udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 6 találat lapozás: 1-6
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Helymutató:

1997. július 10.

A kommunista diktatúra idején a Duna-deltában levő salciai láger volt a leghírhedtebb haláltábor, ugyanis volt olyan éjszaka, amikor 800 embert végeztek ki Albion szekuritatés ezredes parancsára. Salcián több tömegsírt takar a föld, a gát és a Duna, ugyanis mindennap voltak kivégzések. A kivégzendőket meztelenül vagy egy szál ingbe vitték a kivégzőhelyre, megásatták velük sírjaikat, majd tartólövéssel végeztek velük. A foglyokkal télvíz idején, térdig érő vízben nádat vágattak. Az ott levő belügyisek, Pavel Ioan parancsnok vezetésével, válogatott szadista hóhérok voltak. Sok esetben élve eltemettek foglyokat. Nyáron fejjel lefelé akasztották fel őket, kitéve a szúnyogok marásának. Az egyik túlélő írta ezt a rövid emlékezést, arról értesülve, hogy a Nagy Románia Párt és a Szocialista Munkáspárt jún. 27-én Bukarestben szervezett tüntetésén a Román Kommunista Párt zászlait lengették. /Sipos János: A salciai haláltábor. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 10./

2002. január 25.

Farkas Pál magyar-francia szakot végzett, ígéretes tanügyi kádernek indult: Mindene volt a tanítás, de megfosztották tőle. Farkas Pali bácsit mindenki ismeri Torján. Január 13-án Sepsiszentgyörgyön lovaggá ütötték, Vitézi Lovagrend ünnepségén. A Vitézi Lovagrend 1997-ben Budapesten létesült társadalmi szervezet, tagjai azok közül kerülnek ki, akik az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc miatt üldöztetésben részesültek, itt a határokon túl is. Voltak olyanok, akik megpróbáltak szervezkedni, hogy ha átcsap a forradalom lángja ide is, akkor ne találja a magyarságot felkészületlenül. Így indult el Szoboszlay Aladár katolikus pap és Huszár József báró tagokat beszervezni. Farkas Pál úgy kerültem ebbe a szervezetbe, hogy véletlenül találkozott Ábrahám Árpád, akkori torjai katolikus pappal, aki meghívta egy beszélgetésre. Farkas Pának azonban nem volt ideje elmenni. Ennyi volt az ő részvétele. 1958. január 14-én éjjel rárontottak vagy öten, pisztolyokkal, bilincsekkel, és letartóztatták. Temesváron volt a kihallgatás januártól májusig, májusban pedig a tárgyalás és az ítélethirdetés. Egy Macskási Pál nevezetű bíró ítélkezett az összes magyar forradalmi szervezet felett, olyan ember volt, aki nagyon könnyen adta a huszonöt évet vagy a halálbüntetést. Farkas Pált azzal vádolták, hogy neki gyanúsnak kellett volna lennie Ábrahám Árpád meghívása és azt jelentenie kellett volna. Ezért kapott nyolc évet. Valamivel később Salcea-ra vitték. Itt húzott le öt évet, építették a Duna-gátat. Rettenetes volt. Nem vették őket emberszámba, ha közülük valaki elpusztult, nem számított. Sőt, kijelentették, hogy őket nem azért vitték oda, hogy túléljék, hanem, hogy ott maradjanak a börtönben. Hozzájuk képest a többi rabnak aranyélete volt, másként bántak velük. Szadista emberek voltak a börtönőrök, élvezték, hogy az embereket kínozhatták. Jogászokat, pedagógusokat nem lehetett munkahelyükre visszavenni, nem lehetett többé tanár. /Vizi Melinda: Farkas Pál "Megbocsátunk, de nem felejtünk". = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), jan. 25./

2006. szeptember 19.

