udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 9 találat lapozás: 1-9
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Intézménymutató: Voros Zaszlo (Brasso)

1994. május 17.

1986 májusában Segesvár előfizetőinek 242 Előre, 196 Vörös Zászló és 310 Dolgozó Nő járt, 1994. májusában viszont csak 98 Romániai Magyar Szó és 104 Népújság. /Röviden - mindenkinek rovat. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 17./

1995. január 28.

Jan. 28-án ünnepelték Brassóban, a Reménység Házában a Brassói Lapok centenáriumi ünnepségét. Gellérd Lajos, a BL igazgatója fogadta a vendégeket. 1895 januárjában indult a Brassói Lapok /BL/ első sorozata, a lap 1940. október 4-ig jelent meg, néhány napos vagy hetes betiltásokat nem számítva. A legionárius hatalomátvétel azzal elkezdődött, hogy lefoglalták a "zsidó nyomdát", ezzel a BL megszűnt. 1944 októberében a városban indult a Népi Egység, a Magyar Népi Szövetség lapja. A Népi Egységet 1946 szeptemberétől Sepsiszentgyörgyön szerkesztették, 1948 tavaszán az újság visszaköltözött Brassóba, címét Népújságra változtatták. A lap 1948 augusztusában Marosvásárhelyre költözött, ahol 1951-ig viselte a Népújság címet, azután Előre lett, 1952-től pedig a fordulatig Vörös Zászló. Brassó viszont 1948 után magyar újság nélkül maradt. 1963-ban látott napvilágot Brassóban újra magyar hetilap, az Új Idő, amely 1969-ben felvette a Brassói Lapok nevet. Az évfordulóra ünnepi kiadvánnyal állt elő a szerkesztőség: Volt egyszer egy szerkesztőség... Brassói Lapok emlékkönyv. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 8./

1999. április 27.

A Brassói Lapok kisebb-nagyobb megszakításokkal immár 150 éve magyar nyelven jelenik meg Brassóban. 1944 után Népi Egység néven jelent meg a lap, amit a Népújság követett, rövid ideig Vörös Zászló, Új Idő s végül 1969-től a mai napig - Brassói Lapok. Megalakulásának százötvenedik évfordulóját ünnepelte április 16-án a szerkesztőség olvasóival együtt. A színház nagytermében ünnepi előadás volt, fellépett többek között a Brassói Magyar Dalárda, a Búzavirág népi együttes. Gellérd Lajos, a Brassói Lapok igazgatója köszöntötte a nagyszámú közönséget. /Adamovits Sándor. = A brassói magyarság ünnepe. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 27./

2001. november 7.

Kibédi Varga Sándor /sz. Marosvásárhely, 1946. okt. 14./ a tanárképző főiskolán szerzett román-magyar tanári képesítést, majd hol magyar, hol román többségű falvak iskoláiban tanított, 1978-tól újságíróként dolgozott: a Vörös Zászló /Marosvásárhely/ belső munkatársa, illetve a bukaresti Előre riportere volt. Novelláit a kolozsvári Utunk című szépirodalmi hetilap hozta. Írt színházi kritikát és riportot, folytatásokban közölt kisregényt és mezőgazdasági beszámolót, járta Maros, Hargita, Kovászna, Beszterce és Fehér megyék településeit. 1988 májusában elhagyta Romániát, Budapesten telepedett le, 1991-től 1998-ig - indulásától megszűntéig - a Kurír című napilap belpolitikai újságírója volt. Romániában Varga Sándor néven közölt, Magyarországon Kibédi Varga Sándorként ismerik. Leginkább a pártpolitika és a kisebbségi sors foglalkoztatta, a menekültek, a társadalom szélére sodródott rétegek, például a romák sorsa. Megjelent Kibédi Varga Sándor A megváltás ezután következik című könyve, melyben a hetvenes és nyolcvanas éveik erdélyi valóságáról írt./Bölöni Domokos: Egy könyvbemutató elé. Vargabetűk, vágyak, álmok. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 7./

2004. július 28.

