udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 8 találat lapozás: 1-8
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Eichman, Adolf

1991. október 28.

A parlament okt. 28-i ülésén az RMDSZ képviselői konkrét érvekkel, adatokkal cáfolták a vádaskodásokat a Hargita és Kovászna megyéből állítólag elüldözött románokról készített jelentés folyatódó vitájában. Amint megszólalt egy RMDSZ-képviselő, a többiek verték az asztalt, kiabáltak, alig hagyták szóhoz jutni. A román képviselők indulatosan támadták a magyar kisebbséget, például Gheorghe Dumitrascu: "Kossuth a román nemzet gyilkosa, olyan mint Eichmann Izraelnek." Agatha Nicolau: "A magyarokat nem érdekli az általuk ortodox templomok felé dobott kő íve." Romulus Vulpescu: "Vezessék be a katonai diktatúrát két megyében, számolják fel a magyar tévét." Ioan Bogdan "A magyar kisebbség viselkedjen úgy, ahogy kell." Dumitru Pop: "A magyarok tele vannak nemesi gőggel." Dan Carpatina /Román Nemzeti Egységpárt/ képviselő a magyarok románellenességét a kiegyezésig vezeti vissza, innen vezet az út szerinte a Magyar Autonóm Tartományig és ez erőszakos cselekedtek formájában máig húzódik. A képviselő erőszakos elmagyarosításról is beszélt. Mircea Cretu /RNEP/-képviselő szerint a bécsi döntés után a románságot súlyos sérelmek érték, ha teret engednének, akkor ez most is bekövetkezne, csak egy új Hitler kell hozzá. Hajdú Gábor RMDSZ-szenátor a bekiabálások közben adatokkal, dokumentumokkal cáfolta a jelentést. Markó Béla RMDSZ-szenátor válaszolt Mihai Teodorescu azon kijelentésére, hogy nem létezik egyetlen magyar sem, akit etnikai okokból bántalmaztak volna. Tiltakozik Maros megye lakossága nevében, mondta, tiltakozik Sütő András nevében, aki 1990. márc. 19-én egy gyilkossági kísérlet nyomán elvesztette egyik szemét, a ludasi állomáson bántalmazott magyar gyermekek nevében, a Görgény völgyében megvert magyar értelmiségiek nevében, a lista nagyon hosszú, nem akarja folytatni, nehogy izgatással vádolják. Romulus Vulpescu író-szenátor nagy tapsot aratott magyarellenes kirohanásaival, általános pusztítást kívánt elrendelni mindennel szemben, ami a romániai magyar szellemiséghez, identitáshoz tartozik. Kozsokár Gábor RMDSZ-szenátor kimondta, hogy a jelentés meghamisítja a valóságot. A többi magyar képviselő is cáfolta a jelentés alaptalan vádaskodását. Pop Dumitru elsősorban Tőkés László és Szőcs Géza ellen intézett dühödt kirohanást. Az ülésről Román Győző és Béres Katalin tudósított. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 30./ Amint a Vasile Mois, a szenátus egyik alelnöke kijelentette, hogy a "román méltóság ellen követtek el gyilkossági merényletet Erdély összes megyéjében", Romulus Vulpescu szenátor a rádió és televízió magyar adásának megszüntetését követelte, amivel nagy tapsot aratott. Javasolta a két megye kétnyelvű helységneveinek betiltását és szorgalmazta, hogy a kétnyelvűséget sehol, semmilyen formában ne engedélyezzék. Domokos Géza, az RMDSZ elnöke javasolta a jelentés külföldi terjesztését. Ez a jelentés önmagát vádolja, a benne foglalt gondolkodásmódot, ezzel lejáratják Romániát. A katonai közigazgatásra és a magyar adás eltörlésére vonatkozó javaslat ma már Dél-Afrikában sem fordulhat elő. /MTI/

2003. július 1.

