udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 18 találat lapozás: 1-18
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Helymutató:

1996. január 22.

Jan. 22-én elhunyt a Tolna megyei Kakasdon Sebestyén Ádám, a bukovinai székely hagyományok ismerője és gyűjtője, ő volt hazatelepedésük előtt a bukovinai Andrásfalva utolsó kántora. A bukovinai székelyek életéről, népdalkincséről kilenc önálló kötete jelent meg. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 30./ Első könyve, amellyel felkeltette a figyelmet hányatott sorsú népe iránt: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete Madéfalvától napjainkig /Szekszárd, 1972/.

1999. november 9.

Megjelent a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat októberi száma. Ebben Kovách Géza udvarhelyi születésű történész Haynau első aradi áldozatai címmel közölt tanulmányt. Dr. Németh Kálmán, a bukovinai Józseffalva plébánosa budapesti útjára (1937-ben) készített "emlékiratában" a moldvai csángóknál folytatott missziós tevékenységéről és a bukovinai magyarok helyzetéről számolt be. A plébános Andrásfalva, Fogadjisten, Hadikfalva, Istensegíts és Józseffalva lakóinak Bácskába történt áttelepítését irányította. /Megjelent a Székelyföld. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 9./

2000. február 29.

László Anikó a csernakeresztúri hagyományőrzők kapcsán a bukovinai székelyekre emlékezett. Nagyapja, László János kézirata /A Bukovinában élő (élt) magyarság és kirajzásának története 1762-1914-ig, az első világháború kitöréséig. Írta László János, dévai telepesgazda 1935-ben/ sok emléket összegyűjtött családjuk, rokonságuk múltjából, az 1764-es madéfalvi székelyirtástól kezdve a Moldvában létrehozott településeken /Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva/ át a kirajzásig. /László Anikó könyvtáros: Családi (közösségi) krónika? = Nyugati Jelen (Arad-Temesvár), febr. 29./

2000. augusztus 23.

A bukovinai székelyek gróf Hadik András, a jó emlékezetű tábornok jóvoltából, bár a madéfalvi veszedelem után menekültek, nem szóródtak szét, hanem az akkor még a Monarchiához tartozó Bukovinában egy kis "hazát”, egy kompakt közösséget teremthettek: Józseffalva, Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts... E székely közösségek "hazaköltöztek″, kisebb részük Erdélybe, a többség Délvidékre, a mai Vajdaságba. Az erdélyiek viszonylag jobban jártak, hiszen a dévai és csernakeresztúri közösségek ma is élnek és virágoznak. A Délvidékre telepítettek viszont egész tragédiasorozaton estek át: elüldöztetés, lemészároltatás, menekülés és menekítés. Maradékaik a Dunántúlon leltek végleges hazára. - A visszajövetel, a hazajövetel gondjai a legbonyolultabbak a moldvai csángók esetében. A székelyföldi erőltetett menetű iparosítás megkezdése óta százával, sőt ezrével jöttek ők a székelyföldi városokba: Kézdivásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredába és Gyergyószentmiklósra főleg. Kenyeret, megélhetést kaptak itt, de jó szót, felkaroló megértést már annál kevesebbet, másságuk mintha irritálta volna a székelyek egy részét. Vallásukat töretlenül megőrizték. 1989 után ezért is tehetett és tesz legtöbbet értük a római katolikus egyház. Sepsiszentgyörgyön például, az állomás mellett, egy imaházból igazi templomot építettek nekik, ahol magyar és román nyelven egyaránt tartanak istentiszteletet. A hazatért csángók többsége a román nyelvű misét választja. Nem paradox helyzet. "Odahaza″, Moldovában magyar nyelvű prédikációért esdekelnek, a székely városokba költözve pedig, minden kényszerítés nélkül, a román nyelvűt választják. De közben a családban magyarul beszélgetnek. Paradox az is, hogy az ide, illetve visszahonosodott csángó családok döntő többsége román nyelvű osztályokba-iskolákba íratja-járatja gyermekeit, holott bőven jutna hely nekik a magyar nyelvű oktatási hálózatban is. Moldvában ugyancsak kétségbeesett harc folyik legalább a fakultatív magyar nyelvórák bevezetéséért. Százados félelmek és fájdalmak mutatkoznak meg ebben a magatartásban. A helyzetet csak szeretettel lehet kezelni. Különben bekövetkezhet az az észbontó abszurditás, hogy a hazatelepedett moldvai csángómagyarok elrománosodása a Székelyföldön teljesedik ki. /Magyari Lajos: Székelyföldi csángóinkról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 23./

2000. augusztus 26.

