udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 10 találat lapozás: 1-10
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Helymutató:

2001. november 7.

Újvidéken ismét meggyalázták az 1944-45-ös megtorlások és razziák ártatlan magyar áldozatainak az emlékét. Újvidék Futaki úti temetőjében 1990 óta a vajdasági magyarság minden esztendőben elhelyez kereszteket az 1944-45-ös megtorlások áldozatainak az emlékére. Eddig minden évben ismeretlen tettesek eltüntették az emlékezés jelképeit. Az idén, halottak napján, november 2-án helyezték el a kereszteket az áldozatok parcellájában, valamint - egyelőre hatósági engedély nélkül - elhelyezték a Makovecz Imre által tervezett emlékmű alapkövét is. Hétfőre virradóra a nyolc kereszt közül négyet kidöntöttek, és egyet eltörtek. Matuska Márton - aki a vajdasági megtorlásokat kutató újságíró - az újvidéki Magyar Szóban közleményt tett közzé a kegyeletsértő cselekedetről. Az írás szerint a vajdasági Magyar Műemlékvédelmi és Hagyományápoló Egyesület rendszeresen tájékoztatni fogja az újvidéki lap olvasóit a keresztek további sorsáról. A legkegyetlenebb mészárlás színhelyén, a vajdasági Csurogon 1944 őszén több ezer magyart végeztek ki. Kivégzésük helyén mindmáig szeméttelep van. A csurogiak minden évben fakeresztet, koszorúkat és virágokat helyeznek el a szeméttelep dögtemetőjénél, de eddig általában már a megemlékezést követő napon semmi nyoma sem maradt annak, hogy az áldozatok hozzátartozói ott jártak. /Kidöntött keresztek Újvidéken. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./

2002. október 15.

A vajdasági Temerin mellett található Csurogon (Curug) sírkövet állítottak a titói partizánosztagok által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatok emlékére. Délvidéken ez az első síremlék, amelyet a magyar áldozatok emlékére állítottak. A márványlapra egyetlen mondat került: Akikért nem szólt a harang. A csurogi vesztőhely színhelyén jelenleg szeméttelep van. Az áldozatok tetemét annak idején sintérgödörbe dobálták, illetve a szeméttelepen szórták szanaszét. Az elmúlt években a kivégzettek hozzátartozói a szeméttelepen fakeresztet állítottak, amelyet a rákövetkező napokban ismeretlenek eltüntettek. A sírkövet, mely Teleki Júlia csurogi önkormányzati képviselő kezdeményezésére került a vesztőhelyre, halottak napján szentelik fel. Teleki Júlia évek óta állhatatosan küzd azért, hogy fény derüljön az 1944-ben és 1945-ben elkövetett gazságokra, s mentsék fel a magyarokat a kollektív bűnösség terhe alól. Az 1942-es "hideg napok" után két és fél évvel jött a titói partizánok megtorlása. Mindmáig nem tudni pontosan, hogy hány áldozata volt a bosszúhadjáratnak. Matuska Márton vajdasági történelemkutató szerint Délvidéken az elesettek száma elérheti a 40 ezret. Csurog és Temerin környékén közel háromezren vesztették életüket. Csurogon a falu magyar férfi lakosságát majdnem teljesen kiirtották, s aki megmaradt, azt a tiszaistvánfalvai (Backi Jarak) haláltáborba vitték. Ugyanez történt a magyar lakossággal a közelben fekvő Zsablyán (Zabalj) és Mozsoron (Mosorin). A titói partizánosztagok házról-házra járva szedték össze az embereket, megkínozták, majd nyilvánosan kivégezték őket. Az 1944-45-ös titói megtorlásról 1990-ig egy szót sem lehetett kiejteni Jugoszláviában. A hatvan évvel ezelőtt történt vérengzéseket csak az elmúlt években kezdték feltárni. /Első emlék a délvidéki vérengzések magyar áldozatainak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 15./ A délvidéki vérengzésről több könyv látott napvilágot, például Matuska Márton: A megtorlás napjai /Forum Kiadó és a Magyar Szó közös kiadása, Újvidék, 1991/, Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában /Magvető, Budapest, 1991/, Teleki Júlia: Visszatekintés a múltba (Napló, Szabadka, 1996), Dr. Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva /Hatodik Síp, Budapest, 1995/, Szloboda János: Zentán történt '44-ben (Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság , Újvidék, 1997/, Matuska Márton: Temerini razzia /2001/

2002. október 24.

