udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 7 találat lapozás: 1-7
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Intézménymutató: Kreml

2005. február 28.

Putyin árnyaltan fogalmazott – állapította meg Viktor Senderovics a liberális Eho Moszkvi Rádióban „Nem azt mondta, hogy bocsássanak meg nekünk ezért a bűntettért, hanem azt ajánlotta: fejlesszük úgy a kapcsolatainkat, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Nehogy már megint tankokat kelljen küldenünk Budapestre... Egy szóval, viseljétek jól magatokat, különben meglátjátok! Erre mondják, hogy bocsánatot kért” – ironizált Senderovics. Gyurcsány Ferenc kormányfő moszkvai tárgyalásai során a magyar nemzet nevében kifejezte háláját a szovjet felszabadításért és kiváltott ezzel az enyhe gúnytól a rácsodálkozó meglepetésig terjedő reakciót Moszkvában. A Rosszijszkaja Gazeta írta: „ő az egyetlen kelet-közép-európai csúcsvezető, aki kezét a szívére téve ilyen kijelentést tehet a Kremlben”. A balti államok, Lengyelország stb. vezetői nem tettek volna ilyen nyilatkozatot. Mindenki tudja, hogy miből állt az orosz hadsereg „felszabadítása”. – Azt pedig kár feszegetni, hogy mi következett a felszabadítás után, hiszen az a rendszer, mely Gyurcsány elvtársat a tenyerén hordozta, másoknak államosítást, kollektivizálását, zárt határokat jelentett, írta Szondy Zoltán. Gyurcsány vérig sértette Szaúd-Arábiát, leterroristázva a legnagyobb olajtartalékkal rendelkező arab királyságot. Gyurcsány bocsánatot kért. /Szondy Zoltán: Több mint zavarórepülés. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 28./

2005. december 12.

A hivatalos program szerint Vlagyimir Voronin elnök elsősorban azért jött Bukarestbe, hogy megnyissa a moldvai borok fesztiválját. Alkalmat kerített arra, hogy román kollégájával a transznisztriai helyzetről – ezzel kapcsolatban az EBESZ külügyminiszteri értekezletének múlt heti sikertelenségéről, illetve a moldáv-ukrán határ nemzetközi felügyeletéről tárgyaljon. A két ország több mint egy évtizeden keresztül meglehetősen hideg, már-már ellenséges viszonyban volt. A moldáv-román viszont hanyatlása 2001-ben kezdődött el, azután, hogy Bukarestben és Chisinauban a volt kommunisták kerültek hatalomra. A lavinát a Tarlev-kormány igazságügyi minisztere indította el, amikor az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében expanziós politikával vádolta meg Romániát. Válaszként Adrian Nastase román miniszterelnök lemondta tervezett moldovai látogatását. Az újabb vitát az váltotta ki, hogy Bukarest nem volt hajlandó aláírni az alapszerződés-tervezetet, amelyet azonos formában román, illetve „moldovai” nyelven terjesztett elő Chisinau. Voronyin kezdeményezésére nyilvánították az oroszt második hivatalos nyelvvé, illetve tették kötelezővé a Moldova Köztársaság történelmének a román történelemtől független oktatását. 2002 második felében a Voronyin-adminisztráció beszüntette a bukaresti közszolgálati televízió adásainak sugárzását. A Tarlev-kormány felmondta a diákcsere-egyezményt, amelynek alapján évente 2000 moldovai fiatal tanulhatott ösztöndíjjal román egyetemeken. Románia időközben folytatta a „testvérállam” támogatását. Egyebek mellett, a Nastase-kormány egymillió dollárt utalt ki azoknak a moldovai polgároknak, akik saját erőből nem tudták előteremteni az útlevél kiváltásához szükséges összeget. Ugyanakkor, a román állami áramszolgáltató folytatta az energiaszállítást Moldovának annak ellenére, hogy Chisinau hatalmas hátralékot halmozott fel. A hét végén a román államfő arra biztatta moldáv kollégáját, hogy forduljon bizalommal Bukaresthez, ha nehézségekkel találja magát szemben, „legyen szó bármiről, beleértve a földgáz és a villanyáram árának túlzott növekedéséről”. Az oroszbarát Voronyin és a Kreml kapcsolatai időközben megromlottak. /Szőcs Levente: Moldáv-román viszony: elolvadt a jég? = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12./

2006. augusztus 30.

Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

2006. október 28.

Kádár János egykori szovjet összekötő-tolmácsának kiadatlan emlékirataiból idézett egy orosz lap. Vlagyimir Bajkov, a szovjet kommunista párt központi bizottsága egykori magyar referense memoárjából a fia ismertetett részleteket. Bajkov szerint Kádár maga azzal magyarázta átállását a szovjet oldalra, hogy „magyarként elemezve a helyzetet, világosan megértette: testvérgyilkos polgárháború kezdődött” Magyarországon. Bajkov Munkácson csatlakozott Kádárhoz, később eltöprengett azon, miért kellett Kádárnak szovjet tolmács. „Kádár október 23-tól november 1-jéig Nagy mellett állt, alkalmazta a Szovjetunióval való éles konfrontációra irányuló vonalát, s szovjetellenes szellemű hivatalos nyilatkozatokat tett. Nagyon negatívan viszonyult (Jurij) Andropov nagykövet álláspontjához” – emlékeztetett rá Bojkov, aki szerint „Kádár nyilvánvalóan bizonyítani akarta a Kremlnek: átálltam a ti pozíciótokra, láthatjátok, nincs titkom előttetek, meghívtam az embereteket is. Becsületesen játszom, s így joggal várhatok becsületességet tőletek is.” „A nagyobb biztonság kedvéért (hiszen folytak a hadműveletek) éjszaka mentünk. Az egész kormánycsapatot egy harckocsizó zászlóalj oltalmazta, amely rombuszalakzatban haladt. A rombusz közepén, minden oldalról védve haladt a Kádárt szállító tank, s a kormányt szállító páncélozott járművek.” „November 7-én reggel érkeztünk meg a Parlamentbe, amelyet szovjet katonák őriztek. A díszlépcsőn vezettek fel bennünket, és Kádár bement abba a terembe, ahonnan ezután csaknem harmad évszázadon át vezette Magyarországot.” /Kádárral harckocsin az Országházba. Posztumusz emlékirat orosz lapban. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

