udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 29 találat lapozás: 1-29
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Intézménymutató: Roman Munkaspart /Partidul Muncitoresc Roman – PMR/

1992. szeptember 16.

Domokos Gergely elítélően emlékezett a Magyar Népi Szövetség /MNSZ/ majd egy évtizedes tevékenységére, melyet kommunista szervezetnek minősített. Nagyon sok adatot említett tanulmányában. Az "önjelölt madoszista MNSZ-vezetőség az egész romániai magyarság érdekképviseletét" hangoztatta. Az eltérő nézetekkel szemben türelmetlenek voltak. A magyarság intézményeit bekebelezték, beolvasztották az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület szervezeteit. - Az MNSZ volt az egyetlen engedélyezett magyar érdekvédelmi szervezet, így aki tevékenykedni akart a magyarság érdekében, az kényszerűen csatlakozott. Domokos megemlékezett az MNSZ 1945. nov. 15-18-a között Marosvásárhelyen tartott ún. "százas" intézőbizottsági üléséről, ahol a nagy vihart kavart nyilatkozott tették: "Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés..." stb. Ezt a nyilatkozatot a párizsi békeszerződési tárgyalásokon a román delegáció érvként használta fel: Tatarescu külügyminiszter idézett ebből a nyilatkozatból. Domokos felidézte a Román Szociáldemokrata Párt 1945 decemberében Kolozsváron megalakult Országos Magyar Bizottságának kiáltványát, ebben elutasították azt a romániai politikát, amely megalkuvásokkal próbál egy nemzetiségi demokratikus tömeget képviselni. A bizottság Erdély nemzeteinek békés egymás mellett élését a svájci mintára kantonális módon látta biztosítottnak. - A másik csoport egyetemi tanárokból, szakemberekből állt: 1945 december elején Kolozsváron tanácskozott Venczel József, Nagy Géza, Buza László egyetemi tanárok, Lakatos István szociáldemokrata vezető, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ vezetője, Szász Pál, az EMGE vezetője és Juhász István teológiai tanár. Megbízták Buza László nemzetközi jogászt, készítsen memorandumot, melyben bizonyítsa be, hogy a marosvásárhelyi kiáltvány csak a magyar kommunisták nyilatkozata volt, akik nem képviselik az egész magyarságot, Venczel József pedig készítsen térképet az 1910-es népszámlálás alapján, mert ők az erdélyi magyarság jövőjét Erdély kettéosztásában látták. Az elkészült memorandumot kijuttatták Párizsba. Aláírói: Márton Áron püspök, Szász Pál, Korparich Ede, Lakatos István és Vásárhelyi János református püspök. 1946. ápr. 29-én újabb megbeszélést tartottak és Teleki Géza segítségével eljuttatták az angol és amerikai külügyminiszterhez memorandumukat. - Az MNSZ-en belül kitört a "lázadás" a vezetőség ellen, először Kolozsváron, 1946. jan. 28-án, majd Székelyudvarhelyen, 1946. jún. 30-án, az MNSZ-kongresszuson. - Az MNSZ átalakulását mutatta, hogy Kacsó Sándor, aki 1947-ben Kurkó Gyárfás utóda lett az MNSZ-ben, az MNSZ 1948 júliusi országos értekezletén kijelentette: "Sérelmi politikával a sovinizmust, a reakciót szolgálnánk." 1948 augusztusában a bukaresti MNSZ-központ körlevelet adott ki, utasította a megyei szervezeteket, hogy egyéni sérelmeket, kérelmeket a jövőben ne terjesszenek be a központnak. - Az MNSZ kivette részét a tisztogatásokban is, melyet Luka László A romániai magyarság útja /Igazság, Kolozsvár, 1947. máj. 22./ című cikke indított el. Balogh Edgár már máj. 26-án válaszolt erre "Tisztító önvizsgálat ideje jött el" címen. Bányai László, Kacsó Sándor és a Czikó testvérek rendre sürgették a tisztogatást. 1948. dec. 12-én megjelent a Román Munkáspárt Központi Vezetősége Politikai Irodájának határozata. Ebben megállapították: "A magyar nacionalista polgárság maradi szelleme és elszigetelődési irányzata még most is érezhető egyes kulturális és gazdasági intézményekben." Mindezek a vádak annak ellenére hangzottak el, hogy már 1946-47-ben eltávolították a "reakciós" Szász Pált, Szász Istvánt, György Lajost stb. Letartóztatták Kurkó Gyárfást, Méliusz Józsefet, Demeter Jánost, Csőgör Lajos rektort. - 1952-ben Kacsó Sándor lemondott, az MNSZ vezetőségét Bányai László, Takács Lajos és Juhász Lajos képviselték, az MNSZ utolsó kinevezett elnöke Ottrok Ferenc lett. 1953 tavaszán kimondták az MNSZ önfeloszlatását. /Domokos Gergely: "Tisztító önvizsgálat ideje jött el..." /A Magyar Népi Szövetség és a romániai magyar kisebbség 1944-1953 között. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 16./

1995. augusztus 1.

A szenátus védelmi és nemzetbiztonsági bizottságának elnöke, Radu Timofte az RMDSZ-t támadta, egy moldovai hírügynökségnek nyilatkozva, mondván, a romániai magyarság képviseleti szerve a területi autonómiát csak első lépésnek tekinti Erdély Magyarországhoz csatolásában. A nemrég megalakult szélsőbaloldali Román Munkáspárt hétvégi, első kongresszusán nyilatkozatban követelte az RMDSZ törvényen kívül helyezését, a Jurnalul National júl. 31-i vezércikkében javasolta, hogy állítsák a törvény elé az autonómia-törekvésekért az RMDSZ vezetőit, tudósított Bogdán Tibor Bukarestből. /Magyar Hírlap, aug. 1./

1995. augusztus 1.

A szenátus védelmi és nemzetbiztonsági bizottságának elnöke, Radu Timofte az RMDSZ-t támadta, egy moldovai hírügynökségnek nyilatkozva, mondván, a romániai magyarság képviseleti szerve a területi autonómiát csak első lépésnek tekinti Erdély Magyarországhoz csatolásában. A nemrég megalakult szélsőbaloldali Román Munkáspárt hétvégi, első kongresszusán nyilatkozatban követelte az RMDSZ törvényen kívül helyezését, a Jurnalul National júl. 31-i vezércikkében javasolta, hogy állítsák a törvény elé az autonómiatörekvésekért az RMDSZ vezetőit, írja Bogdán Tibor Bukarestből. /Magyar Hírlap, aug. 1./

1995. december 11.

Dec. 9-én megalakult a Román Munkáspárt, amely az 1989-ben széthullott kommunista párt örökösének tekinti magát, és folytatni kívánja "mindazt, ami annak politikájában jó volt". /Népszabadság, dec. 11./

1995. december 20.

Fél éve alakult meg a Román Munkáspárt, amely a Román Kommunista Párt /RKP/ örökösének vallja magát, a párt elnöke Ion Cristian Niculae, aki tavaly fordított hátat Ilie Verdet és Paunescu Szocialista Munkapártjának. A Szocialista Munkapárt is üdvözletet intézett az új párt országos értekezletéhez, amelyen huszonkét megye 344 küldöttje vett részt. /Örökös jelszó. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 20./

1997. november 4.

A Román Munkáspárt felvette a Román Kommunista Párt nevet, új elnökének Niculae Ion Cristiant választották meg. /Bihari Napló (Nagyvárad), nov. 4./

2000. október 28.

A Központi Választási Iroda összesen 13 elnökjelölt jelöltségét hagyta jóvá. A jelöltek közül kilencen politikai párt színeiben, négyen pedig függetlenként indulnak. Az elnök-választásokon a következő személyek lépnek versenybe: Theodor Stolojan (Nemzeti Liberális Párt), Ion Iliescu (Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja), Petre Roman (Demokrata Párt), Frunda György (RMDSZ), Corneliu Vadim Tudor (Nagy-Románia Párt), Paul Philippe de Hohenzollern (Országos Megbékélési Párt), NIcolae Cerveni (Román Szabaddemokrata Párt), Ion Sasu (Román Munkáspárt), Teodor Melescanu (Szövetség Romániáért), valamint a függetlenként induló Mugur Isarescu, Graziela Elena Barla, Gheorghe Eduard Manole és Lucian Orasel. /13 elnök-jelölt indul a választásokon. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./ A CURS által végzett legújabb közvélemény-kutatás szerint még mindig a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja elnökjelöltje, Ion Iliescu vezet 48 százalékkal. Őt követi a liberálisok államfő-jelöltje, Theodor Stolojan és a függetlenként induló Mugur Isarescu kormányfő, akik a megkérdezettek mintegy 13 százalékának a támogatottságát élvezik. Corneliu Vadim Tudorra, a Nagy-Románia Párt jelöltjére az alanyok 11 százaléka, Teodor Melescanura (Szövetség Romániáért), Frunda Györgyre (RMDSZ) és Petre Romanra (Demokrata Párt) jelöltjére pedig a megkérdezettek 5 százaléka szavazna. A pártok esetében szintén a Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja szerepel az élen 52 százalékkal, míg a megkérdezettek 11 százaléka a Nemzeti Liberális Pártot támogatja. Ugyanennyien voksolnának a Nagy-Románia Pártra, 7 százalék az RDK 2000-re és az RMDSZ-re, 6 százalék a Demokrata Pártra, 5 százalék pedig a Szövetség Romániáért pártra. /Isarescu és Stolojan egyformán népszerű. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

2000. október 28.

