udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 11 találat lapozás: 1-11
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Intézménymutató: Voros Hadsereg lasd meg Szovjet Hadsereg

2004. október 22.

Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök felidézte életútját. Szülőfaluja magyarságát a második világháborúban kifosztották a Vörös Hadsereg katonái, azután megkezdődött a Kommunista Párt tagjainak toborzása. A Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika szakáról másodévesen kidobták, amikor apját kuláklistára tették. Mózes Árpád ezután a teológiát végezte el. Argay György püspök maga mellé vette titkárnak és segédlelkésznek. Óriási lelkesedéssel fogadták az 1956-os forradalom hírét. Mózes Árpád más evangélikus fiatalokkal megfogalmazott egy beadványt Argay püspöknek, hogy vonja felelősségre azt a két evangélikus professzort, akik éveken keresztül a baloldali eszméket hirdették. 1958. december 16-án Mózes Árpádot letartóztatták. Felhozták ellene az Argay püspöknek 1956 októberében átadott beadványt, a magyar forradalommal való szimpatizálást és azt, hogy a szovjet beavatkozás ellen fekete jelvényekkel tiltakoztak. A legsúlyosabb vád a hazaárulás volt. Tudniillik a forradalom előtt a debreceni Kossuth-egyetem egy csoportjának látogatásakor beszámolt nekik az erdélyi helyzetről. Naponta eljátszották vele, hogyan fogják felakasztani. Sorra tartóztatták le kollégáit, négy-négy evangélikus lelkészt és teológust, név szerint Antal Lászlót, aki már meghalt, Dani Pétert, Kiss Bélát, Gödri Oláh Jánost, Török Andrást, Bibó Lászlót és Veress Károlyt. Hat hónapi vallatás és halállal való fenyegetés után mindnyájukat a katonai törvényszék elé állították. Az utolsó szó jogán megkérdezte a tárgyalást vezető Valeanu őrnagyot: Uram, a szó igazi értelmében mit tettünk mi a Román Népköztársaság területi biztonsága ellen? Azt válaszolta: „Nem tettetek semmit, mert nem tudtatok, de ha tudtatok volna, tettetek volna.” Fővádlottként ezért kapott 18 évi kényszermunkát, a többiek 16, 15, 14, 9, és így lefelé, 6 éveket. Hat hónapot töltött a szamosújvári börtönben, és kereken öt évet a Duna-delta mocsaraiban. Az 1964. augusztus 3-án megjelent kegyelmi rendelettel a legutolsó, 106-os létszámú csoporttal szabadult. A börtönben olyan kiváló embereket ismerhetett meg, mint dr. Dobri János református professzor, dr. Erdő János, a későbbi unitárius püspök, Hajdó Leander, a csíksomlyói volt rendházfőnök, és sorolhatná tovább. A kis létszámú nagykárolyi gyülekezet lelkipásztoraként húsz évig szolgált. Nem voltak könnyű idők, hiszen két ember állandóan rá volt állítva, szüntelenül követték és zaklatták. Az egyházmegye lelkészi karának határozott kiállása révén 1978-ban aradi lelkésznek és esperesnek választották. Az evangélikus püspökség a legkisebb Romániában, közel 33 ezer lélek van szétszóródva Orsovától Nagybányáig. 1992-ben Szedressy Pál püspök halála után titkos szavazással utódjává választották, és a megbízatást hosszas rábeszélés után elvállalta. – Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön egy-egy új templom, ezenkívül tizenkilenc felújított templom és imaház, vendégház fűződik a nevéhez, annak ellenére, hogy életfogytiglan választották püspökké, idén mégis lemondott, egészségi állapotára való tekintettel. Mózes Árpád nyugalmazott lutheránus-evangélikus püspök 1931. július 25-én született a barcasági Krizbán. A kolozsvári Protestáns Teológián 1956-ban lett lelkész. /Benkő Levente: „A magam történetét én írnám meg” Beszélgetés Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspökkel, önkéntes ’56-os politikai elítélttel. = Krónika (Kolozsvár). okt. 22./

2005. január 27.

