember méltóságát és elidegeníthetetlen jogait tiszteletben tartani. A közösség ügye tehát a demokráciában a társadalom minden tagjának személyes ügye…” /Bölöni Domokos: Márton Áron-emlékérmes Kiss József ny. tanár. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 12./

2009. január 7.

Erdélyi magyar könyvkiadók értékelték a tavalyi esztendőt, beszéltek a 2009-es tervekről. A kolozsvári Ábel Kiadót az 1990-es évek tankönyvkrízisének megoldására 2000-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége alapította. A kiadó egyetemi jegyzeteket is megjelentet, és irodalmi kiadványt is jegyez: tavaly adták ki Cseh Katalin A Virágárus Bácsi című verseskötetét, közölte Szikszai Attila, az Ábel Kiadó kereskedelmi igazgatója. A kiadó weboldaláról is megrendelhetők a kiadványaik. A kolozsvári Erdélyi Híradó Könyvkiadó a tehetségkutatásra és a fiatal szerzőkre koncentrál. Az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatában már több mint ötven könyv jelent meg, itt debütált a fiatal erdélyi magyar írók jó része. „Nálunk teljes szólásszabadság van, és a nyomdafesték is bármit megtűr, ha úgy véljük, ez érdekelni fogja az olvasóközönségünk java részét kitevő diákságot” – mondta Orbán János Dénes, az Erdélyi Híradó Kiadó igazgatója. „Két átütő tehetségű debütánsunk volt, Jancsó Noémi és Varga Borbála. Piros autó lábnyomai a hóban címmel pompás gyerekkönyvet publikált Fekete Vince, Papp Attila Zsolt pedig második verseskönyvével, a Fogadó a senkiföldjénnel váltotta be a hozzá fűzött reményeket” – összegzett az igazgató. Az idei év egyik fontos irodalmi eseménye Nagy Kálmán A csodaszampó című könyvének megjelenése lesz. Ez a gyerekeknek szóló Kalevala-átdolgozás egykor ifj. Szervátiusz Tibor illusztrációival a Jóbarátban jelent meg sorozatban. Megjelenik László Noémi kézirata, Farkas Wellmann Endre válogatott és új versei, és Ármos Lóránd is beküldte második kötetét, a Helyőrség-sorozatban pedig Dobai Bálint, Pethő Lorand és Varga Melinda kötetei készülnek. „Egyedülálló talán az is, hogy több nyelven jelennek meg könyveink, mindeddig magyarul, románul, angolul, franciául, németül, szerbül, bolgárul, albánul” – tájékoztatott Visky András, a kolozsvári Koinónia Kiadó igazgatója. Az igazgató jelentős megvalósításként könyvelte el a fiatal román drámaírók antológiáját, a budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettel közösen jegyzett Kovács Ildikó-emlékkönyvet, Láng Zsolt provokatív Tója vagy tottja? című könyvét. Jelentősek a Koinónia gyermekkönyvei is: a Kincses Könyvek sorozatának újabb darabjában Marosvásárhely történetéről olvashatnak, és Zágoni Balázs Barni-mesék sorozatának második kötete is megjelent karácsonykor Barni Berlinben címmel. „2009-ben egy tehetséges induló prózaírót mutatunk be, Máté Angit, akinek a Mamó című kisregénye minden bizonnyal az év egyik irodalmi eseménye lesz. Jön Selyem Zsuzsa Erdei politika című könyve, de Vida Gábor mesekönyve is megjelenik Noé, az indián meg a dinók címmel. Megjelenik magyarul Mihail Sebastian Napló 1935–1944 című fantasztikus könyve Vallasek Júlia fordításában. A színházi művek között Upor László kitűnő Stoppard-monográfiája jelenik meg, valamint a francia Miriam Bloedé könyve Nagy József színházművészetéről. „A megjelentetett címek számát tekintve elmaradtunk a korábbi esztendőktől. Viszont az év végére sikerült néhány nagyon fontos könyvet kiadnunk. Gondolok itt Brandolini kétnyelvű Dialogusára, Murádin Jenő A megsebzett szobor című kötetére, a három versantológiára: 101 vers Európáról, 123 vers Nagyenyedről és 101 vers Brassóról, Biró József gyűjteményes kötetére, az Erdély beszélő köveire, vagy Balázs Sándor nagy ívű vállalkozásának első kötetére: Magyar képviselet a királyi Románia parlamentjében. Idén reményeink szerint tanulmánykötetet adunk ki Kelemen Lajos összegyűjtött írásaiból, Csetri Elektől, Balázs Sándortól. Két képzőművészeti tárgyú kötetet tervezünk két jeles kolozsvári festőművészről: csakhogy míg a Miklóssy Gábor munkássága viszonylag jól ismert, addig a Kolozsvárról indult Corini Margitról, csak a szűk szakma tud valamit. Készítjük John Paget Magyarországról és Erdélyről szóló nagy munkájának bővített újrakiadását és Szalárdi János krónikájának szemelvényes kiadását a Téka-sorozatban” – adott képet H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója. A marosvásárhelyi Mentor Kiadó 2008-ban 43 új kötet adott ki. „Nagyon sok közülük míves, igen sok munkát igénylő, úgynevezett nehéz könyv volt” – nyilatkozta Káli Király István, a marosvásárhelyi Mentor és Líra kiadók igazgatója. 2009-ben körülbelül 35 könyvet adnak ki. „Nagyon jó évet zártunk, 2008-ban 61 címet adtunk ki” – vont gyors mérleget Tőzsér József, a csíkszeredai Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgatója. A szépirodalom az elsődleges, de nagy hangsúlyt helyeznek a képzőművészeti és turisztikai kiadványokra is. A Műterem-sorozat köteteiben az 50 évesnél idősebb művészek munkásságát mutatták be. Életjel címmel új sorozatot indítanak, amelyben a hetvenévesnél idősebb művészek életművét ismertetik. Az első kötet Gaál András festőművész munkásságáról szól, majd Kákonyi Csilla és Márton Árpád következik. Január 6-án különleges eseménnyel ünnepelt a kiadó: egy tárlatnyitó keretében Tőzsér József a könyvműhely 500. kötetének első példányát bemutatta: Pomogáts Béla Magyar Irodalom Erdélyben című sorozatának az első két, összevont kötetét, amely az 1909–1944 közötti időszakot öleli fel. A sikerek mellett két kolléga távozása miatt veszteségeket is megért tavaly a kolozsvári Polis Kiadó – közölte Dávid Gyula, a Polis Kiadó igazgatója Újabb kötettel gyarapították a Balassi Kiadóval közösen útjára indított Bánffy Miklós-életműsorozatot: karácsonyra megjelent a harmadik, az író összes novelláit tartalmazó kötet, és előkészületben van a negyedik is: Bánffy Miklós drámái. Fontos kiadványukként említette Benkő Levente Az őszinteség két napja című dokumentumkötetét a romániai magyar írók 1956-os kiállásáról, valamint a Kriterion gyergyószárhegyi írótáborainak dokumentumait tartalmazó Szekértábor a Szármány-hegy alatt című könyvüket. „Sikerkönyvként” az igazgató Murádin Jenő a kolozsvári Mátyás-szoborról és alkotójáról, Fadrusz Jánosról írott, 2002-ben megjelent könyvét említette, amelyet az Unipan Helga könyvtervező által újragondolt kivitelben, a korábbinál sokkal gazdagabb képanyaggal tavaly újra kiadtak. A Polis hozza majd a minden eddiginél teljesebb Dsida-összest, amelyet Láng Gusztáv ajánlott fel a kiadónak. Ott van még a Molter-levelezés 1938–1944-es évek izgalmas írói leveleit tartalmazó negyedik kötete. Az 1992-ben alakult csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó elsődleges céljának a romániai magyar kisebbséggel kapcsolatos kiadványok megjelentetését tekinti. Magyarhermány kronológiája rekordidő alatt fogyott el, a Sztálin és a székelyek című könyvükből sem sok maradt. A marosvásárhelyi könyvvásár legszebb könyv- versenyében tavaly a Pro-Print kapta az első és a második díjat is a Székelyföldi vízkerekek, valamint a Szép és kies kertek című kiadványaiért, összegzett Burus Endre, a Pro-Print Könyvkiadó igazgatója, aki a már meglévő sorozatok, a Magyar kisebbség könyvtára, Források a romániai magyarság történetéhez, valamint az Ignácz Róza-életmű bővítését és több más kiadványt is tervez a 2009-es esztendőre. /Új könyvek 2009-ben. = Krónika (Kolozsvár), jan. 7./