A román kormány nemrég úgy döntött, hogy Románia határain belül 1940 és 1945 között nem volt holokauszt. Mivel a román kormány erről a döntéséről közleményt is kiadott, az 1953-ban a holokauszttal kapcsolatos tények feltárására alakult jeruzsálemi Jad Vasem Intézet - Jean Ancel történész nemrég megjelent kétkötetes munkájára hivatkozva - szükségesnek tartotta rámutatni, hogy a román kormány döntésével szöges ellentétben a romániai területeken élő akkori 760 ezres zsidó népességből mintegy 420 ezren estek a holokauszt áldozatául, továbbá hogy a román hatóságok közvetlenül részt vettek a zsidók kiirtásában. Sőt: "Románia volt a nácik egyetlen szövetségese, amely saját tervvel rendelkezett a zsidó lakosság likvidálására, és amelynek hadserege tevékenyen részt vett gyilkolásukban". Miután Izrael diplomáciai lépéseket is tett az ügyben, a román kormány és a hivatalos szervek visszavonulót fújtak, és magyarázzák a bizonyítványukat. Mint ismeretes, a nemrég Marosvásárhelyen felavatott holokauszt-emlékmű talapzatára az a felirat került, hogy a marosvásárhelyi zsidó közösséget "a fasiszta magyar kormány" deportálta Auschwitzba. Romániában következetesen úgy igyekeznek beállítani a dolgot, mintha a zsidóüldözések kizárólag a 2. bécsi döntést követően 1940-ben Magyarországhoz került Észak-Erdélyben történtek volna. A román nacionalisták egyik kedvenc témája annak bizonygatása, hogy a mindenkivel toleráns románok a zsidókat sem bántották. Bezzeg a magyarok... A mindenkori román magatartás lényege így summázható: mindent letagadni, amit lehet. Magyarországon, épp ellenkezőleg, a háború után évtizedeken át bűntudatot igyekeztek sulykolni az emberekbe. Eredmény: a romániai, illetve a magyarországi köztudatban még jelenleg is az a homályos kép él, hogy Romániában a zsidókra nézve legveszélyesebb időszakot úgymond "meg lehetett úszni", a románok legalábbis kevesebb bűnt követtek el a zsidók ellen, mint a magyarok. Ezzel szemben a valóság az, ami a Jad Vasem Intézet közleményében áll: "Románia volt a nácik egyetlen szövetségese, amely saját tervvel rendelkezett a zsidó lakosság likvidálására, és amelynek hadserege tevékenyen részt vett gyilkolásukban". Más szóval Romániában nem volt szükség a nácik közbeavatkozására ahhoz, hogy a zsidók többségét legyilkolják. A nácikkal szövetséges románok, minden más országgal ellentétben, ezt itt "saját erőből" oldották meg. Ezzel szemben mi történt a Hitler utolsó csatlósának kikiáltott Magyarországon? Erről az egyik legnagyobb holokauszt-szakértőnek tekintett zsidó történész, Randolph L. Braham A magyarországi holokauszt című könyvében írta: "A történelmi Magyarország zsidó lakossága létszámában 1910-ben tetőzött. A csaknem 21 milliós népességen belül 911.227 főt számlált, ami 5 százaléknak felelt meg. Közülük 471.355 zsidó élt a trianoni Magyarországon. Az első világháború után a trianoni Magyarország zsidó lakossága fogyásnak indult. Lélekszáma 1920-ban 473.355, 1930-ban 444.567 fő. (6,2 után 5,9, illetve 5,1 százalék.) A százalékos csökkenés folytatódott: 1941-ben már csak 4,9 százaléknyi a lélekszám, azaz 400.981. 1946-ban, a holokauszt hatására 143.624 fő - 1,6 százalék. Budapest lakosságának 1920-ban a 23,2 százaléka zsidó, 1941-ben 184.453 fő, azaz 15,8 százalék. Az 1938-39-ben Csehszlovákiától visszacsatolt területeken 146.000 zsidó élt. (68.000 a Felvidéken, 78.000 Kárpátalján.) 1940-ben Romániától visszakerült Észak-Erdély, ahol 164.000 zsidó élt, a Bácskában 14.000. (...) 1938 májusában jelent meg az első, 1939 májusában a második zsidótörvény. Ennek ellenére Lengyelországból és Szlovákiából a kegyetlenül szigorú zsidóellenes intézkedések miatt tömegesen menekültek az érintettek Magyarországra. Évről évre növekedett azoknak a zsidóknak a száma, akik Magyarországon próbáltak menedéket találni. 