udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 14 találat lapozás: 1-14
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Intézménymutató: Szovjet Hadsereg

1994. január 11.

Paul Everac a tévé vezérigazgatója jan. 10-én kénytelen volt lemondani. Az egy éve jogellenesen kinevezett Everac kiváltotta a demokratikus közvélemény ellenszenvét és tiltakozását. Elsősorban a Romanulban közzétett írása miatt, amelyet a Romania Libera amolyan "román Mein Kampf"-nak titulált. Országos felháborodást keltett az 1993. dec. 30-án bemutatott történelemhamisító film, amely azt sugallta, hogy Mihály király hozta be a szovjet hadsereget és az ő lelkén szárad Antonescu kivégzése. /Népszabadság, jan. 12./

1995. június 12.

Benkő Samu emlékezett arra a három kiváló professzorra, akiknek köszönhető a kolozsvári magyar egyetem megmaradása: Miskolczy Dezső /1894-1978/ rektornak, Buza László /1885-1969/ prorektornak, a nemzetközi jog professzorának és Haynal Imre /1892-1979/ híres belgyógyásznak, az orvosi kar dékánjának. Családi gondokkal küszködtek, egyedül éltek, de keményen helytálltak, nem menekültek el, a helyükön maradtak. 1944. szept. 17-én megnyitották az egyetemi tanévet. Okt. 11-én vonult be a szovjet hadsereg a városba, három nap múlva, okt. 14-én megjelent a nagyszebeni román egyetem rektora és felszólította Miskolczy Dezső rektort az egyetem átadására, hasonlóképpen Haynal Imrétől Tataru nagyszebeni professzor a belgyógyászati klinika azonnali átadását kérte. Haynal a kérést megtagadta. Az egyetem tanácsa nevében Miskolczy Dezső rektor a szovjet városparancsnoksághoz írt levelében a magyar lakosságra, továbbá arra hivatkozva, hogy Kolozsvár túlnyomó többsége magyar, sürgős intézkedést kért a magyar egyetem további működéséhez, mivel a román egyetemi küldöttek birtokba vették az egyetemet. A szovjet parancsnokság gyorsan intézkedett: a szebeni professzoroknak és a többi román hivatalos személynek el kellett hagyniuk Kolozsvárt. Ugyanakkor a parancsnok felszólította az egyetemet munkája folytatására. 1994. dec. 1-jén megkezdődtek az egyetemi előadások. A három professzor vezető szerepe akkor ért véget, amikor a román király alapító okirata nyomán a nevelésügyi miniszter ideiglenes bizottságot nevezett ki az egyetem ügyeinek vezetésére. Csőgör Lajos rektor Nagy Géza és Venczel József személyében két olyan igaz embert vett maga mellé, akikkel biztosította a visszavonuló Miskolczy-Buza-Haynal triumvirátus szellemiségének továbbélését. /Magyar Nemzet, jún. 12./

1996. november 14.

Sára Sándor Vád című filmjét vetítették Székelyudvarhelyen, a rendező jelenlétében. Arra a kérdésre, hogy létezik-e még film, amely így mutatja be a győztes Vörös Hadsereget, mint ő, azt válaszolta: nem hiszi. Ezt a filmet előző alkotása, a Magyar nők a Gulágon című dokumentumfilm mozaikjainak felhasználásával készült. Rettenetes volt, hogy 1944 telén Magyarországon a szovjet törvények szellemében ítélkeztek. Sára Sándor elmondta, hogy amióta a Duna Televízió főigazgatója, alig van másra ideje. /Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 14./

1997. december 31.

