udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2009
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 9 találat lapozás: 1-9
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Closca (Ion Oarga) /román parasztvezér/

1993. július 14.

Kádár Gyula felidézte az 1784-es parasztlázadást, melyet Benkő József történész /1740-1814/ "oláh zenebonának" nevezett. A román történetírás túlzott jelentőséget tulajdonít ennek a parasztlázadásnak. A Horea vezette lázadást gyakran mint az erdélyi románság nemzeti felszabadító harcát tálalják. A lázadás kezdetén, az eskütétel alkalmával Horea és Closca kereszttel a kezükben hirdették: "Az Isten akarja, a császár parancsolja, hogy a magyarok mind megölessenek." A lázadók elpusztították Verespatakot, majd lerohanták a védtelen Abrudbányát. A lázadók kihirdették: aki ortodox vallásra nem tér át, "és oláh köntösben nem jár, vagy nyársra húzzák vagy fejét veszik." /Kádár Gyula: Az 1784-es "oláh zenebona". = Európai Idő (Sepsiszentgyörgy), júl. 14./

1995. október 3.

A román sajtóban több támadó cikk jelent meg a Vasvári Pál-emlékmű felállítása miatt. Eugen Goia szohodoli ortodox pópa a gyulafehérvári Unirea lapban "A Mócföldön, Kőrösön a magyar politikusok által felállított emlékművet nem tűri el a föld" címmel égig magasztalta a mócok vezéreinek tetteit, Horea. Closca, Crisan, Avram Iancu érdemeit, majd Vasvári Pált és hadseregét ócsárolta. Szerinte az emlékmű merénylet a román nép valódi történelme ellen. Valójában 1848-ban ezen a vidéken Abrudbánya, Zalatna, Magyarigen, Boroskrakkó, Verespatak, Sárd nagyszámú magyarságát halomra gyilkolták - nem Vasvári csapatai. Egyetlen éjszakán, 1849 januárjában Nagyenyed 700 védtelen magyar lakosát ölte meg Axente Sever csapatával, Avram Inacu katonái a védtelen Felvincet felperzselték, magyar lakossága földönfutó lett. Axente Severről városnegyedet, iskolát neveztek el, majd 1993-ban szobrot emeltek Nagyenyeden, gaztettei színhelyén. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./ A Vasvári Pál-emlékművet júl. 9-én állították fel Kőrösfőn: 1412. sz. jegyzet.

1997. július 26.

Az Avram Iancu Egyesület 1995 szeptemberében javasolta az ortodox egyháznak az 1784-es román jobbágyfelkelés egyik kivégzett vezetőjének, Nicola Ursunak - akit Horea néven ismerünk -, szentté avatását. Az egyház szakemberekből álló bizottsága vizsgálni kezdte Horea életét. Megállapították, hogy Horea közeli kapcsolatban állt a szabadkőművesekkel. II. József, a "felvilágosodás híve" a háttérből mozgatta Horea, Closca és Crisan "forradalmának" kitörését. Mindezt azért, hogy csillapítsa a magyar nemesek szándékát, akik függetleníteni akarták magukat a Habsburg birodalomtól. A korabeli képek szerint Horea olyan nyakéket viselt, amelyen szabadkőműves szimbólumok láthatók. A Manuscriptum folyóirat 1984/4-es számában az ismert kultúrtörténész, Petre Pandrea Horea forradalma című munkájában Horea szabadkőműves tagságáról írt: "Horea ácsként dolgozott a templomok számára. Manole mester vallásos egyesületének tagja volt... Belépett Manole mester kőművesei közé. Jobban kereshetett és többet tanulhatott." A papok szerint Horea szentté avatásának esélyei ezzel minimálisra csökkentek. Képtelenség ugyanis összeegyeztetni az ősi hitet a szabadkőművesség eszméivel. /Nem lehet szentté avatni. Szabadkőműves jobbágykapitány. = Európai Idő (Sepsiszentgyörgy), júl. 26./

2001. augusztus 8.

