udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 6 találat lapozás: 1-6
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Intézménymutató: Roman Kommunista Part Kozponti Bizottsaga /RKP KB/

2008. július 1.

A Wass Albert-ellenes kampány folytatódik, ezt mutatta Bogdán Tibor írása is /Wasskereszt(ünk), Szabadság, jún. 20./. Vekov Károly megjegyezte, most is, mint a legtöbb ilyen Wass-vitát kezdeményező szerző esetében egy valami hiányzik: a kompetencia. Az újságokban sokszor kellő forráskritika nélkül fogalmazzák meg, főleg benyomásokra és egyéni ízlésre támaszkodó véleményüket. Ez áll B. T. cikkére is. Wass Albert valóban két– német Vaskereszt kitüntetést kapott a keleti fronton, nyilván a németektől. Azért „nyilván”, mert a magyar hadsereg, miként a román is, a német csapatokkal együtt harcolt a szovjet fronton. Wass Albert megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, a Kormányzói Dicsérő Elismerést és az első osztályú Tűzkereszt érdemrendet is. Mind a magyar, mind a német hadvezetés elismerte Wass Albert katonai képességeit, túlzás Hitler kancelláriájának a javára írni azt, ami katonai érdem (magyarul vitézség) elismerése volt. (Bogdán Tibor összetéveszti az egykori magyar, illetve német hadvezetés kitüntetést-odaítélő gyakorlatát a kommunista korszak viszonyaival, amikor a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának ideológiai osztálya (és a pártfőtitkár) döntött minden kitüntetés odaítélése felől, beleértve a politikai tisztekét is.) A kitüntetések miatt az írót szélsőjobboldalinak tartani enyhén szólva túlzás. Szakavatott vélemények szerint Wass Albert nem volt a Hungarista Mozgalom Hírszolgálatának a főmunkatársa, már csak azért sem, mert Wass Albert írói tevékenységének idején, azaz, amikor ő ennek tagja lehetett volna, ez a „hírügynökség” nem létezett. Ez ugyanis a kilencvenes évek elejének egyik egyéni kitalációja, amelynek ekként semmi köze Wass Alberthez. A korszakkal foglalkozó szakértők ilyen hírügynökségről szintén nem tudnak. (Ld. Tóth Tibor: A Hungarista Mozgalom emigrációtörténete. Multiplex Media / Debrecen University Press). Bogdán egy nemlétező intézményre hivatkozik, amelyet egy tudománnyal nem foglalkozó személy talált ki. Wass Albert nem volt ennek a „szélsőjobb” intézménynek sem tagja, sem főmunkatársa. Mint ahogy nem volt „lelkes munkatársa” olyan emigrációs lapoknak sem, mint az Út és Cél, a 24. Óra, a Hídfő, az Új Hídfő. Bogdán Tibor szerint Wass Albert szerzőként és szerkesztőként szerepelt „a nyugati emigráció olyan »legszélsőségesebb« radikális” lapjaiban, mint a Bajtársi Levél, a Nyolcadik Törzs, a Riadó, a Magyarság. „A Bajtársi levél” ugyan a magyar csendőrség lapjának számított, de nem volt szélsőjobboldali irányzatú. A Riadó nem Nyugaton, hanem Budapesten (!) jelent meg a kilencvenes évek elején. A Magyarságnak, amely Pittsburgban jelent meg, sem szerkesztője nem volt, sem munkatársa, különben jobboldali szemléletű, alig pár oldalas lapocska volt. A „Nyolcadik Törzs” pedig egy olyan kiadvány, amelyből eddig példányt a szakemberek még nem láttak (!). Ezeknek tehát sem szerkesztőjük, sem munkatársuk nem volt Wass Albert. Aki ismeri a magyar emigrációs sajtót, az tudja, hogy egyik lap cikkét, ha az olyan volt, átvették/átvehették más lapok is, különösebb szerzői jog és más engedélyek kérése nélkül. Wass Albertnek így jelentek meg az írásai a legkülönfélébb lapokban. De semmi esetre sem azért, mert Wass Albert náci vagy nyilas, vagy akár náci vagy nyilas szimpatizáns lett volna. Miért nyilasozzuk, fasisztázzuk Wass Albertet? Netán azért mert emigráns volt és magyar nemzeti érzelmű, és ezt még az emigrációban is vállalta, eltérően számos – akár mai – hazai „írótársától”? /Vekov Károly: A kampány folytatódik... = Szabadság (Kolozsvár), júl. 1./

2008. július 2.