Huszonegy éves lettem címmel egy pályadíjnyertes kéziratos dokumentumregény folytatásokban történő közlését fogja elindítani a Romániai Magyar Szó. Szerzője a Kolozsváron élő jeles közíró-író-jogász-politikus-pedagógus-szerkesztő Dáné Tibor, akinek ismertek regényei /például Athá Rá, a fáraó írnoka, A Tau Ceti hívójele, Négy tenger hajósa, A varázsvessző lovagja/, továbbá Kultúrkuriózumok kalendáriuma című munkája, de vannak gyermekszíndarabjai és fordításai is. - Új dokumentumregényében harctéri élményeit dolgozta fel. Arra a kérdésre, hogy mi késztette olyan témához nyúlni, amiről úgy tűnik, mindent elmondtak már, így felelt. Tudta, hogy az volt a szemlélet: a szegény magyar hadsereget brutális tisztikara odalökte a dicsőséges Vörös Hadsereg elé, melynek méltatlan ellenfele volt. A másik, hogy belevittek, de nem sokat verekedtünk, inkább csetlettünk-botlottunk, a tizedes meg a többiek voltunk... Dáné Tibor hangsúlyozta: "engem egyszerűen megdöbbent" az, "ha egy katonának azt vetik a szemére, hogy önfeláldozóan harcolt." "Szemére vetni a katonánk azt, hogy minden eszközzel és minden erejével meg akarta állítani az ellenséget", ez hihetetlen, ez őt mindig bosszantotta. Dáné emlékezett: hadosztályával megállították az oroszokat a Tatár-hágó előterében és utána a Torda melletti harcokban, addig, amíg az erdélyi zsákból a többi csapatok kivonulhattak. Az Úz völgyében a székely népfelkelőknek meg kellett állítaniuk az oroszokat addig, amíg ebből a zsákból, Sepsiszentgyörgy, Udvarhely, egész a Maros szintjéig a csapatok kivonultak. Utána még volt egy próbálkozás, a híres debreceni csata, a keleti arcvonal második legnagyobb harckocsi ütközete, melyről ugyancsak ritkán esik szó, mint a kurszki csatáról. "Mert a kurszki csata eldöntetlen volt, a debreceni csatában pedig megverték az oroszokat." A "magyar hadsereg a leggyengébben felszerelt hadsereg volt, de az ez a hadsereg nem omlott össze!" Dáné a hadifogságot is kiemeli: a magyar katonák a hadifogságban is megtartották a katonai fegyelmet. "És ez mentett meg ezer és ezer embert." /Miklós László: Előszó helyett. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 31./

1998. június 26.

A Német Demokratikus Fórum 1994-ben adta ki a Deportarea etnicilor germani in Uniunea Sovietica 1945 /A német etnikumúak deportálása a Szovjetunióba 1945-ben/ című dokumentumgyűjteményt, amely 70 ezer német nemzetiségű román állampolgár elhurcolásáról szól. A könyvben olvasható, hogy a román belügyminisztérium 1944. december 31-én a 32137-es számú parancsban adott utasítást a német nemzetiségűek internálására, majd az 1945. jan. 3-án kiadott 51093-as és 15345-ös számú útmutatókban tudatta a csendőrséggel és rendőrséggel, hogyan kell ezt megvalósítani. Észak-Erdélyből a szovjet hadsereg kiutasította a román közigazgatást, ezért ezen a területen maguk a szovjet katonák hurcolták el a németeket. /Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 26./

2000. január 14.

A Gyimesi-szorosban 1944. augusztus 28. és szeptember 20. között lezajlott eseményekről szól Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyve, amelyet jan. 11-én mutattak be Budapesten, a Hadtörténeti Intézetben. Sebő Ödön a 32. hegyi határvadász zászlóalj azon harccsoportjának parancsnoka volt, amely a magyar határon védelemre berendezkedve, megállásra kényszerített két, könnyű átvonulásra számító szovjet hadsereget és egy lovas hadosztályt. Sebő Ödön könyve az elmúlt három hónap alatt 3.500 példányban elfogyott, és ma már szinte lehetetlen hozzájutni. /A halálra ítélt zászlóalj. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 14./

2002. május 8.

