udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 19 találat lapozás: 1-19
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Helymutató:

1990. február 23.

A Ceausescu-rendszer idején folyó történelemhamisításra emlékezett Firczák György, a Hunyad megyei Múzeum történésze. Radu Popa, Erdély középkori történetének kiváló kutatója mondta, hogy tizenöt évvel ezelőtt feltártak Déva város területén egy középkori temetőt, de erről mélyen hallgattak, egész mostanáig. A kőrösbányai ásatásokat pedig Radu Popa nem látogathatta meg, a Securitate utasítása értelmében. A Securitate megtiltotta Radu Popa könyvének /A címe magyarul: A román középkor kezdetei. Hátszeg vidéke/ népszerűsítését, mert tele volt magyar dokumentumokkal. Stefan Pascu kolozsvári egyetemi tanár kétnyelvű könyvéből /Ce este Transilvania? ? Wass ist Siegenbürgen?/ szándékosan kifelejtette a magyar civilizáció jelenlétét Erdélyben. /Firczák György, a Hunyad megyei Múzeum történésze: A történelem meghamisítása a Ceuasescu rendszer idején. = Hunyad Megyei Hírlap (Déva), febr. 23. ? 3. sz./

1990. december 23.

Scheffler János /Kálmánd, 1887. okt. 29. - Jilava, 1952. dec. 6./ püspök az egyház egyik vértanúja. Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi karán végzett, pappá szentelték, Rómában folytatta tanulmányait, megszerezte a hittudományok doktora címet. 1940-től Kolozsváron, az egyetemen egyházjogot adott elő, 1942-ben szatmári megyéspüspöknek nevezték ki. 1948-ban az állam hivatalosan betiltotta Scheffler János püspöki működését. 1950-ben Kőrösbányát jelölték ki a püspöknek kényszerlakhelyül, majd 1952 márciusában letartóztatták, Jilavára vitték és ebben a börtönben halt meg 1952. dec. 6-án. /Jakabffy Tamás (Sipos Ferenc adatközlése alapján): Emlékeztető Scheffler János püspökre. = Keresztény Szó (Kolozsvár), dec. 23./

1992. február folyamán

A Szentszék elfogadta dr. Schefler János püspök szentté avatási perének megindítását. Szabó János érseki helynök felvázolta életútját. Schefler János Kálmándon született, 1887-ben. Tanulmányait követőn jogból és teológiából doktorált. 1942-ben szentelték a szatmári egyházmegye püspökévé. 1950-ben Kőrösbányára száműzték, 1951-ben letartóztatták, 1952-ben vértanúhalált halt hitéért a börtönben. Egész élete szolgálat volt. Elítélte a veszedelmes ideológiákat, a hitlerizmust és a kommunizmust. Síkra szállt a zsidók deportálása ellen. Elhurcolása előtt a körleveleiben a kommunizmus közeledő veszélyére figyelmeztetett. 1951-ben valutaüzérkedés és hazaárulás koholt vádjával ítélték el. /Szabó János: A hitéért vállalta a vértanúhalált. = Keresztény Szó (Kolozsvár), febr./

1994. április folyamán

Brádon a református gyülekezet 131 fős, Kőrösbányán már nincs gyülekezet, a templom romos állapotban van. Kristyoron 1983-ban tartották az utolsó istentiszteletet. /Juhász Endre: Juhaimnak maradékát összegyűjtöm. = Hunyadvármegye /Déva/, ápr. - Közéleti lap - I. évf. 2. sz., felelős szerkesztő: Barra Réka/

1999. november 26.

A kommunista hatalom Romániában 1948-ban feloszlatta a ferences szerzetesrendet. Csakhogy a Ferenc-rend nem volt hajlandó feloszlani. 1949-ben felheccelt munkások megrohanták Vajdahunyadon a ferences főiskolát, berendezését összezúzták, a tanári kart és a növendékeket elűzték. 1950. augusztus 20-án éjjel valamennyi erdélyi ferences rendházból Máriaradnára hurcolták a szerzeteseket, összesen 150 főt. . Az állam azt tervezte, hogy elszakítja a katolikusokat Rómától és békepapok segítségével a hatalmat kiszolgáló központokat szervez. Páter Gurzó Anaklét jogászprofesszor és Godó Mihály jezsuita pap összeállítottak egy olyan anyagot, amely azután szinte kézikönyve lett az ellenállásnak és megerősítette a papokat abban, hogy ki kell tartaniuk a bebörtönzött Márton Áron püspök mellett. Máriaradnáról 1952-ben három helyre, Désre, Esztelnekre és Körösbányára hurcolták a ferenceseket, internálásuk 1967-ig tartott, addig rendszeresen jelentkezniük kellett a rendőrségen. 1954 márciusában kiengedték a börtönből Márton Áron püspököt, aki semmilyen feltételt nem volt hajlandó elfogadni. Ugyanakkor viszont Gurzó Anaklétot és társait, tizenvalahány papot letartóztattak és koncepciós pert indítottak ellenük. /Balázs János: Az üldöztetés évei. = Brassói Lapok (Brassó), nov. 26./

2001. április 8.