Szinérváralján élt Fábián Elemér technikus, verseket írogatott egy füzetbe. Ez a füzet lett a veszte, mert corpus delictiként mutatták fel: íme, el akarja szakítani Erdélyt Romániától! Nem volt abban ilyesmi, sokkal inkább szerelmes versek és a magyar szabadságharcok dicsérete. Azonban Zrínyi, Bercsényi, Rákóczi, Kossuth neve a szekusoknak egyet jelentett a román haza elárulásával. Egy bizonyos Strempel Öcsi nevű emberről sokan tudták, hogy a szekusokkal barátkozik. Strempel látta szobatársa füzetét. Egy napon aztán eltűnt a füzet. Fábián Elemért ezért letartóztatták a szekusok. Hat vagy hét hónapig tartották a betonpincében, a napi verésektől nagyon szenvedett. Egy nap megmutatták a füzetet. Megvárták, hogy betöltse a 18. évét, akkor ítélték el. Az egész tárgyalás mindössze 15-20 percig tartott. Négy évet kapott, hazaárulással, hazagyalázással vádolták. Először Szamosújvárra, azután Nagyenyedre vitték, majd Jilava földalatti kazamatái következtek. Ott találkozott volt házigazdájával, Muzsai Pállal, akit szintén elhurcoltak, méghozzá Fábián versei miatt. Házkutatást tartottak nála és találtak egy lemezt, amelyen rajta volt a magyar himnusz. Ez volt a „bűne”. A brailai nagy sziget, Balta Brailei, a politikai foglyok nagy gyűjtőhelye lett a végállomás. Preliprava, Gradinari, Salcea neve sok ezer romániai ellenálló számára a szenvedéssel, a kínok kínjával volt egyenlő. Fábián Elemér itt találkozott Páskándi Gézával és Corneliu Coposuval. Coposuról, azaz Kornel bácsiról azt hitte, hogy magyar tanár vagy ügyvéd, mert mindig magyarul beszélt vele. S kitartásra biztatta, ilyeneket mondva: „Vigyázz nagyon magadra, mert még szükség lesz ránk!” Páskándi arra serkentette: ne engedje, hogy eluralkodjon rajta a magány, mert kikezdi az ember eszét, olvasson, amennyit csak tud. Fábián Elemér két év múlva, 1963-ban amnesztiával szabadult. Alig töltötte be a 21. életévét, de már többet megélt, mint mások egy hosszú élet során. Egy ideig eredeti szakmájában dolgozott, majd a szatmári színházhoz került közönségszervezőnek. Itt dolgozott 25 éven át, mégis Fábián Elemér egyik nagy színházi élménye a moldvai csángókhoz kötődik. 1970 után a színház frissen alakult román társulatát fel kellett futtatni, s mivel Szatmárnémetiben nem volt nagyobb közönsége, Moldvába küldték turnézni. Bákó megyében jártak, s az egyik nagy községben zsúfolásig megtelt a kultúrház. Elkezdődött az előadás, majd tíz perc múlva két markos legény felpattant a színpadra: „Ez most már elég lesz, a többit mondják magyarul!” Hiába magyarázták, hogy román társulat és csak románul tarthat előadást, nem tágítottak. „Hallottuk mi, amikor próbálták a zongorát, hogy milyen szép magyar nótákat énekeltek!” Ami igaz is volt, mert a műszaki személyzet jobbára magyarokból állt, s ráérős idejükben nótázgattak. Nem volt más választásuk, mint az, hogy átálljanak a magyar nótára. Ami azért se ment olyan nehezen, mert több román színész ismert magyar dalokat. Hatalmas sikerük volt. Mindez még további négy-öt Bakó környéki községben megismétlődött. Hazafelé tartva megesküdtek egymásnak, hogy Szatmáron egy szót nem szólnak az elvtársaknak a „sikeres turné” hátteréről. Nagy baj lett volna, ha kiderül: a szatmári román társulat magyar nótával turnézott Moldvában! Fábián Elemér megkapta a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) Hazáért kitüntetését. /Sike Lajos: Erdélyi ötvenhatosok. Szobatársa jelentette fel. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./

2007. július 13.