2009. július 22.

„Az egyik igen nagy fájdalmam, hogy az anyaországban is kisebbségben él szellemileg és lelkileg a magyarság, s ma inkább, mint bármikor. Ha ez az anyaország egy valódi nemzeti állam lenne, könnyebb lenne a végeken élő magyarok sorsa, reménye is, mint arra néhány évig volt is példa. Szerintem magyar politikus soha nem mondhat le az elszakított területekről, lakóinak jogairól” – vallja Szervátiusz Tibor, Kossuth-díjas szobrászművész a Mindörökké, Erdély /Kairosz Kiadó, Budapest, 2009/ című beszélgetés-kötetben. A Kairosz Kiadó Magyarnak lenni népszerű sorozatában Szervátiusz Klára, a művész felesége kérdezte a neves alkotóművészt. A művész életének fontosabb fordulópontjait érintő kötetben szó esik a pálya indulásainak nehézségeiről, a küzdelmes menekülésről Erdélyből, Babba Mária szerepéről, az erdélyi és a magyarországi kisebbségi létről. Szervátiusz Tibor hangsúlyozta: „Az egészben az a legtragikusabb, hogy ez a kis Csonka-Magyarország tele van belső ellenséggel. Ez az, ami érthetetlen. Ugyanis, ha ez az ország nem áll talpra, nem erősödik meg minden területen, akkor az elszakadt területek magyarsága számára is reménytelenné válik a helyzet, a sors. Ezt a beteg országot kellene meggyógyítani, talpra állítani, s innen megszervezni a világban szétszóródott magyarságot. Ehelyett most belső ellenség, vezetés irtja és pusztítja mindazt, ami magyar, ami tisztesség és becsület. ” Szervátiusz Tibor Kolozsváron született, ott töltötte gyermekéveit, s megható élményeket őriz a 40-es évek történelmi időszakából, a legemlékezetesebb számára Erdély visszacsatolása. A kolozsvári Szent Mihály templomban áll Szervátiusz Tibor fehér-mészkőből készült Pietája. A művész így vall erről a szobráról: „A Szent Mihály templomot éppen akkor restaurálták, 1957-ben, s ebből az alkalomból kértek fel a Pieta elkészítésére. ” „Három alak áll a kereszt alatt, balról a Szűzanya, jobbról arimateai József tartja Jézus testét. Ott van a torony alatti kápolna falában, az emberek nagyon szerették, fényesre simogatták Jézus lábait. ” A művész a megbízást Márton Áron püspöktől, Erdély legendás hírű főpapjától kapta, igaz csak közvetve, mert akkor már szobafogságban volt Dél-Erdélyben, Gyulafehérvárt. Áldását küldte a tervre, azt üzenvén: nagyon tetszik neki. Szervátiusz Tibor megalkotta Ady Endre, Móricz Zsigmond, Bartók Béla, Szabó Dezső és Németh László szobrát, mert erősítést adtak a művésznek a kisebbségi sorsban. Nehéz körülmények között alkotott, a híres Dózsa szobrába belesűrítette bukásainkat, tragédiáinkat, a későbbi tüzes trónjainkat. „Benne vannak tehát a későbbi forradalmi bukásaink, de benne van Trianon is. Tulajdonképpen Trianon teljes kifejezése, mivel a végtagjai hiányoznak, levágták, leégették. Megmaradt a törzs, amely kegyetlenül vergődik, szenved, kínlódik az életért, a megmaradásért…”Elmondta, miért kellett elhagynia szülőföldjét: „Ha édesapám nem segít bennünket, akár éhen is halhattunk volna a családommal. A titkosrendőrség állandóan zaklatott, számtalan megfigyelő leste minden mozdulatunkat. Arra csak később jöttem rá, már itt, hogy igen közelről is figyeltek a Secu számára. Állandóan követtek, fenyegettek, lehallgattak, házkutatást is tartottak. Olyan lelki terrornak vetettek alá, hogy már nem bírtam. ” A művész 1977. szeptember 12-én érkezett Magyarországra. Időközben feleségével létrehozták a Szervátiusz Alapítványt, valamint a Szervátiusz Jenő díjat, mert szeretné elérni, hogy újabb követői legyenek, akik vállalják a nemzeti kultúra gyökereinek felmutatását művészetükben. /Frigyesy Ágnes: Mindörökké Erdély. Beszélgetés-kötet a Kossuth-díjas Szervátiusz Tiborral. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 22./

2009. november 21.

A Szervátiusz Jenő-díjat a szobrász születésének századik évfordulóján alapította fia, a Kossuth-díjas Szervátiusz Tibor szobrászművész azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születő magyar művészetre, művészekre. Jánó Mihály sepsiszentgyörgyi művészettörténész kapott Szervátiusz Jenő-díjat a magyar művészet bemutatásáért, értékeléséért. /(vop): Jánó Mihály Szervátiusz Jenő-díjas. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./

2010. augusztus 7.