1951. aug. 20-án a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány tagjait a kommunista diktatúra karhatalma a különböző kolostorokból elhurcolta, mindnyájukat a máriaradnai kolostorba, kényszerlakhelyre vitték. Kilenc hónap után a tábort feloszlatták, lakóit pedig Kőrösbányára, Désre és Esztelnekre szállították. Idén tervezik a megemlékezést a következő helyeken: Kaplony /jún. 13./, Csíksomlyó /aug. 9-10./, Máriaradna /aug. 20./ Kérik mindazokat, akiknek valamilyen tárgyi emlékük (fénykép, levél stb.) van, lemásolás, kiállítás céljából kölcsönözzék. /Ötven éve szedték össze a ferenceseket. = Vasárnap (Kolozsvár), ápr. 8./

2001. július 15.

Jún. 13-án a kaplonyi egyházközség búcsúnapját ülte a templom melletti szabad téren. A búcsús szentmisén megjelent tíz ferences, élükön fr. Páll Leó provinciálissal, aki köszönetet mondott Kaplony népének a ferenceseknek 1951-től 15 éven át nyújtott támogatásért. 1951. aug. 20-án, az erdélyi Szent István Rendtartomány védőszentjének napján az összes erdélyi ferencest Máriaradnára deportálták. A radnai tábor kilenc hónapig tartott, utána folytatódott a deportálás. A hatóságok három helységet: Dést, Esztelneket és Kőrösbányát jelölték meg a ferencesek kényszerlakhelyéül. Az 1951-es deportálásra a ferencesek három helyen emlékeztek: a Nagykároly melletti Kaplony községben, Máriaradnán és Csíksomlyón, azoknak az egyházmegyéknek a területén, ahol a ferencesek működnek. A ferencesek összeszedése rövid idő alatt ment végbe. Éppen a legszükségesebb ruhaneműt, ágyneműt csomagolhatták össze. Élelemről alig gondoskodhattak. 122 ember zsúfolódott össze Máriaradnán. Ekkor mozdultak meg a ferencesek ügyében az emberek. Gyűjtési akciókat szerveztek, a begyűlt élelmet elszállították Máriaradnára, majd később a másik három kényszerlakhelyül kijelölt helyre. A kaplonyi és szatmári hívek ebben a gyűjtési és szállítási akcióban külön is kitűntek. Csíksomlyón augusztus 11-én emlékeznek meg másodszor a ferencesek az elhurcoltatásról. Ide várják a rendtartomány minden tagját, hogy közösen köszönjék meg azt a nagy kegyelmet, hogy a provincia átvészelte a megpróbáltatások nehéz esztendeit. A harmadik megemlékezés Máriaradnán lesz, augusztus 20-án. Ötven év alatt megritkultak a sorok, a 122 ferencesből kevesen érték meg az 50. évi megemlékezést. /Fr. Pap Leonárd: A ferencesek deportálása 1951-ben. = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 15./

2001. augusztus 19.

