udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 7 találat lapozás: 1-7
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Intézménymutató: Bolognai Egyetem

2005. január 18.

1952-ben létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, az akkori szóhasználattal a „MAT”-ot. 2003-ban két tanulmány is napvilágot látott a tárgyban a Regio c. budapesti, negyedévenként megjelenő folyóirat 3. számában. Az első (A sztálini „kis Magyarország” megalakítása – 1952 szerzője Stefano Bottoni történész /akkor a bolognai egyetem PhD-hallgatója/ azt vizsgálta, mi késztette a román politikát erre. Annak nincs nyoma, hogy a tartomány ötlete személyesen Sztálintól származik – bár a szálak egyértelműen hozzá vezetnek, sem annak, hogy a román pártvezetésben egyáltalán fölvetődött volna az előzetes szándék és motivációja. Ebben az időszakban a lényeges politikai-gazdasági döntéseket kizárólag a szovjet tanácsadók rábólintásával, illetve sugallatára lehetett meghozni. Az erdélyi magyarság a döntést sajátos lelkesedéssel fogadta. Sok esetben az elkeseredett tiltakozásig ment a román reagálás. A szerző idézte a román pártvezetés vitájának jegyzőkönyvét az új alkotmány szövegéhez javasolt szovjet módosításokról. „Emil Bodnaras: A Magyar Autonóm Tartomány megjelenésével szükségesnek tűnik megszabni az ottaniak anyanyelvhasználatát a bírósági eljárások alkalmával. A bírókat és a népi ülnököket választják. Ha olyan személyt választanak, aki nem beszél románul, hogyan fog lezajlani az eljárás? Miron Constantinescu: A szovjet alkotmány szerint minden autonóm tartományban a bírósági eljárások a vádlott anyanyelvén zajlanak. Politikai értelemben ezen csak nyerhetünk. Azerbajdzsán [alkotmányát példának véve] úgy fogalmazhatnánk: »A Magyar Autonóm Tartományban a bírósági eljárások nyelve a magyar, de azokban a rajonokban, melyekben román vagy más nemzetiségű lakosság él, az adott nemzetiség nyelve.« Vannak ugyanis olyan rajonjaink, ahol a lakosság román: pl. Ludas, Marosvásárhely. Gheorghe Gheorghiu-Dej elvt.: Ne menjünk tovább. Nem véletlen az, hogy az elvtársak nem tettek több megjegyzést. Hagyjuk így [...]. A bírósági eljárások román nyelven folynak, biztosítva az anyanyelv használatát. Ez a mi fejlettségi szintünkön elég.” Az egykori MAT választott-kinevezett vezetői bizonyítani próbálták egyrészt, hogy megbízhatóak, másrészt azt, hogy ez a közigazgatási forma eddig a lehető legjobb. Voltak elképzelések arra, hogy a fajsúlyosabb magyar intézményeket is a MAT-ba összpontosítsák, amiből annyi valósult meg, hogy az erdélyi magyarság körében beinduljon a többségi érdekek számára jótékony belháború, rivalizálás, áskálódás. Bottoni leginkább a MAT üvegházhoz hasonlító funkcióját látja, Marosvásárhelyből egy funkcionális régióközpontot emeltek az addig egyedüliként elismert Kolozsvár mellé. A másik tanulmány a csíkszeredai antropológus Gagyi Józsefé (Határ, amely összeköt), aki jó ismerője a kérdésnek, s a kor sajtóját is tanulmányozta. Politikai gesztusnak nevezte a MAT létrehozását, amit mindkét oldalon indulatosan félreértenek, komolyan vesznek. A magyarok előszeretettel érezték úgy, hogy védett területen, egyfajta „kicsi Magyarországon” élnek, a román lelkiismeret pedig azzal vigasztalta magát, hogy a MAT határai tulajdonképpen összekötnek. /Cseke Gábor: Változatok az autonómiára. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 18./

2005. november 12.

November 11-én a Korunk folyóirat szervezésében kétnapos történésztanácskozás kezdődött Kolozsváron Társadalomalakító elképzelések és a hatalom mechanizmusai a Kárpát-medencében 1944/45–1968 között címmel. Kántor Lajos főszerkesztő megnyitója után L. Balogh Béni (Komárom-Esztergom Megyei Levéltár) az 1940–1944 közötti magyar–román viszonyról és az erdélyi kérdésről értekezett. Dr. Romsics Ignác (ELTE, Budapest) Magyar békeelképzelések a II. világháború végén című előadásában számba vette az Erdélyt érintő terveket is. Dr. Gyarmati György, dr. Ormos Mária (Pécsi Tudományegyetem) és dr. Stefano Bottoni (Bolognai Egyetem) tartott előadást, majd levetítették és kiértékelték Zágoni Balázs (Kolozsvár) Az elképzelt forradalom című dokumentumfilmjét. /Ördög I. Béla: Történészkonferencia Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 12./

2007. augusztus 29.