Néha tagadhatatlan hasonlóságot fedezhetünk fel a legfrissebb indulatkavaró megnyilatkozás - és a húsz-harminc év előtti között, bár azonosság nem teljes. Legutóbb például, a magyar státustörvény kapcsán mesterségesen támasztott hangulatkeltés juttatta Fodor Sándor eszébe a közel húsz év előttit, amikor országos műfelháborodás támadt a Budapesten kiadott Erdély története körül. Történt pedig ez annak ellenére, hogy a munka szerzői-szerkesztői eleve kijelentették: nem kívántak "utolsó szó"-t kimondani az Erdély történetéhez kapcsolódó kérdésekben. Román, esetleg szász, vagy bármilyen más nemzetiségű történészkollégák segítségével együtt szeretnék kiküszöbölni az esetleges egyoldalúságokat, megegyezésre jutni a vitatott pontokon. Ilyesmiről szó sem lehetett. Ilie Ceausescu történész-tábornok történelemszemlélete szerint Erdély története a dákok hősi helytállásával kezdődik, majd a vitéz Mihály Vajda hősi harcaival folytatódik ezerötszáz év múltán - és Horea, Closca, valamint Crisan felkelésével megy tovább Avram Iancuig, mígnem aztán Erdély "visszatér" Románia kebelére, 1918. december 1-jén. Méltán keltett fel tehát országos közfelháborodást a Budapesten megjelent történeti munka, amely - eléggé el nem ítélhető módon - nem annyira bizonyos népek hazafias képzelőerejére, mint inkább történelmi dokumentumokra alapozott. Elítélésére-megbélyegzésére külön gyűlést hívtak össze Bukarestben nagyszámú (hazai) magyar résztvevővel. Itt azonban hiba csúszott a számításba: a meghívott magyarok között ugyanis tisztességes, gerinces emberek is voltak, akik arra hivatkozva, hogy az inkriminált könyv nem is járt a kezükben - megtagadták a gyűlésen való részvételt, így az országosnak szánt botrány mindössze nagyobb méretű ricsajjá sikerült. A státustörvény? Ehhez is sokkal több közéleti személyiség, politikus szólt hozzá, mint amennyien ismerik a törvényt. A törvény kevesebbet tartalmaz, mint amennyit a szlovák nemzetiségűeknek biztosít a szlovák konzulátuson kiállított "szlovák" igazolvány, de ez egyetlen politikus, újságíró nagynemzeti önérzetét sem bántotta. Kétségtelen: a hajdani (Erdély történetét elítélő) és a mostani (státustörvény ellen indított), nacionalista érzelmeket felkorbácsoló kampány között különbség is van. Az előbbit - szinte kizárólag "belső" használatra szánták. Az utóbbival pedig lehetőleg Magyarország Euro-csatlakozásának kívántak keresztbe tenni. Még egy örvendetes különbség van a kurta negyedszázadon belül indított két hecckampány között: most, utóbb a romániai magyarokat nem vonták be a státustörvény elleni hangulatkeltésbe. /Fodor Sándor: Ismétlődések (Az időben) . = Szabadság (Kolozsvár), aug. 8./

2001. augusztus 21.

A székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal közvélemény-kutatást végzett, és javaslatokat kért a lakosoktól a múlt rendszerben önkényesen elnevezett utcák neveinek megváltoztatására, illetve az egykori elnevezések újbóli hivatalosítására. Kilenc utca és két tér neve a következőképpen módosul: a Horea ezután Kornis Ferenc utca, a Closcából Attila utca, a Crisanból Eötvös József, a Hargita-tér Kőkereszt-tér, a Jövő utca pedig Bíró Lajos utca lesz. A Hősök utca Ugron Gábor nevét veszi fel, a Vasile Alecsandri Szentjános utca lesz, mint hajdanán. A Cuza Voda utca ezentúl a Wesselényi Miklós utca, a Budai Nagy Antal pedig a Baróti Szabó Dávid névre hallgat. A Szabadság-térnek ezután Városháza-tér a neve, a December 1. utcának a Malom és a Tompa László utca közötti szakasza pedig Sziget utca. /Utcanév-változtatások. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), aug. 21./

2004. február 17.

