udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 15 találat lapozás: 1-15
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Helymutató:

1992. október 29.

A Transinfo hírügynökség jelentése szerint több alkalommal megvertek magyarokat. Zágonban a választást követő napon. Szept. 28-án egy helybeli rendőr, Stefan Chilati behatolt Boros Árpád agrármérnök, RMDSZ választási bizalmi otthonába, és ott úgy agyba-főbe verte a mérnököt, hogy kórházba kellett szállítani. Később egy Dobrita nevű ezredes egy nyilatkozat aláírására kényszerítette Boros Árpád feleségét, anélkül, hogy megengedte volna neki a nyilatkozat elolvasását. Ugyancsak Zágonban, szintén szept. 28-án a helyi rendőrök összeverték Török Violát és Török Dezsőt, sőt pénzbírságra ítélték őket, minden ok nélkül. Erről beszámolt a Háromszék is /okt. 3-i szám/. Több alkalommal rejtélyes gyilkosságok áldozatai voltak magyar fiatalok román kaszárnyákban. Legutóbb Kóródi Gyula /Börvely, Szatmár megye/ halt meg Botosaniban, egy kaszárnyában. Állítólag öngyilkos lett. /Új Magyarország, okt. 29./

2000. január 6.

A Bukaresti Református Egyház elnöksége javaslatot tett a Bukaresti Református Püspökség (Helynökség) létrehozására. A javasolt püspökség magába foglalná a Kárpátokon kívüli református szórványokat, a Duna-Fekete-tenger-Prut közötti 24 megyében, Bukarest központtal. Szórvány bizottság létezik, de ez nem elég, olvasható az érvelésben. A statisztikákban nincsenek feltüntetve a más nemzetiségű reformátusok. Braila megyében 203-an vallották magukat magyarnak, reformátusnak pedig 412-en, Botosani-ban 107 magyar él, de 370 református. A javaslatban szerepel az egyházi alapirodalom kétnyelvű tömegkiadása, a Káté és az énekek románra fordítása. Bukarest kórházaiba is kell a lelkigondozó, éppúgy, mint a zsilavai fegyházba, vagy az ország egyetlen női fegyházába, a Ploiesti melletti Targusorba. A Kárpáton túli megyéből 14-ben van több olyan helység, ahol 100 főt meghaladó református gyülekezet él. Ezeken a helyeken körlelkészséget lenne szükséges létrehozni. Konstanca megyében és az egész román tengerparton közel 800-an vallották magukat reformátusnak. Bukarestben a magyar református egyház két parókiája több ezer lélekkel számol. A javaslat amellett érvelt, hogy az egyháznak Bukarestben legyen képviselete, ez kapcsolatokat jelentene az állam központi szerveivel és a nagykövetségekkel. /Javaslattétel a Bukaresti Református Püspökség (Helynökség) létrehozására. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 6./ A javaslatból sértődöttség is érződik, hogy a bukaresti egyházközségre eddig nem figyeltek kellőképpen.

2001. július 20.

Kolozsváron, a Brassai Sámuel Líceumban július 11. és 20. között rendezték meg a középiskolai diákok nyári újságíró táborát. A kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi, botosani-i, konstancai, ploiesti-i, galaci, kudzsiri és adjudi X-XI. osztályos részvevők, a Független Újságíró Központ jóvoltából, angol nyelven ismerkedtek az újságírószakma alapjaival. A Brassai Sámuel Líceum a tábor rendelkezésére bocsátotta informatikai laboratóriumát és az internet elérhetőséget. A részvevők különböző szerkesztőségekbe látogattak el, és tanulmányi kirándulást tettek Máramarosba. /Véget ért a licista újságírótábor. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 20./

2001. november 1.

