udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 18 találat lapozás: 1-18
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Intézménymutató: Allamvedelmi Hatosag (AVH)

1996. szeptember folyamán

Romániában 1945-ben egyes csoportok a hegyekbe menekülve kezdték meg a kommunista hatalom elleni fegyveres ellenállást. Róluk alig esik szó, össze kellene gyűjteni a tevékenységükről szóló adatokat. 1946 és 1949 között a Fekete zekések nevű csoport a Kelemen-havasokban tevékenykedett. Cenusa Ovidiu százados volt a parancsnokuk. Magyarok is harcoltak közöttük, mint a Grigorescu-csoportból Csengeri Jenő, akit a Maros menti Ratosnyán lőttek agyon, Tivadar László ügyvéd, akit a máramarosi hegyekben végeztek ki, Bereczky Árpád, akit 1950-ben fogtak el és 15 évi kényszermunkára ítéltek. 1947-ben, a király lemondatása után újabb menekülők csatlakoztak a fegyveres ellenállókhoz. A helyi lakosság egy része is bekapcsolódott a rendszerellenes csoportokba, egyrészt a partizánok ellátása, másrészt közvetlenül a fegyveresek soraiba. A Velgyásza lábánál levő Havasrekettye bírója, Susman a fiával vezetett egy ellenálló csoportot. Éveken át működtek, amikor azután felfedezték rejtekhelyüket, Susmanék öngyilkosok lettek. Susmanékon kívül az Erdélyi Szigethegységben két csoport működött. Kisbánya környékén tevékenykedett a Diamandi repülőszázados által vezetett, amelyiket 1949. szept. 12-13-án számoltak fel, és az Öreghavas-Bisztra-Nagykupsa környékén a Dabija őrnagy által vezetett csapat. Utóbbiak közül legtöbben a szekusokkal vívott tűzharcban vesztették életüket. Holttestüket benzinnel lelocsolták és elégették, hogy nyomuk se maradjon. A bánsági hegyekben Blidaru csapata harcolt éveken át, az ötvenes évek elejéig. Blidaruval 1953-ban, a szamosújvári börtönben ismerkedett meg az ellenállókról tudósító Asztalos Lajos. Az egyik legnagyobb szervezet a Mihály király partizánjai, titkos hadsereg nevű volt, melynek kolozsvári egyetemisták, Fehér és Brassó megyeiek is tagjai voltak. Középiskolás diákok hozták létre Kolozsváron az IKESZ-t /Illegális Kommunistaellenes Szervezet/. Harmincöt tagja volt, köztük Asztalos Lajos. Magyar és román nyelvű röpcéduláikat kétezer példányban terjesztették a városban. Letartóztatták, másfél és nyolc év közötti fegyházra ítélték őket. 1957-58-ban a Fogarasi havasokban még folyt az ellenállás, ezt jelezte az akkor folyó partizánvadászat. Ezekről az eseményekről össze kellene gyűjteni az anyagot, amíg még nem késő. /Aszatalos Lajos (Kolozsvár): Partizánakciók Romániában. Elhallgatott ellenállás. = Kapu, 9. sz., szept./ Hollai Hehs Ottó /München/ hozzászólt Asztalos írásához. szintén sürgetve mindennek összegyűjtését. "Magyarországon, de Romániában sem foglalkoznak az ÁVH, vagy a Securitate viselt dolgaival. A titkos aktákhoz nem lehet hozzájutni, a periratok megsemmisítve vagy elzárva, a gonosztevők, a szörnyűségek eltussolva, a bűnösök pedig jól fizetett állásokban, vagy magánvállalkozások révén ?élvezhetik? az új rendszert, a ?demokráciát?. /Kapu, 9. sz., szept. /

1996. április 6.

Demeter János Zsilava odúiban című, börtönéveire emlékező írását Demeter Zayzon Mária tette közzé. Az első rész az embertelen börtönkörülményeket írta le, a zárkában, Venczel Józseftől tudta meg, hogy testvére, Demeter Béla 1951. dec. 8-án a börtönben meghalt. Demeter Bélát a magyar kormány kiadta Romániának, hogy ott vizsgálják: Demeter Béla a párizsi magyar békedelegáció tagjaként kitől milyen adatot kapott Erdélyből. Demeter József Venczel Józsefnek a cellában köszönetet mondott korrekt viselkedéséért, ahogy a kihallgatásokon helytállt. A zsúfolt cellában többen a cementpadlón nyúltak el, alig lehetett mozogni. Néhányan az ágy alá feküdtek. A cellában voltak néhányan az ún. "tasnádi csoport"-hoz tartozók is. Perük fővádlottja egy Kónya nevű ifjú volt, akinek kezdeményezésére aláírtak egy nyilatkozatot: belépnek egy demokratikus nemzetközi ifjúsági szervezetbe. Tevékenységet nem fejtettek ki, mégis letartóztatták őket. Csőgör elmondta, egy ideig olyan cellában is volt, ahol 160-an voltak. A börtöncellában közölték velük az ítéletet, miután már negyedik éve voltak rabok: Jordáky Lajos 12 évi kényszermunka, Demeter János 10 év, Balogh Edgár 7 év, Csőgör Lajos 5 év. Balogh Edgár most már reálisabban látta a helyzetet. "Valószínűleg addig titokban remélte, hogy menekül s az ügye elválik a mienktől. Mintha az lett volna az érzése, hogy ő csak formailag szerepel a vádlottak padján és csupán a per sikere érdekében. Mihelyt elítélnek bennünket, az ő szerepe véget ér, s majd megtalálják a formát a hazaengedésére." - emlékezett Demeter János. A börtönben Jordáky Lajos elmesélte, hogy a letartóztatását megelőző hónapokban gyakran meglátogatta őt Bányai László és barátságosan elbeszélgetve bizalmasan érdeklődött különböző történetek és személyek felől. Közvetlenül letartóztatása előtt magához hívatta Csordás Sári, aki a pártközpont káderosztályán dolgozott és azt kérte, minden általa ismert aktivistáról írjon le minden rosszat, amit csak hallott az illetőről. Jordáky kb. 120 oldalt írt össze, ezután letartóztatták. Csőgör Lajost 1949 ősszén tartóztatták le fantasztikus vádakat tálaltak elé: Erdélyben nagy összeesküvést lepleztek le, és azt kérték, segítsen ennek felgöngyölítésében. A kihallgatók szerint minden szál Márton Áron püspökhöz vezetett, tőle ágaztak el a különböző összeesküvő vonalak: a Magyar Népi Szövetség, az EMGE, a Hangya Szövetkezet és a Bolyai Tudományegyetem. Õt az egyetemi vonal élére állították, ebben szerepelt Demeter János is. Csőgör elképesztőnek találta a vádat és ellenállt. De meddig lehetett ellenállni? Százharmincöt órán át tartották fönt egyfolytában, álmatlanul, éjjel, nappal. Az utolsó napokban összeroppant. Akkor végleg megtört, amikor megfenyegették, behozzák a feleségét. Ezután aláírt mindent, még egy olyan nyilatkozatot is, hogy pénzt fogadott el Magyarországtól az erdélyi reakció finanszírozására, s arra, hogy az egyetemet a reakció fellegvárává tegye. 1949-ben, Rajk László letartóztatása után Balogh Edgárt felhívatták Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség központjába, és közölték vele, a párt utasítására ki kell nyomozni a Rajk-ügy erdélyi szálait. Balog Edgár akkor Rávi Ilussal, Juhásszal és Bányai Lászlóval tárgyalt. Balogh Edgár ezért kérdőíveket osztott szét a magyar közélet kommunista vezetői között, saját tevékenységükről kérve beszámolót. Ezután őt is letartóztatták. /Demeter János: Zsilava odúiban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 30-31., 2. folytatás: ápr. 6-7, mindkét alkalommal a lap Szabad szombat mellékletében/ A Romániai Magyar Szó nem jelezte, hogy az emlékirat-részletet a budapesti Honismeret folyóiratból vette át, ott közölte eredetileg Demeter János lánya, Demeter Zayzon Mária. A Honismeret rövid életrajzi összefoglalót is adott: Demeter János /Kerlés, 1908. júl. 6. - Budapest, 1988. júl. 6./ kolozsvári jogtudós a kolozsvári Ellenzék belső munkatársa volt, alapító tagja az Erdélyi Fiatalok folyóiratnak, majd 1932-ben elindította a Falvak Népét, amely betiltásáig, csak egy fél évig létezett. Testvérével, Demeter Bélával együtt szerepe volt abban, hogy Kolozsvár nem vált utcai harcok színterévé. Demeter János vezető szerepet játszott a Magyar Népi Szövetségben, emellett a Bolyai Tudományegyetem professzora volt. Hamis vádak alapján Demeter Jánost 1952. aug. 30-án bebörtönözték, 1955 májusában engedték ki a börtönből. Ezután Demeter János a kolozsvári egyetem professzoraként működött, az egyetem prorektora volt és országgyűlési képviselő. Önéletírása Századunk sodrában /Kriterion, 1975/ címen jelent meg. Jogtörténeti munkája feldolgozta az 1944-1948-as időszak forrásait: A nemzetiségek egyenjogúsításának útján /Joó Rudolf beszélgetése Demeter Jánossal, Kossuth Kiadó, Budapest, 1983./ - Kiadásra vár többszáz oldalas börtönnaplója és a nemzetiségek kollektív jogairól írt tanulmánya. A Honismeretben szerepelnek - lábjegyzetben - Venczel József és Demeter Béla életrajzi adatai is. Venczel József /Csíkszereda, 1913-Kolozsvár, 1972/ 1950. febr. 17-től 1961. jan. 11-éig volt börtönben. Szabadulása után kisegítő munkákat végzett, majd 1969-től újra visszakerülhetett az egyetemre. Demeter Béla /Somkerék, 1910- Vacaresti börtön, 1952/ 1930-1933 között az Erdélyi Fiatalok Faluszemináriumának elnöke, 1936-1944 között az Esti Lapok /Kolozsvár/ főszerkesztője. 1946-ban Tildy Zoltán köztársasági elnök erdélyi szakértőjeként részt vett a magyar kormány békeelőkészítő tevékenységében, a párizsi értekezleten a román és kisebbségi kérdés referenseként a magyar békedelegáció tagja. 1951-ben az ÁVH letartóztatta és kiadta a román hatóságoknak. /Zsilava odúiban. Részletek Demeter János börtönnaplójából. = Honismeret (Budapest), 1. sz./