2007. augusztus 28.

Egy nemrég megjelent tanári segédkönyv, amely az Oroszország modern története 1945–2006 között címet viseli, „a Szovjetunió legsikeresebb vezetőjének” minősíti Sztálint. Az uralkodása alatt végrehajtott tisztogatások és kollektivizálás mintegy 25 millió áldozatára a szerzők csak egy mellékmondattal térnek ki: a rezsim „a politikai elnyomás eszközével mozgósította nem csak a széles tömegeket, de a vezető elitet is”. Vlagyiszlav Szurkov, a Kreml helyettes személyzeti vezetője most azt akarja, hogy a történészek új ideológiát gyártsanak, amely illik a jelenlegi rendszerhez – állítja Eduard Radzinszkij orosz történész. Az agymosás megteszi a hatását. A Levada Központ által júliusban végzett felmérés szerint a 16 és 19 év közötti orosz fiatalok 54 százaléka úgy véli, hogy Sztálin „bölcs vezető” volt. Kétharmaduk szerint Amerika „vetélytársa és ellensége” Oroszországnak, míg 62 százalék azt akarná, hogy a kormány „deportálja a bevándorlók többségét”. /Moszkvában „ébred már az alvó oroszlán”. Sztálin – a Szovjetunió legsikeresebb vezetője. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 28./

2008. február 29.

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Vlagyimir Putyin orosz államfő jelenlétében február 28-án a Kremlben aláírták a Déli Áramlat gázvezeték magyarországi szakaszának megépítéséről szóló magyar–orosz megállapodást. „A Déli Áramlat és a Magyarországon épülő egymilliárd köbméteres tároló együtt azt jelenti, hogy Magyarországon és az Európai Unióban nő az energiaellátás biztonsága” – mondta Putyin. A Déli Áramlat a Fekete-tengeren át halad Bulgáriába, innen vezetik tovább Olaszországba, illetve Szerbián keresztül Magyarországra, majd tovább Nyugat-Európába. A Fidesz kifogásolta, hogy a Déli Áramlat gázvezetékről szóló orosz–magyar szerződést az aláírás előtt nem ismerhették meg, ugyanakkor támogatja, hogy ötpárti nyilatkozat legyen az európai Nabucco gázvezeték melletti magyar elkötelezettségről. Navracsics Tibor, az ellenzéki párt frakcióvezetője hangsúlyozta, előzőleg az Országgyűlésen kellett volna megvitatni a megállapodást. Orbán Viktor, a Fidesz elnöke a Déli Áramlat gázvezetékkel összefüggésben azt mondta: Magyarországon puccs van, a magyar kormány puccsot hajt végre a parlament és saját népe ellen. /Kettészeli Budapestet Moszkva Déli Áramlata. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 29./

2009. október 30.

A ma már történelmi távlatnak tekinthető 53 év sem volt elegendő arra, hogy fontos eseményeket tisztázzon az 1956-os magyarországi forradalommal kapcsolatban. Az m1 magyar tévécsatorna október 25-i egymondatos ,,megemlékezése”: ezelőtt 53 évvel történt a Kossuth téri vérontás, amely a szovjet csapatokat terheli. Ennyit érdemelt meg az a száz halott és közel kétszáz sebesült, akik a Parlament és a kormányzati székházak között fegyvertelenül, a szovjet páncélosokkal barátkozva az alattomos bosszú áldozata lett! A cikkírónak egy magánkiadvány került a kezébe, egy tanárnő könyve, aki számos tanút megkérdezett a valóságos történtekről. Szerinte a Földművelésügyi Minisztérium tetejére az akkor még hatalmon lévő Gerőék a Partizánszövetség embereit vitték fel, és onnan, valamint a szomszédos utcából és a minisztériummal szembeni vendéglőből a közben odavezényelt határőregységgel kb. tíz percig tartó, meg-megszakadó sortüzet zúdítottak a polgárokra. Az Astoria Szállótól a mintegy tízezres tömeggel a térre érkezett négy szovjet páncélos nem a forradalmárokat, hanem a tetőről lövöldözőket vette célba! Gosztonyi Péter könyvében (Föltámadott a tenger... 1956) azt feltételezte, hogy e vérengzést az ÁVH ,,vagy egy szellemében ahhoz közel álló testület szervezte meg”. Szovjet források (Sztarinov: A felderítés és a Kreml) feltételezik, hogy Mikojánék attól való félelmükben, hogy a szovjet katonák átállnak a tüntetőkhöz, részesei lehettek az ÁVH-val egyetértésben szervezett provokációnak. /Puskás Attila: Az október 25-i véres csütörtök. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 30./


lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998