A erdélyi ferencesek három alkalommal emlékeztek arra, hogy 50 éve elhurcolták őket, megköszönve Istennek a megpróbáltatás, a hűség és a túlélés kegyelmét: Kaplonyban jún. 13-án, Csíksomlyón aug. 11-én és Máriaradnán aug. 20-án. A Szent István királyról nevezett erdélyi ferences rendtartomány szerzeteseit 1951. aug. 20-án éjjel az állambiztonsági rendőrség teherautón a máriaradnai zárdába, kényszerlakhelyre hurcolta. Az állam 1948-ben rendeletileg feloszlatta a tanító és betegápoló rendeket, a többitől önmaga feloszlását követelte. Mivel az erdélyi ferencrend nem volt hajlandó önmagát feloszlatni, az állam erőszakhoz folyamodott, és azt remélte, hogy a testvérek az éhség, a zsúfoltság, neuraszténia miatt önként elhagyják a kényszerlakhelyet, s így a rendet is. De nem így történt! A rend feloszlatásának kísérletét súlyos próbák előzték meg. 1948-ban csak titokban tarthatták meg a káptalant, amely P. Benedek Fidélt választotta meg tartományfőnöknek. Az állam megszüntette a Szerafikumot (fiú nevelőintézet), a novíciátust, a rendtartományfőnökséget és a kolozsvári nyomdát, 1949-ben pedig a rendi teológiát Vajdahunyadon. Ingó és ingatlan javaikat államosították, a templom kivételével. A diákokat, novíciusokat, klerikusokat és laikus testvéreket szülőfalujukba szállították. Több atyát bebörtönöztek, másokat heteken, hónapokon keresztül a rendőrségen vallattak, vagy kényszermunkára vittek. 1951-ben Máriaradnán kényszertáborban volt a 122 ferences szerzetes. Elhatározzák, hogy három elv szerint fognak élni: 1. önként nem oszlatják fel a provinciát, 2. senki sem hagyja el a tábort, 3. szétszórásuk esetében a Regula és a lelkiismeretük szerint cselekszenek. A kényszertábor házfőnöke P. Pöhacher Balázs, helyettese P. Écsy János, segítőjük a négy definitor. A rendház vezetőinek emberfeletti nehézségekkel kell megküzdeniük: a testvérek elhelyezése - szörnyű zsúfoltság -, élelem beszerzése, főzés, étkezés, mosás... Sem fizetésük, sem jövedelmük. Szerzetesi életük középpontjában a lelkiélet állt: közösen imádkoztak, elmélkedtek, minden nap miséztek. Szellemi igényeiket a teológiai tanítás, "szabadegyetemi" előadás, újságírás, éneklés, lelkipásztorkodás elégítette ki. 1952 tavaszán a kolostor szomszédságában lévő laktanyába szovjet katonákat hoztak. Ezért a testvéreknek Máriaradnát el kellett hagyniuk. Számukra három új kolostort jelöltek ki: Dés, Esztelnek és Kőrösbánya. Ide a testvéreket az elöljárók osztották be. A legjelentősebb a dési ház. Itt voltak a legtöbben, itt voltak a rendi vezetők és a teológiai tanárok a klerikusokkal együtt. Intenzív lelki, szellemi és fizikai munka folyt. A klerikusok befejezik teológiai tanulmányaikat, és az állam tilalma ellenére Márton Áron megyéspüspök pappá szentelte őket. Az állami tilalom miatt új tagokat nem vettek fel. A ferencesek a kényszertábor megpróbáltatásait türelemmel viselték, ezért hamis vádak alapján letartóztatták, börtönre ítélték a rend vezetőit és a teológiai tanárokat, hogy megfélemlítsék a többieket. Házkutatásokat tartottak, rendőrségen tartották őket, lehallgatókat szerelnek be celláikba, éjjel-nappal zaklatták, besúgásra kényszerítgették őket. Végül a plébánia alkalmazottain (két atya és két testvér) kívül mindenkinek el kellett hagynia Dést. 1967-ben Fidél főatya megállapította, hogy fizikai kényszert szenvednek, idegileg tovább nem bírják a szenvedéseket. Megengedte, hogy a testvérek elhagyják Dést, és az egyházmegye szolgálatába álljanak. Márton Áron püspök befogadta őket, és az atyákat lelkipásztoroknak nevezte ki, a testvérek pedig megfelelő szolgálatot kaptak. P. Boros Fortunát exprovinciális vértanú a Duna-csatornánál éhenhalt. 37 ferences szenvedett börtönt, másokat megvertek, éheztettek, lelkileg, erkölcsileg kínoztak, megaláztak. Közülük senki nem lett besúgó, áruló. 56 testvér élte túl a negyven évi megpróbáltatást. Ma 19 él közülük. Emlékeik megszépültek. A szenvedéseket lelkileg feldolgozták. Nem éreznek haragot. A változás után a rend azonnal újjászerveződött, jelölteket vett fel, a provincia újjászületik. A jelöltek itthon készülnek a ferences életre, a novíciusok Szécsényben, a klerikusok pedig Szegeden. Ma 65 tagja van rendtartománynak. /Fr. János: Ötven éve történt. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 19./

2001. november 21.

A gyulafehérvári Főegyházmegyében kevés szerzetes van, de 15 szerzetesi közösség képviselteti magát: a Mallersdorf-i Szegény Ferences Nővérek Székelyudvarhelyen, Gyulafehérváron, Déván, Kézdiszentléleken, Csíkszépvízen tevékenykednek. A Szociális Testvérek Társasága Gyulafehérváron, Kolozsváron, Csíkszerdában, Marosvásárhelyen és Désen működik. A Segítő Nővérek Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen működnek. A Szeretet Misszionáriusai Sepsiszentgyörgyön a szegények szolgálatát tartják feladatuknak. A Klarisszák, monasztikus szerzetesnők monostora, "Csíksomlyó Ágacskája", kánonilag 2000. augusztus 11-én lett alapítva Csíksomlyón, négy nővérrel. A fentieken kívül az egyházmegye területén a következő női szerzetesközösségek működnek néhány taggal: Iskolanővérek (Kolozsvár és Lemhény), Jézus Szíve Társaság (Kolozsvár, Gyulafehérvár), Orsolyanővérek (Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyszeben), Szatmári Irgalmas Nővérek (Marosludas, Szováta, Kolozsvár), Szt. József Nővérei (Gyulafehérvár), Kereszt és Szenvedés nővérei (Gyimesközéplok). Jelenleg 41 ferences dolgozik szétszórtan a főegyházmegye területén: Kolozsvár, Kőrösbánya, Déva, Szászváros, Vajdahunyad, Brassó, Esztelnek, Csíksomlyó, Szárhegy, Marosvásárhely, Szamosújvár, Dés. Egyetlen piarista él Kolozsváron, egy konventuális ferences Marosvásárhelyen és egy jezsuita a gyulafehérvári szemináriumban tevékenykedik. /Erdélyben 15 szerzetesrend tevékenykedik. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 21./

2002. december 13.