Hargita megyében kifüggesztették ki a megyei választási irodánál a bejegyzett jelöltlistákat: 23 párt és választási szövetség tette le parlamenti képviselő- és szenátor-jelöltlistáit a megyében, összesen mintegy 59 szenátor- és 130 képviselőjelölttel. A megyében a versenyben részt vevő politikai alakulatok: Bánáti Bolgárok Szövetsége; Demokrata Párt (PD); Hazáért Párt (PP); Nagyrománia Párt; Nemzeti Liberális Párt - Câmpeanu (PNL); Nemzeti Liberális Párt (PNL); Nemzeti Szövetség (PUNR-PNR); Neokommunisták Pártja (PN); Nyugdíjasok Pártja; RMDSZ; Roma Párt; Román Élet Pártja (PVR); Román Környezetvédő Párt (PER); Román Munkáspárt (PMR); Romániai Demokratikus Konvenció 2000 (CDR 2000); Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt (PLDMR); Romániai Szociáldemokrata Pólus (PDSR-Romániai Humanista Párt-Román Szociáldemokrata Párt); Szabaddemokrata Párt; Szabaddemokrata Szocialista Köztársasági Párt (PLRSD); Szocialista Munkapárt (PSM); Szövetség Romániáért (APR); Titel Petrescu Szociáldemokrata Párt (PSD); Új Nemzedék Pártja (PNG). Független jelöltek nem indultak Hargita megyében. - Az RMDSZ szenátori listáján a következő jelöltek szerepelnek: Verestóy Attila, Sógor Csaba, Dézsi Zoltán és Dombi Dezső. A képviselőházi lista: Ráduly Róbert Kálmán, Asztalos Ferenc, dr. Garda Dezső, Antal István, Kelemen Hunor, Farkas Csaba és Kedves Imre. - A Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt is teljes listát tett le, a képviselőházi jelölteknél listavezető maga a párt elnöke, Kiss Kálmán. /Párttúltengés. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 28./

2002. július 26.

A Román Munkáspárt a Bukaresti Törvényszéken kérte nevének Román Kommunista Pártra változtatását. A párt képviselői szerint 1989 előtt négymillió román büszke volt "piros könyvecséjére". A tárgyaláson részt vevő ügyész a kérelem elutasítását szorgalmazta arra hivatkozva, hogy az ellenkezik a nemzetbiztonságról szóló 1991/51-es törvénnyel. A jogszabály szerint sérti a nemzetbiztonságot "a totalitárius, kommunista, fasiszta, legionárius, rasszista, antiszemita, revizionista, szeparatista akciók kezdeményezése, megszervezése és támogatása". A Bukaresti Törvényszék júl. 29-én dönt a Román Munkáspárt kérelméről. /Újjászületőben a Román Kommunista Párt? = Szabadság (Kolozsvár), júl. 26./

2004. május 29.

Nincs a világon – beleértve Magyarországot is – még egy rendezvény, amely olyan nagy számú magyart gyűjt egybe, mint pünkösdkor a csíksomlyói búcsú. A kommunizmus idején sok támadás érte a katolikus egyházat. A Román Munkáspárt Központi Bizottságának titkársága 1949. május 16-án azért ült össze, hogy megvitassa A katolikus agitáció problémái című vitaindítót. Az előzmények: Románia 1948. július 17-én felmondta a Vatikánnal 1927-ben kötött konkordátumot, ettől kezdve kénye-kedve szerint üldözte a római és a görög katolikus egyházat. 1949. augusztus 3-án a tanügyi reform felszámolta a felekezeti oktatást, egyben valamennyi iskoláját államosította. 1949. augusztus 4-én megjelent az egyházak tevékenységét szabályozó 177-es számú dekrétum. Ez legsúlyosabban a katolikusokat érintette, amennyiben tollvonással megszüntette a nagyváradi, szatmári, temesvári és iasi-i püspökségeket, minden felekezetnek megtiltotta, hogy külföldi egyházfőnek rendelje alá magát. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a romániai két katolikus egyháznak meg kellett volna szakítania kapcsolatát a Szentszékkel. Ezt Márton Áron, majd példája nyomán a többi püspök egyhangúlag megtagadta, és ezzel kezdetét vette közismert kálváriájuk: koncepciós perek, börtönévek, zsarolások, a katolikus egység megbontására szervezett „békemozgalom" stb. A pártvezetőség 1948. szeptemberi ülése kötelezte az Oktatási Minisztériumot, hogy az iskolákból távolíttassa el a vallási jelképeket, kegytárgyakat. Két hónap múlva, 1948. november 25-én a titkárság újabb ülésen mérte fel az „eredményeket". Az előterjesztett jelentés több példát hozott fel arra, hogy túlbuzgó káderek „tisztogatása" kiváltotta a lakosság, főképp szülők és tanítók tiltakozását. Kiderült, hogy az ellenállás legfőbb hadállásai a keresztény ünnepi tömegrendezvények, a pártvezetőség elsőnek ezek meghiúsítását vette tervbe. Az 1949. május 16-i pártvezetőségi ülésen jelentést hallgattak meg a közelgő csíksomlyói búcsúval kapcsolatban, az ennek ellensúlyozására a tervezett, úgymond kulturális és sportrendezvények előkészületeiről. A csíksomlyói búcsú idejére motorkerékpár-versenyeket, egyéb sportvetélkedőket, hangosítókkal ellátott folklórműsorokat, filmvetítéseket határoztak el, valamennyit az oltár közelében, hogy minél „hatékonyabban" zavarják a szertartások áhítatát. Anna Pauker javasolta, hogy katolikus papok ellen mint közbűntényesek ellen indítsanak pereket. Gheorghiu-Dej konkrétabb útmutatásokkal zárta a „haditanácsot", a papokat el kell szigetelni vezető személyiségeiktől; a katolikus egyház egységét első lépésként úgy kell megbontani, hogy a papoknak csak egy része kapjon fizetést, később ezeket az irigyelt kiváltságosokat fel lehet használni, hogy belülről kezdeményezzék a Szentszékkel való szakítást. 1949. június 20-án a Securitate őrizetbe vette Márton Áront, majd következtek Alexandru Todea görög katolikus, Anton Durcovici iasi-i, Pacha Ágoston temesvári római katolikus püspökök és a katolikus hierarchia sok más tagja, de rövidesen sorra került a református, unitárius, evangélikus felekezetek megtizedelése is. /Barabás István: Magyarnak lenni Csíksomlyón. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./

2005. március 18.