Auschwitz felszabadulásának 60. évfordulóján Európa-szerte az antiszemitizmus elleni küzdelemre szólították fel a világot az államfők, politikusok. Strasbourgban is külön napirendként szerepelt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének ülésszakán a megemlékezés. A holokauszt áldozatainak számáról szóló adatok becslések, különböző források más-más adatokat tettek közzé aszerint, hogy mikor és hol kutattak. Az auschwitzi múzeum 1,1 millióra teszi az Auschwitzba irányított európai zsidók számát. Az auschwitzi tábort 1945 januárjában a Vörös Hadsereg elől menekülő nácik felszámolták, felrobbantották a II. és a III. krematóriumot és elégették az irattár nagy részét. A holokauszt áldozatainak többsége, közel 6 millió zsidó, ezen kívül 3,3 millió szovjet hadifogoly, 2,5 millió nem zsidó származású lengyel állampolgár, németek, kelet- és nyugat-európai emberek százezrei, akiket különböző politikai, vallási és szociális szempontok miatt likvidáltak. /Auschwitz felszabadulásának 60. évfordulója. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 27./

2005. december 5.

1956. november 4-e az árulás napja lehetett volna történelmünkben, ha Kádárék árulását nem nyomja el a Vörös Hadsereg testvéri tankjainak dübörgése, írta Czakó Gábor író. Kádár mai utóda hitványabb elődjénél. Bebizonyította ezt a 2004. december 5-e előtti népszavazást megelőző nemzetellenes kampányával. Duray Miklós írta Gyurcsányról: „Az ember, aki gyűlöli a magyarokat.” A kormányfő ugyanis „megtámadta a nemzetet, és 2004 novembere óta folyamatosan teszi ezt.” Czakó megállapította, hogy december 5-e „a hatalomtechnikusok számára a győzelem napja. Sikerült a szavazóképes többséget a hasára hivatkozva testvérei, így önmaga ellen fordítani.” /A Magyar Nemzetben olvastuk. Czakó Gábor: December 5-e: az árulás napja. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 5./ Czakó Gábor: December 5-e: az árulás napja, Magyar Nemzet, dec. 2./

2008. május 21.

A második világháború történtét feldolgozó, sokkötetes tudományos mű kiadásáról írt alá rendeletet egyik utolsó elnöki intézkedéseként Vlagyimir Putyin. A szerkesztőbizottság elnöke Anatolij Szergyukov védelmi miniszter, s a testület tagjai között van számos tudós és a legmagasabb orosz katonai vezetés több tagja is. Mivel A nagy honvédő háború 1941–1945 című munka szerzői nagyon sok, eddig titkosított anyagot is felhasználhatnak, szakértők valószínűnek tartják, hogy az új könyv mellett a korszakról szóló minden eddigi történeti munka – mintegy 20 ezer könyv – felszínesnek tűnhet majd. Az orosz Tudományos Akadémia Orosz Történelem Intézetének vezető kutatója, Tatyjana Busujeva elmondta: Anatolij Szergyukov miniszter mintegy másfél millió darabból álló irattömeg titkosításának feloldásáról rendelkezett egy éve, de a történészek eddig még nem fértek hozzá a felszabadított iratokhoz. Busujeva szerint az iratokból talán kiderülnek a válaszok arra, hogy a szovjet rendszer miért nem védte meg az országot az 1941-es katasztrófától, vagy hogyan vehették be Minszket a háború hatodik napján. A szovjetunióbeli kollaboráció talán a legtömegesebb volt Európában, de a tényt nem lehet az áruló-hős összefüggésben vizsgálni. Az elvonuló szovjet hadsereg ugyanis az ellenség kezére adta Ukrajnát, Fehéroroszországot, a Baltikumot és Oroszország nagy területeit, s az ottani embereknek túl kellett élni a háborút. Nemrég kezdtek írni arról, hogy a Kurszki és a Brjanszki területen a németek köztársaságot hoztak létre: az oroszokból hadsereget alakítottak, iskolákat és drámai színházat építettek, a parasztoknak 10–10 hektár földet osztottak. Az emberek végül a partizánok és a Vörös Hadsereg fogságába estek, és kénytelenek voltak árulónak bélyegzetten külföldre menekülni. /Újraírják a második világháború történetét Oroszországban? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./

2008. december 15.

Internetre kerültek a Román Nemzeti Archívum tulajdonában lévő, 1945 és 1989 között készült fotók. Az ingyenes adatbázis a http://fototeca.iiccr.ro/címen érhető el. Első körben mintegy 1500 fénykép látható, kulcsszavak alapján is kereshetőek, a tervek szerint mintegy tízezer fotó kerül a honlapra. Olyan történelmi események is fellelhetőek, mint a Vörös Hadsereg bevonulása Bukarestbe, az 1944 és ’47 közötti politikai eseményekről készült fotók, a kommunista vezetők látogatásai, illetve magánélete. A legtöbb felvétel propagandacélból készült. /Ferencz Csaba: A kommunizmus képei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 15./

2009. április 7.