1943 novemberében már körülbelül 15 ezerre rúgott a számuk. (...) A légkör a kiéleződő antiszemitizmus következtében ugyan romlott, az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció (OMZSA) és a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) azonban jórészt zaklatásmentesen végezhette a dolgát, a magyarországi hatóságok nem gátolták tevékenységüket, sőt kifejezetten jó néven vették, hogy a lakosság egy részének anyagi gondjait maguk a zsidók vették a vállukra. (...) A hatóságok nem zaklatták őket, s a magyarországi zsidóság majdnem normális légkörben élhette életét, mintegy tudomást sem véve arról, milyen szenvedéseket állnak ki hitsorsosaik a szomszéd országokban, ahol ekkor már teljes lendülettel folyt a végleges megoldás gyakorlatba ültetése. (...) A német megszállásig viszonylag normális kerékvágásban haladt a zsidó közösségek élete. A vallásos, egészségügyi, iskolaügyi és jóléti intézményhálózat nemcsak a honi zsidóságot szolgálta, de a Magyarországra menekültek ezreit is. De a magyar zsidóság vezetői elkövettek egy súlyos hibát. Bár tudatában voltak annak, milyen sorsot szánt a náci Németország a zsidóknak, nem készültek fel a katasztrófára. Okok? A magyarországi zsidó vezetés vakhittel bízott abban, hogy őket nem sepri el a holokauszt. (...) A zsidó vezetés gyakorlatilag a deportálások elkezdődéséig hitte, hogy a magyarországi zsidóság, az európai zsidóság nagyobb közösségeitől eltérően, fizikailag akkor is viszonylag sértetlenül kerül majd ki a háborúból, ha gazdaságilag tönkre is megy. Annak a reményüknek, hogy valamiképpen csak megússzák, tápot adott az a tény, hogy Magyarország a biztonság szigete volt a háború négy és fél esztendején át tomboló pusztítás óceánjának kellős közepén. A magyarországi zsidó vezetők előtt nem volt ismeretlen, hogyan bánnak a nácik a zsidókkal ott, ahol ők az urak. Ennek ellenére nem világosították fel a zsidó tömegeket és nem tettek egyetlen hathatós óvintézkedést sem, amivel Magyarország megszállása idején elháríthatták vagy legalább csökkenthették volna a katasztrófát. Mint minden épeszű ember, a magyarországi zsidók is egyszerűen elképzelhetetlennek tartották emberek millióinak futószalagon történő kiirtását, a világ szeme láttára, a 20. században. Sejtették, hogy a határokon túl iszonyatosan bánnak a zsidókkal, de azzal áltatták és biztatták magukat, hogy az a "civilizált" Magyarországon nem eshet meg. (...) Magyarország megszállása idején Eichmann virágkorát élte. Magyarországon volt Európa utolsó, viszonylag érintetlen zsidó közössége. A magyarországi program kivitelezésére kijelölt Sonderkommandóban Eichmann legközelebbi munkatársai kaptak helyet, akik sokéves tapasztalatokkal rendelkeztek a végleges megoldás programjának megvalósításában Európa különböző országaiban. 1944. március 19-én vasárnap reggel a németek megszállták Magyarországot. Veesenmayer és a birodalomban lévő felettesei jól tudták, hogy a német megszálló hatóságok csak akkor képesek megfelelően működni, ha a magyar államapparátus támogatását élvezik. Tudták, hogy a hadsereg, a csendőrség és a rendőrség lojalitásának biztosításán kívül az állam egyéb központi és helyi igazgatási és végrehajtó szervei lojalitását is biztosítaniuk kell. Mikor megalakult a Sztójay-kormány, a németek ragaszkodtak ahhoz, hogy mind a különböző minisztériumok irányításával megbízott államtitkárokat, mind a fontosabb osztályok és részlegek vezetőit németbarát elemekkel váltsák fel. A csendőrség volt a magyarországi zsidók összegyűjtésének és deportálásának fő eszköze. A gettóba záráshoz, összegyűjtéshez és deportáláshoz igénybe vett csendőrök közül sokan sváb származásúak és nácibarátok voltak. A magyarországi holokauszt legtöbb túlélője tanúsítja a csendőrök kegyetlen és barbár viselkedését e rettenetes időszakban. A németek előbb a központi kormányszervekben hajtottak végre tisztogatást, majd a helyi szervekben. (...) Május eleje, az erdélyi zsidók gettóba vitele. A német megszállást követően a honvédelmi minisztérium, amely az előző négy-öt évben a zsidók szenvedéseinek egyik legfőbb okozója volt, most hirtelen egyike lett azoknak a kormányhivataloknak, amelyek zsidó életek mentésével kezdtek el foglalkozni. Feltételezhető, hogy néhány vezető katonához és politikushoz hasonlóan jó néhány katonai parancsnok is rádöbbent, mit is takar valójában a gettósítás és deportálás, és úgy érezték, hogy a zsidók megmentése érdekében mindent meg kell tenniük, amit csak tudnak." Tehát - nem magyar, hanem részrehajlással a legkevésbé sem gyanúsítható zsidó történész szerint - a náci megszállásig Magyarországon a zsidóknak viszonylag jobb sorsuk volt, mint a környező országokban, pogromokra ezt követően sem került sor, a deportálásokat a nácik erőpozícióból kezdeményezték. Igaz, a zsidók összegyűjtését és külföldre irányítását a magyar hatóságok együttműködése tette lehetővé. Azonban Romániában német megszállás nélkül, illetve minden külső kényszer nélkül, "saját erőből" gyilkoltak le több mint 400 ezer zsidót... /Boros Ernő: A román és a magyar holokauszt-mítosz. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 1./