Kolozsvárra a szovjet csapatok 1944. október 11-én hajnalban vonultak be, gyakorlatilag harcok nélkül. Megkezdték a zsákmányolást. Óra, töltőtoll, fényképezőgép, feltört üzletek apró árui mind-mind zsákmánynak számítottak. A fosztogatásban leginkább a kolozsvári lumpenek s a környékbeli falvak lakói jeleskedtek. Szovjet járőrök próbálták akadályozni a fosztogatást, de nem sok eredménnyel. A román hadsereg egységei 12-én vagy 13-án érkeztek meg. Veress Pál mesélte Nagy Istvánnak, hogy valamilyen rejtélyes lista alapján román–szovjet járőrök magyar értelmiségieket tartóztattak le, jogászokat, újságírókat, tanárokat, köztük kommunistákat is. Elhurcolták többek között a Református Kollégium több tanárát is. Egeresen román csendőrök és Maniu-gárdisták megkínozták és kivégezték azt a 12 bányászt és erőművi munkást, akik fegyverrel akadályozták meg, hogy a németek az egeresi villamosművet felrobbantsák. A Monostori úton magyarfenesi Maniu-gárdisták lemészárolták az Óvári családot, amely 44 nyarán részt vett az ellenállási mozgalomban. A gyilkosságot tehát nem szovjet katonák követték el. Következett aztán Szárazajta, Csíkszentdomokos, Belényes és más gyilkosságok, amelyekről Balogh Edgár, Demeter János, Kovács András visszaemlékezéseikben már hírt adtak. Ekkor, valamikor október közepén jelent meg Malinovszkij marsallnak, az Erdélybe bevonult II. ukrán front parancsnokának a rendelete, amelynek értelmében a román adminisztrációnak, a rendfenntartó erőknek, a gárdáknak és a hadseregnek 24 óra alatt el kellett hagynia Észak-Erdély területét, s azon csak a frontra menő alakulatok haladhattak át. – Nagy István megbízta fiát, ezt az emlékezést író Nagy Károlyt, hogy gyűjtsön anyagot önéletrajzi regénye 5. kötetéhez. Nagy Károly 1969 őszén Moszkvába utazott tudományos dokumentáció céljából. Borisz Polevoj 1967-ben egy íróküldöttséggel Kolozsváron járt, és elmondta, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban. Nagy István kérte fiát, Hogy beszéljen Polevojjal, hogy megtudjanak részleteket a civil férfilakosság ’44-es elhurcolásáról. Nagy Károly beszélt is Polevojjal. Azt válaszolta, hogy a hadijog értelmében munkára vitték őket, hogy újjáépítsék azt, amit a tengelyhatalmak leromboltak. Polevoj kérte, keresse fel újra, addig előszedi az 1944-es feljegyzéseit. Polevoj a következőket mesélte el: A román hadsereg vezérkari főnöksége úgy tájékoztatta a szovjet hadsereg vezérkarát, hogy a magyar hadsereg helyben mozgósítással sok férfit hagyott hátra Észak-Erdélyben és Kárpátalján azzal a megbízatással, hogy a front átvonulása után folytassanak diverziós és partizán tevékenységet, akadályozva ezzel a szovjet hadsereg előnyomulását. Ugyanakkor átadták nekik a legveszélyesebb fasiszta elemek névsorát is. Ezért a bevonulás után városon a szovjet hadsereg járőrei, falun pedig a román csendőrség megkezdte a férfi lakosság összeszedését. Később fény derült arra, hogy a románoktól kapott lista nem a legveszélyesebb fasiszták nevét és a címét tartalmazta, hanem többségükben haladó szellemű magyar értelmiségiekét, sőt kommunistákét is. Ugyanebben az időben tájékoztatták a szovjet szerveket a román csendőrök kegyetlenségeiről, sőt nagyszámú gyilkosságról is. Ekkor a szovjet vezetés leállította a férfiak összeszedését, s Malinovszkij marsall parancsára a román hatóságoknak, a rendfenntartó erőknek és a Maniu-gárdáknak el kellett hagyniuk Észak-Erdély területét. Az elfogottak közül azokat, akik még a II. ukrán front hadműveleti területén voltak, szabadon bocsátották, de akiket már elszállítottak, azokon nem tudtak segíteni. Visszatekintve ezekre a szomorú eseményekre, nyilvánvaló, hogy a szovjet katonai hatóságok egy súlyos és aljas provokáció alapján jártak el. Ezt tudta meg Borisz Polevojtól. /Nagy Károly: Felszabadulás!? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8., A kulisszák mögött. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./

2002. november 4.