Szörényi Levente: Az Isteni Világrend Őre (Szervátiusz Tibor nyolcvan éves)
Etele
(…) Olyan világban élünk most, amelyben egykori bálványimádók utódai fanatikus megszállottsággal igyekeznek dönteni a többség sorsáról, minden lehetőséget fölhasználva a lelki irányultság megváltoztatására.
Föl nem foghatják (és talán ez a legnyugtalanítóbb számukra), hogy kereszténységre térített, bolsevizmussal megalázott népünk ,,táltosai" honnan nyerik az ERŐT dolgaik végzéséhez, útjuk bejárásához, továbbhagyományozva, széjjelosztva azt az energiát, ami FÖNTRŐL érkezett, érkezik, példát mutatva ezzel másoknak. Valószínűleg soha nem tudják meg ennek lényegét, tanulhatnak, okoskodhatnak bármennyit, mert akik több igazsággal rendelkeznek, azok számára elvész az EGY!
És ahogy lelkem idáig röptette gondolataimat, megszólalt bennem egy nyugodt, de erőteljes hang: TUDD TURIVADÉKOT ÜSTÖN LÖLKÉBŐL TÖRÖMTÉ. VAS TOLLU TURUL HOZÁ ÜSTÖM LÖLKÉT ŐSÜNKKEL ÉLJ DERŰS, ÉDÖS, ÖRÖMÖS ÜDŐT!
Nagyon, nagyon mélyet sóhajtok. Lassan magam mögé pillantva — no nem a rossz lelkiismeretű emberek érzésével — rásiklik tekintetem a házi ,,szentélyre". Amit ott látok, maga a teljesség, az emberi lélek által átélhető Kozmikus Teljesség, mely mostani viszonyunkról árulkodik a változó világhoz: alul a fekvő oroszlán, mely az ég sötét felén áthaladó Napot jelképezi, fölül a kiterjesztett szárnyú sólyom, mely testet öltve segíti ennek az áthaladásnak földi folyamatát. És a test, amelybe beleköltözött: ETELE úr. Igen, akit többek között a Világ Ura névvel illettek életében s halála után is, gyűlölködően rettegve tőle, pedig csak küldetését teljesítette, hogy mágikus erejű kardjával az Isteni Világrend Őre legyen.
És az a táltos, aki úgyszintén megértette föladatát, küldetése irányát, és kézzelfogható élménnyé formálta azt az őstudást:
SZERVÁTIUSZ TIBOR szobrászművész. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. december 2.

Szervátiusz Tibor utca Kolozsváron
A Kolozsvári Városi Tanács 27 új utca névjegyzékét fogadta el kedden, ezek közül 14-et személyiségekről neveztek el, köztük négy magyar névvel is találkozhatunk.
Utcát neveztek el Cholnoky Jenő (1870–1950) íróról, földrajztudósról, aki az 1900-as években a Bolyai Tudományegyetem professzora volt. A kolozsvári születésű Jósika Sámuel báróról (1805–1860), Erdély kancellárjáról is utcát neveznek el. Utca viseli Szamosközy István (1570–1612) kolozsvári történetíró, és Szervátiusz Tibor (1930–) jelenleg is élő szobrászművész nevét is. Valamennyiük nevével a Borháncs-út környékén kialakult lakónegyedek utcanévtábláin találkozhatunk, de új utcaneveket jegyeztek be a Monostor déli részében, Szamosfalván, a Györgyfalvi negyed keleti szegletében, illetve a Bükk negyedben. Szabadság (Kolozsvár)

2012. március 27.

Képes könyv-jelző Erdélyből
Noblesse oblige, azaz a nemesség kötelez – ötlött föl bennem a Kántor Lajos szerkesztésében a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadónál 2011-ben megjelent Könyv, grafika – Könyvművészet Erdélyben (1919–2011) című kötetet lapozgatva. Nem kis merészség szükségeltetik ugyanis ahhoz, hogy ilyen tartalmi, formai, tér és időbeni mélységet sejtető, átfogó címhez igazodó kötet kerülhessen az olvasó asztalára. Hogy a külcsín megfeleljen a belbecsnek. Merthogy ez a mindenkori szép könyv és jó könyv ismérve.
A külcsín első szempillantásra vételezhető is: a kötet visszafogottan, nemesen elegáns külalakjával, tipográfiájával a nagy elődök nyomdokaiba lépett, de természetesen a modern kor követelményeivel, technikai lehetőségeivel is számoló Könczey Elemér hozzáértését, ízlését, ötletességét dicséri.
Ami pedig a belbecset illeti, a szerkesztő mindjárt a bevezetőben tisztázza: a kötet Korunk és Kriterion központú, tehát elsősorban a folyóirat és a könyvkiadó vonzáskörzetére helyezi a hangsúlyt, a két szerkesztőség holdudvarához tartozó könyves embereket, grafikusokat, írókat, műkritikusokat helyezi előtérbe. „Grafikus életművek, egykori Tóth Samu-tanítványoké, kerülnek a figyelem középpontjába”.
A múlt század eleji eseményekre, többek között a Kós Károly-féle, Sztánához kötődő manufakturális, darabonkénti „könyvtermelésre”, valamint a könyvtervezés és illusztráció két világháború közti látványos fellendülését elősegítő művészgárda tagjainak tevékenységére Murádin Jenő utal történelmi visszatekintőjében. És az Előzmények fejezethez tartozik Székely Sebestyén György színes helyzetképe is arról, miként estek a hozzá nem értés és politikai dogmák áldozatául Incze János Dénes meseillusztrációi. Majd a Kriterion műhelyébe nyerünk bepillantást Domokos Géza, Dávid Gyula, Árkossy István, Kántor Lajos és Csapodi Miklós Deák Ferencet, Cseh Gusztávot, Paulovics Lászlót, Tóth Lászlót, Árkossy Istvánt, Bardócz Lajost és Kancsura Istvánt bemutató méltatásai révén. Az írottak igazolásául szolgálnak a főként Kriterion munkatársak által készített színes könyvborítók.
A Korunk-közelben fejezet az 1960–2002 közötti Korunk számok könyvről, tervezésről, grafikusokról szóló anyagaiból nyújt ízelítőt, Kántor Lajos pedig a folyóirat arculatváltozásait és képanyagát elemzi: „...sorozatok, rovatok tördelésében, lapszámok vizuális tervezésében – mondhatni könyvgrafikai ötletek megvalósításában – sietett segítségünkre mindenekelőtt Deák Ferenc, mellette Cseh Gusztáv, Paulovics László, Árkossy István, Unipán Helga. A Korunk Galéria működése (1973 márciusától) erősítette ezeket a kapcsolatokat, a «honorálás» így válhatott jelentőssé.”
A könyvművészet és képzőművészet szimbiózisáról Deák Ferenc fejti ki nézeteit. Majd a Korunkban napvilágot látott illusztrációk (Árkossy István, Balázs Péter, Bencsik János, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Kopacz Mária, Paulovics László, Simon Sándor, Sipos László, Soó Zöld Margit, Surány Erzsébet, Tóth László, Unipán Helga munkái) kaptak helyet a kötetben, valamint többek között Gy. Szabó Béla, Szervátiusz Tibor, Plugor Sándor, Damó István, Unipán Helga, Buday György, Bencsik György, Sipos László könyvgrafikáiról szóló írások olvashatók Banner Zoltán, Bölöni Sándor, Farkas Árpád, Mezei József, Józsa István és ismételten Kántor Lajos tollából. Aki nem csak szerkesztette, hanem írásaival jelentős mértékben gazdagította is a kötetet. A Korunk értékteremtő és -közvetítő szerepének többrendbeli kidomborítása – részéről – egyfajta szolgálat. Aminthogy szolgálat a fiatal tehetségek istápolása is, akik írásaikkal, grafikáikkal szintén helyet kaptak az antológiában. Az erdélyi könyvművészet, grafika folytonosságáról Könczey Elemér, Damokos Csaba, Keszeg Ágnes, Részegh Botond, Csillag István, Hajdú Áron kezeskedik.
Mint minden összegzésre törekvő kötet, természetszerűleg, a Könyv, grafika sem lehet mentes némi szubjektivitástól. Tény viszont, hogy nagy mértékben éppen a Korunk és a Kriterion teremtett leginkább lehetőséget a képzőművészek számára grafikusi, illusztrátori erényeik megcsillogtatására.
Némi hiányérzet azonban csak maradt bennem a kötet olvasását követően. Meglehet, ez már az én szubjektivitásom számlájára írható: a családi kedvencünknek, Fodor Sándor Csipikéjének konkrét alakot teremtő, kiváló illusztrátor és festő, Rusz Lívia nevét ugyanis hiába kerestem. Igaz ő főként a Napsugár jegyében alkotott, de ahogyan elvétve más műhelyek munkatársai is szerepeltek a kötetben, úgy neki is juthatott volna bár említésnyi hely. Ahogyan – többek között – például Andrásy Zoltánnak, Venczel Jánosnak is. Egyébiránt a Napsugár gyermeklap köré csoportosult kiváló grafikusi alkotóműhely – a régi és a jelenlegi – megérdemelne egy antológiát. Jelen kötet szereplőinek zöme „napsugaras” is volt, akikről Bálint Tibor találóan jegyezte meg, hogy „a szín és vonal bűvészeinek és bűvészinasainak egész serege fogott össze, hogy a lap homlokzatáról sugárzó fehér fényt felbontsa, mozgásba hozza, alkalmassá tegye tündérjátékokra, a képzelet röpítésére, vágyak és ébredő álmok beteljesítésére, múlt, jelen és jövő megelevenítésére.” .
Jó grafikusokról, szép könyvekről szépen szól a Könyv és grafika.
NÉMETH JÚLIA
Szabadság (Kolozsvár)