2003. október 1.

A 81 éves Randolph L. Braham, a New York-i City University professzora tartott előadást szept. 30-án magyar zsidóság tragédiájáról Kolozsváron, a neológ zsinagógában. A magyarországi holokauszt kutatóját Goldner Gábor egyetemi tanár, a kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke köszöntötte. Előadásában a professzor rámutatott: a magyar zsidóság tragédiája az európai holokauszt egyik legellentmondásosabb része. 1944. március 19-ig, a háború négy és fél évén keresztül a magyar zsidóság úgy élte át az eseményeket, hogy a holokausztról nem volt tudomása. A magyar zsidóság abban bízott, hogy túléli a háborút. A magyar zsidóság zöme biztonságban érezte magát. A magyar zsidó tragédiát egy német katonai döntés váltotta tehát ki. Amikor a németek bevonultak Magyarországra, a zsidók kiirtása nem volt az elsődleges cél. Amikor Horthy visszatért Németországból, a zsidó vezetők megnyugodtak. Miután a Kállay Miklós volt miniszterelnököt és csoportját bebörtönözték, a zsidóság tehetetlen és védtelen maradt. Eichmann rávette a zsidó vezetőket arra, hogy a zsidóságot ne tájékoztassák a valóságról. Elképesztő ütemben 447 ezer zsidót deportáltak. A zsidó vezetők belementek az alkudozásokba. A németek előbb 600, aztán 1684, s végül 10-12 ezer embernek a deportálás alól történő mentesítését ajánlották fel. Júliusban Horthy hivatalosan is leállította a deportálásokat. A budapesti zsidóság jelentős része megúszta a kiirtást. A nyilas korszakban több mentési akció is lezajlott, ám nem lehet tudni pontosan, hogy ezek által hány zsidó menekült meg. Braham professzor kifejtette: éppen a viták befejezése érdekében, néhány évvel ezelőtt amerikai kongresszusi tagoknak javasolta, szólítsák fel a román és a magyar államfőt arra, hogy országaik parlamentjében mondott hivatalos beszédben ismerjék el a tényeket, s a történtekért kérjenek bocsánatot. Szerinte mindmáig sem a magyar, sem a román állami vezetőknek nem volt elegendő bátorságuk a történelmi tényekkel szembenézni. /Tibori Szabó Zoltán: A bocsánatkérés mindmáig nem történt meg. Randolph L. Braham érdemes professzor előadása Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 1./

2004. március 20.

