udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 4 találat lapozás: 1-4
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Intézménymutató: Del-Kelet Europai Intezet

1995. február 8.

Catherine Durandin a párizsi Keleti és Nyugati Nyelvek és Civilizációk Intézetének /INALCO - Institut national des langues et civilizations orientales/ történész-tanára Budapesten tartott előadása után elmondta, hogy megtanult romául, 1968 óta járt Romániába. Nincs összefoglaló mű Romániáról Franciaországban. Ennek híján Seton-Watson harmincas években írt könyvét használták, legújabban pedig az amerikai Keith Hitchinsét. Durandin A román nemzet története /L`Histoire de la natione roumaine/ című könyve 1994-ben jelent meg, amely Románia történelmének XIX-XX. századi időszakát vállalja föl. Hamarosan napvilágot lát egy nagyobb könyve a román azonosságkeresésről a Fayard Kiadónál. - Durandin szerint a román történetírásban már mutatkoznak új jelek, az új szemléletűek közé sorolta Alexandru Zubot /Iasi/, Teodor Pompiliut /Kolozsvár/, Papacoste professzort a Iorga Intézetből /Bukarest/ ugyaninnen A. Dutut a Dél-Kelet Európai Intézetből, végül Andrei Pippidit és körét. /Magyar Nemzet, febr. 8./ Catherine Durandin a budapesti Francia Intézetben tartott előadást. A tájékozott professzor asszony tudása is véges: az első világháborús román hódításokat a Kun Béla elleni jogos föllépésként, szükséges rendcsinálásként értelmezte... Ellenben sok felejthetetlen mondata volt: "Minden népnek szüksége van mítoszokra, lelkesítő térségekre, de roppant nagy baj, ha a múltat akarják meghódítani. A román történészek a mítoszteremtés csapdájába estek." "Nem a románságnak, mint nemzetnek a történetét kell megírni, hanem a társadalomét. Amelyben magától értetődően helye van a zsidók, a cigányok, a szászok, a magyar történelmi kisebbség történetének." /Vasárnapi Hírek, febr. 12./

1999. július 28.

Sepsiszentgyörgyön megindult a Délkeleti Intézet tudományos műhely, amely két bázisintézményére, a Székely Nemzeti Múzeumra /Sepsiszentgyörgy/ és a Csíki Székely Múzeumra /Csíkszereda/ támaszkodva Székelyföld kutatóit fogja össze, felkarolja az alapkutatásokat, tájékoztatott Boér Hunor/Sepsiszentgyörgy. /b. kovács: Megvan a Délkeleti Intézet! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 28./ A Délkeleti Intézet egyik erőssége a régészeti kutatás, a 13 erdélyi régészből öten Sepsiszentgyörgyön dolgoznak.

2003. január 11.