Dec. 7-én Szatmárnémetiben, a székesegyházban megemlékező szentmise volt dr. Scheffler János püspök vértanú halálának 50. évfordulója alkalmából. Scheffler püspököt /sz. Kálmánd, 1887. okt. 29./ a kommunista hatóságok 1950 májusában szállították kényszerlakhelyre Kőrösbányára, mert visszautasította, hogy vezetője legyen a román hatóságok által ösztönzött, Rómától független "hazafias" katolikus egyháznak. majd 1952 márciusában a zsilavai börtönbe zárták, ahol 1952. dec. 6-án meghalt. A Szatmári Egyházmegye a kommunista diktatúra végén, 1990-ben indította el a boldoggáavatási eljárást, amely Rómában már végső fázisához érkezett. Huszonöt tanút hallgattak meg, összegyűjtötték a vértanú püspök életére és tevékenységére vonatkozó adatokat. A mintegy 500 oldalas dokumentumot - amely a jelölt életéről valló tanúk nyilatkozatai mellett dr. Scheffler János kritikai életrajzát, nyomtatásban megjelent műveinek listáját is tartalmazza - 1996-ban adták át a Vatikán Szenttéavatási Kongregációjának - egyidőben a Márton Áron püspök boldoggá avatását kezdeményező előzetes vizsgálati anyagokkal. A dokumentumokat Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, Reizer Pál szatmárnémeti püspök, Tempfli József nagyváradi püspök, valamint Szőke János páter, a két ügy posztulátora adta át a vatikáni illetékeseknek. /Scheffler püspök emlékére. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), dec. 13./

2003. július 6.

Életének 93., szerzetességének 77. évében elhunyt dr. Bálint Albert Szálvátor /Székelyszentkirály, 1911. jan. 23. - Dés, 2003. jún. 25./ ferences lett, Vajdahunyadon elvégezte a teológiát, majd Rómában, az Antonianum Pápai Egyetemen folytatta tanulmányait. Pappá szentelése után megszerezte a doktorátust egyháztörténelemből.1949-ig a vajdahunyadi ferences rendi főiskolán tanított. Közben 1945-től 1947-ig házfőnök volt Nagyszebenben, a következő évben vajdahunyadi házfőnök lett. 1949. december 1-jén a vajdahunyadi kolostort megszállta a milícia, s a szerzetesek tíz percet kaptak a ház elhagyására. Szálvátor atyát Királybányára vitték lelkésznek. Amikor Erdélyben kommunista iranyítás alatt megalakult az úgynevezett "papi békemozgalom", a nevét szándékosan a békepapoké között tüntették fel az újságokban. Szálvátor páter a szószékről tiltakozott, ezért letartóztatták és Déván magánzárkával büntették. Miután kiengedték, megtiltották, hogy elhagyja a helységet. 1951. augusztus 20-án éjszaka rendtársaival együtt Máriaradnára hurcolták, majd 1952-1961 között kényszerlakhelyet jelöltek ki számára. Benedek Domokos OFM ex-rendtartományfőnök visszaemlékezése szerint: "P. Szálvátor rovásán mindenekelőtt tanári tevékenysége, majd boldog emlékű Márton püspök és a provincia vezetősége között összekötő kapocsként betöltött szerepe volt. Nem utolsósorban a püspöktől kapott megbízatása, azaz a békepapi mozgalomban részt vetteknek lelkigyakorlatok keretében való feloldozása fundamentális rendszerellenes cselekménynek minősült." 1961. szeptember 14-én tartóztatták le Körösbányán. A katonai törvényszék államellenes izgatás, idegen rádióadók hallgatása, hazaárulás, kémkedés, a görög katolikus hívek szentségekkel való kiszolgálása és titkos teológiai oktatás vádjával 6 évi börtönbüntetésre ítélte. Megismerte a kolozsvári, máramarosszigeti, nagyenyedi és szamosújvári börtönök poklát. Általános amnesztiával szabadult 1964-ben. Restauráltatta mind a szászsebesi, mind a medgyesi templomot. Désen helyezték örök nyugalomra. A gyászmisét dr. Jakubinyi György érsek celebrálta. /Fodor György: Elhunyt az utolsó erdélyi ferences teológiai tanár. = Vasárnap (Kolozsvár), júl. 6./

2004. június 4.

A Fehér-Körös vidékére utaztak a dévai helytörténeti kör tagjai. Jelenlegi román népessége ellenére a Mócföld történelme gazdag magyar vonatkozású eseményekben. A török időkben a Kőrösbánya felé vezető út kötötte össze Erdélyt Nagyváraddal. 1849-ben erre menekültek a piski csata sebesültjei, amikor a helyiek rájuk támadtak. Pusztafalu fogadója Mártonffy József római katolikus püspök és Barcsay Ábrahám költő emlékét őrzi. Brád, az Érchegység központja sokáig a tragikus sorsú Brády család székhelye volt. A család már 1784-ben, Horea felkelése idején is sokat szenvedett, a drámai fordulat mégis 1848. október 25-én történt. Ekkor a Kőrösbányára menekült nemesi család 19 tagját azzal hitegetve, hogy hazaszállítják, fegyvereiktől megfosztották s iszonyú kegyetlenséggel lemészárolták. Brádot szinte elhamvasztotta Horea felkelő serege. Kristyortól a Fehér-Körös völgyén le Arad megyéig minden magyar birtokot felperzseltek, s minden kézügybe került magyart felkoncoltak. A római katolikus és a református templom azonban megmenekült. Kőrösbánya határában, az út baloldalán két kőkereszt. Az egyik felújított, amelyre egy emléktáblát helyeztek az állítólagos renoválók nevével. Tulajdonképpen a legyilkolt Brády család valamikori sírját jelzi. Kőrösbányán van a XIV. században épült ferences templom és zárdaépület, valamint az új tetőzetű, XIX. században épült református templom. Kőrösbányán, Zaránd megye egykori székhelyén ma már alig vannak magyarok. Kristyort még Zsigmond király adományozta 1404-ben a Kristyori család ősének tartott Boaknak és fiának, Boalyának, albán eredetű vajdának. A templomot a római katolikus püspökség építtette a XIV. században a hegyvidék görögkeleti jobbágyai számára. A falfestményén Szent István király, Szent László király, illetve Szent Imre herceg láthatók. A Kristyori család által emeltetett református templom romos állapotban van. Harangját Dévára szállították. /Schreiber István/CH. A.: Helytörténeti túra a Fehér-Körös völgyében. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 4./