Márc. 19-én Corneliu Vadim Tudor kijelentette: pártja, a Nagy-Románia Párt ellenzi “az aradi úgynevezett Román–Magyar Megbékélési Park létrehozását”, mivel szerinte a románok egyáltalán nem állnak konfliktusban a magyarokkal. “A tizenhárom magyar gyilkos szobrának felállítása a román Arad városában egyenértékű azzal, mintha Jeruzsálemben felállítanák Hitler, Himmler, Göring, Göbbels, Heydrich, Mengele, Ribbentrop, Bormann, Rosenberg és Eichmann szobrát – állította sajtótájékoztatóján a Vezér. /Uszítás. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 20./

2004. április 3.

Az afganisztáni és iraki eseményekkel kapcsolatos román tudósítások hosszú ideig a román hadsereg dicsőséges és áldozatos hozzájárulásáról szóltak. A makulátlan, igazságosztó hadsereg képének fenntartását szolgálja a kevésbé ismert atrocitások letagadása. A történelem tankönyvek esetében sincs elmozdulás. Azok az atrocitások, amelyeket elkövetett a bevonuló román hadsereg mind az első, mind a második világháború után a nem román erdélyi, illetve magyarországi civil lakosság ellen, a mai napig tabutémának számítanak, ugyanígy az odesszai vérengzés is. A román hadsereg 1919-es erdélyi és budapesti, a kommunista kormány elleni bevonulását a jog és igazságért vívott harc fényes sikereként emlegetik ma is. Szentségtörésnek számít a bevonuláshoz kapcsolódó gyilkosságokat, rablásokat, ingatlanfoglalásokat és a számtalan egyéb jogfosztást emlegetni. Az 1944-ben bevonuló román hadsereg olyan atrocitásokat követett el, amelyek még a szovjet (!) katonai vezetést is megdöbbentették. Olyannyira, hogy a román polgári és katonai adminisztráció visszavonására utasította a román kormányt, és Észak-Erdély öt hónapig (1944. október–1945. március) gyakorlatilag közvetlen szovjet katonai közigazgatás alá került. Hannah Arendt írta (Hannah Arendt: Eichmann la Ierusalim. Un raport asupra banalitatii raului), hogy a két világháború közötti időszakban Románia volt a legantiszemitább állam, később még az SS alakulatok is meglepődtek és ugyanakkor elszörnyedtek a nagy méretű romániai zsidóellenes pogromok kegyetlenségei láttán. Maga Hitler is tudatában volt annak, hogy – amint 1941-ben Göbbelsnek elpanaszolta –- Románia messze megelőzte Németországot az "Endlösung", azaz a zsidó lakosság kiirtása terén. /Herédi Zsolt: A rettenthetetlen román hadsereg mítosza. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./

2005. november 20.

Márton Áron püspökre emlékeztek november 9-én a bukaresti Petőfi Művelődési Társaság összejövetelén. Árvay Zsolt, a társaság alelnöke „25 éve hunyt el Márton Áron, Erdély püspöke” címen tartott előadást. Édesapja, Árvay Árpád emlékeiből merített, aki 1945-től a kolozsvári börtönben politikai fogolyként raboskodott. A püspök számtalanszor misézett a foglyoknak, bátorította őket. Lőrinczi Gyula arról beszélt, hogy a magyarországi zsidó deportálásokért felelős Eichman perében tett tanúvallomás megemlített egy katolikus papot, aki Erdélyben tiltakozott a zsidók üldöztetése ellen. Minden bizonnyal Márton Áronról volt szó. /(Árvay Zsolt): Márton Áronra emlékeztek Bukarestben. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 20./

2007. május 15.