Az 1956-os magyarországi forradalom nem maradt meg a határok által megszabott területen. A Csernátonban élő, 81 éves Bulárka István egyike volt azoknak, akiknek bátorságuk volt hallatni a hangjukat. Bulárka István /sz. Alsócsernáton, 1920/ géplakatos lett. Négy évet húzott le orosz hadifogságban, és a romániai börtönök jó részét belülről is megismerte, azért mert 1956-ban szervezkedni próbált. Az 1956-os magyarországi forradalom Szentkatolnán érte. Hat és fél évet ült börtönben, jóllehet 23 évet kapott. Szentkatolnán ő volt az egyetlen ember, aki ki merte mondani, hogy egyetért a magyar néppel, és merte vállalni véleményét. Bulárka István 1958-ban kezdte meg a kálváriát. Három hónapig vallatták, majd 1958 áprilisában megtartották a tárgyalást. Halálra ítélték, de az otthon levő három gyerek miatt megkegyelmeztek, és "mindössze" 23 évet sóztak rá. Galacon 1958-tól 1960-ig volt, utána a Botosaniba Ott nagyon nehéz volt, mert nem adtak élelmiszert, állítólag nem tüntették fel őket az élelmezési listán. Sokan meghaltak, amíg - egy idő után - valamivel jobb ételt kaptak. 1962-ben Szamosújvárra vitték. 1964 nyarán hazaengedték családjához. Bulárka István vagyonát elkobozták, családjának bérelnie kellett a lakást, mely egykor saját tulajdonukat képezte. Munkahelyet a felesége nem kapott, mert veszélyes elemnek minősítették a családtagokat is. Így önerőből, kis földön gazdálkodva tartotta el a három gyereket, a falubeliektől nem sok segítséget kapott, hiszen mindenki félt attól, hogy egy politikai elítélt családjának segítő kezet nyújtson. A meghurcoltatások ellenére "magyarnak vallottam és vallom magamat, akármi történjen is" - mondta a 81 éves forradalmár. /Bartos Lóránt: 1956-os forradalmár emlékezik. Saját magát megláncolta. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), nov. 1./

2002. július 30.

Botosani város helyi tanácsa nem szavazta azt, hogy a Ion Antonescu utca nevét Gheorghe Dojára változtassák. /Botosani "ellenáll". = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 30./

2002. október 24.

Lőrincz Károly /sz. Torja, 1928. dec. 12./ részt vett az 1956-os háromszéki eseményekben, az ún. Szoboszlay-per egyik elítéltje. Huszonöt év kényszermunkára ítélték, közel hét évet töltött börtönben, tbc-s betegként, 1964-ben szabadult. Jelenleg Vargyason él. Szoboszlay Aladár aradi plébános elhatározta a romániai magyarságot is képviselő politikai formáció, a Keresztény Munkapárt létrehozását. Szoboszlay Torján meglátogatta Ábrahám Árpád plébánost, itt találkozott Lőrincz Károllyal is. 1957-ben, az ún. Szoboszlay-perben 56 személyt tartóztattak le, köztük Lőrincz Károlyt. A vád: fegyveres felkelés, területi kérdések megoldására irányuló összeesküvés. A Szoboszlay-per 56 vádlottja közül tizenegyet halálra ítélnek, 1958-ban tízet közülük kivégeznek. Temesváron Gajdó Tibor temesi hadbíró, Lőrincz egykori iskolatársa kimondta a súlyos ítéletet a perben. Lőrincz Károly megjárta a börtönöket: Temesvár, Arad, Zsilava, Galac, Botosani, Szamosújvár. Galacon két évet töltött, szörnyű körülmények között. Sétálni tíznaponként vagy kéthetenként vittek ki őket. A kosz miatt állandósult a fertőzéses gyomormenés, sokan meghaltak. A galaci börtönt nyugati nyomásra számolták fel. Botosani-ban harminchatukat zsúfoltak be egy 6 X 6-os cellába. Nyáron iszonyú meleg volt, az egyetlen ablaknyíláson is zsalu volt, az emberi pára lecsapódott a cementen, rossz rongyainkkal merték a vizet a padlóról, tele voltak kiütésekkel, a bőrük felsebzett. Forró ételt kaptak, amit gyorsan el kellett fogyasztani, hogy az edényekből mások is ehessenek. Lőrincz Károly visszaemlékezéseket ír, feljegyzéseket gyűjt, kutat, emléket állít, megemlékezéseken vesz részt, gyűjti az 1956-tal kapcsolatos anyagot. Elégedettséggel tölti el az, hogy sikerült kopjafát állítani a kézdivásárhelyi református temetőben, emlékművet a kivégzetteknek Budapesten, a 301-es parcellában. /Kocsis Cecília: Emberközelben Lőrincz Sándor Károly, volt politikai fogoly. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), okt. 24./

1998. november 1.