2013. augusztus 14.

Aki magyarnak alkalmas
Vona Gábort és sokan másokat kitiltanák törvényhatóságilag Romániából, mert a magyarüldözés és a székelyföldi, erdélyi ki-betelepítés ellen szólaltak. Erre a sorsra szánták sok évvel ezelőtt a bécsi jogásznőt, Éva Maria Barkit is. De kitiltásnak „örvendett” a nagyszerű irodalomtörténész, budapesti egyetemi tanár Czine Mihály is sokáig a kommunista uralom idején, ezt a megtiszteltetést vívta ki a 70-es években Ablonczy László újságíró is, aki később (1991-ben) a budapesti Nemzeti Színház igazgatója lett. Ne soroljuk, akadnak bőven, akik magyarként kerültek Erdélyben alkalmi, ad hoc bíróság elé kietlen hazánkban. Rostálnak hát a kietlen hatalmaskodók, de rostálunk magunk is, Székelyföldön is, de nagyon igen Magyarországon is. Amott, az anyaországban nacionalistának, fasisztának, fajüldözőnek is nevezik azokat, akik a hazai és a szétszórt magyarság érdekében cselekednének végre valamit. Itthon az RMDSZ csak azokkal a magyarokkal hajlandó szövetkezni, akik nem indulnak választáson pártként. Különös, egészen különös. Szövetséggel, platformmal, „civilekkel” igen, ám aki parlamentre törne, azt elvetik. Az a magyar – ellenségük. Mennyivel lenne szegényebb az erdélyi magyar sors a mainál, ha holnap egyetlen akarattal dobbantunk nemzeti ügyekben?
Nem ragozom, nem sorolom, elég nekem a Magyarországon „kiharcolt” bélyeg: „Az Erdélyből átjöttek közül a leginkább nacionalista Páskándi Géza, Czegő Zoltán és Szervátiusz Tibor”. Na, én hazajövék, jól haza! És itthon adom tovább a székely Tamási Áron szavait, aki vigil is volt, éber, apparitor is, ami védőt jelent latinul. Tamási mondotta, a nagy székely író: Aki embernek nem jó, az magyarnak is alkalmatlan.
Ne higgyük egy percig se, hogy a törtető, kamráért, karrierért melldöngető néppártos vagy polgári pártos különb magyar, mint más hasonló. Embernek kell lennünk, hogy alkalmasok magyarságra is.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

2014. február 13.