A vajdasági Temerin mellett található Csurogon ismeretlenek ledöntötték a titói partizánosztagok által 1944-45-ben kivégzett ártatlan magyar áldozatok emlékére állított sírkövet. Délvidéken ez volt az első síremlék, amelyet a magyar áldozatoknak emeltek. A sírkövet másfél héttel ezelőtt állították fel a csurogi szeméttelep egyik dombján, a vesztőhely színhelyén. A márványtömbre egyetlen mondat került: Akikért nem szólt a harang. Az újvidéki Magyar Szó szerint a sírkövet okt. 19-re virradóra ismeretlen tettesek ledöntötték. A helyi magyarság a vérengzés 50. évfordulója, 1994 óta minden évben fakereszteket állított az áldozatok emlékére, de ismeretlenek minden évben eltüntették a kereszteket. A nemrég felállított sírkövet nem vitték el, csak ledöntötték. A márványlapot halottak napján szentelték volna fel. A történtek ellenére megtartják a megemlékezést a ledöntött síremléknél. /Kidöntötték a magyar áldozatok sírkövét. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./

2002. december 24.

Matuska Márton elsőként kezdte s a mai napig kutatja a délvidéki magyarság fájdalmas múltját. Most Aracs-díjat kapott munkásságáért. Matuska Márton elmondta, hogy több túlélőtől hallott a szerb partizánok vérengzéséről. Egy férfi elmondta: 1944 végén Csurogon kocsin hordta a kivégzett magyarok hulláját a dögtemetőbe, s munka után lapáttal takarította a vért a kocsi deszkájáról. Megboldogult Kecskés Ferenc plébános bizalmasan megmutatta, hogy a bezdáni egyházi halotti anyakönyvben az ottani mintegy száz áldozat neve fel van jegyezve. Matuska elkezdte az adatgyűjtést. A túlélők egy része önként jelentkezett tanúnak. Sokan még ma is hallgatnak. A szerbiai magyar politikai pártokba tömörülő politikusok kivétel nélkül mind támogatták a törekvést, hogy az adatokat gyűjteni kell tovább. Támogatásuk eszmei, nagyon hiányzik az anyagi. A munka sok kiadással jár, s erre gyakran nincs meg a fedezetem. Az értelmiség vegyes fogadtatásban részesítette Matuska munkáját. Az Aracs-díj a legnagyobb és egyben az egyetlen nyilvános elismerés. A hivatásos kritikusok nem írtak könyvéről, az egyetlen Vajda Gáboron kívül. Matuska felkereste ebben az ügyben Herceg János írót, aki fájdalmas hangvételű levelet írt neki. Nagyon nagy a szerb hallgató többség. A legfrissebb példa erre Csurog falu idén megjelent szerb monográfiája, melyet szerb szakértők írtak, köztük hat tudós - tudományok doktora és egyetemi tanár. A monográfiában ez áll: "Kertelés nélkül azt is ki kellett mondani, hogy a felszabadulás után számtalan személyes leszámolásra és magyar polgári lakosok likvidálására került sor jogi ítélet nélkül, amit meg lehet magyarázni, de nem lehet igazolni. A két eseményt azonban nem lehet egyensúlyba állítani, mert szükséges megérteni az időt, amelyben ez történt (...) Ez lényegében spontán reakció volt, ami semmiképpen nem valamiféle kiirtási politikának a kifejezője." A szerb hivatalos hatalom nem akarja látni, hogy a magyarságnak is voltak sérelmei, a magyarok éppúgy elnyomást, jogtalanságot, megaláztatást, kisemmizést éltek át 1918-tól, amikor országunkat szétosztották a győztesek között, mint a szerbség 1941-től. Nincsen megérthető, megmagyarázható tömegmészárlás egy faluban. A kiirtás kérdését pedig nem lett volna szabad felvetniük a monográfia tudós szerzőinek, hiszen a magyarságot Csurogon valóban kiirtották. Hol van Csurogon a magyar ártatlan áldozatok emlékműve? Hol van Zsablyán? A zsablyai magyarok tömegsírját meg sem lehet közelíteni. A magyar parlamentben már 1942-ben napirenden szerepelt az az évi vérengzés ügye. A magyarság kárára elkövetett vérengzés pedig a belgrádiban még ennyi idő után, 2002 végéig sem került napirendre. A Csurogról, Zsablyáról, Mozsorról kiirtott magyarok még mindig mindannyian háborús bűnösnek számítanak. A kivégzettek, legalább húszezren, szintén. A magyar áldozatok hivatalosan kivétel nélkül mindannyian háborús bűnösként vannak számon tartva. Nem került még elő az a dokumentum, de bizonyítékok vannak a létezésére, amely arról szól, hogy 1944-ben vagy 1945-ben az akkori zsablyai járás minden magyar lakóját háborús bűnössé nyilvánították. Mindezzel képtelenek szembenézni a szerb politikusok és történészek. Harminc magyar papot válogatott módszerekkel kínoztak, aláztak, gyaláztak meg. Reök Andorról nem sokat tudok, leginkább Csuka János könyvéből tájékozódhattam felőle. Deák Leó a kisebbségi magyarság igaz jótevője, áldozatkész vezetője volt. A háború után kivégezték. Deák Leót - minden jogi szabályt mellőzve - egyszerűen elhozták Tito pribékjei Budapestről. A két háború közötti teljes vajdasági magyar politikusi vezetőgárdát kiirtották a háború végén. A vajdasági magyarság szellemi vezetők és lelki ápolók nélkül maradt, a véresen erőszakos kommunista ideológiának kiszolgáltatva. /Dévavári Dattler Zoltán (Hét Nap, Szabadka): Lámpás a ködben. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 24./