2004. december 26.

Dr. Scheffler János /Kálmánd, 1887. okt. 29. –Jilava, 1952. dec. 6./ Rómában tanult, egyházjogbó1 és teológiábó1 doktorált. A nagyváradi és a kolozsvári egyetemen teológiát tanított. 1942-ben nevezte ki a pápa a szatmári római katolikus egyházmegye püspökévé és a nagyváradi egyházmegye apostoli kormányzójává. Kormányzása idején 14 új plébániát alapított. Az egyházüldözés idején 1948-ban egy kormányrendelet megszüntette főpásztori működését. Két évvel később Kőrösbányára internálták, 1952 márciusában pedig a Bukarest melletti Jilavára vitték. Az ottani börtönben halt vértanúhalált. Reizer PáI püspök 1995-ben kezdeményezte Scheffler János püspök boldoggá avatását. Szülőfalujában, Kálmándon most szobrot állíttattak a tiszteletére. Az életnagyságú szobrot Vida Zoltán budapesti szobrászművész készítette. A püspök szoboralakja magához öleli a keresztre feszített Jézus szobrát, jobb kezét áldásra emeli. Schönberger Jenő püspök szentelte meg a szobrot december 5-én. Ez alkalommal dr. Bura László bemutatta Köztünk élt – Scheffler János Szatmár vértanú püspöke című új könyvét. /Nagy Karolina: Szatmár mártír főpásztorára emlékeztek. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 26./

2005. március 21.

Nagy anyagi károkat okozott a hóolvadás: leginkább az Arad, Fehér, Kolozs, Brassó, Kovászna, Hargita, Hunyad, Maros, Szeben, Dolj, Gorj, Mehedinti, és Valcea megyei háztartásokat sújtotta. Kolozs megyében 2500 hektár földterületet öntött el az ár. Désen 140 háztartást öntött el a víz. Szamosújváron 1500 hektár szántóföldet árasztott el a víz, Kackó községben pedig 250 hektár földterületet lepett el a megduzzadt patak. A vízfolyások több Kolozs megyei utat elárasztottak: továbbra sem lehet közlekedni Dés környékén és Szúnyogszegen. /J. L., K. O.: Erdély-szerte nagy károkat okoz az árvíz. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 21./ Az utóbbi évtizedek legnagyobb áradásával küzdöttek a hét végén a Hargita megyei települések. Az Olt és a Maros megáradt, termőföldeket, házakat öntött el. A Maros Gyergyóújfaluban 30, Csomafalván 20 háztáji gazdaságot öntött el, Maroshévízen közel egy kilométeres jégtorlasz képződött a folyón. Gyergyószárhegyen 50 lakásba és közel 1000 pincébe hatolt be a víz, sok esetben talajvízszivárgás következtében. Várhegyen 11 lakásba hatolt be a víz. Galócás és Maroshévíz között a 12-es országúton földcsuszamlás nehezítette a közlekedést. Maroshévízen kiöntött a Maros, 80 hektár termőföldet árasztva el, a város több utcáján is nehezen lehetett közlekedni. Kelemenpatak városrészben 20, Lunkányban szintén 20 háztáji gazdaság szenvedett árvízkárokat. A bajba jutott emberek nem kaptak számottevő segítséget a nehéz pillanatokban. Gyergyremetén 70 ház udvara és kertje, 35 hektár mezőgazdasági terület került víz alá. Csíkszentdomokoson 20 háztáji gazdaság, 35 pince és 30 kút szenvedte meg az áradást. Csíkszentkirályon 8 háztáji gazdaság és 20 hektár legelő szenvedett árvízkárokat, Szentimrén 4 háztáji gazdaságot, 60 hektár legelőt árasztott el a víz. Újszékelynél a Nagyküküllő szintje emelkedett meg. /Kovács Attila: Medrükből kilépett folyók. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 21./ Hunyad megyében több mint 400 hektárnyi termőföldet és tizenkét falut öntött el a víz. Öt települést teljesen elzárt a külvilágtól és körülbelül 130 gazdaságot érintett az áradás. A legsúlyosabb gondokat Alvácán, Kőrösbányán, Blajeni, Toplica és Demszus településeken jelezték. /Tizenkét falut öntött el. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 21./

2005. december 4.