Egyed Ákos Szekszárdon a Székelyek a Duna mentén - Tanulmányok a bukovinai székelyekről c. tudományos értekezleten, aug. 19-én ismertette a Források a bukovinai székelyek történetének tanulmányozásához /Babits Kiadó, Szekszárd/ című munkát, egy szerzőhármas: Foki Ibolya, Solymár Imre és Szőcs Zoltán történeti forráskötetét. Az 1777-1782-es években létrejött öt kis székely-magyar falu: Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva, így született meg egy különleges magyar népcsoport. Állami szinten először 1848-ban, a magyar népképviseleti országgyűlésen tárgyalták a "határokon túli magyarok″, vagyis a csángók s a bukovinai székelyek helyzetét s fogadtak el határozatot a Magyarországra való hazatelepítésükről. A szabadságharc leverése elodázta a hazatelepítés ügyét, a magyar közvélemény azonban érdeklődéssel fordult a moldvai s bukovinai magyarok felé. A társadalom lelkiismerete megmozdult: többrendbeli gyűjtés nyomán jelentős segítség érkezett a bukovinai székelyekhez. A magyar nemzethez való tartozás jelei voltak ezek. A bukovinai székelyek megoldásként a hazatelepedést fogadták el. 1874-ben bukovinai küldöttség érkezett Magyarországra, amelynek helyzetfeltárása szintén ilyen irányban hatott. Jókai Hon című lapja, a Szent László Társulat és más fórumok kitartó odaadással karolták fel a bukovinai magyarok ügyét. Kiemelkedő jelentősége volt Szádeczky Lajos közismert történész, kolozsvári egyetemi tanár küldetésének, aki határozottan síkra szállt a hazaköltöztetés mellett. Végül a kormány 1883-ban úgy döntött, hogy az Al-Duna mentén ármentesítendő kincstári területre fogja folyamatosan letelepíteni azokat, akik kifejezik hazatelepedési szándékukat. Az első hazatérő csoport 1883-ban indult el. Így jött létre az Al-Duna mentén három település: Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve. 1941-ben lehetővé vált a Bukovinában maradt családok megmentése. Ők a Bácskában kaptak ideiglenesnek bizonyult szállást, ahonnan 1944 őszén s 1945-ben a háborús események következtében a Dunántúlra telepedtek át. /Egyed Ákos: Forráskiadvány a bukovinai székely-magyar népcsoport születéséről és kálváriájáról (I.) = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25., (II.) aug. 26./

2001. július 17.

Zsók Béla Én mindig itthon voltam. Néprajzi írások Déváról /Kriterion/ című kötetében a Bukovinából Hunyad megyébe áttelepült székelyek hányatott múltját, életét, népi kultúráját örökítette meg. A szerző a múltat idős emberek visszaemlékezéséből, továbbá népi tollforgatók feljegyzéseiből ismerte meg. Közülük László János, a dévai gazda emlékezett, írását a Székelyföld folyóirat idei számai közölte. Az öt bukovinai falu (Istensegíts, Fogadjisten, Andrásfalva, Hadikfalva és Józseffalva) túlnépesedett lett. Az első kivándorlóhullám, a magyar kormány segítségével, az Al-Duna mellé történt, ahol három települést (Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza) hoztak létre. 1883-ban mintegy négyezren vándoroltak a Bánságba. A következő hullámban Dévára, majd Vajdahunyadra, Sztrigyszentgyörgyre, Csernakeresztúrra mentek, ezenkívül Gyorokra, Magyarnemegyére, Vicére és máshova is települtek. A bukovinai székelyek 1941-ben hazatértek, Bácskába, ahonnan 1944 őszén a Dunántúlra kellett menekülniük. /Szőcs János: "Mikor Csíkból elindultam..." = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 17./

2001. október 16.

A mai Nyárádszereda község tizenegy történelmi települését mutatja be az ifjú monográfus, Gligor Róbert László. A községközpont (és a vele egybenőtt Szentanna és Andrásfalva) mellett a közigazgatásilag Szeredához tartozó Demeterfalva, Süketfalva, Székelytompa, Székelysárd, Kisszentlőrinc, Székelymoson, Székelybő, Vece vázlatos múltjával és jelenével ismertet meg az inkább csak füzetnek mondható kiadvány. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 16./

2004. augusztus 7.