2005. november 1.

Vajdaságban több településen megemlékeztek a hét végén a titói katonai hatalom által 1944-45-ben elkövetett tömegmészárlások magyar áldozatairól. Újvidéken, a Futaki úti temetőben elhelyezett Turul emlékműnél emlékeztek az 1944-es megtorlások áldozataira vajdasági magyar pártok képviselőinek jelenlétébe. A második világháború egyik legkegyetlenebb mészárlásának színhelyén, a Temerin melletti Csurogon az idén is a település szeméttelepén található vesztőhelyen volt a megemlékezés. A vasárnapi gyászrendezvény főszervezője, Teleki Júlia közölte az MTI-vel, hogy az idén már harmadszor fordult azzal a kéréssel a helyi hatóságokhoz, hogy engedélyezzék az emléktábla felállítását az áldozatoknak, s kifejezték hajlandóságukat arra is, hogy meg is veszik a dögtemető felett lévő „senki földjét”, de nem kaptak rá választ. /A Vajdaságban megemlékeztek az 1944-45-ös vérengzések áldozatairól. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 1./

2006. április 19.

A szerbiai parlament elfogadta április 17-én a politikai kivégzettek és üldözöttek rehabilitációjáról szóló törvényt, ennek révén megszabadulhatnak a háborús bűnösség bélyegétől a délvidéki Csurog, Zsablya és Mozsor magyar lakói, akiket 1944-45-ben ártatlanul kivégeztek, illetve vagyonelkobzással sújtva örökre elüldöztek otthonukból. A szerb kormány által előterjesztett jogszabályra csak az úgynevezett „demokrata tömb” kormánypárti és ellenzéki képviselői adták voksukat. A törvény rehabilitálja azokat a személyeket, akiket bírósági döntéssel vagy e nélkül, politikai vagy ideológiai indíttatásból kivégeztek, megfosztottak szabadságától vagy más jogaitól 1941. április 6., a náci megszállás után. A jogszabály értelmében külön törvény rendezi majd az anyagi jóvátételt, és külön a nem anyagi jellegű kárpótlást, továbbá a vagyon- visszaszármaztatást. Ispánovics István, a G17 Plus nevű párt képviselője közölte, hogy javaslatára a parlament három módosítást hajtott végre a törvénytervezetben. A rehabilitálás iránti kérelmet magán- vagy jogi személy nyújthat be, de az eredeti törvénytervezettel ellentétben nem kizárólag a belgrádi kerületi bíróság, hanem az ország minden kerületi bírósága elbírálhatja a folyamodványt. Az is fontos módosítás, hogy a kérelmezőnek a kérelem benyújtásakor nem kell birtokolnia azokat a dokumentumokat, amelyekkel bíróságon kétséget kizáróan bizonyítani lehet az üldöztetés tényét. A vajdasági magyarság szempontjából rendkívül fontos jogszabályról van szó. A Délvidéken 1942 január-februárjában a horthysta honvédségi és csendőralakulatok partizánvadász razziáiban közel háromezer polgári lakos – jobbára szerb és zsidó – vesztette életét. Két és fél évre rá, az 1944. október 17-től 1945. február 1-ig tartó titói katonai közigazgatás idején következett a megtorlás, amelyben becslések szerint 20-40 ezer délvidéki magyar vesztette életét. A Temerin melletti Csurog, Zsablya és Mozsor megmaradt teljes magyar lakosságát – azokat, akik túlélték a vérengzést – kollektív háborús bűnösnek nyilvánították, kilakoltatták, és gyalogmenetben koncentrációs táborba hajtották. A gyűjtőtáborban 6500-an életüket vesztették, közöttük többszáz gyermek. /A szerb parlament elfogadta a rehabilitációs törvényt. A magyarok mentesülnek a kollektív bűnösség vádjától. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 19./

