udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 2 találat lapozás: 1-2
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Helymutató:

2003. november 6.

Szatmár megyéből kb. 5000 német etnikumú román állampolgárt 1945 januárjában a volt Szovjetunióba deportáltak, ez már ismert történelmi eseménynek számít. Az ott elhunytak emlékére mostanáig az érintett szatmári települések szinte mindegyikében állítottak már emlékművet. Egészen más a helyzet egy másik tragikus deportálás áldozataival. Szatmár megyéből - akárcsak Észak-Erdély más részeiről - 1945 januárja előtt, 1944 novemberében is deportáltak embereket. Ezt a deportálást a román (és nem a szovjet!) közigazgatás képviselői hajtották végre. 1944 októberében Szatmár megye községeibe visszaérkezett azoknak a román csendőröknek a nagy része, akik 1940-ben, a bécsi döntés után hagyták el Észak-Erdélyt. Elsősorban ezek a csendőrök megyénkből több száz magyar, illetve sváb férfit gyűjtöttek össze Szatmár megyéből, és vittek a hírhedt földvári haláltáborba. Ezeknek a deportáltaknak a sorsa a történészek előtt is alig ismert. Az RMDSZ által 1995-ben megjelentetett Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról című kiadvány Szilágy és Szatmár vármegye című, nyúlfarknyi fejezete a következő mondattal kezdődik: "Észak-Erdély eddig nem említett megyéire szórványos adataink miatt nem térhetünk ki." Boros Ernő, az emlékező cikk írója sorra járta valamennyi olyan Szatmár megyei települést - Bere, Börvely, Csanálos, Csomaköz, Domahida, Érkőrös, Gencs, Kaplony, Kálmánd, Kismajtény, Lele, Nagymajtény, Krasznaszentmiklós, Mezőpetri, Mezőterem, Nagyszokond, Szaniszló, Tasnád, Túrterebes, Szatmárudvari -, ahonnan a román csendőrök embereket indítottak a földvári lágerbe. Lejegyezte a túlélők, ezek híján a volt földvári foglyok legközelebbi hozzátartozóinak a vallomásait, visszaemlékezéseit. Ezekből válogatott. A román csendőrök a katonaviselt férfiakat Csanálosra vitték. A Csanálosra érkezőkről kísérőiratot fogalmaztak, miszerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Ezt követően fegyveres kísérettel vitték őket Földvárra vagy Focsaniba. Útjuk során ennivalót legfeljebb csak jószívű civilektől kaptak. Ha egy fogoly valamilyen gyümölcsöt fedezett fel a közelben, és éhségében kilépett érte a sorból, azt lelőtték. A katonák azokra az asszonyokra is rálőttek, akik ennivalót hoztak, közülük, kettő meg is halt. A láger egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt. A román csendőrök az orosz tisztnek elmondták, hogy ezek partizánok. Az oroszok ugyanis a partizánokra haragudtak a legjobban. A magyarok közül a fiatalabbakat, erősebbeket kiválogatták és továbbvitték Oroszországba, kényszermunkára. Azért fogdosták össze őket, hogy Erdélyből kipucolják a magyarokat. Az egész földvári tábor is azért volt, hogy minél több magyar elpusztuljon. És Földváron nagyon sokan meghaltak. A táborban a földön aludtak, takarójuk sem volt. A székelyföldiekkel együtt eredetileg 32 ezer magyart gyűjtöttek össze, de 1945 januárjában a többieket elvitték Oroszországba, 8500-an maradtak Földváron, olyanok, akik munkára már nem voltak alkalmasak. A Földváron maradottaknak legalább a fele sohasem tért haza. Földváron éheztették, ütötték-verték, megalázták az embereket. /Boros Ernő: 1944 novembere: indulás Földvárra. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 6./

2007. január 19.

Nagy Sándor /sz. Bogdánd, 1964/ lelei lelkész, a nagykárolyi református egyházmegye esperese. Ahogyan a római katolikus egyház számára Túrterebes, úgy a református egyháznak Bogdánd számít különleges településnek, ahonnan sok lelkész került ki. Ma már nem beszélnek róla, hogy a diktatúra idején a magyar iskolák diákjait januártól kora tavaszig a Duna–csatornához vitték kényszermunkára a megyéből, emlékezett iskolás korára a lelkész. Fabarakkokban, katonákkal együtt szállásolták el őket. Kiadott norma szerint kellett sáncot ásniuk. A meghurcoltatás mellett ráadásul a nyári vakációban be kellett pótolniuk azt az anyagot, amiről lemaradtak, míg a többiek pihentek. Lele 524 lelkes gyülekezetét tavalyi mínusz két lélekkel zárták, enyhe létszámcsökkenés tapasztalható évek óta. A nagykárolyi református egyházmegye lélekszáma évente egy–egy kisgyülekezetnyivel csökken, tavaly például 286-tal lettek kevesebben. Jelenleg az egyházmegyében 18. 087 számon tartott hívük van, miközben 2005 végén 18. 373 volt a lélekszám. Három részre lehet osztani az egyházmegyét: Nagykároly és Börvely, Gencs, Tasnád nagy gyülekezetek, a Kraszna–mente – Dobra, Magyargéres, Ákos, Krasznamihályfalva, a Tövishát – Lele, Hadad, Bogdánd és Szér – nagyobbacskákból tevődik össze, az érmellékiek pedig kisebbek, itt óriási a szórványosodás. A legkisebb református közösségek az egyházmegyében: Adyfalván harmincnégy, Krasznaszentmiklóson negyvenegy, Szekerestanyán hatvannégy, Sződemeteren negyven, Érszodorón negyven, Érkáváson negyvenöt református él, de léteznek olyan szórványok is, ahol csak néhány hívük lakik. Például Krasznacégény, ahol hárman–négyen vannak, de áll a templomuk, és a krasznamihályfalvi lelkész jár ki hozzájuk. A hadadi Dégenfeld-kastélyt nemrég átvette a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, de az egyházmegye, illetve a hamarosan létrehozandó alapítvány fogja kezelni. A Dégenfeld Egyházi, Oktatási, és Kulturális Központ elsősorban a felnőttoktatásra helyezné a hangsúlyt. Szeretnének átvenni egy erdészházat Rákosterebesen, nagyszerű lenne állandó táborhely kialakítására. Egyre több helyen igénylik az emberek, hogy elkezdődjön a diakónia, a szeretetszolgálat, amelynek szép példája az Oikodomos Alapítvány, amelyet Nagy Sándor lelkész vezet. Százhatvan fő részére meleg ételt biztosítanak. Decembertől indult be az otthoni gondozás. /Fodor István: Egy többarcú református egyházmegye, a huszonegyedik század elején. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 19./


lapozás: 1-2




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998