Funar szelleme lengi be Kolozsvárt
Kós Károlyra szobrok és emléktáblák emlékeztetnek szerte a Kárpát-medencében, ám Kolozsváron, ahol élete nagy részét töltötte, hiába is keresnénk ilyet. Rajta kívül több tucatra rúg azon jeles kolozsvári magyarok száma, akiknek nincs emlékhelyük a kincses városban. A közírók, műemlékvédők és politikusok egyaránt a Funar-korszak örökségének tartják ezt az állapotot, és érdemi változást sürgetnek.
A magyar történelem, tudomány- és művelődéstörténet mintegy 400 olyan jeles személyiségéről tud Gaal György irodalom- és helytörténész, a Kelemen Lajos Társaság elnöke, akik Kolozsváron születtek, nőttek fel, illetve pályájuk a Szamos-parti városhoz kapcsolódik. Ennek ellenére a turista nem nagyon bukkanhat olyan köztéri emlékműre, szoborra vagy emléktáblára, amely arról tanúskodik, hogy Hunyadi Mátyáson, Bocskai Istvánon, Bolyai Jánoson, Márton Áronon, Dsida Jenőn és Reményik Sándoron kívül élt volna más, munkája és élete révén Kolozsvárhoz kötődő neves magyar.
Úgy tűnik, mintha a kolozsvári magyarság kollektív emlékezete a Házsongárdi-temetőbe szorult volna vissza, több tucatnyi nagy előd életének csak a sírkő állít emléket. Mintha nem mernénk felvállalni értékeinket – legalábbis ezt sugallja az a tény, hogy a nem kellőképpen tájékozott látogató gyanútlanul elsétálhat a Római-Katolikus Egyház tulajdonában levő, látogatható Szervátiusz-gyűjtemény mellett úgy, hogy fogalma sincs annak létéről. A Szent Mihály plébánia homlokzatán ugyanis semmilyen utalás nincs az állandó tárlatra. A Szatmáry Papp Károly szülőházának táblával való megjelölése sem egy magyar civil szervezetnek, hanem a Lions Klub tagjainak jutott eszébe, a Fadrusz Jánosra vagy a kiváló asztaliteniszező és edző Paneth Farkasra emlékeztető tábla pedig kizárólag román nyelvű. Az a kezdeményezés sem magyaroktól indult, hogy avassák a város díszpolgárává a tavaly elhunyt Kőrössy Jancsit, akit a dzsesszrajongók és a szakírók nemzetiségtől függetlenül minden idők legnagyobb romániai dzsessz zongoristájaként tisztelnek.
Rossz beidegződések, régi frusztrációk
„A kérdésfelvetés jogos. Ennél sokkal többet lehetett volna tenni” – ismeri el Kántor Lajos közíró, a Kolozsvár Társaság elnöke. Szerinte a kolozsvári magyarságot ezen a téren jellemző apátia a Funar-korszakban gyökerezik, amikor szóba sem jöhetett, hogy magyar embernek emléktáblát, netán szobrot állítsanak. „Azóta természetesen sokat oldódott a légkör, ma sokkal nagyobb az esély a hasonló megvalósításokra. Felmerült ez már a Kolozsvár Társaságban is, az ügy szerepel majd az idei programunkban” – nyilatkozta Kántor Lajos.
Csoma Botond önkormányzati képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője úgy látja, a régi, rossz beidegződések még mindig élnek. Nehezen kezelhető frusztrációk jönnek elő, ha nem is viseltetnek ellenszenvvel a magyarság iránt, a helyi román vezetők nagyon óvatosak, ha a szimbolikus térfoglalás kerül szóba. „Azt mondják, még nem érett meg rá az idő, és hogy a nacionalisták malmára hajtaná a vizet. A polgármester az ötnyelvű műemléktábláktól is tartott, amelyekről kiderült, hogy semmilyen indulatot nem kavartak. Kétségtelen, hogy jelenleg politikailag is jóval kedvezőbbek a körülmények, mint a megelőző ciklusban, Emil Boc ugyanis sokkal nyitottabb ilyen irányban, mint Sorin Apostu volt” – nyilatkozta Csoma Botond.
A képviselő szerint az áttörést az emlékállítás terén Márton Áron szobra jelentette, amelyhez, bár egyházi telken áll, az építési engedélyt a polgármesteri hivatal bocsátotta ki. Ez a vártnál zökkenőmentesebben ment végbe, nem lett volna ugyanis meglepő, ha a városvezetés akadékoskodik, lévén Márton Áron a második világháborút követően nyíltan állást foglalt a magyarság javára történő határmódosítás mellett. A potenciális ellenzőket akkor azzal sikerült elhallgattatni, hogy a püspököt a magyar hatóságok kiutasították Észak-Erdélyből azt követően, hogy szót emelt a zsidók deportálása ellen.
Csoma Botond reméli, hogy az Európa Kulturális Fővárosa címért folyó versengés kedvezőbb légkört teremt a multikulturalizmus számára a szimbolikus térfoglalás tekintetében is. Az első lépésnek a prioritások megállapításának kell lenniük a helyi magyar közösségen belül. Ennek érdekében az RMDSZ tavaly ősszel összehívott egy értelmiségi kerekasztalt annak eldöntésére, hogy kik azok a jeles kolozsváriak, akik emlékezete előtt emléktábla vagy szobor állításával kellene tisztelegni. Amint elkészül a lista, konkrét lépéseket fognak tenni az önkormányzatban – ígéri Csoma.
Ellenállnak a lakók
A Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság sajnos nem tud olyan eredményeket felmutatni, mint például a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Egyesület – ismeri el Gaal György. Meglátása szerint ennek két fő oka van: egyrészt a Partiumban és a Bánságban javarészt olyan városvezetések voltak, amelyek megértően viszonyultak az emlékhelyállításhoz, másrészt pedig ott a püspökségek is teljes mellszéllességgel kiálltak az ügy mellett. „Nálunk ezzel szemben, beütött a Funar-korszak. Kolozsváron védekezni kellett, örülhettünk, ha nem verték le a már meglévő emléktáblákat, bár fenyegettek vele” – nyilatkozta a helytörténész. Gaal György elmondása szerint a Kelemen Lajos Társaság megkísérelt emléktáblát tenni arra a Farkas-utcai házra, amelyben a jeles kritikus Gyulai Pál élt, ám ezt meghiúsította az ott élő két román nemzetiségű lakos.
Hasonló okból nem sikerült emléktáblával megjelölni a Bolyai-utcai bérházat sem, amelyben Gy. Szabó Béla lakott. Ilyen esetben perrel lehet kikényszeríteni a lakók beleegyezését, ha a bíróság úgy ítéli meg, hogy nem indokolt az elutasító magatartás, ám a Kelemen Lajos Társaság nem vállalkozott a jogi hercehurcára. Bánffy Miklós emléktábláját már ki is vésették, ám elhelyezésére kísérlet sem történt, a nagyközönség csupán egy emlékkiállítás során láthatta. „Kolozsváron elég szomorú a helyzet” – sommázza Gaal György, hozzátéve: az egyházak lehetnének kezdeményezőbbek ilyen téren. Főleg, hogy elég sok ingatlant, köztük iskolaépületet birtokolnak a belvárosban, ahol számos híresség tanult, tanított.
Kovács Sándor kolozsvári római-katolikus esperes szerint a Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor munkáiból álló, a főtéri plébánián lévő tárlat így is eléggé ismert és látogatott, nem szükséges, hogy annak meglétét köztéri táblával is tudassák az esetleges érdeklődőkkel. Ugyanakkor elismeri, hogy részben a korábbi évekre jellemző nacionalista acsarkodásnak tudható be az indokolatlan diszkréció. A gyűjteményt idén átköltöztetik a Szentegyház utca 4. szám alá, ahol az épület homlokzatán elhelyezett tábla hívja majd fel rá a figyelmet.
Táblára váró híres kolozsvári magyarok
Abodi Nagy Béla festő (1918–2012)
Apáczai Csere János filozófus, pedagógus (1625–1659)
Bálint Tibor író, műfordító (1932–2002)
Bánffy Miklós író, grafikus, díszlettervező, rendező, politikus (1874–1950)
Brassai Sámuel nyelvész, filozófus, természettudós (1800–1897)
Dávid Ferenc teológus, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója (1520 körül–1579)
Harag György rendező (1925–1985)
Janovics Jenő színész, rendező (1872–1945)
Karácsony Benő író (1888–1944)
Kuncz Aladár író, kritikus, műfordító (1885–1931)
Mikó Imre történész, politikus, mecénás (1805–1876)
Misztótfalusi Kis Miklós nyomdász (1650–1702)
Pákey Lajos építész (1853–1921)
Polcz Alaine pszichológus, író (1922–2007)
Ruha István hegedűművész (1931–2004)
Senkálszky Endre színész (1914–2014)
Szabó Dezső író (1879–1945)
Szenczi Molnár Albert teológus, zsoltárköltő, filozófus, nyelvtudós, műfordító (1574–1634)
Székely Bertalan festő (1835–1910)
Szolnay Sándor festő (1893–1950)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

2014. március 7.