2008. december 17.

A lap munkatársa felidézte a Népújság egyik 2005-ben megjelent hírét. Vajdaságban több településen megemlékeztek a titói katonai hatalom által 1944-45-ben elkövetett tömegmészárlások magyar áldozatairól. Újvidéken, a Futaki úti temetőben elhelyezett Turul emlékműnél emlékeztek az 1944-es megtorlások áldozataira vajdasági magyar pártok képviselőinek jelenlétében. A második világháború egyik legkegyetlenebb mészárlásának színhelyén, a Temerin melletti Csurogon az idén is a település szeméttelepén található vesztőhelyen volt a megemlékezés. A gyászrendezvény főszervezője, Teleki Júlia már harmadszor fordult azzal a kéréssel a helyi hatóságokhoz, hogy engedélyezzék az emléktábla felállítását az áldozatoknak, de nem kapott rá választ. Teleki Júlia, a csurogi 1944–45-ös megtorlások kutatója, a megemlékezések szervezője Teleki Pál Érdemérmet kapott. Ezzel azok tevékenységét ismerik el, akik védelmezik a magyar örökséget, és követik Teleki Pál (1879-1941) egykori miniszterelnök szolidaritásvállalását, példamutató emberiességét. Teleki Júliával az újvidéki Magyar Szó december 8-i számában a napilap munkatársa készített interjút /Stanyó Tóth Gizella: Én mertem magyar lenni. A kollektív bűnössé nyilvánítottaknak a teljes rehabilitáció jelentené a megbékélést – Beszélgetés a Teleki Pál-díjas Teleki Júliával. / Ebben Teleki Júlia elmondta, családjából már ő van életben. Édesanyja és testvérei nem tudták megérni azt, hogy az ő küzdelmének legyen eredménye. Neki nem volt igazán gyermekkora, mert mindig nélkülöztek, egyik házból a másikba költöztek, amikor kiengedtek őket a koncentrációs táborból. Ők nem kaptak segítséget senkitől. Teleki Júlia tíz hónapos volt, mikor elvitték édesapját és kivégezték. Kutatni kezdte a Csurogon, Zsablyán és Mozsoron 1944–45-ben, a katonai közigazgatás idején történteket. A képviselőházban is megfenyegették, mikor megtudták, hogy ő csurogi. Egy illető rákiabált, hogy minden csurogit ki kellett volna végezni, hogy ne maradjon egy sem. Ilyen körülmények között kellett Teleki Júliának kiállnia a saját és a nemzeti közösség, valamint az emberi jogok megvédéséért. Sok fenyegetést kapott. 1944 őszén, mikor a magyarellenes atrocitások voltak, már nem volt háború ezen a vidéken. Idén tizenötödik alkalommal emlékeztek meg azon a méltatlan helyen, és még mindig nem tudták elérni azt, hogy méltó emléktáblát állítsanak fel az áldozatok emlékére. „Ott, azon a helyen, ahol apáink vére áztatta a földet, emlékparknak kellene állnia éppen azért, mert Csurogon nem, vagy alig élnek magyarok” – mondta Teleki Júlia. „Azok az ártatlan áldozatok a magyar nemzet áldozatai is. ” „A Teleki Pál Érdemérmen ez áll: Merjünk magyarnak lenni! Én mertem és merek magyarnak lenni. ” /Bölöni Domokos: Aki mer magyarnak lenni. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 17./

2009. augusztus 6.