1996. április 27.

Demeter Béla személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt, ugyanis Demeter Jánosnak, Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek vagy László Dezsőnek előbb-utóbb megjelentek visszaemlékezései, válogatott írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint az övé. Demeter Béla /sz. Somkerék, 1910/ Bukarestben 1928-1931 között az Államtudományi /Közgazdasági/ Főiskolát végezte. Még főiskolás korában bátyjával, Jánossal közösen írt munkája 1930-ban jelent meg: Románia gazdasági válsága /Kolozsvár/. Testvére, Demeter János 1975-ben megjelent visszaemlékezésében /Századunk sodrában, Kriterion, Bukarest/ nem sok szót vesztegetett öccsére. János ugyanis marxista lett. 1933-ban az Erdélyi Fiatalok folyóirat kizárta soraiból az alapító tag Demeter Jánost és ezt a döntést öccse is támogatta. Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást, ő adta közre azt a kérdőívet, amely abban az időben a falukutatás fontos metodológiai kézikönyve volt. Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve. 1932-től a Keleti Újságnak, 1936-tól az Erdélyi Gazdának a munkatársa, 1941-től a kolozsvári Esti Lap felelős szerkesztője. 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésében. Kolozsvár elfoglalása után a románok feljelentésére a szovjet katonák elhurcolták őt Teleki Bélával és Vita Sándorral együtt, mindhármukat Magyarországra vitték. Kiderült, hogy semmi bűnt nem követtek el, ezért szabadon engedték őket. Demeter Béla visszatért Erdélybe, az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak. Visszatért Magyarországra, 1945. júniusában megalakult a Béke-előkészítő Osztály, ahol Románia-szakértőként működött. 1945. aug. 1-jén vetette papírra nézeteit /Hozzászólás a béke-előkészítő elgondolásokhoz/ az elkövetkezendő feladatokról. Ebben figyelmeztetett: "Magyarország önszántából játssza a bűnbak szerepét, minden bűnt magára vállal... Szomszédai örömmel látják ebben a szerepben és még jobban belelovalják". Törekeni kell arra, hogy a politikai és etnikai határok egybeessenek, vallotta. Az új határ mellett olyan kisebbségvédelmi rendszert, nemzetiségi törvényt tartott fontosnak, melyet nemzetközi biztosítékok garantálnak. 1945-ben többször járt Erdélyben, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes törvényekről, a magyar kisebbség ellen elkövetett atrocitások jegyzőkönyvi ismertetését végezte. Õ készítette el Nagy Ferenc miniszterelnök 1946 tavaszán történt moszkvai útjára az Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, melyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. 1946. aug. 29-én Gyöngyösi János a nagyhatalmak elé terjesztette a törvénytervezetet, de a szövetségesek ezt is elutasították. Demeter Béla részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, azonban ez nem került ki a béketárgyalásokra. Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság jelenlegi helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyar-barát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett: a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is, mert az erdélyi magyarság következetes álláspontja, hogy róluk nélkülük ne döntsenek. Demeter Béla jelen volt Párizsban a béketárgyalásokon, az autentikus erdélyi magyar vezetőket próbálta képviselni, cáfolva a felszólaló Tatarescu külügyminisztert, aki szerint az erdélyi magyarság a határok megváltoztathatatlanságának híve. /Tatarescu éppen a hírhedett 1945. novemberi Magyar Népi Szövetség /MNSZ/-kiáltványra hivatkozott./ Demeter Bélának volt köszönhető, hogy a Márton Áron, Lakatos István, Vásárhelyi János, Korparich Ede által 1946. ápr. 29-én aláírt Memorandumot - melyben tiltakoznak az MNSZ-kiáltvány ellen, a párizsi béketárgyalásokon felhasználták.- A Kisgazdapárt szétverése, Nagy Ferenc 1947. májusi lemondása, Gyöngyösi János külügyminiszter bukása után Demeter Bélát is lefogták és kínzással a "reakciós körök" békeelőkészítő szerepére akartak belőle vallomást kicsikarni. Az AVH négyhónapos vallatással sem tudott kiverni belőle semmit. Végül szabadon engedték. Vidéken élt egészen addig, amíg 1951. márc. 15-én az ÁVH elhurcolta és ápr. 18-án kiadta a román hatóságoknak. Demeter Bélát az akkor már lefogott Márton Áron-Lakatos István-Korparich Ede-Venczel József-perben akarták felhasználni. Õ lett volna a koronatanúja annak a vádnak, hogy Venczelék "bizalmas" adatokat szolgáltattak ki Magyarországnak, azzal a céllal, hogy Erdélyt elszakítsák Romániától. Demeter Bélából azonban semmit sem tudtak kiszedni és 1952. dec. 24-én a kínzásokba belehalt. /Békési Gábor: Demeter Béla emlékezete /1910-1952/. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 26-27./

2004. október 30.

Dr. Rákossy Árpád /Felsőcsernáton, 1902 – Kecskemét, 1972/ kálváriáját a Budapesten élő, ikafalvi származású Fetés András történész levéltári kutatásiavl tárta fel. Dr. Rákossy Árpád családja Magyarországon telepedett le. Észak-Erdély visszatérése után, 1940-ben dr. Rákossy Árpádot Sepsiszentgyörgyre helyezték járásbírónak, ott dolgozott 1944 szeptemberéig. 1948-ig Sepsiszentgyörgyön élt, akkor a román hatóságok kitelepítették. Rákossy Kecskeméten telepedett le, bíró lett. Dr. Rákossy Árpád elnöklete alatt a kecskeméti bíróság felmentette id. Kovács Balázst, aki 1945-ben önvédelemből vasvillával agyonszúrt egy rátámadó részeg szovjet katonát. Az ítélethirdetés utáni napon az ÁVH letartóztatta és halálra ítéltette /más bíróságon/ id. Kovács Balázst. A felmentető ítélet megállítása miatt 1950. november 20-án az ÁVH letartóztatta dr. Rákossy Árpádot, majd súlyos kínzások után népellenes bűntett matt hat évi börtönre ítélte. Az ávósok Rákossy Árpád fogait kiverték, a hátába késsel keresztet metszettek, végük kínvallatással kikényszerített vallomást írattak alá vele. A börtönben ilyen felirat állt: Ne csak őrizd, hanem gyűlöld is! Rákossy 1956 februárjában szabadult, Kecskeméten élt. A forradalom alatt tagja lett a munkástanácsnak. Ezért vádat emeltek ellene, 1958-ban újra letartóztatták és négy évre ítélték. 1990-ben, halála után, rehabilitálták. /Sylvester Lajos: Egy koncepciós per stációi. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 22., okt. 30./

2005. július 31.