Tordán február 13-án volt a Petőfi Társaság által szervezett Népfőiskola évadzáró előadása. Keszeg Vilmos egyetemi tanár, Máté Dénes nyelvész és Fodor Dóra tanár tartott előadást báró Jósika Miklósról, valamint a verespataki magyarság nyelvcseréjéről. Máté Dénes a verespataki magyar közösség lemorzsolódási, beolvadási folyamatáról beszélt. Elmondta, hogy az ottani magyarok már nem beszélnek magyarul. A templom az egyedüli hely, ahol ezek az emberek néha még beszélnek magyarul. Verespatakon már nincs magyar nyelvű iskola. A magyar nyelvű oktatás 1918-ban szűnt meg, később újraindították, majd 1950 körül végleg megszűnt. A magyarság asszimilálódásához, több tényező is hozzájárult: az 1784-es Horea, Closca és Crisan vezette felkelés során a magyarok legyilkolása, valamint a nép ortodox vallásra való térítése volt, az 1848-as események, Erdély Romániához való csatolása, az 1930-ban oda telepített román katonaság, a vegyes házasságok, valamint az elvándorlás. A magyar nyelv szakrális, kultikus nyelvként él bennük – magyarul imádkoznak –, és ha el kell onnan költözniük, akkor aszerint, hogy hová kerülnek, románná, vagy szerencsés esetben magyarrá lesznek. /Ladányi Emese Kinga: Évadzáró népfőiskolai előadás Verespatakról és Jósika Miklósról. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 17./

2004. április 3.

Abrudbánya egy a kietlen, roskatag, pusztulásra ítélt kisvárosok közül. Szinte hihetetlen, hogy Abrudbánya – Verespatakhoz, Zalatnához hasonlóan – az erdélyi aranykitermelés legfontosabb központjaihoz tartozott. A város lendületes fejlődése az egymást követő pusztítások miatt mindannyiszor megtört: 1784-ban a Horea, Closca és Crisan vezette parasztfelkelés lázadói dúlták fel a várost, 1848-ban pedig Avram Iancu seregei mészárolták le a magyar lakosság nagy részét, porig égetve a települést. Erről a kolozsvári unitárius püspökség tulajdonában lévő abrudi Aranykönyv tanúskodik. A kiegyezést követően ismét fölpezsdült a magyar élet a városban. Az 1900-as népszámlálás szerint a város lakossága 3341 fő volt, ebből 1921 volt a román és 1246 magyar. 1992-ben 4820-ra növekedett a város lakossága, 4653 román mellett már csak 140-en vallották magukat magyarnak. A népszámlálási adatok szerint ekkor 72 római katolikus, 57 református és 11 unitárius volt. A főtéren három magyar templom áll: a katolikus, az unitárius és a református. Az unitárius templom romokban hever. A harangokat sikerült megmenteni: az egyik Tordaszentmihályra, a másik a nagyenyedi unitárius templomba került. /Székely Kriszta: Unokái még látták. Lebontásra vár Abrudbánya unitárius temploma. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./

2005. március 15.

Március 14-én a szenátus ülésén Corneliu Vadim Tudor nagy-romániás szenátor kifogásolta, hogy Sógor Csaba RMDSZ-es szenátor kitűzte a kokárdát. „Kellemetlenül érint, hogy Sógor Csaba Románia szenátusában magyar zászlós kokárdát visel a román szenátori kitűző helyett” – jegyezte meg Vadim. Szerinte ugyanis a magyar lobogó színeit felidéző kokárda, zsebkendő egyaránt a magyar sovinizmus megnyilvánulása. Vadim felkérte a D. A. Szövetség és az RMDSZ politikusait, mérsékeljék Sógort. „Alig tudtam megállítani pár nagy-romániás kollégát. Le akarták tépni melléről a magyar jelvényt” – mondta. Markó Béla válaszolt, hangsúlyozva, Magyarország nemzeti ünnepét évről évre méltó körülmények között ünnepli meg a romániai magyarság. A szövetségi elnök kiemelten kezelte azt is, hogy a román politikumban mentalitásváltás történt, ezt igazolja az egymás után következő miniszterelnökök részvétele a március 15-ei ünnepségeken. „Üdvözlöm azt a szándékot, hogy az Európai Néppárt soraihoz szeretnének csatlakozni, de mi teljes jogú tagként garantáljuk, ilyen retorikával nem kerülnek oda” – figyelmeztette Markó Vadimot. Sógor Csaba arra a kérdésre válaszolva, hogy miért viselte a kokárdát, elmondta, amikor bement a szenátusi ülésre, még nem volt rajta, akkor döntötte el, hogy felteszi, amikor Gheorghe Funar a plénum előtt terroristaszervezetnek minősítette az RMDSZ-t. /B. B. E.: Sógor Csaba kokárdája ellen emelt szót Vadim Tudor. = Krónika (Kolozsvár), márc. 15./ Március 15-e jelentőségét az RMDSZ-frakció nevében Németh Csaba szenátor méltatta a szenátus március 14-i ülésén. Ezután Gheorghe Funar szenátor politikai nyilatkozata következett: élesen támadta a magyarságot. Fájlalta, hogy február 28-án Kolozsvár lakossága nem emlékezett meg a Horia, Closca és Crisan vezette román felkelésről, ezzel szemben az RMDSZ Aradon megünnepelheti a „tizenhárom terrorista magyar tábornokot”, de hasonló románellenes tüntetések színhelye lesz több más erdélyi helység is, ahol ráadásul kitűzik Magyarország zászlaját. Kifejezte abbeli reményét, hogy március 15-én a román kormány megakadályozza „a románellenes, terrorista RMDSZ” rendezvényeit. Markó Béla, az RMDSZ elnöke válaszolt C.V. Tudor megjegyzésére, aki kifogásolta, hogy Sógor Csaba kitűzte a kokárdát. Amikor Markó szólásra emelkedett, Tudor tiltakozott: „Az RMDSZ beszélt már 1848-ban!” Markó Béla szenátor azonban nem zavartatta magát: higgadtan beszélt. Emlékeztetett arra, hogy március 15. az összes magyarok nemzeti napja, amelyet évek óta azok is megünnepelnek, akik Romániában élnek. 1997-től kezdődően valamennyi román kormányfő üzenetben üdvözölte nemzeti ünnepünket, emlékeztetett Markó. /Béres Katalin: Nemzeti ünnepünk, kétféle megközelítésben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 17./