A múlt nyáron hunyt el Bálinth Gyula, gyászlobogót tűzött ki Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatala és a megyeháza, a sajtóban eddig csupán a család gyászjelentése jelent meg. Szerény, visszavonult ember volt, tisztviselőként élte le életét, kevesen tudták, hogy autodidaktaként maradandó tudományos dolgozatokat írt. A Székelyföld népesedési viszonyaira, helynévtörténetére vonatkozó kutatásaiból született tanulmányait és gazdasági statisztikai elemzéseit anyaországi és erdélyi történészek méltatták, az Erdélyi Múzeum Egyesület 1993-as pályázatán dicséretben részesült. Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című monumentális műve Háromszékre vonatkozó népszámlálási adatai részben tőle is származnak. Korábban a Korunk, a rendszerváltás után pedig a budapesti Statisztikai Szemle adta közre dolgozatait. Korábban már társszerzője volt Kovászna megye monográfiájának - megjelent 1969-ben magyarul, majd 1970-ben románul. Bálinth Gyula /sz. Sepsiszentgyörgy, 1925. szept. 25./ tisztviselő, majd a rajoni statisztikai felügyelőséget, illetve az ipari osztályt vezette. Tagja volt a Mikó Véndiák Társaságnak, a Mikó Imre-szoborbizottságnak. Júliusban halt meg rákban. Utolsó éveiben is intenzív levéltári kutatómunkát folytatott, külső munkatársa volt a Székely Nemzeti Múzeumnak, az ún. Délkeleti Intézetnek. Fiatalon hozzáfogott a történelmi Székelyföld helységei összeírásához, 462 falut írt össze. Feldolgozta az 1857-es népszámlálás adatait. A II. József-féle 1784-es összeírás dokumentációja megvan Sepsiszentgyörgyön, a levéltárban, azonban a határőrséghez tartozó katonákat és családtagjaikat külön űrlapokra vezették fel, s azokat Bécsben tárolják. Márpedig a becslés szerint a katonanépesség a székely nép 55-65 százalékát képezte. A kép teljessé tételéhez bécsi kutatásokra lenne szükség. A múlt századi népesedési viszonyokról megbízhatóbb adatokkal rendelkezik a levéltár, mint az 1956-os, 1966-os vagy az 1977-es népszámlálásokról. Nem elég, hogy az újabb statisztikai adatok nagyobb részét Bukarestben őrzik, ráadásul bizonyítható, hogy a nemzetiségi-vallási hovatartozás számait meghamisították. Bálinth Gyula az 1332-37-es pápai tizedjegyzékek alapján felbecsülte, hány lelket számlálhatott akkor a székelység és hányat korábban: ,A tizedjegyzékek korában tehát Háromszéknek 13 000 lakosa lehetett. Véleménye szerint Székelyföld egésze népessége az 1330-as években 27-30 000 fő körül lehetett. Egyes történészek vitába szálltak dolgozatával, mondván, hogy ez kevés. A Bach-korszakban az összlakosság a Székelyföldön már 407 00 főre rúgott Aranyosszékkel együtt, felekezetek szerint római katolikus 168 000, református 131 000, örmény katolikus 1730, görög katolikus 37 300, lutheránus 612, görögkeleti 30 937, unitárius pedig 36 000 volt, 2121 más vallású." A budapesti Statisztikai Szemle 1995. októberi száma közölte Bálinth Gyula Kovászna megye népessége a XVI. század közepén című dolgozatát. Ebben a szerző az 1562-es székely lázadás után adókivetés céljából készült kapuösszeírásból próbált meg következtetni a lélekszámra. A történelmi Háromszék, valamint Bardoc fiúszék adózó kapuinak száma 1567-ben 2687 volt. Az említett terület összesen 105 települést foglalt magában. A megyében azonban még tíz olyan helység van, amelyek kiestek az adózás alól, mivel közigazgatásilag nem a Székhez, hanem Felsőfehér vármegyéhez tartoztak. Minden adózó kapu átlagosan két háztartást foglalt magában. Ez esetben a 2687 adózó kapu 5374 háztartást jelent. A hiányzó tíz helység háztartásainak a számát becsülhetjük egy más időszakban végrehajtott számbavétel eredményével. Szerinte 21 496 lélekszámról lehet beszélni, a tíz helység további 2220-2280 főt jelent. A tárgyalt időszakban a tárgyalt területen körülbelül 130-150 főember és nemes volt (háztartás), akik adót nem fizettek, és körülbelül 50-60 olyan lófőcsalád, amely 2-3 jobbággyal rendelkezett, valamint 55-60 pap, főtisztviselő szintén kimaradt az adólistáról. Összesítve számításainak eredményeit, Háromszék megye lakossága az 1567. évben 28 400 fő volt. /B. Kovács András: Aki számba vette a Székelyföldet. Bálinth Gyula 1925-2002. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 11./

2004. szeptember 16.

A 125. évfordulóját ünneplő Székely Nemzeti Múzeum nevét az 1948-as államosítás utáni 42 évi tilalmas idő után, 1990 óta használhatja.    A Székely Nemzeti Múzeum Trianon után is – talán egyedi esetként Erdélyben – kivételes státusú intézményként működött, és a két világháború közötti erdélyi szellemi élet két meghatározó személyiségének, László Ferencnek és Csutak Vilmosnak köszönhetően folyamatosan gyarapodott és fejlődött. Különleges státusát annak köszönhette, hogy az első világháború előtt a múzeumi közgyűjtemény nem volt magyar állami tulajdonban, ennek következtében nem került a román hatalom birtokába. A mostani évforduló alkalmával több kiadvány is napvilágot látott. Ezek közül a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet gondozásában megjelent kétkötetes Emlékkönyv /szerkesztette Boér Hunor és Wolf Tamás/ bizonyítja, hogy Székelyföld egészére – vagy egész Erdélyre, sőt, a moldvai csángókra is – kiterjedő tudományszervező munka bázishelye a Székely Nemzeti Múzeum.  1948 után kutatási területe beszűkült, Székelyföld egésze helyett Háromszékre korlátozódott. Az elmúlt évtizedekben a múzeum új részlegekkel bővült – Kézdivásárhely, Csernáton, Kisbacon, Nagybacon stb. –, jelentős képzőművészeti gyűjtemények kerültek birtokába, s a szó fizikai értelmében is tovább épült, új épületszárnyat, képzőművészeti galériát kapott. /Sylvester Lajos: Múzeumunk, az autonómia alapintézménye. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 16./


lapozás: 1-4




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998