udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 9 találat lapozás: 1-9
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Beczásy István

1995. február folyamán

Beczásy István önéletírása Bekerített élet /Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 1995/ címmel a közeljövőben jelenik meg, ebből olvashatunk egy részletet. Beczásy János dálnoki földbirtokos tizenhárom évet töltött Dobrudzsában, kényszermunkán. A földbirtokos családok megpróbáltatásai, szenvedései tárulnak fel a könyv lapjaiból. Elhurcolás, fizikai bántalmazás, embertelen körülmények hosszú éveken át. Beczásy a szenvedés mélységeiben is megőrizte emberségét, becsületét. /Kelet-Nyugat (Nagyvárad), jan.-febr./

1995. május 19.

Fábián Imre újságíró, költő, folklorista 1993-ban hozta létre a Literator Könyvkiadót Nagyváradon. Az eddig megjelentetett kötetek között van Dánielisz Endre nagyszalontai irodalomtörténész két munkája: Szalontai séták. Barangolás múltban és jelenben, a másik a Szepességtől Szalontáig című, továbbá Jakobovits Miklós képzőművészeti tanulmánykötete, Implon Irén Váradi tollrajzok, Indig Ottó Váradi Parnasszus, Irodalom és sajtóélet a századfordulón, Mózes Teréz Bevérzett kőtáblák - Deportálásom története, 1995-ben jelent meg a Váradi zsidók és Beczásy István Bekerített élet című önéletrajzi emlékezése. A ma 87 éves szerző, Beczásy István lelki erejét soha sem törte meg a megaláztatás, a dobrudzsai deportálás, mindig bízott az isteni gondviselésben. /Kozma Mária: Nagyváradi könyvműhely. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 19./

1997. március 5.

A Háromszék folytatásokban közölni kezdi a közel kilencvenéves dálnoki Beczásy Istvánnal való beszélgetést. /Ferencz Csaba: Megpróbáltatások százada. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 5./ Beczásy István önéleírása megjelent: Bekerített élet /Literátor Kiadó, Nagyvárad, 1995/ címen.

1999. március 3.

1949. márc. 2-én éjjel az egész ország területén egyszerre többezer családot leptek meg álmukban a milicisták és pártaktivisták csoportjai azzal a felszólítással, hogy azonnal csomagoljanak családonként száz kilót, mert el kell hagyniuk lakásukat és a megyeszékhelyen kell összegyűlniük. Ezzel az intézkedéssel a földbirtokos réteget tették földönfutóvá, elsősorban az erdélyi magyar arisztokráciát és nemességet. Kijelölték, melyik városban kell a családoknak élniük. A személyibe beütötték a D. O. pecsétet. Az így, erőszakosan deportált családok pincékben, istállókban laktak. Minden héten jelentkezniük kellett a rendőrségen. A férfiak nehéz munkát kaptak /éjjeli vagonrakás, építkezési segédmunkás stb./ A deportált családok gyermekeit akadályozták a továbbtanulásban. /Puskás Attila: 1949 márc. 3. - hajnalóra. Ötven éve semmisítették meg Románia középbirtokos társadalmát. - Háromszékiné Farkas Éva emlékezése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 3./ Háromszék megye területéről a családokat Sepsiszentgyörgyre vitték. A családokat másfél év múlva, szintén éjszaka, 1950. szept. 23-án ismét összeszedték és Dobrudzsába hurcolták őket, egy rizstelepre, barakkokba. Itt kellett a családoknak dolgozni éveken át. Az egyik túlélő elmondta, hogy a deszkabarakkokba télen befújt a hó. Több mint egy évtizedig éltek ebben a számkivetésben, csak 1963. aug. 23-án törölték el a D. O.-t. A kényszermunkát megjárt 91 éves dálnoki Beczásy István visszaemlékezett az átélt rettenetes időszakra. Keserűen hozzátette, hogy az 1989-es változás után senki sem segíti a székelység megmaradását. "A magyarság megmaradásához valamikor a földbirtokos osztály jelentette az alapot. Most pedig csak a személyi érdek van, az az első, utána egy nagy űr, s azután következik csak megmaradásunk közös érdeke. De az már messze hátul van." A magyar vezetőségnek azon kellene dolgoznia, hogy visszaállítsák az Erdélyben az egykor olyan jól működő gazdaköröket. /Ferencz Csaba: Az elhurcolás fél évszázada. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 2./ Beczásy István megírta emlékiratait Bekerített élet /Literátor, Nagyvárad, 1995/ címen. Az erőszakos kitelepítésről szól Gál Mária könyve: D. O. /kényszerlakhely/ /Minerva, Kolozsvár, 1996/ alcíme: Az erdélyi föld és földbirtokosság sorsa a második világháború után.

1999. november 10.

Fiatalokat meghazudtoló fürgeséggel készül a kolozsvári seregszemlére Dálnok 92 éves termelője. Beczásy István bácsi lencse kollekciója e fontos hüvelyes növény termelési lehetőségeit, gazdasági előnyeit hivatott szemléltetni. /Dálnok lencséje. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 10./ Beczásy István megírta életét, az ötvenes években történt kitelepítését Bekerített élet /Literator, Nagyvárad, 1995/ címmel.

2003. június 5.