A Nyárádszeredához tartozó Andrásfalván a református egyház évekig várt arra, hogy a visszaigényelt volt felekezeti iskolát – amely jelenleg kultúrotthon – birtokába vegye. Mivel ez mai napig nem történt meg, elhatározták, a volt kántori lakás helyébe gyülekezeti házat építenek. Az építkezést saját erőből tavaly kezdték el. Gecző András lelkész saját egyházi fizetéséről mondott le (csak az állami fizetését veszi fel), hogy az építkezést ezáltal is segítse. /(mezey): Gyülekezeti ház épül Nyárádandrásfalván. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 7./

2005. február 3.

Kóka Rozália, a bukovinai székely származású magyarországi előadóművész az utóbbi évtizedben gyakori vendég Hunyad megyében. A napokban újra betoppant Dévára, a helyi Magyar Házban tartott előadást. A Dévára telepedett bukovinai székelyek leszármazottai közül már kevesen emlékeznek a régiek történeteire. Kóka Rozália emlékezéseiből kiderült, hogy a Hunyad megyébe (Vajdahunyadra, Dévára, Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra) telepedett bukovinai székelyek tarthatják magukat a legszerencsésebbeknek. A Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten bukovinai falvakból a háború idején menekülni kényszerülő székelyek sorsa sokkal keservesebben alakult. Előbb a Vajdaságból elmenekült szerbek házaiba telepítették őket, aztán a Dunántúlról elüldözött németek otthonaiban kellett meghúzódniuk. Kóka Rozália gondolatban végigvezette dévai hallgatóságát ősei útján, Madéfalvától Moldován át Bukovinába, az Al-Dunához, Erdélybe, Kanadába és Bácskába. /Gáspár-Barra Réka: Kóka Rozália dévai előadóestje. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 3./

2005. május 27.

Vándor-fotókiállítás anyagával tért haza, Temesvárra az 1989. decemberi fordulat után Németországba kitelepült Lucian Geier újságíró. A kiállítás címe – Vissza a birodalomba – találóan kifejezi az 1940-es évek kevésbé ismert eseményét, amikor is Hitler parancsára “hazatelepítették” a bukovinai és besszarábiai németeket. A gyökérvesztettek táborokban, alkalmi lakóhelyül kijelölt sportcsarnokokban, kolostorokban stb. húzták meg magukat. A cikkíró azt állította, hogy a budapesti kormány „szolgalelkűen követte a német példát. Több bukovinai székely falu lakosságát áttelepítette a visszafoglalt Délvidékre”. Még meg sem melegedhettek, a szerb megtorlás elől menekülniük kellett. Végül a Baranyából kitelepített németek falvaiban találtak végleges otthonra. /(Sipos): Vissza a birodalomba. Németországi dokumentum-fotók. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 27./ A cikkíróval szemben a bukovinai székelyek haza akartak jönni, önként jöttek, menekülve a román elnyomás elöl. Sorsukat a résztvevő hitelességével megírta Sebestyén Ádám A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig /Szekszárd, 1972/ címmel.

2005. november 28.

Dr. Berde Károly Adatok Nagyenyed szellemi néprajzához az 1870–1920-as évekből című könyvét Keszeg Vilmos mutatta be Kolozsváron, a Kriza János Néprajzi Társaság székházában. Elhunyt szerzőről lévén szó, Keszeg Vilmos kiemelte, hogy a kallódó kéziratok kötetbe szerkesztése Gyárfás Zsuzsa szerkesztői munkájának gyümölcse, amely meghozza majd a néprajzosként eddig ismeretlen Berde Károly számára az elismerést. A második bemutatott kötet Zsók Béla Az andrásfalvi reformátusok fél évszázada című műve. A kötetet méltató Adorjáni Zoltán szerint a bukovinai székelység, így az andrásfalvi székelység története félelmetesen emlékeztet az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetére. A harmadik bemutatott mű a magyarországi Balogh Balázs és Fülemüle Ágnes szerzőpáros Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen című könyve. /Kiss Bence: Hármas könyvbemutató a Krizánál. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./

2006. január 9.