Puskás Attila /Kolozsvár/ hozzászólt Nagy Károlynak és Nagy Istvánnak a Romániai Magyar Szóban folytatásokban közölt visszaemlékezéseihez. Puskás Attila apja, Puskás Lajos tanár a két világháború között ugyanolyan meghatározó személyisége volt Kolozsvárnak, mint Nagy István, de polgári oldalról. Nagy István elkötelezett kommunista volt - mindvégig, csalódásai ellenére is. Nagy Károly leszögezte: "Csakis és kizárólag azt írom meg, amit tényként ismerek.". Puskás Attila épen ezt kérte számon. Kolozsvár október 11-i "felszabadításáról" (megszállásáról) így ír: "A szovjet járőrök próbálták megakadályozni a fosztogatását..." Puskás Lajos naplója szerint: "...a szovjet parancsnokság október 17-én felnyittatta a széfeket, s minden ott talált értéket elvitt..." Nagy Károly szerint a szovjet városparancsnok a város életének az újraindítását követelte. Puskás Lajos naplója szerint: "Maga a T.SZ. (Tizes Szervezet. P.A. megj.) a szovjet katonai hatóságoknál mint "kémszervezet" lett feljelentve... Okt. 17-én értem jött egy patrula és elvitt a főtéri Erdélyi Bank emeletén lévő szovjet parancsnokságra... Végül is a parancsnok nagyon barátságosan elengedett azzal, hogy érdekes és jó munkát végeztünk... s még további jó munkát kívántak (t.i. a Tizes Szervezet aktivistái a háborús években. P.A. megj.)". A T.Sz. politikamentes magyar szervezet volt, azzal a céllal, hogy a nehéz háborús időkben segítse Kolozsvár közigazgatását. Magyar szervezet volt, de bizonyítható módon segítette a szegény zsidó és román kolozsváriakat is, amit annak idején nem "díjaztak"! Nagy István a Réz Mihályék kóstolója című regényében teljesen igazságtalanul és félretájékoztatva állítja be a képbe a "tizedes" alakját. Kitessékelésük a T.Sz.-ből annyira "távhatású" volt, hogy bár apám is aláírója volt az elítélt kommunisták börtönből való kiengedése folyamodványnak és a Békepártnak aktív tagja, nyugtot soha nem hagyott neki, újságcikkben és - befolyásánál fogva - a tanügyi hatóságoknál, míg élt addig üldözte N.I. apámat "reakciósként, revizionistaként". Nagy Istvánnak sikerült börtönbe juttatnia 1947-ben, több magyar polgári személlyel együtt Puskás édesapját is. Nem igaz, hogy a székely hadosztály kisebbik része beolvadt a magyar vörös hadseregbe. Valójában a székely hadosztály állandó harcokban - hátba támadva a magyar vörös hadseregtől is! - Dunántúlig visszavonulva harcolt. Az 1956-os év forradalmat illetően Nagy Károly beismerte, hogy akkor a hivatalos kommunista verziót elfogadta, s helyeselte a szovjet beavatkozását. Puskás Attilát 20 évre ítélték 1956-ért. - Az igaz az, hogy "...a marxista magyar értelmiség itt Erdélyben elárulta a népét." Majd: "...az vesse rájuk az első követ, aki nálunk többet tett." Nagy Károlynak ehhez a megállapításához Puskás Attila hozzáfűzte: ne felejtsék el azokat a magyar tanárokat, papokat, földműveseket, diákokat, iparosokat, akik sokkal, de sokkal többet tettek, mint a "marxisták", azokat, akiket kivégeztek, akik sok éves börtönt szenvedtek, hogy 1989 megvalósulhasson. /Puskás Attila: A "tények és tettek" bal fele. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 4./

2002. december 3.