A Keresztély Ferenc és Bede István tiszteletére szervezett ünnepséget június 18-án Sepsiszentgyörgyön Szabó Béla csíkszeredai magyar főkonzul nyitotta meg, aki az 1956-os forradalom két idős háromszéki résztvevőjének odaítélt emlékérmet adta át Sólyom Lászlók, magyar köztársasági elnök nevében. Keresztély Ferenc sepsiszentgyörgyi otthonában beszélt az újságírónak börtönbüntetéséről, amelyet szinte gyerekként róttak ki rá. Születésileg felsőrákosi, Brassóban lakott, ott tartóztatták le, alig töltötte be a 18. évét. 1957-ben néhány barátjával elment Fehéregyházára, s megkoszorúzták a Petőfi-emlékművet. Ezt nacionalista megnyilvánulásnak minősítették, azért ítélték el. Az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség, az EMISZ tagja volt. Az egész országból szedtek össze magyar fiatalokat. Letartóztatása után Marosvásárhelyre vitték. Egy méterszer egy méteres cellában tartották, még a vécére is fekete szemüveggel vitték ki. A tárgyaláson 77-en voltak. Keresztély Ferenc hat hónapot töltött a Szekuritátén, megverték a kihallgatások alatt. Összesen 1043 évet kaptak, összeszámolták. Őt 12 évre ítélték. Salciára vitték, Braila Nagyszigetére, gátat építeni. Juhaklokban laktak, körülbelül 35 ezer ember. Napi tíz órát dolgoztak, az élelem legtöbbször valami könnyű puliszkalé volt. Élve megúszta a vérhast is, és szerencséje volt, mert pár hónap után „kiszűrték”, s elvitték Nagyenyedre gyárba, dolgozni. Ott már a szakmájában dolgozhatott a szabadulásáig. Amnesztiával szabadult 1964-ben. /Willmann Walter: Tizenkét év koszorúzásért. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), júl. 13./

2007. október 23.

Medgyesen, a Kolping-házban él a közel nyolcvanadik életévében járó Harai Pál nyugdíjas plébános, esperes, kanonok, volt politikai fogoly, elítélt. Tizenkilenc éven át a medgyesi egyházközség plébánosa, az ő nevéhez kötődik, többek között, a Szent István király tiszteletére Medgyesen felépített templom, valamint a Kolping-központ, hétvégi pihenő ház. Harai Pált /sz. Szentkatolna, 1928. jan. 25./ 1952-ben szentelték pappá Gyulafehérváron. Letartóztatásakor, 1958. augusztus 5-én Brassóban volt római katolikus lelkész. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetében (EMISZ) való állítólagos részvétele miatt „társadalmi rend ellen szervezkedő csoport feljelentésének elmulasztása vádjával” állították bíróság elé, és 1959. március 19-én tíz év börtönbüntetésre ítélték, amiből kemény öt évet a Brailai Nagyszigeten, Salcián, illetve Luciu–Giurgeni-ben és Gradinán töltött. Harai Pál Salciáról szabadult 1964. augusztus 5-én, az általános kegyelmi rendelettel. Elmondta, annak idején egy levelet adtak át neki, a címzés meglehetősen furcsa volt: Főtiszteletű Vitályos Balázsnak Harai Pál kezén keresztül. Harai átadta a levelet Vitályos Balázs kollégájának, aki paptársa volt. Vitályos felbontotta a levelet, és nagyon ideges lett. Na, nekem végem, engem megint befognak, mondta. Megmutatta a levelet. Gyanús, nemzetieskedő hangvétele volt, és azt kérték benne, hogy a kápolnában, ahol a hittanórákat tartottuk, a magyar ifjúság megbeszélésekre gyűlhessen össze. Vitályos Balázs úgy látta, ez a Szekuritáté provokációja. Nem tudták, mit tegyenek, végül megmutatták a levelet Vasvári Aladár főespereshez. A főesperes elolvasta a levelet, széttépte, elégette. Semmi az egész, mondta. 1957-ben mindenfelől letartóztatások híre jött. Brassóban letartóztatták a ferences templom papját, P. Hajdu Leandert és a külvárosi templom papját, Ráduly Istvánt. 1957. december 3-án letartóztatták Harai Pált, a Szekuritátéra vitték. Kénytelen volt beismerni a levelet, hozzátéve, Vitályos Balázs és ő tud a levélről, Vasvári nem, jelentette ki határozottan. Elengedték, azzal, tudja meg, kitől jött a levél. Így telt el egy idő, majd 1958. augusztus 5-én telefonon hívták a szekusok. Rá akarták venni, hogy ügynök legyen, de ő ezt nem vállalta, erre letartóztatták. Harai és Vitályos mindent magunkra vállaltak, nem ismerték el, hogy Vasvári szintén tudott a levélről. A kihallgatások után autóval szállították a foglyokat a tárgyalásra. Harai odaszólt a közelében álló, szintén megbilincselt Opra Benedek brassói középiskolai tanárnak. Az őr ezt észrevette, mindkettejüket úgy megverte, hogy orrunkból, szájunkból folyt a vér. Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Kolozsvárról szállt ki a hírhedt Macskási Pál bíró, tordai szabólegény. A vád Harai ellen „a társadalmi rend ellen szervezkedő csoport” feljelentésének elmulasztása volt. A tárgyaláson Macskási megkérdezte Haraitól, hogy kitől tudott a szervezetről, az EMISZ-ről. Mire ő azt mondta: a Szekuritátétól. Ott tudta meg, hogy ilyesmi létezik. A vádlottak között tizenhét-tizennyolc éves gyerekek is voltak, látszott rajtuk, hogy a szekusok mindenfélét ígérgettek nekik. Valljátok ezt s azt, s ne nyugtalankodjanak, mert kiszabadultok... Szegények vádolták magukat. 1959. március 19-én hirdették ki az ítéletet, Harai tíz évet kapott. Vásárhelyen ‘59 őszéig tartották, majd vonattal vitték őt sokadmagával Brailáig, onnan komppal tovább, a hírhedt Duna-deltában levő lágerekbe. Sokat éheztek. Ott találkozott Dávid Gyulával, Páskándi Gézával és másokkal. Évekig semmilyen kapcsolatot nem tarthattak a családdal. Hosszú idő múlva engedélyt kaptak arra, hogy írhassanak haza levelet. Megszabták, mit írhatnak, és kérhetnek. Nem volt szabad kérni gumicsizmát. Az egyik levelét így címezte falujába: Str. Gumicsizma 142. Szülei megértették, mit szeretne. És a gumicsizma megérkezett... Több héten keresztül vízben dolgoztak, embertelen körülmények között. Harai szerencsés volt, meg se hűlt, pedig átázott a csizmája. Négy éve volt már rab, amikor egyszer hívatták. Egy szekus egész éjjel vallatta, azt akarta tudni, Vasvári tudott-e a levélről? Harai továbbra is tagadta ezt. „Te, idióta, most sem jött meg az eszed?! Itt fogsz elrothadni!- mondta neki a kihallgató. Amikor 1964-ben Harai kiszabadult, találkozott Vasvári Aladárral. Kiderült, hogy őt is letartóztatták, de egy év múlva elengedték. Harai belátta: úgy játszottak velük, mint macska az egérrel... Szabadulása után az utolsó pillanatig, még kilencven után is megfigyelték. Ha nem hitt volna Istenben, akkor nem tudta volna ezt az egészet túlélni. „Nem hős vagyok, hanem áldozat. Ebben az egész kirakatperben csak egy szereplőcske... ” – állapította meg. /Papp Annamária: „Nem hős vagyok, hanem áldozat”. Beszélgetés Harai Pál plébánossal, ‘56-os elítélttel. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 23./