Az 1956-os forradalom leverése után az egész Kárpát-medencei magyarságot sújtotta a megtorlás. Lipcsey Ildikó az erdélyi magyarságot ért megtorlást foglalta össze, felsorolva a nagyobb pereket. Kolozsváron 1956 októberében új diákszövetséget alakítottak, erről tudomása volt a pártszervezetnek. Október 24-én azonban a diákszövetségi gyűlés természetszerűen átváltott a magyar forradalommal való szolidaritás gyűlésévé. Október 25-én letartóztatták a gyűlés három résztvevőjét, Balázs Imrét, Tirniván Arisztídet és Walter Frigyest. Az előző kettőre 7-7 évi fegyházra ítélték. November 17-én Várhegyi Istvánnal az élen letartóztatták a diákszövetség vezetőit, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt és Nagy Benedeket. Temesvárom 2500 diákot tartóztattak le, végül 30, többségében román diákot ítéltek 3 hónaptól 8 évig terjedő fegyházra. Bukarestben is megmozdultak a diákok. 1957 májusában Paul Goma írót a bukaresti diákok tervezett sztrájkja miatt elítélték. 1956-tal volt kapcsolatos a szász írók 1959-es brassói pere, Schönfeld aradi főrabbi pere, Piesch Miklós, Blumenthál Pál pere, Teodor Margineanu román katonatiszt pere, aki a magyarországihoz hasonló felkelést akart kirobbantani Romániában. A perek történetét csak részben tárták fel Romániában. Megközelítő adatok szerint a perek 35 ezer embert érintettek. 30 személyt kivégeztek. Kb. 40-50 ember a bántalmazásokban vesztette életét. 1957 a nagy letartóztatások időszaka volt, emiatt Szamosújváron, a 3000 férőhelyes börtönben 10 ezren raboskodtak. A politikai elítéltek 80 %-a magyar volt. Itt és Jilaván működtették a „megsemmisítő részleget”. A Bolyai Tudományegyetemen 20-30 ítélet született. Az egyházakat is támadták. Erdővidék és Homoród mente unitárius papságának fele került börtönbe, családtagjaikkal együtt „szervezkedés” és „ellenséges elemek támogatása” címen. A kolozsvári Protestáns Teológia unitárius karán 3 tanárt és 15 diákok ítéltek el. A Nyárád mentén szintén egyház emberek kerültek a vádlottak padjára. A Csíkszeredai Főgimnázium tanárát, Puskás Attilát és társait – tanárokat, diákokat, 11 főt – ítéltek el. Nagyváradon diákok megalakították a Szabadságra Vágó Ifjak Szövetségét /SZISZ/. Ebből nagy pert csináltak, 1981-ben folytak a letartóztatások. A 151 letartóztatottból 57 főt elítéltek. Sepsiszentgyörgyön diákok Székely Ifjak Társaság /SZIT/ néven alakítottak csoportot, őket 1958-ban tartóztatták le, 1959-ben az 50-60 elítéltet a hírhedt brailai nagyszigetre vitték. A kizárólag munkás fiatalok által alapított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége /EMISZ/ perben 1500 személy volt érintve, 76 ítélet született. A temesvári diákok perében 32-en szerepeltek. Szilágysomlyón 5 főt börtönöztek be, Szászrégenből 24 ember ellen indult eljárás. Kolozsváron az Illegális Kommunista Ellenes Szövetség /IKES/ 35 fiatalkorú rendszerellenes szervezkedés volt. A Kis-Küküllő menti szervezkedésnek 6 vádlottja volt. 1958-ban Bencze György református lelkész be nem jelentett vadászpuskája miatt terrorcselekményre való késztetés vádjával 20 év nehézbörtönt kapott. 1958 júliusában letartóztatták Fülöp G. Dénes református lelkészt, 11 évre ítélték, 1958 augusztusában Cseterki János lelkészt tartóztatták le, ugyanebben a hónapban Harai Pál brassói káplánt az EMISZ perben fel nem jelentés címén 10 évre ítélték. Ebben az évben további egyházi személyeket ítéltek el. Három nagy pert emelt ki Lipcsey Ildikó: a Szoboszlay és társai ügyét 1958. április-május hónapban tárgyalták. A vádirat szerint 1950-ben Keresztény Munkapárt néven szervezetet hoztak létre, hogy fegyveres lázadást készítsenek elő. A Szoboszlay-féle szervezkedés a többpártrendszer és a szocialista rendszer eltörlésének igényét hordozta magában. Magyarországgal szoros szövetségi rendszert akartak kialakítani. Az erdélyi kérdés megoldását a két ország államszövetségében látták. A szervezkedésnek román tagjai is voltak. A Szoboszlay-perben 200 személyt tartóztattak le, köztük lelkészeket, szerzeteseket, 57 főt ítéltel el, köztük tíz főt halálra, a kiszabott börtönévek száma:1300 év. A másik nagy per az érmihályfalvi csoport ügye. Vezetőjüket, Sass Kálmán református lelkészt 1958. február 19-én tartóztatták le. Az érmihályfalvi csoport ügyében 31 főt ítéltek el, ebből kettő halálos ítélet volt, amit Sass Kálmán református lelkészen kívül dr. Hollós István egykori hadbíró századoson végrehajtottak. A harmadik nagy ügy a „kilencek”, vagyis az ENSZ-memorandum megfogalmazóinak és terjesztőinek ügye, akik 1956-ban az erdélyi kérdés megoldását vetették fel. Három álláspont volt: 1. Márton Áron római katolikus püspök és Dobri János református teológiai tanár Erdély Magyarországhoz csatolását tartotta helyesnek. 2. Jordáky Lajos és Pásztay Géza a független Erdély gondolatát támogatták. 3. Dobai István, a református egyház világi gondnoka Erdély kettéosztásában és lakosságcserében gondolkodott. Mindannyian úgy látták, méltányos megoldást. A Dobai István által elkészített memorandumot az akkori erdélyi magyar társadalom szinte valamennyi képviselője ismerte és véleményezte, de ismerte Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János, Ravasz László, Illyés Gyula, Veres Péter és Sinka István is. A per során 16 személy ellen indult eljárás. 1957 márciusi letartóztatásuk után valamennyien fenntartották véleményüket. A per vádlottjaiból ketten a kínzásokba belehaltak, Dobait és Varga László tiszteletest életfogytiglanra, a többieket 25 és 5 év közötti börtönre ítélték. Dobait és hat társát a hazaárulóknak fenntartott börtönbe vitték, ahol a 400 elítéltből csak 40 maradt életben az elszenvedett kínzások, az éhezés és orvoshiány miatt. A Magyarország elleni szovjet katonai intervencióban Románia és Csehszlovákia készségesen részt vett volna, de Hruscsov erre nem tartott igényt. Azonban szovjet katonai egyenruhába öltöztetett román katonaság részt vett a szovjet intervencióban. A román titkosszolgálat – román szakemberek szerint – bekapcsolódott a magyar eseményekbe. Cristina Troncota történész, a hadtudományok doktora a román titkosszolgálatok történetével foglalkozó monográfiájában külön fejezetet szentelt ennek a kérdésnek. Ő is és mások is ketté választják a kérdést: a román titkosszolgálat beavatkozása a forradalom előtt és a beavatkozás a forradalom után. 1956 nyarától kezdődően a Securitate hamis osztrák, nyugat-német, francia és olasz útlevéllel ügynököket küldött Magyarországra, magyarul jól beszélő személyeket, akik a gyűjtött információkat Bukarestbe továbbították, onnan pedig a szovjet titkosrendőrség rendelkezésére bocsátották. 1956 november végi látogatása alkalmával Bodnaras felajánlotta segítségét az ÁVH újraszervezésére. Többszáz magyarul tudó szekuritate-alkalmazott érkezett Magyarországra, irányítójuk Einhorn Wilhem /Vilmos/ volt, aki fedéssel tartózkodott Budapesten, mint a román nagykövetség tanácsosa. Troncota irányt mutatott a román és magyar történészeknek, érdemes lenne ebben az irányban kutatni. /Lipcsey Ildikó: A forradalom hatása és következményei Erdélyben. = Erdélyi Magyarság (Budapest). 2005. július-szeptember/

2005. október 26.