A nyolcvanegy éves korában elhunyt Octavian Paler múltjáról írt a lap munkatársa. Már Gheorghiu-Dej kommunista pártvezető nagyra tartotta Palert, 1956-ban, a svájci román nagykövetség ellen elkövetett merénylet tetteseinek perére őt küldte ki Bernbe, hogy riportokban leplezze le az angol-amerikai imperializmus bérenceit. Később, a Ceausescu-korszakban egy ideig Paler volt a Scanteia római tudósítója. Később Palert Olaszországból kiutasították, mert együttműködött a Szekuritátéval. Hazatérte után rendre a Rádió-Televízió, majd az Újságíró Szövetség elnöke, a párt központi bizottságának póttagja, nagy-nemzetgyűlési képviselő, a Romania Libera, végül a Romania Literara főszerkesztője lett. Ez utóbbi tisztségben érte meg az 1989. decemberi fordulatot, amikor a szerkesztőség egyhangú szavazattal menesztette. Ettől kezdve, haláláig, közíróként működött. Ilyen minőségében szerette függetlennek hirdetni magát, de a 2003-ban Ion Iliescu elnöktől kapott lovagi cím sokat mondott nézeteiről. Octavian Paler például Megbékélés, de kivel? című vezércikkében /Cotidianul 2004. ápr. 27,/ ellenségesen fogadta, hogy két nappal előbb Aradon visszaállították a Szabadság-emlékművet, így írt: „a 40 ezer románt – többségében gyermekeket, asszonyokat, öregeket – lemészároló, 300 román falut megsemmisítő 13 magyar tábornoknak emlékműve legyen román földön, és történik ez a román kormány, Arad városi tanácsának engedélyével!” „A 13 bűnöző tábornok népirtást végzett Erdély románsága körében, mégis emlékművet kapott Aradon. El tudja képzelni valaki, hogy Eichmannak szobra legyen izraeli parkban? És akkor Markó Béla hogyan merészeli nacionalistáknak bélyegezni azokat a románokat, akik nem értenek egyet holmi gyilkosok magasztalásával?!” /Barabás István: A másik Paler. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./

2008. február 5.

A keresztény hitet és az ateizmust szembeállítva sokan próbáltak vitatkozni, de egyikük sem jutott sehova. Ennek az az oka, hogy az ateizmus bizonyos értelemben vallás, ugyanúgy, mint mondjuk a lutheranizmus, vagy akár az iszlám. Czika Tihamér, ahogy mondja, tudományos tényekre épít egy világszemléletet ebben Isten számára nincs hely. Ercsey-Ravasz Ferenc, a lap munkatársa viszont úgy véli: a világ bonyolult szerkezete és működése egyenesen követeli egy ilyen entitás, Isten létezését. Czika Tihamér eszménye a humanizmus, amellyel egyet lehet érteni, egyetlen dolgot leszámítva: az ember, mint erkölcsi standard túlságosan hajlékony, a lelkiismeret túl könnyen idomul szinte bármihez. A 20. század eseményei pontosan kimutatták, milyen következményekkel jár az, ha az embert tesszük meg minden dolgok mércéjévé, sem Hitlert, sem Eichmant, vagy Mengelét, de még Sztálint sem kínozta a lelkiismerete. Czika felhozhatná ellenérvként az inkvizíciót, a boszorkányüldözést, a keresztes hadjáratokat stb. Egyikük állítására sincs egyértelmű bizonyíték. A gond az érveléseddel ott kezdődik, hogy rengeteg meg nem értett, vagy félreértett dologból kiindulva Czika tagadja a vallás létjogosultságát, kifogásolja az egyházak a működését. A vallásos iskolák a hitetleneket nem tették hívővé. Egyvalamit viszont nyújtottak ezek az iskolák: tartást, kitartást, azt, amit jobb szó híján hátgerincnek neveznek. A romániai magyar sajtóban vita kezdődött az iskolai vallásoktatásról, az egyházi iskolák szerepéről. A vitaindítót Czika Tihamér jegyzi. /Ercsey-Ravasz Ferenc: Nincs ok aggodalomra... = Szabadság (Kolozsvár), febr. 5./ Előzmény: Czika Tihamér: Egyházi oktatássá válhat a kisebbségi oktatás? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 5./


lapozás: 1-8




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998