2007. november 8.

Életének 79. évében elhunyt Csiha Kálmán /Érsemlyén, 1929. szept. 17. – Marosvásárhely, 2007. nov. 7./, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspöke. 1949-től, miután szüleit kényszerlakhelyre vitték, maga kereste kenyerét, amellett végezte tanulmányait. Lelkészi képesítést 1954-ben nyert Kolozsváron. Megszervezte az Arad-Gáj-i egyházközséget, amelynek első lelkipásztora lett. 1957 decemberében koncepciós perben 10 évi börtönre ítélték, ahonnan hat és fél év után, 1964-ben szabadult az általános amnesztiával. Megjárta Kolozsvár, Marosvásárhely, Szamosújvár, Jilava börtöneit, Periprava, Luciu-Giurgeni, Salcea munkalágereit, melynek következtében kislányát 6 éves korában látta először, szabadulása után. Fogva tartása után szolgált Gogánváralján és Marosvásárhelyen, ez utóbbi városban 20 évet töltött. 1975-ben teológiai doktorátust szerzett, emellett öt önálló gyülekezetet szervezett. Az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották 1990. május 4-én, 2000. januárjában nyugalomba vonult. Több könyvet írt, legismertebbek önéletrajzi kötetei: Fény a rácsokon /1992/, Börtöntől a püspökségig /2005/, Harangszó az elsüllyedt világból /2006/. /Elhunyt Csiha Kálmán. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 8./


lapozás: 1-6




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998