udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 14 találat lapozás: 1-14
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Pauker, Ana

1997. augusztus 13.

Ion Cristoiu a National júl. 18-i és 19-i számában kétrészes vezércikket közölt Victor Ciorbea - Ana Pauker méltó utóda. Corneliu Coposu szilárdsága címen. Elgondolkoztató írás. Egy demokratikus /?/ rendszerben vérbeli román miniszterelnököt minősítenek árulónak és szovjetek által delegált magyarpárti zsidónak - állapította meg a cikkről Kovács Albert. Cristou szerint az utóbbi hónapokban az RMDSZ támadó hadjáratot folytat "a magyar kisebbség európai normák fölötti jogaiért, a román többség károsodásával járó helyi autonómiáért", stb. Az oktatási törvény módosítása betetőzte ezt a hadjáratot. - Kovács Albert javasolta Méliusz Alapítvány létrehozását, hogy támogassák a magyar-zsidó-román kulturális együttműködést. Ma ezt követeli a történelmi pillanat. /Kovács Albert: Történelmi pillanatok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 13./

2000. július 22.

Megjelent a Cazul Stefan Foris című dokumentumkötet, megjelenését a Művelődési Minisztérium támogatta. Fóris Istvánról szól a könyv, Dan Catanus és Ioan Chiper történészek ötven dokumentumot zsúfoltak a kötetbe. Betekintést nyújtanak a dokumentumok a kommunista frakcióharcok dzsungelébe. A Brassó megyei Tatrang községben 1892-ben született Fóris István 1940-ben lett a romániai kommunisták főtitkára, s 1944. április 4-ig volt funkcióban. A romániai kommunisták pártocskájában a háború alatt három csoportosulás jött létre, három vezető központ: egy külső és két belső. A külső Moszkvában működött, Ana Pauker vezette Vasile Luca segítségével, a két belső közül az egyiket Fóris irányította, a másikat a büntetését töltő Gheorghiu-Dej. A belső frakciók harcoltak egymással. Dej és emberei azzal vádolták Fórist, hogy a Sziguranca ügynöke. 1944. április 4-én Dej megbízásából Emil Bodnaras leváltotta Fórist. Fölkereste a lakásán, s közölte vele, vége a főtitkároskodásának. Bodnaras pisztollyal és kalapáccsal érkezett, de Fóris nem ellenkezett. Tudta, hogy látogatója a szovjetek embere, s azt hitte, Moszkva utasítására érkezett. Valójában Moszkva nem adott parancsot Fóris leváltására. Ennek ellenére a Moszkvából hazatérő külső frakció is elfogadta Dejék magyarázatait Fóris árulásáról, s végül Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu áldásukat adták Dej ítéletére: az utcáról elrabolt, s a pártszékházban rabságban tartott Fóris megölésére. A gyilkosságot Dej magánhóhéra, Pintilie tábornok hajtotta végre, vasrúddal ütötte agyon Fóris Istvánt. Fórist azért ölték meg, nehogy kiderüljön ártatlansága, illetve Dej gazembersége. /Friss Pánián Iván: Tűnődés olvasás közben. Harc a hatalomért. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 22./

2003. február 14.

Sztálin neve egyet jelent a huszadik század talán legtragikusabb fejezetével: a szovjet hatalom rémtetteivel előbb az orosz birodalomban, majd Európa keleti felének azon országaiban, ahol a Vörös Hadsereg nyomában a kommunizmus a második világháború után megvetette a lábát. A Korunk legfrissebb lapszámának a középpontjában nem a diktátor személye áll, hanem a korszak: a sztálinizmus Romániában. Az ismert szociáldemokrata vezető, Lakatos István kiadatlan emlékiratainak egyik fejezete személyes élmények alapján számol be a teljes hatalmat megszerezni készülő kommunista párt módszereiről, a két munkáspárt egyesítéséről, a mindennapokat átjáró félelemről. A korszak egyik kiemelkedő személyisége, Ana Pauker azok sorsában osztozott, akik a kommunizmust előbb hatalomra segítették, majd maguk is áldozatai lettek. Robert Levy amerikai történész tett róla közzé nemrég monográfiát; az ebből közölt részletek, valamint Michael Shafir recenziója a romániai "tisztogatások" működését tárják fel. A Magyar Külügyminisztérium levéltárából származó dokumentumok a romániai politikai légkörről tudósítanak a nevezetes év: 1956 előtt és után. /Sztálin 1953-2003. Sztálinizmus Romániában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 14./

2003. július 9.