40 éve elnémított hagyományt élesztettek újra idén január 7-én a Dévára költözött bukovinai székelyek leszármazottai. Az 1888 és 1910 között e vidékre telepedett népcsoport évtizedeken keresztül megemlékezett az 1764. január 7-i madéfalvi veszedelemről, a több száz legyilkolt székelyre és azokra, akik új hazát keresve, a Gyímeseken keresztül Bukovinába menekültek. A kommunista diktatúra gyökértelenítő politikája megszakította az évenkénti emlékezés láncát. A Dévára telepedett bukovinai székelyek által épített, pár éve visszakapott helyi Magyar Ház zsúfolásig megtelt az emlékünnepélyre. Az érkezőket vetített képsorozattal fogadták a szervezők, végigvezetve őket Madéfalvától át az ezer éves határon Józseffalvára, Istensegítsre, Fogadjistenbe, Hadikfalvára és Andrásfalvára, abba az öt bukovinai faluba, melyeket nagyrészt őseik alapítottak. Majd visszakanyarodtak Dévára, századeleji telepesek életét elevenítve fel a képek segítségével. A népcsoport vándorlását Madéfalvától Déváig, a Bácskába, Dunántúlra, sőt Amerikába László János hajdani telepes gazda fia jegyezte fel az 1930-as években. A kézirat kiadását a Kriterion Könyvkiadó vállalta fel. A mostani találkozóra még nem készült el a könyv, de egy részletet Daradics János olvasott fel. A ma élő leszármazottak ismét keresni kezdték a gyökereket. Tavaly májusban zarándoklatra indultak Déváról Madéfalvára, Bukovinába, felkutatni az ősök szülőföldjét, sírjait. A Duna TV filmet forgatott a zarándoklatról, amelyet most bemutattak. A szintén a hajdani telepesek által épített Szent Antal-templom kertjében állított emlékkereszt mellett felcsendült a székely himnusz. /Gáspár-Barra Réka: Újjáéledt hagyomány. Emlékezés a Siculicidiumra. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./

2006. augusztus 18.

Sepsiszentkirály a történészek szerint Szent Istvánról nyerhette el a nevét, szögezte le Sándor Csaba, a sepsiszentkirályi Kőhíd Egyesület elnöke. 1332-ben húsz kapuval szerepelt Sepsiszentkirály, az nem 20 embert jelentett, hanem egy kapu alatt két-három generáció volt, s egy-egy családnak 7-8 gyermeke. Tehát 1332-ben annyian lehettek, mint most, ha nem többen (1992-ben a 280 lakosból 272 magyar és 2 román). Hadikfalváról, Andrásfalváról, a régi bukovinai székely falvakból rengeteg család települt ide, ma is a falu egyharmada ezeknek a leszármazottaiból áll, velük került vissza a katolikus vallás a faluba, ami a reformációval teljesen megszűnt. Jöttek batyuval, szekérrel, s pár év alatt utolérték gazdaságilag, anyagilag a helyi lakosságot. Ugyanez volt Illyefalván is. Sepsiszentkirály lakosainak egyharmada unitárius, egyharmada katolikus, egyharmada református. Szép régi házak vannak itt, az 1700-as, 1800-as években épültek. A Kőhíd Egyesület szervezi a falunapokon a kultúrtevékenységet. Sándor Csaba mérnök vezetésével két éve alakult meg az egyesület, magyar, számtan, fizika, angol és informatika kurzust indítottak a falu fiataljainak, továbbá számítógépes hozzáférést biztosítottak. /Willmann Walter: Szent István intelmei Sepsiszentkirályban. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), aug. 18./

2006. október 14.

A Nyugati Jelen múlt heti számából értesülhetett a dévai közösség Zsók Béla halálhíréről. Sokan nem tudták, hogy Zsók Béla beteg volt. Minden írása a bukovinai székelyek sorsához fűződött. Tagja volt a kolozsvári Kriza János Néprajzi Egyesületnek és a budapesti Néprajzi és Népművészeti Társaságnak is. 1993-ban nyugdíjba vonult, a Romániai Magyar Szó napilap és annak elődje, az Előre szerkesztője volt 1970 és 1993 között. 1993-ban megjelent Az egyszeri ember című bukovinai székely népmese-gyűjteménye, majd 1995-ben az Elment a madárka című, bukovinai székely népdalokat tartalmazó gyűjteménye. Bukarestből hazatelepedett és 2000 áprilisában megalapította a Dévai Petőfi Sándor Magyar Hagyományőrző Művelődési Társaságot. Sorra jelentek meg kötetei: 2000-ben Én mindig itthon voltam – néprajzi írások Déváról, 2004-ben Édesanyám dalai, 2005-ben A dévai Szent Antal templom – visszaemlékezések a templom építésére és szintén 2005-ben Az andrásfalvi reformátusok két évszázada címmel. A család döntése alapján Zsók Bélát szeptember 30-án a bukaresti Kálvineum temetőbe helyezték örök nyugalomra. /László Anna: In memoriam Zsók Béla. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 14./

2008. május 10.