Ami a diadalmas Vörös Hadseregnek nem sikerült, azt Moszkva a jelek szerint most megvalósítja. Ha már Közép- és Kelet-Európát nem tudta fegyverekkel megtartani, akkor egy sokkal alattomosabb eszközt, az állami irányítás alatt álló energetikai vállalatokat bevetve kísérel meg döntő befolyást szerezni az érintett térség gazdasága és ezáltal politikai vezetése fölött. Ennek legújabb fejleménye a MOL több mint húszszázaléknyi részvénycsomagjának megszerzése, amelyet a moszkvai stratégák gondosan, a legkisebb részletre is ügyelve dolgoztak ki a színfalak mögött, ebben segített az osztrák OMV. Most hozzáfogtak Európa bekerítéséhez az Északi és a Déli Áramlat nevű kőolajvezetékekkel, valamint a szerb kőolajcég megvásárlásával, illetve a magyarországi – természetesen orosz földgázzal föltöltendő – gáztározó megépítésének szorgalmazásával. /Balogh Levente: Moszkva fegyvere. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 7./

2009. június 30.

Traian Basescu államfő másodszor járt úgy Csíkszeredán, Hargita megye székhelyén, hogy lépteit a román hadsereg dübörgése kísérte, ezúttal az erőfitogtatás annyira nyilvánvaló volt, hogy az elnök szükségét érezte a cáfolatnak: a történet nem az, aminek látszik. Pedig az volt. A romániai román és magyar média egyaránt azzal magyarázta az államelnöki kardcsörtetést, hogy választás lesz ősszel és Basescu megpróbálja a román szélsőségesek szavazatait megszerezni. Erre valóban tökéletes módszer katonákkal parádézni a Székelyföld szívében. Ráadásul az államelnök újra elmondta, a hős román hadsereg „felszabadította” Budapestet. Valójában a „felszabadítás” aktusát a Vörös Hadsereg katonái hajtották végre. Traian Basescu látogatásán méltóképpen képviselte a Székelyföldet, a várost Csíkszereda polgármestere, az ilyen provokációkkal szemben a távolmaradás jelenti a legjobb fegyvert. /Szondy Zoltán: Mennyit ér ez a tartomány? = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 30./

2009. szeptember 1.

Kereken hetven évvel ezelőtt, 1939. szeptember elsején, amikor Németország támadást indított Lengyelország ellen, elkezdődött a második világháború. Közel hat évig tartó harcok során sikerült megsemmisíteni az egyik gonoszt, a nácizmus. Ikertestvére, a kommunizmust viszont nem, ami további félévszázad szörnyűséget jelentett a rabszolgasorsba taszított Közép- és Kelet-Európa számára. Európa arculata gyökeresen megváltozott a háborúban, illetve az azt követő „rendezés” során: a történelem legnagyobb népirtása, illetve etnikai tisztogatása nyomán milliós nagyságrendű népcsoportok tűntek el szülőföldjükről, a határokat erőszakosan átrajzolták, Európát önkényesen ketté szakították. A németek szembenéztek múltjuk sötét periódusával. Bocsánatot kértek, nyíltan elismerik bűnüket, ahogy a minap Angela Merkel kancellár tette. Szögesen ellentétes viszont a másik szörnyeteg, a kommunizmus hazájának viszonya a múlthoz: Moszkva nem mondott le hatalmi vágyairól, nem mutat olyan hajlandóságot az önvizsgálatra. Sőt, egykori áldozatai ellen emel vádakat. Medvegyev orosz elnök például náci szimpátiával vádolta a balti országokat és Ukrajnát. Putyin kormányfő pedig a kelet-európaiak állítólagos „történelemhamisítását” ítélte el. „Történelemhamisítás” alatt Moszkva természetesen azt érti, ha a kelet-európai országok megszállásnak, leigázásnak, s nem felszabadításnak tekintik a Vörös Hadsereg bevonulását. Ahova a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg eljutott, ott népirtás és mértéktelen pusztítás volt. Ismeretes, hogy 1940-ben, a katyini tömegmészárlásoknál a lengyel nép krémje-java vesztette életét a KGB gyilkosai kezében. 1945-ben Sztálin megcsonkította Lengyelországot, elcsatolták keleti felét, beleértve a lengyel nemzeti szentélynek tartott Lemberget városát is (lengyelül Lwów, ma Lviv Ukrajnában), etnikai tisztogatás révén, pedig több millió lengyelt űzték el őseik szülőföldjéről, az elcsatolt keleti területekről. Ráadásként rájuk erőszakolták a kommunizmust. /Chirmiciu András: Viharos történelem. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 1./

2009. október 7.