A Krónika napilapban Salamon Márton László összefoglalta a Földes-üggyel kapcsolatban az A Hét hetilapban közölteket /Parázs vitát gerjesztett az erdélyi magyar közéletben a Földes László-ügy/, emellett Stefano Bottoni reagált A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy című tanulmánya nyomán kibontakozott vitára. /A Krónikának ez a száma nem jelent meg az interneten/ Az eddigiekhez képest új megvilágítás ad a vitának egy kortársnak és a vita szemtanújának, a tavaly elhunyt Izsák József irodalomtörténésznek a vallomása, melyet 1985-ben írt. a/ Földes László polgári származású kritikus és esszéíró már diákkorában hangadója volt a kommunista ifjúsági mozgalomnak. Hűséggel szolgálta korát így került Gaál Gábor bukása után az Utunk irodalmi hetilap főszerkesztői tisztébe. Hajszálra sem tért el a hatalom, a diktatúra előírásaitól. Jócskán túlteljesítette az elvárásokat, karrierizmusában osztozott nemzedéktársaival – mindent a hatalomban való részvételért – ez volt az ő jelszava is. Ebbeli mohósága idézte elő meghurcoltatását. Az ügy körül sok a legenda meg a torzítás. Izsák József felidézte a történteket. 1958-ban a Román Munkáspárt határozatban elítélte a revizionizmust, célozva az 1956-os magyarországi eseményekre. Földes László az Utunkban sietett támogatni a határozatot, példákkal bizonyítva, hogy a revizionizmus a romániai magyar irodalomban is felütötte a fejét. A támadás az Igaz Szó folyóirat és főszerkesztője, Hajdu Győző ellen irányult. Mindketten kiszolgálták a hatalmat, csak más iskolát jártak végig. Hajdu Győző a református kollégiumból indult hagyománynak tekintette a népi mozgalmat. Nem szerették egymást. Hajdu Földest kozmopolitának tekintette, Földes Hajdut narodnyiknak, népinek, aki a magyar nemzeti hagyományokat többre tartja a szocialista realizmusnál. Földes Utunkban közölt cikksorozatára válaszként Hajdu Győző egy leleplező beadványt készített a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részére, ebben leírta, hogy a Földes László Rákosi Mátyás menesztése után előtte és Sütő András előtt kijelentette, hogy Gheorghe Gheorghiu-Dejt is el kell mozdítani a párt éléről, mert ő is kiszolgálta a személyi kultuszt. Beadványát aláíratta Sütő Andrással is. Hajdu Győző behívatta Izsák Józsefet és elolvastatta vele beadványát, véleményét kérve. A szobában ott ült némán Sütő András is. Izsák József megpróbálta lebeszélni Hajdu Győzőt a beadvány elküldéséről, de hiába, nem hallgatott rá. A beadványt Kovács György író, központi bizottsági tag juttatta el az illetékesekhez. Ezután Kolozsváron pártgyűlést hívtak össze, ahol Földest leleplezték és kizárták a pártból. Marosvásárhelyen is összehívtak egy Földest leleplező gyűlést. A gyűlésen Hajdu Győző közölte, itt is van egy Földes-bérenc, mégpedig Izsák József. Izsák az ülésen nem válaszolt a vádaskodásra. Földes Lászlóval nagy tragédia nem történt, megmaradt főiskolai állásában, rövid ideig nem közölhetett. Utolérte a karrieristák végzete. Rehabilitálása után próbáltak mártírkoszorút vonni a feje köré. Valójában nem mártírja volt ő a hatalomnak, hanem pallosa. Nemsokára, Gheorghe Gheorghiu-Dej halála előtt újból közölhetett, visszavették a pártba, a bukaresti A Hét főszerkesztő-helyettese lett. A Földes-ügy minden ódiuma Kovács Györgyre hullott, valósággal kiközösítették az irodalomból. Izsák többször kérte őt, írja meg az utókor számára a történteket. Kovács György Izsák Józsefnek Sütő András szerepéről elmondta, hogy Sütő András 1956 őszén megtagadta a magyar forradalmat „ellenforradalomként” elítélni, több írótársával együtt. Végül bizonyos szervek nyomására aláírta, de ezt az ellenállást a felettes szervek nem bocsátották meg. Kolozsváron 1956-ban Földes László is „ingadozott”. Példát kellett statuálni, állította Kovács György, egy írót fel kellett áldozni. Ki legyen az? Sütő vagy Földes? 1958-ban úgy döntöttek, hogy Sütő a nagyobb író, őt kell menteni, és felvonultatják éppen Földes ellen. – Végülis Földest nem érte végzetes csapás. /Izsák József: Földes László meghurcolásának történetéhez. = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./ b/ Stefano Bottoni a Krónika napilap kérésére reflektált A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László ügy című tanulmánya nyomán kibontakozott vitára. A Földes-ügy szereplői mindannyian magyarok voltak, az akkori baloldal, a hatalmon levő értelmiség legismertebb alakjai. Bottoni a hozzászólások többségéből azt érzi, hogy az ügy résztvevőit még mindig összetartja egy képzeletbeli kötelék. Mai ködösítésre készteti őket. Bottoni döbbenettel olvasta, hogy Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője hozzászólását azzal zárta, „a múlt sokkal bonyolultabb, mint azt Sipos Géza véli” /A megszakított csendről, A Hét, márc. 3./ Bottoni megállapította, hogy K. Lengyel Zsolt, Bárdi Nándor és Vincze Gábor alapkutatásai nem épültek be az erdélyi értelmiség önismeretébe. A közelmúlt feltárásában Romániában óriási változások indultak el az utóbbi 8-10 évben. Van azonban egy terület, ahova a román történészek nemigen hatoltak be: az erdélyi magyar társadalom működési zónájába. Nem írtak arról, „hogy kik juttatták börtönbe magyar szekustiszteknek tett jelentéseikkel a Bolyai Tudományegyetem diákjait, tanárait 1956 után, vagy arról, miként hálózta be az állambiztonság szívélyes magyar emberekkel/ügynökökkel a magyar kulturális intézményeket.” /Stefano Bottoni: Akarják-e tudni? = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./ c/ Salamon Márton László összefoglalta a Földes-üggyel kapcsolatos vitát. Stefano Bottoni Olaszországban élő történész a magyarországi Korall társadalomtörténeti folyóirat 2004 decemberi számában közölte A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy című tanulmányát. Ennek akkor nem volt nagyobb visszhangja. Salamon Márton László összegzése kiegészíthető azzal, hogy az A Hét (Marosvásárhely) hetilap 2005. február 17-i száma újraközölte Bottoni tanulmányát azután indult meg a vita. A vitacikkek eddig az A Hét hasábjain láttak napvilágot, most adott hírt a vitáról a Krónika. Salamon Márton László szerint a vita két romániai magyar szereplőt hoz kínos helyzetbe, Gálfalvi Zsoltot, a Román Televízió igazgatótanácsának RMDSZ-es tagját, a Magyar Pen Klub elnökét és Sütő András írót. Sütő András „légből kapott és gyalázatosságában bíróságért kiáltó” állításnak nevezte Traumát oldó emlék címmel megjelent írásában Stefano Bottoni azon állítását, miszerint „Ahhoz azonban, hogy Hajdu elindíthassa Földes elleni támadást, folyamatosan információra volt szüksége Kolozsvárról. Ezt biztosította Sütő”. Sütő András a feljelentő levelek kapcsán azzal védekezett, hogy Hajdu csak véleményeket kért az Igaz Szó Földes által elmarasztalt szerkesztőiről. Gálfavi Zsolt ugyanebben a számban csapdahelyzetekre hivatkozott. /Salamon Márton László: Parázs vitát gerjesztett az erdélyi magyar közéletben a Földes László-ügy. „Tündérország sötét oldala” = Krónika (Kolozsvár), márc. 18./

2005. április 28.

Néhány éve augusztus 1-jén ünnepelik az Aradi Magyar Sajtó Napját, hiszen 1861. augusztus 1-jén jelent meg az első hosszú életű újság Aradon, az Alföld. Nem kevésbé fontos azonban egy majd száz évvel később napvilágot látott lap, amely 1940 és 1945 közötti anyanyelvi sajtócsendet tört meg. A dél-erdélyi magyar lapokat ugyanis a bécsi döntés után beszüntették. Még dúlt a háború, amikor a romániai magyarság képviseletében fellépő Magyar Népi Szövetség kezdeményezésére sikerült kiharcolni egy magyar újság megjelentetését. A Jövő első száma 60 évvel ezelőtt, 1945. április 28-án került ki a nyomdából. Fejléce azt hirdette, hogy független, demokrata napilap. Függetlensége azonban megkérdőjelezhető volt, hiszen az MNSZ erőteljes befolyása alatt állt. Felelős szerkesztője is az egykori illegalista, népi szövetségi vezető, Palásti József volt, aki a két világháború közötti polgári újságírás legjobb erőit gyűjtötte a lap köré. A Jövő első munkatársai közé tartozott Ádám Elek, Bérczi György, Károly Sándor, Korda István, Messer Sándor, Molnár Tibor, Pintér Lajos, Schauer Soós Aladár, Szomory Oszkár. (Közülük idén április 20-án 95 éves korában hunyt el Pintér Lajos.) A 2. lapszám a Jövő sikere címmel jelezte: “Magyarul írni nemcsak jog, de kötelesség is. Súlyos és szép kötelezettségeket ró erre a lapra az, hogy Aradon magyar nyelven szólaltatja meg a haladó, korszerű eszmék törekvéseinek, célkitűzéseinek, harcának hangját”. A Jövő első száma 2500 példányban jelent meg, év végére elérte a négyezres példányszámot, s évről évre növelte olvasótáborát. Az 1948–1949-es években az erősödő politikai nyomás hatására a polgári zsurnalisztika több kiválósága kikerült a szerkesztőségből, végül 1949 nyarán az RMP megyei bizottsága politikai és gazdasági céljainak rendelte alá a lapot, 1950 végétől Vörös Lobogó lett a lap címe. /Puskel Péter: Elődünk, a Jövő. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 28./

2005. szeptember 23.