2008. július 14.

Hunyad megyében szinte egy kézen megszámlálható a még létező történelmi emlékművek száma. Még másfél évtizede sincs annak, hogy máig ismeretlen tettesek összetörték és széthordták a zajkányi buzogányos emlékművet. A Hunyadi János törökök feletti győzelmére emlékeztető buzogányt 1896. szeptember 6-án állíttatta Hunyad megye közössége a vaskapui csata emlékére. Talapzatán a következő felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatta ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében. ” Az 1992 júniusában széttört emlékmű rongálóit valószínűleg a felirat utóbbi mondata késztette a durva cselekedetre. Akkoriban a Vatra Romaneascát gyanúsította a közvélemény, hogy ők állnának a dolog mögött – emlékezik vissza Schreiber István, Hunyad megyei EMKE-elnök, aki kétségbeesetten követte nyomon az ügy minden mozzanatát. A tettes mai napig nem került elő. Azt sem sikerült kiderítenie a rendőrségnek, hogy az első rongálást követően a rendőrőrs udvarába szállított emlékmű-maradványokat ki lopta el. Ma már csupán a hajdani talapzathoz vezető kőlépcső emlékeztet Hunyadi buzogányára. Visszaállítását többen is ígérték – politikusok és civilek. Azonban semmi nem történt. Vaskapui társánál jóval korábban esett a román túlbuzgóság áldozatául a vulkáni hágó alatt, a város akkori főterén szintén 1896-ban felállított buzogány. Ezt már 1918-ban lerombolták, de a szájhagyomány szerint egy magyar grófnőnek és magának az angol királynőnek a közbenjárására 1937-ben újraállították, román nyelvű, módosított felirattal. Az emlékmű zavarónak tűnt a Ceausescu 1986-os Zsil-völgyi látogatását szervezőknek, akik egyszerűen szétverették az emlékművet. Hasonlóan elrománosodva, de legalább megmaradt a szintén törökveréshez kötődő kenyérmezei csata emléke. Igaz, az eredeti, még Báthory által építtetett kápolnát már a 18. században lerombolták, helyén azonban 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emelt három öl magas emlékoszlopot. Ez csupán az 1848-as forradalomig maradt talpon. Az 1479-es csatában elhunyt 30 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantját azonban Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén az 1900-as évek elején br. Orbán Antal bekerítette és újra kápolnaszerű épületet emelt rá Kinizsit és Báthory dicsőítő felirattal. Ezt Trianon után rombolták szét, majd az ötvenes években a szomszédos Alkenyéren (ma Sibot) újabb emléket emeltek, ezúttal a „román hős, Paul Chinezu emlékére”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemét őrző emlékművek közül a legszerencsésebb a dicsőséges piski csatára emlékeztető obeliszk, melynek eredetijét ugyan összetörték a birodalomváltás nyomán, ma azonban, ha nem is a hajdani helyén, de új oszlop áll helyette – mondta Schreiber István EMKE-elnök. Az 1995-ben a helybeli római katolikus egyházközség, az EMKE és az RMDSZ összefogásával újraállított obeliszk amúgy az egyetlen olyan Hunyad megyei emlékmű, amit 1989 után állítottak helyre. Talán ide sorolhatnánk még gróf Kun Kocsárd és Kuún Géza mellszobrait, melyek szintén eredeti helyüktől eltérően, de mégiscsak látható helyen állnak. Az obeliszket erős vasráccsal kerítették körül, de a rongálóknak szétverték azt. Megmaradt darabjait kiegészítve, 