Vladimir Tismaneanu az Egyesült Államokban élő történész-politológus történészekből és társadalomkutatókból állította össze csapatát. Alig fél év alatt készítették el a parlament előtt is bemutatott Jelentést, amely alapján Traian Basescu államfő elítélte a román kommunizmust. Idén ősszel jelenik meg könyv formájában a 660 oldalas dokumentum. A Jelentés magyar vonatkozású fejezetének megírására magyar szakembereket kértek fel. A fiatal történészekből álló kutatócsoport tagjai: Stefano Bottoni, a Bolognai Egyetem oktatója; László Márton, a Pázmány Péter Egyetem PhD-hallgatója és a marosvásárhelyi Teleki Téka munkatársa; Lázok Klára, az ELTE PhD-hallgatója és a csíkszeredai Sapientia Egyetem oktatója; Nagy-Mihály Zoltán, a pécsi egyetem doktorandusza és az EME főmunkatársa; Novák Csaba Zoltán, a bukaresti egyetem PhD-hallgatója és a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókintézetének munkatársa, valamint Olti Ágoston, az ELTE PhD-hallgatója. Nagy Mihály Zoltán kolozsvári történész elmondta, Vladimir Tismaneanu a kolozsvári Etnokulturális Központ vezetőjét, Salat Levente politológust kérte fel a magyar munkacsoport szervezésére, illetve a magyar fejezet megírására, tudva, hogy ebben a kutatóközpontban etnikai, kisebbségi és kisebbségtörténeti témákban folytak kutatások. Salat Levente a budapesti Bárdi Nándorhoz fordult, aki akkor a Teleki Intézetben dolgozott, és akinek a munkatársi köréből kerültek ki a felsorolt fiatal történészek. Romániában intézményesen nem folyik kisebbségkutatás, csak próbálkozások vannak a Jakabffy Elemér Dokumentációs Tár vagy az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről. Bárdi Nándornak köszönhető, hogy az elmúlt tíz évben megpróbálták intézményesíteni a magyarság kommunista korszakának kutatását, fiatal erdélyi történészeket avatva be a kutatómunkába. – A magyar történészeknek azokat a kérdéseket kellett beemelni a román történetírásba, amelyeket az egyáltalán nem ismer. Például, hogy 1945-től kezdődően hogyan történt a magyar gazdasági intézmények államosítása és megszüntetése. A szövetkezeti központok megszüntetésével óriási vagyonállományt kebelezett be a román állam. Azért szedték össze mindezt, mert a román történetírásban létezik egy feltevés, miszerint a kommunizmus alatt mindenki egyformán szenvedett, sőt, a kommunizmus első időszakában a romániai magyarság pozitív diszkriminációban részesült. - Mindössze fél év állt rendelkezésre a Jelentés elkészítésére. A magyarországi levéltárakban megkezdődött a Romániára vonatkozó kutatás, de a romániaiakban nem. Nagy Mihály Zoltán hangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság 20. századi történetének felkutatásával hadilábon állnak. Reméli, hogy a Tismaneanu-jelentés magyar fejezete felgyorsítja ezeket a kutatásokat. /Oláh-Gál Elvira: Tismaneanu-jelentés – megjelenés előtt a könyv. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 29./

2007. szeptember 5.