Hosszú évtizedeken át mind Magyarországon, mind Romániában bátorság kellett a Magyar Népi Szövetség történetének feszegetéséhez. Töttössy Magdolna kutatásainak doktori tézisének ez volt a témája, s dolgozatát 1986-ban sikeresen megvédte. Töttössy Magdolna úttörő munkájának – A Magyar Népi Szövetség története, 1944–1953 – a magyar történetírásban ezek az előzményei. Töttössy Magdolna könyvét széles levéltári munkára, a korabeli sajtóra, a visszaemlékezésekre és más igen fontos forrásra építette. Szembenálló érdekek gáncsolták az MNSZ működése idején keletkezett írásos emlékek és hagyatékok megőrzését, s még ma is homály fedi a megmaradt kútfők hollétét. Demény Lajos szemtanúja volt annak, hogy milyen hányatott sorsra jutott a Bányai László-hagyaték, hogy az özvegy milyen nehézségekkel találta magát szemben, amikor a hagyaték megmentésére törekedett. A Román Munkáspárt döntése alapján 1949. november 7-én letartóztatták az MNSZ kiemelkedő politikusait és szakembereit. A soha nyilvánosság elé nem tárt „hazaárulás” vádjával börtönbe került Kurkó Gyárfás, Antal Dániel, Balogh Edgár, dr. Csögör Lajos, Jordáky Lajos, Méliusz József. Ezzel a letartóztatások nem értek véget, dr. Demeter Jánost például 1950 áprilisában vették őrizetbe. A sors fintora, hogy a letartóztatási hullám utolérte Luca Lászlót is, aki pedig előretolt „élharcos” volt az MNSZ és a magyarság ellen folytatott könyörtelen felszámolásban. Őt 1952 februárjában vetették börtönbe, és hosszú rabság után a tömlöcben érte utol a halál. /Demény Lajos: A Magyar Népi Szövetség története. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 23./

2005. október 18.

A Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958) című terjedelmes összegzésében (A Hét, okt. 6.) Stefano Bottoni egyebek között azt írta a marosvásárhelyi írók 1956 októberi nyilatkozatáról: „A hűséglevelet azok a helyi írók szerkesztették, akikben a párt egyedül és teljes mértékben megbízhatott. Hajdu Győző, az Igaz Szó című folyóirat főszerkesztője, és Kovács György író; a levél november 4-én jelent meg Lelkiismeretünk parancsszava. A Magyar Autonóm Tartományban élő írók és a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozóinak levele az RMP Központi Vezetőségéhez címmel a Vörös Zászlóban. A központi magyar napilap, az Előre főszerkesztője, Robotos Imre ugyanakkor megtagadta az előbbi cikket aláírók által néhány nappal később elküldött távirat megjelentetését, mivel közülük ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, hogy törölje nevüket az aláírók közül, mivel »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«.” Stefano Bottoni közlése pontatlan, ugyanis a szóban forgó nyilatkozat aláírói közül nem csak ketten – Sütő András és Gálfalvi Zsolt –, hanem négyen kérték nevük törlését, de a szerző Oláh Tibor és Nagy Pál nevét „kifelejtette” a szövegből. Holott közleményének jegyzeteiben hivatkozott Sütő András Szemet szóért című naplókötetére is. Ennek 89-90. oldalán ez olvasható: „Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal felhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk! A főszerkesztő ezt tudomásul vette. Közölte velem, hogy ilyenformán a szöveg kinyomtatását azonnal leállítja, de miért? Hiszen azt huszonvalahány személy írta alá! Négyünk kivételével a többi vállalja, amit aláírt. Robotos ennek ellenére a levelet nem merte, vagy nem akarta közölni.” Valóban: a nyilatkozat [vagy levél] soha nem jelent meg az Előre hasábjain. A hitelességre törekvő történésznek tiszteletben kell tartani a tényeket. /Nagy Pál: Nem csak ketten... = Népújság (Marosvásárhely), okt. 18./

2006. január 28.

1990-ig nagy ünnepeket rendeztek január 26-án, Ceausescu születésnapján. A bukaresti Ghencea temetőben idén is összegyűltek régi hívei, hogy virágcsokrot vagy vörös koszorút helyezzenek a diktátor sírjára. Többen szervezetten jelentek meg a megemlékezésen a Romániai Munkások Szövetsége, a Munkás-Románia Egyesülete, a Szocialista Szövetség Pártja, a Szocialista Munkáspárt és a Román Munkáspárt képviseletében, ilyen alakulatok is léteznek. A Román Kommunista Párt nem képviseltette magát, lévén, hogy nem sikerült a bíróságon bejegyeztetni. /Kilin Sándor: Szellemidézés. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 28./

2006. március 29.

A szenátus jogi, illetve emberjogi bizottsága döntése értelmében azok a személyek, akik az egykori Szekuritátéban, illetve annak keretében, dolgoztak, tíz évig nem tölthetnek be semmiféle köztisztséget. A szenátorok megvitatták az átvilágítási törvényt, amely bizonyos időre korlátozza a köztisztségekhez való hozzáférést azon személyek számára, akik tagjai voltak a kommunista hatalmi struktúrának, az elnyomó apparátusának. Teodor Melescanu (NLP) javaslatára a szenátorok ebbe a kategóriába sorolták a román diplomácia egykori képviselőit is: a nagyköveteket, a minisztereket és a külügyminisztérium központi apparátusának tagjait. Azok a személyek, akik a pártoktatásban vettek részt, a Stefan Gheorghiu pártakadémia rektorai és dékánjai voltak, valamint a megyei pártiskolákban vezető tisztségeket töltöttek be, nem választhatók, vagy nevezhetők ki köztisztségekbe. Az átvilágítási törvénytervezet szerint azok sem nevezhetők ki köztisztségekbe, akik a Román Kommunista Párt, a Román Munkáspárt, a Kommunista Ifjak Szövetsége, az Ifjúmunkás Szövetség keretében vezető posztokat töltöttek be, továbbá ha az Államtanács tagja, miniszterek, államtitkárok, a megyei, városi, regionális és kerületi néptanácsok végrehajtó bizottságainak elnökei, alelnökei és titkárai voltak. /Elkészült az átvilágítási törvény jelentése. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 29./

2006. augusztus 30.

Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./

2006. szeptember 14.

Október 20-ára nem készül el a kolozsvári Sétatéren felállítandó 1956-os emlékmű. A kezdeményező Kolozsvár Társaság elnöke, Kántor Lajos tájékoztatása szerint a romániai megemlékezések központi rendezvényének a helyszíne Kolozsvár lesz, a 4 méter magas szobor helyett azonban az ünneplőknek be kell érniük csupán az „alapkőletétellel”. Előre nem látott ügyintézési bonyodalmak merültek fel. Jelenleg úgy tűnik, a magyarországi ’56-os Emlékbizottság mintegy 4,8 millió forinttal finanszírozza az emlékműállítást, az Illyés Közalapítvány pedig 600 ezer forinttal járul hozzá a szoborállítás költségeihez. – A szobor „napszimbolikus” kapu a szabadságvágy, a jóreménység, a szebb jövő, a felszabadulás eszméjének szimbóluma. Az emlékmű alkotója Szakáts Béla /sz. Székelyudvarhely, 1938/ Temesváron él, egyetemi tanár. Sógor Csaba RMDSZ-es szenátor a romániai ’56-os elítéltek rehabilitációját kérte a parlament őszi ülésszakának első napján. A politikus különbizottság felállítását javasolta, amely csak ’56 eseményeivel foglalkozna, és feladata lenne megvizsgálni valamennyi ítéletet. Sógor Csaba emlékeztetett arra, hogy a Szekuritáté a Román Munkáspárt utasítására elfojtott minden, a magyarországi eseményekkel szimpatizáló megnyilvánulást, s több ezerre tehető a romániai letartóztatások és ítéletek száma. Egymást követték az elhurcolások, a letartóztatások és hidegvérrel kimondott halálos ítéletek. Az áldozatok között volt olyan csoport, amelynek tevékenysége az 1848-as hősök emlékművének a megkoszorúzására szorítkozott, vagy fehéregyházi megemlékezésben nyilvánult meg. Mások át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak, vagy memorandumot szerkesztettek, amelyet az ENSZ-hez szándékoztak benyújtani. Egyesek fegyveres felkelést kíséreltek meg szervezni a kommunista rendszer megdöntésére, de még addig sem jutottak el, hogy találkozzanak. Ott voltak a temesvári diákok – románok és szászok! –, akik közül legalább kétezret tartóztattak le és ítéltek el. /(ercsey, farkas, pam): Nem készül el időben az ’56-os emlékmű. Kolozsváron zajlanak a központi ünnepségek. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 14./

2006. október 19.