Október 22-én Bánffyhunyadon, a Kós Károly Kulturális Egyesület, valamint a Világszövetség Erdélyi Társasága (VET) által szervezett ’56-os emlékünnepségen, a Ravasz László Emlékházban emlékeztek a forradalomra. Ünnepi köszöntőt mondott Szrága Zoltán, az egyesület elnöke, valamint Okos Márton újságíró és András Imre, az MVSZ helyettes régióelnöke. Az ünneplők megilletődve hallgatták a város nagy szülötte, Ravasz László református püspök 1956. november 1-jén elhangzott, A magyar reformátusok szava című rádiószózatának felvételét. Meghívták Wittner Máriát, aki előadást tartott. – 1956. október 23-án este kimentem a Szabad Nép székházához a Blaha Lujza térre – kezdte emlékezését az 56-os halálraítélt –, ahol már hatalmas tömeg volt. Azután a rádióhoz ment, ott volt a rádió ostrománál, egészen a bevételéig. Azután néhányan a Corvin mozihoz mentek, ahol már jó néhányan összegyűltek. Itt találkozott Sticker Katival, vagyis Havrila Bélánéval, akivel a következő napokban a sebesültek ellátásában segédkeztek. Wittner Mária később a Vajdahunyad utcai csoport tagja lett. A harcok során november 4-én Wittner Máriát az Üllői úton aknarepesz találta el, a Péterfy Sándor utcai kórházban ápolták. November 9-én megpróbálta elhagyni az országot, de letartóztatták. Miután kihallgatták, elengedték, ekkor Ausztriába szökött, de néhány hét múlva visszajött, és segédmunkásként dolgozott egészen 1957. július 16-i letartóztatásáig. 1958. július 23-án halálra ítélték. Sticker Kati november 4-e után disszidált, de a vőlegénye hazahívta Svájcból azzal, hogy nem lesz semmi bántódása, mert Kádár megígérte. Ennek ellenére kivégezték. Wittner Mária halálos ítéletét 1959. február 24-én életfogytiglan tartó szabadságvesztésre változtatták. 1970. március 25-én szabadult. 2001. február 24-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján meghívást kapott, hogy az ’56-os halálraítéltek nevében mondjon ünnepi beszédet az Országházban. /Péntek László: /Naponta várta a halálos ítélet végrehajtását. Wittner Mária 13 évig ült börtönben 56-os szerepe miatt Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./ „Megilletődve állok a magyar Országházban, ahol történelmünk kimagasló személyiségei a magyar nép javára alkottak törvényeket, mint Tisza István, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, de itt alkottak törvényeket egy hamis eszme nevében is, amely egy jobb sorsra érdemes nemzet elvesztésén munkálkodott. Ma a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat – élőket és holtakat –, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat. Vádoljuk őket, mert a lenini utat nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja ez, s a továbbhaladásunk tétje milliónyi emberélet volt. Vádoljuk őket, mert nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is. Vádoljuk őket, a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaink nevében. Vádoljuk őket, az otthonuktól megfosztott és kitelepített polgárok nevében, akiknek kiszemelt otthonába betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját. Vádoljuk őket, a recski haláltáborban megkínzott, megalázott emberek nevében, vádoljuk őket, a munkaszolgálatosok nevében. Vádoljuk őket, a 298-as parcella halottainak nevében, az ÁVH, mint erőszakszervezetük által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében. Vádoljuk őket a 6 millió meg nem született magyar gyermek nevében. Vádoljuk őket, a „legdrágább kincs” a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát, az otthon melegét. Vádoljuk őket, a „legfőbb érték” az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra vagy zártak börtönbe, hosszú évekre. Vádoljuk őket, a megalázott, megkínzott honfitársaink nevében. Vádoljuk őket, a sortüzek áldozatai nevében. Vádoljuk őket, mert kiölték az emberekből a hitet, a reményt, a morált, egy emberibb, tisztább élet reményét. Vádoljuk őket, Mindszenthy bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket. Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot, és a dolgos magyar nép munkájából – elveiket megtagadva – lettek vörös kapitalisták. Vádoljuk őket, a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, így téve kiszolgáltatottá őket. Vádoljuk őket a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú, dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve biztos nyugdíjas éveiket. Vádoljuk őket, történelmünk meghamisításáért. Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak. Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek. Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek a magyar parlamentben még most is, és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára? Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.” (Elhangzott a Parlamentben a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, 2001. február 25-én – a szónok Wittner Mária, 52 A 559 számú volt halálraítélt.)

2005. november 10.