Borisz Tadics szerb államfő megígérte, hogy az ősz folyamán kinevezik a Vajdaságban 1944–45-ben elkövetett háborús bűntetteket kivizsgáló szerb–magyar történész munkacsoport szerb tagjait – közölte Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. Az ígéret a két politikus magyar részről három hónapja várt találkozóján hangzott el. 1944 őszén és 1945 tavaszán legkevesebb 20 000, más becslések szerint 50 000 magyart gyilkoltak meg ítélet nélkül a partizánok. Nagygyörgy Zoltán történész elmondta, Horgoson a halálra szántakkal ásatták meg saját sírjukat, a tufaköves rétegben azonban nem tudtak mélyre ásni, a kutyák a hantolásokat később kikaparták. A nyolcvan horgosi áldozatot az út mellől az éj leple alatt szállították át a Horgosi csárda mögötti területre, csontjaik ma is ott vannak. A 60-as években egy építkezéskor előkerült itt cipő, reverenda és más ruhadarab is. 2004-ben a horgosi temetőben egy kripta épült, ide akarják elhelyezni az áldozatok földi maradványait. Szabadkán a téglagyár agyaggödrében végezték ki az áldozatokat. Több mint 850 név került fel a márványtáblákra. Az emlékművet időről időre meggyalázzák, ezt tették az Újvidék melletti Csúrogon – ahol háromezer ártatlanul kivégzett magyar holttestét rejti a szeméttelep – felállított márványtáblával is. A most alakuló állami bizottság szeptembertől kezdi feltárni a tömegsírokat. Azonosítják az elhunytakat, hogy a hozzátartozók eltemethessék őket. /Még idén létrejöhet a délvidéki megtorlásokat kivizsgáló bizottság. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 6./ Borisz Tadics szerb államfő felkérte Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökét /a legnagyobb délvidéki magyar párt vezetőjét6, hogy tegyen javaslatot a Belgrád által kiválasztandó személyekre. Pásztor István szerint számítani lehet rá, hogy Budapesten is döntenek a közös munkacsoport magyar tagjairól. A testület felállítását Pásztor István, valamint Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt és Páll Sándor, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke február közepén kezdeményezte a szerb államfőnek, miniszterelnöknek és parlamenti elnöknek írt közös levelében. Szerbiában nemrég kezdődött meg a Tito partizánjai és a kommunista rendszer által 1944 és 1946 között bírói ítélet nélkül kivégzettek sorsának felderítése. /Vizsgálják a vajdasági háborús bűntetteket. = Krónika (Kolozsvár), aug. 6./

2009. november 2.