Júl. 20-22. között zajlott Nagyszebenben a "Sztálinista kisebbségpolitika Románia és Magyarország" című nemzetközi konferencia. A szervező a Ludwig-Maximilian müncheni egyetem volt. A résztvevők sok helyről érkeztek: a Kelet-Európa Intézettől Németországból, a Tel-Aviv-i egyetem kutatóközpontjaiból, a bolognai egyetemről, a moszkvai egyetemről, Münchenből. A hazai kutatók Bukarestből (Román Jelenkor Kutatóintézet és Román Akadémia), Temesvárról (Harmadik Európa Alapítvány), Kolozsvárról (Babes-Bolyai Tudományegyetem) érkeztek. Az Erdélyi Múzeum Egyesület részéről Nagy Mihály adott elő, a Sapientia EMTE részéről Gagyi József. Marosvásárhelyt Novák Zoltán bolyais történelemtanár képviselte. A résztvevők összetételéből adódóan a magyar, zsidó és német kisebbségek szempontjából tárgyalták mindezt. Tatiana Pokivailova (moszkvai egyetem, Balkanisztika Intézet) beszámolója szerint a második világháború időszakában létezett egy olyan elképzelés, hogy Erdély szovjet befolyás alatt önálló országgá válik. A Groza- kormány megalakulása miatt a másik terv került előtérbe, nevezetesen Románia a Szovjetunió javára "lemond" Besszarábiáról és Bukovináról, helyette megkapja Erdélyt. Ehhez hozzájárult, hogy Magyarországon a választásokon nem a kommunisták győztek, így Sztálin jóindulata inkább a kommunista vezetés alatt álló Románia fele fordult. Ottmar Trasca (Román Akadémia, Történettudományi Intézet, Kolozsvár) az 1940- 44 közötti román-magyar kapcsolatokat tekintette át. Ezek gyakorlatilag a bécsi döntés miatt állandó ellenségeskedésből álltak, amelyeket időről időre német-olasz vegyes bizottság próbált rendezni, nem sok sikerrel. Virgiliu Tarau (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Jelenkor Tanszék) és Novák Zoltán (Bolyai Líceum, Marosvásárhely) ugyanarról a tárgykörről értekeztek: a kommunista párt kiépítése és az ebben való nemzetiségi részvétel. Következtetésük hasonló volt: az első időszakban (1944-1949) a kisebbségek nagy számban iratkoztak be a pártba, míg a román lakosság magatartása inkább tartózkodó volt. Ennek oka, hogy a főleg zsidó nemzetiségűek számára az előző korszak kisebbségellenes politikája után a kommunizmus volt az egyetlen létező alternatíva amely felé fordulhattak. 1949-től egyre nőtt a román nemzetiségűek aránya a pártban, ők kerültek többségbe. Lönhart Tamás (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Jelenkor Tanszék) előadása a Magyar Népi Szövetség 1946. évi romániai választásokban való szerepét mutatta be. Stefano Bottoni (bolognai egyetem) a Magyar Autonóm Tartomány megalakulásáról beszélt. 1952-ben a készülő román alkotmány tervezetét Sztálin átjavította és - szovjet mintára - belefoglalt egy, a magyaroknak kijelölt autonóm tartomány megalakítását előirányzó cikkelyt. Ez ellen a legmagasabb szintről jövő határozat ellen nem volt apelláta, a román alkotmányba belefoglalták és végre is hajtották. Gagyi József (Sapientia EMTE) előadásában a Magyar Autonóm Tartomány megalakulásának lakossági reakcióját mutatta be. A lakosság nagy része egy kis Magyarország feltámadását látta a tartomány megalakításában. Ennek megfelelően a román lakosság alaptalan félelemmel, a magyar pedig túláradó lelkesedéssel reagált a hírre. Egyik kiemelkedő előadás Marius Opreaé (Román Jelenkor Kutató Intézet, Bukarest) volt, aki "Nemzeti kisebbségek a Szekuritátéban" címmel tartotta előadását. Először az 1990 után megjelent szakirodalmat elemezte, bemutatva, hogy ezeket főleg volt szekuritátés tagok írták, akik azt próbálják bizonyítani, hogy a Szekuritáté kegyetlenkedéseit a nemzeti kisebbségekhez tartozó tagok követték el. Az előadó szerint ez nem igaz, ennek a szervezetnek a tagjai a párt utasításait hajtották végre, a nemzetiségi hovatartozás nem számított. Elhangzik az a vád is, mely szerint ebben a titkosrendőrségben a nemzeti kisebbségek tagjai túlreprezentálva voltak. Ezzel szemben a Szekuritáté személyi iratai szerint abban az időszakban, amikor a nemzeti kisebbségekhez tartozók aránya a legmagasabb volt, a Szekuritáté állományának túlnyomó része, kb. 83 %- a volt román nemzetiségű. A nemzeti kisebbségek aránya aztán gyorsan csökkent, főleg Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu pártból való kizárása után. /László Márton: A szebeni nemzetközi történelemkonferencia - összegzés. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 9./

2004. május 29.

Nincs a világon – beleértve Magyarországot is – még egy rendezvény, amely olyan nagy számú magyart gyűjt egybe, mint pünkösdkor a csíksomlyói búcsú. A kommunizmus idején sok támadás érte a katolikus egyházat. A Román Munkáspárt Központi Bizottságának titkársága 1949. május 16-án azért ült össze, hogy megvitassa A katolikus agitáció problémái című vitaindítót. Az előzmények: Románia 1948. július 17-én felmondta a Vatikánnal 1927-ben kötött konkordátumot, ettől kezdve kénye-kedve szerint üldözte a római és a görög katolikus egyházat. 1949. augusztus 3-án a tanügyi reform felszámolta a felekezeti oktatást, egyben valamennyi iskoláját államosította. 1949. augusztus 4-én megjelent az egyházak tevékenységét szabályozó 177-es számú dekrétum. Ez legsúlyosabban a katolikusokat érintette, amennyiben tollvonással megszüntette a nagyváradi, szatmári, temesvári és iasi-i püspökségeket, minden felekezetnek megtiltotta, hogy külföldi egyházfőnek rendelje alá magát. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a romániai két katolikus egyháznak meg kellett volna szakítania kapcsolatát a Szentszékkel. Ezt Márton Áron, majd példája nyomán a többi püspök egyhangúlag megtagadta, és ezzel kezdetét vette közismert kálváriájuk: koncepciós perek, börtönévek, zsarolások, a katolikus egység megbontására szervezett „békemozgalom" stb. A pártvezetőség 1948. szeptemberi ülése kötelezte az Oktatási Minisztériumot, hogy az iskolákból távolíttassa el a vallási jelképeket, kegytárgyakat. Két hónap múlva, 1948. november 25-én a titkárság újabb ülésen mérte fel az „eredményeket". Az előterjesztett jelentés több példát hozott fel arra, hogy túlbuzgó káderek „tisztogatása" kiváltotta a lakosság, főképp szülők és tanítók tiltakozását. Kiderült, hogy az ellenállás legfőbb hadállásai a keresztény ünnepi tömegrendezvények, a pártvezetőség elsőnek ezek meghiúsítását vette tervbe. Az 1949. május 16-i pártvezetőségi ülésen jelentést hallgattak meg a közelgő csíksomlyói búcsúval kapcsolatban, az ennek ellensúlyozására a tervezett, úgymond kulturális és sportrendezvények előkészületeiről. A csíksomlyói búcsú idejére motorkerékpár-versenyeket, egyéb sportvetélkedőket, hangosítókkal ellátott folklórműsorokat, filmvetítéseket határoztak el, valamennyit az oltár közelében, hogy minél „hatékonyabban" zavarják a szertartások áhítatát. Anna Pauker javasolta, hogy katolikus papok ellen mint közbűntényesek ellen indítsanak pereket. Gheorghiu-Dej konkrétabb útmutatásokkal zárta a „haditanácsot", a papokat el kell szigetelni vezető személyiségeiktől; a katolikus egyház egységét első lépésként úgy kell megbontani, hogy a papoknak csak egy része kapjon fizetést, később ezeket az irigyelt kiváltságosokat fel lehet használni, hogy belülről kezdeményezzék a Szentszékkel való szakítást. 1949. június 20-án a Securitate őrizetbe vette Márton Áront, majd következtek Alexandru Todea görög katolikus, Anton Durcovici iasi-i, Pacha Ágoston temesvári római katolikus püspökök és a katolikus hierarchia sok más tagja, de rövidesen sorra került a református, unitárius, evangélikus felekezetek megtizedelése is. /Barabás István: Magyarnak lenni Csíksomlyón. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./