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

2014. november 15.

Szervátiusz Jenő-díj Kákonyi Csillának
2003-tól osztja ki évente ilyenkor a kiváló erdélyi szobrászművész nevét viselő díjait a budapesti Szervátiusz Alapítvány kuratóriuma. Az eltelt évtizedek során néhány Erdélyben élő alkotó is átvehette a rangos kitüntetést. Idén Kákonyi Csilla marosvásárhelyi festőművész örülhet az elismerésnek. A díjátadásra november 19-én 18 órai kezdettel kerül sor a budai várban, a Magyarság Háza Corvin Termében. Ebből az alkalomból a festőnő olajkompozícióiból kiállítás is nyílik a Magyarság Háza emeleti kerengőjében. A kitüntetett laudációját Nagy Miklós Kund művészeti író tartja. A másik két díjazott Magyari Lajos sepsiszentgyörgyi költő, laudátor Lisztóczky László művelődéstörténész, valamint a Muzsikás együttes, amelyet Temesi Ferenc Kossuth- díjas író laudál. A kitüntetéseket Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrászművész, a díj alapítója adja át. Az ünnepi összejövetelen Veress László, az Országgyűlés elnökének kabinetfőnöke mond köszöntőt. Közreműködik Lázár Csaba színművész. Az est háziasszonya Szervátiusz Klára, az alapítvány elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)

2014. november 16.

Történészeknek, lelkészeknek és volt képviselőnek ítélte oda a Bethlen Gábor-díjat
Egyed Ákos történettudósnak, az Erdélyi Múzeum Egyesület volt elnökének, Sir Bryan Cartledge angol történésznek, diplomatának, egykori nagykövetnek, Markus Meckel evangélikus lelkésznek, a Német Demokratikus Köztársaság utolsó külügyminiszterének, valamint Zétényi Zsolt ügyvédnek, volt MDF-es parlamenti képviselőnek ítélte oda idén a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az erdélyi fejedelemről elnevezett díjakat.
Az elismerést minden évben azok kaphatják meg, akik életművükkel, áldozatos munkájukkal sokat tettek a magyarság értékeinek megőrzése, gyarapítása és Közép-Európa népeinek békés együttélése érdekében.
Az elismeréseket vasárnap este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban adta át a megjelenteknek Lezsák Sándor, az alapítvány kuratóriumi elnöke, az Országgyűlés fideszes alelnöke, valamint az erdélyi fejedelmet ábrázoló érem alkotója, Péterfy László szobrászművész.
Sir Bryan Cartledge és Markus Meckel az ünnepségen nem tudtak megjelenni, így nem vették át személyesen a kitüntetést.
Lezsák Sándor, amikor Zétényi Zsoltnak a díjat átadta, megjegyezte: a jogvédő "következetes igazságtételi és emberi jogi munkásságával elérte, hogy mindeddig semmilyen állami kitüntetésben ne részesülhessen", ugyanakkor elérte azt is, hogy a Bethlen Gábor-díjat kiérdemelje.
A Bethlen Gábor-díjak mellett az ünnepségen adták át a Márton Áron-emlékérmet Árva Lászlónak, a hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium igazgatójának és Pawel Cebula lengyel ferences szerzetesnek, "a lengyel-magyar barátság éltetőjének".
A kuratórium az erdélyi katolikus egyház püspökéről elnevezett emlékérmet - az időközben szeptemberben elhunyt - Saáry Éva geológusnak, költőnek, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör volt elnökének is odaítélte. A díjat – Szervátiusz Tibor szobrászművész bronzból készült alkotását - a művész lánya vette át.
A rendezvényen adták át a - Kossuth-díjas magyar íróról elnevezett - Tamási Áron-díjat is, amelyet a kuratórium Margittai Gábor író, tanárnak a Magyar Nemzet szerkesztőjének ítélt oda.
A Bethlen Gábor Alapítvány honlapján egyebek mellett az olvasható, hogy az alapítványt 1979-80-ban a magyar szolidaritás hívei hozták létre, és a korabeli kommunista vezetés ellenzése közepette, hatéves küzdelemmel vívták ki működésének hivatalos jóváhagyását. A 65 kezdeményező és a később csatlakozott támogatók révén a térségben elsőként létrejött legális új polgári összefogás alapítói: Illyés Gyula, Németh Lászlóné, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor.
(MTI), Budapest

2014. november 18.

Egyed Ákos Bethlen Gábor-díjas
Egyed Ákos történettudósnak, az Erdélyi Múzeum Egyesület volt elnökének, Sir Bryan Cartledge angol történésznek, diplomatának, egykori nagykövetnek, Markus Meckel evangélikus lelkésznek, a Német Demokratikus Köztársaság utolsó külügyminiszterének, valamint Zétényi Zsolt ügyvédnek, volt MDF-es parlamenti képviselőnek ítélte oda idén a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriuma az erdélyi fejedelemről elnevezett díjakat.
Az elismerést minden évben azok kaphatják meg, akik életművükkel, áldozatos munkájukkal sokat tettek a magyarság értékeinek megőrzése, gyarapítása és Közép-Európa népeinek békés együttélése érdekében. A díjat vasárnap este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban adta át a megjelenteknek Lezsák Sándor, az alapítvány kuratóriumi elnöke, az Országgyűlés fideszes alelnöke, valamint az erdélyi fejedelmet áb­rázoló érem alkotója, Péterfy László szobrászművész. Sir Bryan Cartledge és Markus Meckel az ünnepségen nem tudott megjelenni, így nem vette át személyesen a kitüntetést.
A Bethlen Gábor-díjak mellett az ünnepségen adták át a Márton Áron-emlékérmet Árva Lászlónak, a hódmezővásárhelyi Németh László Gimnázium igazgatójának és Pawel Cebula lengyel ferences szerzetesnek, „a lengyel–magyar barátság éltetőjének”. A kuratórium az erdélyi katolikus egyház püspökéről elnevezett emlékérmet az időközben szeptemberben elhunyt Saáry Éva geológusnak, költőnek, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör volt elnökének is odaítélte. A díjat – Szervátiusz Tibor szobrászművész bronzból készült alkotását – a művész lánya vette át. A rendezvényen adták át a Kossuth-díjas magyar íróról elnevezett Tamási Áron-díjat is, amelyet a kuratórium Margittai Gábor író tanárnak, a Magyar Nemzet szerkesztőjének ítélt oda.

2014. november 21.