Minden jel arra mutat, hogy még magát a népnyomorító politikai rendőrség múltját átvilágítani hivatott testületet is a régi Securitate mai utódai ellenőrzik. Csakis az kerülhet napvilágra, amit a régi és az új rezsim titkosszolgálatai akarnak. A valahai szekusok (fizetett kémek, verőlegények, ügynökök, besúgók stb.) mindenütt jelen vannak. Van, akiből nagyhatalmú politikus lett, mások újgazdag vállalkozókká váltak, de közülük sokan a mostani a kormányberkekben, állami intézmények vezetőségeiben ténykednek. Sok volt szekus üzletet nyitott, vállalkozást, bankot, export-import céget alapított. Mint Hristea Priboi szekustiszt, aki a brassói munkások 1987-es kommunistaellenes felkelésének leverésekor vallató volt, most a képviselőház és a kormánypárt oszlopos tagja. Vagy Dumitru Jude, akinek az Amerikába menekült kémfőnök Ion Mihai Pacepát kellett volna eltennie láb alól, jelenleg pedig ismert cégvezető. Volt úgy, hogy a román főváros üzleti negyedében szinte csak kvietált tisztek voltak a cégtulajdonosok. Ők tudták, hogy milyen számlákon vannak a fegyverkereskedelemből származó valutaösszegek, hol vannak elrejtve a különböző titkos vagyonok, párt- és állami pénzek: el is osztogatták szépen egymás közt. Mind a mai napig nem tudja senki, hogy mennyi volt és hova lett az RKP, a KISZ, a szakszervezetek vagyona meg a különböző titkos és féltitkos számlákról a pénz. Romániában nem számolnak el az újsütetű multimilliárdosok. A Securitatéhoz valaha igencsak közel álltak a Paunescu-fivérek. Kétséges Sorin Ovidiu Vantu vagy Viorel Catarama vagyona is. Sokan állítják, hogy a kormánypárttal összefonódva haladó Román Humanista Párt nevű szervezet vezére, Dan Voiculescu sem keresztényi módon hozta össze a vagyonát. Végig kell futni a száz leggazdagabb romániai közkézen forgó listáján. Az első Iosif Constantin Dragan, a valahai vasgárdista. Ilie Ilascu szenátor, akit egy köztörvényes bűnözőknek fenntartott transznisztriai börtönből importált Románia a honatyai székbe, azért nem kaphat vízumot az Egyesült Államokba, mert a szovjet Vörös Hadsereg tisztjeként a robbanóanyagok gyártására és bevetésére szakosodott. A román közigazgatás kiskirálya, Octav Cozmanca valamikor a Ceausescu családot szolgálta. A kilencvenes évek elején Petre Roman miniszterelnök megkérdezte: ki ez a fickó? Cozmanca, Nicu Ceusescu volt fullajtára - jött a válasz. Azonnal menesszék! - zengte a kormányfő. Nem lehet, replikáztak a tanácsadói, ő ismeri a kódokat, telefonszámokat és irodakulcsokat. Hát akkor maradjon, de semmi tisztsége ne legyen - egyezett bele a miniszterelnök. És Cozmanca maradt. Annyira, hogy Petre Roman mára nincs sehol, Cozmanca viszont teljhatalmú miniszterként uralkodik. Romániát meghívták a NATO-ba. Egy olyan országot, amelyben virágzik a korrupció, a kulcspozíciókban pedig a diktatúra második vonalából jövő "pártkáderek" és egykori szekusok ülnek. /Román Győző: Szekusék a NATO-ban. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 3./

2003. január 15.

Varga Márton egyike volt azoknak, akiket a szovjet hadsereg Kolozsvár utcáiról összeszedett /akkor 18 éves volt/ és ártatlanul elhurcolt a Szovjetunióba. Először a törvényszék fogdájába vitték őket. Elindították őket, Tordáig gyalog tették meg az utat. A foglyokat bevagonírozták, megérkeztek Focsani-ba, ahol bekísérték őket egy hatalmas gyűjtőlágerbe. Zuhogott az eső, valósággal bőrig áztak. Egy garázsféle helyiségben szállásolták el őket, a nedves, sáros földön aludtak. Egy hétig tartották itt őket, a körülmények katasztrofálisak voltak. Egy nap összezsúfolták őket vagonokba, megfagyva a hidegtől, étlen, szomjan. Egyik éjszaka Varga Márton kiugrott a vonatból, egyik társa követte. Elindultak visszafelé, de elfogták őket és Harkovba, a fogdába kerültek. A cella ablakából hiányzott az üveg. Akkor már kint nagyon hideg volt. Innen egy Harkovhoz közeli városkába vitték őket, egy lágerbe. A cipőjét ellopták, fabakancsot kapott, amelynek a talpa fából készült, a szára pedig vászonból. A bányába vitték őket dolgozni. Egy idő múlva másik lágerbe, Novográdba kerültek. Itt az építkezésnél dolgoztak. Varga Márton megbetegedett, a kórházban segítették, lábra állt. Végül eljött a hazatérés ideje. /Papp Annamária: Elképzelni is nehéz, mit kibír az ember. Az ártatlanul elhurcoltak emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 15./

2003. február 14.