2006. november 8.

Marin Ionescu talált rá Visinszkij szovjet külügyminiszter 1949. február 3–i bukaresti látogatásának emlékeztetőjére. Visinszkij Ana Pauker meghívására érkezett, állítólag névnapja megünneplésére. A szigorúan titkos találkozón a román pártvezetőségből Vasile Luca és Gheorghe Gheorghiu-Dej vett részt. A találkozón Visinszkij a román elvtársak szemére vetette, hogy falun még mindig királypárti csoportok tűnnek fel, a hegyekben növekszik az ellenállók száma, akiket a környékbeliek támogatnak. Ő javasolta, hogy szovjet mintára és módszerek szerint tisztogatást kell végrehajtani. Konkrétan: egyetlen éjszakán deportálni kell valamennyi kisgazdát, kulákot, volt liberálist és parasztpártit, a nyugalmazott meg a lefokozott katonatiszteket. Megállapodtak az időpontban is: március 3-a. A művelet kivitelezését megfelelő szakemberekkel részletesen dolgoztatták ki. Ezzel párhuzamosan a Belügyminisztérium minden megyéből megkérte az említett kategóriákra vonatkozó adatokat. Az egész országból befutó adatok száma igen nagy volt, mintegy 280 000 embert érintett. Ezt a Belügyminisztérium egymagában képtelen lett volna megoldani, s ezért a hadsereg vezérkari főnökségéhez fordultak, hogy segítsen a Rutin Hadművelet elnevezésű tervet kidolgozni, illetőleg végrehajtani. Ennek során értesítették a minisztériumokat és valamennyi vállalatot, hogy a hadművelet végrehajtása céljára járműveiket három napra kötelesek a hadsereg rendelkezésére bocsátani. Elrendelték a szükséges és tartalék benzin biztosítását, a főbb vasúti csomópontoknak pedig szerelvényeket kellett készenlétben tartania. Március másodikán a végrehajtó osztály tagjai átvették a megyei rendőrparancsnokságoktól a kitelepítendő családok névsorát tartalmazó zárt borítékokat, az osztagparancsnokok meg a szekusok a falvakba utaztak, hogy felvegyék a kapcsolatot a polgármesterekkel, előkészítsék a terepet. Úgy indultak, hogy a sötétség beállta után érkezzenek. Pontban éjfélkor törtek a deportálandók lakására, mindenekelőtt elvették igazolványaikat és értéktárgyaikat. (Erről nyugtát adtak, például cipőbolt stb. nyugtatömbjét használva.) A legszükségesebb dolgaikat pakolhatták össze legtöbb egy óra alatt, aztán teherautókon elszállították őket. A házakban azután pártaktivisták, a falu elöljárói leltároztak.(A jegyzőkönyvek megőrizték a nevüket!) A megyeszékhelyeken összegyűjtött deportáltakat (az országszerte dúló hózivatarban) autókaravánok szállították a kijelölt kényszerlakhelyükre, ahol aztán sok nyomorúság közepette töltötték a számukra meghatározott éveket. A Rutin Hadművelet mintegy százezer családot érintett. Bura László: Rutin hadművelet. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 8./

2006. december 18.