Átadták a Szervátiusz Jenő-díjakat
A negyvenéves Muzsikás Együttesnek, Kákonyi Csilla festőművésznek és Magyari Lajos sepsiszentgyörgyi költőnek, publicistának ítélte oda idén a Szervátiusz Jenő-díjat a művész nevét viselő alapítvány. A kitüntetéseket szerdán adták át Budapesten.
Az alapítványt Szervátiusz Tibor szobrász és felesége, Szervátiusz Klára hozta létre a művész édesapja, Szervátiusz Jenő születésének 100. évfordulóján, 2003-ban. Emellett létrehozták a Szervátiusz Jenő-díjat azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet a Kárpát-medencében alkotó magyar művészek munkáira.
A méltatás szerint a Muzsikás Együttes „az autentikus magyar népzene kiemelkedő színvonalú műveléséért, megismertetéséért”, valamint „a fiatalság példaértékű zenei neveléséért” vehette át az elismerést. Kákonyi Csilla marosvásárhelyi festőművész a „nemzeti kultúra gyökereit felmutató magas színvonalú művészetéért” részesült a díjban, Magyari Lajos költő, publicista pedig „a nemzeti irodalom szép hagyományait követő, magas színvonalú írásművészetéért, kemény, őszinte, nemzetféltő publicisztikájáért” kapta meg a kitüntetést. A díj Szervátiusz Jenő (1903–1983) kolozsvári születésű szobrász nevét viseli. Az ő munkája többek között a Kolozsvári Pietá, Tamási Áron síremléke Farkaslakán, a Jókai-emlékkő Pápán – az utóbbi kettőt fiával, Tiborral közösen készítette –, valamint a Cantata Profana, amely Sopronban, az erdészeti egyetemen áll.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. február 7.

Hatvanöt év, megannyi szereplő, élmény a Puck Bábszínház történetében
Sok ember pályája, élete fonódott össze az évek során a kolozsvári Puck Bábszínház történetével: többek között rendezők (Kovács Ildikó, Dan Vasile, Aureliu Manea, Mona Marian, Tudor Chirilă, Varga Ibolya, Traian Savinescu, Rumi László, Bogdan Ulmu stb.), színészek (Péter János, Balló Zoltán, Benedek Dezső, Pillich Erzsébet, Sigmond Júlia, B. Laczka Zsuzsánna, Jakab Ildikó, Botos Júlia, Jobbágy Sándor, Ferencz Éva, Koblicska Kálmán, D. Szabó Lajos stb.), díszlettervezők (Alexandru Rusan, Botár Edit, Virgil Svinţiu, Epaminonda Tiotiu, Szervátiusz Tibor, Walner Günther, Carmencita Brojboiu stb.) éltek, dolgoztak hónapokon, éveken vagy akár évtizedeken át az intézmény falai között a korántsem áldásos körülmények közepette is arra törekedve, hogy a művészet nyelvén minél több gyereket és felnőttet megörvendeztessenek, elgondolkodtassanak.

2015. április 25.

Erdélyi magyar képzőművészeti kiállítás Budapesten
Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 címmel, eddig nem látott gazdagságban, 150 alkotó 430 festményén, szobrán, grafikáján, fotóján keresztül mutatja be hét évtized művészetét a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) tegnap megnyílt kiállítása.
Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek? – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján az emberi erőforrások minisztere. Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, „amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon”. Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára „egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése”. Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora a kiállítás kezdő és záró dátumát megindokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet szervesen illeszkedett a magyarországi művészeti életbe, a határok 1990-es megnyitása után pedig ismét feloldódott az addigi bezártság, így nem lett volna indokolt a kortárs erdélyi művészeti folyamatokat etnikai alapon vizsgálni. A földrajzi határokról szólva elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad. Szücs György beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódot, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is. Az augusztus 23-ig látható kiállítás zárószekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresést vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. április 30.

Beköltözés a Pantheonba
Hetvenöt éves adósságot törlesztett a Magyar Nemzeti Galéria a Sors és jelkép – Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című, hét évtized erdélyi művészetét eddig soha nem látott gazdagságban megjelenítő kiállítás megrendezésével. A tárlat augusztus 23-ig látogatható.
Százötven erdélyi alkotó 430 festménye, szobra, grafikája, fotója fogadja a látogatót a Magyar Nemzeti Galériában (MNG). Hasonlónak – persze sokkal kisebb léptékben – legutóbb 1940-ben adott otthont a budapesti Szépművészeti Múzeum az Erdélyi művészek, erdélyi tájak című grafikai kiállításnak. Azóta csak az évek teltek és az adósság halmozódott, s a terv – ahogy Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője fogalmazott a megnyitón – már-már az örök ábrándok birodalmába költözött.
Erdély azonban végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé – jelentette ki ugyanabból az alkalomból Baán László, az MNG főigazgatója, aki szerint az intézmény történetében még nem volt hasonlóan átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Szücs György főigazgató-helyettes, a tárlat kurátora, a kiállítás kezdő és záró dátumát indokolva emlékeztetett: az első világháború végéig az erdélyi magyar képzőművészet a magyarországi művészeti élet szerves része volt, s bár a határok 1990-es megnyitása után feloldódott a bezártság, a kortárs erdélyi művészeti folyamatok etnikai alapon való vizsgálatának rossz gyakorlata nem szűnt meg egyik pillanatról a másikra.
A kiállítás új szempontok szerint mutatja be az 1920 és 1990 közötti évek erdélyi magyar képzőművészetét. A megszokott Erdély-sztereotípiák helyett kevéssé ismert, rejtett vagy ismeretlen erdélyi művészetet igyekszik megismertetni a látogatókkal. A tárlat fokozottan támaszkodik az erdélyi köz- és magángyűjtemények anyagára, Erdélyt pedig tágabb földrajzi keretek között értelmezi, nem mond le olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.
A kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva. Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek képviselik a tárlat anyagában, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli. Az első világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, ezt kívánják érzékeltetni Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is. Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Oszkáron át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól nyomon követhető a szociális ihletettségű festészet, de jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül. Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei kínálnak egyfajta arcképcsarnokot az erdélyi magyar képzőművészekről. A zárószekció az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
Méliusz utazása
Méliusz József Sors és jelkép című, a kiállítás címét is kölcsönző művében megjelenített utazás – mint a világirodalom sok más nagy jelentőségű útja – a szerző érzés- és gondolatvilágában tett hatalmas felfedező vállalkozás. Inkább vallomás, mint útikönyv, nem pontos beszámoló, hanem költői átlényegítés, nem száraz adatszerűség, hanem a valóság tudatos rendszerbe foglalása, vagyis a szó szoros értelmében vett műalkotás... – írta Szemlér Ferenc az első kiadás megjelenésekor. A regény Méliusz 1943 tavaszán Dél-Erdélyben tett félig illegális körutazásának élményéből fakadt, 1946-ban jelent meg először, 1949-ben bevonták példányait. Új kiadása másfél évtizedig váratott magára.
„Természeti szépségeivel, történelmi helyszíneivel Erdély sokak számára meseországot jelent, de azonos-e ez a sokszor a Székelyfölddel azonosított Erdély-kép azzal, amit az erdélyiek magukénak éreznek?” – tette fel a kérdést a tárlat megnyitóján Balog Zoltán. Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, mégis úgy, mint ami a „mi részünk”. Vécsi Nagy Zoltán, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot.
Megható volt látni, amint élő erdélyi klasszikusok, illetve rokonaik és leszármazottaik keresték nagy lelkesedéssel az ismerős műveket, csodálkoztak rá, illetve értetlenkedtek, hogy egyik-másik művésztől miért választottak többet vagy éppen méltatlanul kevés művet a kiállítás szervezői. Az örök szubjektív dimenzión túl azonban abban mindenki egyetérthet: immár nem tűnik lehetetlennek, hogy az erdélyi magyar képzőművészek elfoglalják a maguk természetes helyét a nemzet pantheonjában.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2015. május 4.