Marosvásárhelyen nem jegyeztek fel 1956-ban olyan méretű utcai tüntetéseket, mint Temesváron, Kolozsváron vagy Bukarestben, de a hangulat itt is feszült volt. Ennek előzménye egy 25 tagú csoportnak 1956 augusztusában Budapesten és más egyetemi központokban tett egy hónapos tapasztalatcseréje. November elsején, a halottak napján – akárcsak a kolozsváriak a Házsongárdban – a református temetőben gyertyás együttérzési megnyilvánulást kezdeményeztek. A készülődésről tudomást szerezve, maga a Marosvásárhelyen tartózkodó központi bizottsági párttitkár, Fazakas János lépett közbe és lebeszélte őket erről. Így a gyertyás demonstrációból szerény, jelképes akció lett. Egy idősebb hölgyet megkértek, hogy a Bolyaiak sírjára helyezzen egy szalaggal ellátott virágkoszorút, amelyen meggyújtottak mintegy 150 gyertyát. Az egyetemisták sorait szaporították középiskolás bolyaisták is. Az esetről egy november 2-i jelentés tájékoztatta a pártszerveket. A Román Munkáspárt Ellenőrző Bizottságának egy 1957-ben készített jelentése arról tájékoztatott, hogy Marosvásárhelyen a 960 egyetemistából majdnem 200 „provokatív” módon viselkedett a forradalom alatt. Pártbizottsági döntés alapján, 1956 decemberében az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel „ellenséges megnyilvánulásaik voltak”. Bugyi Pál, a tartományi néptanács elnöke neheztelt az egyetemistákra, mert: „amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek.” Az egyetemen egyeseket nemcsak kicsaptak, hanem letartóztattak és súlyos börtönbüntetésekre ítéltek. Így járt Maier Alexandru és Bauer György 1957-ben. /Pál-Antal Sándor: Diákmegmozdulások Marosvásárhelyen 1956 őszén? = Népújság (Marosvásárhely), okt. 19./

2006. október 21.

A magyar forradalom kirobbanásának idején Gheorghe Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt első titkára Jugoszláviában tartózkodott. Ezért 1956. október 28-ig Romániában a biztonsági intézkedések foganatosítása a Politikai Bizottságra hárult. Már 24-ére eldöntötték, hogy teljes hírzárlatot léptetnek életbe a szomszéd országot illetően. Ezenfelül lezárják a határt, és kerülnek minden olyan intézkedést, ami ingerelhetné a magyar vagy a német lakosságot. Ugyanakkor teljhatalmú megbízottakat küldtek ki a határ menti, vegyes lakosságú és a politikailag „érzékenyebbnek” tartott tartományokba: Fazekas Jánost Marosvásárhelyre, a Magyar Autonóm Tartomány székhelyére küldték, Miron Constantinescut Kolozsvárra. Másokat, főként magyar származásúakat Nagyváradra, Nagybányára és Temesvárra. Október 26-án a Politikai Bizottság kidolgozott egy akciótervet. Ebben előírták a munkahelyi gyűlések összehívását és a magyarországi események „feldolgozását”, azonnali intézkedések foganatosítását a lakosság jobb élelmiszerellátása érdekében. Gheorghiu-Dej hazatérte utáni elemzéskor a Román Munkáspárt vezetősége a helyzetet válságosnak ítélte és különleges intézkedéseket hozott. Október 30-án vezérkari csoportot állítottak fel Emil Bodnaras vezetésével, azzal a feladattal: „megtegyenek minden szükséges lépést, hogy biztosítsák a legnagyobb rendet a Román Népköztársaság területén”. A Magyar Autonóm Tartomány központjában, Marosvásárhelyen október 26-tól Fazekas János koordinálta a politikai akciókat. Fazekas egy 1989 után készült interjúban említette, hogy Gheorghe Pintilie tábornok, aki 1948-tól a Securitate irányítója volt, titkos parancsot küldött neki, amely mintegy ezer névből álló listát tartalmazott, akiket előzetes letartóztatásba akart helyeztetni. A listán a Magyar Autonóm Tartomány fontos személyiségeinek, számos írónak és értelmiséginek, tanároknak és az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet mintegy 150 diákjának a nevét azonosította. Azonban Fazekasnak a Kolozsváron hasonló utasításokat kézhez kapó Miron Constantinescuval együtt sikerült hatályon kívül helyeztetni a rendelet végrehajtását. Fazekas november első napjaiban számos nagygyűlés megtartását rendelte el, amelyeknek egyedüli célja a Román Munkáspárt politikájának helyeslése és a magyarországi események elítélése volt. Az ülésen többnyire kényszerűségből munkások szólaltak fel a forradalmat elítélően, őket megfenyegettek, nehogy visszautasítsák a „felkérést”. Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában gyűlést tartottak az írókkal és szerkesztőkkel. Fazekas János minden résztvevőt nyílt állásfoglalásra kötelezett, ami nem lehetett más, mint a forradalom elítélése. Az összejövetel után, hűséglevelet készítettek, amelyet „aláírt” tizenhat író, három szerkesztő és három szerkesztőségi dolgozó. A levél november 4-én jelent meg a Vörös Zászlóban Lelkiismeretünk parancsszava. A Magyar Autonóm Tartományban élő írók és a marosvásárhelyi irodalmi intézmények dolgozóinak levele az RMP Központi Vezetőségéhez címmel. Visszaemlékezéseiben Fazekas János úgy magyarázta, hogy ez a nyilatkozat „védőpajzs volt évtizedeken keresztül, lehetőséget biztosított az alkotómunkához.” Következett a nyilatkozatnak az Előrében történő közzététele. Ezt megelőzően Sütő András és három társa (Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor és Nagy Pál) felhívta Robotos Imrét, a központi magyar napilap, az Előre főszerkesztőjét, hogy nevüket törölje az aláírók közül, mivel ők nem értenek mindenben egyet annak tartalmával és „szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal”. Robotos a kérdést úgy oldotta meg, hogy a felhívást nem közölte le, ami súlyos következményekkel járt számára. Fazekas az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet összejövetelén arra kötelezte annak tanárait, hogy ők is egy nyílt levélben fejezzék ki hűségüket a rendszer iránt. A nyilatkozat 42 aláírással november 5- én jelent meg a Vörös Zászlóban. A marosvásárhelyihez hasonló nagygyűléseket tartottak Sepsiszentgyörgyön, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és máshol. /Pál-Antal Sándor: Preventív retorzió – nagygyűlések, hálanyilatkozatok. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./

2006. november 24.

Kétnapos nemzetközi konferencia kezdődött november 23-án Kolozsváron a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Történelem és Filozófia Tanszékének a szervezésében, amelynek fő témája az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. Az események ötvenedik évfordulója alkalmából tartott, 1956 – A vég kezdete. Forradalom és ellenállás Közép- és Kelet-Európában című értekezleten neves magyarországi és hazai kutatók, történészek tartottak előadást. A résztvevőket Csucsuja István professzor, a Történelem és Filozófia Tanszék dékán-helyettese üdvözölte. A konferencián Jan Sadlak, a Felsőoktatásért Európai Központ igazgatója a lengyelországi történéseket felidézve kifejtette: 1956-ban Magyarország részéről érkezett az első reakció a lengyelországi eseményekre. Előadást tartottak neves magyarországi történészek, köztük Földes György, a budapesti Politikatörténeti Intézet főigazgatója, Illés Pál Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora. A hazai kutatók között volt Vekov Károly, Novák Csaba Zoltánt, Lönhárt Tamás és Tóth Szilárd is. A témakörök voltak: az 1956-os események szerepe a desztalinizációs folyamatban, a Szovjetunió és a kelet-közép-európai történészek 1956-ban, elnyomatás és antikommunista ellenállás Romániában az ötvenes években, kísérlet Gheorghe Gheorghiu-Dej félreállítására az 1956-os forradalom körülményei között, Lengyelország 1956-ban, a forradalom kihatásai a Román Munkáspárt kisebbségpolitikájára, a forradalom szimbólumai, a Kossuth-címer és/vagy a lyukas zászló. /P. A. M.: 1956 – A vég kezdete. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 24./ Földes György kiemelte, hogy az ’56-os magyar forradalom gyökereit nem lehet csak a gazdasági és társadalmi elégedetlenségekben, az ebből származó feszültségekben keresni, megvannak annak a maga desztalinizációs gyökerei is. Smaranda Vultur az antikommunista ellenállás 1950-es évekbeli történéseiről, Liviu Tarau a szovjetunióbeli és a kelet-közép-európai folyamatokról, Vekov Károly a forradalom előzményeiről, Alina Ilinca és Liviu Marius Bejenaru a Gheorghe Gheorghiu-Dej félreállítására tett kísérletről, Novák Csaba Zoltán 1956 kisebbségpolitikai következményeiről, Lönhárt Tamás a romániai magyarság és a forradalom viszonyáról, Tóth Szilárd pedig a román hadseregben 56-ban lezajlott puccskísérletről értekezett. /Benkő Levente: Kényelmetlen és érdekfeszítő: 1956. = Krónika (Kolozsvár), nov. 24./

2007. október 19.