Magyarország idegen fegyverekkel hatalomra segített pártállami kormánya sok mindent ígért, míg végül a demokratikus szocializmust a nyílt megtorlással váltotta fel. Kádárék bosszúhadjáratot viseltek a nemzet ellen. Ezek a perek is koncepciós perek voltak, Kádáréknak a gyerek is ellenség volt, ha ellene fegyvert fogott. Kádár János november 21-én – Haynauhoz foghatóan – úgy fogalmazott, hogy ,,Most semmiféle demokráciáról nem lehet beszélni; most kemények leszünk!” Később a Szovjetunió felajánlotta csapatai kivonását, Kádár János ezt visszautasította. A szovjet hadsereg mellett a nemzetellenes karhatalom lett a Kádár-kormány legfőbb támasza. A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom 1. ezrede a fővárosban november 8-án alakult meg, ÁVH-s tisztek alkották az állomány kétharmadát. November 21-re már 18 század szerveződött; 8 kizárólag volt belügyesből; vattakabátjukról csak pufajkásoknak nevezték őket. November 11-e után őket vetették be az ellenállók helyi csoportjai ellen. A honvéd karhatalom létrehozása november 30-ra fejeződött be. Budapesten 5500, vidéken 5000 főt számlált (75 százalékuk korábban is hivatásos katona, 5 százalék rendőr volt, míg 20 százalék a civilek soraiból jött). A karhatalmisták és a szovjet hadsereg együttes fellépése iszonyatosnak bizonyult: ők lőttek a tüntetők közé 1956 végén, illetve még 1957 elején is; Budapesten, Salgótarjánban, Miskolcon, Veszprémben, Zalaegerszegen, Kecskeméten és Pásztón. Az ÁVH feloszlatását hiába hagyta jóvá Kádár kormánya, decemberre a politikai rendőrség 80 százaléka az egykori ÁVH állományából került ki. November első napjaitól nem csak a Szovjetunióba történő deportálások voltak folyamatosak, de az őrizetbe vételek és letartóztatások is. 13-án az újpesti munkástanács és forradalmi bizottság tagjait, 33 személyt tartóztattak le, fogtak perbe, amelyben 10 halálos ítéletet mondtak ki. Decembertől jöttek a nagy letartóztatások, letartóztatták Gimes Miklóst, Bali Sándort, Rácz Sándort, a hódmezővásárhelyi sztrájkok szervezőit, Vaskó Andrást és Máté Istvánt. December 11-én törvényerejű rendelet jelent meg a halálos ítélettel járó statáriumról; másnap visszahozták az internálás intézményét és bevezették a gyülekezési tilalmat. December közepétől a kormány akasztatott is, mégpedig csupa kisembert. Miskolcon és Budapesten fegyverrejtegetés címén végezték ki Soltész Józsefet, illetve Minczér Józsefet. Ekkor ítélték el a Békés megyei Gyulavári községben szervezett megmozdulás résztvevőit: tizenkét személyt börtönbüntetésre, két személyt, egy fiatal lányt és egy katonatisztet halálra, az ítéletet 1957 februárjában hajtották végre. 1957. áprilisban 16, illetve 12 évi börtönbüntetésre ítélték az ÁVH vezetőit, Farkas Mihályt és Farkas Vladimírt, akkor, amikor egy munkás büntetése fegyverrejtegetés miatt halál volt. Fegyverrejtegetés címén többségükben munkásokat ítéltek el; áprilisban Kardos Lászlót, májusban Bibó Istvánt és Tildy Zoltánt tartóztatták le. A május 6-án kezdődő perben Eörsi István írót 8 évre, Angyal Istvánt halálra ítélték. Ebben a hónapban ítélték el a Rádió ostromában részt vevőket; júniusban a miskolci forradalmárokat. Egerben a Katonai Tanács 14 tagját ítélték el. Augusztusban az edelényi munkástanács tagjainak ügyét tárgyalták, és hét inácsi parasztembert végeztek ki, a nemzeti bizottság vezetőit. A forradalmi eseményekben való részvételük miatt a tiszti igazolóbizottság májusi jelentését követően 21 tisztet végeztek ki. 1957 januárjában újabb letartóztatások voltak (Háy Gyula, Zelk Zoltán, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gyurkó László); a Magyar Írók Szövetségét, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, a művészeti szövetségeket pedig betiltották. Röpcédula, illegális sajtótermék, fegyver rejtegetése elég volt a halálos ítélethez. (Február elején emiatt végezték ki a Batonai testvéreket.) Január 19-én végezték ki Dudás Józsefet s Szabó Jánost. Február 18-án a Fővárosi Bíróságon kezdték meg a megtorlás egyik hírhedt perét. Gyilkosság és illegális sajtótermék megjelentetése volt a vád Tóth Ilona orvostanhallgató és társai, a Péterffy Sándor utcai kórházban berendezkedett ellenállók (Gáli József, Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Bagó Gyula, Lukács József, Kéri Sándor, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János, Obersovszky Gyula és Pribelszki István) ügyében. A halálos ítéletet Tóth Ilonán, Gönczi Ferencen, Kovács Ferencen, Gyöngyösi Miklóson június végén hajtották végre. Gáli 15 évet, Obersovszky életfogytiglant kapott. (Azóta több szakértő is megerősítette, nem bizonyított, hogy Tóth Ilona orvostanhallgatónő meggyilkolt volna egy sebesült ávóst.) Kádár szerint legalább 400–500 ellenforradalmár-gyanús személyt kell összeszedni, Földes László még többet: néhány ezret szeretett volna lefogva látni. A statisztikák szerint január és február közepe között 559 személyt internáltak, február 16.–március 16. között 2652 személyt. Miskolcon Mikulás Gábor és társai tárgyalása volt – az ítélet rendkívül súlyos, öt személyen végrehajtották a halálos ítéletet, a többiek életfogytiglanit, 5, 15, 10, 7, 3, illetve 1 év börtönbüntetést kaptak, 400-an kerültek börtönbe és 10 000-től vették vissza a rendfokozatot. Tizennyolc író – többségében a népi írók – levélben fordult Kállai Gyulához a letartóztatott írók: Varga Domokos, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Tóbiás Áron, Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán érdekében, ennek ellenére az íróperekben évekre szóló börtönbüntetéseket szabtak ki. Kivégezték Prezsmayer Ágostont, aki Maléter összekötője volt a Kilián laktanyában. A kommunista pártok november 12–19-i moszkvai tanácskozása idején ítélték el Déryéket, letartóztatták Ádám Györgyöt és Kosáry Domokost, utóbbit a katonai bíróság 1958. június 18-án 4 évi börtönre ítélte. November–decemberben kivégezték a Széna téri és a Corvin-közi felkelők vezetőinek egy részét: Ekrem Kemalt, Bán Róbertet, Iván Kovács Lászlót, Pálinkás őrnagyot, aki kiszabadította Mindszentyt. Ítélet született Földes Gábor és 12 társa ügyében (Földes színész-rendező, Gulyás Lajos lelkész, Tihanyi Árpád tanító győri ávéhásokat mentettek meg!); súlyos börtönbüntetéssel zárult a Központi Munkástanács vezetőinek pere, és tisztázatlan körülmények között december 21-én a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogságban meghalt Losonczy Géza. 1958. január 18-án megtörtént a vádemelés Nagy Imre és társai ellen. Röviddel előtte végezték ki Brusznyay Árpád tanárt, aki a veszprémi Nemzeti Bizottságnak volt az elnöke. A hatalom továbbra sem válogatott. Február elején halálra ítélték majd kivégezték Renner Pétert. A Nagy Imréék perében hozott júniusi ítéletig halálra ítélték a Csepeli Nemzetőrség parancsnokát és társait, két tisztet, egy honvédet, egy mérnököt, egy bányászt és egy csapost: a nagytétényi Nemzeti Bizottság és Nemzetőrség vezetőit, egy csepeli munkás két gyilkosát, Balogh Lászlót és társait; az óbudai katonai ellenállás három tisztjét; április 24-én kivégezték a Nagy Imre-per vádlottját, Szilágyi Józsefet. Emellett számtalan súlyos ítélet született Sándor András, Lőcsei Pál, az esztergomi Nemzeti Tanács és munkástanácsok tagjai, a Honvéd Kórház vezetői, Kéri József, Győr-Sopron megye főügyészének ügyében. (…)(részlet) /Lipcsey Ildikó: Ötvenhat után: Megtorló szervezetek, koncepciós perek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./

2006. március 21.

Háromszék lakói  lélekben azonosnak érzik magukat a magyar nemzettel. Amikor szükség volt rá, a legjobb fiai szegődtek a nemzet szolgálatába. A legnagyobbakat említve Dózsa Györgyre, Mikes Kelemenre, Kőrösi Csoma Sándorra, Gábor Áronra gondolhatunk.     A nagy elődök példájának akadt követője a kommunista vészkorszakban is, az eddig csak szűk körben ismert, és majdnem elfelejtett, csernátoni születésű dr. Rákossy Árpád személyében. Amikor a bírók elhagyták a pályát, utolsónak maradt a vártán. Székelyföldről Magyarországra került, jogi diplomát szerzett. A Kecskeméti Megyei Bíróság Büntetőtanácsának elnökeként ítélkeznie kellett Kovács Balázs kecskemét-bugacmonostori lakos ügyében, aki negyvenötben önvédelemből leszúrta a tanyájára behatoló részeg orosz katonát. Ítélete esküjéhez és lelkiismeretéhez méltóan igazságos volt. Kovács Balázst felmentette, akit az ÁVH azonnal letartóztatott, és kivégeztetett. A bírói kar megfélemlítése céljából letartóztatták dr. Rákossy Árpádot és a perben érintett négy jogásztársát, s 1951-ben elítélték őket. Az ÁVH kényszervallatásnak vetette alá őket, dr. Rákossy Árpádot, és hat évre ítélték.  Az ítélettel járó hátrányos következmények alól sohasem mentesítették, a Legfelsőbb Bíróság csak 1990-ben rehabilitálta. Rákossy    1956 tavaszán szabadult, a kecskeméti Konzervgyárban érte a forradalom, beválasztották a munkástanácsba. 1957-ben újra letartóztatták és két évre ítélték. 1972-ben halt meg. Hamvait szülőfaluja, Csernáton temetőjében helyezték örök nyugalomra. Az 1945–56 közötti Politikai Elítéltek Közössége dr. Rákossy Árpádot 2004-ben A Szabad Magyarországért Érdemkereszttel tüntette ki. Szülőfaluja portrészobrot szeretne állítani emlékére.  Szükség lenne az összefogásra, a szoborállításra történő adakozásra. /Fetés András, Budapest: Felhívás egy új szoborért. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 21./

2006. október 11.