A kommunista elnyomást bemutató romániai jelentést a román történészekből és társadalomtudósokból alkotott munkacsoport készítette el Vladimir Tismaneanu vezetésével. A két világháború között Vladimir Tismaneanu kommunista szülei kominternes sejtekben tevékenykedtek. Apját, Leonid Tisminetchit 1935-ben szovjet propaganda terjesztése miatt lecsukták. Szabadulása után Vladimirral Spanyolországba mentek, apja a spanyol kommunisták oldalán tevékenykedett a polgárháborúban, innen a Szovjetunióba menekültek. 1948-ban tértek vissza Romániába, ahol Vlagyimir apja, Leonid Tisminetchi a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának propaganda osztályán kapott állást. Vladimir 1951-ben született. Apja 1981-ben halt meg. Felesége Hermina, és fia Vladimir ugyanabban az évben elhagyják Romániát. Rövid spanyolországi tartózkodás után, Hermina Venezuelában, a venezuelai kommunisták táborában lelt oltalomra. Vladimir az Egyesült Államokban az Amerikai Kommunista Párt főtitkárának segítségével kapott letelepedési lehetőséget. Az időközben románosított nevű Vladimir Tismaneanu 1974 és 1981 között Romániában a Román Kommunista Párt tagja, a bukaresti pártalapszervezet ifjú propagandistájaként tevékenykedett. Toducz Endre szerint a Tismaneanu-jelentés anélkül ítélte el a gyilkos kommunista rendszert, hogy megnevezte volna a gyilkosokat és a gyilkosságokért felelős agytrösztöket. /Toducz Endre, Mikháza: Kommunista felügyelet alatt készült a Tismaneanu-jelentés. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 2./

2008. augusztus 1.

Húsz éve, 1988. augusztus 28-án munkatalálkozót tartott Aradon Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának főtitkára, miniszterelnök és Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt KB főtitkára, a Román Szocialista Köztársaság Államtanácsának elnöke. Kádár János és Nicolae Ceausescu 1977. júniusi debreceni–nagyváradi megbeszélése óta 11 évnek kellett eltelnie az újabb kétoldalú magyar–román csúcstalálkozóig. Az összességében nyolcórányi tárgyalásokat a felek pozitívan értékelték, a „kölcsönös megértés” jelentőségét hangsúlyozták. A találkozót a közvélemény utólag a magyar fél diplomáciai vereségeként értékelte. 1988 nyarán hangvételében is szokatlan, ingerült vita zajlott a szocialista tábor két országa között, amihez az alapot a romániai magyar nemzetiség helyzetéről érkező aggasztó hírek szolgáltatták, nem utolsó sorban a romániai falurombolás kapcsán. A terv elleni több tízezres budapesti tiltakozó tüntetés június végén, majd erre válaszul a kolozsvári magyar főkonzulátus Bukarest általi bezáratása a helyzet elmérgesedését jelezte. Az MSZMP Politikai Bizottsága a megbeszélésekre 10 pontos javaslattal készült, köztük szerepelt a politikai kapcsolatok hiánya, a lakossági kapcsolatok akadályozása, a menekülők problémája, a kolozsvári főkonzulátus bezárása és a bukaresti Magyar Kultúra Háza megnyitása. A tárgyalásokon Grósz 25 perces beszédben ismertette a magyar álláspontot, válaszul Ceausescu két és fél órás expozét tartott. A négyszemközti találkozón csak a hivatalos román tolmács vett részt, a magyar delegáció tagjai nem is tudták meg, hogy ott mi hangzott el. A PB álláspontjával ellentétben Grósz elfogadta, hogy falurombolás nincs, és válaszra sem méltatta, amikor Ceausescu közölte: a kolozsvári főkonzulátus kiutasított diplomatáit tulajdonképpen le kellett volna tartóztatni. A Grósz jóváhagyásával kiadott közös közlemény teljesen a román fél álláspontját érvényesítette. 1991-ben a Társadalmi Szemle című folyóiratnak adott interjújában Grósz Károly így nyilatkozott: a Ceausescu által a tárgyalások megkezdésére kijelölt határidő rövidsége, valamint a helyszínekre vonatkozó javaslat lényegében csapda volt a magyar delegáció számára. Minden azt tükrözte, hogy a Ceausescu a találkozót saját céljaira akarja felhasználni. /Húsz éve történt: Rendszerváltás Kelet-Európában. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 30., folyt. aug. 1./

2008. december 24.