1956 őszén, 1957 elején az erdélyi kérdés megoldására négy, számos kitételében ma is továbbgondolásra késztető terv, elképzelés született. A négy tervezethez kapcsolódik a Bolyai Tudományegyetem Történelem–Nyelvtudományi Karának 1956. októberi diákszövetségi „Határozati javaslata”, amely mindmáig a romániai magyar egyetemi oktatás reformjának egyik legátfogóbb és legsokrétűbb programja. Ezek a tervek, elképzelések a román kommunista diktatúra egyik, véres terrorról ismert korszakában születtek. Tófalvi Zoltán közölte dr. Dobai István által megfogalmazott ENSZ-memorandum szövegét, melyet ő fedezett fel a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) bukaresti levéltárában. Dr. Dobai István a 2007-ben Kolozsváron megjelent Mulandó Szilágyság című kötetében elmondta, az ENSZ-memorandum néven ismert dolgozat legfőbb inspirálója Wesselényi Miklós, aki azt sugallta: az erdélyi kérdés megoldásának a vitatható területek méltányos megosztását és a lakosságcserét tartja. Dobai és társai úgy képzelték el, hogy „a magyar kérdés” egyfajta appendixeként az ENSZ elé tárják az erdélyi magyarságot a trianoni békeszerződéssel ért súlyos igazságtalanságokat és jogsértéseket. A memorandum egy-egy példányát el akarták juttatni az ENSZ-hez, a magyar és román kormányhoz, a Román Munkáspárthoz, illetve a legnevesebb magyarországi személyiségekhez. /Dobai István ENSZ-memoranduma. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./

2007. október 23.

1946-ban tüntettek először Erdélyben magyarok a kommunistákkal való együttműködés ellen. Azok ellen, akik az erdélyi magyarság nevében róla, de nélküle akartak dönteni. Majdnem tíz évvel ezután itt, Kolozsváron került sor az erdélyi magyar egyetemi ifjúság közös, 1956-hoz méltó összefogására, amelyet a kommunista diktatúra könyörtelenül megtorolt. Temesváron a magyar és román egyetemi ifjúság megmozdulása, a Szoboszlay-csoport mártíriummal végződött szervezkedése, a nagyváradi diákok csoportja, Székelyföld megannyi mártírja jelzi a megtorlást. Romániában az 1944–1947 közötti időszak fő jellemzője a „népi demokratikus” rendszer fokozatos bevezetése volt. A szovjet nyomásgyakorlással hatalomra juttatott, kommunisták által vezetett kormány, a párizsi békekonferencia lezárta (1947. február) előtt a kisebbségpolitikát illetőleg egy sor, a magyarság helyzetét lényegesen javító intézkedést is törvénybe iktatott. A romániai magyar kisebbség érdekképviseletét magára vállaló Magyar Népi Szövetség érdeme a magyar iskolahálózat, a Bolyai Tudományegyetem, az erdélyi magyar kultúregyesületek, a többségében magyar lakta településeken, a hivatalos intézmények keretében a magyar nyelvhasználat, a közigazgatási testületekben az arányos képviseltséget célzó törekvések, majd az 1946. évi választásokon a jelentős parlamenti képviselet biztosítása. Ennek ára is volt: a valós plurális politikai opció kizárása, a hatalom hivatalos kurzusának átvétele és kötelezővé tétele, valamint a „marosvásárhelyi nyilatkozatként” ismert, 1945. november 17-én a Magyar Népi Szövetség százas intézőbizottságával elfogadtatott állásfoglalás, amely a román állam keretében, az „igazi demokrácia” megvalósítása függvényének tekintette a kisebbség jövőjének biztosítását. Ezt a román hatóságok a párizsi békekonferencián is felhasználták. Ez az állásfoglalás a Magyar Népi Szövetség és az erdélyi magyarság jelentős része közötti törésvonal alapvető elemévé vált. Ennek a mélyülő szakadéknak a kifejezése volt az 1946. június 27–30. közötti, székelyudvarhelyi Magyar Népi Szövetség kongresszusa idején történt első tömeges tüntetés, amely a kommunista hatalommal való együttműködés elleni közösségi fellépést jelentette. A közművelődési intézmények (Erdélyi Múzeum-Egyesület, EMKE, Erdélyi Magyar Dalosszövetség), a hitel- és értékesítési szövetkezetek hálózata, de még az iskolahálózat is megsínylette az 1947 utáni fordulattal kiépülő proletárdiktatúrát. 1949-ben ugyanúgy áldozata lett a koncepciós kirakatpereknek Márton Áron püspök, Szász Pál, Korparich Ede, Nagy Géza, Pásztai Géza, a Magyar Népi Szövetség vezetőségéből Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, a szociáldemokrata Lakatos István vagy Jordáky Lajos is. Az 1950-es évek nem csak a hagyományos erdélyi magyar kulturális, gazdasági intézményhálózat, hanem a Magyar Népi Szövetség (ön)feloszlatásának időszaka is. A kommunista hatalommal jött a nincstelenség, ínség, nyomor mellett a félelem, a meghurcolás, kényszerlakhely és bebörtönzés. Az 50-es évek első felében új elit jelent meg, amely a kommunista egypártrendszer keretei közt kereste az utat. Az 1952-es közigazgatási reform következtében létrehozott Magyar Autonóm Tartomány az új szovjet mintájú, „adminisztratív megoldás” következménye. Nem valós autonóm intézményről, hanem a szovjet közigazgatási rendszer mintájára létrejött testületről volt szó, amely az állami- és pártintézmények helyi, regionális szintű függvényeként működött. Központja Marosvásárhely lett, amelyet az erdélyi magyarság új, jól ellenőrizhető centrumává változtattak. 1947 után Bukarest, az 50-es években pedig Marosvásárhely lett a központi román kommunista hatalom által megtervezett kisebbségi intézmény és érdekképviseleti hálózatok regionális központja – Kolozsvár ellenében. Kulturális intézményeinek köszönhetően azonban Kolozsvár továbbra is fontos centrum maradt az erdélyi magyarok számára. Elkezdődött a magyar kultúrintézmények „átvándorlása” Marosvásárhelyre. A sort az Utunk kezdte, a Romániai Magyar Írószövetség központi lapja, majd követte a Színművészeti Intézet 1954-ben. Az 1953–1954-es tanévben megszűnt a kolozsvári Mechanika Intézet magyar oktatási részleg. A következő évben a Mezőgazdasági Főiskolára való felvételin már nem hirdettek meg magyar tannyelvű helyeket. A tiltakozó levelek miatt az 1956–1957-es egyetemi tanév kezdetén újból lehetett felvételizni magyar nyelven ezekre a szakokra. A Román Munkáspártnak 1956. július 15-én kiadott határozata a vegyes (román–magyar) oktatási egységek és vonalak bevezetését célozta. 1956. október 24-én, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem bölcsészkari diákszervezete az új statútumot és program-tervezetet előkészítő bizottság tagjai kérték a diákszervezet tényleges függetlenségének alapszabályzatba iktatását. 1956. november 1-jén Dávid Gyula tanársegéd vezetésével a bölcsészkar hallgatói felkeresték a Házsongárdban eltemetett jeles magyar irodalmi személyiségek sírjait. November 12-én Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György, Kelemen Kálmán, valamint a csoportjukhoz időközben csatlakozott Gyöngyösi Gábor, Bartis Ferenc, Páskándi Géza, Zalányi Ágota bemutatták a Diákszövetség vezetősége előtt az általuk elkészített programtervezetet, s egy perc néma csenddel adóztak a magyarországi áldozatok emlékének. 1956. november 18-án következtek a letartóztatások. 1957 tavaszáig egymást követő több hullámban letartóztatták, elítélték, majd munkatáborokba, börtönökbe zárták mindazokat, akik 1956 folyamán kifejezték elégedetlenségüket, vagy csupán méltó módon szóltak. /Lönhárt Tamás: Tiltakozás és közösségi összefogás. 1946-ban és 1956-ban Erdélyben. Az erdélyi magyarság a kommunista rendszer első évtizedében. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./

2008. október 28.

Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

2008. november 17.