Traian Basescu államfő december 18-án mutatja be a parlamentben a Vladimir Tismaneanu politológus vezette bizottság jelentését. A testületet az államfő kérésére hozták létre azt követően, hogy több civil szervezet is felszólította Basescut: hivatalosan ítélje el a kommunizmust. A Tismaneanu-bizottság feladata az volt, hogy olyan tudományos dolgozatot készítsen, amely tényeket felsorakoztatva mutassa be a kommunizmus bűncselekményeit a kezdetektől, azaz az 1947. december 30-i államcsínytől egészen annak 1989. decemberi megbuktatásáig. Néhány nappal a dokumentum hivatalos bemutatása előtt Tismaneanu a bukaresti Adevarul napilap szerkesztőségébe is eljuttatta a jelentést, amelyet az újság ismertetett. A bizottság azt kéri, hogy az elnök ítélje el a kommunista rendszert, nevezze meg a bűnösöket, továbbá támogassa a levéltárak anyagához való szabad hozzáférést. A 660 oldal egyebek mellett felsorolta azoknak a nevét, akik hozzájárultak a diktatúra kibontakozásához és fenntartásához. A törvénytelenségen alapuló rendszer létrehozásáért és fenntartásáért vétkesek című fejezetben, többek között, Gheorghe Gheorghiu-Dej, Ana Pauker, Gheorghe Apostol, Gogu Radulescu, Manea Manescu és Ion Iliescu neve szerepel. A volt államfő /Iliescu/ neve egy másik fejezetben is megjelenik, amely a kommunista ideológia lakosság körében való erőszakos terjesztéséről szól. Ebbe a kategóriába sorolhatók: Mihai Roller, Paul Niculescu-Mizil, Walter Roman (Petre Roman édesapja), Silviu Brucan és mások. A Román Kommunista Párt (RKP) aktivistái között található Mihai Bujor Sion (fia 1990 után Iliescu tanácsadója volt) és Leonte Tismaneanu (a bizottság elnökének, Vladimir Tismaneanunak az édesapjáról van szó, aki az ötvenes években tisztséget töltött be az RKP-ban). A kommunizmus eszméinek propagálásában fontos szerepet játszott Paul Niculescu-Mizil, Leonte Radu, Eugen Florescu és Ion Iliescu. A jelentés tartalmazza azoknak a művészeknek, íróknak és költőknek a nevét is, akik műveikben és alkotásaikban a rendszert dicsőítették, mint például Eugen Barbu, Corneliu V. Tudor, Dan Zamfirescu, Ion Dodu Balan, Dinu Sararu, Adrian Paunescu, Ilie Badescu, Mihai Ungheanu, Nicolae Dan Fruntelata, Ilie Purcaru és Arthur Silvestri. A külpolitikáról szóló fejezetben, többek között, Vass Gizella (Bogdan Oltenau liberális képviselőházi elnök nagyanyja) és Andrei Stefan neve szerepel. Tismaneanu jelezte, hogy a kutatás során legnehezebben a Külügyi Hírszerző Szolgálattal (SIE) tudtak együttműködni. Elsőként a Nagy-Románia Párt (PRM) elnöke, Corneliu V. Tudor reagált a Tismaneanu-bizottság megállapításaira. Vadim azzal fenyegetőzött, hogy a szociáldemokratákkal karöltve bojkottálni és szabotálni fogják Basescu beszédét, bekiabálásokkal, valamint füttykoncerttel próbálják majd megzavarni az államfő felszólalását. Tudor cáfolta, hogy személyesen ismerte volna a néhai diktátort, akit különben „nagy román hazafinak” és „az egyik legnagyobb államférfinak” tekint. A Szociáldemokrata Párt (PSD) tiszteletbeli elnökévé választott Ion Iliescu exállamfőt ért vádakról a párt etikai bizottságának elnöke, Valer Dorneanu úgy vélekedett: a PSD nem hajlandó részt venni az elnöki bizottság „politikai játszmájában”, amelynek célja Iliescu lejáratása. /Papp Annamária: Basescu ma mutatja be Tismaneanu jelentését. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 18./

2007. június 13.

Baloldali gondolkodásúként megkönnyebbüléssel olvasta Tamás Gáspár Miklós filozófus írását /Szabadság, április 23./ arról, hogy Romániában nincs hiteles baloldal, írta Nagy Károly, ez azt jelenti, hiányzik az a politikai erő amely szerinte kimozdíthatná az országot a mostani kátyúból. Tamás Gáspár Miklós kimondta, hogy Romániában a szocialista cégér ellenére nem létezett semmiféle szocializmus, hanem csak egy személyi diktatúrával súlyosbított államkapitalizmus és az ország politikai életét egy magát kommunistának nevező sajátosan román náci-fasiszta párt uralta. Nagy Károly szerint a romániai bűnök tehát nem az igazi marxi értelemben vett szocializmus szükségszerű velejárói, hanem torzulások, illetve torzítások. Azt a kérdést, hogy miért nincs Romániában hiteles baloldal, és különösen miért nincs magyar baloldal, a szerző nem tette fel. A kérdés második felének megválaszolásához Nagy Károly hozzájárul, mint illegalista környezetben felnőtt magyar ember. 1944 nyarán a szovjet csapatok Románia területére léptek, a király és a történelmi pártok felismerték, hogy a hagyományokhoz híven ideje megint átállni a győző oldalára. Ennek érdekében Lucretiu Patrascanun keresztül felvették a kapcsolatot a párt illegalitásban lévő főtitkárával, aki akkor Fóris István volt, magyar létére a Romániai Kommunisták Pártjának utolsó Komintern által beiktatott főtitkára. (A Kominternben szabály volt, hogy a nacionalista torzulások megelőzése érdekében a pártok élére általában más nemzetiségű főtitkárt állítottak, mint az adott ország lakosságának zöme). A fegyveres felkelésbe való bekapcsolódást Fóris elutasította, azzal indokolva, hogy a királyságnak és az egész burzsoá-földesúri rendszernek teljes vereséget kell szenvednie, nem pedig egy puccs árán átmentenie magát a háború utáni időre. Ezután Patrascanu a bebörtönzött kommunista vezetőkkel állapodott meg a kiugrásról, Fórist pedig – állítólag Gheorghiu-Dej emberei –agyonverték. A magyar baloldal további sorsára nagy befolyással volt az ún. „jobboldali elhajlás” ügy, Luka Lászlót, Pauker Annát és Teohari Georgescu-t jobboldali elhajlással vádolták. Később ez a három vezető már mint imperialista ügynök szerepelt a pártpropagandában. Lukát 1954-ben halálra, majd kegyelemként életfogytiglani börtönre ítélték. Ana Paukert ítélet nélkül tartották börtönben egészen 1956-ig, Teohari további sorsát Nagy Károly nem ismeri. Ezzel párhuzamosan 52 nyarán és őszén Erdélyben több ismert magyar illegalista kommunistát „lepleztek le”, például Dán Istvánt, Veress Pált, a moszkvai Komintern főiskola végzettjét, az 1944-es Észak-Erdély tartomány párttitkárát. Balogh Edgár közírót, Jordáky Lajos baloldali szocialista közíró történészt, Demeter János jogászt Észak-Erdély elszakítására szőtt összeesküvés vádjával sok évi börtönre ítélték, Nagy István munkásírót előbb csak jobboldali elhajlással, majd bukaresti házi őrizet során szintén összeesküvéssel vádolták. A vádat ugyan ejtették, de titokban kizárták a pártból. Az összes népi demokráciában folytak koncepciós perek. Ezek közös vonása volt, hogy a Moszkvából hazatért emigráns vezetők hamis vádakkal halálra vagy sok évi börtönre ítéltették a hazai illegalista vezetőket. Romániában fordítva történt, a hazai illegalista felső vezetők ültették a vádlottak padjára az emigrációból hazatért vezetőket és az ismertebb magyar illegalistákat. Amíg a Luka–Pauker–Georgescu trió a párt élén állt, a párt nemzetiségi politikája még nagyjából helyes volt – Nagy Károly szerint. /Nagy Károly: Egy hitvallás margójára. Avagy miért nincs Romániában hiteles magyar baloldal? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./ A szerző a Demokratikus Újbaloldali Fórum volt kongresszusi képviselője. Előzmény: Tamás Gáspár Miklós: Baloldal Romániában? = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23., folyt. 24./

2007. szeptember 17.