Sztálin neve egyet jelent a huszadik század talán legtragikusabb fejezetével: a szovjet hatalom rémtetteivel előbb az orosz birodalomban, majd Európa keleti felének azon országaiban, ahol a Vörös Hadsereg nyomában a kommunizmus a második világháború után megvetette a lábát. A Korunk legfrissebb lapszámának a középpontjában nem a diktátor személye áll, hanem a korszak: a sztálinizmus Romániában. Az ismert szociáldemokrata vezető, Lakatos István kiadatlan emlékiratainak egyik fejezete személyes élmények alapján számol be a teljes hatalmat megszerezni készülő kommunista párt módszereiről, a két munkáspárt egyesítéséről, a mindennapokat átjáró félelemről. A korszak egyik kiemelkedő személyisége, Ana Pauker azok sorsában osztozott, akik a kommunizmust előbb hatalomra segítették, majd maguk is áldozatai lettek. Robert Levy amerikai történész tett róla közzé nemrég monográfiát; az ebből közölt részletek, valamint Michael Shafir recenziója a romániai "tisztogatások" működését tárják fel. A Magyar Külügyminisztérium levéltárából származó dokumentumok a romániai politikai légkörről tudósítanak a nevezetes év: 1956 előtt és után. /Sztálin 1953-2003. Sztálinizmus Romániában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 14./

2003. október 11.

A romániai magyarság 1944. évi internálásának gyökerei 1943 nyaráig nyúlnak vissza. Sztálin ugyanis így fogalmazott a Nagy-Britannia kormányához írt levelében 1943. június 7-én: ,,A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott (...), a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell." 1943. december 12-18-án a szovjet-csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és magyarokkal szembeni háború utáni álláspont kialakítása tárgyában Moszkvában Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal, a későbbi szovjet külügyminiszterrel tárgyalt Eduard Benes száműzetésben levő csehszlovák elnök. Molotov kijelentette: ,,A magyarokat meg kell büntetni." (...) A Benes kezdeményezésére létrejött tárgyalások végkövetkeztetéseit 1943. december 18-án jegyzőkönyvben rögzítették a Kremlben. Úgy vélték: ,,(...) Mindkét fél elismeri, hogy Magyarország nagy felelősséggel tartozik a háborúért (...)", miközben Romániára vonatkozóan azt rögzítették a dokumentumban, hogy ,,(...) a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért". Ugyanakkor 1943-ban Románia még két hadsereggel harcolt szovjet területen a Vörös Hadsereg ellen, viszont Magyarországnak csak megszálló hadosztályai voltak szovjet területen. Ugyanezt a magyarellenes álláspontot fogalmazta meg később, 1944 őszén Romániában a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt is. Sajtójukban azt terjesztették, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel. 1944. augusztus 23-án délután I. Mihály román király elrendelte Ion Antonescu marsallnak és minisztereinek a letartóztatását, 24-re virradó éjszaka pedig megalakult Constantin Sanatescu tábornok első kormánya. A belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte, hogy még aznap tartóztassák le a Német Nemzetiségi Csoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit; augusztus 27-én pedig a csendőrség főfelügyelősége újabb internálások végrehajtására adott utasítást. 1944. szeptember 12-én a szövetséges erők képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia kormányai megkötötték a fegyverszüneti egyezményt. A fegyverszüneti egyezmény aláírását követő első intézkedés az volt, hogy szeptember 15-én a csendőrség főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német alattvaló családjával együtt történő internálását a Tg. Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott. Az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, az azonos állampolgárságú státusban levő észak-erdélyi román nemzetiségűeket nem. Amikor 1944. november 6-án a lágerek létrehozásáról szóló minisztertanácsi határozat megszületett, például Tg. Jiuban már 4650 internáltat tartottak fogva, a Brassótól nem messze levő barcaföldvári 2-es számú fogolytábor, a hetek múlva haláltáborként elhíresült láger is javában üzemelt. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Földváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Kőröstárkányban, továbbá Zsombolyán, Tg. Jiuban, Slobozia Vechen, Ciurelen, Felső-, illetve Alsótömösön, Lugoson, Pitesti-en, Vulkánban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtetnek tovább internálóközpontokat úgy, hogy gyakorlatilag minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36 láger. A Földváron fogva tartottak számáról eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása. 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütéses tífuszjárvány idején. A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8000 fogolyról tesz említést, a korabeli sajtó pedig a földvári haláltáborban sínylődő ,,hatezer magyar hadifogoly és internált" szörnyű sorsát teszi szóvá. A Dolgozók Szava /Sepsiszentgyörgy/ című hetilap egy kiszabadult fogoly vallomásai alapján arról számol be, hogy Földváron 2500-3000 magyar, német, román, szerb és zsidó sínylődik ártatlanul. Elmondása szerint 15 éves gyermekektől aggokig, minden korosztályból vannak foglyok a lágerben. Az összeszedett és előbb a sepsiszentgyörgyi börtönbe zárt székelyek közül ,,sokan úgy szabadultak meg, hogy átállottak románnak. Szabad börzéje működött az átállásnak, s akadtak tényleg olyanok, akik ilyen áron megszabadultak az elhurcolástól. Nagy üzletet bonyolított le Stefanescu nyug.(almazott) járásbíró is, aki kaján örömmel számolgatta az utolsó napok egyikén a Balog-ház kapuja alatt az ilyen módon harácsolt százpengősök tömkelegét, ami mind a szerencsétlen elhurcoltak családtagjainak szája elől elvont pénzecskékből tevődött össze." A fogoly elmondása szerint, mielőtt a lágerbe bevitték, hat könyvbe is bevezették az érkezők adatait, az ő odaérkezésekor pedig a valamikori gyárépület, az iskola, valamint a földbe vájt nyolc lyukban akkor már 2500-3000 fogoly szorongott. Magyarország legtávolabbi vidékeiről állandóan érkeztek az újabb és újabb foglyok, emiatt a földvári tábor annyira túlzsúfolt lett, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos Lügetre. A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kérnek segítséget a külvilágtól, a környékbeli falvak, elsősorban Hidvég lakossága segít rajtuk lehetőségeihez mérten. /Mindez a szerző most megjelent könyvéből: Székely golgota, Kaláka-könyvek, Sepsiszentgyörgy. /Benkő Levente: A tervszerű merénylet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 11./