Elhunyt Mészáros József /Székelyhíd, 1928. aug. 1. Marosvásárhely, 2004. júl. 26./ nyugalmazott főkönyvtáros, bibliográfus, irodalomtörténész. Az egyetem elvégzése után a marosvásárhelyi Vörös Zászló című napilapnál kulturális rovatot szerkesztett, aztán 1956-tal kapcsolatban menesztették a laptól. 1958-tól a Maros Autonóm Tartomány könyvtárában dolgozott, 1960-tól a tartomány több mint 900 (!) közkönyvtárának volt a módszertani irányítója. Élete „fő műve", hogy szakosította, korszerűsítette a marosvásárhelyi közkönyvtárat. Megmentette a csíksomlyói és gyergyószárhegyi ferencrendiek, a zilahi Wesselényi Kollégium és a székelykeresztúri unitárius gimnázium könyvtárát. Az utóbbi fás-szemetesládájában felfedezte Orbán Balázs több mint száz éve eltűnt 164 eredeti fényképét. Ugyanott felfedezte a jeles szentgericei pedagógus, tréfamester és folklorista Tiboldi István kallódó népköltészeti gyűjteményét. Számos vers- és tanulmánykötethez írt előszót, könyvészetet, szerkesztette azokat, miközben verseket írt. Kós Károllyal, Szilágyi Domokossal behatóan foglalkozott. Éveken át irodalmi műsorokkal volt jelen a marosvásárhelyi rádió műsorában. /Máthé Éva: Jóska bácsi elment... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 28./

2007. augusztus 23.

A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete hagyományos, szeptember eleji gyergyószárhegyi tábora idéntől újabb ünnepi pillanattal gazdagodik. A MÚRE nívódíjai és az évről évre szaporodó különdíjak mellett idéntől Oltyán László-emlékdíjat is osztanak. Oltyán László /Marosvásárhely, 1935. aug. 19. – Marosvásárhely, 1990. nov. 16./ szerszámlakatosként kezdte pályafutását, majd 1958-tól a helyi napilap, a Vörös Zászló munkatársa, 1959-től a bukaresti Ifjúmunkás riportere lett. 1962-től 1988-ig ismét a Vörös Zászlónál dolgozott. Irodalmi igényű, színes riportjaiban akár a teljhatalmú hatóságokkal dacolva mindig a kisember pártjára állt. Amikor úgy érezte, hogy semmiként nem állhat be a rendszert és annak vezetőjét dicsőítők sorába, 1988-ban kilépett a sajtóból, elment segédmunkásnak a gyárba. Bátor gesztusával a többség tiszteletét és a hatalom ellenszenvét vívta ki. Csak jó két hónappal a ‘89-es fordulat után térhetett vissza a helyi napilaphoz, miután annak olvasói nyílt levélben kérték Oltyán László újraalkalmazását. Halála után 15 évvel a Pro Novum Kulturális Egyesület a Népújság támogatásával, a MÚRE és a Marosvásárhelyi Írói Egyesület közreműködésével emléktáblát állíttatott a szerkesztőség Dózsa György utcai székházában. A kétnyelvű márványtáblára rögzített bronzplakett Puskás Sándor szobrászművész alkotása. /Barabás Blanka: Oltyán László-emlékdíj. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), aug. 23./

2008. december 12.