A Magyar Népi Szövetség (MNSZ) Brassóban alakul meg 1944 októberében, a Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ) kommunista szervezet alapjain. A MADOSZ 1944 októberében Brassóban tartott értekezletén született a döntés, hogy felveszik az MNSZ nevet. Itt ideiglenes végrehajtó bizottságot is választottak, amelynek vezetője Kurkó Gyárfás lett. 1944. október 22-én jelent meg Brassóban a Népi Egység, az MNSZ hivatalos lapjának első száma. Az MNSZ első kongresszusán (1945 május) Kurkó Gyárfást választották elnöknek. 1945 novemberében az MNSZ központi intézőbizottsága országos értekezletet tartott Marosvásárhelyen. Az ülésen részt vett Vasile Luca és Petru Groza miniszterelnök is. Az intézőbizottság nyilatkozatot fogadott el, amely kimondta: „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megőrzésének, a nemzeti jogegyenlőség tényleges megvalósításának, a határok feloldásának kérdése. Nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést akár magyar, akár román részről, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel a nemzetközi reakció szolgálatában, Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene. Elismeréssel adózunk a Groza-kormánynak azért az erőfeszítéséért, amelyet politikai jogaink, anyanyelvű oktatásunk, gazdasági érdekvédelmünk biztosítására kifejtett. ” Ugyanakkor hitet tettek a román népi demokrácia mellett. A százak nyilatkozatát (az intézőbizottságnak száz tagja volt) a román kormányzat felhasználta a párizsi béketárgyalásokon. Gheorghe Tatarescu román külügyminiszter 1946. szeptember 2-án a magyar delegáció kérését, hogy 4000 négyzetkilométernyi területet – Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti városokkal – csatolják vissza Magyarországhoz, éppen a nyilatkozat alapján utasította vissza. Kifejtette, hogy a magyaroknak Romániában minden jogot biztosítanak, és a magyar kormány álláspontja „ellenkezik a romániai magyarok álláspontjával. ”Az MNSZ második kongresszusára 1946 júniusában kerül sor Székelyudvarhelyen. A felszólalók kritikus hangnemet ütöttek meg, kifogásolták az MNSZ kisebbségi statútum-tervezetét. A kongresszus mégis elfogadta a statútumot, és nem egyeztek bele a szociáldemokraták által javasolt magyar választási blokk létrehozásába sem. A zárónapon a sporttelepen a rendezvényt a helybeli polgárok, iparosok és a környékről származó földművesek szakították meg. A kongresszusi küldöttek egy része is ezekhez csatlakozott, követeléseik között szerepelt az önálló Erdély gondolata is. A vezetőség hívei azonban elkergették a tiltakozókat. Az elfogadott nemzetiségi statútumot beterjesztették a kormányhoz, de az válaszra sem méltatta. Ezzel szemben 1948-ban elkezdődtek a tisztogatások, amelyek eredményeképpen letartóztatták Kurkó Gyárfást, Méliusz Józsefet, Demeter Jánost, Csőgör Lajos rektort és másokat is. A Román Kommunista Párt vezetése szerint a szervezetbe “a magyar nacionalizmus fészkelte be magát. ”Az 1946 novemberi parlamenti választásokon a kommunista párt csalásokat követett el. Nemcsak a polgári pártoktól vettek el szavazatokat, hanem hűséges csatlósuktól, az MNSZ-től is. Végül az MNSZ részéről 29 képviselő jutott be a 414 fős testületbe. A helyhatósági választásokat elhalasztották, azt a kommunista rezsim teljes uralomra jutása után tartották meg. Az 1947 novemberében tartott kongresszuson leváltották elnöki tisztségéből Kurkó Gyárfást, az új elnök Kacsó Sándor lett. Ő vezette az MNSZ-t az utolsó kongresszuson is, ahol Kurkót végleg eltávolították a vezetésből, ellenben újra tiszteletbeli elnökké választották Sztálint és Ana Paukert. 1952-ben Kacsó Sándor is lemondott a tisztségről, utódja, és egyben az MNSZ utolsó elnöke Ottrok Ferenc lett. 1953-ban a szervezetet feloszlatták. /Magyar Népi Szövetség. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 17./

2008. január 13.