2009. június 18.

Június 16-án Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének 20. évfordulóján az m1 egész napos műsorfolyamot szentelt a húsz évvel ezelőtti, mondhatni a nemzet egészét megmozgató történelmi igazságszolgáltatás megidézésének, közte Orbán Viktornak akkor, 1989-ben elmondott megrendítő beszédével. Orbánnak volt bátorsága több százezres tömeg előtt kimondani, hogy a szovjet hadsereg hagyja el Magyarországot.,,Ha hiszünk a magunk erejében – mondta a szónok –, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ‘56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának azonnali megkezdéséről. ” Az Orbán-beszéd indító passzusa is kimosódott a közemlékezetből: ,,Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. ” A húsz évvel ezelőtti tisztességadás teljes terjedelmében való megismétlése arra is alkalmat teremtett, hogy azt egybevessük a húsz év utáni kordonos koszorúzásokkal, melyek éppen a legilletékesebbet, a népet rekesztik el a megemlékezés lehetőségétől. Ez viszont azt is jelzi, hogy a hatodik koporsóban valóban eltemették az azóta eltelt húsz évet. Viszont a kordonbontó tévés közvetítés is jelzi, hogy lehet – lesz – feltámadás, hangsúlyozta a cikkíró. /Sylvester Lajos: Kordonbontó feltámadás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 18./

2009. november 4.