A tűrőképesség határát súrolta a hírhedt „négyesfogat” – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József – törvénytipró gazdaságpolitikája. 1953-ban Rákosinak le kellett mondania miniszterelnöki tisztségéről, helyette a szovjet vezetés Nagy Imrét jelölte ki. Megalakult a Nagy Imre-kormány, a miniszterelnök parlamenti programbeszédében új gazdaság- és népbarát politikát hirdetett meg. A pártapparátusra és a hírhedt Államvédelmi Hatóságra (ÁVH) támaszkodó Rákosi rögtön elkezdte az aknamunkát. Közben Moszkvában is megfordult a széljárás, Rákosi szabad kezet kapott „az antimarxista” Nagy Imre félreállítására. A forradalom előzményei között volt az 1949-ben kivégzett kommunisták, Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András, az úgynevezett Rajk-ügy elítéltjeinek, 1956. október 6-án történt újratemetése, amelyen az eseményen résztvevő mintegy húszezer ember ÁVH-ellenes jelszavakat skandált. Budapesten a Műszaki Egyetemen október 22-én tartott gyűlésükön fogalmazták meg azt a 16 pontot, amely a forradalom elfogadott programja lett. A cikk felvázolta a forradalom főbb eseményeit, a forradalom leverését, a megtorlást. 1958. június 16-án kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimesi Miklós újságírót, több társukat pedig börtönbüntetésre ítélték. Történt mindez annak ellenére, hogy Kádár János kezdetben ígéretet tett: senkit sem fognak bebörtönözni a forradalomban játszott szerepéért. A magyar forradalom mély hatást gyakorolt a romániai magyar, de nem csak a magyar közvéleményre. Október 24-én, Mátyás király szülőházában, Kolozsváron tartottak gyűlést a képzőművészetis hallgatók. A Szekuritáté már másnap megkezdte a letartóztatásokat. A temesvári egyetemi hallgatók 1956. október 30-i gyűlésükön, többek között, a szovjet csapatok Romániából való kivonását, a beszolgáltatások enyhítését, a munkások béremelését, és az egyetemi autonómia szavatolását követelték. Válaszként a Szekuritáté tömeges letartóztatásokat hajtott végre. Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium néhány diákja kezdeményezésére létrejött a Székely Ifjak Társasága (SZIT). A SZIT tagjait letartóztatták, a kolozsvári katonai törvényszék pedig súlyos börtönévekre ítélte őket. Az 1956. november 4-én Brassóban létrehozott Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) volt a legnagyobb valamennyi erdélyi szervezkedés közül. Egy év múlva tömeges letartóztatásokkal, és hetvenhét EMISZ-es fiatal bebörtönzésével válaszolt a hatalom. Letartóztatták az érmihályfalvi Sass-féle csoportot, a mezőfelei Kacsó Tiborékat. A Partiumhoz kötődik a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, a SZVISZ, amelynek több tagját súlyos börtönévekre ítélték. Letartóztatták az ún. Dobai-csoportot is. A Szoboszlay Aladár katolikus plébános köré tömörülő csoport a kommunista rendszer megdöntését célozva a többpártrendszer bevezetésének szükségességét és tervezetét vázolta fel. A Szoboszlay-perben ötvenhat elítéltnek közel 1300 évnyi börtönbüntetést, tizenegy halálos ítéletet osztottak ki, tíz kivégzést végrehajtottak. /Papp Annamária: Magyarország, Erdély – 1956. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 11./

2007. március 28.

Ötven év telt el azóta, hogy letartóztatták „Kádár elvtárs” erdélyi áldozatai közül talán a legigazságtalanabbul elítéltek. Pál-Antal Sándor: Áldozatok – 1956 c. könyvében szerepelnek adatai: Nagy Sámuel csoport, négy személy, de bíróság elé csak Nagy Sámuelt és Velicsek Andrást állították. 1958. február 25-én tartóztatták le őket. 1958. február 24-én ugyanis Nagy Sámuel barátaival Marosvásárhelyen vendéglőben poharazott. Itt Nagyék »becsmérelték az RNK-beli kormányzási formát«, és az akkor Romániában látogatást tevő, Kádár János ellen beszéltek. A vádirat szerint Nagy, poharazás közben Kádárra utalva kifakadt: „Adjatok egy karabélyt, hogy lőjem le azt a hóhért!” A társaságot a Securitatéra kísérték. Nagy Sámuelt és Velicseket 1958. június 5-én Marosvásárhelyen a kolozsvári katonai törvényszék Macskási elnöklete ítélte el: Nagyot „idegen államfő elleni merényletre készülésért” életfogytiglanra, Velicseket a merénylet fel nem jelentése miatt előbb 10 évre, majd ügyészségi fellebbezés után 25 évre. Mindketten 1964-ben amnesztiával szabadultak. Nagy Sámuel és családja meghurcolásának az emlékező cikk írója is tanúja volt. Ilonka néni, Nagy Sámuel még Kádár Jánost is könyörületre próbálta bírni. Eredménytelenül. És ma? Kádárt magasztaló könyvet ír egy volt ÁVH-s. /Székely Attila ny. történelemtanár, Székelykeresztúr: Kádár látogatásának székelykeresztúri áldozata. Nagy Samu emlékére. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), márc. 28./

2007. június 20.

Néhány évvel ezelőtt sorozatosan jelentek meg ügynöklisták Budapesten. Sokaknak feltűnt, hogy az első ügynöklistán szinte csak jobboldaliak szerepeltek: püspökök, papok, közéleti személyiségek. Az áldozatok, akiket beszerveztek, vagy megpróbáltak beszervezni, de mégsem sikerült. Nem jelentek meg ezen a listán azok, akik működtették a rendszert. Vajon miért? Kiszely Gábor történész, aki könyvet írt az ÁVH, a terrorszervezet történetéről, leszögezte: „egyetlenegy ügynöklista sem jelent meg. Szó sincs ügynöklistáról. Pusztán egy manipulatív szándékkal feldobott névsorról, amit nem nevezek ügynöklistának. Ilyen listát ugyanis bárki készíthet. ” „ Igazi ügynöklista nem látott napvilágot Magyarországon, annál inkább egy manipulatív, hírhedt lista, amelyet a közvélemény Antall-listának nevez. ” Ezen a listán szerepelnek valódi ügynökök, és olyan emberek, akiket be akartak sározni. Furcsa, hogy sokaknak, akik valóban együttműködtek a titkosszolgálattal, hiányzik a neve. Ez a lista tehát rágalomhadjárat, méghozzá alvilági módszerekkel. Sikerült elhitetni a közvéleménnyel, hogy ez ügynöklista. Kiszely elmondta, igaz, hogy a rendszerváltáskor az elvtársak iratokat égettek, de gondosan ügyeltek arra, hogy az elégetett iratok tartalmát rögzítsék mágneses szalagon vagy már számítógépen. A megsemmisített listák valamilyen formában továbbélnek, ezt biztosra vehető. Hogy ezek hol találhatók? Kiszely nem tartja valószínűnek, hogy ez a jelen titkosszolgálatoknál van, amelyek közül egyik sem jogutódja a feloszlatott III/III-nak. Hogy ezek a III/III archívumában találhatók, megint csak vélelmezhető. Azonban ez nem kutatható. A munkásőröknek és a párttagoknak kötelességük volt rendelkezésre állni informátorként. Érdekes: azt a témát, hogy vajon mennyiben volt segítőtársa a Munkásőrség a III/III-nak, soha senki még nem kutatta. Sokan dolgoztak úgy, mintha beszervezett ügynökök lennének, csak később szépen el lehetett tűnni, mert sehol nem regisztrálták őket. Kérdés: vajon hová kerültek a titkosszolgálattól elbocsátott emberek, kit integráltak közülük más titkosszolgálatokba mint szakembert. Hogyan kerültek ezek a tisztek a gazdasági életbe, hogyan találták meg ismét a kapcsolatot egymással? Erre sincs konkrét bizonyíték. A lehallgatást a BM III/IV-es részlege végezte. Ezek az iratok ma is nemzetbiztonsági rizikót, kockázatot jelentenek, tehát nem kutathatók. Egy lehetősége van a kutatónak: az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, az archívumban több kilométeren keresztül rághatja át magát az aktákon: ki mindenkit hallgattak le? Többtízezer embert hallgattak le, volt, akit csak időlegesen hallgattak le, aztán leszerelték nála a készüléket, majd a poloskarendszert rárakták másra. Elképzelhető, hogy egyes elbocsátott III/III-asoknál maradt lehallgató készülék. Hogy ezek a csoportok kiknek ajánlhatták fel szolgálataikat, és esetleg dolgoztak tovább illegálisan, ez nem bizonyítható. Az elmúlt években lejárattak közéleti személyiségeket, például Kondor Katalint vagy Kaposvár polgármesterét. /Frigyesy Ágnes: Hamis ügynöklisták a jobboldal lejáratására? Beszélgetés Kiszely Gábor történésszel, a Terror Háza szakmai igazgatójával. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jún. 20./

2008. január 19.