Az első világháborút követően, 1920-ban megkötött versailles-i békeszerződés után a bukaresti kormány tárgyalásokat kezdeményezett a Szentszékkel a diplomáciai kapcsolatok felvétele érdekében. Ennek eredményeként 1920. július 29-én a román királyság nagykövete átnyújtotta megbízólevelét XV. Benedek pápának. Még az év október 17-én megérkezett Bukarestbe az első apostoli nuncius, Francesco Marmaggi érsek. Utána Angelo Maria Dolci (1923–1932), Valerio Valeri (1933–1935), Andrea Cassulo (1936–1947) és Patrik Gerard O’Hara (1947–1950) álltak a romániai nunciatúra élén. 1948-ban a román állam egyoldalúan felmondta az Apostoli Szentszék és Románia között 1927. május 10-én kötött konkordátumot. 1950. július 4-én Ana Pauker kommunista vezető és külügyminiszter elrendelte, hogy a pápa nagykövete és munkatársai három nap alatt hagyják el az országot. Távozása előtt Gerard Patrik O’Hara nunciatúrai kormányzó svájci fennhatóság alá helyezte a pápai képviselet székhelyét az akkor nemzetközileg elfogadott szabályzat értelmében. Ennek ellenére elkobozták a nunciatúra épületét és berendezését, a palotát gondozó nővéreket elűzték. Moldvai csángó származású elöljárónőjüket letartóztatták, és a Vatikánnak való kémkedés koholt vádjával 14 esztendei börtönbüntetésre ítélték, amit néhány hónap híján letöltött. A nunciatúra palotája 1990 júliusában került vissza jogos tulajdonosához. 1992. november 5-én hivatalosan újra megnyílt a pápai képviselet romániai székhelye. 1998. január 1-jétől Románia kormánya visszatért a régi hagyományhoz, miszerint a mindenkori apostoli nuncius egyúttal a diplomáciai testület dékánja. A kommunizmus bukását követő új korszakban a következő személyek töltötték be az apostoli nunciusi tisztséget: John Bukovsky verbita (1990– 1995), Janusz Bolonek (1995–1998), Jean-Claude Périsset (1998-2007), majd Mauro Lalli tanácsos, ideiglenes ügyvivő (2007. november 10. –2008. február 10. között) Jean-Claude Périsset megbízatásának lejárta után decemberben XVI. Benedek pápa kinevezte Románia és Moldova Köztársaság új apostoli nunciusát Francisco Javier Lozano panafieli címzetes érsek személyében, aki eddig Horvátországban képviselte a Szentszéket, illetve Vatikán államot. Az új nuncius-érsek 1943-ban született Spanyolországban. A főpap 1976-ban állt a szentszéki diplomácia szolgálatába. Az olaszul, angolul, franciául, portugálul, németül, oroszul és szerb-horvátul is anyanyelvi szinten beszélő érsek várhatóan február első felében érkezik Bukarestbe. /Fodor György: Új apostoli nuncius Romániában. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 13./

2008. augusztus 25.

„Az ország sorsát irányító Nicolae Ceausescunak köszönhetően Románia olyan erkölcsi magaslatra emelkedett, ami példátlan egész évezredes történetében. ” E sorokat az Olaszországban élő, évtizedeken át a leggazdagabb románnak számító vasgárdista, Ion Antonescu feltétetlen tisztelője, Iosif Constantin Dragan írta. A lugosi születésű, múlt héten, 91 éves korában elhunyt eurómilliárdos valóban csodálta a diktátort, akinek eszméi kiválóan beilleszkedtek a szélsőjobboldali üzletember gondolatvilágába. Dragan idegengyűlölő és antiszemita Noi, tracii /Mi, trákok/ című folyóirata a Szekuritáté támogatásával jelent meg. A negyvenes évek végén Ana Pauker kitiltotta Romániából, később azonban a trákok civilizációjával foglalkozó alapítványa, valamint a római székhelyű Európai Trákkutató Központ révén belopta magát a 2500 éves történelemről álmodozó Ceausescu szívébe. Dragan 1990 után Lugoson egyetemet, tévé- és rádióadót, illetve heti- és napilapot alapított, Corneliu Vadim Tudorral közösen pedig megalakította a Ion Antonescu Marsall Ligát. /Bogdán Tibor: Iosif Constantin Dragan halála. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./ Szülővárosában, Lugoson augusztus 25-én helyezik örök nyugalomra Josif Constantin Dragant, az egyik leggazdagabb román üzletembert. A 91 éves Dragant a spanyolországi Palma de Mallorcában, otthonában érte a halál. „Ma e nemes románnak a lelke felszáll azokéhoz, akiket oly nagyra tartott” – jelentette ki az elhunytat méltató Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke. A nagyok között pedig Mihai Eminescut, a nemzeti költőt, Ion Antonescu marsallt, Románia Hitler-barát kormányzóját és Stefan Gusa tábornokot említette. Utóbbi az 1989-es forradalom idején a Ceausescu főparancsnoksága alatt működő hadsereg vezérkarának volt a főnöke. Dragan 1995-ben 78 évesen éppen Gusa tábornok lányát, az akkor 22 éves Daniela Veronicát vette feleségül, aki azóta három gyermeket szült neki. Feltehetően ők lesznek az 1,6 milliárd dollárosra becsült vagyon örökösei. Dragan a második világháború elején a legionárius mozgalom tagjaként vált ismertté. Dragan később a Ceausescu házaspár kiszolgálójává vált. Ceausescu könyvei a Nagard (Dragan neve fordítva) kiadó gondozásában jelentek meg világnyelvekre lefordítva a nyugat-európai könyvpiacokon. A mindenkori román államfőhöz kötődő kiváló személyes kapcsolata túlélte a ’89-es forradalmat. Dragan Ion Iliescuval is gyakran fényképezkedett. Főként pénzadományaival érdemelte ki, hogy mind a Ion Antonescu Marsall Liga, mind a Vatra Romaneasca Egyesület tiszteletbeli elnökének választotta. 1993. október 22-én ő maga leplezte le Ion Antonescu sloboziai mellszobrát, melyet később a háborús bűnösök kultuszát tiltó jogszabály értelmében kellett eltávolítani a talapzatáról. Az üzletembert professzorként tisztelték a hívei. A második világháború előtt még Bukarestben szerzett jogászdiplomáját Olaszországban jogi doktorátussal toldotta meg. Mesés vagyonát még a negyvenes években alapozta meg a Romániában kitermelt kőolaj nyugat-európai forgalmazásával. Josif Constantin Dragan 1999-ben személyesen kérte Lugos önkormányzatától, hogy nevezzék el róla a város főterét, és engedélyezzék mellszobra felállítását a nevét viselő egyetem épülete előtti téren. Az önkormányzat ellenszavazat nélkül fogadta el a határozatot annak a támogatásnak az igézetében, amelyet a professzor a gesztusért cserében ígért. A főtér ma is az üzletember nevét viseli, a szoborállításról azonban egyelőre lemondott az üzletember nevét viselő alapítvány. Josif Constantin Dragan alakját így is megannyi műalkotás őrzi Lugoson. Az üzletembert templomalapítóként ábrázolja egy mozaik a város központi ortodox templomának a belső falán. Mozaik őrzi az alapító arcvonásait a Dragan Európai Egyetem lugosi székházának belső csarnokában is. /Gazda Árpád: Egy román krőzus arcai. = Krónika (Kolozsvár), aug. 25./

2008. október 28.