1944 őszén, illetve a következő év elején a Délvidéken a szerb partizánok egyes források szerint 20 ezer, mások szerint 40 ezer magyart végeztek ki. Erről a vajdasági magyar családokban, csakúgy, mint a hatalmon lévők körében, sokáig hallgattak. A jugoszláv történetírás letagadta, illetve szükséges igazságtételként állította be „a fasiszta magyarok és a kollektív bűnösnek nyilvánított ugyancsak fasiszta németek elleni megtorlásokat”. Az utóbbi 15–20 évben örvendetesen megszaporodtak az 1944–45-ös atrocitásokkal foglalkozó tényfeltáró kiadványok, közöttük is a monografikus igényű helytörténeti és régiótörténeti jellegű munkák. Mojzes Antal, dr. Mészáros Sándor, Forró Lajos, Teleki Júlia, Szloboda János, Matuska Márton, Csorba Béla, de mások is kísérletet tettek arra, hogy a maguk környezetében végzett kutatással hozzájáruljanak az igazság feltárásához. Ez nem könnyű, mert a felelősök és csatlósaik több évtizeden át mindent megtettek, hogy a tényeket eltüntessék, megsemmisítsék, eltitkolják és meghamisítsák. Ezt bizonyítja, hogy a csúrogi magyar áldozatok maradványait a dögtemetőből titokban máshova szállították, a tömegsírok egy része fölé a hatvanas években autóbusz-pályaudvarokat építettek, esetleg szeméttelepet létesítettek a helyükön. Szerbiában a levéltári anyagok jó része még ma is hozzáférhetetlen. Temessük el ezeket az embereket tisztességesen – mondja Forró Lajos magyarkanizsai származású, Szegeden élő történész, aki nemcsak könyveket írt és filmet készített, de bírósági úton próbálja elérni az ártatlanul kivégzett nagyapja rehabilitálását. Teleki Júlia helytörténész, több kötet szerzője, akinek az édesapját a csúrogi dögtemetőben hantolták el, maga pedig egyévesen a faluból kitelepített magyarok között volt, már csak azt szeretné hivatalosan hallani, hogy a szörnyűségek valóban megtörténtek. És egy tartós emléktáblát a vesztőhelyen, amelyet végre nem rombolnának le a vandálok, mint ahogyan eddig tették a hozzátartozók által felállított keresztekkel. A vajdasági képviselőház is pénzelt egy több évig tartó kutatást, eléggé felemásra sikeredett az eredménye. Az igazság felé vezető úton címmel mutatták be nemrégiben. (Az anyagot nagyon kevesen láthatták, mert a többkötetes kiadvány kilenc, az adatokat tartalmazó CD pedig 120 példányban készült el, ami egyszerűen nevetséges.) A szerzők, akik az 1941 és 1948 közötti időszakot vizsgálták, arra a megállapításra jutottak, hogy több mint százezer embert likvidáltak, közöttük 4600 magyart. Ezzel kapcsolatban Egeresi Sándor, a Tartományi Képviselőház elnöke is megjegyezte, hogy a munka nem fejeződött be és a lista korántsem teljes. Személyes példaként hozta fel, hogy a saját nagyapját sem találta meg a névsorban. A legfontosabb annak a kimondása, hogy 1944 őszén és 1945 elején különös kegyetlenséggel elkövetett, törvénytelen népirtás zajlott, Tito tudtával és parancsára. /Tóth Lívia: Hatvanöt év után. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 2./

2009. november 3.

November 1-jén, vasárnap megemlékeztek a vajdasági Csúrogon az 1944-es magyarellenes megtorlás áldozatairól. Idén a 16. keresztet állították fel a szerbek által lakott Csúrog (Curug) melletti sintérgödörnél, ahol a hozzátartozók az 1944-es magyarellenes megtorlások áldozataira emlékeztek. Az elmúlt másfél évtizedben felállított mindegyik keresztet ismeretlenek megrongálták és elvitték a helyszínről. Teleki Júlia a szervezők nevében emlékeztette a jelenlevőket az egy évvel ezelőtt elhangzott ígéretekre, miszerint összefogva, közösen mindent megtesznek azért, hogy a sintérgödörnél – ahol a kivégzetteket elhantolták – emlékpark és kegyhely létesüljön. A megemlékezésen beszédet mondott Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke. Kifejtette, a Vajdaságban 15 éve több mint húsz helyen tartanak rendszeresen megemlékezéseket a második világháború végén szerb fegyveresek által megölt, becslések szerint 30–50 000 magyarról. Emlékeztetett arra, hogy az utóbbi hónapokat leszámítva nem volt szerb politikus, ,,akivel beszélni lehetett az 1944-es eseményekről”. Szerinte a két köztársasági elnök, Sólyom László és Borisz Tadics október 12-én Budapesten bejelentett megállapodása a szerb–magyar történészbizottság felállításáról ,,a holtpontból való kimozdulást jelenti”. A felszólaló Becsey Zsolt (Fidesz) volt európai parlamenti képviselő első lépésként fontosnak nevezte a történészi vegyes bizottság megalakulását, de szerinte a megbékéléshez vezető úton a magyar fél már beismerte, és már a háború alatt feltárta elkövetett atrocitásait. Ezért is lenne nagy szükség arra is, hogy feltárják a szerb fél megtorlásait is. /Vajdasági megemlékezés az 1944-es megtorlás áldozatairól. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 3./


lapozás: 1-10




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998