Hunyad megye magyarsága három nagy csoportra osztható – írta az Akadémai Kiadó által 1982-ben megjelentetett Magyar Néprajzi Lexikon. A Hunyad megyei magyarság legősibb, de egyben legcsekélyebb számú részét a honfoglaláskor itt megtelepedett magyarok jelentik. A törökdúlások idején azonban ez a népesség többnyire kipusztult, soraikat elmagyarosodó hegyvidéki román családokból próbálták pótolni. A régi polgári magyar lakosság ma már csak kis számban maradt meg főleg Déván és Szászvároson. A másik jelentős kategória az 1888–1910 között betelepedett „dévai csángók”, azaz bukovinai székelyek, akik valójában nem csupán Dévára, hanem Csernakeresztúrra, Vajdahunyadra és Sztrígyszentgyörgyre is jelentős számban telepedtek. A harmadik fontos ága a Hunyad megyei magyarságnak a 19. század második felétől betelepedő székelyek, akik az iparosítás nyomán több hullámban jöttek e vidékre. 1883-ban a Tisza Kálmán vezette magyar kormány elindította a Bukovinába elmenekült székelyek hazatelepítését. Elsőként az Al-Duna környékére telepednek, ennek a hullámnak az 1885-ös nagy árvíz vetett véget. Déva telepeseket kért és az akkori polgármester, dr. Issekutz Gergely annyira a szívén viselte a betelepülők gondját, hogy ez utóbbiak egyenesen atyjuknak nevezték a város elöljáróját. Végül két nagy hullámban összesen 99 család telepedett be az öt bukovinai faluból (Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten), 10 holdas földeket kaptak. 1910-ig szépen fejlődött a telep. Az 1910-ig betelepült 288 lélek 1934-re 1250 főre szaporodott. 1910-ben még további 31 házat épített az állam a betelepülőknek, ez alkalommal 35 újabb család jött, összesen 292 lélek. Később, az első világháborúig még további 27 család jött, összesen 105 személy. Hasonlóan történt a betelepedés a szomszédos Vajdahunyadra is, ahova kizárólag hadikfalviak települtek. A XX. század folyamán több hullámban is jöttek a székelyek a megyébe. Számtalan tanár, orvos, művész, lelkész, illetve ezek tanulni vágyó gyermekei kerültek ide. Sokan már a nyolcvanas évek idején kitelepedtek külföldre, aki maradt, az 1989 után költözött vissza valamelyik erdélyi nagyvárosba. Napjainkban Hunyad megye 24 ezer körüli magyar lakosságának jó egyharmadát a bukovinai székelyek leszármazottai teszik ki, másik harmadát az időközben betelepülő székelyek, csupán egy sovány harmadát képezik az „őshonos” magyarok. /Gáspár-Barra Réka: Hunyad. Sok a székely, de így is kevés. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 10./

2008. június 14.