December 6-án, Scheffler János püspök halálának évfordulóján, szentmise lesz a vértanú püspök boldoggá avatásáért. Scheffler püspök állt a szatmári egyházmegye élén a második világháború idején. A háború utáni vallás- és egyházüldözés következtében 1948-ban egy kormányrendelet felfüggesztette főpásztori működésében. Két évvel később az államhatalom a Hunyad megyei Kőrösbányára, kényszerlakhelyre vitte a püspököt, 1952 márciusában pedig bebörtönözték. Scheffler püspök a börtönben halt vértanúhalált 1952. december 6-án. Tavaly december 5-én szülőfalujában, Kálmándon, szobrot állítottak a vértanú püspök tiszteletére. /(Melan Karolina): Megemlékezés Scheffler János püspökről. = Vasárnap (Kolozsvár), dec. 4./

2007. március 17.

Az 1848-as szabadságharc idején a románok vérengzése sok magyar áldozatot követelt. Kisenyeden 140 magyart mészároltak le. Andrei Saguna román ortodox püspök körlevelében felszólította híveit, fegyverkezzenek fel. 1848 októberében Gerendkeresztúron meggyilkolták a környéken összegyűjtött 200 magyar nemest, Kocsárdon 60 magyart mészároltak le, méghozzá – miként Domokos Pál Péter írta – „oly kegyetlen vandalizmussal […], hogy a jegyző családjának három tagja, látva a borzalmakat, fölakasztotta magát”. Október 23-án pedig Zalatna mellett játszódott le az addigi legborzalmasabb esemény. Kacziány Géza Magyar vértanúk könyve – Alsó-Fehér megyei tömegmészárlás című könyve szerint Zalatnán Petre Dobra kiadta a jelszót, hogy a magyarokat le kell gyilkolni. „Vadállati kínzásokkal ölték meg a védteleneket. Némely magyar férfi, nő és gyermek húsz-harminc sebet is kapott, s még élt; mások a fájdalomtól megtébolyodva, meztelenül futkostak, a hörgés, a sikoltás, rémes kiáltozás a fegyverek ropogásával vegyült, s mindaddig tartott, amíg a szerencsétlenek mozogni bírtak. ” A vérengzés folytatódott, Borosbocsárd, Sárd, Magyarigen, Boroskrakkó, Körösbánya, Topánfalva, Hegyalja, Borbánd, Kis- és Nagyhalmágy következett. Egyedül Balázsfalva körzetében 1848 októberének legvégén már 400 halottat emlegetnek a források. (A magyar áldozatok számát csak ebben az időszakban és csak ebben a megyében 2000 és 2500 közé teszik óvatos becslések.) Mindennek híre eljutott az ekkoriban mintegy hatezer lakosú, színmagyar iskolavárosba, Nagyenyedre is. Negyvenkilenc januárjának első napjaiban alig több, mint a lakosság fele tartózkodott ott: a helybéli férfiak nagy része a honvédségnél volt. 1949. január 8-án Axente Sever vezetésével felfegyverzett román csapatok rárontottak a város védtelen magyar lakóira. Szörnyű kegyetlenséggel gyilkolták az embereket, a házakat felgyújtották. A minorita rendházba menekült 300-400 nőt és gyermeket meztelenre vetkőztetve kihajtották a piactérre, és végignézték, hogyan fagynak meg a mínusz húsz fokos hidegben. Kisgyermekeket lábuknál fogva vertek a falhoz, az anyja keblére borult csecsemőt, a férje tetemét testével védelmező asszonyt dárdákkal, lándzsákkal szögezték szeretteik testéhez. A nemi erőszak, a rablás mindezek kísérője volt. A vérengzés egészen január 17-éig tartott, a rettenetes hidegben a hegyek közé menekültek után folytatódott az embervadászat, és több környező települést is elpusztítottak. Nagyegyeden leégett a 33 ezer kötetes könyvtár, az éremgyűjtemény, az erdélyi református püspökség és a megye levéltára. A halálos áldozatok számát egyesek 700-800-ra, mások ezerre teszik. Azonban ha azt vesszük, hogy hiteles források szerint körülbelül kétezren menekültek a hegyekbe, s nagy részük a körülmények és a napokig tartó üldözés miatt nyilván elpusztult, a szám megduplázható. Dél-Erdély és Nagyenyed magyarsága a mai napig nem heverte ki az 1848–49-es magyarirtások következményeit: az etnikai arányok döntő mértékben megváltoztak, sok falu egyszerűen kihalt. Ma Nagyenyeden a kollégiummal szemközt, a vár falán, észrevétlenül, szinte beleolvadva a kövekbe kicsinyke kőtábla áll, rajta mindössze ennyi: „1849. január 8. ” /Domonkos László: Kegydíj. Román vérengzés Enyeden ezernyolcszáznegyvenkilencben. = Magyar Nemzet, márc. 17./

2007. november 18.