Sors és jelkép
A sokoldalú író, költő Méliusz József könyvének címét kölcsönözte az a nagyszabású kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Galériában augusztus 23-ig mutatja be az erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 közötti hét évtizedét. Nagyon sokan vettek részt a tárlat április 24-i megnyitóján, teljesen megtelt a galéria pompás emeleti előcsarnoka, még a lépcsőkön is ültek, álltak érdeklődők. Erdélyi művészek és műkritikusok, innen Magyarországra és távolabbi államokba elszármazott alkotók, műgyűjtők, művészetbarátok, anyaországi képző- és iparművészek, írók, újságírók, hivatalosságok egyaránt jelen kívántak lenni a rendhagyó eseményen. Emlékezetes, élményteljes találkozó és kivételes művészeti megnyilvánulás volt ez mindannyiuk számára.
"Az ember egyszer tűz/ másszor kő/ néha semmi/ néha visszhang/ egyszer kés és végül holt/ de néha: minden" – idézte nagy ívű megnyitóbeszéde végén Méliusz Hopplá- elégiáját Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. E fél évszázaddal ezelőtt született néhány sor mintha éppen a mostani kiállítás lényegét, szokatlanságában is egyedi jellegét ragadná meg. A tárlatról különben sok mindent megtudhattak olvasóink annak kurátorától, Szücs Györgytől, az MNG tudományos főigazgató-helyettesétől abból az április 4-i újságoldalnyi interjúból, amelyet előzetesen készítettünk vele. Ő is egy könyvre hivatkozott, amikor a nyitóünnepségen a kiállítás koncepciójáról beszélt. "Kilenc kéve hány kalangya?" – emlékeztetett a pár évtizede páratlan népszerűségnek örvendett székely anekdotagyűjteményre, miközben a hasonló siker reményét megcsillantó, kilenc fejezetre tagolt gazdag válogatás sajátosságait vázolta. A székely furfangra utaló tréfás felvetés persze szakszerű közlendőkkel kiegészítve, pontosítva rajzolta ki azt az összetett, sokszínű és újszerű összképet, amely az épület A szárnyában berendezett kiállítás, a 150 alkotó 430 festményének, szobrának, grafikájának, fotójának megtekintése nyomán alakulhatott ki a nézőkben. Minderről a továbbiakban az MTI beszámolója segítségével szólunk.
Balog Zoltán hangsúlyozta: nehéz összefoglalni, mit jelent Erdély, ezért marad a művészet, "amelytől azt várjuk, hogy autentikusan szóljon". Az MNG kiállítása túlmutat a nosztalgiákon és sztereotípiákon: egyszerre mutatja meg az erdélyi magyar képzőművészet önállóságát, teljességét, és mégis úgy, mint ami a "mi részünk" – fogalmazott.
A miniszter felhívta a figyelmet arra, hogy a vadregényes Székelyföldön túl létezik az urbánus Erdély is, ezek együtt adják ki a teljes képet. Ezt kapjuk meg a kiállítás segítségével is – méltatta a tárlatot Balog Zoltán.
Vécsi Nagy Zoltán, a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ vezetője az eddigiekhez nem mérhető nagyságú és jelentőségű kiállításnak nevezte a tárlatot, amely az erdélyi magyarok számára "egy örök ábrándnak hitt közösségi kívánság beteljesülése".
Mint felidézte, korábban úgy tűnt, hogy a magyar fővárosban egy hasonló kiállítás "határos a lehetetlenséggel", így a példás szakmai körültekintéssel összeállított tárlat megvalósításának szándékát és módját nem lehet eléggé dicsérni.
Baán László főigazgató felidézte, hogy az MNG történetében még nem volt átfogó kiállítás az erdélyi magyar képzőművészetről. Az intézmény most végre törleszti adósságát: emberfeletti munka volt hét évtizedet egyetlen tárlaton áttekinteni, de a rendkívül magas színvonalú eredmény magáért beszél – méltatta a kiállítást, hozzátéve: "Erdély végre hazatért a Magyar Nemzeti Galéria falai közé".
Szücs György főigazgató-helyettes elmondta, hogy a tárlat Erdélyt tágan értelmezi, nem mond le tehát olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.
Beszámolója szerint a kilenc fejezetből álló kiállítás első egysége Nagybánya örökségére és a tájképfestészeti hagyományra koncentrál, az iskolateremtő mestert, Thorma Jánost követő generációtól indulva, többek között Ziffer Sándor, Nagy István, majd Kusztos Endre munkáit felvonultatva.
Az erdélyi kő- és fafaragás rusztikusabb, figuratív vonalát olyan mesterek fémjelzik az anyagban, mint Szervátiusz Jenő vagy Márkos András, az új formák keresőit pedig többek között Jecza Péter képviseli.
Az 1. világháború utáni években egyesek számára az avantgárd elvontsága, másoknak a neoklasszicizmus objektivitása kínált hiteles művészi kifejezésmódokat, mint ezt Gallusz Nándor szobrai vagy Nagy Albert festményei is bizonyítják.
Mattis Teutsch Jánostól kezdve Pittner Olivéren át Balla Józsefig vagy Tóth Lászlóig az erdélyi művészetben is jól végigkövethető a szociális ihletettségű festészet, ezzel összefüggésben pedig jól vizsgálható a realizmusok szerteágazó irányzatainak problematikája is, például Nagy Albert fanyar hangvételű képein keresztül.
Az MNG A épületének kerengőjében többek között Benczédi Sándor karikatúra szoborfejei és Nagy Imre rajzai, metszetei nyújtják az erdélyi magyar képzőművészek egyfajta arcképcsarnokát, de külön egység tekinti át a grafikai hagyományok megújulását is.
A kiállítás záró szekciója az erdélyi neoavantgárd sokszínű útkeresését vizsgálja Szervátiusz Tibortól a marosvásárhelyi iskolán át Jovián Györgyig.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-69




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998