A bukovinai székelyek alapították az Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva nevű településeket. Itt élt közel két évszázadon át, 1941-ig ez népcsoport, majd az akkori áttelepítésével később a kálvária részesévé lett. A bukovinai székelyek sorsáról, megpróbáltatásairól több könyv jelent meg. Arról, hogy a Suceava, Radauti környékén letelepedett székelyek településeivel mára mi lett, arról ritkábban érkeznek hírek. Váradi Péter Pál Veszprémben élő, erdélyi származású fotográfus feleségével, Lőwey Lilla irodalmi szerkesztővel közösen értékes honismereti fotóalbum-sorozatot jelentetett meg Erdély – Székelyföld címen. Vállalkozásuk befejező részeire készülve felkeresték az említett bukovinai falvakat. Szépek, rendezettek, tiszták, magyar szót azonban nem hallani. Mindegyik helységben kopjafák állnak, amelyeket 1994-ben állítottak az innen hazatértek utódai „Tisztelet a szülőföld emlékének” felirattal. A temetőket több helyen belepte a gyom. Ott jobb a helyzet, ahova régebbről románok is temetkeztek. Ezekben a temetőkben az itt nyugvó bukovinai székelyek sírköveiket nem bántják, a kőkereszteken archaikus írásmóddal köszön vissza a múlt. A köztéri kopjafák feliratát sem rongálta meg senki. Néhol a falvak építkezésében felismerhető a székely népi stílus. Aki arra jár, érdemes felkeresnie Andrásfalva (Maneuti), Hadikfalva (Dornesti), Fogadjisten (Iacobesti), Istensegíts (Tibeni) és Józseffalva (Vornicenii Mari) körzetét. Váradi Péter Pál elmondta, hogy immár a sorozat 25. kötetén dolgoznak. Ősszel kerül az olvasók asztalára a Felső-Nyárádmentét bemutató album. Vármezőtől Nyárádszeredáig öleli fel a településeket. Majd az Alsó-Nyárádmente, vagyis Murokország következik. /N. M. K. : Bukovina: Istensegíts. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 14./

2009. február 17.

Négy Hunyad megyei településen mutatta be a hét végén a bukoviani Józseffalváról írt családtörténeti könyvét, Rudolf László, aki a Bátaszékre telepedett bukovinai székelyek leszármazottjaként több mint másfél évtizede kutatja e népcsoport múltját, gyökereit: Bukovinai székely falvak I. (Józseffalva) Könyve egy átfogó családtörténeti sorozat első kötete, melyben közel ezer józseffalvi család leszármazottai találhatják meg őseiket. Rudolf László a családkönyvek köteteit folyamatosan szeretné megjelentetni 2014-ig. Ezekben elsősorban az ősbukovinai falvak lesznek, alapítási sorrendben: Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva. A szerző a kirajzásokat is nyomon követi, és igyekezett mindenhova eljutni ahova a bukovinai székelyek kitelepedtek és feldolgozni az anyakönyveket. Tehát folytatja majd az Alduna vidékével: Hertelendyfalva, Székelykeve, Sándoregyháza, ezek önálló kötetben lesznek, aztán az 1884-es gyoroki kirajzás, utána a Hunyad megyei telepítés: Déva, Vajdahunyad, Csernakeresztúr, Sztrígyszentgyörgy. /Gáspár-Barra Réka: Rudolf László könyvbemutatója. Családfák Bukovinától Brazíliáig. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 17./

2009. augusztus 6.

Kolozsváron, a Heltai Alapítvány székhelyén pihent meg, majd Nagyenyed irányába biciklizett tovább a vajdasági Székelykevéről indult Székely Tour 18 kerékpározója. A kilencszáz kilométer során Szucsávát, Kolozsvárt, Nagyenyedet, Piskit, Karánsebest és Versecet érintik, augusztus 9-én pedig Székelykevére érkeznek vissza. A kerékpártúrát 2003 óta minden évben megszervezi a Dani Ernő és Dani Zoltán magánvállalkozók vezette vajdasági Tinet Ifjúsági Klub. Az al-dunai székelyek leszármazottai napjainkban a Vajdaság délkeleti részén lévő három településen, Sándoregyházán, Hertelendyfalván és Székelykevén élnek. Itt él jelenleg Dani Zoltán, a korábbi jugoszláv, ma szerb fegyveres erők székely származású nyugalmazott ezredese. Az első kerékpártúrát 2003-ban, az al-dunai székelyek letelepedésének 120. évfordulója alkalmából szervezte meg. Hét évvel ezelőtt tízegynéhányan vágtak neki a túrának, hogy felkeressék azt az öt bukovinai hajdani székely falut (Istensegíts, Fogadjisten, Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva), ahonnan a székelykeveiek származnak. – Ezeket a településeket ma már nem lakják magyarok, de nyomai vannak annak, hogy egykor ott éltek. Az ortodox egyház átépíttette a katolikus templomokat, a magyar vonatkozású táblákat elrejtették, mondta el Kecskés István, az újvidéki Magyar Szó nagybecskereki tudósítója, a túra állandó résztvevője. Kezdetben a csapat zömét székelykeveiek alkották. – Székelykevét mintegy 2200 személy lakja. /Nálunk is megpihentek a Székely Tour résztvevői. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 6./


lapozás: 1-18




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998