Régen hallottak ilyen hatásos, magvas beszédet Aradon a Vesztőhelyre zarándokoló emlékezők, mint idén. Rácz Sándor, az ‘56-os forradalom legendás alakja, a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke kifejtette többek között, hogy „160 éve ide zarándokolunk, hogy erőt meríthessünk a tábornokaink magatartásából, hősi életáldozatukból, mert bizony nagy szükségünk van ma is arra, hogy a ránk mért szenvedéseket ember módjára tudjuk elviselni. 160 évvel ezelőtt történt valami ezen a téren, amit a világ úgy viselt el, hogy nem tiltakozott. ” „ Mi, magyarok 160 év múlva is itt vagyunk, meggyötörve, széttépetten, kifosztva, de magyar szívünk szerint itt teszünk hitet magyarságunkból, és figyelmeztetjük a világot örök tanúságként, hogy aki a magyarra kezet emel, miként fog elpusztulni. 1956-ban a szovjet vezetők vezényelték a magyar forradalom ellen a nagy-nagy Vörös Hadsereget, és tessék megvizsgálni, mi lett ennek a nagyhatalomnak, akkori vezetőinek az életével. Mindegyik kirekesztve élt a társadalomból, a politika szemétdombjára került. A világnak tanulni kellene ebből, hogy a magyarra nem szabad kezet emelni, mert a magyar nem emel kezet senkire. És itt az ideje, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság éppen olyan joggal, szabadságigénnyel, testvéri szeretettel és istennel való hitében úgy éljen, ahogy az európai emberhez méltó. Ne kelljen félnünk, idegeskednünk, merjünk egymás szemébe nézni bármilyen nemzetiségűvel találkozunk. Nincs szüksége a magyarnak, hogy lehajtott fővel járjon az Európai Unióban, megtette azt évszázadokon át. ” Ezt követően a római katolikus, lutheránus egyház képviselői közös istentiszteletet tartottak. /Irházi János: Koszorúzás a Vesztőhelyen. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 7./

2009. október 9.

1949-ben a Romániai Magyar Népi Szövetség bukaresti elnöki hivatalának munkatársai lázasan készülődtek a tizenhárom vértanú tábornok százéves évfordulója alkalmával megrendezendő ünnepségekre, emlékezett Czédly József. Révy Ilona kultúr- és propaganda tevékenységért felelős alelnök azt akarta, hogy az ünnepség fénypontja Zala György csodálatos Szabadság-szobrának eredeti helyére való visszaállítása legyen. Ebből azonban nem lett semmi, annak ellenére, hogy az akkori aradi alpolgármester, Kővágó József biztosított róla: technikailag meg lehet oldani a szobor visszaállítását (akkor még nem létezett azon a helyen a román katonahősök emlékére utólag felállított emlékmű). A legfelsőbb engedélyt a Kommunista Párt Politikai Bizottságának kellett volna megadnia, személy szerint a nemzeti kisebbségek problémáival (is) foglalkozó Miron Constantinescu titkárnak. A javaslatot akkor azzal az érvvel utasították vissza, hogy ne sértsék meg az aradi várban is állomásozó Vörös Hadsereget túlságosan nagyszabású emlékünnepély megtartásával, alkalmat adva ezáltal, hogy párhuzamot vonjanak a világosi fegyverletételt kikényszerítő cári orosz csapatok és a „felszabadító” szovjet hadsereg szerepe között. Az elutasításában valójában nem ez volt a döntő érv, hanem az, hogy hanem az hogy Constantinescu nem kedvelte a magyarokat. 1949. október 6-án, az ünnepség keretében az aradi színházban, a marosvásárhelyi Székely Színház díszelőadásban, a legjobb színészi gárda felvonultatásával (Kovács György, Lohinszky Loránd) Illyés Gyula Fáklyalángját mutatta be. Páratlan élmény volt. /Czédly József: Hatvan éve, Aradon. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./

2009. december 29.