A novemberben megrendezett XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár egyik legjelentősebb újdonsága volt Stefano Bottoninak Sztálin a székelyeknél című kötete. (Megjelent a csíkszeredai Pro Print Könyvkiadónál a Múltunk könyvek sorozatban; sorozatszekesztő: Bárdi Nándor.) A kötet eligazító alcíme: A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). A fiatal olasz történész, Stefano Bottoni, aki 1977-ben született Bolognában, s az ottani egyetemen szerzett diplomát 2001-ben, majd doktori fokozatot 2005-ben, szülővárosában tanított megbízott előadóként; jelenleg a Kelet-Piemont Egyetem kutatója és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének külső munkatársa. Pályájának kezdete óta lankadatlan érdeklődést tanúsít az erdélyi magyarság huszadik századi sorsa, s ezen belül különösképpen a székelység iránt. Véleménye szerint a MAT hajdani létrehozásáról, szűk nyolcesztendős történetéről, megszüntetésének körülményeiről eleddig magyar nyelven is csak elvétve születtek érdemleges tanulmányok, szükséges volt összegzés elkészítése. Könyve születéséről Bottoni így vall az Előszóban: „A kötet alapját egy 2002–2004 között elkészített olasz nyelvű disszertációm képezi, melyet a bolognai Egyetemen védtem meg 2005 májusában. 2007 őszén olasz nyelven jelent meg ennek meglehetősen átdolgozott változata (Transilvania rossa. Il comunismo romeno e la questione nationale. 1944–1965. Roma. Carocci Editore.) Az eredeti kézirat magyar nyelvre való átültetése során azonban kiderült, hogy az olaszból való visszafordítás nem elégítheti ki az olvasóit: új, adatokban gazdagabb és a magyar autonómia történetére fókuszáló kötetre van szükség. Hosszú és bonyolult folyamat eredményeként született meg az itt olvasható kötet. ”Nagy Pál nem történész, Stefano Bottoni könyvét a szóban forgó történések egy részének közvetlen ismerőjeként vizsgálta. Az Igaz Szó szerkesztőjeként 1956-ban egyike volt a szellemi forrongások résztvevőinek, többek között annak a megalázó kihívásnak is, hogy a magyarországi forradalmat elítélő nyilatkozat aláírására kényszerítették őket. (Később ezt az aláírást négyen visszavonták – számot vetve a legsúlyosabb következményekkel.) Érzékelhető volt a kommunista párt, a kormányzat nacionalista, beolvasztó célzatú politikája a MAT létezésének éveiben is. A kegyes „sztálini ajándék”, ahogyan Bottoni találóan jelezte a Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének lényegét, sokak számára olyan illúziókat szült, hogy ilyenképpen megoldódott Erdély földjén az úgynevezett nemzetiségi kérdés. Bottoni éveken át kutatott a romániai levéltárakban, gyűjtögette, tanulmányozta a Magyar Autonóm Tartományra vonatkozó dokumentumokat, megnézte a korabeli sajtókiadványokat. (Előre, Igaz Szó, Igazság, Korunk, Scinteia, Utunk, Vörös Zászló stb.) Hatalmas forrásanyag birtokában kereste a választ arra, hogy mi volt a Magyar Autonóm Tartomány, és milyen emlékezet maradt róla ötven év távlatából? Bottoni leszögezte, a sztálini autonómiát kirakatnak, magyar gettónak lehet tekintetni. Szerinte a MAT létrehozása teljesítette egy városnak, Marosvásárhelynek a kulturális-gazdasági központ szerep iránti vágyát. Bottoni tehát elsősorban a levéltárakban fellelhető dokumentumokra épített. Nagy Pál némiképpen mellőzöttnek érezte a korabeli emberi vonatkozások bemutatását, a székelyföldi autonómia mindennapi életének meghatározó jegyeire való utalásokat. A korszak szellemi életét, kulturális arculatát illetően körültekintőbb, árnyaltabb megközelítést igényelt volna ez a bonyolult kérdéskör. A fennmaradt dokumentumok egy részét csakis kellő kritikával, megfelelő tárgyismerettel lenne célszerű kézbe vennie, használnia egy történésznek. Bottoni közölte például annak a jegyzőkönyvnek levéltárban őrzött szövegét, amelyet a marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel 1956. október 24-én tartott gyűlésről vettek fel. Ebben olvasható, hogy a gyűlésen jelen volt – többek mellett – Tompa László és Tomcsa Sándor is Székelyudvarhelyről. Valójában sem Tompa, sem Tomcsa egyetlen alkalommal sem volt jelen azokon a gyűléseken, amelyeket ezekben a napokban tartottak Marosvásárhelyen. Mégis: a nevük is szerepel a második, november 4-i gyűlés után született, Lelkiismeretünk parancsszava címet viselő levéltári nyilatkozatban is. Azonban a jegyzőkönyv levéltári példányának élén kézírással