Sigmond Eliz marosvásárhelyi nyugdíjas jelmezkészítő Szépapáktól unokákig /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ címmel írt könyvet családja történetéről. A szerző Luka László, a Petru Groza-kormány volt pénzügyminisztere unokahúga. A kötet alcíme: Mozaikkockák egy erdélyi család történetéhez. Luka László volt kommunista politikus szerepe és tevékenysége még nem eléggé tisztázott, a könyv a családi emlékekkel segít a történészi elemzéshez. A kötetet a szerző szülőfalujában, a Kovászna megyei Lemhényben mutatták be. Sigmond Eliz Marosvásárhelyen 27 éven át, nyugdíjazásáig a bábszínházban dolgozott: előbb műsorfüzeteket, plakátokat készített, majd bábkészítéssel foglalkozott. Néhány éve a jelmezeket, maszkokat, kalapokat, egyéb kellékeket kiállította a Marosvásárhelyi Napok alkalmával, azóta egyre-másra születnek a kosztümök. Sigmond Eliz megpróbálja kideríteni, hogy ki is volt Luka László, akiről nagyon kevés írásos dokumentum maradt fenn. „Kiderült, nem igaz, hogy öngyilkos lett a magánzárkájában, hanem lelőtték az enyedi börtönudvaron – mesélte az unokahúg. Luka László 1919 után, alig huszonegy évesen csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. Szakszervezeti vezetőként és baloldali aktivistaként emiatt több ízben letartóztatták, illetve bebörtönözték a királyi Romániában. 1940 után a Szovjetunióban tevékenykedett, ahol az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság képviselője lett a Legfelsőbb Szovjetben. Románia 1944. augusztus 23-i átállását követően tért haza Romániába, ahol nevét románosítva Vasile Lucára változtatta, és a kommunista hatalomátvételt követően miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter lett. A pénzügyi reform bevezetésének akadályoztatása és a pártvonaltól való elhajlás vádjával, de tulajdonképpen a Román (Kommunista) Munkáspárton belüli véres leszámolások keretében Ana Pauker és Teohari Georgescu kommunista politikusokkal együtt 1952 tavaszán minden tisztségétől megfosztották, letartóztatták, és a pártból kizárták, 1954 októberében halálra, majd életfogytiglanra ítélték. Luka 1963. július 23-án halt meg a nagyenyedi börtönben. Nicolae Ceausescu 1968-ban rehabilitálta Lukát, Paukert és Georgescut. /Máthé Éva: Mozaikkockák, jelmezek. = Krónika (Kolozsvár), nov. 17./

2009. február 27.

A Bolyai Egyetem tízéves évfordulójának látványos megünneplése, az ebből az alkalomból az Állami Tanügyi és Pedagógiai Kiadó által kiadott emlékkönyv, melyet minden külföldi delegációnak átadtak, a Babes Egyetemmel közösen rendezett tudományos konferenciák, mind azt sugallták, hogy végleg elfogadott a két egyetem létezése Kolozsvárt. 1956-tal kapcsolatban diákok, tanársegédek letartóztatása (Dávid Gyula, Páskándi Géza, Bartis Ferenc pere), nem mutatott nyíltan arra, hogy valójában a Bolyai Egyetem elleni akció-sorozatról van szó. Az oktatás rendben folyt, a diákok vizsgáztak, hűségnyilatkozatok is elhangzottak, néhány szembenállót, mint Várhegyi István, lekapcsoltak, a kizárások is megtörténtek, mint a többi egyetemen. 1958 január elején az Előrében megjelent Takács Lajos rektor cikke Tudományos munkánk új sikerei felé címmel, melyből azt lehetett gondolni, hogy a Bolyai Egyetem ígéretes jövőnek néz elébe. Nem keltett feltűnést két román szerző 1959. február 7-én az Előrében megjelent írása, melynek címe: „A kolozsvári Babes és Bolyai Egyetemek testvéri együttműködése”. Csak később lehetett észrevenni, hogy ez a cikk is az előkészítő taktika része volt. Február 13-án kezdődött a „bolyaisták” pere Kolozsvárt, Varró János és Lakó Elemér, valamint néhány diák ügyét – a szokásos forgatókönyv szerint – közös perben hozták össze, mint a Bolyai Egyetemen működő, nacionalista csoportosulásként tárgyalható ügyeket. A per célja a Bolyai Egyetemen működő „nacionalista” csoportok „leleplezése” volt. 1959. február 15-én cikk jelent meg a bukaresti Előrében „A diákság ideológiai-politikai nevelése a Bolyai Egyetemen” címmel. Szerzője Sztranyiczky Gábor, az egyetem tanársegéde kifejtette, hogy a Bolyai Egyetem ifjúsága ki van téve a burzsoá-nacionalista ideológia állandó befolyásának. Február 19-én szintén „véletlenül” nyilvános tárgyaláson mondták ki az ítéletet a bolyaisták perében, ezen a napon kezdődött Bukarestben az RNK Diákszövetségének konferenciája, melyen a legmagasabb rangú román pártvezetők vettek részt, Gh. Gheorghiu-Dej főtitkárral az élen. A konferencián a főtitkár elítélt minden nemzeti elkülönülést. Idézte a lenini tételt, hogy a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy ne szigetelődjenek el. Ion Iliescu, a Diákszövetség országos elnöke (a Ceausescu utáni első államfő!) méltatta az RMP bölcs politikáját a „nemzeti” kérdésben, melynek eredménye a román nép és az együttlakó nemzetiségek testvéri barátsága, és kifejtette, hogy a román és a nemzeti kisebbségekhez tartozó diákságnak együttes munkával, tanulással közös szakmai, tudományos, kulturális akciók szervezésével még szorosabbra kell fűzniük testvériségüket. Az oktatásügyi miniszter helyeselte az iskolák egyesítésének gondolatát. Ilyen bevezető szövegek után nem maradhatott el a Diákszövetség magyar küldötteinek egyetértő felszólalása. A kijelölt felszólaló nem térhetett ki a feladat elől. A felszólaló bolyaisták, köztük Koszti István, teljesen egyetértettek a leadott szövegekkel. A marosvásárhelyi orvosi egyetem küldöttje azt kérte, hogy a végzett magyar orvosokat küldjék az ország bármely tartományába dolgozni (később az lett a gyakorlat, hogy a magyar végzetteket, orvosokat, tanárokat, olyan Kárpátokon túli félreeső területekre helyezték, ahova a románok sem akartak menni, a román végzetteket pedig főleg magyar városokba, körzetekbe nevezték ki). Mindez hozzátartozott az asszimilációs politikához és a magyar értelmiség szétveréséhez. /A Bolyai egyetem és a Babes egyetem kényszerházassága 1959-ben – Részlet Katona Szabó István A nagy hazugságok kora (1948–1968) című készülő önéletrajzi kötetéből. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 27./

2009. március 3.