Demeter Béla (Somkerék, 1910. jan. 6. – Bukarest, 1952. dec. 24.) személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt is. Bátyjának, Demeter Jánosnak, továbbá Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek, László Dezsőnek (az egykori „erdélyi fiataloknak”) megjelentek visszaemlékezései, írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint a Demeter Béla hagyatéka. Pedig ez a hagyaték nagyon gazdag. Demeter Béla – Közgazdasági és gazdaságpolitikai írásai: 1.) Románia gazdasági válsága (Demeter Jánossal együtt, Uránia nyomda, Kolozsvár, 1930); 2.) Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román impérium alatt (Venczel Józseffel együtt, Budapest, 1940); 3. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1941–42 (Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet RT, Kolozsvár 1942); 4.) 1945-ben az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, s a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak.; 5.) 1936-tól az Erdélyi Gazdának munkatársa. Érdemes felleltározni minden évkönyvben (Erdélyi Gazda Naptára) leközölt beszámolóját és tájékoztató írását. – Falukutató és szociográfiai munkássága: 1.) Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást. Ő adta közre azt a kérdőívet, amely a falukutatás fontos módszertani kézikönyve lett (Hogyan tanulmányozzam a falu életét? – 400 kérdés –, Kolozsvár 1931); 2.) Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve (Kolozsvár, 1932). (Lásd Erdélyi Fiatalok); – Politikusi és kisebbségpolitikai munkássága: 1.) 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésben.; 2.) 1945-ben megalakult a Béke-előkészítő Osztály, amelynek román és erdélyi referensként tagja lett. Hozzászólás a békeelőkészítő elgondolásokhoz s az elkövetkezendő feladatokról (1945. aug. 1.); 3.) 1945-ben többször visszatér Erdélybe, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes intézkedésekről és elkövetett atrocitásokról – jegyzőkönyvi ismertetések.; 4.) 1946 tavaszán ő készítette fel Nagy Ferenc miniszterelnököt moszkvai útjára, tanácsolt Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, amelyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. (A Kisebbségi Kódex); 5.) Részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, de ez sem került a béketárgyalások asztalára.; 6.) Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyarbarát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett arra, hogy a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is.; 7.) Ő juttatta ki a Márton Áron, Szász Pál, Lakatos István, Vásárhelyi János, és Korparich Ede által aláírt Memorandumot, amelyben a Magyar Népi Szövetség Vásárhelyi Kiáltványa ellen tiltakoztak, s mutatta be, amikor Gheorghe Tatarescu román külügyminiszter azt hangoztatta, hogy az erdélyi magyarság a trianoni határok visszaállításának híve. Rákosi Magyarországa Demeter Bélát kiszolgáltatta a román hatóságoknak 1951. április 18-án, koronatanúnak álcázva a Márton Áronék perében. Demeter Béla 1952. december 24-én, Bukarestben (Zsilaván) belehalt az embertelen vallatásba és bánásmódba anélkül, hogy tőle egyetlen terhelő, s a perben felhasználható információt is megszerezhettek volna. /Kónya-Hamar Sándor: Demeter Béla ébresztése. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./ Emlékeztető: Demeter Béla Az erdélyi magyarság helyzete 1944. augusztus 23. óta című tanulmányát folytatásokban közölte a bukaresti napilap /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1996. máj. 11., máj. 18., jún. 1./ Demeter Béla tanulmányában kifejtette, 1944. augusztus 23-a után megnyíltak a román börtönök, ártatlan magyarok ezrei kerültek a szabaduló románok helyébe. A magyarság likvidálására irányuló tervek részeként a legsovinisztább románokat a román nagyvezérkar felfegyverezte. A Maniu gárdának nevezett alakulatok parancsot kaptak, hogy büntessék a magyarokat, ha kell, irtsák ki őket, javaikat pedig kobozzák el. Elrendelték, hogy mindazok a csendőrök, adóvégrehajtók, akik 22 éven át rettegésben tartották az erdélyi magyarságot, térjenek vissza és foglalják el helyüket. A román sajtó példátlan módon uszított. A felfegyverzett bandák gyilkoltak, raboltak, nőket erőszakoltak meg. Szárazajtán embereket lefejeztek, több helyen gyilkoltak magyarokat /például