Október végén Kálmándon Scheffler János szatmári püspök születésének 120. évfordulójára emlékeztek és boldoggá avatásáért imádkoztak az egybegyűltek. Scheffler János Kálmándon járt iskolába, s itt érlelődött meg benne a papi hivatás. Rómában kánonjogi doktorátust szerzett, Budapesten a hittudomány „királygyűrűs” doktorává avatták. Volt káplán, plébános, hittanár, székesegyházi szónok, teológiai tanár, s a kolozsvári egyetemen az egyházjogi tanszék tanára. Kimagasló irodalmi és tudományos tevékenységéért Corvin-koszorúval tüntették ki. 1942-ben az újraegyesített szatmári egyházmegye püspöke lett. XII. Pius pápa győri püspökké nevezte ki, ő azonban nem menekült a rá váró megpróbáltatások elől, kérte a szentatyát, hogy Szatmáron maradhasson. A Securitate őt szemelte ki arra, hogy vezetője legyen a Rómától független romániai katolikus egyháznak. A felkérésre ennyit válaszolt: „Non possum!” (Nem tehetem!) A román kormány 1948. szeptember 17-én működését felfüggesztette, 1950-ben kényszerlakhelyre, Kőrösbányára száműzték. 1952. március 11-én letartóztatták. Arra próbálták rábírni, hogy Gyulafehérváron vegye át az állami egyházmegye kormányzását, de ezt nem vállalta. Egy idő múlva a jilavai földalatti (megsemmisítő) tömlöc foglya lett. 1952. december 6-án a börtönben meghalt. Jeltelen sírba temették. /Varga János: Scheffler János püspökre emlékeztek. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 18./

2008. július 14.

Hunyad megyében szinte egy kézen megszámlálható a még létező történelmi emlékművek száma. Még másfél évtizede sincs annak, hogy máig ismeretlen tettesek összetörték és széthordták a zajkányi buzogányos emlékművet. A Hunyadi János törökök feletti győzelmére emlékeztető buzogányt 1896. szeptember 6-án állíttatta Hunyad megye közössége a vaskapui csata emlékére. Talapzatán a következő felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatta ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében. ” Az 1992 júniusában széttört emlékmű rongálóit valószínűleg a felirat utóbbi mondata késztette a durva cselekedetre. Akkoriban a Vatra Romaneascát gyanúsította a közvélemény, hogy ők állnának a dolog mögött – emlékezik vissza Schreiber István, Hunyad megyei EMKE-elnök, aki kétségbeesetten követte nyomon az ügy minden mozzanatát. A tettes mai napig nem került elő. Azt sem sikerült kiderítenie a rendőrségnek, hogy az első rongálást követően a rendőrőrs udvarába szállított emlékmű-maradványokat ki lopta el. Ma már csupán a hajdani talapzathoz vezető kőlépcső emlékeztet Hunyadi buzogányára. Visszaállítását többen is ígérték – politikusok és civilek. Azonban semmi nem történt. Vaskapui társánál jóval korábban esett a román túlbuzgóság áldozatául a vulkáni hágó alatt, a város akkori főterén szintén 1896-ban felállított buzogány. Ezt már 1918-ban lerombolták, de a szájhagyomány szerint egy magyar grófnőnek és magának az angol királynőnek a közbenjárására 1937-ben újraállították, román nyelvű, módosított felirattal. Az emlékmű zavarónak tűnt a Ceausescu 1986-os Zsil-völgyi látogatását szervezőknek, akik egyszerűen szétverették az emlékművet. Hasonlóan elrománosodva, de legalább megmaradt a szintén törökveréshez kötődő kenyérmezei csata emléke. Igaz, az eredeti, még Báthory által építtetett kápolnát már a 18. században lerombolták, helyén azonban 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emelt három öl magas emlékoszlopot. Ez csupán az 1848-as forradalomig maradt talpon. Az 1479-es csatában elhunyt 30 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantját azonban Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén az 1900-as évek elején br. Orbán Antal bekerítette és újra kápolnaszerű épületet emelt rá Kinizsit és Báthory dicsőítő felirattal. Ezt Trianon után rombolták szét, majd az ötvenes években a szomszédos Alkenyéren (ma Sibot) újabb emléket emeltek, ezúttal a „román hős, Paul Chinezu emlékére”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemét őrző emlékművek közül a legszerencsésebb a dicsőséges piski csatára emlékeztető obeliszk, melynek eredetijét ugyan összetörték a birodalomváltás nyomán, ma azonban, ha nem is a hajdani helyén, de új oszlop áll helyette – mondta Schreiber István EMKE-elnök. Az 1995-ben a helybeli római katolikus egyházközség, az EMKE és az RMDSZ összefogásával újraállított obeliszk amúgy az egyetlen olyan Hunyad megyei emlékmű, amit 1989 után állítottak helyre. Talán ide sorolhatnánk még gróf Kun Kocsárd és Kuún Géza mellszobrait, melyek szintén eredeti helyüktől eltérően, de mégiscsak látható helyen állnak. Az obeliszket erős vasráccsal kerítették körül, de a rongálóknak szétverték azt. Megmaradt darabjait kiegészítve, 1995-ben állították fel újra a piski római katolikus templom kertjében, ahol azóta is fő helyszínt biztosít a március 15-i ünnepségeknek. Ugyanezen alkalmakkor koszorúzzák meg a Hunyad megyében eltemetett hajdani honvédtisztek sírját. Azaz közülük kettőt, melyek a dévai református és római katolikus temetőben vannak. A két marosillyei síron csupán halottak napján gyúl ki egy-egy gyertya. Az 1848–49-es szabadságharchoz kötődő tragikus Hunyad megyei eseményeket ma már egyetlen sírkereszt sem jelzi. Az Avram Iancu nevével fémjelzett mócvidéki lázadás során ugyanis a felbőszített román lakosság végigdúlta a Maros bal partját, felégetve a magyar nemesi birtokokat, sok száz ártatlan családot gyilkolva le. Míg a szomszédos Fehér megyében több helyütt is emléket állítottak e szomorú eseménynek, Hunyad megyében már csak szóbeszéd szintjén él ezek emlékezete. Kőrösbánya bejáratánál volt egy emlékmű, a Brádi család 19 tagjának legyilkolására emlékeztetve. Ma már nyomára sem bukkanhatunk – mondja Schreiber István. Éppen a Brádiak által nevelt Avram Iancu emberei gyilkolták le a családot. A Brádiak viszont már korábban, a Horea, Closca és Crisan-féle 1784-es parasztlázadást is megszenvedték, amikor a megvadult nép szintén gyilkolni kezdett, pusztítva a közeli Kristyor és Brád magyar nemességét, hírmondó is alig menekülhetett a pusztulásból. November hónap folyamán felperzselték a Josikák branicskai kastélyát, Guraszáda, Marosillye, Zám, Marossolymos, Berekszó, Haró, Kéménd, Bánpatak, Gyertyámos, Arany, Rápolt, Bábolna, Folt, Algyógy, Homoród, Bokajalfalu nemesi udvarait, legyilkolva még a csecsemőket is, 101 nemesi családot irtva ki. Mindennek azonban még az emlékét is eltüntették. Akárcsak a mócok pusztítását, amely szintén Kőrösbányától egészen Algyógyig terjedt a megyében. Ez utóbbi településen 1906-ban gr. Kun Kocsárd kastélyának kútja mellett emlékművet állítottak a kútba gyilkolt algyógyi magyarság, köztük a lelkész és családja emlékére. A hajdani EMKE és a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium által emelt gránitobeliszket azonban Trianon után azonnal szétverték. Trianonnak köszönhetően Hunyad megyében összesen két felirat őrzi e vidék magyar világháborús hőseinek emlékét. Egyik a dévai református temetőben 1995-ben felállított emlékoszlop felirata: „Az 1848–1849-es szabadságharc, az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékére állította a református egyház 1995. márciusában. Az igaznak emlékezete áldott. ” Déván ez az obeliszk szolgál az utóbbi években a márciusi megemlékezések helyszínéül is. A világháborúkban elesettek emléke azonban elenyészett. Az egyetlen kimondottan háborús síremlék a római katolikus temetőben van, ahol borostyánnal benőtt kereszt hirdeti három nyelven: románul, magyarul és németül, hogy itt nyugszanak a II. világháborúban elesettek. A szinte földbe süllyedt sírlapon pedig még kibetűzhetők a hősök nevei... A feliratozás újravésése, vagy a szétvert emlékművek visszaállítása azonban egyelőre fel sem vetődik. /Gáspár-Barra Réka: Magyar honvédsírok. Emléküket is irtják. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./