ez a feljegyzés olvasható: „A jegyzőkönyvvezető hiányzott. ”Mennyiben lehet hitelesnek tekintetni egy olyan jegyzőkönyvet, amelyet utólag „valakik” fabrikáltak? Továbbá: a Lelkiismeretünk parancsszava című levél-nyilatkozat köztudomásúlag nem jelent meg a központi magyar napilap, az Előre hasábjain, amelynek akkori főszerkesztője, Robotos Imre – írja Bottoni – „állítólag megtagadta a nyilatkozat közlését, mivel az aláírók közül ketten, Sütő András és Gálfalvi Zsolt arra kérték, törölje nevüket, mert ők »szolidaritást vállalnak a magyar ifjúsággal«. ”Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyilatkozatról aláírásunkat négyen vonták vissza /köztük a cikkíró, Nagy Pál is/, s Robotos nem „állítólag”, hanem ténylegesen megtagadta a közlést. Ezt írta meg Sütő Andrást Szemet szóért című naplókötete Egy októberi éjszakának aknamezején című fejezetében: „Érthető, hogy ’56 októberének eseményei folytán a belügy megbízottai minden lépésemet figyelni kezdték. Ugyanúgy három barátomat is, akik közös szellemiségű politikai fellépésekben a következők voltak: Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor. (…) A mi levelünk pedig jogos sérelmekből támadt, ám ellenforradalomba torkolló katasztrófát emlegetett többek között. – Négyen ültünk lakásomon a rádió előtt: Gálfalvi Zsolt, Oláh Tibor, Nagy Pál és jómagam. Késő este volt már. Azonnal fölhívtam telefonon Robotos Imrét, közöltem vele, hogy négyünk nevét törölje a levél aláíróinak névsorából. A levél nem a valót mondja, nem vállaljuk… (…). ”Bottoni nem vette figyelembe Sütő András hiteles emlékezését. Kár, hogy Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című kötetében az úgynevezett Földes-ügy kapcsán ezúttal sem fogalmazott kellő körültekintéssel. (2005-ben A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma című tanulmánya erről az „ügyről” heves vitát váltott ki a sajtóban. Nincs jele annak, hogy ezúttal lényegbevágóan hasznosította volna az akkori helyreigazító, kritikai véleményeket.) 1958 őszén Földes Lászlót eltávolították az Utunk főszerkesztői székéből. Előzőleg tanulmányt közölt lapjában Irodalomunk eszmei tisztaságáért címmel, s ebben súlyosan elmarasztalta – pártos érveléssel – nem csak az Utunkat, de különösképpen az Igaz Szót, túlzott „liberalizmussal” és „nacionalizmussal” vádolva ezeket a kiadványokat. Erre a Földes-tanulmányra többen reagáltak; az Igaz Szó főszerkesztője, Hajdu Győző terjedelmes (25 gépelt oldalas) feljelentést küldött Bukarestbe 1958. augusztus 20-án a Román Munkáspárt Központi Bizottságához. (Hajdu feljelentésének teljes szövege megtalálható a marosvásárhelyi Állami Levéltárban. Bottoni nem vette figyelembe ezt a perdöntő jelentőségű dokumentumot.) Feljelentésében Hajdu Győző utal arra is, hogy 1956 őszén Marosvásárhelyen „Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Oláh Tibor, akik akkoriban Földes László közvetlen baráti köréhez tartoznak és ők is szembehelyezkedtek a marosvásárhelyi kommunista írók magatartásával” – épp úgy, mint Kolozsváron például Marosi Péter, Bajor Andor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor és mások. Ennek ellenére a Sztálin és a székelyek című könyvében Bottoni így fogalmazott: „A marosvásárhelyiek, Hajdu Győző és a körülötte csoportosulók (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál, Papp Ferenc, valamint az idősebb Kovács György), úgy gondolták, ha Bukarest mellé állnak a kolozsvári magyar elit elleni harcban, nemcsak egyéni pályafutásukat alapozzák meg, hanem az autonóm tartomány számára is erős politikai pozíciót biztosítanak. ”Hajdu Győző feljelentését azonnal eljuttatta a belügyi szervekhez, a Földes elleni hadjáratban tehát Hajdu Győző volt a fővezér, nem pedig Sütő András, vagy valaki más, ahogyan a 2005-ös vita némely hangadói (élükön épp Stefano Bottonival) ezt állították. A Hét hetilap berkeiben 2005-ben Sütő András lejáratása, rágalmazása volt a legfőbb szerkesztői célkitűzés. Most azonban itt lett volna az alkalom a valóságnak, a tényeknek megfelelő helyreigazításra. /Nagy Pál: Egy „ajándék” története. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 12. / Emlékeztető: Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Parászka Boróka főszerkesztő: Fegyelmezett csend. = A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17. / Ezzel a két írással kezdődött az A Hétben zajló vita.