Lőrincz Sándor Károly emlékezett bebörtönzésére. Torján élt, a falu plébánosa, Ábrahám Árpád kapcsolatba került Szoboszlay Aladár plébánossal. Szoboszlay nagyszabású szervezkedésbe kezdett, emberei voltak Bukaresttől Temesvárig, Aradig, Kolozsvárig és Csíkvidékig. Szoboszlay eljött Torjára, kapcsolatba lépett a környék katolikus papjaival. 1957-ben megkezdődtek a letartóztatások. A perben több embert kivégeztek, Szoboszlayn kívül Ábrahám Árpád plébánost és Kónya István katolikus papot is. Lőrincz Sándor Károlyt 25 évre ítélték. Lőrincz Sándor emlékezett arra, milyen embertelen körülmények között éltek a börtönben. Botosaniban például 36-an voltak egy szobában, ahol négy ágy volt egymásra téve. /1956 Erdélyben. Hét év börtön a szabadságért. = Európai Idő (Sepsiszentgyörgy), nov. 1./

2003. június 10.

Jarcsek Zamfirescu Ildikó, az ismert német díva a temesvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött. Elmondta, hogy édesanyja az akkori Magyar Párt színtársulatának volt tagja. Jarcsek Zamfirescu Ildikó 1962-ben sikerrel felvételizett a színművészeti főiskolára, vele együtt került be akkor Temesvárról Sebők Anikó, aki Páskándi Géza özvegyeként él Budapesten, Szekeres Gábor, aki most őt újságíróként faggatja. 1964-ben megszakította tanulmányaimat, visszajött Temesvárra és beiratkozott a román-francia szakra 1967-ben végzett. Később folytatta a színművészetit, így lett csoporttársa húgának, Idának. Botosani román színházában kezdett, férjhez ment Traian Zamfirescu műépítészhez, aki hazahozta Temesvárra. Jarcsek Zamfirescu Ildikó a Temesvári Német Színház színésznője lett, 1983. decemberében kineveztek az intézmény igazgatójának. 1990-ben a színház több tagja kivándorolt Németországba. Idén átszerződött a Csiky Gergely Színházba, így újra magyar színtársulat tagja lett. /Szekeres Gábor: Thalia szekerén. Harminc év után magyar színpadon. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 10./

2002. március 29.

Nem véletlen, hogy a Nastase-kormány éppen a NATO-csatlakozásra váró országok bukaresti csúcsértekezlete előtti héten hozott a háborús bűnösök kultuszát elítélő döntést, valamint a zsidó közösségi tulajdont védő rendeletet. Az sem véletlen, hogy Razvan Theodorescu miniszter a vilniusi csoport tanácskozása idején jelentette be: holokauszt-emlékművet emelnek Románia egyik nagyvárosában. Hiszen kell-e ennél tündöklőbb kirakat Romániának: elítélik Antonescu híveit, illetve azokat, akik szobrot emeltek a marsall tiszteletére, utcákat, tereket neveztek el róla. Az sem véletlen, hogy ez a romániai város éppen Marosvásárhely, és nem Iasi, Botosani vagy netalán Bukarest: a holokauszt-emlékmű olyan helyen készül el, ahol a zsidóirtásért nem a román hatalom, hanem az akkori magyar kormány felelős. Mindenki elégedett, illetve elégtételt kapott: a Nastase-kabinet, a helyi önkormányzat, a marosvásárhelyi zsidó közösség és az amerikai zsidóság, de a román holokauszt-tagadók Paunescu-féle csoportja is. /Salamon Márton László: Kemény dió. = Krónika (Kolozsvár), márc. 29./ Nagy port kavart Marosvásárhelyen a Jurnalul National hasábjain megjelent Markó-nyilatkozat, mely szerint "az RMDSZ nem támogatja a holokauszt-emlékműnek az erdélyi városban való felállítását". A zsidó hitközség vezetői szerint "Markó egész életműve ellentmond ennek a feltételezésnek". Az Izsák Márton által több mint ötven évvel ezelőtt készített alkotás néhány napja került Bukarestbe, ahol szokatlan gyorsasággal kiutalt kormánypénzekből öntik bronzba. Razvan Theodorescu művelődésügyi miniszter bejelentette, hogy a kormány Marosvásárhelyen szándékozik emlékművet állítani a holokauszt áldozatainak. - "A helyi művész által készített szobrot a marosvásárhelyi zsidó közösség kezdeményezésére fogják felállítani; ehhez semmi köze az RMDSZ-nek" – jelentette ki márc. 28-án Theodorescu, aki azt követően nyilatkozott a Jurnalul Nationalnak, hogy – a napilap szerint – Markó Béla elnök tiltakozott az emlékmű felállítására kijelölt helyszín ellen. Markó hangsúlyozta: az RMDSZ csak azokon a településeken támogatja a holokauszt áldozatainak emlékét szolgáló eljárásokat, ahol a történelmi adatok szerint zsidók elleni bűncselekményeket követtek el. A RMDSZ elnökének tiltakozására a miniszter azzal érvelt, hogy "ahogyan Antonescu zsidó származású románokat deportált, ugyanúgy deportált Horthy hadserege magyar zsidókat Erdélyből." Izsák Márton marosvásárhelyi szobrásznak az auschwitzi áldozatok emlékére gipszből készített alkotása 1947 óta áll a Nyár utcai zsidó temető ravatalozójában. "Kétszer is összegyűlt már a pénz a gipszmakett bronzba öntésére, de pénzváltáskor az egész odaveszett. Egy példányt a bukaresti múzeum megrendelésére is elkészítettem, ötven évvel ezelőtt. Azóta várom, hogy egyszer talán kerül pénz és emberi akarat a szobornak egy marosvásárhelyi köztéren történő felállítására – panaszolta az idős művész. "Valósággal mellbevágott Markó Bélának a Jurnalul Nationalban idézett kijelentése. Valószínűbbnek tartom az újságíró tévedését; nem lehet igaz, hogy az RMDSZ-elnök nem nézné jó szemmel a marosvásárhelyi holokauszt-emlékmű felállítását, hiszen egész életműve, emberi hozzáállása ellentmond ennek a feltételezésnek – jelentette ki Sauber Bernát hitközségi elnök a román nyelvű napilap márc. 26-i számában megjelent újságcikk kapcsán. Dorin Florea polgármester a Krónikának azt nyilatkozta: első perctől kezdve támogatója volt az ügynek, sőt területet is felajánlott Izsák Mártonnak, ahol elhelyezhetné a szobrot: a zsinagóga előtt. Fodor Imre alpolgármester szerint a marosvásárhelyi hitközség mindeddig nem kereste meg a városházát a szobor elkészítéséhez való hozzájárulási kérelemmel. Spielmann Mihály városi tanácsos szerint indokolatlan a félelem, hogy egy holokauszt-emlékművel a magyarságra fognak mutogatni. /Antal Erika, Salamon Márton László: Kísért a múlt Vásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), márc. 29./