Dálnokot műemlék templomáért és Dózsa-emlékéért keresik fel a turisták. Ma sem önálló, ma is Maksa község népes faluja. 1976-ban a főtéren felállították Szobotka András monumentális Dózsa-szobrát. A közeli református templomban a Székelyföld egyik legutóbb feltárt rovásírásemlékét őrzik, harangtornyában műkincs értékű harang található. Más látnivalók: millecentanáriumi emléktábla és a negyvennyolcas dálnoki hősök emléktáblája a templom cintermében. A parkocskában áll a két világháború 86 dálnoki áldozatának emléktáblája. Idevaló családból származott az író és költő Gaál József (1811-1866), valamint a két magyar neves katonatiszt, a vezérezredes Dálnoki Veress Lajos (1889-1976), a II. Magyar Hadsereg parancsnoka, hadtörténeti író és Dálnoki Miklós Béla (1890-1948), az I. hadsereg parancsnoka, volt magyar miniszterelnök. Itt él ma is a nyugalmazott mezőgazdasági mérnök Beczásy István, aki Bekerített élet című könyvében (Nagyvárad, 1995) megírta családja múlt rezsimbéli meghurcoltatásának történetét. /Kisgyörgy Zoltán: Dózsa György faluja: Dálnok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 5./

2005. július 16.

A Dálnoki Napokat július 16–17-én szervezik, a meghívó mottója: ,,A gyökér erőt ad az élethez.” Dálnok 36 év után újra nagyközség lett. Itt született Dózsa György, ennek ellenére a község megbecsülés helyett csak bántást kapott. A jobb módú gazdákat elhurcolták, kényszerlakhelyeiken emberi méltóságukban is próbálták megalázni őket, itthon pedig a maradék dálnokiakra ráhozták a kollektivizálást. Manapság Dálnok és közössége magára talál, építkezve kísérli meg visszahódítani régi rangját és szerepét. A mostani jeles napokon a közelmúlt egyik példaadó személyiségére, dr. Kicsi Sándorra emlékeznek leszármazottai, a község díszpolgára címet adományozzák Beczásy Istvánnak, a legendás hírű ,,Lencsekirálynak”. A dálnoki lovaskultúráról sem feledkeztek meg, sportpályát is avatnak. Hazavárják a falu szülötteit, elszármazottait, a testvértelepülések küldötteit. /Sylvester Lajos: Egy falu feltápászkodik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 16./

2007. április 14.

Beczásy István, a háromszéki földbirtokosok egyik utolsó mohikánja is elment. Csendben, méltósággal, mielőtt a századik életévét betöltötte volna. Beczásy István a kitelepítés, üldöztetés után a kilencvenes években úgy lépett vissza a közéletbe, úgy indította újra a gazdálkodást, mintha fél évszázadig nem kényszerült volna kényszerlakhelyekre. Több mint egy évtizedes meghurcoltatása, kényszerlakhelye, majd állami szolgálata sem akadályozta meg abban, hogy dolgozzon. Legutóbb is arról beszélt: mit kellene tenni, hogy a székely nép ne váljék földönfutóvá. /Ferencz Csaba: A megmaradás öröksége. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 14./ Megjelent az önéletírása: Beczásy István: Bekerített élet /Literator Kiadó, Nagyvárad, 1995/

2009. március 9.

Hatvan évvel ezelőtt, 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka hurcolták kényszerlakhelyekre a kastélyaikból, udvarházaikból kizsuppolt erdélyi nemesi családokat. A „kiűzetési” akció időzítése szigorúan titkos és egységes volt. Nagyon sokukat Dobrudzsába, a Duna-deltába deportálták, a szerencsésebbek Marosvásárhelyre vagy Sepsiszentgyörgyre kerültek. Különösképpen azokkal volt „kegyes” a hatalom, akik a nyugati határ mentén éltek. A kijelölt településeken a rendőrség a személyazonossági igazolványba pecsételte a hírhedt D. O. jelzést, ami a kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu) román nyelvű rövidítése volt. A megbélyegzetteknek nem volt szabad elhagyniuk a város területét, és – végzettségüktől függetlenül – csak alsóbb rendű fizikai munkákra alkalmazták őket. A nemesi családokból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel sem gimnáziumokba, sem egyetemekre, sőt az is előfordult, hogy a korábban bejutottakat egyik napról a másikra kirúgták. A kitelepítetteknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlászugok vagy vályogkunyhók jutottak lakásként. A legiszonyatosabb körülmények azokra vártak, akiket Dobrudzsába száműztek kényszermunkára. Tófalvi Zoltán publicista és történész az írástudók szerepvállalását kifogásolja a hatvan évvel ezelőtti események kapcsán. Számára érthetetlen, hogy néhány kivételtől eltekintve kevés hiteles írás, dokumentum látott napvilágot a teljes magyarságot érintő tragédiáról. Pozitív példaként Beczásy Istvánt említette, akinek ‘89 után volt ereje és bátorsága papírra vetni mindazt a borzalmat, amit 1949-től errefelé megélt /Beczásy István: Bekerített élet, Literator Kiadó, Nagyvárad, 1995/. Az egykori úri családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke, Haller Béla szerint bármennyire is furcsa, de a hatvan évvel ezelőtti kisemmizéseknek pozitív hordaléka is volt: a lakosság összefogása. Mint mondja, az emberek többsége rokonszenvvel viseltetett a földönfutóvá tett nemesek iránt. Tisza Kálmán kisgyermekként tanúja volt a zaklatásoknak, még a Bibliát is elvették. A koholt vádak alapján 14 évi börtönbüntetésre ítélt apja 1964 márciusában amnesztiával szabadult. Édesanyja a megfeszített munkába belebetegedett, hosszú időre munkaképtelenné vált, kórházba került. „Bátyám és én magunkra maradtunk, én pedig a csíksomlyói árvaházat is megjártam” – fűzte hozzá gróf Tisza Kálmán. /Szucher Ervin: Mészégető grófok, patkányirtó bárók. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./


lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998