Csíkszentdomokoson, Csíkkarcfalván, Fejérden, Páncélcsehen, Magyarzsomboron, Egeresen, Bámffyhunyadon/. Magyarok ezreit fogták össze, szadista tisztek éheztették, kínozták a foglyokat, a szovjet katonáknak azt jelentették, hogy a foglyok magyar partizánok. A falvakban a román csendőrök jártak elől a magyarság elleni vérengzésben, fosztogatásban. A magyar Háromszék megyében az egyik első intézkedés volt a magyar nyelv használatának eltiltása a hivatalos érintkezésben. A katonai ügyészek perbe fogták azokat a magyarokat, akik Dél- Erdélyből Észak-Erdélybe szöktek és most visszatértek eredeti lakóhelyükre. A Vörös Hadsereg véget vetett a rablógyilkos hadjáratnak, 1944. november 14-én kiparancsolta Észak-Erdélyből a román csendőröket, tisztviselőket, elrendelte a Maniu gárdák feloszlatását. Maniu hozzájárult a gárdák feloszlatásához, „bajtársaknak” nevezte a gyilkosokat és köszönetet mondott „hazafias akciójukhoz” /Dreptatea, 1944. nov. 16./ 1944. november 14-től a demokratikus román és magyar pártok koalícióra léptek egymással, helyi hatóságokat szerveztek, élükre pedig a Központi Tanácsadó Testületet. Demokratikus törvényeket alkottak. Az egyenjogúság alapján álló nemzetiségi törvényjavaslatot fogadtak el. Kolozsváron felállítottak egy magyar és egy román egyetemet, Kolozsváron magyar tankerületi főigazgatóságot létesítettek. 1945. március 13-án a Groza-kormány bevezette a román közigazgatást Erdély egész területén. A kormány ígéretet tett arra, hogy a nemzetiségi jogokat, az egyenlő bánásmódot biztosítja. A hivatalos elvekkel ellentétes a megvalósítás, az új jogszabályokban ott vannak a magyarellenes tendenciák. A kormány elsősorban a fasiszta Antonescu-rezsim uralma idején Dél- Erdélyből elüldözött 350-400 ezer főt kitevő magyar tömeget sújtotta. Őket a katonaság kifosztotta, hónapokon át az országutakon sínylődtek, úgy vánszorogtak haza. Vagyonukat zár alá vették, földeiket elkobozták. A tisztogatást csak a magyarok között vették komolyan, a román közigazgatásban azok maradtak a helyükön, akik a magyarságot üldözték. A román hadbíróságok tömegesen ítéltek el a román és magyar hadseregből megszökött magyar katonákat, annak ellenére, hogy ők a szövetségesek elleni háborúból vonták ki magukat. Abból a célból, hogy a béketárgyalások időpontjában Erdélyben minél több románt találjanak, kényszerítették az óromániai és dél-erdélyi román alkalmazottakat és nyugdíjasokat, hogy költözzenek vissza Erdélybe. Úgy csináltak helyet nekik, hogy megkezdték a magyar városokból /Kolozsvár, Brassó stb. / a magyar lakosok kitelepítését, otthonaik lefoglalását. Törvényt hoztak a nemzetiségek védelméről, de ezt nem tartják be. A vegyes lakosságú községekben a románok büntetlenül verik, gyilkolják, rabolják a védtelen magyarokat, a román hatóság szeme láttára. A román hatóságok népbírósága magyarellenes. Román tömeggyilkosok kegyelmet kapnak, a zsidómészárlások értelmi szerzői közül sokan szabadon járnak, ugyanakkor a magyarok ellen tömegesen indult népbírósági eljárás, halálos ítéletek sorát hozták. A kormányzat minden intézkedésével az 1940. augusztus 30-án fennállott helyzetet állítják vissza, a magyarságot abba a helyzetbe hozzák, amelybe a 22 évi céltudatos fasiszta, soviniszta elnyomás következtében jutott. Jelenleg az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a CASBI, az Ellenséges Javakat Kezelő Pénztár alkalmazási módja. A CASBI célja az ellenséges állampolgárok javainak zár alá vétele. Ezt úgy alkalmazzák, hogy földönfutóvá tegyék a magyarság túlnyomó részét. Magyarországgal a fegyverszüneti egyezményt 1945. január 10-én írták alá, ettől a naptól kezdve Magyarország nem ellenséfes állam. Eleget tesz jóvátételi kötelezettségének, így nem kötelezhető kettős anyagi jóvátételre. Ebből következik, hogy Románia nem adhat ki olyan rendelkezéseket, amelyek Magyarországot továbbra is ellenséges államnak tekintik. A CASBI végrehajtási utasítsa 1945. április 5-én jelent meg. Ennek egyik pontja „vélelmezett ellenségnek” tekinti azokat, akik 1944. szeptember 12-e előtt vagy után elmentek Romániából. Ezek minden vagyonát elkobozzák. A román fegyverszüneti egyezmény erről nem beszél. A „vélelmezett ellenség” kategóriájának megállapítása az erdélyi magyarság tudatos, tervszerű tönkretétele. Tudni kell, hogy a német katonai hatóságok 1944 augusztusában kihirdették, hogy a lakosságnak el kell hagynia lakóhelyét. A megfélemlített lakosság nagy része azért választotta az elmenekülést. Az elmenekült erdélyi őslakosság 90 százaléka nem önszántából menekült, hanem rendeletek hatására. Az elmenekült lakosság tehát nem tekinthető ellenségesnek. A román kormány a Besszarábiából, Bukovinából a harcok elől menekülő százezer román menekültet nem tekintette ellenségnek. A CASBI alkalmazása terén rengeteg panasz merült fel. A Magyar Népi Szövetség a kormány tudomására hozta a panaszokat. 