2004. április 9.

Jogi úton akarja visszaszerezni a kommunizmus idején elkobzott aranyát Moldova és Bukovina ortodox érseksége a Nemzeti Banktól. Az 5 milliárd lej értékű aranykészlet mellett több nemesfémből készült tárgyat és 29 darab aranypénzt is visszakér az érsekség. Ezeken kívül több, az 1945–1989 közötti időszakban a Neamt, Botosani és Iasi megyei templomokból eltulajdonított nemesfém kegytárgyat is visszakérnek, amelyeket az egyház képviselői szerint az állam 200 lejes szimbolikus összegért vásárolt meg akkoriban. /(S. L.): Az ortodoxok visszakövetelik vagyonukat. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 9./

2005. június 1.

Borbély László területfejlesztési miniszter adatokkal illusztrálta, hogyan osztják el a közpénz Romániában. A korábbi kormány Botosaninak 200, míg Marosvásárhelynek 20 milliárd lejt adott hőenergia-támogatás címen. A vidéki vízbevezetési és kövezési program keretében a következő a megoszlás egy lakosra számítva: Dobrogea 267 000 lej, Erdély 98 000 lej, Moldva 132 000 lej és Munténia 114 000 lej. A lakásépítési program keretében: Dobrogea – 1 260 000 lej, Moldva 1 094 000, Munténia 902 000 és Erdély 760 000 lej – szintén lakosonként. Romániában el kellene érni, hogy minden terület egyenlő legyen. /(Máthé Éva): Egyesek egyenlőbbek! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 1./

2005. július 2.