Szabédi öngyilkosságának /1959. április 18./ híre már másnap elterjedt, a nyugati rádiók is bemondták. Felháborodást keltett, mert mindenki tudta, hogy összefüggésben van a Bolyai Tudományegyetem erőszakos beolvasztásával. A pártvezetés a szokásos módszerrel Szabédi hitelességét lejártó eszközöket terjesztettek. Az egyik szerint nyelvészeti munkájának elutasítása a szakemberek részéről váltotta ki tettét, de azt is kimutatták, hogy családjában történt már öngyilkosság. Nyilvános gyűlésen kellett elítélni Szabédi „meggondolatlan, pártellenes cselekedetét”. Marosvásárhelyen Szabó Lajosnak kellett elítélnie Szabédit, aki közismerten jó barátja volt. Neki a Színművészeti Főiskola igazgatójaként kellett vállalnia ezt méltatlan feladatot. Tragikus veszteségnek minősítette, nem fűzött hozzá politikai magyarázatot. Erre megszólalt egyik előadó az asztalnál, szemére vetette és köntörfalazásnak minősítette, hogy Szabó Lajos nem foglal nyíltan állást Szabédival és életművének hibáival szemben. Inkább senki nem mondott semmit, kitért a válasz elől. Katona Szabó István készülő emlékiratában felidézte, hogy Balogh Edgár előtt szóba hozta Szabédi öngyilkosságát. Balogh Edgár elmondta, hogy találkozott Szabédival néhány nappal halála előtt, nagyon rossz hangulatban volt s azt mondta neki: „Neked könnyű, mert gyermekeid vannak! Sajnos, nem értettem elszólását, nem sejtettem, mire készül, pedig talán meg tudtam volna győzni. Mert semmi oka nem volt – magyarázta Edgár – a dolgok jól alakulnak. Megmarad a két egyetem önállósága, már fel is terjesztettük a legfelső vezetéshez. Szegény Laci nem hitt a jövőben, nem bízott eléggé a pártban.” Katona Szabó István nem látta értelmét vitatkozni vele, hiszen ő minden pártdöntésnek kereste a jó oldalát. Újvári Ferenc jelen volt Szabédi temetésén, melyet civilruhás szekusok egész csapata tartott szemmel. Katona Szabónak eszébe jutott, amit Szabédi mondott, a Luka-ügy után: „úgy érzem, mintha egy mozdony közeledne felénk, hogy elsöpörjön kíméletlenül.” Luka László megbélyegzése után törölték a szervezeti szabályzatból, hogy a Vasgárda tagjai nem lehetnek a Román Munkáspárt tagjai, ezután ezrével léptek be volt vasgárdista fiatalok. Fokozatosan Ceausescu kezébe került a párt középvezetésének irányítása. Mogyorós Sándor pártvezető kijelentette, hogy a Bolyai Tudományegyetem létesítése a magyar reakciónak és nacionalista erőknek tett engedmény volt. Április végén, amikor kiderült, hogy végleg megszületett az új egyetem Babes–Bolyai elnevezéssel, még egy tanár öngyilkos lett. Molnár Miklós, a közgazdasági karról. Május elején újabb megdöbbentő öngyilkosság történt, a Bolyai Egyetem beolvasztása miatti tiltakozásul, Csendes Zoltán prorektor, aki kezdettől részt vett az „egyesítési” tárgyalásokon, feleségével együtt lett öngyilkos. Ő már tisztában lehetett azzal, hogy valójában miről van szó, mert ekkor már kiderült, hogy minden szakon, kivéve a magyar nyelv és irodalom tanszéket, a magyarnyelvű oktatás egyharmadára csökkent. Sőt a jog és közgazdasági karon csak román nyelvű oktatás maradt. Szó sem volt két egyenrangú, önálló egyetem működéséről. Ezt nem akarta vállalni Csendes Zoltán prorektor, ez ellen tiltakozott Szabédi módjára. Közben külön bizottság vizsgálta a magyar irodalomtörténeti szakon előadó tanárok jegyzeteit. A bizottság tagjai a Központi Titkárságban működő „az együtt élő nemzetiségek problémáival foglakozó bizottság” két küldötte, Vécsey Károly és Blénesi Ernő élesen bírálta Szigeti József és Jancsó Elemér „nacionalista”, értékmentő munkásságát. Tanulmányuk az Igaz Szóban jelent meg májusban. Vécsey minden kormányt és irányzatot hűségesen kiszolgált az államosítástól az összevonásokig. Blénesi Ernő az Előrénél lett főszerkesztő-helyettes. Csendes Zoltán a statisztika professzora, prorektor, országosan elismert szakember volt a maga területén. Kiváló tehetség volt. (Részlet Katona Szabó István A nagy hazugságok kora (1948–1968) című készülő önéletrajzi kötetéből) /Ötven éve történt. A kolozsvári önálló magyar egyetem felszámolása. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./

2009. május 20.

Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén mutatták be május 18-án Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston fiatal történészek Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953 /Pro Print Kiadó, Csíkszereda/ című munkájukat. Egyed Ákos EME-elnök rámutatott, annak idején a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) érezhetően alakította a romániai magyar közvéleményt. Kezdetben az MNSZ reményeket fűzött a kiépülő új hatalomhoz, tárgyalási pozíciót keresett a hazai magyarság számára, aztán következett a leépülés, a többségi ígéretek be nem tartása. A kötet célja a valóság megismerése. Kiderült, hogy helyi szinten az MNSZ determináltabb volt, mint az országos vezetés. Az 1990 utáni román történetírás megfeledkezett a magyar kisebbségről, amelyhez legfeljebb azt a sémát csatlakoztatja, hogy a kommunizmust a magyarok és a zsidók hozták be az országba, és ezt még „megspékelik” a magyar irredentizmus nyomaival. Vitatható, hogy az MNSZ keretében milyen mértékben valósultak meg a Moszkvából és Bukarestből diktált pártérdekek. /Ö. I. B. : Érdekképviseletünk múltjáról. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 20./ „A Magyar Népi Szövetség története rendkívül összetett. Ebbe a bonyolult belső életbe nyújtanak betekintést a most nyilvánosságra hozott iratok” – jelezte Lönhárt Tamás egyetemi adjunktus az Érdekképviselet vagy pártpolitika? című forráskötetről. – Az MNSZ történetéből nemrég szintén könyvet író Lönhárt elmondta: tagadhatatlan, hogy a szövetségnek az illúziók és elvárások, illetve az elért eredmények közötti mérlege negatív. Az MNSZ az évek során, 1953-ban bekövetkezett megszűnéséig a Román Munkáspárt magyar tagozatává, azaz a kommunista hatalom magyar hivatalos szervévé vált. Olti Ágoston szavai szerint sokáig nem tudták, hogy az MNSZ iratanyaga egyáltalán megmaradt-e. „A véletlennek köszönhető, hogy ezek a források a birtokunkba kerültek, és arra törekedtünk, hogy a szervezet életét tükröző iratokat tegyük közzé” – mondta a Tismaneanu-jelentés összeállításában is tevékenykedő kutató. Nagy Mihály Zoltán elsősorban az EME-ének köszönte meg, hogy lehetővé tette a kutatást, és sajnálatát fejezte ki, hogy a mai „divat” a kutatóknak legfeljebb egy-másfél éves „projektek” keretében nyújt munkalehetőséget, holott „ennyi idő legfeljebb arra elegendő, hogy a kutató feltérképezze a keresett iratokat őrző levéltárakat és gyűjteményeket”. Elhangzott: az erdélyi magyar kutatók munkáit román nyelven is ki kell adni. /Benkő Levente: Tisztító források. = Krónika (Kolozsvár), máj. 20./ Megjegyzés: Lönhárt Tamás említett könyve: Uniunea Populara Maghiara in perioada instaurarii regimului comunist in Romania, Argonaut, Kolozsvár, 2008.

2009. május 29.

A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) 1956. február 14-25-e között Moszkvában lezajlott, XX. kongresszusa mérföldkőként vonult be a kommunizmus történetébe. Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak a kongresszus utolsó napján elhangzott, addig titkos jelentése feltárta a sztálini korszak egyik szakaszát és a volt diktátor törvénytelenségeit. A Hruscsov-jelentés távolról sem tárta fel a terrort, az összes törvénytelenséget, a szovjet befolyás alatt álló közép-kelet-európai államokban addig lezajlott kommunista terrort meg sem említette, mégis hatalmas fegyvertény, hogy egy kommunista ország kommunista vezetője hivatalosan ítélte el a kommunizmus egyes túlkapásait. A jelentés csak a szovjet kommunista káderekkel szemben az 1934–37-ig terjedő időszakban elkövetett visszaélésekre, gyilkosságokra, meghurcolásokra tért ki, és teljes mértékben mellőzte azt az 1917–1934 közötti időszakot, amelyért a pártvezetést, ezzel együtt magát Hruscsovot is felelősség terhelte. A titkos jelentést Hruscsov 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, ennek ellenére a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. Hiányosságai ellenére a huszadik század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a világon a kommunizmussal szembeni szemléletet. Romániában – legalábbis hivatalosan – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés. Az SZKP XX. kongresszusán részt vett RMP-küldöttség – Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, Miron Constantinescu, Iosif Chisinevschi és Petre Borila – vezetője, Dej az RMP központi vezetése tájékoztatásával is kivárt, és csak egy hónappal később, a párt 1956. március 23–25-i plenáris ülésén tájékoztatta azt a moszkvai kongresszus történéseiről. Az RMP 1956. március 23–25-i plenáris ülésén Dej jelentést tett a Politikai Bizottság előtt, bírálta Sztálint, és főleg személyi kultuszát, azonban a Hruscsov-jelentésről szó szerint nem tett említést. Nevek említése nélkül, de Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu 1952-beli félreállítására utalva Dej azt állította, hogy a romániai sztálinizmust és a személyi kultuszt az RMP még 1952-ben felszámolta, ő maga, Dej pedig még az SZKP XX. kongresszusa előtt végrehajtotta a desztálinizálást. Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás, a „kulákság” felszámolása, ekkor kezdték néhol – például 1950. szeptember 22-én a háromszéki Gidófalván és Maksán – szekuritátés katonák sortűzzel átszervezni szovjet kolhozos mintára a mezőgazdaságot, ebben az időben hurcolták a kulákoknak kinevezett földművesek tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáboraiba és Dobrudzsába. Mindezekről 1956 áprilisában–májusában már vidéki pártgyűléseken is szó esett. /Benkő Levente: „Versenyeztünk az emberek meghurcolásában” (1.) = Krónika (Kolozsvár), máj. 29./


lapozás: 1-29




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998