1945. augusztus 15-én vizsgáló bizottság érkezett Kolozsvárra, elvben bizonyos könnyítéseket helyeztek kilátásba. A román igazságügy-miniszter 1945. október 15-én kiadott rendeletével a román bíróságoknak megtiltotta, hogy a menekülteket visszahelyezzék jogaikba. A Romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság hozzájárult ahhoz, hogy a Magyarországra repatriálni akaró magyar állampolgárok ingóságaikat kivihessék. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a román hatóságok igazoló írás adnak ki. Azonban ezt az írást nem adják ki, így a hozzájárulás csak elvi jelentőségű. Az erdélyi magyarság 70-80 %-ban földműves, ezért legfájóbb problémája a földkérdés. Az 1921-es román földreform célja az erdélyi magyarság létalapjainak gyöngítése volt. A 100 hektáron aluli kisajátítottaknak 74,9 %-a volt magyar és csak 4,7 %-a román. Kisajátítottá az erdélyi római katolikus egyház birtokainak 95,5 %-át, a protestáns magyar egyházak 45 %-át. A román nemzetiségűek sokkal nagyobb arányban részesültek földjuttatásban, mint a magyarok. Az 1945. március 22-én közzétett román földtörvény a magyar földművesek újabb százezreit sújtotta igazságtalan ítéletével. A törvény szerint el kell kobozni mindazok földbirtokát, akik 1944. augusztus 23-a után külföldre menekültek. A Magyar Népi Szövetség közbenjárására ígéret hangzott el Bukaresten, hogy orvosolni fogják a törvény sérelmes kitételeit. A törvény ugyanis kimondta, hogy mindez nem vonatkozik a románokra. A Magyar Népi Szövetség 1945. májusában tartott kongresszusa alkalmával emlékiratban fordult a kormányhoz, követelve a változtatásokat. Azonban a tiltakozás nem ért el eredményt. A magyarellenes túlkapások fő forrása a kisajátítás. Kisajátították a román hadseregben szolgáló magyarok, a kórházba távozott magyar betegek földjét is. A helyi bizottságok túlkapásainak áldozatai nem kapnak jogorvoslást. Földet ismét csak a magyarság veszít. Az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a 645/1945. sz. román rendelettörvény, amely a magyar uralom alatt kötött egyes megállapodások érvénytelenségét mondja ki. A törvény szerint az 1940. augusztus 30. és 1945. október 25-e között megkötött jogügyletek megsemmisítendők, ha a felperes 50 %-os kárt szenvedett, ha kiutasított, deportált volt, az ügyet kényszer hatására jött létre. A vagyontárgyakat vissza kell adni. A Dél-Erdélyből elüldözött és az Észak-Erdélyből távozott románok között gyakori volt a csereszerződés. A románok most ezeket a csereszerződéseket megtámadják, a Dél-Erdélyben kapott csereingatlanaikat megtartják és az Észak-Erdélyben szerzett ingatlanaikat is visszakapják, a vételár nevetségesen csekély hányadáért. Súlyos sérelme az erdélyi magyarságnak az úgynevezett adminisztrátori intézmény, ez a magyarság gazdasági tönkretételét célozza. Csak a magyar nemzetiségű román állampolgárok kereskedelmi és ipari vállalataihoz, magyar érdekeltségű pénzintézeteihez, szövetkezeteihez adminisztrátorokat neveznek ki, akik az illető vállalat minden kérdésébe beleszólhatnak, ezért a tevékenységükért súlyos összegeteket szednek fel. Az adminisztrátori intézmény független a CASBI-tól. A román hatóságok a háború előtti időben a magyar nyelvű feliratok és kereskedelmi könyvek után többszörös illetményt róttak ki. Ezt az antidemokratikus intézményt a Groza-kormány idejében is fenntartották. A magyarság elszegényítésének a múltban is egyik legalkalmasabb eszköze volt az adópolitika. A román közigazgatás Észak-Erdélybe való bevezetésével új adórendszert hoztak be, a magyarok adóját újraértékelve lényegesen magasabban állapították meg, mint a románokét. Erdélyben fejlett volt a szövetkezik élet, mai s közel ezer magyar jellegű szövetkezet működik egy fogyasztási és egy hitelszövetkezeti központ keretében. A román kormány ezeknek a szövetkezeteknek az alapszabályaiba olyan változtatásokat eszközölt, amelyek a magyar szövetkezetek működését úgyszólván teljesen megbénítják. Korlátozták a szövetkezetek üzletkötési jogát, a magyar szövetkezetek nem részesülnek a szétosztásra szánt közszükségleti cikkekből, a magyar szövetkezek adójánál a háború előtti forgótőkét veszik alapul. A készülő új törvény meg kívánja szüntetni a magyar szövetkezeti központokat. Trianon után 1924-ben a román hatóságok állampolgársági névjegyzéket állítottak össze, akkor ebből mintegy 200 ezer magyar nemzetiségű személyt kihagytak a névjegyzékből. 