A diktatúrával bátran szembeszegülő, elveihez, becsületéhez és hazájához hű ember képe sejlik fel az Egy ügyvéd a gáton című kötetből, amelyet Sylvester Lajos szerkesztett. A kiadvány több, mint egyszerű tisztelgés a csernátoni születésű dr. Rákossy Árpád bíró emlékének. A kiadvány felidézi a Rákossy-szobor felállításának ötletétől az adománygyűjtés stációit az ünnepélyes felavatásig. Az írások többségét a sajtóban megjelent cikkek teszik ki. A szobor a felsőcsernátoni Bod Péter Általános Iskola elé került. Felelevenedik a füzetben a diktatúra koncepciós pereinek gépezete, a rossz sorsban is becsületéhez és igazságszeretetéhez ragaszkodó, közemberből hőssé lett arc, de megjelennek azok a nehézségek is, amelyek a szobor felállítása előtt tornyosultak. /Farcádi Botond: A tisztelet teljessége. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 19./ Dr. Rákossy Árpádot 1951-ben elítélték el Magyarországon, az ÁVH kényszervallatásnak vetette alá, és hat évre ítélték. Rákossy Árpád 1956 tavaszán szabadult, a kecskeméti Konzervgyárban érte a forradalom, beválasztották a munkástanácsba. 1957-ben újra letartóztatták és két évre ítélték. 1972-ben halt meg. Hamvait szülőfaluja, Csernáton temetőjében helyezték örök nyugalomra.

2008. október 6.

Emléktáblát lepleztek le október 4-én Nagyváradon az 1956-os forradalom kapcsán kivégzett vagy bebörtönzött érmihályfalvi csoport tagjainak emlékére. „Az érmihályfalvi csoport tagjai semmi mást sem tettek, mint együtt gondolkodtak” – mutatott rá beszédében Cseke Attila kormányfőtitkár-helyettes államtitkár. A mostani Petőfi Sándor kultúrházban hirdették ki 1958. október 4-én a Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészre, a Hollós István hadbíró századosra, tanárra és a Balaskó Vilmos lelkészre kiszabott halálos ítéletet. Sasst és Hollóst 1958. december 2-án kivégezték, Balaskó halálbüntetését börtönre változtatták. Mai napig nem tudni, hol vannak Sass Kálmán és Hollós István földi maradványai, fejtette ki Tófalvi Zoltán újságíró, történész. Mint mondta, Sasst államellenes összeesküvés, hazaárulás, az önálló Erdély létrehozására irányuló lázítás, felbujtás, a szocialista államrend elleni szervezkedés, a magyar ellenforradalommal való szolidaritás és kapcsolat vádjával ítélték halálra. A református lelkipásztor Svájcban tanult, onnan hozta magával a kantonális Erdély gondolatát. A per során meszkalinnal vallatták, azzal a szerrel, amellyel Mindszenty József hercegprímást is, emlékeztetett Tófalvi. Rámutatott, a vádak képtelenségét az is mutatja, hogy Andrássy Ernő mihályfalvi nőgyógyászt arról kérdezték a per során, hol szállt le családi kriptájuk közelében a Münchenből érkezett kémrepülőgép. A „kémhálózat” leleplezésének ötlete Mészáros Gyula debreceni ÁHV-s tiszt agyából pattant ki, aki szorosan együttműködött a Szekuritátéval, fejtette ki a történész. A művelődési ház előterében elhelyezett emléktáblát, Deák Árpád szobrász munkáját, Cseke Attila és Tófalvi Zoltán leplezték le. /Fried Noémi Lujza: Együtt gondolkodtak. = Krónika (Kolozsvár), okt. 6./

2009. március 28.

A kommunista rendszerben a párt mindenható „szakembere” még a megnyitás előtt kötelezően megnézte minden kiállítás anyagát, kiparancsolta a műtárgyak közül mindazokat, amelyek ellen ideológiai kifogása támadt. Vagy a premier előtt egyszerűen letiltotta a színházi előadást, emlékeztetett Ujj János. Mostanság az egykori szigorú cenzorok egyike a modern tárlatoknak egyik leglelkesebb támogatója! Folyik a szerecsenmosdatás. Az itteninél nagyobb mértékben történik ez az anyaországban. A régi rendszer kiváltságosait, haszonélvezőit jól megfizetett tollnokok, az egykori elvtársaik igyekeznek tisztára mosni. Kezdődött 1990-ben, amikor Farkas Mihálynak, az ötvenes évek magyar kommunista „négyesfogata” egyik tagjának fia, az ÁVH-s alezredes Vlagyimir megírta a Nincs mentség c. könyvét. A cím ellenére ő talált mentséget a törvényszegésekre, apja és önmaga tetteire. Néhány hónapja a magyar közszolgálati televízió levetítette azt a dokumentumfilmet, amelyet az 1956-os miniszterelnök, Hegedűs András Ausztráliába kivándorolt unokája készített az akkor még élő nagyapjáról Budapesten. Az 56-os forradalom értékelésénél az 1956-ban a diktatúra ellen lázadókat, a Nagy Imre kormány tagjait felelőtlen személyeknek nevezte. A legocsmányabb szerecsenmosdatást Moldova György követte el Kádár Jánosról írt könyvével. A magyar történelem vérengző hóhérát (ő több embert ítéltetett el, mint ahány náci vezért a második világháború után Németországban!) a 20. század legnagyobb magyar politikusának nevezni, ez több mint alávalóság. És a Moldova György nevével fémjelzett könyv hány, a kádári gulyáskommunizmus után nosztalgiázó személyt téveszt meg. Minap este Aczél Györgyről, az MSZMP egykori mindenható ideológusáról vetített portréfilmet a Duna Televízió. (Ő volt Révai József politikájának a folytatója, a magyar Zsdanov.) Családtagjai, ismerősei, barátai szólaltak meg. Szinte valamennyien dicsérően! A megszólított írók, művészek, filmrendezők valamennyien Aczél György lekötelezettjei voltak. Mindnyájan az ő jóvoltából jutottak közlési, fellépési, rendezési lehetőséghez, kaptak útlevelet külföldre. Az elutasítottakat, hallgatásra ítélteket, az országhatárok mögé zártakat, az állásukból elbocsátottakat, a visszaminősítetteket szándékosan (?) nem kérdezte a film alkotója. Romániában a szerecsenmosdatás nem ilyen mértékű. A központi párt- és államvezetésben, sőt minden megyei pártbizottságban akadtak, akik felelősek voltak a gazdasági romlásért. /Ujj János: Szerecsenmosdatás. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 28./

2009. április 4.