Az 1956-os magyar forradalom romániai előtörténetéről adott képet Szabó Gyula Képek a kutyaszorítóból /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel 2001, 2002-ben megjelent önéletrajzi visszaemlékezéseiben, dokumentumokat közölt róla az Etnokulturális Sokszínűség kolozsvári Forrásközpontja kiadásában 2002–2003-ban megjelent Maghiarii din Romania című, Lucian Nastasa és munkatársai gondozta kétkötetes dokumentumgyűjtemény, azóta újabb levéltári források váltak hozzáférhetővé, s ezek részben pontosították az 1956-os év erdélyi magyar vonatkozású eseményeiről alakuló képet. Az újabb kiadványok közül különösen értékes és fontos az a jegyzőkönyv-köteg, amely a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, szerkesztőkkel, 1956. szeptember 29–30-án az RMP KB kezdeményezésére tartott két napos gyűlésen történteket tartalmazza, mégpedig úgy, ahogyan azok elhangzottak, legnagyobbrészt magyar nyelven. (Az őszinteség két napja. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. A RMP Kolozs Tartományi Bizottságánál kolozsvári és marosvásárhelyi írókkal, szerkesztőkkel tartott gyűlés jegyzőkönyvei és más dokumentumok. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Benkő Levente. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2008.) A jegyzőkönyvekből részleteket már korábban is közölt a Krónika napilapban Benkő Levente, most azonban a teljes anyagot tette hozzáférhetővé, sőt alaposan dokumentált bevezető tanulmányában és a jegyzőkönyveket kiegészítő, egykorú sajtóközleményeket, cikkeket, interjúkat magába foglaló függelék segítségével ennek a minden szempontból fontos gyűlésnek az előzményeit, összefüggéseit is feltárta. A Sztálin halála után az egész szovjet tömbben egyfajta olvadás kezdődött, ez vezetett szovjet kommunista párt XX. Kongresszusához. Romániában azonban a korábbi sztálinista vezetés arra használta fel a változást, hogy eltávolítsa a pártvezetés belső ellenzékét: ekkor ítélték halálra és kivégezték a már évek óta bebörtönzött Lucretiu Patrascanut, ekkor juttatták a süllyesztőbe Vasile Lucát és Ana Paukert. Ugyanakkor az irodalomban, a művészetek tájain tér nyílik az alkotás valódi problémáinak felvetésére, megvitatására. Az 1956. szeptember 29–30-i gyűlés szempontjából különösen fontos, hogy a megoldottnak kikiáltott nemzetiségi kérdés helyett felvetették a többségi nacionalizmus jelenségét. A romániai magyar írók és értelmiségiek egy számottevő része elfogadta a marxista ideológiát és a kommunista pártvezetést. Abban a meggyőződésben (vagy hitben) tette, hogy a nemzetiségi kérdés megoldásáról hirdetett tanok valóságos szándékot fejeznek ki, s valóban elkövetkezik a megbékélésnek, közös dolgaink rendezésének kora. Azok a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írók és szerkesztők, akiket akkor a Központi Bizottság küldötteivel való tárgyalásra összehívtak, a magyarságnak vagy a pártnak való elkötelezettség közül az előbbit választották. Benkő Levente kiért röviden az előzményekre, az ún. „Jar-ügy”-re (a párt központi vezetését korábbi tetteik miatt nyilvánosan felelősségre vonó Alexandru Jar román író megbélyegzésére); az 1956 nyarán megrendezett és a Jar-ügy hatásaként jóformán érdektelenségbe fulladt országos írókongresszusra; végül magára a szeptember 29–30-i tanácskozásra. A tanácskozás légkörét Nagy Olga néprajzkutató felszólalása értékelte: „Tíz év telt el, mióta először mondhatjuk el sérelmeinket őszintén. ” A gyűlésen 35 író és szerkesztő szólalt fel. Többek között Szabédi László szóvá tette, hogy amennyiben Kolozsvár kétnyelvű város, az miért nem tükröződik az utcanevekben és a hivatalos feliratokban is; Szilágyi András a Mezőgazdasági Akadémia magyar tagozatának néhány évvel ezelőtti megszüntetése, az orvosi egyetemen a magyar származású tanárok hátrányos megkülönböztetése ellen emel szót; Sőni Pál a kolozsvári Politechnika magyar évfolyamainak felszámolását tette szóvá; Csehi Gyula azt sérelmezte, hogy a román akadémia miért mellőzi a magyar (és általában a nemzetiségi) kutatókat; Kányádi Sándor és Kormos Gyula az államosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával kapcsolatos túlkapásokat, Fodor Sándor a milícia tisztjeinek székelyföldi erőszakoskodásait tette szóvá. Sütő András az irodalmi alkotások cenzúrázásának megszüntetését sürgette, Bodor Pál a szerkesztőségekben hemzsegő hozzá-nem-értő pártaktivisták eltávolítását kérte, Földes László szerint „itt az ideje, hogy biztosítsuk végre irodalmunkban a vélemények valóban szabad harcát, minden áramlat kibontakozását”. A legfelső pártvezetés akkor a felvetett „hiányosságok” kijavítását ígérte, új magyar intézmények létrehozását, a magyarság nagyobb beleszólását a saját sorsát illető problémákba. Újra beindult a magyar nyelvű oktatás az Agronómián és a Politechnikán, előkészületek történtek a két háború közötti marxista Korunk, az 50-es évek elején fokozatosan megszüntetett Tanügyi Újság, Szakszervezeti Élet, Népsport újraindítására (utóbbiak Munkásélet illetve Új Sport címmel), post mortem rehabilitálták Gaál Gábort, s 1956 decemberében a börtönből előzőleg szabadon engedett Balogh Edgárt, Csőgör Lajost, Demeter Jánost és Jordáky Lajost, új folyóiratként megindult a román akadémia kiadásában a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, továbbá a Napsugár gyermeklap, Marosvásárhelyen a Művészet (később Új Élet), az Oktatásügyi Minisztériumba kisebbségügyi alminiszterré nevezték ki Bányai Lászlót. Egy idő múlva jött a számonkérés, jöttek a romániai megtorlás évei, zsúfolásig megteltek a börtönök, százakat távolítottak el az egyetemekről, milliókat némított el a félelem, s csak kevesen voltak, akik – akár életük árán is – nemet mertek mondani. Az 1956. szeptember 29–30-i tanácskozás mindennek ellenére a romániai magyar értelmiség 1945 utáni történetének – épp a folytatás ismeretében – emlékezetre érdemes pillanata volt. /Dávid Gyula: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29-30. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

2008. november 17.