Elhunyt Izsák Sámuel (Marosvásárhely, 1915. dec. 15. – Kolozsvár, 2007. szept. 4.) orvos- és gyógyszerészettörténész. Hagyományőrző zsidó családban született, orvosi tanulmányait a Bolognai Egyetemen kezdte el, ahonnan azonban származása miatt időnap haza kellett térnie. Romániában évekre zsidó munkatáborba küldték. Orvosi oklevelét végül a háború után, 1948-ban, Kolozsváron szerezte meg, ahol 1967-ben az orvostudományok doktorává avatták, s ahol az orvostörténeti tanszék tanársegédje lett. Megnősült, felesége, Sára az Egység című kolozsvári zsidó hetilap riportereként és szerkesztőségi titkáraként dolgozott. Későn, 1977-ben kapta meg a professzori és a tanszékvezetői címet. Az erdélyi, a bánsági, a moldvai és a havasalföldi felvilágosodás-kori orvostudomány, a kolozsvári orvosi könyvkiadás, az oktatás- és kórházügy, a magyar–román orvosi kapcsolatok története érdekelték, ezeket kutatta. Cikkeit és tanulmányait magyar, román, francia és angol szaklapok közölték. Neki köszönhető a nagyszebeni Brukenthal Múzeum gyógyszerészeti gyűjteményének tudományos rendszerezése és a kolozsvári Gyógyszerészet-történeti Gyűjtemény létrehozása. /Tibori Szabó Zoltán: Izsák Sámuel (1915–2007). = Szabadság (Kolozsvár), szept. 5./

2008. november 14.

A közelmúltban megjelent Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című tanulmánykötete, amelyben a szerző a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) történetével foglalkozott. Stefano Bottoni elmondta, a Bolognai Egyetem doktori iskolájában, ahová 2002-ben vették fel, az egyik tanára javasolta ezt a témát. Tudta, hogy Bottoni félig magyar származású, és magyar vonatkozású dolgokkal foglalkozik. 2002-ben beadta a kérvényt a Román Állami Levéltárba, Bukarestbe és Marosvásárhelyre, de választ nem kapott. Majd egy neves külföldi kutató, Dennis Deletant, a londoni egyetem román tanszékének vezetője közbenjárására mégis hozzájutott az engedélyhez. Bottoni szovjet és román dokumentumok alapján kiderítette, nem volt semmiféle alulról jövő kezdeményezés. A szovjet pártvezetés az 1951–1952-es évek fordulópontján kitalálta, hogy Romániában új alkotmányra van szükség. Úgy gondolták, hogy a nemzetiségi kérdést területi kérdésként kell kezelni, és úgy kell megoldani, ahogy a Szovjetunióban tették. Így került sor a székelyföldi tartomány létrehozására, amely a határtól 300 kilométerre esett, tehát nem állt fenn annak a veszélye, hogy Magyarország kéri majd a tartomány hozzá csatolását. Amikor a rádió bemondta, hogy létrejön a Magyar Autonóm Tartomány, az erdélyi magyarok egy része úgy élte meg, hogy ismét nyíltan vállalhatják magyarságukat. 1952-ben elkezdődött egy újabb kulákellenes kampány, a tartomány létrejötte utáni évek igen kemények voltak Romániában, egy kicsit kivétel volt ez alól a MAT, ahol valamivel kevesebb embert tartóztattak le, mint az ország többi részében. – A könyvbemutatón is elhangzott, hogy sokan úgy értékelik: nem minden úgy történt, ahogy az a tanulmányban megjelenik. A könyv olasz változata tavaly jelent meg. – A magyar vezetés félreállítása már korábban elkezdődött, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lett. Az igazi váltás akkor következett be Marosvásárhelyen, amikor 1959-ben letették a vegyi kombinát alapkövét. Gheorghe Gheorghiu Dej a Magyar Autonóm Tartomány kezelését Mogyorós Sándorra, Fazekas Jánosra, a fiatal Király Károlyra és másokra bízta, meg a helyi emberekre, például Csupor Lajosra. Annak idején a MAT-ot kis Magyarországnak, illetve Marosvásárhelyt kis Moszkvának is nevezték, ez célzás arra, hogy vezetői sokkal jobban hittek a rendszerben. Meggyőződéssel csinálták azt, amit tettek, mert értelmet láttak benne. Amikor magyar emlékműveket akartak restaurálni, magyar vonatkozású szobrokat akartak állítani, vagy meg akarták írni a MAT monográfiáját, akkor 1958-ban rájöttek, hogy már nincsenek vonalban. Az itteni vezetők nehezen tudták megemészteni, hogy megváltozott a vonalvezetés. Levezényelték a saját leépülésüket. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy Marosvásárhelyen a vezetők ne magyarul értekezzenek a környezetükkel. A hatvanas években kezdődött el az új folyamat. Bottoni felhasználhatott egy jelentős kutatási eredményt. Gagyi József és Novák Zoltán 2001 és 2003 között 35 mélyinterjút készített korabeli középkáderekkel. Ezt az anyagot a kutatók Bottoni rendelkezésére bocsátották. /Máthé Éva: Nem az lett, aminek készült. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./

2008. december 12.