Sokan nem emlékeznek, ki hol volt az 1989-es változás előtt. Markó Béla a marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt, itt érte őt a decemberi esemény. A lap akkori főszerkesztője Hajdu Győző, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, a rezsim kiszolgálója. Markó ma az RMDSZ elnöke és szenátora. Verestóy Attila szenátor 1989 decemberéig az Elena Ceausescu elvtársnő által irányított kutatóintézetben dolgozott, ma Románia egyik leggazdagabb magyarja, évek óta a parlamenti titkosszolgálatokat felügyelő bizottságának tagja. Frunda György RMDSZ-szenátor 1989 előtt: ügyvéd, a marosvásárhelyi Ügyvédi Munkaközösség tagja, megtagadta Tőkés László református lelkipásztor jogi védelmét. 1989-ben Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke egyetemista Brassóban, Antal István mérnök a székelyudvarhelyi Matrica gyárban, Márton Árpád színész Sepsiszentgyörgyön. /Balázs Árpád: Ki hol volt 1989 decemberében??? = Polgári Élet (Székelyudvarhely), dec. 24./

2009. augusztus 8.

Markó Béla jövőbelátóan figyelmeztetett arra, hogy a magyar mint anyanyelv elleni hadviselés, amely jó ideje elkezdődött és folyik Szlovákiában, mire vezethet. Az erdélyi magyarok is megérték nyelvük kerékbetörését, amikor a helységneveket a hazai magyar sajtó és a kiadók nem írhatták csak románul. Rózsa Máriát tankönyvkiadói munkássága legnagyobb megrázkódtatása érte, amikor 1985-ben nemkívánatos íróknak nyilvánították a magyar irodalom oktatásában Kós Károlyt és Illyés Gyulát. A Tanügyminisztérium, a Sajtófőigazgatóság a Központi Bizottság propagandaosztályától jött az utasítás, hogy műveik nem jelenhetnek meg, ezáltal tankönyvekben sem szerepelhetnek. Kós Károlyt kizárni a romániai magyar irodalom tanításából, Illyés Gyula nélkül tárgyalni a XX. századi magyar irodalmat, ezt a tankönyvek szerzői nem fogadhatták el. Nyilatkozatukkal visszavonták tankönyveiket. Sebaj, a minisztérium új szerzőket nevezett ki, és az új tanévre alig néhány hónap alatt két tankönyvnek kellett elkészülnie. A kinevezett brassói magyartanárok megbirkóztak a feladattal, megértették, hogy magyar irodalom tankönyv nélkül nem lehet hagyni az iskolákat. Amikor a két új tankönyv nyomdai korrektúrában volt, közölték a helységnevekkel kapcsolatos tiltásokat. Módosítani kellett a szövegeket: Ady Endre Satul Adyban, Tamási Áron Lupeni-ben született, Áprily az aiudi kollégium tanára volt… valahogy így jelent volna meg az új tankönyvek szövege. Rózsa Mária eldöntötte: inkább kihagyja a helységneveket, körülírva, kikerülve, ahol lehet. Most is átnézhető az 1986-ban megjelent Magyar irodalom a XII. osztály számára című tankönyv, alig találni benne helységnevet, az is kisbetűs (brassói, vásárhelyi), hogy ne legyen szembeötlő. A hol? honnan? merre? kérdésekre nem válaszolhattak az írói életművek. A tanár ügyessége, mesterségbeli tudása kellett a tankönyvek használatához. Azután jött a rendszerváltás és visszaállt a helységnevek használatának rendje. Érthető most a megdöbbenés, amikor újra felüti fejét szlovák nyelvtörvény formájában az érthetetlen, abszurd intézkedés a XXI. század polgárai számára. /Rózsa Mária: A „zsoltáros” üzenete és amit a „nyelvtörvény” felidéz. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./ Markó Béla jelzett tanulmánya: Nyelvtörvény és környéke. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24.