1995-ben állították fel újra a piski római katolikus templom kertjében, ahol azóta is fő helyszínt biztosít a március 15-i ünnepségeknek. Ugyanezen alkalmakkor koszorúzzák meg a Hunyad megyében eltemetett hajdani honvédtisztek sírját. Azaz közülük kettőt, melyek a dévai református és római katolikus temetőben vannak. A két marosillyei síron csupán halottak napján gyúl ki egy-egy gyertya. Az 1848–49-es szabadságharchoz kötődő tragikus Hunyad megyei eseményeket ma már egyetlen sírkereszt sem jelzi. Az Avram Iancu nevével fémjelzett mócvidéki lázadás során ugyanis a felbőszített román lakosság végigdúlta a Maros bal partját, felégetve a magyar nemesi birtokokat, sok száz ártatlan családot gyilkolva le. Míg a szomszédos Fehér megyében több helyütt is emléket állítottak e szomorú eseménynek, Hunyad megyében már csak szóbeszéd szintjén él ezek emlékezete. Kőrösbánya bejáratánál volt egy emlékmű, a Brádi család 19 tagjának legyilkolására emlékeztetve. Ma már nyomára sem bukkanhatunk – mondja Schreiber István. Éppen a Brádiak által nevelt Avram Iancu emberei gyilkolták le a családot. A Brádiak viszont már korábban, a Horea, Closca és Crisan-féle 1784-es parasztlázadást is megszenvedték, amikor a megvadult nép szintén gyilkolni kezdett, pusztítva a közeli Kristyor és Brád magyar nemességét, hírmondó is alig menekülhetett a pusztulásból. November hónap folyamán felperzselték a Josikák branicskai kastélyát, Guraszáda, Marosillye, Zám, Marossolymos, Berekszó, Haró, Kéménd, Bánpatak, Gyertyámos, Arany, Rápolt, Bábolna, Folt, Algyógy, Homoród, Bokajalfalu nemesi udvarait, legyilkolva még a csecsemőket is, 101 nemesi családot irtva ki. Mindennek azonban még az emlékét is eltüntették. Akárcsak a mócok pusztítását, amely szintén Kőrösbányától egészen Algyógyig terjedt a megyében. Ez utóbbi településen 1906-ban gr. Kun Kocsárd kastélyának kútja mellett emlékművet állítottak a kútba gyilkolt algyógyi magyarság, köztük a lelkész és családja emlékére. A hajdani EMKE és a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium által emelt gránitobeliszket azonban Trianon után azonnal szétverték. Trianonnak köszönhetően Hunyad megyében összesen két felirat őrzi e vidék magyar világháborús hőseinek emlékét. Egyik a dévai református temetőben 1995-ben felállított emlékoszlop felirata: „Az 1848–1849-es szabadságharc, az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékére állította a református egyház 1995. márciusában. Az igaznak emlékezete áldott. ” Déván ez az obeliszk szolgál az utóbbi években a márciusi megemlékezések helyszínéül is. A világháborúkban elesettek emléke azonban elenyészett. Az egyetlen kimondottan háborús síremlék a római katolikus temetőben van, ahol borostyánnal benőtt kereszt hirdeti három nyelven: románul, magyarul és németül, hogy itt nyugszanak a II. világháborúban elesettek. A szinte földbe süllyedt sírlapon pedig még kibetűzhetők a hősök nevei... A feliratozás újravésése, vagy a szétvert emlékművek visszaállítása azonban egyelőre fel sem vetődik. /Gáspár-Barra Réka: Magyar honvédsírok. Emléküket is irtják. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./


lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2017
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998