Ha élne, Eminescu a Nagy-Románia Párt tagja lenne – hangzott el 2002. január 14-én Botosani-ban, a költő születésnapjának a Nagy-Románia Párt rendezte ünnepségén, Vlad Hogea képviselő szájból, aki jelenleg a Tricolorul pártlap főszerkesztője is. 1995-ben újra kiadták bálványuk, Constantin Papanace (1904–1985) művét, az Eminescu – un mare precursor al legionarismului románesc (Eminescu, a román legionarizmus előfutára) című könyvet. Szerzője a Vasgárda egykori ideológusa, 35 könyvet írt a Hitler-barát mozgalom szolgálatában, köztük az említett Eminescu-méltatást. A bukaresti Vestfalia Kiadó 1997-ben megjelentette Eminescu Sfantul pamant al Transilvaniei című publicisztikai gyűjteményét, benne az Echilibrul (Egyensúly) című eszmefuttatását a magyarokról, megjelent a pesti Federatiunea 1870. május 4-i számában. A 20 éves Eminescu, az ifjú titán így látta (Pesten!) a magyarokat: „A nyelvük? Szégyellniök kellene. Hangjai elborzasztják a követ is…, durva, kifejezéstelen, ósdi nyelv, a német utánzata. Művelődéstörténetük nulla, törvényeik a középkorból maradtak fenn, barbárabbak a barbárságnál. Művészetük és irodalmuk? Átvették a németektől, ahogy az ipart is. Kereskedelmük? A zsidók kezében.” Ugyancsak a Vestfalia Kiadó 1998-ban Chestiunea evreiasca (A zsidókérdés) cím alatt csokorba gyűjtötte Eminescu ilyen tárgyú írásait. A Timpul 1879. július 7-i számában megjelent vezércikkében Eminescu így írt: „a zsidó faj nyelve vulgáris, barbár dialektus”. A 29 éves Eminsecu Doina című versében megírta: az idegenek a Dnyesztertől a Tiszáig elárasztják a románságot, ezért szívüket a kutyák egyék meg, házuk váljék pusztasággá, haláluk után varjak és akasztófák vegyék gondjaikba őket. Eminescut Ion Iliescu akkori államelnök 2000. november 9-én a határon túli románok IV. kongresszusához küldött üzenetében a román szellemiség jelképének nevezte. Eminescu idegengyűlölő műveit Iosif Constantin Dragan, a Vatra Romaneasca tiszteletbeli elnöke költségén adják ki. A Vatra-kötődést tükrözi, hogy Cornel Brahas Ne e sila címmel 1991-ben kiadta Eminescu sovén-nacionalista, antiszemita cikkeinek gyűjteményét. Brahas akkor, közvetlenül a forradalom után Új Jobb néven neofasiszta mozgalmat próbált szervezni, de kudarcot vallott. 1994-ben Gheorghe Funar Román Nemzeti Egységpártjába igazolt át, ott megrögzött magyargyűlöletének köszönhetően nyomban alelnök lett. – Gheorghe Funar ezelőtt két héttel törvénykezdeményezést nyújtott be a szenátusban: Románia minden városa állítson márványszobrot Mihai Eminescunak. Barabás István újságíró a majdani Eminescu-emlékmű márvány talapzatára ajánlja La Arma! (Fegyverbe) című, kevésbé ismert versének néhány sorát. Arról van szó benne, hogy a román a Kárpátok sólyma, fogjon hát végre fegyvert, irtsa ki Erdély vak, kegyetlen, kutyafejű magyarjait. Állkapcsukat el kell mozdítani a helyéről, nyelvüket ki kell tépni a torkukból és a románok öklével betömni szájukat. Ne tűrjék tovább a szégyent, hogy szent földjüket vad magyarok és mocskos kezű zsidók (a versben: jidani) gyalázzák. /Barabás István: Eminescu és Funar találkozása a szenátusban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 2./

2005. augusztus 25.

Negyvenmillió lejre bírságolta az Országos Diszkriminációellenes Tanács a csíkszeredai polgármesteri hivatalt amiatt, hogy nem biztosított megfelelő lakóhelyet több roma család számára. Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke a Krónikának elmondta, nem ért egyet a bírság kiszabásával, mivel a testület egy 2004-ben tett feljelentés kapcsán kibontakozott ügyben döntött úgy, hogy az akkor elkövetett, azóta elévültnek minősíthető kihágásért pénzbüntetést szab ki. Asztalos a jegyzőkönyv kiállításakor élni fog a különvélemény megfogalmazása jogával, hiszen kifogásolható, hogy hasonló ügyekben a testület nem járt el ilyen drasztikusan, márpedig ilyen jellegű esetek gyakran előfordulnak az országban. „Ez annak tudható be, hogy nem Botosani-ról, hanem Csíkszeredáról van szó” – jelentette ki Asztalos. Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere arra hívta fel a figyelmet, a városháza igyekszik lehetőségeihez mérten kezelni a problémát. „Meggyőződésem, hogy Csíkszereda önkormányzata országos viszonylatban példaértékű módon kezeli ezt a kérdést. Nálunk a roma gyerekek iskoláztatása, étkeztetése és iskolába szállítása is megoldott. Az önkormányzatnak a szociális kérdéshez való viszonyulása és megvalósításai nem pénzbírságot érdemelnének” – jelentette ki az alpolgármester. /Bakk-Dávid Tímea: Más-más mérleggel mér a diszkriminációellenes tanács? = Krónika (Kolozsvár), aug. 25./

2008. augusztus 19.