A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.

2009. november 27.

Stefano Bottoni a bolognai egyetem oktatója, történész, aki az 1944 utáni magyar kisebbségtörténettől jutott el a székelyek 20. századi történelméhez, a Magyar Autonóm Tartomány kutatásához. Sztálin a székelyeknél című kötete nagy érdeklődést váltott ki. Bottoni az 1944 utáni magyar kisebbségtörténetből diplomázott. Románia volt az egyetlen a kelet-európai államok közül, ahol a második világháború után nem történt lakosságcsere. Amikor a szovjet vezetés előkészítette az autonóm tartomány megvalósítását 1950-51-ben, olyan pontos demográfiai kimutatással rendelkeztek, hogy Bottoni szerint a román és a magyar statisztikák nem értek fel ezzel. Észak-Erdélyről 1944. november és 1945. március között kiutasították a román polgári közigazgatást és szovjet katonai közigazgatást vezettek be, abban nagy szerepet kaptak a magyar kommunisták és baloldaliak. A szovjet vezetés rendet akart teremteni, hogy a szovjet katonák tovább mehessenek, ne kelljen partizánakcikkal szembesülniük. Nagyon kemény harcok voltak a keleti fronton augusztus-szeptemberben, nagyon sok embert veszítettek a szovjetek. Ekkor született meg a döntés, hogy a magyar lakosság a helyén maradhat, sőt, mivel erősebb baloldali hagyományokkal rendelkezett, mint a helyi románság, továbbá van közigazgatási kultúrájuk, a szovjetek inkább rájuk támaszkodtak, mint a visszakerülő román közigazgatásra. Így a közigazgatási és kulturális pozíciók nemhogy nem szűnnek meg, de konzerválódnak a negyvenes évek második felében, és a magyar kisebbség számára lassú átmenet történt az úgynevezett népi demokráciától a proletárdiktatúráig. A nyelvi és kulturális jogok, amelyeket a Petru Groza-féle kormányzat biztosított, megmaradtak. 1952-ben módosult ez a helyzet, kijelöltek egy olyan területet, ahol a magyar dolgokat kiemelt módon lehet művelni, de a kívül maradt területeken elkezdték csökkenteni ezeket a jogokat. A magyar lakosság kétharmada a Magyar Autonóm Tartományon kívül élt, a nagyobb városok – Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad – magyar többségűek voltak, nagy városi tömegek éltek itt, ezért ez a csökkentés nagy érvágást jelentett. Érdekes, hogy a szovjetek két tervezetben gondolkodtak: az első tervezetben benne volt Kolozsvár, az egész Mezőséget magába foglalta volna, emellett egy nagy közép-erdélyi régióban gondolkodtak. Azután ezt elvetették, érezték, hogy Kolozsvárnak a bevonása román szempontból tragédia lenne, és akkor választották a B megoldást, ami az akkori Magyar Autonóm Tartomány. Miután 1952-ben létrehozták az autonóm tartományt, 1954-55-ben már elkezdték a periférián felszámolni vagy gyengíteni a magyar kulturális vagy oktatási intézményeket. 1969-ben elindult a nagy iskolaösszevonási folyamat, továbbá Kolozsvárt erőltetett románosítása. A többi városok románosítása is folyt, Zilah, Nagyvárad, Szatmárnémeti a ‘70-es évekig elveszítették a magyar jelleget, és a nagyobb városokban, Brassóban, Temesváron már inkább szórvány lesz a magyarság. Az 1960-as átszervezésnek, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lesz, nincs sok nyoma az emlékezetben, inkább emlékeznek az iskolák összevonására, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem megszüntetésére. A kommunista magyar vezetők lojális állampolgárok voltak, romániai kommunistának érezték magukat, és ez nagyon későn változott meg, az 1960-70-es években. Stefano Bottoni (Bologna, 1977) szülővárosában szerzett egyetemi diplomát 2001-ben. 2005-ben doktorált, azóta óraadó tanár a Bolognai Egyetemen. A Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjasa volt, együttműködött a Teleki László Intézettel. Kutatási területe Közép-Európa politika- és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960) mint társadalomtörténeti probléma és hatalmi szerkezet. /Antal Erika: Olasz szemmel a székelyek. Stefano Bottoni történész szerint érzelmeken túllépve elemezhető reálisan egy-egy múltbeli időszak. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 27./


lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998