Tófalvi Zoltán 1944. március 24-én született Korondon. A marosvásárhelyi tanárképző főiskola után a kolozsvári tudományegyetemen is szerzett történelem-filozófia tanári képesítést. Éveken át szülőfalujában tanár, majd a Marosvásárhelyi Rádió riportere, később az A Hét, az Erdélyi Napló munkatársa, 2007. augusztusi nyugdíjazásáig az RTV magyar adásának szerkesztője, számos jelentős kötet szerzője. Tófalvi Zoltán riporter, kutató, történész, monográfus, író. Úgy látja, hogy a 45 éven át tartó diktatúra elnyomó gépezetének belső mechanizmusát ismerjük a legkevésbé. A politikai perek tanulmányozása, magyar nyelvre való átültetése, a túlélők visszaemlékezéseivel való „összeszikráztatása” során megdöbbentő esetekkel találkozott. Ilyen például Boros Sándor fogdajelentése Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészről. Boros Sándor Mészáros Gyula ÁVH-s tiszt ötlete alapján – a tervet hivatalosan Nagyváradon egyeztették a Szekuritátéval – vállalkozott arra, hogy megjátssza a szökést és felkeresi Sass Kálmán ismerőseit, és így felderítik „egy nemzetközi kémhálózat” szálait. A Szekuritáté még a román-magyar határon is átszöktette, hogy az ottani „szálakat” is felgöngyölítsék. Boros Sándor állítólag Vajdahunyadon él. Tófalvi megjelent köteteivel a tizenkét kivégzett, a mintegy ezerötszáz bebörtönzött erdélyi magyar rehabilitációjához szeretne hozzájárulni. A „hazaárulási perek” sorozat négy, levéltári dokumentumok alapján összeállított kötetből és egy mélyinterjúkat tartalmazó kiadványból áll. Önálló kötet készül az 1959-ben – tehát 50 éve – megszüntetett és a Babes Egyetemmel egyesített Bolyai Tudományegyetem peréről, amelynek során mintegy harminc tanárt, diákot – köztük Páskándi Gézát, Dávid Gyulát, Varró Jánost, Lakó Elemért, Péterffy Irént, Páll Lajost, Várhegyi Istvánt, Nagy Benedeket, Kelemen Kálmánt, Koczka Györgyöt, Vastag Lajost – zártak börtönbe, illetve másokat kirúgtak az egyetemről. Készül a kötet az erdélyi unitárius egyház lefejezéséről, illetve a 77 személy elítélésével végződő Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – az EMISZ – peréről, az 59 személy bebörtönzésével járó Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete – a SZVISZ – koncepciós peréről, illetve a tűzhalált halt Moyses Márton és társai peréről. 1956-ban, illetve az azt követő években a román kommunista hatalom az erdélyi magyarságot végérvényesen össze akarta roppantani. Hogy ez nem sikerült, az igen jelentős mértékben a kivégzettek, bebörtönzöttek helytállásán múlott. Tófalvinak van némi szerepe abban, hogy kiskunmajsai kápolna falára odakerültek az erdélyi mártírok nevei, hogy Budapesten a 301-es parcellánál le lehet róni a kegyeletet az erdélyi magyar kivégzettek, meghurcoltak előtt. Azt is sikerült tisztáznia, hogy az 1956-os forradalom leverése utáni magyarországi kivégzettek közül nyolc erdélyi volt. Az első két kivégzett is erdélyi volt: a marosvásárhelyi származású Dudás József és a Széna tér legendás parancsnoka, Szabó bácsi. Őket a fellebbezési jog megtagadása mellett 1957. január 19-én végezték ki. Az erdélyi települések közül 1956 eszméiért Marosvásárhely hozta a legnagyobb véráldozatot: Budapesten két marosvásárhelyi származásút végeztek ki, Romániában pedig három Marosvásárhelyhez ezernyi szállal kötődő értelmiségit: a nyolc nyelven beszélő Orbán Károly földbirtokost, báró Huszár József földbirtokost, és dr. Kónya István-Béla ügyvédet, aki a Református Kollégiumban érettségizett. /Bölöni Domokos: „Akit a földre taposnak... ” Tófalvi Zoltán újabb pászmái. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 4./

2009. június 25.

Húsz évvel ezelőtt szűnt meg a vasfüggöny Magyarország nyugati határán: a két rendszert elválasztó elektromos és műszaki zár elbontása 1989. május 2-án kezdődött. A határnyitásra emlékezve június 26-án az ausztriai St. Margarethenben Sólyom László államfő részvételével ünnepséget rendeznek, 27-én pedig az Országgyűlésben külföldi állam- és kormányfők, házelnökök részvételével tartanak emlékülést. Magyarországon a határok védelmére a második világháborút követően határvadász-, majd határőrszervezeteket állítottak fel, amelyek 1950-től az Államvédelmi Hatóság /ÁVH/ felügyelete alá kerültek. Nyugaton a magyar–osztrák határt, illetve délen az ellenségnek kikiáltott titói Jugoszláviával közös határszakaszt lezárták, s már 1949-ben megkezdődött a határ menti drótakadály és aknazár telepítése. A Sztálin halála utáni enyhülés nyomán a magyar kormány döntése alapján 1953-ban megkezdődött, 1956 őszére gyakorlatilag befejeződött a határzárak eltávolítása, az aknák felszedése. Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-kormány 1957 márciusában elrendelte a nyugati országhatár újbóli lezárását. A drótkerítés felhúzását és az újraaknásítást 1957. áprilisa és júliusa között hajtották végre, kétsoros tüskésdrót kerítést húztak négy-, illetve ötsoros aknamezővel, benne 800 ezer taposóaknával. A rendszert 1963-ra korszerűsítették, új típusú drótakadállyal és több mint egymillió aknával. A vasfüggöny kiépítésének harmadik szakasza akkor kezdődött, amikor az MSZMP Politikai Bizottsága 1965-ben jóváhagyta, hogy építsék meg a Szovjetunióban alkalmazott elektromos jelzőrendszert, amelyet 1971-ig működésbe is helyeztek. Ehhez véglegesen el kellett távolítani az aknazárat és a drótakadályokat, megépíteni a jelzőkerítést. Ha valaki a 24 voltos feszültség alatt álló kerítéshez hozzáért, a rendszer riasztotta a legközelebbi határőrsöt. Az MSZMP politikai bizottsága 1989. február 28-án határozatot hozott a határrendszer megszüntetéséről. Május 2-án nemzetközi sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a 350 kilométer hosszú magyar–osztrák határon megkezdődött az elektromos határzár felszámolása. A jelzőrendszer teljes lebontása 1990. december 31-én fejeződött be. Az átjárhatóvá vált határon 1989 nyarán naponta egyre több keletnémet állampolgár szökött át Ausztriába, majd onnan a Német Szövetségi Köztársaságba. Ezt a folyamatot tetézte az, hogy a Fertő-tó mellett augusztus 19-én megrendezett „páneurópai piknik” alkalmából ideiglenesen megnyitott határon kilencszáz NDK-állampolgár lépett át Ausztriába. 1989 szeptember 11-től a Magyarországon tartózkodó és az NDK-ba hazatérni nem kívánó keletnémet állampolgároknak a magyar kormány engedélyezte a kiutazást olyan országokba, amelyek hajlandóak voltak őket befogadni, vagy számukra átutazást biztosítani. Ezt követően mintegy 12 ezer NDK állampolgár ment Ausztrián keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba. /Húsz év vasfüggöny nélkül. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 25./

2009. október 30.

A ma már történelmi távlatnak tekinthető 53 év sem volt elegendő arra, hogy fontos eseményeket tisztázzon az 1956-os magyarországi forradalommal kapcsolatban. Az m1 magyar tévécsatorna október 25-i egymondatos ,,megemlékezése”: ezelőtt 53 évvel történt a Kossuth téri vérontás, amely a szovjet csapatokat terheli. Ennyit érdemelt meg az a száz halott és közel kétszáz sebesült, akik a Parlament és a kormányzati székházak között fegyvertelenül, a szovjet páncélosokkal barátkozva az alattomos bosszú áldozata lett! A cikkírónak egy magánkiadvány került a kezébe, egy tanárnő könyve, aki számos tanút megkérdezett a valóságos történtekről. Szerinte a Földművelésügyi Minisztérium tetejére az akkor még hatalmon lévő Gerőék a Partizánszövetség embereit vitték fel, és onnan, valamint a szomszédos utcából és a minisztériummal szembeni vendéglőből a közben odavezényelt határőregységgel kb. tíz percig tartó, meg-megszakadó sortüzet zúdítottak a polgárokra. Az Astoria Szállótól a mintegy tízezres tömeggel a térre érkezett négy szovjet páncélos nem a forradalmárokat, hanem a tetőről lövöldözőket vette célba! Gosztonyi Péter könyvében (Föltámadott a tenger... 1956) azt feltételezte, hogy e vérengzést az ÁVH ,,vagy egy szellemében ahhoz közel álló testület szervezte meg”. Szovjet források (Sztarinov: A felderítés és a Kreml) feltételezik, hogy Mikojánék attól való félelmükben, hogy a szovjet katonák átállnak a tüntetőkhöz, részesei lehettek az ÁVH-val egyetértésben szervezett provokációnak. /Puskás Attila: Az október 25-i véres csütörtök. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 30./

2009. november 13.

Aradon a Csiky Gergely Iskolacsoportban megnyílt a Temesvári Integratio Alapítvány Forradalmi Mozgó Múzeuma. A vándorkiállítást az 1989-es temesvári forradalom kitörésének 20. évfordulójára készítette az alapítvány a Temesvári Forradalom Emlékháza és a Hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum segítségével, s Aradra Kolozsvár után, Nagyvárad érintésével érkezett meg. Bemutattak néhány korabeli tárgyat, így egy eredi ÁVH-s (az 1940-es és 1950-es évek magyar politikai rendőrsége, az Államvédelmi Hatóság) bőrkabátot is. /Pataky Lehel Zsolt: A forradalom mozgó múzeuma. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 13./


lapozás: 1-18




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998