A csupán részlegesen, csonkán birtokolt anyanyelv korlátja lehet a megismerésnek és önkiteljesítésnek, szögezte le Gyimesi Éva egyetemi tanár. Június 7-én a kolozsvári egyetem bölcsészkarának székhelyén összegyűlt a huszonöt esztendővel ezelőtt, 1983-ban végzett magyar szakos tanárok viszonylag népes serege. Túlnyomó többségük máig az eredetileg hivatásul választott pályán maradt. 1983-ban Botosani-tól Dobrudzsáig a Kárpátokon túlra, mintegy kényszerlakhelyre helyezték őket, a Szekuritáté célkeresztjében kerültek, azonban nem mondtak le hivatásukról. A személyes sorsvállalás bátorsága alakította őket. Úgy beszéltek magukról, mint akik teljesítették és teljesítik, amire vállalkoztak. Valójában lehet, hogy misszionáriusok. /Gyimesi Éva: Tanárok célkeresztben. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 19./

2009. június 25.

A hetvenes évek végétől kezdődött az a folyamat, hogy a magyar nyelv és irodalom szakos hallgatók száma az egyetemen egyre csökkent. Volt olyan év, hogy 11-en jelentkeztek egy helyre. A minőségi színvonal egyre magasabb lett. A kis létszámú szemináriumi csoportoknak volt egy nagy előnye is: kinek-kinek a képességei szerint lehetett kitűzni azt a szakmai mércét, amit teljesíteni képes. Riasztó volt a minisztérium gyakorlata, hogy a kitűnő eredménnyel államvizsgázott magyar tanárokat ne a fő-, hanem a mellékszakjukkal helyezzék ki, de nem Erdélybe, hanem a Regátba. A Botosani, Suceava, Konstanca és más megyék iskolaigazgatói sok esetben felháborodva fogadták a „bozgort”, hiszen az említett tárgyak tanítását feleségek, érettségizett unokahúgok stb. alkalmazásával már rendszerint „megoldották”. 1982-től a tanszék rendszeresen a minisztériumhoz fordult a változtatás érdekében, igénybe vették a némi befolyással bíró bukaresti magyar értelmiség segítségét ezekben az ügyekben, de sohasem sikerült elérniük változtatást a kihelyezések tekintetében. Kitűnő évfolyam került 1985-ben a választás elé: távolmaradásukkal tiltakozni fognak e gyakorlat ellen, nem asszisztálnak, nem veszik át saját kezűleg a kényszerlakhelyt kijelölő papírt. Elébe állnak a következményeknek. Gyimesi Éva most jutott hozzá a Szekuritáté ezzel az aktussal kapcsolatos irataihoz, saját dossziéja megkapott harmadik kötetében. A magyar szekció 22 hallgatója közül senki nem jelent meg a kihelyezés időpontjában, mivel elégedetlenek voltak a számukra kijelölt helyekkel. A minisztériumban úgy döntöttek, hogy hivatalból oda helyezik ki őket, ahova szólnak a helyek, jegyeik csökkenő sorrendjében. A Szekuritáté tudomás szerzett arról, hogy Cseke Éva bölcsészkari adjunktus kezdeményezésére a hallgatók kihelyezés előtt érdeklődni kezdtek Kovászna, Maros, Kolozs és Hargita megye tanfelügyelőségeinél, hogy vannak-e a felsorolt megyékben üres posztok. Megtudták, hogy vannak üres magyar szakos tanári állások, amelyekről értesítették a Nevelés és Oktatásügyi Minisztériumot, az viszont nem bocsátotta e posztokat az 1985-ös végzettek rendelkezésére. A diákok memorandumait olyan személyiségek támogatták, mint Kányádi Sándor, Domokos Géza, Huszár Sándor, Horváth Andor, Kántor Lajos és Szilágyi Júlia, és a tiltakozás a kezdetektől fogva bekerült a Szabad Európa Rádió híranyagába. /Gyimesi Éva: Csoportos tiltakozás 1985-ben. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 25./


lapozás: 1-15




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998