2009. március 3.

Makkai János, a Népújság nyugalomba vonuló főszerkesztője 1962-ben került a laphoz, akkori nevén a Vörös Zászlóhoz. 1990-től főszerkesztő lett, ebben a minőségében mostani nyugalomba vonulásáig irányította az újságot és az igazgatótanács elnökeként a lapot kiadó Impress Kft-t. Hosszasan magyarázta, azzal „vádolták” a Népújságot, hogy RMDSZ-párti. A magyarsággal szemben van kötelességük és felelősségük. Az nem elfogultság, ha azt a szervezetet támogatja, amelyik azokat az érdekeket akarja érvényre juttatni, amiket a magyarság is a magáénak vall. A személyek nem nagyon számítanak, tette hozzá. Nem kell tagadni az öncenzúra jelenlétét. Szerinte jó lap a Népújság, eléggé kritikus ahhoz, hogy odafigyeljenek rá. /Nagy Miklós Kund: A világról újságíró módra. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 3./

2009. április 22.

Fennállásának 160. évfordulóját ünnepelte a hétvégén a legrégebbi, ma is megjelenő erdélyi magyar nyelvű újság, a Brassói Lapok. Ambrus Attila főszerkesztő elmondta, a lap a mai napig azt a szerepet vállalja magára, amit még ‘49-ben Bem József szánt neki: ne valami ellen álljon, hanem valami mellett, konstruktív szerepe legyen. „A lapot először az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc idején Veszely Károly katolikus pap jelentette meg, Bem József felkérésére. Az első szám 1849. április 16-án hagyta el a nyomdát Brassói Lap néven. A kiadványnak akkor tizenkilenc száma jelent meg, mindaddig, amíg a bevonuló orosz csapatok le nem foglalták a nyomdát, Veszelyt forradalmárként letartóztatták, és átadták az osztrák hatóságoknak, akik halálra ítélték őt. Az ítéletet ugyan nem hajtották végre, mivel Veszely a klérus tagja volt, de száműzték, és Kolozsváron telepedett le. ” „Ezek után az újság utóda már nem viselhette Veszely lapjának címét. Csak 1895-ben kaphatta vissza nevét, így ettől az évtől Brassói Lapok néven jelent meg, egészen 1940-ig, amikor a hírhedt Vasgárda betiltotta megjelenését. A második világháború után Vörös Zászló, majd Új idő néven jelent meg a lap, eredeti nevét csak 1969-be kapta vissza, amikor Albert Sándor, a lap eredeti nevének újrahasználhatásához kötötte a főszerkesztői állás elfogadását” – részletezte a főszerkesztő. A hetilapot jelenleg a Barcaság mellett főleg Kovászna, Hargita és Maros megyékben terjesztik. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) a Brassó melletti Tatrangon tartott elmúlt hét végi közgyűlésén átadták az idei Veszely Károly-díjakat. A díjat ez alkalommal – a Brassói Lapokhoz hasonlóan 1849-ben alapított, Kézdivásárhelyen megjelenő – Székely Hírmondó hetilap szerkesztősége, valamint a brassói magyar nyelvű televíziózás létrehozója, Bálint Ferenc vette át. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének hétvégi találkozóján téma volt a gazdasági válság hatása az erdélyi magyar médiára. /Fleischer Hilda: A hosszú életű újság: 160 éves a Brassói Lapok. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 22./


lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998