2009. január 18.

Két rangos kiadvánnyal állt elő az elmúlt esztendő végén Fodor József pápai prelátus, kanonok, szentimrei címzetes apát, a nagyváradi egyházmegye püspöki helynöke. Alapos egyháztörténelmi, s ugyanakkor kortörténeti mű A nagyváradi egyházmegye ideiglenes főpásztorai a XX. században című, a Szent László Könyvek sorozat immár harmadik kötete, melynek alcíme: Joghatósági vita egy váradi pap szemével. Ebben több püspökről, apostoli kormányzóról, illetve ordináriusról ír az 1927–1990 közötti időszakból. Bemutatja Mayer Antal és Szabó István apostoli kormányzók, Márton Áron és dr. Scheffler János püspökök és egyben nagyváradi apostoli kormányzók, Napholcz Pál SJ kinevezett püspök, dr. Pop József káptalani helynök, Bélteky Ferenc és dr. Hosszú László vikárius-ordináriusok, valamint dr. Dászkál István ordinárius ad nutum Sanctae Sedis (közvetlenül a Szentszéknek alárendelt) életútját és munkásságát. Dr. Scheffler János szatmári püspökről és nagyváradi apostoli kormányzó nem volt hajlandó együttműködni a békepapsággal. 1948. szeptemberében a kommunista kormány megszüntette a nagyváradi püspökséget, Scheffler János püspöki jogait felfüggesztette. A püspököt 1950. május 20-tól két éven át a körösbányai ferences rendházban tartották kényszerlakhelyen. 1952. május 11-én letartóztatták, a hírhedt zsilavai földalatti börtön embertelen körülményei végeztek vele 1952. december elején. 1983. májusában jött az értesítés, hogy a Szentszék szétválasztotta a szatmár-váradi egyházmegyéket, dr. Jakab Antal gyulafehérvári püspököt bízta meg a szétválasztás végrehajtásával. A másik új kiadvány A nagyváradi székesegyház története bővített, illusztrált változata. Az első kiadás szintén Fodor József tollából származott. /Fodor György: Két jelentős nagyváradi könyvvel gazdagodtunk. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 18./


lapozás: 1-19




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998