2009. december 21.

Gazda Árpád 43 éves, kétgyermekes családapa, Kolozsváron él, szabadúszó újságíró és vállalkozó. 1989 decemberében a Tőkés László lelkipásztort védő református gyülekezet „kemény magjához” tartozott, december 17-én hajnalban a parókia épületében tartóztatták le a Securitate emberei. Jelenleg a Krónika, a Heti Válasz és az Inforádió munkatársa. Gazda Árpádot hajnalban elvitték, megverték és többórás betonpadlón való hasalás után kihallgatták, jegyzőkönyvet vettek fel. Egy szobában tizenkét dupla emeletes vaságyra 72 embert zsúfoltak be, ketten aludtak egy ágyon. 20-án este a tömeg nyomására szabadon engedték őket. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, majd az 1990. márciusi marosvásárhelyi események kijózanították. A temesváriak tudták, hogy Stanculescu és Chitac tábornokokat azért vezényelték oda, hogy a tüntetéseket elfojtsák, mégis miniszterek lettek az első kormányban. Gazda Árpád újságíróként egyike volt azoknak, akik a temesvári forradalom körüli sűrű ködöt próbálták eloszlatni. A teljes igazság a mai napig nem derült ki, az igazságszolgáltatás még mindig nem mondott ítéletet a forradalom dossziéi ügyében. A magyarság sorsa nem rendeződik megnyugtatóan emellett nincs meg az a nemzeti kohézió, összefogás, ami a diktatúra idején természetes volt. Valentin Voicila, az aradi forradalom vezéralakja tehetséges színész volt, 1989. december 21–22-én az aradi Városháza előtt a tömeg előtt beszélt. Később is vehemensen követelte a magukat súlyosan kompromittált személyek eltávolítását a sajtóból. Aradra érkezett Ilie Matei, a párt akkori Központi Bizottságának titkára, aki lövetni akart, s azt kérte a katonaságtól, hogy forgassa meg a tüntetőkben a szuronyt. – Voicila szerint 1989 decemberében három szakasz különböztethető meg. Az első a spontán népi felkelés Temesváron, amikor a diktatúrát, hazugságokat, hideget és nélkülözést elszenvedni már képtelen tömeg az utcára vonult. A szikra Tőkés László volt, aki mögé felsorakozott a nép. December 20-tól már megújító forradalomról lehet beszélni, a forradalom ugyanis programot feltételez – volt ilyen Temesváron, és 21-től Aradon is. Központi szinten kétségtelenül volt egy titkosszolgálati megegyezés, a hadsereg felső szintjén is – Nicolae Militaru tábornokból nem lehetett volna Moszkva nélkül az, ami lett. A diverzió szerinte a hatalom december 22-én történt átvételéhez fűződik. Voicila húsz év után kiábrándult ember. Egyrészt a szociális helyzet miatt. A másik ok: azok a katonatisztek, akik tűzparancsot adtak ki, tábornokok lettek, akik megtagadták a teljesítését, nyugdíjasok. A harmadik: a politikai rendszer maffiózó, pénzügyi érdekek mozgatják, nem a gondolati vita. Voicila sokszor beszélt a román–magyar megértés, összefogás szükségességéről. Annak idején ő utalta ki az RMDSZ-nek a székhelyet, vehemens támadások érték ezért. Tóth Sándor pedig, az életét az aradi forradalomban áldozott magyar állampolgár, különösen a szívéhez nőtt. Olyan román vagyok, vallja, aki értékeli a magyarokat, azért is, amit Erdélyben tettek, építettek. A forradalmárok számára segélyeket hozó Tóth Sándort halála előtt, december 22-én személyesen is megismerte. December 22-én Voicila figyelmeztette, hogy nagyon veszélyes a helyzet, de ő nagyon bátor ember volt. Voicila amíg él, jelen lesz a román–magyar kapcsolatokban, mert kötelességének érzem leróni a háláját azért, amit Tóth Sándor tett. /Pataki Zoltán, Jámbor Gyula: Húsz év múltán. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 21./


lapozás: 1-6




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998