Sigmond Eliz marosvásárhelyi nyugdíjas jelmezkészítő Szépapáktól unokákig /Mentor Kiadó, Marosvásárhely/ címmel írt könyvet családja történetéről. A szerző Luka László, a Petru Groza-kormány volt pénzügyminisztere unokahúga. A kötet alcíme: Mozaikkockák egy erdélyi család történetéhez. Luka László volt kommunista politikus szerepe és tevékenysége még nem eléggé tisztázott, a könyv a családi emlékekkel segít a történészi elemzéshez. A kötetet a szerző szülőfalujában, a Kovászna megyei Lemhényben mutatták be. Sigmond Eliz Marosvásárhelyen 27 éven át, nyugdíjazásáig a bábszínházban dolgozott: előbb műsorfüzeteket, plakátokat készített, majd bábkészítéssel foglalkozott. Néhány éve a jelmezeket, maszkokat, kalapokat, egyéb kellékeket kiállította a Marosvásárhelyi Napok alkalmával, azóta egyre-másra születnek a kosztümök. Sigmond Eliz megpróbálja kideríteni, hogy ki is volt Luka László, akiről nagyon kevés írásos dokumentum maradt fenn. „Kiderült, nem igaz, hogy öngyilkos lett a magánzárkájában, hanem lelőtték az enyedi börtönudvaron – mesélte az unokahúg. Luka László 1919 után, alig huszonegy évesen csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. Szakszervezeti vezetőként és baloldali aktivistaként emiatt több ízben letartóztatták, illetve bebörtönözték a királyi Romániában. 1940 után a Szovjetunióban tevékenykedett, ahol az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság képviselője lett a Legfelsőbb Szovjetben. Románia 1944. augusztus 23-i átállását követően tért haza Romániába, ahol nevét románosítva Vasile Lucára változtatta, és a kommunista hatalomátvételt követően miniszterelnök-helyettes és pénzügyminiszter lett. A pénzügyi reform bevezetésének akadályoztatása és a pártvonaltól való elhajlás vádjával, de tulajdonképpen a Román (Kommunista) Munkáspárton belüli véres leszámolások keretében Ana Pauker és Teohari Georgescu kommunista politikusokkal együtt 1952 tavaszán minden tisztségétől megfosztották, letartóztatták, és a pártból kizárták, 1954 októberében halálra, majd életfogytiglanra ítélték. Luka 1963. július 23-án halt meg a nagyenyedi börtönben. Nicolae Ceausescu 1968-ban rehabilitálta Lukát, Paukert és Georgescut. /Máthé Éva: Mozaikkockák, jelmezek. = Krónika (Kolozsvár), nov. 17./

2009. május 29.

A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) 1956. február 14-25-e között Moszkvában lezajlott, XX. kongresszusa mérföldkőként vonult be a kommunizmus történetébe. Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkárnak a kongresszus utolsó napján elhangzott, addig titkos jelentése feltárta a sztálini korszak egyik szakaszát és a volt diktátor törvénytelenségeit. A Hruscsov-jelentés távolról sem tárta fel a terrort, az összes törvénytelenséget, a szovjet befolyás alatt álló közép-kelet-európai államokban addig lezajlott kommunista terrort meg sem említette, mégis hatalmas fegyvertény, hogy egy kommunista ország kommunista vezetője hivatalosan ítélte el a kommunizmus egyes túlkapásait. A jelentés csak a szovjet kommunista káderekkel szemben az 1934–37-ig terjedő időszakban elkövetett visszaélésekre, gyilkosságokra, meghurcolásokra tért ki, és teljes mértékben mellőzte azt az 1917–1934 közötti időszakot, amelyért a pártvezetést, ezzel együtt magát Hruscsovot is felelősség terhelte. A titkos jelentést Hruscsov 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, ennek ellenére a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. Hiányosságai ellenére a huszadik század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a világon a kommunizmussal szembeni szemléletet. Romániában – legalábbis hivatalosan – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés. Az SZKP XX. kongresszusán részt vett RMP-küldöttség – Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, Miron Constantinescu, Iosif Chisinevschi és Petre Borila – vezetője, Dej az RMP központi vezetése tájékoztatásával is kivárt, és csak egy hónappal később, a párt 1956. március 23–25-i plenáris ülésén tájékoztatta azt a moszkvai kongresszus történéseiről. Az RMP 1956. március 23–25-i plenáris ülésén Dej jelentést tett a Politikai Bizottság előtt, bírálta Sztálint, és főleg személyi kultuszát, azonban a Hruscsov-jelentésről szó szerint nem tett említést. Nevek említése nélkül, de Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu 1952-beli félreállítására utalva Dej azt állította, hogy a romániai sztálinizmust és a személyi kultuszt az RMP még 1952-ben felszámolta, ő maga, Dej pedig még az SZKP XX. kongresszusa előtt végrehajtotta a desztálinizálást. Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás, a „kulákság” felszámolása, ekkor kezdték néhol – például 1950. szeptember 22-én a háromszéki Gidófalván és Maksán – szekuritátés katonák sortűzzel átszervezni szovjet kolhozos mintára a mezőgazdaságot, ebben az időben hurcolták a kulákoknak kinevezett földművesek tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáboraiba és Dobrudzsába. Mindezekről 1956 áprilisában–májusában már vidéki pártgyűléseken is szó esett. /Benkő Levente: „Versenyeztünk az emberek meghurcolásában” (1.) = Krónika (Kolozsvár), máj. 29./


lapozás: 1-14




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998