Budapesten a rádió székházánál 1956. október 23-án eldördülő fegyverek és az első halottak kirobbantották a forradalmat, ami polgárháborúnak is nevezhető, mivel a szovjet beavatkozással a felkelés kettős jellegű volt: a belső diktatúra elleni forradalom, a megszálló szovjet hadsereggel szembeni szabadságharc. A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Gerő Ernő 23-án küldött segítségkérő telefonhívására már 23–24-én elindultak, és megérkeztek Budapestre: öt hadosztály 31 550 katonával és tiszttel, 1130 harckocsival (tankkal), 600 ágyúval és aknavetővel, 400 csapatszállító lövészpáncélossal, 4000 teherautóval, 159 vadászrepülővel és 122 bombázóval! Ugyanakkor 24-én Magyarország keleti határainál a főerő is bevonult. A szovjet tankok súlyos veszteségeket szenvedtek, és 30-án, megalázva a kénytelen hátrálás miatt, kivonultak Budapestről. A magyar forradalmi erők szervezettebbek és erősebbek lettek. Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, és kihirdette Magyarország semlegességét. Csakhogy ebbe sem a Szovjetunió, sem a csatlósai és Kína nem nyugodott bele. A magyar szabadságharc letörését Zsukov marsallra és tizenhét hadosztályára bízta a szovjet vezetés. Zsukov jelentette a KB-nek a Vihar hadművelet kezdetét: ,,Folyó év november 4-én 6 óra (moszkvai időszámítás, valójában 4 óra) 15 perckor a szovjet csapatok elkezdték végrehajtani a közrend és a népi-demokrata államrend Magyarországon történő helyreállítását... ” A csapatok főparancsnoka Konyev marsall, a vezérkar élén Malinyin tábornok állt, míg Budapest ostromát Malasenko tábornok vezette. (Ezek a II. világháborús hadseregparancsnokok az akkori Szovjetunió legképzettebb és legsikeresebb hadvezérei voltak. Ők kellettek ahhoz, hogy ne ismétlődjék meg a kezdeti kudarc!) Ami a veszteségeket illeti, még napjainkban is sok a bizonytalanság. Sok halottat helyben hantoltak el, nevük feledésbe merült. Továbbá: szovjet katonák számos forradalmárt kivégeztek, ítélet nélkül, amellett saját átállt katonáikat is kivégezték. Beszélnek 200 000 magyarról, aki elhagyta hazáját. Ma sem tudjuk a pontos számot (többen az amnesztia hírére visszatértek, néhányan ezzel aláírták a szószegő Kádár halálos ítéletét...). A legutolsó ellenállási gócokat csak november 11-én számolták fel. Szervezetten legtovább Csepel harcolt (november 10-ig). Zsukov szerint október 24. és november 6. között a szovjet hadsereg vesztesége 377 halott és 881 sebesült, Mást tüntet fel Vagyim Arisztov, a KB titkára. Szerinte 670 a halott és 1540 a sebesült. Rajtuk kívül 51 ,,eltűnt”. Megsemmisült 52 harckocsi (tank) és önjáró löveg, 29 ágyú, 29 csapatszállító lövészpáncélos, 112 gépkocsi, 2 repülő (a csepeliek lőtték le) és egy helikopter. A 2001-ben megjelent hivatalos (?) adatok már 720 halottról és 1540 sebesültről szólnak, de jóval kevesebb haditechnikáról (pl. csak 25 tank elvesztéséről). A galád november 3-i esti letartóztatást (Maléter Pál honvédelmi minisztert és társait) is eszközlő KGB-főnök, Szerov tábornok tetteivel a Kutuzov-érdemrend I. fokozatát ,,érdemelte ki”. A magyar veszteségek felmérése még nehezebb, mint a mégis reguláris szovjet hadseregé. Az 1963. március 21-én kihirdetett (részleges) amnesztiáig 35 000 magyar állampolgár ellen indítottak eljárást politikai bűncselekményekért, akik közül 22 000-et jogerősen elítéltek, 13 000-et internálótáborba küldtek, 10 000-et elbocsátottak állásából. A halálraítéltek számát 480-ra teszik (sok esetben nem is tudtak a hozzátartozók évekig szeretteik kivégzéséről). Szerov tábornok jelentése szerint november 10-ig 3773 személyt tartóztattak le a szovjetek, és 700-at katonai fedezet mellett a Szovjetunióba, Kárpátalja börtöneibe vittek. A magyar és külföldi tiltakozások eredményeképpen december 10–20. között visszaszállították az elhurcoltakat. A harcok közben elesett magyarok számát a Központi Statisztikai Hivatal 2502 főre teszi (ebből Budapesten 1945), 19 226-an megsebesültek (Budapesten 16 700), akiknek negyede 18 évesnél fiatalabb, fele 19–30 év közötti. Budapesten októberben 757, novemberben 926, decemberben 36, januárban 6 ember halt meg fegyveres harcban. Magyarország legjobbjait vesztette el harcokban és a börtönökben. A szovjet ítélethozók és magyar cinkosaik bosszútól fűtve kreálták a pereket. /Puskás Attila: 1956: veszteségeink, veszteségeik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./


lapozás: 1-14




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998