1945 után ezek az emberek újból állampolgárság nélkül maradtak, ehhez jöttek az észak-erdélyi magyar tömegek. A Magyar Népi Szövetség többszöri közbelépése és a kormány ígéretei ellenére a helyzet nem változott jelentősen. Bizonyos enyhülés jelentkezett az állampolgársági törvény 1945. decemberi újabb utasításában. A Groza-kormány fel tud mutatni néhány olyan intézkedést, ami arra enged következtetni, hogy az erdélyi magyar tanügy méltányosabb elbánásban részesül, mint 1940 előtt: az észak-erdélyi magyar iskolahálózatot nagyjából fenntartotta. Dél-Erdélyben pedig lehetővé tette a magyar egyházaknak több új elemi és középiskola megnyitását. 1945 nyarán a magyar tanulók anyanyelvükön érettségizhettek – Romániában előízben. Egyelőre még működhetnek a magyar tanügyigazgatási szervek. Azonban az egész magyar tanügyet a jogi bizonytalanság jellemzi, a magyar iskolák hivatalos elismerése még nem történt meg, a magyar tanfelügyelőségeket hivatalosan nem ismerték el. – Az 1945. május 29-én megjelent törvény értelmében az Észak-Erdélyből 1940-ben elmenekült román iskolák visszatértek eredeti román székhelyükre, ezzel az ott működő magyar iskoláknak át kellet adni helyiségeiket, a legtöbb esetben a magyar felekezeti iskolákba mehettek, délutáni tanítást vállalva. A visszatérő román iskolák nemcsak az épületeket vették vissza, de a teljes felszerelést is. Súlyos gond a magyar iskolában a tanárhiány, az iskolák átlagosan 30 %-os tanítóhiánnyal küszködnek. Állandó a veszély, hogy román tanárt neveznek ki magyar iskolába. A magyar tanítóság éhbérnek sem mondható fizetéselőleget kapott, mialatt a román tanítók teljes fizetést élveztek. A fizetéskülönbözetek orvoslása most van folyamatban, de a múlt áprilishoz képest háromszoros értékcsökkenéssel. A magyar tanárok besorolása igazságtalanul történt, ugyanis a bécsi döntés után szerzett jogaikat semmibe vették. – Elemi és középiskolai tanuló annyi van, mint talán soha a XX. században. A magyar tanulók nagy létszáma a legbiztosabb alapja a magyar tanügynek. A román elemi iskolák részére az állam ingyen tankönyvet adott, a magyarelemi iskolák diákjai súlyos tankönyvhiánnyal küszködnek. A román középiskolák továbbra is használják az 1940 előtti tankönyveket, a magyar középiskoláknak ez azonban tilos. Súlyos kérdés a magyar tudományegyetem ügye. 1944 őszén a kolozsvári magyar egyetem – ellenszegülve a hatóságok kiürítési parancsának -, a helyén maradt és folytatta működését. A román államigazgatás Észak-Erdélyre való kiterjesztése után a Nagyszebenből visszatért román és a magyar egyetem között megállapodás jött létre 1945. április 16-18-án, melynek értelmében a magyar egyetem – megtartva az 1940. augusztus 20-a után szerzett teljes felszerelését, kiköltözött azokból az épületekből, melyekben eddig működött. A megállapodás után másfél hónappal, 1945. május 26-án megjelent a Hivatalos Közlönyben a magyar tannyelvű állami tudományegyetem „felállításáról szóló rendelettörvény, amely az áprilisi megállapodásnál jóval alacsonyabb szinte állapította meg a magyar egyetem státusát. A rendelet szerint a magyar egyetemnek el kellett hagynia az egyetemi város 50 épületét és egy volt állami magyar leányiskolát jelöltek ki számára. További sérelem, hogy a magyar tanárok besorolását román egyetemi tanárok végezték. A magyar tudományegyetem orvosi fakultását át kellett költöztetni Marosvásárhelyre. A magyar egyetem tanárai a legsivárabb anyagi helyzetben vannak. A tanárok megsegítésére gyűjtőakció indult. A kormány a gyűjtőakció eredményének felhasználására még nem adta meg az engedélyt. Az erdélyi magyarság a szép szavak ellenére sem lát garanciát jogainak biztosítására a jelenlegi rendszerben.


lapozás: 1-11




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998